GÚTHI SOMA: VILÁGVÁROSI BŰNÖK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-479-0 (online)
MEK-18421

Most közlik az ujságok a budapesti államrendőrség felhivását, amelyben egynehány megüresedett detektiv-állásra pályázatot hirdet. Kapóra jött ez a felhivás. A fővárosi titkos rendőrség intézményének birálata éppen beleillik legujabb detektiv-történetem keretébe...

Ötven bűnügyi esetet közöltem már a "Pesti Napló" hasábjain és Tuzár mester élményei egytől-egyig azt bizonyitják, hogy a detektiv ügyességének, leleményességének és emberismeretének kiválóan fontos szerepe van a bűnügyi nyomozásokban... Dr. Magyar István, a budapesti királyi ügyészség egyik érdemes tagja magyarázatot irt a bűnügyi nyomozás dolgában kiadott miniszteri utasitáshoz és munkája bevezető részében többek között ezt irta:

Nos, hét esztendeje már, hogy az uj perrend életbe lépett és a hétesztendei gyakorlat mindenben igazat adott dr. Magyar Istvánnak.

A rendőrség túl van halmozva munkával; lázas sietséggel kell dolgoznia, ügyelve arra, hogy a személyes jogok garanciáin csorba ne essék, és munkaereje nem sokkal több, mint régente volt. Ez az oka annak, hogy nyomozásaiban legjobb akarata mellett sem érheti el a megkivánt eredményt. Talán nem vetem el a sulykot, ha azt állitom, hogy a nyomozás szempontjából az uj bűnvádi perrenddel csöbörből vödörbe estünk. Régente eredményesebben működött a budapesti rendőrség. Ha elfogta a betörőt, rendszerint kézrekeritette a bűntársakat is, és a kár javarészét visszaadhatta a sértettnek. Manapság a bűntársak kézrekeritése és a kárösszeg megmentése ugyszólván lehetetlen. A perrend értelmében ugyanis a rendőri hatóságok kötelesek az általuk letartóztatott egyént legkésőbb huszonnégy óra alatt kihallgatni és a kihallgatástól számitott negyvennyolc óra alatt a vizsgálóbiróhoz, illetőleg a királyi járásbirósághoz kisértetni... Ime, az elfogott betörő csak három napig lehet a rendőrség kezeügyében... Tessék három nap alatt befejezni a nyomozást, kézrekeriteni a tettestársakat, az orgazdát; kideriteni az elfogott betörő által korábban elkövetett bűncselekményeket stbbit!... Igaz ugyan, hogy folytathatja a nyomozást a terhelt átkisértetése után is, csakhogy közben ujabb nyolc-tiz ügyet sóznak a munkával külömben is túlterhelt rendőrtisztviselő nyakába és örülnie kell, ha annak a betörőnek a dolgán már túlesett.

Nincs az államrendőrség főkapitányi hivatalának egyetlen tisztviselője sem, aki ebben a tekintetben igazat ne adna nekem... Sok a fóka, kevés az eszkimó!... Nem a tisztviselők ambicióján és buzgalmán mulik, ha sok, nagyon sok esetben meddő marad a nyomozás.

De legalább hasznavehető, ügyes, detektivjeink volnának, akik a nyomozat szálait tovább vihetnék!... A tehetségesebbek kivénültek, a kezdő detektivek pedig csekély kivétellel hasznavehetetlenek... Megütődve olvastam a főkapitányság pályázati hirdetését. Mintha még mindig a hirhedt Thaisz-érában volnánk, amikor még a Fekete Könyv legismertebb alakjait is szivesen fogadták be a detektiv-testületbe... Talán ugy okoskodnak, hogy ami jó volt harminc esztendővel ezelőtt, jó lesz ezután is. Elfelejtik, hogy harminc esztendő alatt nagyot fejlődött a székesfőváros. A bűnesetek száma megnégyszereződött, a nyomozást pedig a modern fejlődés figyelembevételével helyesebb mederbe terelték...

Tessék csak elolvasni a pályázati hirdetést: "A detektivnek jelentkező pályázó köteles hat hónapig önköltségen szolgálatot teljesiteni. Ha ezután minősitése megfelelő lesz, ideiglenes minőségű detektivnek nevezik ki. A véglegesités egy évi szolgálati időtől függ..." Magában véve az is képtelenség, hogy egy szegény ördög, aki be akar lépni a titkos rendőrség kötelékébe, félesztendeig önköltségen teljesitsen szolgálatot... Lehet ügyes, tehetséges, intelligens ember, igazi rendőr talentum, de csak ugy juthat be a testületbe, ha legalább hatszáz korona megtakaritott pénze van, amiből félesztendeig megélhet... Mintha az a pályázati föltétel egyenesen meg akarná neheziteni a tehetséges, de szegény emberek érvényesülését. Arról nem is beszélek, hogy az ujoncnak félesztendei működéséből a rendőrség el nem igazodhatik... Valljuk meg, hogy a titkos rendőrség mai intézménye nem áll feladata magaslatán... Nem tudom, mi az oka annak, hogy a budapesti detektivtestületnek a lefolyt huszonöt-harminc esztendő alatt egyetlen "hiresebb" detektivje sem volt. Mind aféle szürke alakok, akik lelkiismeretesen elvégzik a rájuk bizott teendőket; pontosan megjelennek a vasutakon, a szinházakban, a szállókban, a lóversenyeken, a népgyüléseken, hogy megfigyeljék a gyanus alakokat... De talán egy sincs köztük, aki valamely fontosabb, szenzációsabb, bonyolultabb bűnesetben ügyessége, tudása, emberismerete vagy intelligenciája révén helyes utra tudná terelni a nyomozást. (Tuzár Mihály is csak amolyan költött alak, eleven példa, utmutatás arra, hogy milyennek kell lenni egy világváros detektivjének.) Pedig hát jó rendőrség ügyes detektivek nélkül el sem képzelhető, különösen most, midőn a nyomozás feladatát egyes-egyedül a rendőrhatóságok teljesitik és a rendőri közegekre is felelősségteljes munka teljesitése vár. "Ha valamely bűneset kideritése oly sürgős, hogy a késedelem veszélylyel jár, a rendőri közeg a tettesek kinyomozása, kézrekeritése, a bizonyitékok megszerzése, a büntetendő cselekmények nyomai megsemmisitésének meggátlása érdekében a följelentés megtétele és a hatóság megérkezése előtt is intézkedést tehet; sőt szükség esetén elfogást, előállitást eszközölhet, az elfogott vagy előállitott egyén ruháit és tárgyait átkutathatja, házkutatást tarthat, tárgyakat lefoglalhatásuk végett őrizet alá vehet..."

Kétségtelen tehát, hogy intelligens, rutinos detektivre nagy szükség van ugy a nyomozás sikere, mint a személyes szabadság megóvása érdekében. Ebből pedig az következik, hogy ne az ismeretlenség homályában keressék a szükséges munkaerőt, hanem válogassák ki az ügyesebb tisztviselők közül, akik jó fizetés, megfelelő javadalmazás fejében, szivesen vállalnák a munkát... Vagy szervezzenek külföldi mintára rendőrügynökséget, mely a főkapitányság szigoru felügyelete alatt végezné a nyomozás munkáját a terheltnek a vizsgálóbiróhoz vagy a járásbirósághoz történt átkisértetése után is.

De hát mennyire elkalandoztam a tárgytól... Hiábavaló munkát végeztem, mert hiszen az a detektivtörténet, amelyet most megirandó vagyok, maga is azt bizonyitja, hogy bonyolultabb bűnperekben a "jó detektiv" ugyszólván nélkülözhetetlen.

Tuzár Mihály a rendőrségről lakására térve, ruhástól ágyba veti magát, hogy kipihenje a nap fáradalmait. Kora reggeltől napestig munkában volt. A sok robotolás után jól esik a pihenés. Ideje sem volt hozzá, hogy kényelmesen végignyujtózzék a kemény szalmazsákon, midőn kopogtattak ajtaján. Szánalmas külsejű, hórihorgas alak lép a szobába. Feje kötésekkel körülpólyázva, ugy hogy arcából hegyes orrán kivül semmisem látható. Jobb karja felkötve. Alig hogy betoppan, kellemetlen kórházi szag árad szét a kicsiny szobában: a jodoform, éther és chloroform sajátos vegyüléke. Tuzár kiugrik ágyából és ingerülten kérdezi:

- Jaj, ne is tessék kérdezni!... Egyenesen a Szent János-kórházból jövök...

- Nem tudom. Ismeretlen tettesek... Ártatlanul kerültem a krédóba. Máig sem tudom, ki bántott... Istenem! nem vétettem én soha senkinek.

- Az igaz!... No hát csak ülj ide a diványra és mondd el szaporán: hogy történt a dolog.

- Egyszerű történet... Tegnapelőtt este a Szövetség-utcán keresztül hazafelé baktattam. Amikor a "Pokolhoz" cimzett korcsma elé jutottam, kiváncsian bekandikáltam az ablakon, s a következő pillanatban - csihi-puhi! - nagy fütykössel agyba-főbe ütöttek. Eszméletlenül rogytam össze a járdán s csak a Szent János-kórházban ébredtem fel... Ez az egész. Többet nem mondhatok.

- Nem én! Senkire!... Látja, látja, mester: ez a nagyság átka!... A csirkefogók egy mértföldnyiről is rám ismernek. Hogy minek is nőttem ilyen magasra! Mindenki tudja rólam, hogy detektiv vagyok...

- Szerencsére mindent nálam hagytak. Az órámat is. A bugyellárisomat is. Pedig huszonhét forint volt benne... Jaj!... Most is csupa nyilalás minden tagom...

- Hja, a nagyság átka! Nem viselek kurta zekét, rövid botot sem hordok magammal, de hát a termetem jobban beszél mindennél... Jól esik a gazfickóknak, ha a szegény detektiven megboszulhatják magukat.

- Minek? Magam se tudom: ki követte el a merényletet. Hátulról támadtak meg.

- Ide figyelj!... Bizonyos, hogy nem rablásra irányuló szándékkal támadtak meg, külömben értéktárgyaidat elemelték volna.

- Az sem valószinű, hogy boszuból agyabugyáltak el. Azok a jómadarak örülnek, ha elkerülhetik a detektivet.

- Van eszemben!... A merénylő feltétlenül tudta, hogy detektiv vagy... Bizonyosan "munkában", vagy munka után volt és azt hitte, hogy üldözöd. Meg akart szabadulni tőled. Ha tudta volna, hogy ártatlan szándékkal hazafelé igyekszel, egy ujjal sem nyult volna hozzád... Szerencsétlenségedre utjába estél... Szó sincs róla: peches ember vagy. Ha véletlenül a Hársfa-utcán keresztül mész az Almássy-tér felé, nem történik semmi bajod.

- De menjünk tovább!... Azt mondod, hogy bekandikáltál a Pokol ablakán, és a következő pillanatban ért az istenáldás. Mi következik ebből?... Abban a hirhedt korcsmában történni kellett valaminek és a merénylő odakünn őrt állott...

- No látod!... Ha meg akarod boszulni magad, azt kell megtudnod: mi történt azon az estén a Pokolban?... Egy csapással két legyet üthetsz. Kézrekerited a merénylőt és földeritesz egy másik bűnesetet...

- Megpróbálom... Add csak ide a mai ujságot. Ott van a szekrény tetején... Ki tudja? Talán a rendőri hirekből megtudhatunk valamit.

A vén kopó felcsavarja a lámpa kanócát és böngészni kezdi a napi hireket. Egyszerre csak nagyot üt az asztalra. Az óriás detektiv kiváncsian kérdezi:

- Még nem. Egy kis reménysugár az egész. Semmi más. Figyelj; majd elolvasom... "Rejtélyes eltünés. Stefkovics Vazul ujvidéki disznókereskedő tegnap este a kilenc órai vonattal Budapestre érkezett. A "Metropole" szállóban szobát rendelt s ott várakozott reá üzletfele, Bogdanics Péter, akit jöveteléről előre értesitett. Stefkovics azonban nem jelentkezett a szállóban, holott kétségtelen, hogy megérkezett a fővárosba. Bogdanics a disznókereskedő rejtélyes eltünését bejelentette a rendőrségen."

- Csak sejtem, hogy a szerencsétlen ember a pályaudvaron, vagy már a vasuti kupéban rossz emberek társaságába került. A vonatról leszállva, gyalog jöttek végig a Kerepesi-uton, befordultak a Szövetség-utcába...

- Ne folytassa! A többit már ugyis tudom. A disznókereskedőt becsalták a "Pokolba" és kifosztották...

- Tökfilkó!... Ugy beszélsz, mintha csakugyan megtörtént volna. Mondtam már, hogy halvány sejtelem, reménysugár az egész. A rendőri hirek között ez az egyedüli, mely megragadta figyelmemet. Mindenesetre okosan teszed, ha felkeresed Bogdanics Pétert és alaposan kikérdezed. Én pedig megyek a "Pokolba".

Tuzárt elbizottá tették eddigi sikerei. Jól tudta ő azt, hogy tulontul merész a kombinációja; gyanuját maga sem tudta volna elfogadhatóan megokolni, de nem tartotta kizártnak, hogy az óriás detektiv ellen elkövetett merénylet összefügg Stefkovics Vazul rejtélyes eltünésével. Aztán ha csalódott is föltevésében, bizonyosra vette, hogy abban a lebujban olyasmi történt, amit a véletlenül arra járó detektivnek nem volt szabad megtudnia. A hirhedt szövetség-utcai korcsmában a főváros legveszélyesebb gonosztevői: zsebtolvajok, betörők, hamis kártyások, gyermekrabló asszonyok, minden rosszra képes alakok adnak találkozót; maga a korcsmáros pedig nem egyszer került a büntető biróság elé orgazdaság és egyéb büncselekmények miatt, de mindig furfangosan kisiklott a büntetés alól. Minden egyébtől eltekintve, érdemes foglalkozni a disznókereskedő titokzatos eltünésével. Ha annak a rendőri riportnak hitelt adhat, az öngyilkosság esete ki van zárva, mert Stefkovics a fővárosba való érkezéséről előre értesitette egyik üzletfelét. Szobát is rendelt a Metropoleban. Aféle tipikus vidéki atyafi lehet, akit a pályaudvaron ácsorgó balekfogók tüstént "megkörnyékeznek". Az ujságok rendőri rovata rendszerint két-három sorban emlékszik meg a fővárosban eltünt egyénekről. A nagy közönség átsiklik a rövid hiren és nem gondol arra: micsoda borzalmas tragédia képezheti annak a jelentéktelen riportnak a hátterét... Tuzár föltette magában, hogy az éjszakát a szövetség-utcai büntanyán fogja tölteni. Veszélyes vállalkozás! Ha ráismernek, könnyen megismétlődhetik az óriás detektiv szomorú esete. De Tuzár nem riad vissza semmi nehézségtől, ha vállalkozásától sikert remél.

Ügyesen átöltözött, régi buldogg-revolverét magához vette és utnak indult a Szövetség-utca felé...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vigan vannak a "Pokol"-ban. A nagy lárma, kurjongatás kihallik a Kerepesi-utra is... Hatalmas termetű férfiú viszi a vezérszerepet. Föláll az asztalra, megforgatja feje fölött a boros üveget és énekel szép korhelyhangon:

Ahogy végére jut a szép nótának nagyot káromkodik, földhöz vágja a boros üveget, hogy az ezer darabokra törik, aztán leugrik az asztalról és ölbe kapja a szeretőjét... Furcsa asszonyi állat az. Aki a hangját hallja, azt hiszi róla, hogy szoknyába bujt férfi; aki pedig az arcát látja, megesküdnék rá, hogy az erősebb nemhez tartozik. Még szakála is van. Gyönyörüen káromkodik és ugy kicifrázza, mintha csak könyvből olvasná. Szilajul járja a csárdást, közben nagyokat kurjant, amiért szeretője kegyetlenül megtépázza... A talp alá valót egy szegény, világtalan zeneművész szolgáltatja. Citerán játszik, amiért édeskeveset kap, de hát mégis csak jobb idebenn, mint künn, a csikorgó hidegben. Aztán ebben a társaságban érzi ő magát legjobban. Mögötte áll zsebredugott kezekkel Pepi, az "udvari énekes". Napközben hű kisérője a vak zenésznek. Félreeső utcákban beállitanak egy-egy udvarra és hangversenyt rögtönöznek. A vak ember citerázik, Pepi meg énekel amig jószivű cselédleányok néhány krajcárt nem dobnak a kalapjába... A sarokban vékonyképű legény ábrándozik. Szájában virzsiniaszivar, mely sohasem ég, pedig minden percben rágyujt. Mikor megunja az ábrándozást, nekidől a falnak, édes, mély álomba merül s csak akkor ébred, ha egy-egy vig cimbora oldalba üti és a fülébe orditja, hogy "sohse halunk meg!..." A másik sarokban gyér lámpavilágnál nagyban folyik a hazárdjáték, a fölismerhetetlenségig kopott, piszkos kártyával. A makkhetesre például senki sem mondaná, hogy az tulajdonképpen nem is makkhetes, hanem zöldkilences... Halványképü, cingár férfiú adja a bankot. Egyszerre hatfelé tekint, nehogy megcsalják; olykor egy-egy alkalmas pillanatban alulról huzza elő a kártyát és egy-egy hetest, nyolcast nyujt a kicsinyeknek. Vagyon pedig a bankban kerek kilencvenhét krajcár, ami már nagyon tekintélyes summa, ha figyelembe vesszük, hogy a jeles férfiú tiz kemény krajcárral kezdte a bankot... A blattisták is érdekes alakok. A bankár mellett pörge bajuszu, csinos gigerli foglal helyet. Igaz, hogy cilindere kissé meg van viselve, de teljesen még le nem kopott. Jäger-inget visel s arra ragasztotta fel magas gallérját. Nyakkendője rikitóan piros, manzsettája ellenben sötétbarna. Rövid gigerli-kabát van rajta, mely még nem szokta meg a télikabátot maga fölött. Hogy pedig teljesen kifogástalan legyen a megjelenése, monoklit tett a szemére és olyan ügyes, hogy azt soha le nem ejti. Egyébiránt becsületes játékos; csak ne volna az a rossz szokása, hogy egy-egy kártyát kápráztató ügyességgel széles manzsettájából huz elő... Közvetetlen szomszédja egy szép, de veszedelmes asszonyi állat, akinek rengeteg szerencséje van. Egy krajcárral ült le és most már tizenhárom krajcár van előtte. Orra csodálatosan vörös, nem azért, mintha ki volna festve, hanem azért, mert imádja a "szeszélyes" italokat. Orcája is piros, amiben azonban már része van a festéknek is... Az, aki mellette ül, alig haladta meg a tizenhat esztendőt. Bajuszának még csak a helye van meg, hanem az aztán megvan; lévén a szájától az orráig akkora spácium, hogy ott három bajusz is kényelmesen elférhetne. Fiatal gyerek, hanem azt mondják róla, hogy már egyike a legügyesebb zsebmetszőknek. Éppen az imént dőlt ki a játékból. Nem ő az oka. Paklizott, csalt a szegény eleget, de hiába, a bankár jobban érti annak a módját. Most már nem adnak neki kártyát, minthogy azonban szórakozni akar, az asztal alatt érthető módon vall szerelmet a vörösorru dámának, aki kártyázás közben nem nagy barátja lehet a szeretkezésnek, mert a kézzelfogható szerelmi vallomást egy-egy rugással viszonozza... A negyedik blattista egy csődbe jutott kucséber. Imént panaszolta el a szegény ördög, hogy egy király-utcai kávémérésben eljátszotta egész áruraktárát s most idejött, hogy regrasszálja magát. Kosara egészen üres, de mégis féltve őrzi, mert hát ebben a diszes társaságban az üzleti berendezésnek is könnyen lába kelhet. Résztvesz a játékban, de közben mindig a kövér korcsmárosra ügyel, aki a jobbra nyiló fülkét őrzi. Odabenn bizonyosan más játék folyik: holmi balekfosztogatás... Az utolsó blattista egy kopasz úr, aki folytonosan dünnyög, mert a bankár mindig lefőzi. Egy papirforint van előtte, amit a világért sem váltana fel s csak mint mézesmadzagot tartogatja az asztalon, hogy a bankár meg ne vonja tőle a blattot. A derék ember hozomra játszik. De amint hogy nincs olyan kolbász, amelynek vége ne volna, azonképpen a bankári türelem is véget ér valamikor. A bankár egy alkalmas pillanatban hirtelen elkapja a forintot, mire kész a patália. A kopasz ember nekiugrik a bankárnak, hajbakapnak, ezalatt pedig a blattisták a Kapdebo-teoria elvének hódolva, elragadják az egész bankot.

Hogy megváltozik egyszerre a helyzet! A világtalan citerás álomra hajtja fejét; a duhajkodó legény előrántja a Volksblattot és olvasásba merül, mialatt szeretője serényen törülgeti az asztalt, meg a poharakat; a vékony képű, ábrándos fickó elszelel a hátulsó ajtón; a kopasz úr, meg a bankár megeresztenek egy kis máriást, a blattisták pedig beszegődnek kibicnek; a korcsmáros előrántja a kulcsokat, mintha éppen most akarta volna bezárni üzletét...

A kucséber vállára veti üres kosarát és indul kifelé. Szemben találkozik a rendőrtisztviselővel, aki negyedmagával jött.

- Pszt!... Én vagyok: Tuzár. Ha megengedi, fogalmazó ur, majd én kalauzolom...

Mit végzett Tuzár Mihály abban a hirhedt korcsmában?... Ugyszólván semmit és mégis bizonyosra vette, hogy vállalkozása sikerrel fog járni. A korcsmáros különös viselkedése gyanut keltett a detektivben. Ott maradt a játékosok között, de titokban mindig azt a ravaszképű embert figyelte, aki egy-egy észrevétlen pillanatban beosont a jobboldali fülkébe, majd közömbös arccal ujra előkerült. Halkan, óvatosan tette be maga után az ajtót. Tuzár villámgyors pillantással utána nézett. A fülke sötét volt, tehát valószinüleg üres. És mégis valahányszor kinyilt az ajtó, kalapácsütéseket hallott. Nem tudta megérteni, mi történhetik odabenn. Mit jelent az a sötétség? Mit jelentenek a kalapácsütések?... Hogy nem valami ártatlan dolgot végeznek odabenn, bizonyitja a korcsmáros magatartása. Mindig ott lebzsel a fülke ajtaja körül, mintha őrt állana, hogy a fenyegető veszélyről értesitse a bentlevőket. A detektiv szeretett volna egymaga berontani a fülkébe, hogy megtudjon mindent, de belátta, hogy a közveszélyes gonosztevők társaságában csak pórul járhat. Eltennék láb alól; örökre elnémitanák... Kicammogott az utcára és futott a legközelebbi telefonállomásig, hogy segitséget kérjen a rendőrségtől. Ime, ez az előzménye a razziának.

Mikor a rendőrkapitány belépett, Tuzárnak egy intéséből tüstént megértette, hogy nem azokról az apró csirkefogókról van most szó, akik félénken összebujva lesték a hatóság embereinek minden mozdulatát, hogy egy-egy alkalmas pillanatban kereket oldhassanak... Más emberek bőrére megy ez a játék. A "gottscheer"-nek öltözött detektiv a rendőröktől követve, egyenesen a jobboldali fülke felé tartott, de a korcsmáros utját állta. Ártatlan képpel, nyugodt hangon jegyezte meg:

Tuzár feleletre sem méltatta. Megnyomta a kilincset, de az ajtó csukva volt. A kapitány ráparancsolt a korcsmárosra:

- Nem nyitom ki!... Ha ugy tetszik, törjék be... Hanem aztán följelentem mindnyájukat... Már a magánlakásomat sem kimélik... Minduntalan nyakamra jönnek. Tisztességes üzletember már nem boldogulhat a rendőrség mián!

A kapitány ezt az udvarias fölhivást a vendégekhez intézte, akik hanyatt-homlok rohantak kifelé... Két közrendőr nekiesett a fülke ajtajának, mely csakhamar engedett a nagy erőnek. Tuzár revolverét maga elé tartva, belépett a fülkébe.

Fölösleges figyelmeztetés volt... Egy detektiv lámpát gyujtott, s a fülkét üresen találták.

- Hol?... Ennek a szobának nincsen ablaka, - jegyzi meg Tuzár, mire a korcsmáros vigyorogva felelte:

- Majd meglátjuk!... Jó fülem van... Az imént kalapácsütéseket hallottam.

- Alighanem a szomszéd házból. Kovács István lakik odaát. Éjjel-nappal dolgozik a jámbor.

Tuzár köröskörül járt a szobában és a falat kopogtatta. Titkos ajtót keresett. Majd fölrántotta a durva szőnyegeket. Az asztal alatt csapóajtót vett észre. A rendőrkapitány diadalmas arccal kiáltja:

A rendőr kinyitja a csapóajtót, egyszerre elviselhetetlen, orrcsavaró büz árad szét a fülkében. Tuzár elsőnek siet le a keskeny lépcsőn; a többiek utána. A szük pincehelyiséget kisérteties fényben világitja meg a detektivek viaszgyertyája. A háttérben, a pince falánál meglapulva áll két alak; régi ismerősei Tuzárnak. Vasuti zsebtolvajok, de a betöréstől és rablástól sem riadnak vissza. Mind a kettő örökre ki van utasitva a főváros területéről. Tuzár nagyot üt az egyik gonosztevő vállára és kedélyesen megszólitja:

Óriási deszkaládára mutatott. A földön hatalmas kalapács, drótszegek. Valószinű, hogy a két jómadár az imént szögezte be a ládát. Innen hallotta Tuzár a kalapácsütéseket.

Fölfeszitik a ládát, és borzalmas látvány tárul a rendőrök elé. Egy darabokra vagdalt hulla, véres ruhadarabok, sulyos kockakövek. Bizonyosan a Duna fenekére szánták ezt a ládát...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hurokra kerültek a bűnösök. A rendőrség megállapitotta a meggyilkolt ember személyazonosságát. Stefkovics Vazul ujvidéki disznókereskedő, akinek eltünését tegnap jelentették be a főkapitányságon.

A szerencsétlen ember üzleti ügyben jött Budapestre. A vasuton megismerkedett a két utazó zsebtolvajjal, akik a szövetség-utcai lebujba csalták és ott meggyilkolták. Az áldozat zsebében hatezer forintot találtak, amelyen a korcsmárossal testvériesen megosztoztak...

A B. B. T. mint szövetkezet népes értekezletre gyült egybe a "Tök nyolcashoz" cimzett kurta korcsma tágas pincehelyiségében. Ne tessék félreérteni! Nem valami pénzintézetről, vagy fogyasztási szövetkezetről van szó. Az a három betű a "Budapesti Betörők Társaságát" jelenti. Van igazgatósága, mely a nyereménybe való részesedést, az osztalékot állapitja meg. Gondoskodik tartalékalapról is, hogy a "keresetképtelen" tagok családja ne maradjon betevő falat nélkül. Van felügyelő bizottsága, mely nemcsak a bevételeket és kiadásokat, de a rendőrség működését is "ellenőrzi". Van cenzurája is, mely gondosan kijelöli ama helyeket, ahová a szövetkezet tagjainak "kirándulniok" kell. Evégből már jóelőre megszerzi a szükséges információkat, mert az a főelve, hogy csak hitelképes, jómódban levő emberekhez érdemes "vizitelni". Fölösleges mondanom, hogy a társaság nincs bejegyezve, csak titokban működik; következésképen évi mérlegét sem teszi közzé a hivatalos lapban. A társaság vezérigazgatóját Fromm Jeremiásnak hivják. A becstelenségben megőszült, érdemes férfiu arról hires, hogy egy alkalommal hét rendbeli betöréses lopás büntette miatt került a büntető biróság sorompója elé. Szerencséjére, egy jogi érvekkel dúsan fölszerelt védőügyvéd segitségét vette igénybe és három napig tartó tárgyalás után fölmentették. Mikor odahagyta a törvényházat, a Markó-utcán sirva mondott köszönetet védőjének, s mire a Váci-körutra jutott, merő hálából kilopta az ügyvéd zsebéből annak háromszáz forintot érő duplafedelű aranyóráját. Az ekképen megjutalmazott védőügyvéd keserves szemrehányásokkal illette, majd följelentéssel fenyegette, mire Fromm Jeremiás elérzékenyült; töredelmesen beismerte bünét és egyezséget kötött jogtanácsosával. Harminc osztrák értékű forintért eladta neki az aranyóráról szóló zálogcédulát.

A titkos értekezleten Fromm Jeremiás elnököl. Éppen most nyitja meg az ülést a következő szavakkal:

- Kedves barátaim és pályatársaim! Az igazgatóság nevében hálás köszönetet mondok, amiért mai fontos tanácskozásunkra oly szép számban megjelentek. Fájdalom, kollegáink közül egynéhányan akadályozva voltak a megjelenésben. Részint levélben, részint sürgönyileg kimentették magukat: Herschl Jakab, akinek Illaván halaszthatatlan dolga akadt, Katona Pál, aki most a balassagyarmati királyi ügyész vendégszeretetét élvezi, és Tokodi B. Endre, aki megrongált egészségének helyreállitása végett a rabkórházba vonult. Mai értekezletünk egyetlen tárgya: a székesfővárosi m. kir. államrendőrség főkapitányi hivatalához intézendő memorandum lesz. A jegyzőkönyv vezetésével magamat bizom meg. Most pedig átadom a szót a memorandum tervezőjének Csopaki Nagy Istvánnak.

Csopaki Nagy István ökölnyi emberke, hegyesre kifent bajuszszal. Föláll, ünnepélyes pózba helyezkedik.

- Mindnyájan tudjuk és fájdalmasan tapasztaljuk, hogy az utóbbi időben rajtunk napról-napra sérelem esik. Amióta a betörés ellen való biztositás intézménye életbelépett, a betöréses lopások száma megháromszorosodott. Fájdalom, ezt az örvendetes gyarapodást nem a mi buzgalmunk idézte elő, de a rendőrség minden egyes esetben mégis minket gyanusit és alig mulik el hét, hogy két-három kollegánkat ártatlanul le ne tartóztatnának.

- Mindent a mi nyakunkba sóznak, pedig több, mint bizonyos, hogy azoknak a betöréses lopásoknak egyharmada meg sem történt. Lelketlen gazemberek hol egyik, hol másik intézetnél biztositják magukat betörés ellen, hogy becsaphassák a biztositó társaságot. Készpénzüket, értékpapirjaikat és egyéb könnyen elemelhető ingóságaikat elrejtik, aztán panaszt emelnek a rendőrségen, hogy távollétükben betörtek a lakásukba. Szekrényeiket maguk feszitik ki s a szobában levő butorokat fölforgatják; sok esetben golyót is lőnek a salon vagy az ebédlő falába, hogy a betörést valószinüvé tegyék. Persze, a biztositó társaságnál bejelentik kárigényüket és nyugodtan néznek a nyomozás elé. Nagyon jól tudják, hogy az intézet üzleti érdekeit féltve, nem emel panaszt, bármily gyanus esettel is áll szemben. Attól fél, hogy a becsületes embereket elriasztja a biztositástól. És mi a nóta vége? A rendőrség minket hajszol, szekiroz; állandóan detektivek szaladnak utánunk és nem dolgozhatunk. Minthogy pedig az igazi tetteseket ki nem nyomozhatják, az a nyomorult önbetörő kisiklik a büntetés alól, a biztositó társaság pedig fizet, mint a köles. Nos, tisztelt barátaim, ideje már, hogy az önbetörők ellen erkölcsi és anyagi érdekeink megóvása céljából erélyesen eljárjunk.

- Inditványozom, hogy meneszszünk három tagú küldöttséget a főkapitány úr elé, valamint a detektivfőnökhöz, akit az uristen mindnyájunk örömére sokáig éltessen és világositsuk fel őket az önbetörők vakmerő garázdálkodásáról.

- Határozzuk el - ugyancsak egyhangulag, - hogy az önbetörő urakat példásan megbüntetjük. Válaszszunk e végből egy háromtagu bizottságot, amelynek az lesz a feladata, hogy szemmel tartja az önbetörőket, és amely napon a biztositó intézetektől megkapják a kártéritési összeget, a háromtagu bizottság betör a lakására és a kártéritési összeget elemeli, mielőtt az nála megmelegedett volna.

- Kérjük fel az elnök urat, hogy látogassa meg a biztositó intézetek igazgatóit és tekintélyének latba vetésével hasson rájuk, hogy a jövőben minden gyanus esetre külön hivják fel a rendőrség figyelmét, különben kénytelenek leszünk az igazgató urakkal szemben is erélyes rendszabályokhoz nyulni.

Az értekezlet elfogadta Csopaki Nagy István három inditványát. Megválasztották a küldöttséget és a háromtagu bizottságot. Ezután az igazgatóság tagjai "cenzurára" félrevonultak és a beérkezett információk alapján négy hitelképes egyénnek "bizalmat" szavaztak. Néhány nappal ezután az ujságokból megtudtam, a négy hitelképes ur nevét: M... királyi ügyész, B... ékszerész, H... tollkereskedő és K... detektiv. A négy úr lakását ismeretlen tettesek alaposan kifosztották.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Megirtam, hogy mit végeztek a B. B. T. mint szövetkezet értekezletén. Hátha olvassák a rendőrségen és okulnak belőle. Csopaki Nagy István igazat mondott: az önbetörések nem csak a fővárosban, de a vidéken is veszedelmes arányokat öltöttek.

Telefonon értesitették az ügyeletes rendőrfogalmazót, hogy a király-utcai Dobler-bazár első emeletén meggyilkolták és kirabolták Stekker Mihályt, akinek ugyanott bankbizományi irodája van. A rendőrtisztviselő Tuzár Mihály kiséretében sietett a bűncselekmény szinhelyére. Ott találták már a kerületi orvost, aki a hálószoba padlóján elterülő áldozat sebét vizsgálta.

- Sőt ellenkezőleg! Azt hiszem, hogy sérülése nem is életveszélyes. Szerencsére a golyó megakadt a bordacsontban. Nem érintett nemesebb részeket. Valószinű, hogy ezt az öntudatlan állapotot csak az ijedtség idézte elő. Mindenekelőtt ágyba kell fektetnünk.

Az orvos Tuzár segitségével fölemelte a sebesültet és a nyitott ágyba fektette, ahol az csakhamar magához tért. Az ügyeletes rendőrfogalmazó először is a házmesternét fogja vallatóra.

- Hogyne ismerném! Három éve lakik a házunkban. Most, hogy a családja Siófokon nyaral, mindennap én takaritom ki a szobákat. Rendesen hét órakor szoktam becsöngetni s a nagyságos úr maga nyitott ajtót. Ma reggel is a pontos időben becsöngettem, de hiába várakoztam. Bizonyosan alszik a nagyságos úr - mondok magamban, - majd később visszajövök. És menni akartam. Akkor vettem észre, hogy be van törve az ajtó legalsó ablakocskája. Rosszat sejtve, benyúlok, hogy majd belülről nyitom ki az ajtót, de a kulcsa nem volt a zárban. Kiáltottam az uram után, aki nagynehezen kifeszitette az ajtót és berohantunk a hálószobába. Vértócsában feküdt a nagyságos úr, itt az ágy előtt. Mindjárt gondoltuk, hogy rablók jártak a lakásban.

- Nagy rendetlenség volt a szobában. Amint látni tetszik, az ablakfüggöny letépve; a ruhaszekrény ajtaja feltörve és a fehérnemüek szanaszét hevertek a földön. Az ebédlő kredenc-fiókjai is egytől egyig nyitva voltak.

- Hajnaltájban. Én nyitottam kaput. A nagyságos úr jókedvüen, dúdolgatva ment fel a lépcsőn. Ugy láttam, hogy ittas volt egy kicsikét.

Mialatt a házmesternét vallatták, Tuzár szemlét tartott a lakásban. Az ebédlő és az előszoba padlóján vérnyomokat látott és sehogy sem tudta megérteni, hogyan kerültek oda. A hálószobában dulakodásnak semmi nyoma. Nem valószinű, hogy a betörő menekülése közben hagyta hátra a vérnyomokat, ha csak "munkája" közben meg nem sérült. Föltünt a detektivnek az is, hogy az előszoba ajtajának a kulcsa ott hevert az ebédlő asztalán. Ki tette oda? Hiszen a betörőnek az lett volna az első dolga, hogy az ajtót magára csukja és a kulcsot magához vegye.

Az irószobában a pénzszekrény ajtaja tárva-nyitva. Nem erőszakos uton nyitották ki, mert a szekrény kulcsa most is benne van a zárban... Az iróasztalon egy könyvnek kiszakitott lapja s azon egyes sorok kék ceruzával aláhúzva. A detektiv elolvassa az aláhúzott sorokat:

Tuzár ezt a kiszakitott lapot szépen, gondosan összehajtva, tárcájába tette, aztán visszatért a hálószobába, ahol a rendőrfogalmazó épp most kezdte meg Stekker Mihály kihallgatását. A sebesült bágyadtan, halkan válaszolt a hozzáintézett kérdésekre.

- Körülbelül három óra lehetett, amikor hazajöttem. Az előszoba ajtajának kulcsát mindig magammal hordom. Hazajövet a kulcsot benn hagyom a zárban. Kalapomat, felöltőmet a fogasra tettem, aztán benyitottam az irodába, majd a hálószobába jöttem. Fölcsavartam a villamos lámpát és vetkőzni kezdtem. E pillanatban az ablak csipkefüggönye mögött egy alakot vettem észre. Kiáltani akartam, de ijedtségemben torkomon akadt a szó. Menekülésre gondoltam, amikor az az ember előlépett a függöny mögül. Széles vállú, hatalmas termetü férfiu. Egy fejjel magasabb nálam. Revolverét homlokomnak szegezve közeledett felém és pénzt követelt. Segitségért kiáltottam, mire elsütötte revolverét. Hogy azután mi történt, nem tudom. Bizonyosan elrabolta mindenemet. Tizenkétezer forint volt a szekrényben.

- Különös! - jegyzi meg Tuzár. - Az előszoba kis üvegablaka be van törve, amiből azt kellene következtetnünk, hogy a betörő az ön hazajövetele előtt rejtőzött a függöny mellé. Már pedig ha hitelt adunk az ön vallomásának, kétségtelen, hogy a betörő csak ön után érkezett és ugy jutott be az előszobába, hogy az ablakot betörte, és a zárban hagyott kulcscsal kinyitotta az ajtót.

- Arról szó sem lehet, - veti közbe a rendőrfogalmazó. - Az a lövés okozta seb mindennél ékesebben beszél.

Tuzár Mihály ugy tett, mintha nem is hallotta volna a rendőrfogalmazó megjegyzését. Most következik az ő legfontosabb kérdése.

- Ha jól tudom: készpénz, állam- és bankjegyek, valamint értékpapirok a biztositásból ki vannak zárva?...

- Csakhogy köztem és a biztositó társaság között külön megállapodás jött létre.

A hatóság emberei elvégezvén dolgukat, Stekker Mihályt az orvos gondjaira bizták és visszatértek a Zrinyi-utcai palotába.

- Látja, Tuzár! Ön tagadhatatlanul ügyes ember, de van egy nagy hibája, amiről le kell szoknia: mindenkiben bünöst lát, még egy rablógyilkossági merénylet szerencsétlen áldozatában is.

- Rablógyilkossági merénylet!... Miféle esetről beszél most a fogalmazó ur?

- Én pedig határozottan kijelentem, hogy Stekker Mihály úr felültette önt... Vallomása elejétől végig szemenszedett hazugság... Be fogom önnek bizonyitani, hogy az ugynevezett önbetörésnek egy megkapóan szép esetével állunk szemben.

A rendőrfogalmazó szuró tekintettel mérte végig a detektivet... Aligha meg nem bolondult a jámbor! El akarja hitetni vele, hogy Stekker Mihály felültette a rendőrséget, s hogy a betörést valószinüvé tegye, megsebesitette önmagát...

- Gondolatnak is képtelenség!... Ha az a golyó meg nem akad a bordacsonton, könnyen átfurhatta volna a tüdejét.

- És mégis fölteszi róla, hogy azzal a lövéssel, mely könnyen végzetessé válhatott volna, csak a biztositó-intézet megkárositását célozta? Hiszen, ha belehalt volna sebébe, mielőtt a házmesterné szobájába nyitott, örökösei nem bizonyithatták volna be, hogy betörők jártak a lakásban és tizenkétezer forintot elraboltak... Ismerje be, hogy nagy ostobaságot mondott.

- Egy föltétel alatt... Ha fogalmazó úr kézrekeriti azt a szélesvállu, óriás termetű betörőt, aki állitólag ott rejtőzködött a függöny mögött.

- De hát az Isten szerelmeért, magyarázza ki magát. Mivel támogatja azt a hihetetlenül hangzó vádat?

- Megnyugtatására kijelentem, hogy a látszat mindenben önnek ad igazat. Végre is, csakugyan elképzelhetetlen, hogy józanul gondolkodó ember életveszélyes sebet ejtsen önmagán, számitván arra az eshetőségre, hogy talán életben marad és személyesen veheti fel a kárösszeget.

- És mégis megmaradok amellett, hogy az a betörés nem egyéb puszta mesénél. Megmondom, miért.

1. Amily valószinütlenül hangzik, hogy Stekker Mihály önkezével ejtette magán a sebet, épp oly valószinütlen, hogy betörtek a lakására. Sőt mondhatom, ez utóbbi körülménynek a lehetősége is ki van zárva. És ha be tudom bizonyitani, hogy a betörés csak ügyesen inszcenált komédia volt, logikusan arra kell következtetnem, hogy a lövés nem idegen kéztől ered. Az a kérdés tehát, mivel bizonyithatom Stekker Mihály vallomásának hamisságát?

2. Az előszoba kulcsát az ebédlő asztalán találtam. Megmondhatná-e, fogalmazó ur, hogy került oda?... Stekker Mihály benn hagyta a zárban; a házmesterné reggel hét órakor nem találta ott, azért kellett betörnie az ajtót. A kulcsot tehát csak a betörő tehette az ebédlő asztalára. Már pedig, ha elhisszük, amit Stekker Mihály mondott, a betörő nem is járt az ebédlőben, hanem egyenesen a hálószobába osont és a függöny mögé rejtőzött.

3. Hát a vérnyomok hogyan kerültek az ebédlő és az előszoba padlójára?... Hiszen nem a betörőn ejtették a sebet, hanem Stekker Mihályon, amiből pedig az következik, hogy megsebesülése után ő maga ment ki az előszobába, hogy az ajtó ablakát betörje, aztán magához vette a kulcsot és az ebédlőbe, majd az irodába vánszorgott, onnan pedig a hálószobába tért vissza és elvégezte mindazt, amivel a betörést valószinüvé akarta tenni. Az ablakfüggönyt letépte, a ruhaszekrényt kifeszitette, a fehérnemüeket szétszórta a földön; a pénzszekrényt kinyitotta, ajtaját pedig tárva-nyitva hagyta.

4. Mialatt az orvos Stekker Mihálylyal foglalatoskodott, sebét magam is alaposan szemügyre vettem. És ami az orvos figyelmét elkerülte, nekem első pillanatra szembe tünt: a seb széle köröskörül megpörkölődött. Tehát nem egy-két lépésről, hanem közvetetlen közelből ejtették a lövést, vagy hogy világosan fejezem ki magam: Stekker Mihály ejtette a sebet önmagán.

5. Most tolakszik előtérbe az a kérdés: Mi késztethette Stekkert a csakugyan életveszélyes és képtelenségnek látszó cselekedetre?... Megfelelek rá... Amikor Stekker Mihály hajnaltájban, italos állapotban benyitott a lakására, esze ágában sem lehetett, hogy a biztositó társaságot megkárositsa. Egyébre gondolt. Nem lehetetlen, hogy már régebben zilált viszonyok között van; talán sokat vesztett a tőzsdén, vagy hütlenül elkezelte valamelyik komittensének a pénzét és feljelentéssel fenyegették; szóval kétségbeejtő helyzetben lehetett és elhatározta, hogy megöli magát. Hogy az öngyilkosság eszméjével már régebben foglalkozhatott, bizonyitja ez a kiszakitott lap, amelyet a szekrény tetején találtam. Valamelyik méregtanból szakithatta ki... Olvassa csak el, fogalmazó úr, ezeket az aláhuzott sorokat!... "Digitalis purpurea Lumó... Hatása idegcsillapitó, lassitja a vérkeringést. Nagy adagja legfeljebb egy gramm. Nagyobb adagban halált okoz... Ennek alkaloidja: a Digitalin..." stb... Valószinű, hogy Stekker sokáig tépelődött azon, hogy az öngyilkosságnak melyik módját válaszsza. Végre abban állapodott meg, hogy egy jól irányzott lövéssel menekül a földi bajok elől. Tegnap este részegre itta magát és hazament. Levetette kabátját, mellényét és végrehajtotta tervét... Persze nem számitott arra, hogy a golyó megakadt a bordacsontban... Sérülése könnyű, jelentéktelen volt. Nem lehetetlen, hogy egy második lövéssel akarta kioltani életét és ekkor villanhatott meg agyában az a gondolat, hogy kiaknázza a kinálkozó helyzetet... Tizenötezer forintra biztositva volt betörés ellen. El fogja hitetni a rendőrséggel, hogy éjszaka betörtek a lakására és kirabolták... Aztán a biztositó társaságnál bejelenti kárigényét... Pénzhez jut. Mentve van... Reggel a házmesterné becsönget lakására... látván a betört ablakot, segitségért kiált... Betörnek a lakásba s őt eszméletlen állapotban találják... Meg kell adni, hogy tervét ügyesen gondolta ki, de ügyetlenül vitte keresztül... Ime, fogalmazó ur: elmondottam mindent, amit erről az esetről gondolok.

- Szép! Nagyon szép!... Tagadhatatlan, hogy mesésen kombinál. Azt kellene hinnem, hogy az öngyilkosság eszméjével foglalkozó Stekker Mihályt árnyékként követte mindenüvé... De amit elmondott, még sem egyéb kombinációnál.

- Most jut eszembe valami... Ön azt állitja, hogy Stekker Mihály öngyilkosságot kisérelt meg.

- Igaza van. Arról egészen megfeledkeztem. Feltétlenül ott kell lenni... Elrejtette valahová... Meg kell találnunk.

- Menjünk vissza. Ujra kihallgatom a sebesültet és ön azalatt keresni fogja a revolvert.

A két rendőrtisztviselőnek a házmesterné nyitotta ki az előszoba ajtaját. A jó asszony most surolja fel a padlóról a vérfoltokat. Tuzár keményen rárivall:

- Rám parancsolt a nagyságos úr, hogy mossam fel az előszobát meg az ebédlőt.

- Már elment... Azt mondta, hogy estére visszajön... Nem hiszem, hogy sok dolga lesz a nagyságos urral. Nincs már annak semmi baja, instálom.

- Bemegyek hozzá az imént és azt kérdezem: nincs-e valahol a ruhájában az előszoba kulcsa? "Ott van az ebédlő asztalán." Feleli. Megyek az ebédlőbe, keresem mindenfelé, de hiába. Jelentem a nagyságos urnak, hogy nem találom a kulcsot. Hát uramfia, egyszerre csak azt látom, hogy a nagyságos úr fürgén kiugrik az ágyból, beszalad az ebédlőbe és a szobának minden zegét-zugát felkutatja, de bizony ő is hiába keresgélt. Aligha el nem vitték a kulcsot.

Tuzár a házmesterné elé dobja a kulcsot és halkan odaszól a rendőrfogalmazóhoz:

Belépnek a hálószobába. Stekker Mihály ott fekszik az ágyban. A falnak fordulva keservesen nyögdécsel. A rendőrfogalmazó megkérdezi:

- Különös! Az imént mégis fölugrott az ágyból és az ebédlőbe sietett.

Semmi felelet. Stekker Mihály ugy tett, mintha nem hallotta volna a rendőrfogalmazó megjegyzését.

Tuzár ezalatt észrevétlenül kiosont a szobából. Egyenesen az irodába nyitott. A pénzszekrény ajtaját már zárva találta, de a kulcs benne volt. Zajtalanul kinyitotta. Ehhez ugyan nem volt joga, de az ilyen apró formaságokon könnyen túltette magát. A revolvert kereste. Átkutatta a szekrény minden fülkéjét, anélkül, hogy a keresett tárgyra ráakadt volna. A revolver helyett azonban más valamire bukkant, aminek nagy fontosságot tulajdonitott. Egy idéző levélre, mely szó szerint igy hangzott: "Több rendbeli sikkasztás bűntettével terhelt Stekker Mihály felhivatik, hogy e hónap 14-én délelőtt 9 órakor alulirott vizsgálóbirónál különbeni elővezettetés terhe alatt megjelenjen. Dr. Sárkány József."

- Hm! A gazfickót több rendbeli sikkasztással vádolják. Bizonyosan a kliensei jelentették föl. Holnapra szól az idézés. A jeles férfiu attól félt, hogy letartóztatják, a katasztrófát elkerülendő, eltökélte, hogy kisiklik a földi igazságszolgáltatás alól. Tehát jól sejtettem... Most még csak a revolvert kell megtalálnom és az önbetörést napnál fényesebben beigazolhatom... Vajjon hová rejthette? Az utcára ki nem dobta, mert az a corpus delicti könnyen árulójává lehetett volna. Tehát itt kell lenni. Keressük!...

A detektiv sorra járta a szobákat, fölnyitott minden fiókot, az éléskamrát, a konyhát is fölkutatta, de hiába. Visszakerült az előszobába és körültekintett. A sarokban egy kis bádogkályha vonta magára a figyelmét. Kinyitja ajtaját, gyufával megvilágitja a kályha belsejét és egyszerre csak szemébe tünik a sokat keresett revolver. Öt golyót talált benne, a hatodik - hiányzott. Most már bizonyos volt a dolgában. Zsebébe tette a revolvert és belépett a hálószobába. A rendőrfogalmazó ott ült az ágy előtt és kérdésekkel ostromolta a sebesültet.

- Meg tudná-e mondani, Stekker Mihály: hogy került ez a revolver a bádogkályhába? - kérdi a rendőrtisztviselő.

- No hát majd megmondom én! - kiáltja Tuzár. - Ön dobta be a kályhába, Stekker Mihály! Meri-e tagadni?

- Vallja meg, hogy rászedte a rendőrséget és beakarta csapni a biztositó intézetet... Nos, miért nem felel? Nyugodtan beismerhet mindent: nem történhetik semmi baja. Hiszen még ideje sem volt hozzá, hogy kárigényét a biztositó társaságnál bejelentse. Ideáig még nem követett el büntetendő cselekményt. Én akadályoztam meg benne. A csalás magánvádra üldözendő s az intézet panasza nélkül a királyi ügyészség akkor sem járhatott volna el ön ellen, ha kártéritést követelt volna... Ne féljen hát: nem lesz semmi bántódása.

A szerencsétlen ember ujra a fal felé fordul. Beszélhet neki Tuzár holnap reggelig. Egy kukk nem sok, annyit sem felel.

A rendőrfogalmazó pedig megérteni látszott a néma beszédet. Felkötötte kardját és szó nélkül kifelé indult. Csak az utcán jutott eszébe, hogy kifejezést adjon elismerésének. Megszoritotta a detektiv kezét s csak annyit mondott:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Stekker Mihályt a kerületi orvos aznap este halva találta ágyában. Csak a boncolásról fölvett jegyzőkönyvből tudta meg, hogy a bankár megmérgezte magát - digitalinnal.

Ünnepnapon munkaszünet van a fegyházban is. Az élőhalottak bevonulnak a kicsiny kápolnába, hogy bűnbánóan, igaz áhitattal Istenhez forduljanak. Zsoltárénekük behallatszik a tágas irodai helyiségbe, ahol Gelencsér, a vén őrmester, irásmunkába mélyed. Előtte iratcsomók, hatalmas törzskönyv. Nem veszi észre, amint két szuronyos fegyházőr a szobába lép. Az egyik eléje áll, haptákba vágja magát és katonásan szalutál.

Keskeny könyvet és iratcsomót nyujt át az őrmesternek, azután ujra szalutál és visszalép. Gelencsér az irásba tekint.

- A kincstár nyakán... No megállj! Majd megtáncoltatlak egy kicsikét, hogy elmenjen a kedved az itt való tartózkodástól. Mennyit sóztak rád?

- Nincs ott az irásban?... Kerek hét esztendőt. Ráadásul felfüggesztették a politikai jogaimat is. Nem lehetek se főispán, se képviselő... Pedig jó ügyvédem volt. Egy álló óráig furt beszélt és ugy kiforgatta az igazságot, hogy jómagam is beleszédültem. De hát sok lúd disznót győz... Kilenc tanu ellenem vallott, kettő mellettem. Kettőt a kilencből, marad hét. Minden tanuvallomás egy esztendő.

- Minek?... Ahányszor csak kiszabadulok innen, mindig azt tapasztalom, hogy a világ se változott. Éppen olyan rossz, mint azelőtt volt. Akinek pénze van, derék ember, jó ember, becsületes ember, akinek meg nincs pénze, az hitvány, semmi ember... Hejh, őrmester uram, csak egyszer, egyetlen egyszer juthatnék - ha bűnös uton is - valami nagyobb summához, megmutatnám, hogy én vagyok a világ legbecsületesebb embere! Mert hát könnyű a gazdagnak megmaradni a becsület utján!...

Szabados Bálint katonásan megfordul és peckes léptekkel visszamegy a helyére.

- Hm!... "Fazekas Gergely... Gyilkosság és rablás bűntette miatt életfogytig tartó fegyház." Szerencsés kópé!... Tudod-e, hogy más ember fiát az ilyen bűnért halállal büntetik?

- Tudom... Engem is halálra itéltek, de a magas Kuria kegyelemre ajánlott... Nagy szerencse! Kegyelemből örökre becsuknak... Pedig már elkészültem a halálra.

- Vagy ki tudja!... Hát hiszen beletörődnék az örök fogságba is, ha idebenn nem furdalna, nem marcangolna valami... Ugy érzem magam, mintha mindig mázsányi sulyokat cipelnék; ha pedig elcsigáz a fáradság és álom jön a szememre, egyszerre csak magam előtt látom szegény beteg feleségemet és apró pulyáimat, akikre olyan rettenetes szégyent hoztam... Hogy miért is nem tudom kitépni őket az emlékezetemből!... Most is ekkorára zsugorodik össze a szivem és még csak sirni sem tudok!... Hát nem jobb lett vón' nekem a halál?...

Elegánsan öltözött, csinos fiatal ember nyit a szobába. A kiváncsiság hozta át Rajec-fürdőből, hogy megtekintse a fegyházat.

A fiatal ember szó nélkül átnyujtja az igazgató engedélyét: "Ladányi Viktor úr egy fegyházőr kiséretében megtekintheti a munkatermeket és a cellákat."

Gelencsér boszusan dörmög magában valamit, aztán csönget s a belépő fegyházőrt utasitja, hogy kalauzolja a vendéget... Mikor aztán egyedül marad, nagyot hörpint a pálinkás üvegből.

- Csapjon beléd a mennydörgős mennykő!... Eljön, hogy megbámulja a szegény rabokat, mint a ketrecbe zárt vadállatokat!...

Hetven-hetvenöt esztendős aggastyán lép a szobába, galambősz fekete ruháju asszony kiséretében. Félénken közeledik az asztalhoz. Az őrmester gorombán rárivall:

- Nem tetszik rám emlékezni, kérem? Szunyogh Barnabás vagyok. Nyugalmazott néptanitó... Ez itt a feleségem: Teréz.

- Ártatlanul itélték el... Huszonegy és fél hónapot már kitöltött, a hátralevő nyolc és fél hónapot elengedték...

- Ugy van. Ma szabadul. Már ki is adtam az ordrét, hogy vegye fel a saját ruháját... Na öreg, lesz nagy öröm odahaza. Rég nem látták a kis Kálmánkát?

- Tavaly ilyenkor... Jaj kérem, szomorú, nagyon szomorú nap volt az! Kiadták a parancsot, hogy vezessék elő a 27-est... Reszketve, fogvacogva vártam, hogy cellájából elém hozzák... Egyszerre csak ott állott előttem, lehorgasztott fejjel a fegyencek darócruhájában!... Darócruhában - az én reménységem, az én büszkeségem! Az én szépséges, egyetlen unokám!... Oh milyen förtelmes ruha!... Szegényke félénken a kezem után nyult és megcsókolta... Most is ugy égett az a két forró könnycsepp, amit a kezemre hullatott... Oh uram Istenem! Minek jöttem el másodszor is? Hiszen láttam őt mindennap! Ha ébren voltam, ha álmodtam, mindig előttem volt abban a darócruhában... Még beszéltem is hozzá: "Hová jutottál; mi lett belőled, édes kis unokám?... Be nagy szégyent hoztál a mi ősz fejünkre!..."

- Ne tessék rá neheztelni, kérem!... Olyan, mint a gyerek... Mindjárt sirva fakad... Csitt, Barnabás! Nem szégyeled magad?... Mondtam, ugy-e, hogy te csak maradj odahaza. Majd én magam jövök...

Gelencsér elfordul, hogy ne lássák azt a könnycseppet, mely végigpergett arcán, majd beszól a telefonba, hogy vezessék elő a 27-est.

- No hát csak üljenek le szépen és várakozzanak. Egy óra mulva már mind a hárman utban lehetnek hazafalé.

- Ne tessék hinni... Nem megy az olyan könnyen! Legutolsó levelében azt irta Kálmánka, hogy ha megis kapja a feltételes szabadságot, nem jön vissza Budapestre. Amerikába megy. Tetszik tudni: szégyeli magát... Pedig ártatlan. A jó Istenre esküszöm, hogy ártatlan... Beszélje rá, őrmester uram, hogy jöjjön velünk.

- Csak bizza rám, nagysága. Majd a lelkére beszélek... Nem mehet ám Amerikába, akit csak feltételesen bocsátanak ki...

- Aztán ha majd hiábavaló lesz minden rábeszélés, engedje meg, hogy másvalaki is kérlelje. Odakünn vár az előszobában...

- Anna kisasszony... Kálmánka egykori főnökének a leánya. Valamikor nagyon szerették egymást!... Itt nyaral a közelben, Rajec fürdőn. Az én könyörgésemre, édesatyja tudta nélkül jött át, hogy lebeszélje Kálmánkát az amerikai útról.

Az öreg házaspár a háttérbe huzódik... Egymásba fogódzkodva, félénken az ajtó felé tekintenek.

Szunyogh Kálmán tiz esztendeig titkára volt egy kőolajfinomitó részvénytársaságnak, amelynek élén Madarassy László állott. Tudták róla, hogy szenvedélyes játékos, de szemet hunytak e hibája előtt, mert szorgalmas, lelkiismeretes tisztviselőnek ismerték. Főnöke egy napon maga elé hivatta és százezer forintot adott át neki azzal az utasitással, hogy másnap korán reggel személyesen vigye el az osztrák-magyar bank budapesti fiókjához. A titkár átvette a pénzt s mielőtt odahagyta hivatalát, gondosan szekrényébe zárta... Másnap reggel földult arccal rohant be főnökéhez. Éjszaka betörők jártak az irodában, fölnyitották a szekrényt és elvitték a százezer forintot... Az esetről tüstént jelentést tettek a rendőrségnek és megindult a nyomozás. A helyszini szemlén megállapitották, hogy a szekrény zárja érintetlen; furásnak, feszitésnek semmi nyoma. Kétségtelen, hogy kulcscsal nyitották ki, amiből azt következtették, hogy a bűntényt maga Szunyogh Kálmán követte el. A titkár önérzetesen tiltakozott a szörnyű gyanú ellen; égre-földre esküdözött, hogy ártatlan, de hiábavaló volt minden védekezése. Asztala fiókjában, irásai között egy fenyegető levelet találtak, amelyben felszólitják, hogy huszonnégy óra alatt fizesse ki tartozását, különben a fedezetül adott hamis váltót prezentálni fogják a kibocsátónak... A levél alatt olvashatatlan aláirás. A szerencsétlen ember azzal védekezett, hogy azt a levelet nem ő hozzá intézték. Valaki oda csempészhette a fiókjába; tagadása azonban mitsem használt... Sikkasztott, hogy az uzsorást kifizethesse és visszakapja a hamis váltót. Igy hangzott a királyi ügyész vádja. Főnöke könyörgött neki, hogy adja vissza a pénzt, nem lesz semmi bántódása, de ő csak megmaradt amellett, hogy ártatlan... Letartóztatták... Két izben is elhalasztották a főtárgyalást, hogy kinyomozzák a levél iróját; az ujságokban is felszólitották, hogy jelentkezzék... A harmadik főtárgyaláson Szunyogh Kálmánt két és fél esztendei fegyházbüntetésre itélték. Ilyen előzmények után került az illavai fegyházba, ahonnan a felügyelő-bizottság jóvoltából most föltételes szabadságra bocsátják.

Ott áll az őrmester előtt. Ruhája gyürött nadrág, még gyüröttebb fekete kabát, puha fehér ing, lakkcipő. Hóna alatt batyú; jobbjában cilinderét szorongatja. Ebben a ruhában állt a biróság előtt is, mely elitélte őt. Gelencsér vörös papirlapot vesz elő és fenhangon, hadarva olvassa:

"Sikkasztás büntette miatt két és fél esztendei fegyházra itélt Szunyogh Kálmán, budapesti születésű, 35 éves, volt részvénytársasági titkár büntetése háromnegyed részének kitöltése után, jó magaviseletére való tekintettel, a büntető törvénykönyv 48-ik szakaszának második bekezdése alapján föltételes szabadságra bocsáttatván, a mai napon szabadlábra helyeztetik..." Megértette, amit felolvastam?

- A fegyintézetben szorgalmas munkájával huszonegy hónap alatt kétszáztizenöt forintot keresett, amely összeg önnek ezennel átadatik.

- Nézd csak, nézd! Milyen büszke! Ha nem fogadja el, visszaküldetik. Punktum!... Most pedig forduljon hátra!

Szunyogh Kálmán hátrafordul s amint meglátja nagyszüleit, leejti batyuját, kalapját. Közeledni akar hozzájuk, de mintha gyökeret vert volna a lába, helyén marad. Azok pedig hozzásietnek és gyöngéd szeretettel simogatják.

- Én vagyok, Kálmánkám!... A nagyapó!... No, no! Térj magadhoz! Üss a szivedre és parancsolj neki, mint ahogy én parancsolok.

És a nagyapó addig-addig biztatja, vigasztalja unokáját, amig ő maga is eltakarja arcát és sir, sir keservesen.

- Csitt, Barnabás!... Mondtam, ugy-e, maradj otthon!... De nem! Ő mindenáron jönni akart... Ne sirj, ha mondom! Az lesz a vége, hogy engem is megrikatsz... Pedig hát nincs okunk szomoruságra. Vége a rabságnak! Kálmánka szabad!...

- Hogy ujabb mártiromságot szenvedjek végig? Mintha már látnám a régi jó barátokat, amint hidegen elfordulnak tőlem; az ismerősöket, amint ujjal mutatnak rám: "Nézzétek Szunyogh Kálmánt! Most érkezett meg Illaváról, a - fegyházból!..." Nem, kedves nagyanyó: nem megyek haza!

- Ki sem lépsz az utcára. Mindig velünk, csak velünk leszel! Megélünk hármacskán a Barna nyugdijából... Aztán ne feledd: ártatlanul itéltek el...

- De a gyalázat bélyegét ide sütötték a homlokomra, hogy első pillanatra is elrettentsen tőlem mindenkit. És ezt a bélyeget nem mossa le többé semmisem. A jó emberek megsajnálnak, de meg nem bocsátanak... Hát én nem megyek vissza a jó emberek közé... Félek tőlük és attól tartok, hogy megaláztatásom közepett, ártatlanságom tudatában valami rettenetes bűnre vetemedem.

- Sohse teketóriázzék annyit. Mondjon a világ, amit akar. Hová az ördögbe mehetne, ha nem - haza?

- Ohó! Ne feledje, öcsémuram, hogy nyolc és fél hónapig csak föltételes szabadságon lesz és rendőri felügyelet alatt marad.

Szunyogh Barnabásné kinyitja az iroda ajtaját s a következő pillanatban belép a szobába Madarassy Anna. Odaáll a szabaduló fegyenc elé és föllebbenti fátyolát.

A fiatalembernek arcába szökik a vér. Megragadja a leány kezét és csókokkal halmozza el.

- Szentül hiszem, hogy ártatlanul szenvedett... Kérni jöttem: ne szomoritsa el ezeket az áldott jó embereket. Menjen haza!... Mutassa meg, hogy férfi. Legyen erős!

- Erős?... Szembeszállni egy világgal! Hogy lépten-nyomon érezzem a legborzasztóbb megaláztatást... Nem, nem! Ennél a szabadságnál az örök rabság is többet ér. Inkább a pokolba, a kárhozatba!...

- Ne feledje, hogy nagy kötelesség vár önre. Be kell bizonyitania ártatlanságát.

- Persze, én velem már nem is törődik!... Pedig ha tudná: hogy vártam önre. Égő vágygyal, türelmetlenül számláltam a napokat, az órákat... Amióta elszakadtunk, lelkem mindig a közelében volt. Láttam szenvedő arcát, hallottam panaszos zokogását... Vele éreztem, vele sirtam. És most, hogy ujra elém került, szinte megrészegitett a viszontlátás öröme. Egy rövidke perc elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem két esztendő bánatát, gyötrelmeit...

- Gondolja meg a dolgot, Anna: rabviselt ember vagyok; kerülnie kell. Ha együtt látják velem, megszólják, elitélik. Boldogtalanná tenném.

- Szeretem!... És ha mindenki elfordul öntől, lesz erőm hozzá, hogy szembeszálljak az előitélettel. Ott leszek az oldalán és bátoritani fogom, ha elcsügged. Ha nyomorogni kell, együtt nyomorgunk, ha szenvedni kell, együtt szenvedünk... És ha el kell pusztulnia, hát együtt pusztulunk el...

Most tér vissza Ladányi Viktor a fegyház udvaráról. Végigvezették az összes cellákban. Annát meglátva, összecsapja kezét.

A fiatal ember körültekint a szobában és megakad a szeme Kálmánon. Gúnyos hangsúlyozással jegyzi meg:

- Végre! csakhogy ráismert az ön egykori barátjára... Nyolc esztendeig egy iskolába jártak.

Kálmán Ladányi felé közeledik és kezét nyujtja a régi jó barátnak. Az pedig elfordul tőle.

- Ugy látszik, még mindig szereti ezt a fegyencet!... Ezt a Lombroso-tipust!

Másfél esztendeje annak, hogy Szunyogh Kálmán kiszabadult az illavai fegyházból. Madarassy László, az ő egykori főnöke időközben megvált a részvénytársaságtól, gyárat alapitott és leánya kérésére magához vette Szunyoghot. Nem bánta meg. A rabviselt ember szorgalmasan, lelkiismeretesen dolgozott, a rábizott pénzekkel pontosan elszámolt; folyton ujabb meg ujabb tervvel állt elő, hogy a gyár jövedelmezőségét emelje. Ugyszólván lelke volt a vállalatnak és Madarassy szivesen látta őt a házában is... De a "társaság" nem fogadta be. A régi jó barátok lenézték, szemrehányásokkal illették Madarassyt, hogy az egykori fegyencet megtüri a házában. A nemes emberbarátok, akik üres jelszavakon nyargalva, jótékony egyesületeket alkotnak, magukhoz csalogatják a szerencsétlent, hogy annál nagyobbat rughassanak rajta... Hja! a társadalmi érintkezésnek megvannak a maga formaságai, amiket az emberbarátoknak is respektálniok kell. Marx szerint a morál nem más, mint polgári előitélet. Ők megforditják Marx tételét, a polgári előitélet: az a morál!... Amellett lehetnek humánusok is. Szivesen gyámolitják a megtért bűnöst, munkát adnak neki, hogy boldogulhasson, de nem fognak vele kezet... Ilyen rideg, ilyen brutális a társadalom!... Csekély jóakarattal, parányi szivességgel visszafogadhatná a megtért bűnöst és még csak meg sem alázná magát, mert hiszen a Megváltó tanát követi, hogy "szeresd felebarátod, mint tenmagadat"... és egy borzasztó előitélet hatása alatt ezt a kis szivességet sem teszi meg a nyomorultnak... Ahelyett, hogy biztatná, bátoritaná a javulás utján, elfordul tőle, megszégyeniti, mintha csak arra számitana, hogy az a nyomorult megunja a becsületes munkát, föllázad, gonosz indulatok vesznek erőt rajta, és a nyomor tolvajlásra, a gyülölet, a keserüség gyilkosságra kényszeriti, aztán visszakerül oda, ahonnan jött: a fegyházba!... Láttátok már a vizbefulót, amint fáradtan, kimerülten küzd a haragos hullámokkal? Menekülni akar és amikor nagynehezen eléri a csónakot és belekapaszkodik, az evezős vérlázitó kegyetlenséggel kezére üt és magára hagyva őt, csónakjával tovább iramodik!... Ez a mai hazug erkölcsi elveken felépült társadalom. Humánizmus, keresztényi szeretet: üres jelszó, semmi más!... Hány olyan emberrel érintkeztek, akinek semmi vagyona, semmi foglalkozása és mégis fényüző életmódot folytat. Nem tudjátok, nem is kutatjátok, hol szerzi a pénzt... Talán nincs is egyéb keresetforrása, mint a kártya, vagy más piszkos forrásból merit. Hanem azért megtüritek magatok között; sőt az ellen sincs kifogástok, ha ilyen alakok a kérlelhetetlenül szigorú erkölcsbiró szerepét játszszák... Hány olyan emberrel vagytok baráti viszonyban, akiről nyilt titok, hogy üzleteiben nem nagyon válogatós és sok család boldogságának feldulása, sok becsületes exisztencia tönkretétele utján jutott nagy vagyonához. De hát nem törődtök vele, mert a pénznek nincs szaga... És hány könnyelmű asszony van, akiről a nagy Galeottó szétviszi a rossz hirt mindenfelé: ma ezzel, holnap azzal csalja meg az urát... És mégis érintkeztek vele, sőt elmentek a zsurjára is, mert hát az ő nagy bűnéhez csak az urának van köze, az pedig közmondásos butasággal bizik az asszony hüségében... Gyönyörű morál!... Szabad lopni, csalni, uzsoráskodni, házasságot törni, de csak spártai módon: hogy senki rátok ne bizonyithassa... De nem szabad a bibliai szeretet elvét gyakorolni a szerencsétlennel szemben, akinek véletlenül rájöttek a bűnére és csak egy életcélja van: hogy a multak hibáját jóvá tegye...

Szunyogh Kálmánnak is ezer tűszurással sebezték meg az önérzetét, de eltűrte a sok megaláztatást, hogy közelében maradhasson Annának, akit az életénél is jobban szeretett... Pedig jól tudta, hogy másnak szánták az ő ideálját: a dúsgazdag Ladányi Viktornak. De nem adta fel a reményt. Bizott Madarassy jóságában és Anna szerelmében.

- Őszintén mondva, nagyon kellemetlenül, sőt kinosan érint, hogy olyasmit kell önnek mondanom, amivel bizonyosan megszomoritom... Nem is tudom, hogy fogjak hozzá...

- Csak mondja ki bátran!... Rabviselt embert nem türhet meg környezetében. Megszólják, elitélik érte...

- Ugy van!... Ne értsen félre, barátom. Nem akartam a gyógyulófélben levő sebet kegyetlenül felszakitani... Idestova másfél esztendeje már, hogy magamhoz vettem. Biztam az ön nyilt, becsületes arcában, komoly, férfias elhatározásában és nem hittem, hogy vissza fog élni a jóságommal.

- Az ég szerelmére! Csak nem gondolja, hogy beleegyezésemet adom oly házasságba, mely örök szégyent és gyalázatot hozna rám... Őrültnek kellene lennem, ha gyermekemet tudatosan száműzném minden tisztességes társaságból. Az én szemem fényét!... Az én egyetlen gyönyörüségemet!... Feleljen őszintén: volna-e lelke hozzá, hogy azt a jóságos angyalt szerencsétlenné, boldogtalanná tegye?...

- No, no! Bocsásson meg! Nem akartam megbántani, de hát felülkerekedett bennem az apai ösztön, leányom iránt érzett gyöngéd, határtalan szeretetem... Kérem, esedezem: hagyjon el bennünket örökre... Hálás leszek eddigi szolgálataiért. Nagyobb összeget bocsátok rendelkezésére... Utazzék el - messzire!... Menjen egy más hazába, ahol emelt fővel járhat-kelhet és nyugodtan élvezheti munkája gyümölcsét... Ime, ez mind az öné!...

- Tegye vissza, uram. Nem fogadom el. Megélek talán a magam emberségéből is... Igaza van... Belátom, hogy őrült voltam... Igérem, hogy nem lépem át többé háza küszöbét.

Megragadja a szegény fiatalember kezét és hálásan megszoritja. Szunyogh Kálmán halkan köszönti főnökét és kifelé indul. E pillanatban Madarassy Anna halálsápadt arccal lép ki a szomszéd szobából és utját állja Szunyoghnak...

- Nem, nem akarom, hogy elutazzék!... Tudd meg végre, hogy épp oly epedőn, forrón, leküzdhetetlenül szeretem őt, mint ahogy gyülölöm azt a másikat, akinek odaigérted a kezemet... Az övé leszek, vagy senkié másé!

- Térj eszedre, gyermek!... Madarassy Anna nem lehet egy megbélyegzett embernek a felesége.

- Ártatlan? Nem voltam-e magam is ott a főtárgyaláson?... Láttam, mint roskadt össze a kézzelfogható bizonyitékok sulya alatt!

- Tuzár Mihály, az a detektiv, kit hónapokkal ezelőtt nagy titokban megbiztam a nyomozással...

- Jól hallottam-e?... Detektivhez fordultál?... Te akarod kideriteni Szunyogh Kálmán ártatlanságát?... Te?!... Megőrültél, leány?...

- Ne haragudjál érte, atyám... De lásd: meg vagyok győződve róla, hogy az a megbélyegző itélet rettenetes tévedése volt az igazságszolgáltatásnak... Azt mondják, hogy Tuzár nagyon ügyes ember s én bizom benne... Valami azt sugja nekem, hogy nemsokára lehull a lepel az igazi bűnösről, aki most talán jólétben, kényelemben élvezi iszonyú bűnének gyümölcsét. Oh, milyen hitvány, nyomorult ember lehet! Szörnyüséges átok tapadjon a lopott pénznek minden fillérjéhez! Százszoros mértékben szenvedje végig áldozatának pokoli gyötrelmeit!... És ha gyermeke van: büntesse meg az Uristen tulajdon gyermekében!...

Madarassy, aki izgatottan, remegve hallgatta leánya átkozódását, odasiet hozzá és befogja száját.

Először is a büntető törvényszék irattárába ment, hogy a Szunyogh-féle bűnper aktáit végigolvassa. Három napig tanulmányozta az iratokat és az a meggyőződés érlelődött meg benne, hogy a nyomozást és vizsgálatot nagyon felületesen vezették. A három biróság egybehangzó itélete nagy súlyt helyezett arra a fenyegető levélre, amelyet Szunyogh Kálmán fiókjában találtak, de a bűnper hatalmas anyagában egyetlenegy elfogadható adatra sem bukkant, amely megdöntötte volna a vádlottnak azt a védekezését, hogy a levelet nem ő hozzá intézték. Az igazi bűnös csempészte oda az ő irásai közé, hogy a gyanut reá terelje. És mégis elitélték, azzal a megokolással, hogy a százezer forint a vádlott kezén tünt el, aki azt egy hamis váltó visszaszerzésére forditotta. Fölhozza az itélet, hogy Szunyogh Kálmán játékos ember volt, állandó látogatója a lóversenynek... A vén kopó nehéz feladat előtt állott.

A járásbiróság irattárában megtudta, hogy Szunyogh Kálmán ellen végrehajtást sohasem vezettek. Sorra járta a bukmékereket, megtudandó: nagyban játszott-e náluk Szunyogh Kálmán? A kiszabadult fegyencet egyikük sem ismerte. Aztán elment a kaszinóba, amelynek Szunyogh letartóztatása előtt mindennapi látogatója volt. Ott arról értesült, hogy Szunyogh kedvelte ugyan a hazárdjátékot, de vagyoni viszonyait meghaladó nagyobb összegekben sohasem játszott, adósságot nem csinált. A kaszinóban mindenki korrekt embernek ismerte és letartóztatása mindenkit meglepett.

Tuzár tehát megbizonyosodott arról, hogy Szunyogh Kálmán rendezett viszonyok között élt, költségesebb passziói nem igen voltak; éjszakáit rendszerint odahaza töltötte, nagyszüleinél, akiket határtalanul szeretett. Mi oka lett volna hát arra, hogy idegen pénzhez nyúljon? Mi szüksége lehetett arra a pénzre, amelyet az uzsorástól kölcsönvett?

A detektiv határozottan meg volt győződve Szunyogh ártatlanságáról, és nagy buzgalommal dolgozott, hogy arról a szegény fiatal emberről lemossa a szégyent és visszaadja őt a becsületes társadalomnak. Nehéz feladat előtt állott: egy jogerős itéletet kellett megdöntenie... Meg kell szereznie tehát az uj bizonyitékokat, amelyek nélkül a bűnper megujitásáról beszélni sem lehet.

Nos, ki kell deritenie: ki irta azt a fenyegető levelet? Ha megtalálja az uzsorást, eljut az igazi bűnösig. Ha Szunyogh Kálmán csakugyan ártatlan, a bűnös nem lehet senki más, mint az az ember, akihez ez olvashatatlan aláirással ellátott levelet intézték. Az irattárban sokáig nézegette, vizsgálta a levelet, amelyet valószinüleg tollba mondtak, mert maga a levél és az aláirás nem egy kéztől ered.

Az is bizonyos, hogy a titokzatos háttérben olyan ember rejtőzik, aki üzletszerüen foglalkozik uzsorával. A legveszedelmesebb fajtából való. Kisegiti a megszorult embert, de csak oly feltétel alatt, ha valami hitelképes ember nevét hamisitja a váltóra. Az ilyen hamis váltó mindig jó fegyvernek bizonyul. Az adós feje fölött örökösen ott függ a Damokles kard és veszve van, ha az esedékesség napján pontosan ki nem fizeti tartozását. Tuzár abból indult ki, hogy az uzsorásnak bizonyosan voltak már kellemetlenségei a büntető biróságnál. Sorra járta a budapesti védőügyvédeket; egyiknek csak ismernie kell a hamis váltókkal manipuláló uzsorást. És nem csalódott számitásában: egy Mária Valéria-utcai ügyvéd nyomra vezette. Többször képviselt már egy Jeremiás nevű uzsorást, akit azzal vádoltak, hogy adósait hamis váltók aláirására bujtotta fel... A detektiv megtudta, hogy Jeremiás körülbelül hetven esztendős, dúsgazdag magánzó. Uzsora miatt már több izben vizsgálat alatt volt, de csak egyszer itélték el hat hónapi fogházra. Azt is megtudta, hogy a fogházbüntetést akkor szenvedte el, midőn Szunyogh Kálmán vizsgálati fogságban volt. Valószinű, hogy a nyomozat folyamán ezért nem gyanakodtak rá és mert a fogházban volt, nem olvashatta azt az ujsághirdetést, amelyben a levél iróját felszólitják, hogy jelentkezzék a vizsgálóbirónál. A hónapokig tartó nyomozás végre is eredményre vezetett: mert a sokat hajszolt uzsorás csakugyan Jeremiás volt. Ő irta a levelet.

Tuzár éppen akkor nyitott be Madarassyék lakására, midőn a házigazda, leánya átkozódása után Szunyogh Kálmánt és Annát magukra hagyva, ingerülten szobájába tért.

- Szivesen, de csak - négyszemközt. Kérnem kell a kisasszonyt: hagyjon magunkra.

- Hogyan? Megbizójával szemben titkolózik! Szent Isten! Azt kell hinnem, hogy a levelet Szunyogh urhoz intézték!

- De ha szépen kérem! Esedezem! Mondjon meg mindent őszintén. El vagyok készülve a legborzasztóbbra is... Erős leszek!...

- Ám jól van! Végre is, csakugyan öntől kaptam a megbizatást és eljárásomról kötelességszerüen be kell számolnom önnek. Nos, a levelet nem Szunyogh úrhoz intézték...

- Egy részvénytársaság igazgatójához. Sokkal, nagyon sokkal tartozott az uzsorásnak, az adósságát az utolsó fillérig megfizette. Ujdonatuj, ropogós ezresekkel fizetett.

- Igen, igen! Az a bankjegycsomó, amelyet szekrényemben zártam, csupa uj ezres volt... És hogy hivják azt az igazgatót?

Tuzár sokáig késik a felelettel, pedig lázas érdeklődéssel lesik szavait.

- Fájdalom, a tiszta igazságot mondtam... Ha szüksége lesz rám, Szunyogh úr, készséggel rendelkezésére állok.

A detektiv udvariasan meghajol és eltávozik. Hosszú, kínos szünet. Madarassy Anna egy szék támlájába fogózkodik és merően maga elé bámul.

- "Ha gyermeke van, büntesse meg az Uristen tulajdon gyermekében!..." Megátkoztam az édesatyámat! Én magam nyujtottam segédkezet az iszonyú büntény felderitésére! Teremtő Isten! Mit tettem! Mit tettem!...

Szunyogh Kálmán, aki eddig megkövülve állott a csodálkozástól, hirtelen elhatározással kifelé indul.

- Igen!... Megölöm, megsemmisitem, éppoly kegyetlenül, mint amily bestiális kegyetlenséggel megsemmisitett engemet... Oda állok a társadalom könyörületet nem ismerő itélőszéke elé, hogy visszakérjem elrabolt becsületemet és szörnyű elégtételt követeljek! Látni fogom megaláztatását, amint a széditő magasságból aláesik a feneketlen mélységbe, ahonnan nincs szabadulás... És gyönyörködni fogok kínszenvedésében!...

- Nem tudom! Nem tudom! Hahaha! Külföldre küldött, hogy örökre megszabaduljon tőlem! Megtagadta tőlem leánya kezét, hogy nevemmel be ne piszkitsam az ő becsületes nevét!

- Hiszen az édesapám!... Kálmán! Megőrülök a gondolatra, hogy én juttatom atyámat a börtönbe!

- Nem, nem, nem engedem! Esküszöm, hogy amely percben eltávozik, megölöm magam! Ne csak a rideg ész szavára hallgasson, Kálmán! Kérdezze meg a szivét is... El akar-e vesziteni engem is?

- Hátha elmennénk innen messzire!... Túl a tengeren, egy más világba, ahol nem ismer, nem törődik velünk senkisem. És élni fogunk boldogan... Csak egymásért! Csak egymásnak! Te leszel az én uram és parancsolóm, és az lesz az én legforróbb vágyam, egyetlen hivatásom, hogy megédesitsem minden órádat, minden percedet!...

Kálmán fölsegiti a térdelő leányt, arcát, haját simogatja, cirógatja. Az pedig összekulcsolt kezekkel, könyörgő hangon folytatja:

- Kálmán! Édes Kálmán! Hagyjuk itt a gonosz embereket, a szenvedések tanyáját és keressük fel azt a kis paradicsomot... Vagy azt akarod, hogy meghaljak, - ilyen fiatalon? Hát tudnál-e nélkülem élni? Le tudsz-e mondani rólam?

- Nem, nem!... Soha!... Veled megyek! Ugy szeretlek, hogy szerelmemnek föláldozom a becsületemet!

Éppen jókor nyit a szobába Madarassy László. Látja az egymáshoz simuló szerelmeseket, s a vér arcába szökik. Magából kikelve, dühösen Szunyogh Kálmán felé ront.

A fiatalember e szavakra durván félretaszitja a leányt, Madarassy elé áll és önkéntelenül ütésre emeli a kezét... Anna megragadja karját.

- Nem megyek! A kitaszitott fegyencnek még egy kis leszámolni valója van a házigazdával.

- Mit tettél, atyám? Mit tettél?... Hát azt akarod, hogy beteljesedjék leányod szörnyüséges átka? Menj hozzá: kérleld! Mondd, hogy elragadott az indulat és megfeledkeztél magadról. Egy jó szavaddal helyrehozhatsz mindent. Kérj tőle bocsánatot!

- Nos? Miért süti le a szemét, jó uram? Miért nem tudja kiállani egy nyomorult fegyenc tekintetét?... Eh! Le az álarccal! Egy puszta szavammal pozdorjává töröm, porba rántom, megsemmisitem! Csak azt az egy szót vágom a szemébe, hogy...

Nem folytathatja... Madarassy Anna nagyot sikolt élettelenül terül el a padlón. Kálmán hozzá rohant, melléje térdel. A bűnös ember pedig, akiről tulajdon leánya rántotta le a leplet, mozdulatlanul maradva rebegi:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szunyogh Barnabás lakásán vagyunk. Kis udvari szoba; egyszerű, ósdi butorok. Az asztalon három teriték. Teréz anyó a bóbiskoló aggastyán két karjáról pamutot gombolyit.

- Ne aludjál, Barnabás! Soha ilyen unalmas embert! Végig szundikálod az egész napot. Hej, Barnabás! Más ember voltál ötven évvel ezelőtt!

- Az igaz! Csakhogy akkor nem pamutot gombolyitottunk... Tessék! Hogy elzsibbadt a karom. Legalább pipára gyujthatnék!

- Ne féltsd az étvágyamat. Éhes vagyok, mint a farkas. Tercsi, édes! Fogjunk hozzá a falatozáshoz!

Kálmán végszóra érkezik. Köszöntés nélkül belép, kalapját félredobja és a diványra veti magát. A nagyanyó eldobja a pamutgombolyagot és unokájához közeledik.

- Ej, ej fiacskám! Hát a köszöntés hol marad? Meg sem csókolod a nagyanyót?

Az öreg néptanitó fürgén a konyhába siet. A nagyanyó Kálmán mellé telepszik, arcát cirógatja.

- Mi baja van Kálmánkának? Fáj valami... szenvedsz és nem mondod meg nekünk, hogy mi bánt. Rossz fiu vagy. Titkolódzol a nagyanyó előtt, pedig jól tudod, hogy a te bánatod a miénk is.

- Bizonyosan a régi nóta! Gonosz társaságba keveredtél! Megint rugtak rajtad egyet. Megszégyenitettek, szemedre hányták a multat! Jaj! ha egyszer ugy elibém kerülne valamelyik... kikaparnám a két szemét!

Barnabás füstölgő tállal visszatér. Kötényt tett maga elé, hogy be ne piszkitsa fényes, fekete kabátját.

- Asztalhoz gyerekek, asztalhoz!... Ezért a bográcsgulyásért a hercegprimás is megirigyelhet bennünket. Gyere, Kálmán!

- Jó emberek! Tudjátok-e, kinek a bűneért bujtatták ezt a becsületes fiut a fegyencek darócruhájába? Tudjátok-e, ki az a lelketlen gonosztevő, akinek gaztettéért unokátok végigszenvedte a gyehenna minden kínját? Én, Madarassy László...

- Ugy nézzetek rá, hogy ő a megtestesült ártatlanság. Én meg a sötét bűn vagyok. Meneküljetek előlem! Kerüljetek, mint a bélpoklost! Most jövök abból az intézetből, amelyet cudarul megloptam. Ami vagyonom volt, odaadtam az utolsó fillérig; aztán mikor koldussá tettem magam, rohantam a rendőrségre és föladtam, bevádoltam magam! Lesz mit irni az ujságoknak. Holnap már kikürtölik az egész világnak, hogy Madarassy László közönséges, hitvány gazember!

A szerencsétlen ember székbe roskad, eltakarja arcát. Teréz suttogó hangon szól az urához:

- ... A gyilkosságnál is rettenetesebb az a bűn, amit elkövettem. A gyilkos egy-kettőre végez áldozatával, én hideg számitással, elevenen temettem a börtön falai közé. Sokat, nagyon sokat szenvedtem a három év alatt. Áldozatom minden éjszaka megjelent előttem. Ugy kért, rimánkodott: adjam vissza becsületét, szabadságát s én nem segithettem rajta. Tőzsdejátékra adtam magam. Vesztettem. Idegen pénzhez nyultam s hogy elpalástoljam a bűnt, váltót hamisitottam legjobb barátom nevére. Ijesztően közeledett a lejárat ideje, a szörnyüséges katasztrófa, és csak egy menekvésem volt: a halál. Ha egyedül állok, száz haláltól sem riadok vissza. De gyermekem volt, akit életemnél is jobban szerettem. Megakartam menteni ártatlan gyermekemet a szégyentől, a végromlástól. És elkövettem a bűnök legnagyobbikát. Meg is lakoltam érte keservesen. De az igazi kínszenvedés csak akkor kezdődött, midőn áldozatom kikerült a fegyházból és megtudtam, hogy szereti a leányomat. Iszonyú helyzet!... A rabviselt, megbélyegzett ember, akit a társadalomból kiközösitettek, az én leányom keze után áhitozott. Ha ridegen elutasitom, nagy bűnömet egy ujabb bűnnel tetézem és ha beleegyezem a házasságba, feláldozom gyermekemet! És e borzasztó lelki tusából megint az apai szeretet került ki győztesen. Szegény leányom! Sejthettem-e, hogy az én gyöngéd szeretetemmel megölöm a szivecskéjét? De hát nem panaszkodom. Igy van az jól, ahogy van. Az Isten akarta. Az igazságos Isten!

Szunyogh Kálmán meghatottan közeledik a bűnbánó emberhez és - kezét nyujtja:

- Ne, ne!... Nem érdemlem meg, hogy kezet szoritson velem. Korholjon, szidjon, átkozzon. Szivesebben tűröm, mint a kézszoritást. Minél elnézőbb hozzám, annál inkább érzem, hogy milyen nyomorult vagyok.

- De hiszen jóvátette hibáját. Önként jelentkezett a biróságnál és töredelmesen megvallott mindent. Visszaadta becsületemet.

- Hogyan? Nem hagyja el az én szegény kis Annuskámat? Ott marad mellette a szerencsétlenségben is? Feleségül venné egy közönséges gonosztevő leányát?

Reggel kilenc óra. Braun úr, a "Fehér Holló"-hoz cimzett szálló tiszteletreméltó bérlője, földult arccal, kétségbeesetten futkos ide-oda az elsőemeleti folyosókon. Könyvelőjét, aki egyet-mást kérdezni akar tőle, durván félretaszitja, alkalmazottjait a pokolba küldözgeti és éktelenül káromkodik. Most lép ki a 8-asból az igazságügyminisztérium egy fiatal hivatalnoka, aki évek óta a "Fehér Holló"-ban lakik.

- Jaj, ne is kérdezze! Vége a renommémnak! Becsukhatom a boltot! Mintha már olvasnám a szenzációt hajhászó estilapokat: "Rémes gyilkosság a Fehér Hollóban!" "Egy szálloda rejtelmei!" "Vérfagyasztó dráma a Fehér Hollóban!"... Oh, Istenem! Sohasem történt még ilyesmi az én szállodámban.

- Megölték a 13-ast. Hogy minek is jött éppen én hozzám lakni? Tönkretett! Koldusbotra juttatott!

- Maga hallgasson! Maga az oka mindennek! Tudnia kellene, hogy miféle idegen alakok járnak-kelnek éjszakának idején az én jóhirű szállodámban. Hogy jutnak be? Ki engedi őket az emeletre? Miért nem vonják kérdőre a gyanus embereket? Igen, a maguk hanyagsága idézte elő ezt a rettenetes katasztrófát. Elcsapom mindnyájukat! Mehetnek!

- No, no! Nem kell ugy kétségbeesnie. Egy-két napig foglalkoznak az esettel, azután jön egy frissebb szenzáció és ugy elfelejtik, mintha meg sem történt volna... Hm, ha babonás ember volnék, azt mondanám, hogy a 13-as számban rejlik a katasztrófa oka. Tanulja meg, Braun úr, hogy egy szálló tulajdonosának az ajtók megszámozásánál mindig át kell ugrania a 13-as számot.

A hatóság emberei félórája benn vannak már a 13-as számú szobában. Ott ülnek az ágy körül: a vizsgálóbiró, a soros királyi ügyész, egy fiatal joggyakornok és Bérczi Béla rendőrkapitány.

... Hadd essék itt néhány szó arról a szerencsétlen Bércziről, aki nemrégiben önkezével oltotta ki életét... Meghalt. Eltemették. Két fián kivül senki meg nem siratta. Emlékét nem őrzi egyéb, mint egy igénytelen fejfa. Pedig nem mindennapi ember volt. Ha mást nem, annyit mindenesetre megérdemelne, hogy a magyar királyi államrendőrség diszes sirkövet állitson neki. Mert Bérczi Bélának, hibái dacára, tagadhatatlanul nagy része volt abban, hogy a régebben annyit ócsárolt budapesti rendőrség európai nivóra emelkedett.

Sok mindent irtak az ő rovására, súlyos vádakkal illették, ugyis mint embert, ugyis mint közhivatalnokot és mégsem röstellem megvallani, hogy halála napjáig baráti viszonyban voltam vele. Legutóbb, midőn hivatalos hatalommal való visszaélés miatt följelentették, amiért egy fővárosi ügyvédet elfogató ok hiján letartóztatott, meglátogatott irodámban és arra kért, hogy vállaljam el a védelmét. És bár magam is abban a meggyőződésben voltam, hogy törvénytelenül járt el, nem haboztam egy pillanatig sem. Kijelentettem, hogy rendelkezésére állok. Végre is, hová jutnánk, ha a védőügyvéd megtagadná a képviseletet olyan esetekben, midőn a vád alaposságáról maga is meg van győződve? A paritás elvénél fogva, a büntető jogszolgáltatásban királyi ügyész, biró és védőügyvéd egyenlő rangu tényezők; vállvetve, együtt kell fáradozniok az igazság kideritésén. És amint helytelenül értelmezi hivatását az a királyi ügyész, aki vádat emel akkor is, midőn a bizonyitó eljárás nyilvánvalóvá tette, hogy a pörbefogott egyén ártatlan; épp oly kevéssé áll föladata magaslatán az a védőügyvéd, aki jobb meggyőződése ellenére a vádlott fölmentésén fáradozik. A védelemnek ilyen esetben csak "ellenőrző" szerepe van; azon kell lennie, hogy védencét ne sujtsák szigorubb büntetéssel, mint amennyire rászolgált. Igy fogom fel a védőügyvéd nemes hivatását és azért vállaltam el habozás nélkül Bérczi képviseletét. Az ügy nem került tárgyalásra. A jobb sorsra érdemes ember időközben főbelőtte magát.

Kétségtelen, hogy voltak hibái. Önfejű, a brutalitásig erőszakos ember volt s ez a magyarázata, hogy rossz hirét vitték mindenfelé. De hibái mellett is meg kellett volna becsülni, mint a mérges kopót, amelyet láncon kell tartani, de a vadászatban nélkülözhetetlen. Bizvást állithatom, hogy a budapesti policiának ügyesebb, hasznavehetőbb nyomozó közege, mint Bérczi Béla, sohasem volt. Ha véletlenül a párisi, vagy a londoni rendőrség szolgálatába állott volna, ma talán azt mondanák róla, hogy egyike a világ legnagyobb rendőrtalentumainak. Ki ne tudná róla, hogy a legfurfangosabb módon elkövetett bűncselekmények tetteseit ő keritette kézre? Szinte köztudatba ment már, hogy Bérczi mindent kinyomoz. Ha egy-egy bonyolultabb bűneset foglalkoztatta a rendőrséget, ő nélküle nem fogtak a nyomozáshoz. Minden erejét megfeszitve, fáradhatatlanul dolgozott és héjaként csapott le a gyanutlan gonosztevőre, midőn az legnyugodtabban élvezte bűne gyümölcsét. A legparányibb és jelentéktelennek látszó nyomot sem hagyta figyelmen kivül és sokszor épp e nyomocska révén jutott el a bűnösig. Nem volt jogászember; vallatásaiban fittyet hányt a perrend szabályaira, de meg kell adni, hogy "művészileg" vallatott. Le nem vette szemét a gyanusitottról, mintha a lelkébe akart volna látni; ügyelt minden mozdulatára, mintha azt akarta volna kilesni, hogy a föltett kérdések közül melyik érinti azt a legkellemetlenebbül és ha elérte célját, néha órákig is a körül maradt, amig a delikvens zavarában ellentmondásokba nem keveredett. Ilyenkor aztán könnyű munkája volt. Agyafurt embernek kellett lennie annak a gonosztevőnek, aki ezek után is sértetlenül került ki a keresztkérdések tüzéből...

De hát nem az én dolgom, hogy emlékbeszédet mondjak róla. Ideje már, hogy visszatérjünk a 13-as számú szobába.

Berényi Miklós, akit éjnek idején meggyilkoltak, ott fekszik az ágyban. Nem igen látszik, hogy erőszakos halállal mult ki. A 30-35 év körüli, feltünően szép fiatal ember első pillanatra azt a benyomást kelti, mintha egy átdorbézolt éjszaka után most is aludnék. Arcán a halálküzdelemnek semmi nyoma. Szeme egészen lecsukva, szája félig nyitva. Ugy látszik, álmában végeztek vele. Sziven szúrták és meghalt anélkül, hogy a szúrás után csak egy pillanatra is fölébredt volna. És nincs egyéb bűnjel, mint az a szúrás-okozta seb. A hálóingen és az ágytakarón nehány vércsepp. Ruhája szépen rendben egymásra téve; párnája alatt nagy, piros bőrtárca, abban háromezer forint; arany órája, gyűrűi az éjjeli szekrényen, tehát valószinű, hogy nem rablógyilkosság áldozata.

- Nem láttam rajta semmi különöset. Bejött a kis fülkébe, szó nélkül átvette a kulcsot és dúdolgatva ment föl a lépcsőkön.

- Hogyne. Régi vendégünk. Szobáját mindig sürgönyileg rendelte meg, s ha csak lehetett, mindig a 13-as számú szobát tartottuk fenn számára.

- Megszokásból. Mindig ebben a szobában lakott. Reggel elment, este hazajött. Látogatói sohasem voltak.

- Körülbelül félórával hazajövetele után be akartam menni hozzá, de az ajtó csukva volt.

- Későn jutott eszembe, hogy délután inget hoztak számára. Azt hittem, hogy korán reggel szüksége lesz rá.

- Hm! Tehát az ajtó zárva volt; következésképen a gyilkos már itt volt a szobában, amikor Berényi hazaérkezett.

- Nem magához szóltam! Csak a kérdésekre feleljen. Hogy jöttek rá a gyilkosságra?

- Reggel nyolc órakor ajánlott levelet hoztak a nagyságos úrnak. A kilincset fogva bekopogtattam és akkor vettem észre, hogy az ajtó nyitva van. Ez meglepett, mert a nagyságos úr még ágyban feküdt és aludni látszott; minthogy pedig bizonyos voltam abban, hogy lefekvés előtt becsukta az ajtót...

- Több mint bizonyos, hogy valaki elrejtőzött a szobában. Csak azt várta, hogy Berényi elaludjék, aztán nesztelenül, lábújjhegyen az ágyhoz közeledett és miután elvégezte dolgát, szépen, nyugodtan távozott.

- Figyeljen! Azt mondta az imént, hogy Berényi este tiz órakor belépett az ön fülkéjébe és szó nélkül átvette szobája kulcsát.

- Talán meg tudná magyarázni: miként juthatott be mégis az az idegen ember, aki itt elrejtőzött?

Mari, a szobaleány reszketve, halotthalványan lép a szobába. A világért sem nézne az ágy felé. A rendőrkapitány szigorúan rárivall:

A következő percben benyit a dráma szinhelyére Tuzár Mihály, az államrendőrség hires kopója. Igénytelen külsejű, hatvanév körüli férfiu. Első tekintetre senki sem gyanitaná benne a főváros büntanyáinak rémét. Arca, mint a szinész-emberé, simára borotválva, mert hiszen gyakran változtatja külsejét. Néha egy és ugyanazon helyen kétféle alakban is megjelenik, alakitó képessége a legrutinosabb szinésznek is dicséretére válnék. Szürkülő haját hátra fésüli, mintha kérkedni akarna értelmes, magas homlokával. Szeme, mint a macskáé; szúró tekintetében csupa gúny. Arca egészben véve a megtestesült furfang, ravaszság. Sietve érkezett a gyilkosság szinhelyére, mert a rendőrkapitány, aki nagyrabecsüli őt, telefonozott érte. Alázatos meghajlással köszönti a törvény embereit, aztán körülnéz, hogy tájékozódjék a helyzetről.

A vizsgálóbiró már régebben ismeri. Udvariasan megszoritja kezét, leülteti és közli vele a portás vallomását.

- Nos? Nincs-e igazam, Tuzár? A gyilkos már itt volt a szobában, amikor áldozata hazaérkezett? - kérdi a rendőrtisztviselő.

- Ugy látszik, jól megfontolta tervét s azt nagy hidegvérrel hajtotta végre. Óvatosságára mutat, hogy semmiféle bűnjelre nem akadtunk.

- Bizonyosat kell tudnunk. Szinte lehetetlennek tartom, hogy buvóhelyén ne akadjunk valamelyes nyomra. Megengedik, hogy egy kis szemlét tartsak a szobában?

Ezt a vizsgálóbiró jegyezte meg. A detektiv először is a hullán látható sebet nézegeti és halkan, mintegy magában beszélgetve jegyzi meg:

- Teringettét! Ez aztán szúrás! Jól kiszámitott, ügyes döfés volt. Áldozata mélyen aludt, mikor feléje hajolt és ügyelt arra, hogy kése ne a bordacsontot érje. Ez a szegény fiatal ember hátán feküdt és csak derékig volt betakarva. Hálóinge nyitva volt, éppen úgy, mint most. A gyilkosság csak pillanat műve lehetett, s a sebnyilásról itélve, valószinüleg keskeny, vékony tőrrel hajtatott végre. A halál nyomban bekövetkezett. Hm! A gazfickó magával vitte a tőrét. A kulcsot itt hagyta a nyitott ajtóban s csak arra törekedett, hogy háboritlanul kijuthasson a szálló kapuján. De vajjon hová bujhatott?

Az ablakhoz megy és a sűrű mintájú csipkefüggöny mögé huzódva kitekint az utcára.

- Bizonyos, hogy ide nem rejtőzhetett. Sötét volt a szoba, midőn áldozata belépett. Az utcai gázlámpa éppen az ablak előtt van, ide világit és könnyen árulójává lehetett volna.

- Ez meg sokkal keskenyebb, semhogy ide férhetett volna, következésképen nem lehetett másutt, mint az ágy alatt. Lássuk csak.

Int a portásnak. A hatóság képviselői érdeklődéssel kisérik a detektiv minden mozdulatát. Tudják már róla, hogy mesés kombináló képessége van. Csak a királyi ügyész mosolyog szkeptikusan. Az a véleménye, hogy Tuzár eddigi sikereit csak a véletlennek köszönhette.

A detektiv a portás segitségével az ablak felé húzza az ágyat, gondosan ügyelve arra, hogy a hulla ki ne mozduljon fekvőhelyéből.

- Megmondtam, ugy-e? Az a bestia ide rejtőzött az ágy alá. Tessék! A padlón kialudt vér s egy kis papirzacskó. Fontos, igen fontos bűnjelek.

- No, no! A papirzacskó a meggyilkolt fiatal emberé is lehetett. És mit bizonyithat az a kialudt vér?

- Sokat! Nagyon sokat! Hogy kerül ide ez a vérnyom? A matracon át nem szivároghatott, mert hiszen a lepedő sem véres. Ez a kis papirzacskó pedig szoros összefüggésben van a vérnyomokkal.

- Kérem! Sohasem állítok valamit határozottan, ha nem tudom kellően megokolni. A zacskóban köhögés ellen való cukorka volt.

- Nem kell hozzá valami nagy képzelő tehetség. Ime a cég vignettája: "Fischer A. cukorkereskedő, Kerepesi-út 56." A kereskedő tehát itt lakik a közelben és valószinű, hogy a gyilkos mielőtt a szállóba jött, köhögés ellen való cukrot vásárolt nála.

- Ám jól van! - folytatja az ügyész, - tegyük föl, hogy helyesen kombinál, miként hozza összefüggésbe a zacskót a vérnyomokkal?

- Egyszerű a magyarázata. Kétségtelen, hogy ezek a vérnyomok nem az áldozaton ejtett sebből erednek, tehát még akkor kerültek ide, midőn a gonosztevő az ágy alatt hazatérő áldozatát leste. Azt hiszem, előrehaladott tüdőbaja van és azért gondoskodott cukorkáról, hogy köhögési rohamai el ne árulják.

- Merész okoskodás! Ha csakugyan tüdőbajos ember követte el a gyilkosságot és az ágy alá rejtőzött, e vérnyomok azt bizonyitják, hogy minden óvatossága ellenére is köhögési rohamai voltak, amit áldozatának hallani kellett volna.

- Minthogy azonban cselekményét mégis végrehajtotta anélkül, hogy ellentállásra talált volna, nagyon valószinű, hogy a 13-as számú szoba bérlője még nem volt itthon, midőn gyilkosát a köhögési rohamok meglepték.

- Szó sincs róla: minden ellenvetésre ügyesen kivágja magát, csakhogy neki legyen igaza.

- Már pedig én is azt hiszem, hogy Tuzár helyes nyomon van, - jegyzi meg a rendőrkapitány, aki helyeslő fejbólintással kisérte a detektiv megjegyzéseit.

- De tovább megyek!... A vérnyomokból az is megállapitható, hogy a gonosztevő feltünően alacsony termetű ember.

- Egész testében kinyulva, hasán fekve várhatott áldozatára. Guggoló helyzetben nem lehetett: hátán sem feküdt, hogy alkalomadtán könnyű szerrel és nesztelenül előbujhasson rejtekéből. Már pedig, ha ez a föltevésem helyes, fejének ott kellett lennie, ahol most a vérnyomokat látjuk, cipőinek hegye pedig itt surolta a padlót... Tehát innentől idáig nyult... Ha most mellettem állana, a vállamig is alig érne.

- Bravo, Tuzár! Most már nem marad egyéb hátra, mint hogy kinyomozzuk azt a tüdőbajos embert. Csak az a bökkenő, hogy nem ő az egyedüli Budapesten, akinek tüdőbaja van.

- Hát hiszen egy szóval sem állitottam, hogy könnyű feladat előtt állunk. Mindenesetre olyan nyomra bukkantunk, amelynek feltétlenül hasznát vehetjük. Jóval több a semminél... Mindenekelőtt a cukorkereskedőt kellene kihallgatni. Ha nem csalódom, a gyilkos tegnap este hét és nyolc óra között járhatott üzletében.

- Hát azt már miből kombinálja? - kérdi az ügyész, akit legkevésbbé sem győztek meg Tuzár érvei.

- Abból, hogy a papirzacskó tartalmát egészen elfogyasztotta. Egy cukorkája sem maradt; tehát legalább két óráig kellett várakoznia, amig áldozata haza került. Minthogy pedig a cukrot itt a közelben vásárolta, nem igen tévedek, ha azt állitom, hogy körülbelül hét és nyolc óra között lehetett Fischer A. üzletében. Ilyen körülmények között pedig valószinű, hogy a kereskedő emlékezni fog reá, mert a gyilkos tegnap este egyike volt az ő utolsó vevőinek.

A vizsgálóbiró utasitja jegyzőjét, hogy azonnal hivja át Fischer A. urat. A kereskedő néhány perc mulva már a vizsgálóbiró előtt áll.

- Kora reggeltől késő estig üzletemben vagyok. Csak egy segédem van és azért magam is kiszolgálok.

- Talán emlékezhetik rá, hogy hét és nyolc óra között miféle vevők fordultak meg üzletében?

- Héttől nyolcig kevesen voltak nálam... Bocsánat! Hadd gondolkozom egy kissé!... Ha jól emlékszem, a háziur cselédje tiz kilogramm fehércukrot vásárolt... Egy öreg úr csokoládét vett kis unokája számára, akit magával hozott... Utolsónak egy fiatal ember nyitott be. Szalmiákcukrot kért...

- Hogyne! Mintha most is előttem állana. Körülbelül huszéves, se bajusza, se szakálla. Beteges külsejű, vézna ember, és ami leginkább megragadta figyelmemet: óriási pupja van.

- Határozottan állithatom, hogy abban a zacskóban, mely most a nagyságos biró úr kezében van... Ugy áll a dolog, kérem, hogy tizezer vignettám volt, amelynek semmi hasznát sem vettem. Feleségemnek támadt az ötlete, hogy ragasztassam rá a kis papirzacskókra. Éppen tegnap este készültek el a munkával; hazaküldték s akkor bontogattam ki, midőn a pupos fiatal ember belépett. Tegnap tehát ő volt az egyedüli vevőm, aki ilyen vignettás zacskóban kapott cukorkát.

Amint a kereskedő beteszi maga után az ajtót, a rendőrkapitány diadalmas arccal fordult az ügyészhez:

- Nos, ügyész uram: elhiszi-e már, hogy Tuzár ügyes ember... Ez aztán szimat, mi?

A "Fehér Holló" bérlőjének igaza volt: az esti ujságok hasábos tudósitásokat közöltek a gyilkosságról, tág teret engedve a rendőri riporterek élénk fantáziájának. Meg kell adni, hogy alig nehány óra alatt szinte csodálatos módon fürkészték ki a szenzációs büntény áldozatára vonatkozó közelebbi adatokat. A nyomozó hatóság közegei is az ujságok közleményeiből tudták meg, hogy Berényi Miklós dúsgazdag vidéki földbirtokos volt. Öt esztendeje, hogy özvegy édesanyja elhalt s a rengeteg vagyont két fia: Miklós és Gida örökölte. Gida az idősebbik, az értékpapirok felét kapta s egy budapesti négyemeletes palota volt az osztályrésze. Miklós kétezer hold kiterjedésű, tehermentes birtokot örökölt, amelyen szorgalmasan gazdálkodott. Csodálatos ellentét a két testvér között. Az egyik szórta a pénzt marokkal; mintha csak édesanyja halálát leste volna, hogy aztán kielégithesse addig elfojtott szenvedélyeit. Ismert alakja volt a lóversenyek közönségének. Köztudomásu, hogy a montecarlói rouletten egy alkalommal kétszázezer frankot vesztett. Felesége is nagyban költekezett s a könnyelmű házaspár egy napon arra ébredt, hogy a szép vagyonnak vége. A négyemeletes palota szinte összeroskadt a nagy teher alatt. Miklós ellenben takarékosan élt és évről-évre gyarapitotta vagyonát. Költséges passziói nem voltak; a tivornyáktól tartózkodott, mert szivbajos volt. Ez a magyarázata annak, hogy házasságra nem is gondolt és testvérbátyja számitott arra, hogy nemsokára megint örökséghez jut. De szép reményei egyszerre meghiusultak. Berényi Miklós tavaly Herkulesfürdőn megismerkedett egy szegény fővárosi tisztviselő, Horváth Ferenc leányával, és szenvedélyes szerelemre gyulladt. Esztike pedig szivesen fogadta udvarlását. A fiatal ember ettől fogva sürün utazgatott Budapestre, hogy ideáljával találkozzék. Mult héten megkérte Esztike kezét s e hónap 7-dikére tűzték ki az eljegyzést. Nem lett belőle semmi. Berényi Miklóst hatodikán meggyilkolták...

A riporterek, mintha csak összebeszéltek volna, tudósitásaikban mintegy felhivták a rendőrség figyelmét a meggyilkolt fiatalember testvérbátyjára, akinek rózsás reményei a tervezett házassággal egyszerre meghiusultak.

Tuzár Mihály a detektivek szobájában kétszer is elolvasta az esti lapok tudósitásait. Gondolkodóba esett.

- Az ördögbe is!... Mintha mindez csak az én megtévesztésemre iródott volna! Rejtett gyanusitás a sorok között: az elzüllött, eladósodott Berényi Gidának érdekében volt, hogy azt a házasságot megakadályozza, valószinű, hogy ő követte el a gyilkosságot... Igen ám! Csakhogy én meg vagyok győződve róla, hogy a tettes nem lehet más, mint az a pupos fiatal ember. Már pedig ki van zárva, hogy Berényi Gida és a pupos egy és ugyanazon személy. A cukorkereskedő leirása szerint az én emberem körülbelül husz esztendős, Berényi Gida - ha csakugyan testvérbátyja a meggyilkoltnak, - legalább harmincötéves... Meglehet, hogy a gyilkosság az ő eszméje volt, de akkor csak felbujtó lehetett, mert több, mint bizonyos, hogy a büntényt a pupos követte el... Egyébiránt az sem lehetetlen, hogy az ujságok Berényi Gidát hamis világitásban tüntetik fel. Hogy tájékozódjam a helyzetről, Horváth Ferencet kell meglátogatnom...

Ezt a megjegyzést Kopek Dani, az óriás termetű detektiv tette. Nem igen foglalkoztatták a rendőrségen, mert feltünően magas termete miatt pár száz lépésről ráismertek mindenfelé. Gúny tárgya volt pályatársainak és a tolvajvilágnak. A jámbor férfiu emiatt rettenetesen el volt keseredve. Ambiciózus ember lévén, bántotta önérzetét, hogy nem biznak reá nagyobb eseteket s egy szép napon fölkereste Tuzárt, elpanaszolta szive fájdalmát és megkérte vegye őt maga mellé. Inaskodni akar. Szeretné bebizonyitani a detektivfőnöknek, hogy érdemetlenül mellőzi őt, Tuzár megszánta jóképü kollegáját és ha csak tehette, igénybe vette szolgálatait.

- Hehehe! Maga sem tudja, hogy hangosan gondolkozott!... Ön tehát meglátogatja Horváth Ferenc urat s ha nincs ellenére, én azalatt a pupost hajszolom.

- Köszönöm szépen! Elismerő szavai balzsamként hatnak fájó szivemre... Hej, hogy minek is lettem én detektiv!?...

- No no! csak ne érzelegj. Egy jó detektivnek nem szabad oly hamar megsértődnie... Hol fogod keresni a pupost?

- Kérem, esedezem: legyen bizalma hozzám! Igaz, hogy Budapest világváros; hétszázezer lakosa van, de nem hiszem, hogy a hétszázezer között háromnál több alacsony termetű, tüdőbajos, pupos ember legyen.

- Jól van hát!... Keresd a pupost. Most négy óra van. Hat órakor várj reám az Egyetem-utcai 9. számú ház kapuja előtt.

- Bravó! Örömmel konstatálom, hogy észbeli tehetséged rohamosan fejlődik... Most hát eredj az utadra!

Tuzár jóideig csöngetett Horváth Ferenc lakásán, amig bejuthatott annak egyszerüen butorozott ebédlőjébe. A háziasszony fogadta. Jóval túl lehet már a negyvenen, de még most is érdekes arca van. Arca halotthalvány, szeme kisirva. A borzasztó hír mélyen megrenditette, ami nem is csoda. A tervezett házasság kényelmes jövőt biztositott volna egyetlen gyermekének, s az most egyszerre füstbe ment. Ez a kisebbik baj volna. Esztike a gyilkosság hirére élettelenül esett össze, s még most is öntudatlanul fekszik ágyában. Nem anyagi érdekből ragaszkodott Berényihez. Szerette égő szenvedélylyel, és boldogtalan volt, amely napon nem láthatta. Nagy kérdés: kiheveri-e a rettenetes csapást, mely szerelmesének váratlan elhunytával érte?

- Bocsásson meg, asszonyom, hogy a szomoruság óráiban terhére vagyok. A kötelesség hozott ide.

- Igazat irtak... A tiszta igazságot. Milyen csapás! Milyen csapás!... Éppen ma jegyezte volna el az én szegény kis Esztikémet... Meghalt! Kegyetlenül meggyilkolták, hogy hozzá juthassanak a vagyonához!...

- Berényi Gida!... Az a gazember!... Kimondom nyiltan, akár a törvény előtt is: ő volt. Senki más!

- Gondolja meg a dolgot! Iszonyu váddal terheli: testvérgyilkossággal! A nyomozás adatai másfelé terelték a hatóság gyanuját.

- Óva intem, uram: vigyázzanak, nehogy ártatlan embert hurcoljanak rabságba! Ismétlem: ő a gyilkos. Berényi Gida! Fogják el! Akasztófára a nyomorulttal!

- Miklós sürün panaszkodott a bátyjára. Unos-untalan zaklatta, fenyegette őt.

- Tönkrement. Elprédálta mindenét. Szegény Miklós! Hogy megmentsen bátyjának valamit, megvette a házát. Ha árverésre kerül, nem kapott volna egy fillért sem, igy pedig százezer koronához jutott, aminek hat hónap alatt a nyakára hágott... Amikor megtudta, hogy öcscse házasodni akar, jóindulatot szinlelve, kérlelte, hogy mondjon le szándékáról. Szivbajos. Szerencsétlenné tenné feleségét, leendő gyermekeit... Persze, csak a vagyonára áhitozott. Miklós hajthatatlan maradt, és ettől fogva rossz viszonyban voltak; nem érintkeztek. Az a hitvány ember leveleiben azzal fenyegetőzött, hogy igy meg ugy megboszulja magát. Nyilvános botrányt csinál, följelenti, amiért a ház megvétele körül megcsalta, megkárositotta őt... Miklós tegnapelőtt nálunk ebédelt, midőn egy hordár levelet hozott a bátyjától... Ime, uram, most is nálam van a levél! Elolvashatja.

- A jó fiu el akart menni, de én lebeszéltem róla. Sejtettem, hogy a levél irója rosszban töri a fejét... Nem ment a bátyjához, tehát az kereste fel őt a szállóban és meggyilkolta!...

- Tessék!... Csöngetnek!... Bizonyosan az orvos érkezett meg... Szegény leányom nagy beteg!... Bocsásson meg, uram!...

- Még egy kérdést, asszonyom! Nem ismer ön egy beteges külsejű, pupos fiatal embert?

- Ez a jó asszony aligha igazat nem mondott. Berényi Miklóst a testvérbátyja tette el láb alól. Ezzel azonban nincs megdöntve az én álláspontom. Hogy eltehesse láb alól, szövetkezett a pupossal, aki bizonyosan szegény ördög lehet és jó pénzért mindenre kapható... Ha jól sejtem, egy csapásra két legyet ütök: a tettessel együtt felbujtója is hurokra kerül.

- Sőt!... Most az egyszer jól szimatoltam. Hiába! van ám itt ész, csak nem akarják észrevenni. Igy okoskodtam: annak a fiatal embernek előrehaladott tüdőbaja van, tehát valószinű, hogy valamelyik kórházban ismerni fogják, annál is inkább, mert különös ismertető jelei elég feltünőek.

- Kaptam magam, kocsiba ültem, és sorra jártam a kórházakat... A "Vöröskereszt"-ben aztán megtudtam, hogy három hónapig ott kezelték, persze mint fizető beteget.

- Oh, kiszimatoltam én már mindent. Berger Illésnek hivják. Huszonegy éves. A Nagymező-utca 33. számu házában lakik. Árva gyerek; se apja, se anyja. Törvényes gyámját Berger Kálmánnak hivják. Ő a nagybátyja.

- Kérem! A saját házában lakik. Amint a házfelügyelőtől tudom, jogi pályán van, s a napokban tette le a második szigorlatot. Jó magaviseletű, szorgalmas fiatal ember, sohasem éjszakázik. Minden évben két hónapot tölt Arcóban. Ma este is oda utazik; 8 óra 40 perckor indul...

Tuzár savanyu képpel hallgatta az óriás ember adatait, amelyek minden számitásán keresztet vetettek... Ha Berger Illés csakugyan gazdag és erkölcsös fiatal ember, a gyilkosságra föl nem bérelhették... Gyanus, hogy éppen ma este szándékszik elutazni, amiben föltétlenül meg fogja akadályozni, mert utasitást kapott, hogy amint megtalálja, nyomban kisérje a rendőrségre... De hátha nem ő az a keresett pupos ember!...

- Beismerem, hogy most az egyszer csakugyan ügyeskedtél. Meg vagyok veled elégedve és gondom lesz rá, hogy főnökünket képességeidről kellően tájékoztassam.

- Sohse hálálkodjál!... Most pedig keresd fel azt a kerepesi-uti cukorkereskedőt, akinek ma délben az idéző-levelet kézbesitetted.

- Igen. Hozd magaddal Berger Illés lakására. Szembesiteni fogom a pupossal: ráismer-e?

Az óriás lába közé vette a földet és nyargalt a Kerepesi-út felé. Tuzár pedig a pupos lakására sietett.

A tágas szobában nagy felfordulás; keresztül-kasul hányva minden. A kerek asztalon különféle könyvek, orvosságosüvegek; a bőrszéken férfiöltönyök, az ottománon fehérnemüek, amiket aztán egy jóságos arcu öreg úr és a házfelügyelő két hatalmas utibőröndbe gondosan elhelyeznek. A kézimunkával díszitett hintaszékben apró emberke himbálja magát. Beesett, csodálatosan fénylő szempár, kiaszott arc, a tüdőbeteg emberek halvány pirosságával. A keskenyvállu, vézna fiatal embernek feltünően nagy pupja van. Fölbámul a plafonra, cigarettájából hatalmas füstkarikákat fuj maga elé és ügyet sem vet a két emberre, akik holmiját a bőröndbe rakosgatják.

- Dobd el azt a cigarettát, Illés! - kérleli az öreg úr. - Csak nem akarod megszivlelni a doktor úr tanácsát... Halálos méreg az a nikotin. Tönkretesz...

Az Illésnek nevezett fiatal ember, válasz helyett nagyot szippant a cigarettából, aztán zsebkendőjét szája elé tartva, rekedten, fuldoklóan köhögni kezd.

- Bizony, ifjuúr, - jegyzi meg szeliden a házfelügyelő, - jobban kellene vigyázni az egészségére.

És belép Tuzár Mihály. Első tekintetre is láthatja, hogy az óriás igazat mondott: a pupos útra készül. A házfelügyelő mint régi ismerősét köszönti a detektivet.

- Meguntam a közrendőrséget. Nagy a strapa, kis fizetség. Végkielégitést kaptam, aztán beszegődtem felügyelőnek a nagyságos ifiúr házába.

- Három hónapja... Tessék elhinni, örülök, hogy elszabadultam a rendőrségtől...

- Nem tetszik ismerni Tuzár urat?... Csodálom! Nagy ember! Hires ember! Nincsen párja a detektivek között.

Kemény, szuró pillantást vet a puposra. Az pedig rá nem néz, egykedvüen tovább himbálózik... Ördöngős fickó!...

- Mit akar tőle?... Beszélhet előttem nyiltan. Nagybátyja és gyámja vagyok.

- Nem titkolózom, uram. Ugyis meg kell tudnia mindent. Utasitásom van, hogy Berger Illés urat kisérjem a rendőrségre.

A detektiv szavai mély benyomást tettek az öreg úrra és a házfelügyelőre; a pupos ellenben nyugodt maradt. Rekedt hangon kérdezi:

- Nagyon sajnálom, uram, de nem mehetek önnel. Korábban kellett volna jönnie. Egy óra mulva elutazom.

- Ugy van. Elutazik. Egy napot sem szabad késnie. Az idő hüvösre fordult és orvosa lelkemre kötötte, hogy vigyem minél előbb.

- Elkisérem Arcoig. Megfelelő ellátásáról gondoskodom és visszajövök. Ha a kapitány úr egyet-mást meg akar tudni tőlünk, néhány napig türelemmel kell lennie. Talán én is fölvilágositást adhatok neki...

- Még a mult héten. Meg is vettem Illésnek a körutazási jegyet, mert csak három hétig lesz Arcoban, onnan a Rivièrára, majd Kairóba megy.

A detektiv nem palástolhatja el zavarát. Valószinüleg rossz helyre kopogtatott. Minden jel arra mutat, hogy ez nem az a pupos ember, akit le kell tartóztatnia. De Tuzárt nem lehet oly könnyen lerázni; meg akar bizonyosodni a dologról. Számitott ő arra, hogy az óriás tévedett a személyben; azért intézkedett, hogy a cukorkereskedőt ide hozzák. Ez ugyan szabálytalanság, mert a gyanusitottnak egyik-másik tanuval való szembesitése kivülesik az ő hatáskörén, de nem tesz semmit. Vannak esetek, mikor el kell térni az előirt szabályoktól.

- Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy Berger úr még ma este elutazhatik. Talán nem is kisérem a rendőrségre. Meglehet, hogy a kapitány úrnak nem is reá van szüksége. Hogy erről megbizonyosodjam, egynéhány kérdést kell intéznem Berger úrhoz. Megengedi?

- Ugy van! - veti közbe a házfelügyelő. - Én kisértem a szinházig. Fél 11 óra tájban becsöngetett s az ifiúrnak én magam nyitottam ki a kaput.

Tuzár nem kételkedett abban, hogy a házfelügyelő igazat mondott. Évek óta ismeri mint becsületes, megbizható embert.

- Látta, amint gazdája belépett a nézőtérre? - kérdi a házfelügyelőtől.

- Nem láttam. Bérkocsin mentünk az Opera feljárójáig. Az ifiúr kiszállt, én meg hazajöttem.

- Déli tizenkét órakor én vettem meg számára a földszinti jegyet; ha jól emlékszem, baloldalon.

Most következik a legfontosabb kérdés, amelyről Tuzár nagy hatásra számitott.

Oly nyugodt, oly határozott volt ez a felelet, hogy Tuzár nem kételkedhetett annak őszinteségében. És mégsem adta fel a reményt. Hátra van még az ütőkártya, mely eldönti a játékot, a szembesités. Éppen most lép be a cukorkereskedő.

- Ne vegyék tőlem rossz néven, hogy Fischer urat idekérettem. Az önök érdekében történt. Fischer úr nyilatkozata fogja eldönteni, el kell-e halasztaniok az utazást, vagy sem?

- Nézze meg jól ezt az urat! Jól tudja, hogy miről van szó; számolnia kell lelkiismeretével, mielőtt nyilatkozik... És most feleljen: ismeri őt?

- Ismerem. Vallásos ember vagyok, törvény előtt sohasem állottam, de kész vagyok esküvel is bizonyitani, hogy ez az ember hét és nyolc óra között üzletemben járt. Alig hallható, rekedt hangon köhögés ellen való cukorkát kért tőlem.

- Ön!... Határozottan emlékszem az arcára is. Segédem is látta. Ő is bizonyithatja.

- Uram! Nem tudom, nem is sejtem, hogy miről van szó? Fogalmam sincs róla, hogy miféle gyanuval illetnek, de ki kell jelentenem, hogy ez az úr téved... Lehet, hogy jóhiszemüen nyilatkozik, de azt kell hinnem, hogy más valakivel téveszt össze...

- Nem, nem, nem!... Ön volt az! Feleségem emlékére és gyermekeim boldogságára esküszöm!... Soh'se felejtem el. Kék szeme olyan különösen fénylett, mint egy-egy tűzkigyó. Arra is emlékszem, hogy tizforintossal fizetett és én az aprópénzen kivül egy szakadozott ötforintost adtam önnek vissza.

- Komikus! Igazán komikus!... Én meg határozottan állithatom, hogy most látom önt először. Üzletében sohasem voltam. Tegnap este köhögés ellen való cukorkát nem is vásároltam. Ami pedig a szakadozott ötforintost illeti, meg kell jegyeznem, hogy tegnap este óta mit sem vásároltam és ha önnek igaza volna, az ötösnek most is nálam kellene lennie. Ime a pénztárcám! Keressék!

Tuzár nem nagyon kéreti magát. Mohón kap a tárca után, kinyitja és a következő percben kiveszi a szakadozott, és keskeny papirossal összeragasztott ötforintost.

- No, ugy-e, hogy igazam volt? - kiáltja diadalmasan a becsületes kereskedő. Semmi kétség, jóhiszemüen, a meggyőződés igaz hangján vádol. De a gyanusitás is a jóhiszemüség benyomását kelti, midőn Berger Illés csodálkozva jegyzi meg:

- Érthetetlen!... Ez az ötforintos tegnap még nem volt nálam. Hogy került hozzám? Azt kell hinnem, hogy valaki becsempészte a tárcámba.

- Ugy? Talán ezt is odacsempészték? - kérdezi hirtelen Tuzár. És levelet mutat fel, amelynek a látására a beteg ember észrevehetően összerezzen. A vér az arcába fut és magából kikelve indulatosan kiáltja:

Annyi bizonyos, hogy nem mindennapi levél volt és méltán fölkelthette a szemfüles detektiv figyelmét. Ösztöne sugta, hogy ennek a levélnek nagy szerepe lesz az igazság földeritésében. Mi volt benne? Három rövidke szó: "Jelenj meg! Várlak." Aláirás helyett egy tintával ügyetlenül odarajzolt halálfej. A postai bélyegzés szerint a levelet Budapesten adták fel, két nappal a gyilkosság elkövetése előtt.

- Igen: megtagadom. Egyébként miféle jogon vallat ön engem? Tudni akarom, hogy miről van szó? Mi végből zaklatnak?

- Ugy van! Az én türelmem is fogytán van már, - jegyzi meg ingerülten Berger Kálmán úr, a pupos gyámja. Tuzár pedig kimért hangon, nyugodtan feleli:

- Arról van szó, hogy Berényi Miklós földbirtokost mult éjszaka a "Fehér Hollóhoz" cimzett szállóban meggyilkolták. És minden jel arra mutat, hogy a gyilkosságot ön követte el, miért is a törvény nevében ezennel letartóztatom!

Tuzár nyilatkozata megdöbbentő hatással volt az öreg urra. Egyszerre halotthalvány lett, levegő után kapkodott s a házfelügyelőnek kellett átkarolnia, hogy össze ne essék. A pupos ellenben visszanyerte nyugalmát.

- Ne ijedj meg, bácsikám. Hiszen ártatlan vagyok. Most hallom először Berényi Miklós nevét. Valami rettenetes félreértésnek vagyok az áldozata... Ha ugy tetszik, uram, mehetünk!

A letartóztatott fiatal embert a királyi ügyész jelenlétében csak másnap reggel hallgatták ki a rendőrségen. Körülbelül ugyanazt vallotta, amit a detektivnek mondott. Bérczinek minden ügyessége hiábavalónak bizonyult: Berger Illés egy pillanatra sem jött ki nyugalmából, sőt olykor fölháborodással tiltakozott az iszonyú vád ellen. Hiába szembesitették a cukorkereskedővel, megmaradt amellett, hogy sohasem volt Fischer kerepesi-uti üzletében, nem járt a Fehér Hollóban sem, a meggyilkolt Berényi Miklóst pedig nem ismerte. A rejtélyes levél dolgában megtagadott minden felvilágositást, de kijelentette, hogy nincs összefüggésben a gyilkossággal.

A kihallgatás befejeztével Tuzár, a rendőrkapitány és a vádhatóság képviselője magukra maradtak. Mikor Berger Illést visszakisérték cellájába, Bérczi egyenesen az ügyészhez fordult:

Az ügyész szivarra gyujt, kényelmesen hátradől a pamlagon és a szilárd meggyőződés hangján feleli:

- A pupos ártatlan... Megengedem: vannak jelenségek, látszólagos gyanuokok, de bizonyos, hogy Berényi Miklóst nem ő gyilkolta meg.

- Merész kijelentés!... Idézze csak vissza emlékezetébe a nyomozás adatait. Nem puszta jelenségekkel és gyanuokokkal, de bizonyitékokkal állunk szemben. A cukorkereskedő aggálytalan, hitelt érdemlő vallomása; a vérnyomok az ágy alatt és a papirzacskó, mely csak a pupos révén kerülhetett oda; a gyanusitott tárcájában talált ötforintos; a titokzatos levél, mely két nappal a gyilkosság előtt adatott fel, és amelyre nézve Berger minden felvilágositást kereken megtagad: egytől-egyig sulyos bizonyitékok a pupos bűnössége mellett. A cukorkereskedő vallomása nagyon határozott és feltétlenül terhelő. Nem áll érdekében, hogy hamisan vádaskodjék. A szakadozott és összeragasztott papirpénz, a kis cukorzacskó megerősitik vallomását. És vajjon mi oka lehet Berger Illésnek arra, hogy a rejtélyes levél eredetét titokban tartsa? Miért titkolózik, ha ártatlan?...

- Megfelelek mindenre. Hangsulyozom, hogy főként szubjektiv és pszichikai okokkal támogatom véleményemet. Mi oka lehetett Berger Illésnek arra, hogy Berényit meggyilkolja?... Szerelemféltés? Hiszen tudjuk, hogy Horváth Ferencné leányát nem is ismerte. Horváthék lakásán soha meg nem fordult. Betegségének tulajdonitható, hogy epés, mogorva természetű; visszahuzódva élt, a társaságot kerülte, s igy alig hihető, hogy Esztikét másutt láthatta volna. Vagy talán boszuból gyilkolt?... Hát kérem: ha beigazolják, hogy ismerte Berényit; hogy csak egyszer, egyetlenegyszer is érintkezett vele, megengedem, hogy valamely ismeretlen okból boszura gerjedt; noha nem teszek föl benne annyi akaraterőt és energiát, hogy boszuját végrehajtsa. De tudtommal semmi adatunk nincs arra, hogy a meggyilkolt fiatal emberrel ismeretségben volt.

- No látja!... Érveimre azzal felelhetnének, hogy anyagi okokból is elkövethette a gyilkosságot... Az pedig még gondolatnak is képtelenség. Berényi Miklós pénzét és értéktárgyait érintetlenül találtuk meg a gyilkosság szinhelyén. Berger Illés gazdag fiu. Nagybátyja vallomásából tudjuk, hogy zsebpénzének jelentékeny részét megtakaritotta. Nem iszákos, nem kártyázik. Ha pénzre lett volna szüksége, gyámja készséggel bocsátotta volna rendelkezésére. És ez a körülmény határozottan kizárja azt a föltevést is, hogy fölbérelték a gyilkosságra. Mert csak olyan ember vállalkozhatik a bérenc szerepére, aki a gyilkosságból maga is hasznot huz, vagy busásan megfizetik érte. Aztán ha ily rettenetes bűntényre fölbérelnek valakit, jól megválogatják az embert; gyönge testalkatú, tüdőbeteg emberre akkor sem biznák a gyilkosság elkövetését, ha arra ő maga ajánlkoznék.

- Ugy van. Mindenben igazat adok önnek, de a kézenfekvő bizonyitékok előtt mégsem hunyhatunk szemet.

- De ha premisszám helyes, azok az állitólagos bizonyitékok önmaguktól megdőlnek... Mit magyarázhatnak ki abból a rejtélyes levélből? Hogy a pupost fölbérelték a gyilkosságra. Ez a föltevés pedig - amint már kifejtettem, - merő abszurdum. Azt a szakadozott ötforintost Berger Illés maga adta át a nyomozó közegnek. Ha csakugyan bűnös, azt a fontos corpus delictit megsemmisiti vagy elrejti, de önként semmiesetre sem adja ki kezéből, hogy bizonyitékot szolgáltasson önmaga ellen. Ami végül a cukorkereskedő vallomását illeti, csöppet sem kételkedem jóhiszemüségében, de iménti érveléseim éppen azt bizonyitják, hogy Fischer A. ur téved a személyben. Végre is, nem egy pupos ember van Budapesten. Nem lehetetlen, hogy a gyilkosságot egy alacsony termetű, "fénylő" szemű, pupos és tüdőbajos fiatalember követte el, de az nem Berger Illés volt. Berger külömben alibijét is igazolta; a gyilkosság idején az Operában volt. Nagybátyja vette számára a jegyet, a házfelügyelő pedig elkisérte a szinházig.

- Föltétlenül, s éppen azért még a mai napon inditványozni fogom azonnal való szabadlábra helyezését. Az a szegény pupos fiu nagybeteg; a vizsgálati fogsággal járó izgalmak csak siettetnék halálát. Sulyos felelősség terhelne mindnyájunkat, ha továbbra is fogságban hagynók.

Tuzár, aki eddig a Zrinyi-utcára nyiló ablak mellett állva, figyelemmel hallgatta a királyi ügyészt, bátorságot vett magának, hogy közbe szóljon:

- Viszont sulyos felelősség terhelne mindnyájunkat, ha Berger Illést szökni engednők... Nagyon sajnálom, hogy az ügyész urral ellenkező véleményen vagyok, mert szilárd meggyőződésem, hogy a gyilkosságot más mint Berger Illés el sem követhette...

- Ne feleseljen!... Egyszer és mindenkorra figyelmébe ajánlom, hogy hatáskörét a jövőben tul ne lépje, külömben velem gyülik meg a baja! Azt az utasitást kapta, hogy nyomozza ki a pupost, és ha megtalálja, vezesse a rendőrkapitány úr elé. Nem volt joga hozzá, hogy vallatóra fogja és levelét visszatartsa. Amit szabad a kapitány urnak meg a törvényszéki vizsgálóbirónak, azt nem szabad önnek! Ön csak közönséges detektiv, és a főnökeitől kapott utasitásokhoz kell alkalmazkodnia! Megértett?

- Hallatlan merészség!... Egy-két sikere, amelyhez - ismétlem - csak véletlenül jutott, nagyon is elbizottá tette. Be kell ismernie, hogy most is bakot lőtt. Más detektiv a maga helyén eredményesebben járt volna el. Mintha csak készakarva tért volna le arról az utról, amelyen könnyű szerrel ráakadna az igazi bűnösre.

- Megmondom. Kegyes volt kivallatni Horváth Ferencnét is. Elmondta önnek, hogy Berényi Gida miféle viszonyban volt meggyilkolt öcscsével. Vagyonára áhitozott. Minduntalan zaklatta; házasságáról lebeszélni igyekezett, fenyegetőzött, boszut forralt ellene. A gyilkosság előtt levelet is intézett hozzá, amelyben magához csalogatja... Tehát egyesegyedül az ő érdekében állott, hogy Berényi Miklós kiköltözzék az élők sorából. És ahelyett, hogy Berényi Gida háza tájékán nyomozott volna, csak a pupost hajszolta, a másikat pedig talán futni engedte.

Szegény Tuzár! Ugy érezte magát, mint akit láza közepett jéghideg vizzel öntenek nyakon... Örült, hogy kijuthatott a rendőrkapitány szobájából. Az ajtónál belebotlott az óriás detektivbe.

- Jutalmat kaptam... Megdicsértek. Előléptettek... Nem látod, hogy milyen jó kedvem van?...

Tuzár Mihály egész éjszaka álmatlanul hánykolódott az ágyában. Bántotta az ambicióját, hogy az ügyész olyan irgalmatlanul lehordta. Hej! Könnyű az ügyésznek! Készen találja a nyomozás anyagát. A szegény detektiv nagynehezen megszerzi, összegyüjti az adatokat, ő pedig kényelmesen kiválogatja, aminek hasznát veheti, aztán fölépiti rájuk a vádat. Törődik is ő a detektiv fáradságos munkájával! Hozzáül a kész ebédhez, jóizüen falatozik és pokolba küldözgeti a szakácsot, ha néha napján elsózza a levest... Az fájt neki legjobban, hogy a rendőrkapitány egy szóval sem mentegette, pedig minden lépéséről tudott, sőt ügyességéért meg is dicsérte. Ki hallott már olyat, hogy a tábornok csak a győzelemből vegye ki magának az oroszlánrészt, a vereségért pedig a szegény közlegényt okolja!... No, de sebaj! Kihevert ő már nagyobb bajokat is. Majd kiderül a vallatásnál, hogy neki volt igaza, nem pedig annak a goromba ügyésznek... Volt ideje hozzá, hogy ujra fontolóra vegye mindazt, amit a vád képviselőjétől hallott...

- Hát hiszen félig-meddig igaza van az ügyésznek. Semmivel sincs bizonyitva, hogy a pupos ismerte a meggyilkolt fiatal embert; már pedig ha nem ismerte, a nyomozás adatai ellenére is valószinütlenül hangzik, hogy a jól szituált, becsületes, rovatlan előéletű Berger Illést fölbérelték a gyilkosságra. Sok a bizonyiték ellene, de a látszat mégis amellett szól, hogy az ügyésznek van igaza. Az a nyugalom, amelylyel Berger a borzasztó vádat végighallgatta, az az őszinte megbotránkozást, amelylyel a vád ellen tiltakozott, mindenkiben az ártatlanság benyomást kelthette... A logika törvénye és a józan ész azt diktálja, hogy a pupos ártatlan; az én ösztönöm meg azt sugja, hogy ő a gyilkos. Az ügyész nem bizonyit, én bizonyitok. Ha minden egyébtől el is tekintünk, itt van az a rejtélyes levél, amelyre nézve Berger minden fölvilágositást kereken megtagadott. Százat egyre, hogy a levél és a gyilkosság között megvan az okozati összefüggés... Ki tudja? Talán éppen Berényi Gida irta azt a levelet. Elevenre tapinthatott az ügyész, mikor azt mondta, hogy Horváth Ferencné vallomása Berényi Gida felé tereli a figyelmet. Egyesegyedül neki állhatott érdekében, hogy Miklóst meggyilkolják... Csak a gyilkossággal akadályozhatta meg a házasságot, hogy aztán hozzá juthasson egyetlen testvére vagyonához... De ebből nem az következik, hogy a pupos ártatlan, hanem hogy Berényi Gida a bűntársa. Az egyik a felbujtó, a másik a tettes... Először is azt kell megállapitani, hogy ki irta azt a levelet, azaz: keresnünk kell a felbujtót...

Készen volt a tervével, s bár kissé elhamarkodta azt, meg kell adni, hogy geniálisan eszelte ki.

A pupost kiengedték a fogságból, de nem utazott el. Itthon maradt. A detektiv elhatározta, hogy kelepcébe csalja. Levelet irt neki, ügyesen utánozva a rejtélyes levél kézirását. Valószinű, hogy a pupos engedelmeskedni fog a titokzatos parancsnak és meglátogatja az ismeretlent. Kiugrott az ágyból és megirta a levelet. "Jelenj meg! Várlak!..." Csodálatosan értett a hamisitáshoz. Egy-két perc alatt elkészült a pupos tárcájában talált levél meglepően hű másolatával. A halálfejet is szépen odapingálta. Boritékba tette a levelet, megcimezte, aztán sietve felöltözött, de nem az ő mindennapi szürke ruhájába. Csupasz képére oldalszakállt, orra alá hegyesre kifent bajuszt ragasztott. Ruhája: fekete zubbony, gyürött kék nadrág; puha fekete kalap, széles karimáju elől felhajtva, hátul lehuzva egész a nyakáig. Belenézett a tükörbe és megelégedetten dörzsölte a kezét. Takaritónője is alig ismert rá a szeneslegénynyé vedlett detektivre. A levelet bedobta a legközelebbi postaszekrénybe, aztán kémszemlére indult a Nagymező-utcába. Reggel nyolc órától délután kettőig ott őgyelgett a pupos háza körül. Az egykori rendőrből lett házfelügyelő közben kiállt a kupu elé. Tuzár próbára akarta tenni a jámbort: nem ismer-e rá az álruhában? Hozzáment, belenézett a szemébe és tüzet kért. A jó ember gyanutlanul adta át szivarját, hogy a detektiv rágyujthasson... Déltájban a levélhordó befordult a ház kapuján. Bizonyosan most kézbesiti az ő levelét... A furfangos detektiv nem csalódott számitásában... Körülbelül két óra lehetett, midőn Berger Illés kilépett a kapun. Óvatosan körülnézett, nem látja-e valami ismerőse, aztán utnak indult. Tuzár, hogy gyanut ne ébresszen, előtte ballagott... Az Andrássy-út sarkán bérkocsiállomás. A pupos megáll; azon tünődik, hogy kocsin folytassa-e útját, de hirtelen meggondolja magát és gyalog megy az Akácfa-utcán keresztül a Kerepesi-útra, majd a József-körutra és onnan a Práter-utcába. A 18. számú ház előtt megáll és besurran a kapun.

Tuzárnak csak most jut eszébe, hogy ügyetlenül elhamarkodta a dolgot. Helyrehozhatatlan hibát követett el. Berger Illés ugyanis nem gyanitja, hogy az a levél, amelyet délben kézbesitettek neki, hamisitvány. Az ismeretlentől bizonyosan megtudja, hogy lépre csalták és jövőre óvatosabb lesz. Talán el is utazik. Az a másik is gyanupörrel él és mindennek vége! Haját tépte dühében. Látta, amint Berger lassan fölballagott az első emeletre s a lépcsővel szemben levő ajtón becsöngetett. Ugy látszik, nem volt odahaza senki, mert nem nyitottak ajtót. A pupos várt egy darabig, aztán lejött a lépcsőn és az utcára érve, a József-körút felé sietett.

Tuzár fellélegzett. Nagy szerencse, hogy az ismeretlen nem volt a lakásán. Persze, fölment az emeletre, hogy megtudja, kihez csengetett be a pupos. Az ajtó előtt kis üvegtábla ezzel a felirással: "Dr. Popp Dezső, az összes orvostudományok tudora. Rendel 3-tól 5-ig." Berger tehát a doktort kereste s mert nem találta otthon, valószinű, hogy később vissza fog jönni. Azt pedig mindenáron meg kell akadályozni. Rohant a rendőrségre, hogy Kopekkal találkozzék. Az óriás éppen most lép ki Zsarnay rendőrtanácsos szobájából.

Elszontyolodva, savanyú képpel baktat végig a folyosón. Alaposan leszamarazhatták odabenn.

- Meglehet. Ez a ködmön volt rajtam akkor is, midőn a bugyelárisomat emelték el.

- Pokolba azzal a ködmönnel! Termeted miatt ugyis mértföldnyiről rád ismernek mindenfelé. Látod, fiam, jó volna, ha te is belegyakorolnád magad az átváltozás mesterségébe. Például ha fél órán belül hordárnak öltöznél.

- Próbáld meg. Ehun van tiz forint. Az ujvásártéren veszel érte zubbonyt és hordársapkát. Amit visszakapsz, a tied. Aztán a pupos lakására méssz.

- Ide figyelj! Nézz a szemembe, mikor hozzád beszélek. Azt fogod mondani, hogy dr. Popp Dezső úr küldött a Práter-utcából. El ne felejtsd: doktor Popp Dezső!

- Megbolondultál? Azt sem tudod még, hogy miféle üzenettel mész... A doktor úr nagyon sajnálja, hogy hiába fárasztotta magához Berger Illés urat, de sürgősen elhivták egy betegéhez.

- Igen, egy betegéhez. Kéreti, hogy most már ne is látogassa meg. Ha szüksége lesz rá, ujra levelet fog irni.

- Értem... Ugy-e, mester, el fogja nekem mondani, hogy mit végzett eddig a pupos ügyében?

Tuzár azzal a biztos tudattal ment haza, hogy egy lépéssel megint előbbre jutott. A rejtélyes levelet valószinüleg Popp Dezső irta. Minthogy pedig az ő meggyőződése szerint a levél szoros összefüggésben van a bűnténynyel, dr. Poppnak föltétlenül tudnia kell a gyilkosságról. Ő a felbujtó. De hát ki az a dr. Popp? Mi érdeke lehetett abban, hogy Berényi Miklóst eltegyék láb alól? Mindenekelőtt ezt a kérdést kell megoldani. A detektiv átöltözött, aztán fiakkerba vágta magát és a kocsisnak azt az utasitást adta, hogy hajtson Kispestre. Horváthnétól tudja, hogy a meggyilkolt fiatal ember testvérbátyja és egyedüli örököse ott lakik. Ideje már, hogy szemtől-szemben álljon vele. Feltünő, hogy Berényi Gida csöppet sem érdeklődött a gyilkosság iránt. Pedig ha máshonnan nem az ujságokból tudnia kellett a bűntényről. Nem, mutatkozott a Fehér Hollóban, sem a morgueban, a temetésre sem jött el. Öcscséhez irt utolsó leveléből, mely Horváthné birtokában volt, arra kell következtetni, hogy mégsem volt olyan engesztelhetetlen haragban testvérével. Hiszen a levélben kéri, hogy látogassa meg. És a gyilkosság után mégsem adott életjelt magáról.

Berényi Gida alacsony, földszintes házban lakott. Körülbelül négy óra lehetett, midőn Tuzár benyitott a szobájába.

Berényi, aki meglepően hasonlit meggyilkolt öcscséhez, viaszsárga ábrázattal, bágyadtan fekszik ágyában. Éjjeli szekrényén orvosságos üvegek, hőmérő, néhány orvosi recept. Ágya előtt levő karosszékben 30-35 év körüli molett asszony. Valamikor nagyon szép lehetett, de még most is érdekes arca van. Kár, hogy festi magát, még pedig elég ügyetlenül. Bizonyosan a felesége Berényinek. Elegánsan öltözött, középkorú férfiú támaszkodik a karosszék támlájára. Szabályos, szép vonásai vannak s mégis oly ellenszenves. Értelmes, magas homlok, egészségtől duzzadó, piros arc; hátrafésült dús hajával és hatalmas fekete körszakállával kiáltó ellentétben van az a csodálatosan zöldes szempár, amely fölött két sűrű szemöldöke összeér. Ha mosolyog, ha boszankodik, e zöld szemeknek bántóan szúró tekintete van.

- Nem, nem. Most van szerencsém először láthatni... Ha főnököm tudta volna, hogy Berényi úr beteg, bizonyosan nem küldött volna ide.

- No, no! Adj hálát az Istennek, hogy betegséged már jobbrafordult... - vigasztalja felesége.

- Öt-hat nappal ezelőtt azt hittem már, hogy végem van... Irtam is szegény Miklósnak, hogy látogasson meg... Halálom előtt ki akartam békülni vele... Sokat vétettem ellene... Óh Istenem, Istenem! Hogy igy kellett meghalnia!... Derék fiu volt, páratlan testvér... Maga a szívjóság... Én pedig gonoszsággal fizettem meg a jóságát... Még följelentéssel is fenyegettem...

- Negyvenfokú lázban feküdtem. Azért nem mentem el abba az átkozott szállóba...

Tuzárnak nem kerülte el a figyelmét, hogy az orvos villámgyors pillantást vetett az éjjeli szekrényre és ujjával megbökte Berényinét. Az pedig tüstént megértette őt, mert nyugalmat szinlelve fölállt és az éjjeli szekrényhez közeledett.

De Tuzáron nem lehet egykönnyen kifogni. Átlátott ő a szitán. Az orvosnak feltünt, hogy a detektiv az ő neve hallatára meglepődött. Ezért intézte hozzá a kérdést, hogy ismeri-e őt. Gyanakszik. A detektiv talán sejti, hogy ő irta a puposhoz intézett rejtélyes levelet; minthogy pedig az orvosi recept kézjegyei elárulhatnák, el kell tüntetni a recepteket... Nem oda, Buda! Neki is látnia kell azt az irást. Az asszony, mintha rendet akarna csinálni az éjjeli szekrényen, elveszi onnan az orvosságos üvegekkel együtt a recepteket is. Izgatottságának tulajdonitható, hogy egyet közülök a földre ejtett. Ketten kaptak utána: Tuzár és a zöldszemű. A detektiv ügyesebb volt. Fölkapta a receptet, egy pillantást vetett az irásra és udvariasan átnyujtotta Berényinének. Aztán farkasszemet nézett az orvossal, aki dühében ajkába harapott.

Tuzár most már bizonyos volt a dolgában. Csak futó pillantást vetett az orvos receptjére, de az ő gyakorlott szemének az is elég volt. Kétségtelen, hogy a puposhoz intézett levél és az az orvosi recept egy kéztől ered... Semmi kétség többé: dr. Popp Dezsőnek tudnia kellett a gyilkosságról.

Tuzár másfél óráig időzött Berényi lakásán, aztán kocsijába ült és a rendőrségre hajtatott. Meg volt elégedve önmagával. Kényelmesen hátradőlt a kocsi párnáin, szivarra gyujtott és gondosan mérlegelte a nyomozás ujabb adatait.

- Az a zöldszemű orvos gyanus, borzasztóan gyanus! Ha legtitkosabb gondolataimról is beszámolnom kellene, azt mondom, hogy az egész büntény az ő fejében fogamzott meg. Hogy miféle érdek vezette, még nem tudom, de meg fogom tudni! Azt kell hinnem, hogy összejátszott azzal a házaspárral és az örökségből bizonyosan kiveszi majd a maga részét... Itt álljunk meg egy pillanatra! Berényi Gida azt a benyomást keltette bennem, hogy ártatlan. Nem volt beavatva az orvos jól kieszelt és csodálatos ügyességgel véghezvitt tervébe... A felesége azonban mindenről tud... Élni vágyó, kacér teremtés! Hogy kievickéljen a hinárból és visszavarázsolja a boldog multat, a gazdagságot, a kényelmet, nem riad vissza semmitől. Még a gyilkosságtól sem... Ki tudja? Talán benső viszonyban van az orvossal, és együtt főzték ki a pokoli tervet? Ugy kell lenni! Abból, hogy a recepteket el akarta tüntetni, kétségtelen, hogy jól ismeri az orvosnak a pupossal való viszonyát... Idáig tehát rendben volna minden. De itt ujra az a kérdés tolakszik előtérbe, hogy milyen uton-módon birhatták rá a pupost a gyilkosság végrehajtására? Ennél a kérdésnél csütörtököt mond minden kombinációm. Elképzelni sem tudom, hogy dr. Popp milyen viszonyban volt a pupossal, akit pénzigérettel el nem csábithatott. Nem lehetetlen, hogy az orvos valami féltve őrzött nagy titkot tudott meg róla és abból a titokból kovácsolta fegyverét. Hatalmában tartja. Igen, a rejtély kulcsa abban a halálfejjel ellátott levélben van. Miért hivja magához? Mit akar tőle? Minő jogon rendelkezik vele oly fölénynyel, hogy e három szóra: "Jelenj meg! Várlak!..." - a pupos haladéktalanul fölkeresi? Mindeme kérdésekre nem tudok felelni. Ebből pedig az következik, hogy éppenséggel nincs okom elbizottnak lenni. Nagy, igen nagy akadályt kell még átugranom, hogy célhoz jussak. Abból a körülményből, hogy dr. Popp irta a levelet, csak sejthetem a valót, de bizonyitani semmit sem tudok.

A rendőrkapitányt nem találta hivatalában. Föltette magában, hogy meglátogatja a pupos gyámját, aki az orvos személyéről közelebbi felvilágositást adhat. Valószinű, hogy dr. Popp valamikor kezelte a pupost. Innen az ismeretség. Berger Kálmán hat órától nyolcig mindennap a "Mátyás király"-hoz cimzett kávéházban tartózkodik; ott bizonyosan megtalálja őt. Utnak indult az Ősz-utca felé. A Kerepesi-út elején nagy meglepetésére szemben találkozott dr. Popp Dezsővel. Önkéntelenül kalapjához nyult és köszöntötte az orvost, aki rögtön melléje szegődött.

- Milyen szerencsés véletlen, hogy találkozom önnel... Tudja-e, honnan jövök? A lakásáról. Beszélni szeretnék önnel.

- Fogadjunk, kitalálom, hogy mire gondol e pillanatban! Az jár a fejében, hogy meg akarom vesztegetni. Ugy-e?

- Csalódik, uram! Sokkal okosabbnak, - vagy ha nem haragszik meg őszinteségemért - sokkal ravaszabbnak tartom, semhogy föltenném önről azt az együgyüséget.

- Vallja meg őszintén: kissé csevegni akar velem, hogy tájékozódjék a helyzetről... Önt meglepte, hogy ismerem a pupossal való viszonyát.

- Ne bolonditsuk egymást. Négyszemközt vagyunk; beszélhetünk nyiltan. Amit ön most mondani fog nekem, egy óra mulva letagadhatja; szavaiból tehát semmi felelősség nem háramolhatik önre... Nos, meri-e tagadni, hogy ön irta Berger Illésnek azt a levelet, amelynek inditó okát ma is homály fedi?

- Nem tagadom. Csakugyan én irtam. Hát aztán? Mit következtet abból? Csak nem gondolja, hogy részem volt a gyilkosságban?... Őrült föltevés!

- Igazat adok önnek, ha elfogadhatóan megokolja: miért irta azt a levelet? Mi dolga volt önnek Berger Illéssel?

- Nem fogom megmondani. Az kizárólag kettőnknek a titka és bizonyosan van rá okunk, hogy el ne áruljuk azt. Nincs az a hatalom, mely rákényszerithetne bennünket. Elégedjék meg azzal a kijelentéssel, hogy titkunknak Berényi Miklós meggyilkolásához semmi köze. Az igaz Istenre esküszöm! Nem hiszi?

- Nagyon sajnálom. Ugy látszik, rögeszméje, hogy a levél szorosan összefügg a bűnténynyel. Látja, uram, ha nem tartanék attól, hogy kellemetlen hercehurcának teszem ki magam, én önt most följelenthetném.

- Visszaélt hatalmával. Irásomat csodás ügyességgel utánozva, lakásomra hivta Berger Illést. Lépre csalta...

- Sőt azt is tudom, hogy egy hordárral mit üzent Bergernek az én nevemben. De hát nem azért keresem önt, hogy túlbuzgóságáért szemrehányást tegyek...

- Be akarom önnek bizonyitani, hogy magam is óhajtom a gyilkosnak mielőbb való kézrekeritését. Egyrészt, mert Berényiékkel régi jó barátságban vagyok, másrészt az ön alaptalan gyanusitása nagyon kellemetlenül érint... Végre is, jónevű orvos vagyok s egy esetleges meghurcolás egyenlő értelmű volna erkölcsi exisztenciám tönkretételével. Nos, rábirtam Berényi Gida urat, hogy háromezer forint jutalmat biztositson önnek arra az esetre, ha célhoz jut... Ime az ő irásos kötelező nyilatkozata.

- Nem utasitom vissza. Elteszem a tárcámba, de kijelentem, hogy a nyomozás eddigi utjától egy tapottat sem térek el és nem nyugszom, mig az önök által oly gondosan őrzött titkot ki nem deritem.

- Cselekedjék tetszése szerint. Én megtettem a magamét, midőn figyelmeztettem, hogy hamis nyomon jár. Isten önnel!...

- Hallatlan merészség! Rábirja Berényit, hogy dijat tűzzön a gyilkos fejére s ő maga hozza el nekem a kötelező nyilatkozatot. Nem fél tőlem. Nagyon biztos lehet a dolgában. Pedig erősebb a meggyőződésem, mint valaha, hogy a pupost ő bujtotta fel a gyilkosságra. Őrült föltevésnek mondja. Miért nem akart hát megfelelni arra a kérdésre, hogy mi dolga volt a pupossal?... Elhárithatná magáról a gyilkosság szörnyű gyanuját és mégis hallgat, titkolódzik. Erős, nagyon erős ellenfél, de én is bizom a magam erejében... Elszánt, vakmerő ember; nehéz akadályokat gördit majd elém... Csakhogy én sem riadok vissza a legnehezebb akadályoktól sem.

Betért a Mátyás király kávéházba, hogy Berger Kálmánnal találkozzék. Az öreg úr ott ült egy ablakmélyedésben, ujságolvasásba merülve. Tuzár melléje telepedett.

- Hová gondol! Csak kötelességemet teljesitettem. A magamfajtájú szegény ördög azt teszi, amit ráparancsolnak.

- Még mindig csak sötétben tapogatózunk. Félek, nagyon félek, hogy meddő marad a nyomozás... Ejnye, ejnye! Valamit kérdezni akartam öntől, de kiment a fejemből... Hopp! Megvan! Mondja csak, uram: nem ismer ön egy doktor Popp Dezső nevű orvost?

- Azt a svindlert? Azt a charlatánt? Hiszen bárcsak ne ismertem volna meg sohasem. Jaj annak a paciensnek, aki az ő kezébe kerül. Azt a szegény beteg fiut három hónapig kezelte és a helyett, hogy segitett volna rajta, elmérgesitette a baját.

- Közönséges kuruzsló! Csodálom, hogy megtürik az orvosok között. Ha tőlem függne, elvenném a diplomáját és eltiltanám a további gyakorlattól...

- Képzelje, uram! Az a charlatán hipnózissal gyógyitja betegeit. Még a tüdőbajosokat is.

Tuzár az öreg urnak e szavaira nem fojthatta el meglepetését. Önkéntelenül felkiáltott.

- Egy izben rajtakaptam, amint Illést mély álomba ejtette. Keményen lehordtam, mire azzal mentegetődzött, hogy a legjobb orvosságnál is többet ér a szuggesztio. Persze, hogy a faképnél hagytuk. De hát mi dolga van önnek dr. Poppal?

- Köszönöm szépen! Igazán örülök, hogy a véletlen összehozott önnel. De nem zavarom tovább. Megyek.

És a detektiv rohant a kávéházból egyenesen a rendőrkapitány Damjanich-utcai lakására.

- Kapitány urnak jelentem alássan, három nap alatt kezébe adom Berényi Miklós gyilkosát!

Tuzár nem volt ugyan beavatva a hipnózis titokzatos mesterségébe, de jól tudta, hogy annak a kriminalisztikában fontos szerepe van. Hipnózis utján sok büncselekményt követtek már el anélkül, hogy a gaztett értelmi szerzőjét kézrekerithették volna. A hipnotizőr biztonságban érzi magát, mert tudja, hogy médiuma soha el nem árulhatja. Arról is hallott már, hogy egyes médiumokba a hipnotizőr beleszuggerálja saját akaratát, s amit ő maga nem hajthat végre, azt médiuma csodálatos energiával, körültekintő gondossággal és a legnagyobb lelki nyugalommal végrehajtja. Berger Kálmán nyilatkozata tehát világosságot vetett az egész bűntényre. Dr. Popp, a hipnotizőr volt a felbujtó, Berger Illés pedig az ő vak eszköze. Csak igy magyarázható meg, hogy a pupos nem ismerte áldozatát, semmiféle érdek nem füzte hozzá, tehát nem érezhetett iránta sem haragot, sem gyülölséget és mégis megölte... Tuzár nem a psichiáter eszével gondolkozott; következtetéseit a nyomozás adataiból vonta le. Berger Kálmán nyilatkozatával egyszerre szétfoszlott az a titokzatos homály, amelyben a kézen fekvő bizonyitékok ellenére sem tudott eligazodni. Hűségesen beszámolt minden lépéséről és midőn elbeszélésének végére jutott, a nyomozás vezetésével megbizott rendőrkapitány elismerése jeléül kezet szoritott vele.

- Kezembe adta a rejtély kulcsát. Mondhatom, gyönyörű munka volt! Büszke lehet rá. Ne higyje ám, hogy én lustálkodtam, amig ön minden erejét megfeszitve, dicséretes buzgalommal dolgozott. Összegyüjtöttem a Berényi Gida előéletére vonatkozó adatokat. Az igaz, hogy nem sokra mentem vele. Kétségtelen, hogy Berényi könnyelmű léha fráter. Pazarlása, felesége fényüző életmódja odáig juttatta, hogy betevő falatja is alig volt, de alapjában véve becsületes gondolkodásu, jószivű ember.

- Én reám is azt a benyomást tette, hogy testvére meggyilkolásában ártatlan.

- Kihallgattam a házbelieket, a szomszédokat. Nyilt titok, hogy Berényi Gidáné megcsalja az urát dr. Popp Dezsővel. Régi axióma, hogy mindig a férj az utolsó, aki megtudja felesége hütlenségét. Berényi is szivesen látta az orvost házában. Jó barátjának tartotta, annál is inkább, mert Popp Dezső kisebb-nagyobb összeggel több izben kisegitette pénzzavarából. Sejtettem, hogy az a zöldszemű ember valamely uton-módon közreműködött a Fehér Hollóban lejátszódott drámában. Persze, csak sötétben tapogatóztam. Semmiféle adatra sem bukkantam, amelynek alapján dr. Popp Dezsővel szemben eljárhattam volna... De most már tisztán látok mindent... Mintha csak hallanám, amint Berényi háta mögött, azzal a gonoszlelkű asszonynyal nagy titokban kifőzi a gyilkosság tervét.

Ha Berényi Miklóst elhantolják, minden vagyonát Gida örökli. Duskálni fognak a pénzben és a gondtalan, vig élet ujra kezdődik. Valószinű, hogy dr. Popp adta meg az eszmét, szeretője pedig ördögi furfanggal dolgozott annak keresztülvitelén. Kiváló előszeretettel kultiválja a hipnózis mesterségét, noha egy miniszteri rendelet szigoruan megtiltja azt... Berger Illésben pompás médiumra tett szert. Az a fénylő szemű, sápadt arcú, szögletes fejű ember kiálló pofacsontjaival első tekintetre is magára vonja a gyakorlott hipnotizőr figyelmét. Én is értek a hipnotizáláshoz; ismerőseim körében nem egyszer altattam el egy-egy médiumot és kisérleteim csodálkozást keltettek... A pupos fénylő szeme folyton rezeg, amit csakis azokon a médiumokon észlelhetünk, akiknél nemcsak a mély hipnózis, de az ugynevezett posthipnotikus szuggesztio is föltétlen sikerrel jár. A hipnotizőr álomba ejti; ráparancsol, hogy például egy-két nap mulva bizonyos helyen bizonyos embert meg kell ölnie. Előirja, hogy miként kövesse el a bűntényt és megtiltja neki, hogy tettét elárulja... Aztán fölébreszti a beteget, aki nagyszomoruan távozik, anélkül, hogy csak sejtené is, mi történt vele. Érzi, hogy bánatos, levert, szomorú, de nem tudja, miért. Rendkivül ideges és nyugalma csak akkor tér vissza, midőn a bűntényt, ugy, ahogy ráparancsolták, végrehajtotta. Az éber állapotban levő gyilkos a bűntett végrehajtása után izgatott, a posthipnotikus szuggesztio hatása alatt gyilkoló médium pedig a gaztett elkövetése után csodálatosan nyugodt, mert a hipnotizőr parancsának már eleget tett és a szuggesztiotól megszabadult... És milyen ügyesen, milyen óvatosan hajtotta végre a bűntényt! A királyi ügyészség tehát ráhibázott az igazságra: a pupost ki kellett engedni a fogságból, mert ártatlan...

- No igen... A büntetőtörvénykönyv 76-ik szakasza szerint nem számitható be a cselekmény annak, aki azt öntudatlan állapotában követte el és akaratának szabad elhatározási képességével nem birt.

- Talán... Nehéz, nagyon nehéz feladat, de remélem, hogy célhoz jutunk... Hivja ide a pupost!

- Megpróbálom... Fölösleges mondanom, hogy csak titokban, mert a nyomozó közegnek ilyen eszközhöz nem szabad nyulnia... Másként meg nem csiphetjük az orvost, aki most mindenre gondol, csak arra nem, hogy az ő saját fegyverét használhatjuk ellene... Hivja ide Berger Illést. Nyugtassa meg, hogy nem történhetik semmi baja.

Berger Illés félóra múlva már benyitott a rendőrkapitány lakására... A szobában félhomály. Az erkélyablak függönyén keresztül beszürődik a hold fénye. A rendőrkapitány intett Tuzárnak, hogy maradjon a háttérben. A szánalmas külsejű fiatal ember mondani akar valamit, de a kapitány szigoruan rárivall:

Közel megy hozzá, merően a szemébe néz. Megragadja kezét, azon a helyen, ahol az orvosok a beteg pulzusát szokták tapogatni, baljával pedig a homlokát simogatja. A várt eredmény meglepő gyorsasággal következik be. A sápadt ember petyhüdten bocsátja le kezét, lehunyja szemét és egész testében megrázkódik. Rapportba jutott.

- Emlékezzék vissza! Mit csinált ön e hónap hatodikán este tiz és tizenegy óra között a Fehér Hollóhoz cimzett szállóban?

A pupos arca hirtelen eltorzul. Minden tagja remeg, idegesen rángatózik. Rettenetes lelki küzdelmet árul el.

- Figyeljen! Nem lesz semmi bántódása. A rendőrség meg van győződve az ön ártatlanságáról, meg is szüntették már az eljárást és nem fogják megbüntetni sohasem.

- Holnap reggel kilenc óra öt perckor meg fog jelenni hivatalomban és elhozza a tőrt! Megértett?

- Holnap reggel kilenc óra öt perckor fölkeresem önt hivatalában, hogy átadjam a tőrt.

A rendőrkapitány néhányszor végigsimitja a beteg homlokát, mire az kinyitja szemét. Csodálkozva néz a kapitányra, aki szelid hangon, bátoritóan szól hozzá:

- Bocsásson meg, amiért idefárasztottam. Mikor kiengedtem a fogságból, lelkére kötöttem, hogy maradjon Budapesten. Időközben magam is meggyőződtem az ön teljes ártatlanságáról. Végtelenül sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam önnek...

Barátságosan megszoritja a pupos kezét s az lehorgasztott fejjel, szomoruan kivánszorog a szobából. Tuzár mintegy megkövülve áll az ajtóban.

- Idáig hát szépen eljutottunk. Kétségtelen bizonyossággal megállapitható, hogy ez a szerencsétlen ember követte el a bűntényt, még pedig posthipnotikus szuggesztio hatása alatt.

- Azt előre tudtam. Halvány sejtelme sincs arról, hogy dr. Popp hipnotizálta őt.

- Hát aztán?... Elégedjünk meg azzal, hogy most már nyilvánvaló lett az orvos bűnössége. Minden erőnket és igyekezetünket egy személy felé koncentrálhatjuk.

- Ma még nincs bizonyiték a kezünkben, de holnap már birtokunkban lesz a tőr, amelylyel Berényi Miklóst meggyilkolták. Semmi kétség: azt a tőrt Popp Dezső adta Berger Illésnek.

- Holnap reggel kilenc óra öt perckor kopogtatni fog szobám ajtaján s ha a szolgálattevő rendőr be nem engedi, emberfölötti erővel félretaszitja útjából. Minden akadályt elhárit, hogy elém kerülhessen és nem lesz nyugta, amig azt a gyilkoló szerszámot át nem adja nekem. - - -

Másnap reggel kilenc óra öt perckor Berger Illés benyitott a rendőrkapitány szobájába, habozás nélkül, szilárd léptekkel az iróasztalig ment és mintha csak egy pillanattal korábban parancsoltak volna rá, belső zsebéből éles pengéjű, fehér csont nyelű kést vett elő; odatette a kapitány elé és szó nélkül távozott.

A főkapitányság épületének második emeleti sötét folyosóján türelmetlenül jár föl s alá Kopek, az óriás detektiv. Tuzárt leste s mikor az kilépett a kapitány szobájából, fontoskodó képpel hozzásietett.

- Kérdezte, hogy mit akarsz, mire azzal feleltél, hogy Berger Illés urral fontos beszélni valód van. Az ismeretlen férfiu kijelentette, hogy a pupos beteg; nem bocsáthat be, de ha valami mondani valód van, ő szivesen közvetiti.

- Dr. Popp Dezsőnek!... Mikor az utcára értem, a kapu előtt fiakkert vettem észre. Megszólitom a kocsist: "kire vár, barátom?" Tessék elhinni, majd hogy hanyatt nem vágódtam, amikor megtudtam tőle, hogy a práter-utcai orvost várja. Na, - mondok magamban, - nekem ugyan megesett!... Bakot lőttem.

- Hiremet se hallaná, ha ki nem köszörültem volna a csorbát. Jóvá tettem a hibát.

- Ma reggel, félkilenc órakor a Zrinyi-utca felé ballagtam, midőn a Dorottya-utcán szemembe tünik Popp Dezső. Egy feketeruhás, molett asszonynyal volt.

- Elhatároztam, hogy követni fogom őket, hátha valami fontos dolgot tudok meg és kiengesztelhetem a mestert. A párocskát bérkocsi követte; bizonyosan imént szálltak ki belőle.

- Hogyne! Ott forgolództam körülötte, anélkül, hogy gyanut ébresztettem volna.

- De hiszen tegnap hordár ruhában látott, vörös bajuszom és nagy pofaszakálam volt. Tehát hogy a dologra térjek, dr. Popp az irodában egy körutazásra szóló jegyet vett át, amelyet már előző napon megrendelt. A jegyirodából a Fürdő-utcába mentek. A fiakker mindenütt utánuk. A Nagykorona-utca sarkán dr. Popp valami irásfélét adott át kisérőjének, mire az bement a gyógyszertárba. Öt-hat perc mulva kijött, néhány szót váltott az orvossal, aztán beült a fiakkerbe és elhajtatott.

- A legfontosabb még hátra van. Mikor eltüntek szemeim elől, benyitottam a gyógyszertárba és félrehivtam a segédet. "Uram, - mondottam - Kopek Dániel vagyok, titkos rendőr. Ime az igazolványom!" "Mit kiván?" "Az imént egy feketeruhás asszony járt az üzletben. Megtudhatnám-e: miféle orvosságot készittetett?" "Szivesen megmondom, annál is inkább, mert feltünt nekem az asszony viselkedése. Nagyon izgatott és türelmetlen volt. Sietségében itt felejtette a receptet, mely csak növelte gyanumat..." Készséggel átadta nekem a receptet.

- Én sem tudtam. Sejtettem, hogy a receptnek fontos jelentősége van, azért hát közelebbi felvilágositást kértem. A jó ember mindent megmagyarázott.

"A solutio arsenicalis Fowleri" - ugymond - "hasznosnak bizonyult a vérszegénység ellen. Viztiszta folyadék. A beteg naponként tiz csöppet vesz belőle egy fél pohár vizben. Maximális dózisa: 1.2 gramm. Ezenfelül gyorsan ölő méreg. Ha valakit el akarnak tenni láb alól, a kis üveg husz grammnyi tartalmát beleönthetik egy fél pohár vizbe anélkül, hogy a viz szine megváltoznék. A beteg gyanutlanul fölhajtja s a halál egy-két perc mulva bekövetkezik." Megköszöntem a segéd magyarázatát és rohantam a főkapitányságra, hogy önnel találkozzam.

- Nagyon helyes!... Megállj csak! Hadd gondolkozzam egy keveset... Velem jöhetsz; de kikötöm, hogy egy hangot se szólj.

Odahagyták a főkapitányság épületét és Tuzár utközben fontolóra vette, amit az óriástól hallott.

- Dr. Popp Dezső el akar utazni... De miért? Szökésre nem gondolhat, mert biztonságban érzi magát. Azt kell hinnem, hogy szeretőjével ujabb gaztettet főzött ki és a bűntény elkövetése előtt távozik Budapestről, hogy a rendőrség esetleges gyanuját elháritsa magáról. Igen, ugy kell lenni! Tervüknek csak egyik felét hajtották végre, a másik fele még hátra van. Meg kell szabadulni Berényi Gidától, hogy vagyonát az asszony örökölje és aztán egybekeljenek... Az a szerencsétlen ember külömben is nagy beteg. Ha most hirtelen kiköltözik ez árnyékvilágból, azt fogják hinni, hogy természetes halállal mult ki.

Vakmerő lépésre határozta el magát. Kopekkel kocsiba ült és az orvos práter-utcai lakása elé hajtatott.

Fölmentek az emeletre. Egy vén asszony az orvos lakása előtt ruhát porolgatott s a detektivek a nyitott ajtón észrevétlenül besurranhattak. A szalonban nem találtak senkit. Tuzár suttogva szólt kollégájához:

És benyitott a rendelő szobába... Az orvos háttal fordulva az ajtónak, nagy utitáskájába különféle tárgyakat rakosgatott. Nem vette észre a belépőt.

- Kopogtattam, de bizonyosan el volt mélyedve a munkában. Ha nem csalódom, doktor úr utra készül...

- Mi köze hozzá? Ideje már, hogy orvoslást keressek az ön visszaélései ellen...

- Ne tessék mérgelődni. Azt hittem, érdeklődik a Berényi-féle gyilkosság iránt és szivességet véltem tenni, midőn a nyomozás ujabb részleteiről értesiteni akartam.

- Megengedi, hogy helyet foglaljak? Köszönöm! Doktor úr tegnap egy irást adott át, amelyben háromezer forint jutalmat biztositanak nekem, ha Berényi gyilkosát kézrekeritem.

- Nos, azt hiszem, hogy azt a jutalmat már is kiérdemeltem. Meg van a gyilkos!

- Még nem... Hogy hüvösre kerüljön, önnek velem kell jönni a rendőrségre.

- Joga van hozzá, hogy tagadjon, de nem sokra megy vele... Berényiné mindent beismert!

Tuzár jól számitott. A merész hazugságnak meg volt a hatása. Dr. Popp Dezső belefogózkodott az iróasztalba, hogy hanyat ne essék. Viaszsárga arccal tágra nyitott szemekkel bámult a detektivre, aki egykedvüen folytatta:

- Igen, beismerte, hogy összejátszottak. Hipnotizálta Berger Illést s az a szerencsétlen, beteg ember végrehajtotta az ön akaratát... De ön nem elégedett meg ezzel... Berényi Gida is utjában volt. Ime a recept, amelylyel szeretőjét méreghez juttatta. Szerencsére, épp akkor toppantam be a kiszemelt áldozat szobájába, midőn az a mérget fölhajtani akarta...

A detektiv beszéde alatt dr. Popp Dezső magához tért. Hirtelen elhatározással revolvert rántott elő, s azt Tuzár homlokának szegezte.

- A tőrt meg a receptet... Egy szót se!... Ha segitségért kiált, a halál fia!

Tuzár attól tartott, hogy az orvos kétségbeejtő helyzetében beváltja fenyegetését. Csakugyan kiáltani akart Kopekért, de torkán akadt a szó... De vajjon kiadhatja-e a kezéből a két fontos bűnjelt? Belátta, hogy helytelenül cselekedett, midőn ajtóstól rontott a házba. Tervét jól eszelte ki, de nem volt eléggé óvatos. Az a zöldszemű ember pedig, mintha belelátott volna gondolataiba, gúnyosan jegyezte meg:

- Rosszul számitott. Védekezni fogok utolsó leheletemig. Egy élettel több vagy kevesebb, nekem már ugyis mindegy. Ha nem engedelmeskedik, főbe lövöm! Isten engem ugy segéljen!

A két bűnjelet dr. Popp felé nyujtja, aztán merész ugrással ráveti magát az orvosra. A következő pillanatban egymásba fogózkodva, a földön hevernek. Hol az egyik van felül, hol a másik. Rettenetes küzdelem... Popp egy pillanatra sem engedi el a detektiv torkát, az pedig emberfölötti erővel védekezik. Az orvos erősebbnek bizonyul. Maga alá gyűri a tehetetlenül vergődő detektivet, rátérdel a mellére, aztán fölkapja az elejtett tőrt és szurásra emeli. Egy röpke pillanat még és Tuzár veszve van. Az óriás a dulakodás okozta zajra éppen jókor rontott a szobába. Hatalmas ökölcsapást mért az orvos fejére, kikapta kezéből a tőrt, majd könnyű szerrel fölkapta a levegőbe és két karját iszonyú erővel hátraszoritotta.

Dr. Popp Dezső néhány perc mulva hátrakötött kezekkel feküdt a kereveten. Arca csupa vér.

- Ne bántsd, fiam! Ültesd kocsiba és vidd magaddal a rendőrkapitány elé. Nekem másutt van dolgom. Kéretem a kapitány urat, hogy ne hallgassa ki, amig nem beszélek vele.

Az óriás azon volt, hogy ölbe kapja az orvost és ugy vigye magával a lenn várakozó fiakkerig.

- Ne fáradjon, barátom. Magam megyek. A kapitány urat pedig megnyugtathatja, hogy könnyű munkája lesz. Beismerek mindent. Hiába is tagadnám. Hej, mindennek az a hitvány asszony az oka! Hogy minek is hallgattam rá!

A jó ember örömében majd hogy ki nem ugrott a bőréből... Hogy is ne! Megmentette a mester életét!...

Tizenegy óra lehetett, midőn a vén kopó fáradtan, kimerülten otthagyta az orvos lakását. Arcán, kezén a borzasztó tülekedés nyomai; minden tagjában fájdalmas nyilalást érzett. Heves főfájás is gyötörte és mégsem bánta meg azt a merész sakkhuzást, amelylyel kemény ellenfelét kimozditotta erős poziciójából és a játék föladására kényszeritette.

Most hát kideritett mindent... Más az ő helyén, a pupos szabadlábra helyezése után talán más útra terelte volna a nyomozást, de Tuzár szivósan ragaszkodott a maga álláspontjához. Rendületlenül megmaradt amellett, hogy a bűntényt más, mint Berger Illés, el nem követhette. Azt is megmondta jóelőre, hogy a puposhoz intézett rejtélyes levél összefüggésben van a gyilkossággal és csak annak révén nyomozhatja ki a felbujtót. Büszke volt sikerére és már előre örült a királyi ügyészszel való találkozásnak...

Hogy lehordta! Hogy rápiritott!... Mintha már maga előtt látta volna azt a hitetlen Tamást, amint szégyenkezve bocsánatot kér durvaságáért...

Az orvostól kocsin Kispestre hajtatott. Berényi Gida még ágyban feküdt. Felesége nem volt a szobában. Nagy fáradtsággal felült az ágyban és szivélyesen kezet szoritott a belépő detektivvel.

- Ne várja őt, Berényi úr... Az ön háziorvosát a rendőrség ma letartóztatta.

- Nem törődött a miniszteri szabályrendelettel és előszeretettel foglalkozott a hipnózissal. Boldog volt, ha olyan betegre akadt, akit alkalmas médiumnak vélt. Hányszor figyelmeztettem, hogy pórul jár vele, de nem hallgatott rám. Tessék! Itt a katasztrófa! Kérem: ne mondja meg a feleségemnek, hogy letartóztatták. Fölizgatná szegényt. Tudja: szerettük azt az embert, a mi egyetlen jó barátunkat...

A nagyságos asszony éppen most lép be. Kezében pohár. Félig megtöltve vizzel. A detektiv látására meglepődik. Hüvösen fogadja köszöntését s a poharat az éjjeli szekrényre teszi.

- Nos? Miért nem adod közelebb? - kérdi a beteg, majd Tuzár felé fordulva, folytatja:

Berényi utána nyult... Tuzár az asszonyra tekint s látja, hogy az halotthalványan, remegve áll az ágy előtt. Szeretné kirántani a poharat férje kezéből s mikor Berényi ajkához emeli, az önkéntelen mozdulattal utána kap. Tuzár megelőzte őt.

- Ne nyuljon hozzá, uram! Ebben a pohárban nem aszpirin van, hanem gyorsan ölő méreg.

- Nos, eddig hallgattam, hogy föl ne izgassam önt. Sokáig tépelődtem magamban, hogy miként tudassam önnel idejövetelem célját... Most már ki kell rukkolnom vele... Tudja-e, uram, miért tartóztatták le Popp Dezsőt?... Mert az ön feleségével összejátszva meggyilkolta Berényi Miklóst!

Berényiné fölsikoltott. Mondani akart valamit, de csak érthetetlen szavakat hebegett. Ott állt szemlesütve, hamuszürke arccal...

- Most pedig önre került volna a sor, ha idejében be nem nyitok. Abban állapodtak meg, hogy önt is elteszik láb alól és egybekelnek...

- De igaz!... Mindenki tud az önök benső viszonyáról, csak ez a szegény, beteg ember nem tudott róla... Ne tagadja, asszonyom! Szeretője a rendőrségen mindent beismert.

A kelepcébe szoritott asszony nevetésre fogta a dolgot. Sokkal jobban bizott ő az orvosban, semhogy elhigyje róla, amit Tuzár mondott. A detektiv kivetette a hálót, de ő nem ugrik bele.

- Ne higyj neki, Gidám! Hisz ez az ember bolond... Az a rögeszméje, hogy mi gyilkoltuk meg az öcsédet.

- Nem önök gyilkolták meg. Csak értelmi szerzői voltak a bűnténynek, s azt Berger Illés egy posthipnotikus szuggesztió hatása alatt hajtotta végre... Dr. Popp Dezső hipnotizálta... Egyébiránt tagadhatja-e, hogy ebbe a pohárba aszpirin helyett husz grammnyi arzént öntött?...

- Nos? Nos? Erre felelj, asszony! Ide azt a poharat!... Üritsd ki egy hajtásra, ha csakugyan aszpirint tettél bele?... Nesze hát!... Igyál!...

Berényiné hallgat. Látszik róla, hogy borzasztó lelki küzdelme van. Aztán hirtelen gondol egyet, elszántan kiragadja ura kezéből a poharat és mielőtt Tuzár megakadályozhatná benne, kiüriti egy hajtásra.

Tuzár a rendőrségre hajtatott, hogy jelentést tegyen a történtekről. Popp Dezső éppen aláirta a vallomásáról fölvett jegyzőkönyvet, midőn a detektiv a rendőrkapitány szobájába lépett.

A hirhedt Zrinyi-kávéházban nyugodtan szürcsölgettem "protekciós" fekete kávémat, midőn egy ismeretlen fiatal ember telepedett asztalomhoz. Elővette a "Függetlenséget" és ugy tett, mintha nagy figyelemmel olvasgatná Verhovay lapját, pedig hát kisebb gondja is nagyobb volt annál. Titokban mindig engem figyelt, és ha olykor találkoztak tekinteteink, elpirult és zavartan lapozgatta az ujságot. Boszantott a dolog. Mit akarhat tőlem ez az ember? Alighanem ujdonsült detektiv, aki még nem ismer s valami rosszban sántikáló, gyanus alakot sejt bennem. Egyszerre azután hirtelen elhatározással félredobta az ujságot, székét közelebb huzta az enyémhez és megszólitott:

- Ne haragudjék, hogy itt alkalmatlankodom; de hát kerestem a rendőrségen, sőt a lakásán is.

- Vagy ugy! Tehát engem keresett s nem volt bátorsága hozzá, hogy megszólitson.

- Zsarnay rendőrkapitány úr ajánlatával jövök. Kérem, legyen szives meghallgatni. Ugy nézzen rám, uram, hogy 48 órája nem ettem, nem aludtam. Megöl az izgalom! Közel vagyok a megbolonduláshoz...

- Most két esztendeje, hogy megnősültem. Vasuti hivatalnok vagyok; feleségem is a vasutnál van alkalmazva. Higyje el, uram, nincs a világon szerencsétlenebb házaspár!...

- Képzelje csak! Engem éjjeli munkára osztottak be, a feleségem pedig nappali szolgálatot teljesit. Reggel hét órakor távozom a hivatalból, a feleségem pedig reggel nyolc órakor áll munkába. Mikor én hazafelé indulok, feleségem a hivatalba készül és rendesen a Huszár-utca sarkán találkozunk. Ott szépen megöleljük, megcsókoljuk egymást és elválunk. Ő megy dolgozni, én megyek aludni.

- Ugy-e?... És az igy megy hat hónapja. Jelentkeztem a főfelügyelő úrnál és sirva panaszoltam sorsomat. A kőszivű ember ridegen elutasitott. Jártam az államtitkár úrnál is, aki megigérte, hogy segiteni fog rajtunk. De hát tetszik tudni: a nagyfejüek igérete nem sokat ér... Azt mondják, hogy az államtitkár szava olyan, mint a váltó. Igen: mint a vasuti váltó, amelyet ide-oda lehet igazitani...

- Tegnapelőtt éjszaka erős főfájás gyötört és haza kéredzkedtem. Éjfél után fél két óra tájban értem lakásomra. Amikor benyitottam feleségem szobájába, a nagy rémülettől egyszerre csak megszünt a főfájásom... Feleségem sikoltozott, segitségért kiabált, majd elém térdelt és összekulcsolt kezekkel kegyelemért könyörgött. Azt hittem, hogy idegrohama van és elkezdtem szeliden simogatni, cirógatni, majd ágyba fektettem és addig borogattam a fejét, amig el nem aludt. Rettenetes perceket éltem át.

- De uraim, - mondok, - én a főfelügyelő urral soha össze nem tüztem. Budapestnek nyolcszázezer lakosa között nem akad nagyobb tisztelője a főfelügyelő urnak, mint én vagyok! Az egyik katonatiszt erre dühösen kardjához kapott, komisz, gyáva fráternek nevezett, aki sérteni tud, de az elégtételadás elől megretirál. A másik katonatiszt szelidebb hurokat pengetett.

- Emlékezzék csak vissza, uracskám! Ön tegnapelőtt éjszaka egy órakor megbizónkat itt ebben a lakásban arculütötte.

- Uraim! Esküszöm, hogy tévedés van a dologban. Világéletemben csak egy pofon miatt volt kellemetlenségem, azt is én kaptam. Én elvből nem kölcsönözök pénzt, nem zsirálok váltót és nem vágok pofon senkit sem. Egyébiránt bizonyitani tudom, hogy tegnapelőtt éjjel egy órakor még a hivatalban voltam és csak fél kettőkor jöttem haza.

- Helyes! Válaszáról értesiteni fogjuk megbizónkat. Délután négy órakor ujra eljövünk.

- És köszöntés nélkül faképnél hagytak. Délután négy órakor ujra benyitottak hozzám. Barátságosan kezet fogtak velem, udvariasan tudakozódtak hogylétem felől, majd megbizójuk nevében alázatosan bocsánatot kértek tőlem. A délben oly goromba katonatiszt délután majd elolvadt a nyájasságtól.

- Kellemetlen tévedés volt, - ugymond, - ahelyett, hogy a második emeleten lakó úrhoz nyitottunk volna be, ide jöttünk.

- Persze, hogy fölpofozták. Holnap reggel hét órakor lesz a párbaj, lovassági karddal, bandázs nélkül, végkimerülésig.

- Magamra maradva, sokáig eltünődtem a dolgon s egyszerre csak rettenetes gondolat villant át agyamon...

- Eszembe jutott feleségem különös viselkedése. Sikoltozott, segitségért kiabált, kegyelemért könyörgött...

- És szorgalmasan borogattam. Összefüggést kerestem e különös viselkedés és e rejtélyes pofon között...

- Uram! Nem merem kimondani, amit gondolok. Ha ismerné a feleségemet! Maga a szivjóság. Figyelmességével, gyöngédségével ugyszólván elkényeztetett. Mindig a kedvembe járt, becézgetett...

- Jó, jó! Csak olyan szigorú ne volna... Szóval azt szeretném megtudni, hol, mikor és ki által pofoztatott fel a főfelügyelő úr... Uram, szegény ember vagyok, de hogy megnyugtassam magamat, a legnagyobb pénzáldozattól sem riadnék vissza. Két napja nem ettem, nem aludtam. Ugy félek.

- Tehát bizonyosat akar tudni... Helyes, utána járok a dolognak. Menjen szépen haza és aludja ki magát. A viszontlátásra!...

Ime egy bűnügyi bohózat két felvonásban. A második felvonást már ismerjük. Most következik az expozició... "A férj vadászni jár" cimű detektiv-történetben megirtam már, hogy nem szivesen nyomozok házasságtörési bűnperben. Mindössze két esetben vállaltam megbizását. Ez a második eset. Annak a boldogtalan vasuti hivatalnoknak is kiadtam volna az útját, ha nem háboritott volna fel a főfelügyelő úr lelketlensége. Kétségtelen, hogy a nyomorult csak azért osztotta be a férjet éjféli szolgálatra, hogy a feleséggel háboritlanul folytathassa bűnös viszonyát. Az eset különben fölötte egyszerű. A férj előadásából nagyjában kihámozhatom az egész tényállást, csak éppen azt kell megtudnom: honnan került elő az a pofon, mely arról a tragikómikus házasságtörésről lerántotta a leplet. Mindenekelőtt azt kell kinyomoznom, megtörtént-e csakugyan az a párbaj, amelyről a katonatisztek beszéltek... Nem nagy fáradságomba került. A rendőrségen ugyanis bejelentették az esetet és párviadal vétsége miatt meginditották az eljárást G... vasuti felügyelő és M... részvénytársasági pénztáros ellen. Azt is megtudtam, hogy a pénztáros hatalmas vágást kapott a fejére és a Szent János-kórházban orvosi kezelés alatt van. Mi sem természetesebb, hogy másnap meglátogattam M... urat a kórházban. Ágyban feküdt. Feje irgalmatlanul be volt pólyázva; csak az orra hegye látszott ki a sok kötés alól. Tüstént kirukkoltam vele, hogy mi járatban vagyok, s hogy a párbaj előzményeit szeretném ismerni.

- És most azt kivánja tőlem, hogy azt a szerencsétlen asszonyt kiszolgáltassam férje boszujának?... Nem. Soha!

- Higyjen nekem, uram! Esküszöm, hogy beszélgetésünkből a férj nem fog megtudni semmit. Szeretnék egy kis borsot törni a főfelügyelő orra alá.

- Ha nem tolakodás a kérdésem: ön is "közelebbről" ismerte azt az asszonykát?

- Vallja meg, hogy nem is a férj megbizásából jött ide, hanem a feleségem küldi. Szegényke! Bizonyosan gyanakszik. Most már kötelességem, hogy elmondjam önnek a párbaj előzményeit... Mulatságos eset! Veszettül mulatságos!

- Bankettet rendeztünk vezérigazgatónk tiszteletére. Teleittam magam sörrel, borral, jóféle pezsgővel s éjfél után egy óra tájban alaposan berugva hazafelé indultam. A Nagydiófa-utcában lakom, egy kétemeletes házban. Fölbotorkálok a lépcsőn, becsöngetek az ajtón s a következő pillanatban a homályos előszobában egy kócoshaju, tenyeres-talpas cselédleánynyal állok szemben...

- És engem a faképnél hagyva, lélekszakadva beront a hálószobába. A következő percben rémes sikoltást hallok, mely egyszerre kijózanitott. A teremburáját ennek a rozoga világnak! Kutya van a kertben! Megölök valakit, vagy engem valaki! És a hálószoba felé indultam, midőn egy ismeretlen férfiu lépett ki onnan.

- Pszt! Ne csináljon botrányt! Esküszöm, hogy az ön kedves felesége ártatlan...

És olyan pofont mértem az arcára, hogy megfájdult bele a tenyerem... Az ismeretlen úgy, ahogy volt, felpofozva, kiugrott az ajtón és nyargalt le a lépcsőkön. Utána akarok rohanni, midőn a borzas cselédleány gyertyával kezében kilép az előszoba ajtaján és képzelje!... Csak akkor vettem észre, hogy idegen lakásban vagyok! Részeg fővel az első emeleti lakásba nyitottam be.

- Annak a jámbor vasuti hivatalnoknak a lakásába... Persze, hogy elrohantam. Öt perc mulva már ágyban voltam, de álmatlanul töltöttem az éjszakát. Nem az a pofon bántott, mert hiszen megérdemelte a nyomorult... De mi történhetik holnap? A fölpofozott ember elégtételt kér a vasuti hivatalnoktól és kiderül a turpisság. Azt a szegény asszonyt örökre szerencsétlenné tettem! Egész éjszaka azon tünődtem, hogy tehetném jóvá hibámat... Reggel nyolc órakor a lépcsőn találkoztam a bűnös asszonynyal. Bocsánatot kértem tőle, hogy kellemetlenségbe sodortam, figyelmeztettem a fenyegető veszélyre, amelyet csak úgy hárithatunk el, ha közli velem annak az ismeretlennek a nevét, akit fölpofoztam. És aztán levelet irok neki és értesitem, hogy a hivatalban várom segédeit.

- Pompás ötlet volt! Csakhogy a csábitó későn kapta meg az ön levelét. A vasuti hivatalnokot már provokálták...

- És hozzám fordult, hogy deritsem ki a tényállást... Most hát tudok mindent... Ne értsen félre, kérem. Azon leszek, hogy eloszlassam a férj gyanuját. Jó napot!

Három nappal ezután a vasuti főfelügyelőt büntetésből áttették a miskolci üzletvezetőséghez, a vasuti hivatalnokot pedig nappali szolgálatra rendelték be... És a fiatal házasok ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak...