GUTHI SOMA: ÉJSZAKAI BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-478-3 (online)
MEK-18424

Még 1894. évben történt, hogy egy téli reggelen a hajléktalanok menedékhelyének egyik lakóját az Erzsébet-téren fölakasztva találták... Hát biz ez nem valami nagy szenzáció. Egyike azoknak a sűrűn megismétlődő szürke eseteknek, amelyekről az ujságok rendőri krónikája három-négy sorban szokott beszámolni.

És ez a jelentéktelennek látszó eset mégis nagy fejtörést okozott Tuzár Mihály detektivnek... Ott volt az Erzsébet-téren, midőn a csavargót leemelték a fáról. Az ügyeletes rendőrtisztviselő már kiadta az ordrét, hogy vigyék a hullát a Stáhly-utcai halottasházba, onnan pedig a törvényszéki orvostani intézetbe. És mialatt a rendőrök egyike bérkocsiért futott, hanyattfektették az akasztott ember holttestét.

Tuzár Mihály letérdelt a hulla mellé, hogy alaposan szemügyre vehesse. Egyszerre csak fölkiáltott:

A rendőrtisztviselő kérdőleg bámult a detektivre, aki felelet helyett izgatottan fölugrott és fürkészve tekintett széjjel a hófedte sétányon. A kert bécsi-utcai kapujáig ment és néhány pillanat mulva lelkendezve tért vissza.

- Mondom, hogy meggyilkolták!... Nézze csak, fogalmazó úr! ezt a konyhakést amögött a hórakás mögött találtam.

- Megőrült?... Mi köze annak a konyhakésnek ehez az öngyilkossághoz. A hullán nyoma sincs a szurás okozta sebnek.

- Sokat, nagyon sokat... Mielőtt azonban kimagyaráznám magam, nézze meg jobban a hullát... Ime halántéka táján diónagyságu kék folt. Valószinü, hogy egy hatalmas ökölcsapástól ered.

- Csak nem hiszi, hogy a vérnyomok és a folt között valami okozati összefüggés van?

- De igen. Azt kell hinnem, hogy az akasztást dulakodás előzte meg. A csavargót bizonyosan megölte az ökölcsapás és halála után felkötötték erre a fára, hogy a nyomozó hatóságot félrevezessék... A teremburáját!... Ügyesen csinálták a dolgot. Eddig jómagam is megesküdtem volna rá, hogy ez a szegény ördög öngyilkosságot követett el; de a dulakodás nyomai a hóban, a konyhakés, a vérnyomok és ez a kék folt...

- Ki van zárva... Az ütéstől eredő folt eleinte kék szinű, két-három nap alatt megsárgul, majd lassan-lassan zöldes szinű lesz. Ez a folt a szinváltozás processzusának még csak a kezdetéig jutott és csak huszonnégy órán belül képződhetett... Meg vagyok győződve róla, hogy az orvosi vizsgálat nekem fog igazat adni.

- Téved fogalmazó ur... Hogy hullafolt keletkezhessék, a testnek hanyatt, vagy hason kell feküdnie és csak azon a testrészen képződhetik, mely a földet éri. Ez az ember pedig függő helyzetben volt és halántéka nem érhette a földet.

- Nem hiszem, hogy előre megfontoltan ölték meg. Valószinű, hogy a csavargó ezzel a konyhakéssel rablásra irányuló szándékkal megtámadott valakit, az pedig önvédelemből leütötte őt.

- Kezdem érteni, de korántsem vagyok egy véleményen önnel. Ha igaz az, hogy a csavargót önvédelemből ütötték le, a tettesnek nem volt rá oka, hogy az akasztással félrevezesse a rendőrséget; hiszen az ő cselekménye nem eshetik büntetőjogi felelősség alá... Ha pedig csak a kihallgatással járó kellemetlenségektől akarta magát megkimélni, egyszerüen eliramodik és soha rá nem jönnek, hogy ő ölte meg ezt az embert...

- Vagy ki tudja!... Kinyomoztam én már különb eseteket is. A nyomozás feladata, hogy ezt a kérdést tisztába hozza.

A rendőr időközben megjött a kocsival; az akasztott ember hulláját beszállitották a halottasházba. A rendőrtisztviselő pedig a főkapitányságra sietett, hogy fölvegye a jegyzőkönyvet. A Zrinyi-utcai kapu előtt hatalmas termetű fiatal ember járt föl és alá. Bal keze véres zsebkendőbe volt göngyölve. Egyenesen a rendőrtisztviselő felé tartott.

- Önmagam ellen... Hajnali három óra tájban az Erzsébet-téren megöltem egy embert... Tessék engem letartóztatni...

- Ohó! Ne rohanjunk ajtóstól a házba... Tessék csak szépen velem jönni, majd felvesszük a jegyzőkönyvet.

Az inspekciós fogalmazó szobájába vezette a fiatalembert és kiváncsian fogott hozzá a vallatáshoz.

- Előre kell bocsátanom, hogy leszámoltam az élettel. Idestova egy hónapja már, hogy az öngyilkosság gondolata megfogamzott bennem... Gyógyithatatlan betegségem kerget a halálba.

- A szivem fáj... Nem birok vele, amióta eltemettem a feleségemet... Rettenetes fájdalmat érzek, amikor elcsavarodik, összezsugorodik... Érzem, hogy ennek a betegségnek csak egy orvossága van: a halál!...

- Hogy szerettem-e?... A lelkemet magával vitte a sirba... Eh! ne is beszéljünk róla!... Hogy a dologra térjek: tegnap este elhatároztam, hogy véget vetek a pokoli gyötrelemnek; megölöm magam. Revolveremet magamhoz vettem, aztán szobát béreltem az "Arany sas" szállóban. Bezárkóztam a szobába, lefeküdtem a pamlagra és elővettem azt a gyilkoló szerszámot. És amint belebámultam a csövébe, egyszerre csak az jutott az eszembe, hogy mi lesz velem, ha ez a kis ólomgolyó nem találja el a szivemet és - életben maradok? Azoknak az öngyilkosjelölteknek a sorsára jutok, akiket a kórházakból gyógyultan elbocsátanak... És ujra kezdődik a szenvedés... Félre hát a revolverrel!

Fölrohantam a harmadik emeletre, hogy majd alávetem magam az udvar kövezetére... És amint át akarom vetni magam a korláton, valaki megragadta a kabátom szárnyát és visszarántott...

Szégyenkezve futottam le a lépcsőkön és órákig csatangoltam az utcákon, amig végre eltökéltem, hogy nekimegyek a Dunának. És amint a Lánchid közepére értem, az ott posztoló rendőr igazolásra szólitott fel. Bizonyosan feltünt neki gyanus viselkedésem... Most hát nyomomban lesz a rend őre és nem engedi, hogy meghaljak. Vissza bandukoltam hát a pesti oldalra, s közben uj tervet eszeltem ki... A Ferenci-kávéházban cukorspárgát kaptam a tüzilegénytől, azzal elindultam az Erzsébet-tér felé, hogy ott felkötöm magam a legelső fára...

Hajnallott már, amikor az Erzsébet-térre jutottam és keresgéltem a "száraz" ágat, amelyre ráilleszthetem a hurkot... Egyszerre csak egy torzonborz külsejű alak termett előttem és kezében nagy kést villogtatva, nekem rohant.

Ime, itt volt a kinálkozó alkalom, hogy könnyüszerrel kiköltözhetem az árnyékvilágból s én könnyelmüen elszalasztottam azt... Nem tudok számot adni róla, hogy mit éreztem abban a pillanatban... Talán az életfentartás ösztöne nyilatkozott meg bennem, amikor védekeztem az utonálló ellen... Kicsavartam kezéből a kést, miközben megsebeztem magamat, aztán egy borzasztó ökölcsapással örökre elnémitottam...

- Megijedtem... Képzeletemben már ott láttam magam a törvényszék sorompója előtt, amint gyilkossággal vádolnak... És bolond fejjel az élettelen rabló nyakára illesztettem a hurkot, amelyet magamnak szántam...

Lapozgatok Tuzár naplójában... Olyan az, mint a festőművész vázlatkönyve: tele skizzekkel. Itt-ott egy rövidke megjegyzés, egy-egy jelző, ami nekünk nem jelent semmit, de a vén kopónak bizonyosan valami érdekes történetet, nagy, megrázó drámát idéz vissza az emlékezetébe. Avatatlan olvasó közönyösen átsiklik a napló egyes följegyzésein, én azonban Tuzár jóvoltából már el tudok igazodni rajtuk s a vázlatkönyvből bemutathatom székesfővárosunk egynehány éjjeli alakját, azokat a hirhedt tánczművészeket, akik káprázatos ügyességgel állandóan tojástáncot lejtenek a büntető paragrafusok között. Ime a legérdekesebb tipusok:

1. Az alkalmi ember. Törzsvendég a kéteshirű lebujokban. Csöndesen kérődzik, igen jámbor fajta. Félrevonul, ujságolvasásba mélyed és nem törődik semmivel. Egy helyben ülve várja a jó szerencsét, mint a Dunaparton ődöngő facér napszámos, aki addig járkál tétlenül föl s alá, amig valamerről munkába szólitják. Az alkalmi ember kapva-kap minden "üzleten". Ha egy-egy hamis kártyásnak ügyes partnerre van szüksége, ha a zsebtolvaj kisegitőnek kéri fel, mert rendes üzlettársa hüvösre került; ha "munkába" induló betörők megbizható őrtállót keresnek: készséggel rendelkezésre áll. Veszély esetén ő az első, aki kereket old; de ha sikerül az üzlet, erélyesen követeli a maga részét. Hja, szegődött bér, osztott konc!... És alig mulik el nap, hogy egy-egy kirándulásban részt ne venne.

2. A garde des dames. Megnyerő külsejű, elegánsan öltözött fiatal ember. Se vagyona, se rendes foglalkozása, mégis uri módon él. Megbecsülhetetlen szolgálatot tesz azoknak az elárvult, magános hölgyeknek, akiknek az éj óráiban kisérőre van szükségük, ha nem akarják, hogy a rendőrséggel gyüljön meg a bajuk. Készséggel magára vállalja a lovag szerepét; hol a férj, hol az unokafivér, vagy udvarló szerepkörét tölti be. Illő dijjazás ellenében elkiséri az éjféli pillangót mindenüvé és megvan a helyes érzéke ahoz, hogy melyik pillanatban kell félreállnia. Az érdemes férfiuval rokon tipus:

3. A fogadott mama. Kibérelhető hosszabb vagy rövidebb időtartamra; de végkielégitéssel minden pillanatban elbocsátható. A kokott becézi, mintha édesanyja volna, ő pedig mindig rosszkedvű, zsémbes, gyülöli az éjszakázást és mindig mindenhonnan csak haza vágyik. A leány kérleli, hogy maradjon, de ő hajthatatlan és addig meg nem lágyul, amig az udvarló nagy titokban egy banknótát nem csusztat a markába. Magára hagyja a fiatal párt, előbb azonban becsületszavát veszi az udvarlónak, hogy féltékenyen őrködni fog a leányka erényeire.

4. A balekfogó. Csak a jó vidékiekre utazik. Már a pályaudvaron vagy a kupéban ismeretséget köt velük, aztán lekötelező udvariassággal végigkalauzolja őket a főváros leghirhedtebb mulatóhelyein. Hajnaltájban, midőn a vidéki alaposan leitta magát, hazakiséri őt a szállóba, s onnan egy-kettőre megugrik. A balek csak másnap jön rá, hogy ellopták a tárcáját és rohan a rendőrségre.

5. A kéregető. Nem a nyomorék koldusok közül való. Jól megtermett fiatalember, aki félreeső utcákon az éj óráiban egyszerre csak előtted terem és zsebbedugott kezekkel utiköltséget kér Brassóig vagy Fiuméig. Nem mered megtagadni a kérését; remegve nyulsz a tárcád után, amit ő villámsebesen kiragad a kezedből és eliramodik. Mire magadhoz térsz, a banditát nem látod sehol.

6. Fräulein Zechmacher. Egyike a legismertebb éjszakai tipusoknak. Ha a vidékről fölrándulva, bevetődöl egy-egy mulatóhelyre, a bájos szirén lassan, de biztosan hálójába kerit. Imádja a szeszes italokat, különösen a jóféle francia pezsgőt és egyszerre csak azon veszed észre magad, hogy körül vagy bástyázva pezsgős üvegekkel. A bájos teremtés ugyanis legjobb barátnőit az asztalhoz ülteti, megvacsoráztatja és leitatja őket a te költségedre. Fölösleges mondanom, hogy a kisasszony az elfogyasztott ételek és italok árából busás jutalékot kap a mulatóhely tulajdonosától.

7. A kabáttolvaj. A ruhafogas mellé telepszik, titokban megfigyeli az érkező vendégeket és a fogasra akasztott kabátokat. Abban a pillanatban, mikor a vendég egy-két percre távozik a kávéházból, harsányan elkiáltja magát, hogy "fizetek!" A pincérnek gazdag borravalót ad és a kiszemelt kabát után nyul, amit a pincér nagy előzékenységgel rásegit s ő nyugodtan kisétál. Az ellopott kabátot szépen hazaviszi és egy másik jóforgalmú kávéházba siet. Elveszettnek tartja azt az éjszakát, amelyen legalább három-négy értékes kabáthoz nem jutott.

8. A koronatanu. Régi jó időkből való tipus. Napközben azzal van elfoglalva, hogy a büntető járásbiróságnál vagy a törvényszéken tanuskodik. Nem éppen megvetendő üzlet!... Az uzsorás vele bizonyitja, hogy adósának hiánytalanul átadta a kölcsönösszeget; hitelt érdemlő módon, eskü alatt bizonyitja a zsebtolvaj alibijét; nincs olyan hét, hogy legalább egy becsületsértési pörben ne tanuskodnék. A hamis tanuságot pedig jól fizetik. Ha megcsappan az üzlet, egykori üzletfeleit zsarolgatja; azok pedig kötélnek állanak, mert a hamis tanuszerzést a törvény szigoruan bünteti. A kedves tipusoknak ezt a fajtáját az éjszaka bizonyos órájában mindig megtalálhatod "bizonyos" kávéházban. Hogy a biróságnál gyakori tanuskodásukkal gyanut ne keltsenek, hol szakállt növesztenek, hol simára borotváltatják a képüket; jól vigyáznak arra is, hogy az általános kérdésekre különféleképpen válaszoljanak.

Ha a kárvallott ember elképed a hamis tanúvallomáson és kifejezést ad fölháborodásának, önérzetesen verik a mellüket és szemtelen arrogánciával elégtételt követelnek a meggyanusitásért. Ünnepélyes pózba helyezkedve, szép bariton hangon mondják el az eskű szövegét, s magukban jót nevetnek azon, hogy a biróság elnöke egy papirlapról olvassa elő az eskűformát, amit ők már betéve tudnak. A hivatásszerüen üzött hamis tanuskodást enyhiti az a körülmény, hogy a rendes keresettel biró, tisztességes polgáremberek sem csinálnak lelkiismereti kérdést a hamis tanuzásból. Sokan ugy okoskodnak, hogy egy-egy "ártatlan" hazugsággal kiránthatják a bajból rokonukat, jó barátjukat és bár a tárgyaló biró figyelmezteti őket a hamis eskű következményeire, gyönyörüen elferditik az igazságot, vagy a fölvetett kérdések elől szépen kitérnek. "Nem emlékszem az esetre, régen volt"... "Lehet, hogy mondta; én nem hallottam..." "Lehet, hogy ő volt, de nem mernék rá megesküdni..."; efféle nyilatkozatokkal menekülnek a keresztkérdések tüzéből. Az ilyen tanuvallomások különösen a büntető járásbiróság előtt való eljárásban fölötte gyakoriak. Hihetetlenül hangzik, de ki merem mondani, hogy a tanuvallomásoknak legalább egyharmada rosszhiszemű.

9. Az ál-detektiv. Mindig másodmagával jár. Rajta éri a hazárdjátékosokat és a kávést alaposan megzsarolja. Behatol a rendőri felügyelet alatt álló hölgyek lakásába és fenyegetésekkel pénzt csikar ki tőlük. Tetten éri a zsebtolvajt és hallgatás fejében nagykegyesen elfogadja az ellopott aranyórát vagy pénztárcát. Szóval ők az igazság megkent bajnokai, akik épp ugy kompromittálják a rendőrséget, mint az ál-hirlapirók a tisztességes sajtót. Fájdalom, ezeknek a tipusoknak a száma egész légió.

10. A szerelem banditája. Jómodorú, jámborképű ember, mintha a vizet sem tudná megzavarni. Este tiz óra tájban bevetődik a kávéházba, iróeszközöket kér és tizenöt-husz levelet ir. Szerelemre vágyó hölgyek apróhirdetéseire válaszol; egyiknek-másiknak elküldi a fotografiáját is, hogy bizalmat keltsen bennük. Nem nagyon válogatós, mert az idősebb jómódú hölgyeket is elárasztja ajánlataival. Ilyeténformán egyidőben tiz-tizenöt viszonyt is folytat és szépen kiválasztja azokat a médiumokat, akiket megzsarolhat. Olykor-olykor azt is megteszi, hogy a szerelmes leveleket jó pénzért eladja a féltékeny férjnek... Törődik is ő azzal, hogy földult egy-egy családi szentélyt!

11. A kozákok. Igy nevezik Budapesten a hamis kártyásokat. Választékosan öltözött, intelligens férfiak, hibátlanul beszélnek németül, franciául, angolul, de jól értik a tolvaj-nyelvet is. Dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy a magyar kozáknak hetedhét országra szóló hire van. Párisban, Monte-Carloban, Nizzában, Riminiben és Osztendében épp oly otthoniasan érzi magát, mint idehaza. Rendszerint másod-, harmadmagával jár, hogy alkalomadtán szépen közrefoghassák a kiszemelt áldozatot, akit zsonglőrhöz illő ügyességgel könyörtelenül kifosztanak. Nem hagyják abba a játékot, amig pénzt sejtenek a baleknél, sőt ha olykor egy-egy gentleman akad a kezük ügyébe, kisebb-nagyobb kölcsönt erőszakolnak rá, hogy tovább játszhassék. Csak természetes, hogy a kölcsönösszegről váltót vesznek, amit aztán fenyegetésekkel, vagy per útján behajtanak. Ha a szerencsétlen áldozat kifejezést ad annak a gyanunak, hogy hamisan játszottak vele, provokálják s a lovagiasság szabályai szerint alaposan elbánnak vele. Ha itthon elvégezték kis játékaikat, körutazási jegyet váltanak és folytatják a külföldön, amig hurokra nem kerülnek.

12. A krákéler. Nem nagyon veszedelmes fajta. Abból él, hogy az éjjeli mulatóhelyeken botrányt rögtönöz, rendőri beavatkozást provokál, amivel a mulatóhelyet kompromittálja. Elég jövedelmező foglalkozás. Amint megjelenik a mulatóhelyen, a tulajdonos nyájasan eléje siet, leülteti és minden jóval traktálja, hogy szépen, nyugodtan viselkedjék. A derék ember megpumpol mindenkit, aki él és jaj annak, aki húzódozik a kölcsön elől.

13. A leánykereskedő. A sokat emlegetett magyar leánykereskedelem élelmes ügynöke. Csinos, tapasztalatlan leányokkal ismeretséget köt s mint szerető, jó barát, külföldi daltársulatokhoz szerződteti őket. Velök utazik Moszkvába, Szentpétervárra, Konstantinápolyba, ahol jó pénzért ügyesen túlad rajtuk.

14. A pók. Valóságos emberi szörnyeteg. Bukott leány a szeretője, aki minden keresetét neki adja. Ez még csak hagyján! De az éj óráiban, mikor a perdita vendéget fogad, elrejtőzik a szobában; a legalkalmasabb pillanatban magához ragadja a vendég ruháját és kiszed belőle minden értéktárgyat. Ha a kifosztott ember rajtaéri a lopáson és lármát üt, a gyilkosságtól sem riad vissza.

15. A sajtó parazitái. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatták a rendőrséget. Köztudomásu, hogy Budapesten minden akció redactiót szül. Gombamódra keletkeznek nálunk az ugynevezett revolverujságok, amelyeknek szerkesztői jobbára büntetett előéletű, sötét exisztenciák. Ezek a paraziták tették aktuálissá a sajtójog reformját s az igazságügyi kormány most dolgozik az üdvös törvényjavaslaton, mely az egyéni becsületet lesz hívatva megvédeni. Egyike a legégetőbb, legaktuálisabb kérdéseknek. Fájdalom, lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy Magyarországon a becsület - ugyszólván - szabad préda. Nemtelen boszuból, vagy tisztán "üzleti" érdekből kiméletlenül, brutálisan keresztülgázolnak rajta; tisztességes polgárembereket nyilvánosan meghurcolnak, pellengérre állitanak; nem kimélik a családi szentélyt, a női becsületet sem. És ennek a kétségbeejtően szomorú jelenségnek egyesegyedül az az oka, hogy büntető kodexünk nem gondoskodik az állampolgárok legféltettebb kincsének, a becsületnek hathatós védelméről, mert nem torolja meg gyorsan, kellő szigorusággal, elrettentő módon az ellene intézett gyalázatos merényleteket. A magyar büntető törvénykönyv intézkedései a becsület védelme dolgában teljesen elhibázottak. Találóan jegyzi meg Balázs Elemér, a budapesti ügyészi gárda egyik kiváló tagja, hogy a 261-dik szakasz büntetési tételeinek enyhesége a becsület eszményi értékének a minimumra való lefokozásával egyenlő értelmű. Mig az ugynevezett főbenjáró bűnperekben gyakori a büntetés maximumának a kiszabása, becsületsértés és rágalmazás esetében talán még sohasem mérték ki az amugy is enyhe maximumot. Ez az oka annak, hogy a magasabb müveltségű társadalmi osztályok, amelyeknél pedig a becsület és az élet egy fogalom: ritka esetben, legtöbbször csak a párviadalra való kiállás lehetetlenségének kényszerhelyzetében fordulnak oltalomért a birósághoz.

Nos, mindenekfölött ezt a hibát kell orvosolni. Ez a törvényhozó testület legsürgősebb feladata... Módositani kell a büntető törvénykönyv vonatkozó szakaszaival együtt a becsületsértési és rágalmazási ügyekben eddig követett bünvádi eljárást is, mert fődolog, hogy a sértett fél minél hamarabb elégtételhez jusson... A mai eljárás egyszerüen türhetetlen. Nem tartozik a ritka esetek közé, hogy például a januárban beadott panaszt csak áprilisban tűzik ki tárgyalásra és ha az idézőlevelet valamelyik tanunak szabályszerűen nem kézbesithették, az ügy három-négy hónappal ujra elodázódik. És mire jogerős itéletre kerül a sor, maga a sértett fél is elfelejtette az esetet. Milyen könnyen segithetnénk ezen az anomálián!... Csak éppen, hogy utasitani kellene a biróságot, hogy a becsületsértés vagy rágalmazás miatt emelt panasz dolgában tizennégy napon belől tartsa meg a tárgyalást és azt csak fontos okokból, legfölebb tizennégy napra halaszthatja el. Ez az intézkedés egyenlő értelmű volna a "kötelező" gyorsasággal, ami pedig első és elengedhetetlen föltétele a becsület védelmének.

Ami a büntetési tételt illeti, szükséges, hogy az egyszerű (és nem nyilvános vagy nyomtatvány utján elkövetett) becsületsértést is fogházzal büntessék. Persze, enyhitő körülmények esetén becsületsértési ügyekben is megmarad a birónak az a joga, hogy szabadságvesztés helyett pénzbüntetést szabjon ki... Szükséges továbbá, hogy a törvényszakasz megjelölje ilyen esetekben a pénzbüntetés határait is. A minimum például ötven koronában, a maximum pedig a mostani kétezer korona helyett ötezer koronában volna megállapitható.

A sajtó-paraziták garázdálkodásával szemben elodázhatatlanul sürgős a sajtójog reformja. A közvélemény lázas türelmetlenséggel várja a kilátásba helyezett reformokat. Amint a francia fővárost az apacheok merényletei tartják örökös félelemben és izgalomban, a mi székesfővárosunkban a sajtóbanditák garázdálkodnak, akik ellen erélyes törvényes intézkedések hiján nem tudunk kellően védekezni...

Hiábavaló a sajtó tisztességes munkásainak minden tiltakozása, hiábavaló minden rendőri beavatkozás: a sajtó-paraziták száma napról-napra szaporodik, kompromittálva a magas nivóju magyar zsurnalisztikát... Szemérmetlen cinizmussal hazugnál-hazugabb hireket kürtölnek világgá, hogy kielégitsék a szenzációéhes publikumot; rágalomban "utaznak", rágalmazásból élnek. Törődnek is ők azzal, hogy az ártatlanul meghurcolt embert üzleti érdekből a halálba kergették! Ma kiirják róla, hogy lopott, sikkasztott, holnap két-három sorban mindent visszaszívnak. Az apacheok ellen védekezhetünk revolverrel, a sajtó banditái ellen semmi fegyverünk. Ki vagyunk szolgáltatva élelmes emberek üzleti érdekeinek, éretlen gyerkőcök kénye-kedvének, mert a törvény nem nyujt oltalmat ellenük. Nem annyira a büntető kodexben, mint az eljárás lassuságában van a hiba. Csak példának emlitem föl, hogy mult év február havában följelentettem egy revolver-zsurnalisztát nyomtatvány utján elkövetett rágalmazás miatt és csak ez évi január hó 16-án kaptam meg a fölhivást, hogy tegyek inditványt a vizsgálat elrendelése dolgában. Tehát egy esztendő alatt még a vizsgálatot sem fejezték be!... Átkozott lassuság! Mintha csak meg akarnák akadályozni vele, hogy a megrágalmazott ember a biróságnál keressen jogorvoslást!...

Pedig ezen a bajon is könnyen segithetnénk... Mire jó a hosszú, kötelező vizsgálat a sajtóügyekben?... Hiszen a biróság nem a vizsgálat, hanem a közvetetlen főtárgyalás adatai alapján hozza meg itéletét... Egy-két rendelkezés és a türhetetlen anomálián segitve van... Ime:

1. A sajtóügyi följelentés iktatása után a vizsgálóbiró nyolc napi határidőn belül megidézi a terheltet, illetőleg kinyomozza a szerzőt és felhívja: kivánja-e a valódiságot bizonyitani. Megkérdezi, miféle iratokat óhajt hivatalból beszereztetni; följegyzi az esetleg bejelentett tanuk nevét is, aztán az összes iratokat átteszi a vádtanácshoz.

2. A vádtanács nyolc napon belül megállapitja, vajon az inkriminált közlemény panaszolt kitételeiben megvan-e a becsületsértés vagy rágalmazás tárgyi "tényálladéka"; az ügy elbirálására illetékes-e az a törvényszék, amelynél a följelentés beadatott, végül: szakbiróság vagy esküdtbiróság elé tartozik-e az ügy és nyolc napi határidőt ad a sértettnek a vádirat benyújtására.

3. A vádirat két példányban a törvényszék elnökénél nyújtandó be, aki tizennégy napon belül kitűzi a főtárgyalást és közben gondoskodik róla, hogy a vádlott tanui megidéztessenek.

4. Ha a törvényszék a főtárgyaláson elrendeli a valódiság bizonyitását, ujabban bejelentett tanukat nyomban beidézhet.

Ezek az intézkedések fölöslegessé tennék a kötelező vizsgálatot, mert hiszen a törvényszék a főtárgyaláson nem korlátozza a védelem szabadságát: a bizonyitás elé pedig nem gördit akadályt.

Fölösleges hangsúlyoznom, hogy szigoritani kellene a nyomtatvány utján elkövetett deliktumok büntetési tételeit is. Kimondandó volna, hogy a biróság csak tulnyomó enyhitő körülmények esetén térhet el a szabadságvesztés büntetéstől. Ezenfelül a vádlott kártéritésben is elmarasztalandó volna.

Gyors eljárás, elriasztóan szigoru büntetés és lassan-lassan lenyesegethetjük a sajtó fattyuhajtásait.

16. A csibész... Ez a legujabb magyar szó. Nem az Akadémia csinálta, hanem a nép. A "budapesti" nép. És egynéhány esztendő alatt annyira meggyökeresedett, hogy ma már a "Nyelvőr" is akceptálja. Ami a bécsinek a Händelfanger, a párisinak a gamin, az a budapestinek a csibész, régebben csirkefogó. Értjük alatta a munkakerülő, pajkos és minden rosszra hajló suhancot. A fiatalabbja már kora reggel elszabadul a szülei háztól és késő estig ott csavarog az utcákon; szándékosan beleütődik a békésen haladó polgárokba, fölkapaszkodik a komfortábli hátuljára, a villamos kocsi elejére, fügét mutatva a perronon álló utasoknak. A megkomolyodott, idősebb csibész csak társaságban érzi jól magát. Hanem aztán meg is válogatja a cimboráit. Alig akad közülök egy is, aki ne lett volna már legalább "rendőrileg" büntetve. Ahol nagyobb csődület van, onnan a csibész sohasem hiányzik. Ott kezdi a szárnypróbálgatásait egy-egy zsebmetszéssel, vagy zsebtolvajlással. Aki aztán "beválik", ott ragad a brancheban, nagy gyönyörüségére az orgazdáknak. Ott láthatjuk őket a félreesőbb utcák sarkán, amint kettesben, hármasban kifőzik a terveiket. Megállapitják a "munka" idejét, helyét és kiosztják a szerepeket. A fiatal gonosztevők jobbára ebből a kategóriából kerülnek ki. Merészek, tolakodók, szemtelenek. Nem ijednek meg semmitől és senkitől; attól sem riadnak vissza, hogy a poszton álló rendőrt megtréfálják. És csodálatos, noha Budapesten a csibészek száma légió: jól ismerik egymást. Mintha csak egy iskolába, egy osztályba járnának és egy mestertől tanulnának. És milyen kollégiálisak! Hogy kisegitik, hogy megvédik egymást a bajban!... A csibészeknek ez a fajtája délelőttönként tekintélyes számmal van képviselve a Markó-utcai törvényház tárgyaló termében. Ott tanulják meg a büntetőtörvényt és a bűnvádi perrendtartást. Ismernek minden ügyészt és minden védőügyvédet. Csak egy pillantás a főtárgyalás elnökére és előre megmondják: miféle büntetés vár a delikvensre. Kiváló előszeretettel tanulmányozzák a fifikusabb vádlottak védelmi rendszerét. Lepisszegik a terhelő tanukat, kinevetik és szünet alatt alaposan leszidják a panaszost.

Nemrégiben bevetődtem a törvényszék egyik tárgyalótermébe és szemlét tartva a diszes hallgatóságon, a jogszolgáltatást ellenőrző "nyilvánosság"-on, megakadt a szemem egy vörösképü suhancon. Ott kucorgott az utolsó padban és a tárgyalás alatt szorgalmasan jegyezgetett. Gyötört a kiváncsiság, hogy mit irogathat a noteszébe. Mikor a törvényszék itélethozatalra visszavonult, kisompolygott a teremből. Utána mentem.

- Meglehet... A doktor ur régebben sürűn fordult meg minálunk. Kár, hogy ráadta magát a szinházra és most már nem törődik mivelünk... Hejh, hol vannak a régi szép idők, amikor még Eötvös Károly, Polónyi Géza, Visontai Soma meg a doktor úr ültek ott a védői székben! Azóta nagyot fordult a világ. Uj törvények, uj emberek!... Ámbátor az uj perrend ellen semmi kifogásunk nincsen. Most már nem tarthatnak bennünket olyan sokáig vizsgálati fogságban... Ugyan kérem, doktor úr: van egy jó szivarja?

- Egy föltétel alatt. Ha néhány percre ide adja a noteszét, amibe az imént jegyezgetett.

Megkináltam egy szivarral és ő ideadta a noteszét. Visszamentem a terembe és az ujságirók helyén figyelemmel átlapozgattam a csibész naplóját. Mondhatom, tanulságos könyvecske. Melegen ajánlom az államrendőrség figyelmébe. Ime egy kis részlet a naplóból:

Elnök: X... biró. Felületes ember; az iratokat nem ismeri. Ügyetlenül kérdez. Könnyen zavarba hozható. Sirásra meglágyul.

Ügyész: M. L... Goromba fráter. A vesékbe lát. A terhelő tanut dédelgeti, a mentő tanut vérig szekirozza.

Védő: Dr. K... Reklám-ügyvéd... Beszédét otthon csinálja. Dadog. Nagy szamár, de úgy vettem észre, hogy minden ügyészszel jó viszonyban van... Egy-két korona erejéig megpumpolható.

Vádlott: G. Izráel. Ügyesen tagad, de nem a meggyőződés hangján. Könnyek nélkül sir, ami nagy hiba. Az ügyészszel szemben alázatos, ami még nagyobb hiba. Szembesitéskor gyáván lesüti a szemét és ezzel a tanut fölbátoritja."

Ilyen tanulságos följegyzésekkel van tele a csibész naplója. Mi tagadás: szerettem volna megmutatni a királyi ügyésznek, hogy okuljon belőle és hozzáfogtam a jegyzetek lemásolásához. E pillanatban ott termett mellettem a notesz tulajdonosa.

- Ohó, uram! Azt már meg nem engedem! Ön végiglapozta az én könyvecskémet, én elszivtam az ön szivarját. Kvittek vagyunk.

- Esténként fölolvasom a kollégáimnak... Tessék elhinni: sok hasznát vettük már ennek a naplónak. Mert az a fő, hogy alaposan kitanulmányozzuk a törvényszéket meg az ügyészség tagjait. Ha ismerjük őket, könnyebben védekezhetünk. Nincs igazam?

- Köszönöm! Meglátja, doktor úr, az ön pénze szerencsét hoz nekem. Ma este nasivasizni fogok.

- Nem baj... Én is hamis játékos vagyok. És ha egy társaságnak minden tagja hamisan játszik, akkurát olyan, mintha valamennyien korrektül játszanának. Én egy ötvenesben harminc fórt adok a leghamisabb játékosnak is.

17. A facér-ember. Léha, dologkerülő fráter. Egész nap, sőt éjszaka is a kávéházakat bújja, mintha tüntetni akarna azzal, hogy nem dolgozik. Miből él, hol szerzi a pénzt, amit könnyelmüen elherdál, senkisem tudja. Ilyen facér-ember a hőse annak a detektiv-történetnek, vagy ha úgy tetszik; budapesti életképnek, mely Tuzár Mihály detektiv leirásában itt következik.

Megirtam már, hogy egy időben nagyon melegen érdeklődtem azok iránt a minden foglalkozás nélkül való gyanus exisztenciák iránt, akiknek szép fővárosunkban se szeri, se száma; úgyszólván elözönlik a töméntelen kávéházat és mulatóhelyet. Egyik-másik efajtájú életművészről sikerült lerántanom a leplet és csakhamar rabkosztra kerültek abba a hirhedt budavári szállóba, amelyet - tudj' Isten miért, - "Fortuná"-nak neveztek el; legtöbbje azonban ügyesen kisiklott a kezeim közül.

A gyanus exisztenciák nagy sokaságában többek között egy feltünően sápadt, vézna fiatalember vonta magára különös érdeklődésemet. A jeles férfiú mint pedáns, rendszerető hivatalnok, két esztendő óta minden áldott este pontban nyolc órakor nyitott be a kávéházba. Leült egy ablakmélyedésbe, hideg vacsorát rendelt, amit jó étvággyal elköltött, aztán hozzáfogott a hazai és külföldi napilapok, folyóiratok, élclapok olvasásához, majd a vidéki ujságok kerültek sorra, végül a kereskedelmi, orvosi és jogtudományi szaklapokat futotta végig.

És ott maradt az ablakmélyedésben másnap reggeli kilenc óráig. Gyönyörű rekord! Egyhuzamban tizenhárom órát tölteni a kávéház füstös, gyilkos levegőjében!... No, de meg is látszott rajta a sok éjszakázás. Olyan volt a képe, mint a halálfej: vértelen, beesett, viaszsárga; szinte szánalmat keltett feltünő soványságával.

Kérdezhetnék, hogy hát mi volt olyan gyanús rajta, ha egész éjszaka ki sem mozdult a kávéházból és nem tett egyebet, mint hogy végigolvasta az összes ujságokat?... Igaz, hogy ártatlan szórakozás; az is igaz, hogy tisztességesen viselkedett a kávéházban, sőt kereste a magányt, senkivel sem érintkezett; hogy a pincéreknek ne adjon dolgot, ő maga keresgélte elő az ujságokat is és mégis gyanus volt nekem. Vékonyka, kopott ruhájáról itélve szegénynek kellett lennie. Hogy mindennapi kenyeréhez jusson, dolgoznia kell, mint más szegény ördögnek, ez azonban nem dolgozhatik. Ha egész éjszaka a kávéházban lustálkodik, nappal aludnia kell, ez a rejtélyes ember pedig amint kialussza az éj "fáradalmait", megint csak visszakerül a kávéházba. Miből telik hát a mindennapi kenyérre és egyéb szükséges kiadásokra? Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Csak kötelességet teljesitek vele, aztán - őszintén mondva, - a kiváncsiság is égette az oldalamat.

A titokzatos ember egy szép reggelen, pontban kilenc órakor magára vette kopott, ócska felöltőjét és indult hazafelé. Utána siettem.

- Kérnem kell, hogy igazolja magát. A rendőrség tudni akarja az ön nevét, lakása pontos cimét és keresetforrását.

- Ne ellenkezzék, barátom. Ha megtagadja kérésemet, kénytelen leszek előállitani.

- Nem, nem! Inkább megadom a kért felvilágositást. A nevem: Tamássi László.

- Egyelőre semmi... Két év óta állás nélkül vagyok. Azelőtt dijnok voltam a törvényszék büntető osztályán.

- Nem hiszek semmit. Mondtam már, hogy fölöttes hatóságom megbizásából járok el. Tehát szabad tudnom: miből él?

Semmi válasz. A sápadt fiatalember jó ideig szótlanul ballagott mellettem. Ugy látszik kinos alternativa elé állitottam és sokáig habozott, megmondja-e az igazat, vagy sem.

- Jaj, dehogy van, dehogy van! Látom már, hogy el kell önnek mondanom mindent. Kérem azonban, tartsa titokban, amit most elbeszélni fogok. Nem szeretném, ha szegény jó anyám fülébe jutna...

Ugy áll a dolog, kérem, hogy most öt esztendeje megházasodtam... Egy óbudai füszerkereskedő leányát vettem el. Feleségem kétezer forintot hozott a házhoz s amig tartott a pénzből, nyugodtan, boldogan éldegéltünk... Mikor az utolsó krajcár is elfogyott és az én keserves fizetésemre lettünk utalva, egyszerre csak megváltozott a helyzet. Napirenden volt köztünk a civódás; feleségem egyre sopánkodott, jajgatott, válópörrel fenyegetődzött és átkozta a percet, amikor megismerkedett velem. Betevő falatja sincs, nyomorognia kell. Hiába kérleltem, vigasztaltam: rám se hederitett. Higyje el, uram: rettenetes napokat éltem át.

Egy szép napon a hivatalból hazajövet, lakásom ajtaját zárva találtam. Csöngettem, kiabáltam, dörömböltem, amig nagysokára kinyilt az ajtó és szemben találtam magam egy ismeretlen férfiuval. Dühösen rárivalltam:

- Pszt! Ne csináljon botrányt. Én vagyok a végrehajtó. Most foglaltam le az összes butorokat.

- Igen hát! Engem is lefoglalt!... Tudd meg, hogy ez az úr az én jövendőbeli férjem... Már be is adtam a válókeresetet... Most pedig fel is ut, alá is ut!... Nem kellesz!

- Nem. Koldus vagy! Semmiházi vagy!... Minden az enyém ebben a lakásban. Takarodjál! Ugyis válófélben vagyunk.

- De én el nem válok!... És itt maradok... Egy tapodtat sem megyek. Nem én!...

Minek szaporitsam a szót? A nagy perpatvarnak az lett a vége, hogy békésen megegyeztünk. Mert hát tetszik tudni: jó fiu vagyok. Nem szeretem a háboruságot.

- Röstellem a dolgot, de hát ki kell rukkolnom az igazsággal... A végrehajtó beköltözött a lakásomba... Minthogy pedig napközben el van foglalva...

- Csak az estéket és az éjszakákat töltheti otthon, ön pedig azalatt a kávéházban lakik...

- Még zsebpénzt is kapok tőle. Végre is uram, ne feledje, hogy ő miatta hagytam ott az állásomat. Nappal ugyanis aludnom kell; következésképpen nem dolgozhatom...

- Értem, értem... Két férj, egy feleség... A végrehajtó este nyolc órakor tér haza; önnek távoznia kell hazulról. Reggel kilenckor megy a hivatalba; önnek tehát tizenhárom órát a kávéházban kell töltenie... Nem akar terhére lenni a végrehajtónak, aki önt még zsebpénzzel is ellátja. Szépen félreáll az utból... Ő meghuzza magát a kedves családi fészekben, ön pedig a kávéházban...

- Jól van no. Nincs több kérdésem... Ön csakugyan jó fiu: derék, becsületes, önérzetes ember...

Hárman valának együtt: a nagy szigoruságáról ismert Sárkány József vizsgálóbiró, Bulla Kálmán, a diurnisták nesztora és Tuzár Mihály, a kitünő detektiv. Künn a folyosón ácsorogtak a szemfüles törvényszéki riporterek. Tudták, hogy valami szenzácziós bűnper foglalkoztatja a hivatal embereit, mert Tuzár Mihály holmi apró-cseprő ügyben nem igen baktat fel a "Fortuná"-ban székelő tekintetes királyi törvényszékre. Az ő megjelenése mindig szenzáció számba megy. Csak az a bökkenő, hogy a vén kopó már a saját érdekében sem árulja el a reá bizott hivatalos titkokat, sőt attól sem riad vissza, hogy félrevezesse az élelmes törvényszéki tudósitókat. A jó fiuk ilyenkor nem tehettek egyebet, minthogy a megidézett és a folyosón várakozó feleket kérdezték meg: miféle jó szél hajtotta őket a Fortunába. A felek között pedig mindig akadt egy-kettő, akiknek érdekében volt, hogy az ügy a nyilvánosságra kerüljön.

A folyosón izgatottan, türelmetlenül jár föl s alá egy dr. Knikk Oszkár nevű fiatal orvos, akinek az a különös ismertető jele, hogy fekete szemével ellentétben lángvörös haja és bajusza van. Az egyik riporter hozzá szegődik:

- Magam is szeretném tudni. Képzelje csak: reggel kapom az idézést, hogy azonnal jelenjek meg, még pedig "elővezetés terhe alatt".

- Fogalmam sincs róla... Föltettem magamban, hogy erélyesen tiltakozni fogok az idézésnek ilyetén módja ellen... Ha nem kapok elégtételt, panaszra megyek a miniszterhez.

Kivánsága nyomban teljesült. A törvényszéki szolga harsány kiáltása végighangzott a folyosón:

Az önérzetes orvos dühösen félretaszitja a szolgát és kopogtatás nélkül ront be a vizsgálóbiró szobájába, ahol menten kifejezést ad fölháborodásának.

- Botrány! Gyalázat! Igy bánnak Magyarországon a tisztességes adófizető polgárokkal!

- Tessék!... Ez az idéző levél mindennél ékesebben beszél!... Hogy elővezetés terhe alatt azonnal jelenjek meg!... Én: dr. Knikk Oszkár!...

- No, no!... Először is vegye ki kezét a zsebéből. Aztán figyelmeztetem, hogy viselkedjék illedelmesen, külömben erélyes rendszabályokhoz nyulok. Mint vádlottat fogom kihallgatni.

- Csak semmi komédia!... Ön nagyon jól tudja, hogy miért citáltam ide!... Lopás bűntette miatt jelentették fel.

- Önt!... Éjféli tizenkét órakor egy halállal vivódó öreg asszonyhoz hivták. Alighogy megjelent a beteg lakásán, a cselédleányt a patikába küldte és amikor magára maradt, feltörte a haldokló asszony szekrényét és annak minden pénzét és ékszereit magához véve, elrohant. A visszatérő cselédleány már csak hült helyét találta.

Az orvos felelni akart, de csak érthetetlen szavakat hebegett. Halotthalványan, tágra nyitott szemekkel nézett a vizsgálóbiróra. Minden tagja reszketett.

- Valami rettenetes tévedés lehet a dologban!... Lopással vádolnak... engem!... Oh, Istenem! Istenem!

- Ne sopánkodjék!... Beismeri-e, hogy éjféltájban özv. Kádas Bálintné lakásán volt?

- Otthon voltam. Este kilenc órakor erős főfájás gyötört s a kaszinóból hazamenet, tüstént lefeküdtem. Másfél grammnyi brómot vettem be, s olyan mély álomba merültem, hogy csak reggel nyolc órakor ébredtem fel, midőn a törvényszéki szolga hálószobám ajtaján kopogtatott.

- Magam is kiváncsi voltam rá és midőn megkérdeztem tőle, azzal felelt, hogy az előszoba ajtaját nyitva találta.

- Helyes! Szembesiteni fogom a cselédleánynyal... Tuzár úr!... Szólitsa be Vojtek Máriát.

- Hogyne ismerném! Ő az a doktor úr! Vörös hajáról száz esztendő mulva is ráismernék.

- Ugyan ne mókázzék a nagyságos úr!... Ott állt a tükör előtt s amikor megszólitottam, úgy megijedt, hogy beszélni is alig tudott. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok...

- Nem is a nagyanyámnak!... Tessék csak visszaemlékezni: Kérdezősködni tetszett, hogy miféle asszony özvegy Kádasné: szegény-e, vagy gazdag? Azt feleltem, hogy nagyon gazdag, amint hogy igaz is. Majd azt kérdezte, hogy nagy családja van-e? Mondtam, hogy senkije sincs; egyedül él a nagy világban. Erre kapta magát a nagyságos úr és rohant velem együtt a csömöri-útra.

- Hiszen bárcsak álmodnám!... Negyvennyolc órája egy minutumot sem aludtam. Mindig ott virrasztottam a szegény nagysága ágya körül... Még azt mondja, hogy álmodom!... Hát nem engem tetszett a patikába szalajtani?... Szép kis doktor, mondhatom! Gyomorbaja van a nagyságának és a patikában kenőcsöt kaptam. Rá is volt irva a skatulyára, hogy "külső használatra."

- Kérem, biró úr: ennek a leánynak minden szava szemenszedett hazugság! Most látom először, sohasem beszéltem vele...

- Ugyan ne tetesse magát!... A leány vallomásából kétségtelen, hogy ön az éjszaka özvegy Kádasnénál volt...

- Még a ruhájára is emlékszem. Bolyhos fekete télikabát volt rajta, széles bársonygallérral.

- Látja, látja! Hiábavaló minden tagadása. Szálljon magába és tegyen töredelmes vallomást...

Hosszú, kinos csend követte az orvos keserves kifakadását. A vizsgálóbiró intett a vádlottnak, hogy üljön le, aztán hozzáfogott a letartóztatást elrendelő végzés megirásához. Tuzár azalatt le nem vette szemét Knikk Oszkárról; mintha annak a lelkében akart volna olvasni. Mikor a vizsgálóbiró elkészült a végzéssel, a detektiv odament hozzá és a fülébe sugta:

A vizsgálóbiró megütődve hallgatta a merész figyelmeztetést. Az ablakmélyedésbe vonult és intett a detektivnek, hogy kövesse őt.

- De igen. Azt hiszem, hogy ártatlanul keveredett a csávába. Lehet, hogy tévedek, de lelkiismeretem diktálja, hogy figyelmeztessem önt a letartóztatással járó beláthatatlan következményekre. Odakünn a riporterek egész serege várakozik s ha világgá kürtölik a letartóztatást, erkölcsileg és anyagilag teljesen megsemmisithetik ezt a szerencsétlen embert.

- Igazán kiváncsivá tett. Szeretném tudni, mire alapitja föltevését. Az orvos tagadásával szemben kézzelfogható bizonyitékaim vannak.

- Bocsánatot kérek! Magam se adok a látszatra, ha abból valakinek a bűnösségét akarják kimagyarázni; de most arról van szó, hogy az orvos ártatlanságára következtetek belőle... Tessék csak meghallgatni az én okfejtésemet... Ha csakugyan Knikk Oszkár követte el a bűntényt, nem tiltakozik oly önérzetesen az idézőlevél kitételei ellen.

- Az is az orvos mellett bizonyit. Szinte elképzelhetetlen, hogy külső használatra szánt kenőcsöt rendeljen egy gyomorbajosnak. Ügyes orvos hirében áll; vagyonos ember, közbecsülésnek örvend. Képtelen föltevés, hogy a cselédleány távollétét fölhasználva, ő fosztotta ki az özvegy lakását. Hiszen számitani kellett arra, hogy a leány csakis ő rá fog gyanakodni, annál is inkább, mert közben megszökött. Ilyen körülmények között tudnia kellett, hogy a cselédleány vallomása föltétlenül a börtönbe juttatja... Valószinű tehát, hogy csakugyan tévedés van a dologban, amit hamarosan kiderithetünk és ha biró úr nekem időt adna...

- Nem adhatok. Ha én ezt az embert most kiengedem, azonnal kereket old és bottal üthetem a nyomát.

- Az nekem nem elég. Mit szólna hozzá a királyi ügyészség, ha a súlyos terhelő adatok ellenére sem tartóztatnám le?

- Ám jól van! Ha már mindenáron itt kell maradnia, nem kérek egyebet, minthogy néhány kérdést intézhessek az orvoshoz.

- Nézze meg jól ezt a receptet... Tegnap iródott... Nem tagadja, hogy az ön irása.

- Nos, könnyen bebizonyithatja ártatlanságát... Csak azt kell megmondania: kinek irta?

- Tessék elhinni: nem tudok gondolkozni. Szédülök; csak úgy forog velem a világ.

- Az Isten szerelmére, gondolkozzék!... Melyik paciense panaszkodott tegnap délután bőrbajról?...

- Hopp!... Megvan!... Most már emlékszem rá. Egy szegényesen öltözött fiatalember. Szuró, fekete szeme...

Tuzár elővette a vizsgálóbiró asztaláról a betörők albumát, egy ideig lapozgatott benne, majd egy fényképre mutatva, föltette a kérdést:

- Hires ember. Egyike a legveszedelmesebb betörőknek. Weltmann Efraimnak hivják, de bizalmas körben csak a vöröshajú néven ismerik. A vén lator!... milyen ügyesen csinálta a dolgot. A rendelő-órák alatt mint paciens szemlét tartott a lakásban, éjszaka pedig munkához látott. Könnyű dolga lehetett, mert a doktor úr a bróm hatása alatt mélyen aludt. Szépen, nyugodtan összecsomagolta a könnyen elemelhető ingóságokat, a bolyhos télikabátot magára vette és tetszelegve nézegette magát a tükörben, amikor a cselédleány megjelent.

Az első pillanatban bizonyosan megijedt és menekülésre gondolt, de megtudván, hogy miről van szó, megragadta a kinálkozó alkalmat és a magányosan élő, gazdag özvegy lakására sietett.

Pompás szituáció! Egy betörő tolvaj az orvos szerepében!... A jeles férfiu alaposan kihasználta a helyzetet, amelybe a véletlen juttatta. A doktortól kapott recepttel patikába küldte a leányzót, aztán feltörte a szekrényt, az értéktárgyakat magához vette és - illa berek, nádak kerek - megszökött... Ez a tényállás...

- Ohó! - veti közbe a vizsgálóbiró, - érdekes meseszövés, ügyes kombináció, de be kell bizonyitani, hogy csakugyan Weltmann Efraim követte el a lopást.

Tuzár Mihály válasz helyett a cselédleány elé tette a hirhedt betörő jól sikerült fotografiáját. Vojtek Mária egy pillantást vetett a képre és fölkiáltott:

- Jézus Mária!... Ez az ember volt, senki más!... No, nézd a pernahajdert!... Jaj, csókolom a kezét, hogy is téveszthettem össze a nagyságos doktor urral!

- Ime, biró uram: a terhelő tanuból mentő tanu lett. Még most is kételkedik?

- Sőt ellenkezőleg! Nyomban intézkedem, hogy állitsák elő a vöröshajut... Öntől pedig, doktor úr, alázatosan bocsánatot kérek!...

Megérkeztem hát az utolsó előtti stációra... Eljutottam a siralomházba... A "törvényes" menetrend szerint huszonnégy órát kell itt vesztegelnem, hogy mehessek tovább a végállomás felé: a bitófára, a - pokolba!... Gyönyörű beosztás! A magas kulturának, a XX-ik század humánus társadalmának meghatóan gyöngéd intézkedése, hogy a halálraitéltet huszonnégy órára kiteszik a siralomházba. Hadd szálljon magába! Hadd vezekelje le rettenetes bűnét és tisztuljon meg a földi szennytől, mielőtt az Úr zsámolya elé jutna... Ha jól esik a lelkemnek, egyfolytában huszonnégy óráig imádkozhatom... Mintha bizony nem volna elég egy rövidke, utolsó perc is ahhoz, hogy Istennek ajánljam bűnös lelkemet... Nem! A humánus törvény mielőtt kiköltöztet az árnyékvilágból, szépen, gondosan egyengeti, előkészíti a túlvilági boldogság útját!... Vajjon gondoltak-e arra a bölcs törvényhozók, hogy a pokolnak minden gyötrelme sem ér fel az utolsó huszonnégy óra borzasztó kínjaival? A középkori kínzókamrák intézménye megkapó gyöngédség az újkor siralomháza mellett. Ebben a modern intézményben előbb agyonsanyargatják a bűnbeesett ember lelkét és csak aztán dobják oda testét a gyilkos pribékek kezei közé... Kétszer hajtják végre a halálos itéletet. Először a siralomházban végeznek vele és csak azután következik a bitófa!...

Hálátlanság, hogy így kifakadok a földi igazságszolgáltatás ellen!... Hiszen térdreborulva kellene köszönetet rebegnem, hogy a biró urak annyi jóakarattal voltak hozzám. Még most is fülembe csengenek a törvényszék elnökének jóságos szavai:

- Most hát készüljön el a halálra!... Forduljon a mindenható, könyörületes Istenhez... Mert csak Istennél a kegyelem!... Ha valami kívánsága van, csak terjeszsze elő, készséggel teljesítjük. A siralomházban ehetik-ihatik kénye-kedve szerint. Azt is megengedjük, hogy hozzátartozói meglátogathassák; sőt gondoskodtunk lelkészről is.

Milyen áldozatkészség!... Ehetem-ihatom, amit szemem-szám megkiván. Jóllakhatom a rogyásig!

Láthatom anyámat, feleségemet, apró gyermekeimet, hallhatom szívettépő zokogásukat. És érezhetem a lelkiismereti furdalásokat, amiért örök szégyent és gyalázatot hoztam rájuk!...

Meglátogat a lelkész is, hogy lelki szemem elé idézze szerencsétlen áldozataimat...

- Van!... Hogyne volna!... Egyike a legkönnyebben teljesíthető kivánságoknak: élni akarok! Tartsanak a fegyházban, kényszeritsenek nehéz, verejtékes munkára és korbácsoljanak véresre, ha a robotolásban kimerülve egy-két percnyi pihenőt tartok... Vagy csukjanak sötét zárkába, ahová nem hatolhat be a napsugár; száraz kenyér legyen a mindennapi eledelem, - de élni akarok!...

És átkisértek a siralomházba... Egy ijesztően komor, kicsiny szobába, amelynek minden bútorzata egy asztal, három rozoga szék és az a kemény szalmazsák, amelyet a cellámból hoztak elő. Az asztal közepén a feszület!... A keresztre feszitett Jézus, aki minden igéjével a könyörületet, a bűnbocsánatot hirdette. Elkaptam a feszületet, görcsösen szoritva kezeim között térdre borultam és áhitatosan imádkoztam:

- És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!...

Mögöttem egy szuronyos fogházőr. Nagyokat sóhajtoz, közben-közben - nem tudva uralkodni magán - fuldokló zokogásban tör ki. Az ablakhoz vánszorgok és kitekintek a fogház udvarára...

Szerettem volna elrohanni az ablaktól, de a borzalom földhöz szegezte lábamat... És végig néztem az akasztás előkészületeit. Láttam, amint fölállitják azt a félbemaradt keresztet, amelyre a hurkot fogják ráilleszteni; elkészültek a zsámolylyal is, amit majd kilódítanak alólam... És hallottam, amint az egyik pribék odaszólt a társához:

- Holnap jó keresetünk lesz. Drágán adjuk el az akasztott ember kötelét. A bugris fizet érte, mint a köles.

Hozták az ebédet. Hozzá sem nyúltam... Jóféle borocskával is megkináltak. Kiöntöttem a padlóra...

Odaállt elém az az emberi szörnyeteg és tetőtől talpig végig mért... Igy szokott a hóhér mértéket venni a halálraitéltről... Borzongva, tágranyitott szemekkel bámultam reá.

Ime, előttem áll a gyilkosok réme, a gonosztevők gyilkosa, amint vérfagyasztó nyugalommal nézegeti nyakamat, amelyre a hurkot fogja ráilleszteni...

Hatalmas ember!... Büntetlenül ölheti meg embertársát; sőt ha jól végzi a dolgát, kijut neki az elismerésből is.

Én csak egy embernek az életét oltottam ki, az ő áldozatainak száma pedig egész légió...

Én heteken, hónapokon át jártam-keltem a gyilkosság gondolatával, amig rászántam magam a bűnök legnagyobbikára; a nyomor kétségbeejtett, a pénzvágy elszédített; megborzadtam, midőn a gyilkosság eszméje először villant meg agyamban és szinte beszámithatatlan állapotban voltam, midőn az előre megfontolt szándékot végrehajtottam, - ő pedig szépen kialuszsza magát, megreggelizik, aztán a legjózanabb elmével, a legfagyosabb nyugalommal oltja ki egy ember életét.

Én pénzhez jutottam a gyilkosság révén, de átok volt azon a pénzen, égette a kezemet és ha száz életem lett volna, mind a százat cserébe adtam volna lelkem nyugalmáért: ha a megtörténtet meg nem történtté tehettem volna, - ő is megkapja vérdijját. Megfizetik a munkáját. Nem reszket, nem érez lelkifurdalást. Jelentkezik a királyi ügyészségen és egykedvüen fölveszi az emberölésért kijáró munkadíjat.

"Tettesek" vagyunk mind a ketten. Engem megszállott, felbujtott a gonosz indulat, őt pedig az államhatalom bujtotta fel, amelynek eszköze volt.

Én megöltem egy embert, aki nem is sejtette, hogy miféle tervet szőttem ellene. Hirtelen támadtam reá; annyi ideje sem volt, hogy védekezzék, mert egy-két pillanat alatt végeztem vele; ő pedig olyan ember nyakára illeszti a hurkot, akinek előre bejelentik, hogy meg fogják gyilkolni és remegve, fogvacogva várja a percet, amikor majd gyilkosa eléje toppan... És nem védekezhetik; tűrnie kell, hogy a pribékek megragadják és a legbestiálisabb módon kivégezzék.

Én csak egy embert öltem meg és megundorodtam önmagamtól. A bűn elkövetése után nem volt sem éjjelem, sem nappalom. Áldozatom százszor is megjelent előttem; hallottam zokogását, keserves szemrehányásait és átéreztem a gyehenna minden kínját, - ő száz ember életét oltotta ki, mégsem érez megbánást. Hivatásszerüen, rendes fizetésért végzi az iszonytató munkát, amelyre én, a gonosztevő, nem vállalkoznám, ha szabadságommal együtt nekem kinálnák a világ minden vagyonát, minden gyönyörüségét...

De hát minek is sopánkodom!... A törvény - törvény! Bele kell nyugodnom a büntető igazságszolgáltatás bölcs és humánus formáiba...

Kozarek úr szemléje végeztével cigarettára gyujtott és megveregette a vállamat.

- Ne féljen, barátom!... Ebben a kézben megbízhatik... Csak semmi teketória! Semmi ellenszegülés. Mikor elhangzik a királyi ügyész szava, hogy "hóhér! végezze kötelességét!"... húnyja be a szemét... A többit pedig bizza rám. Tiz-tizenöt rövidke perc és mindennek vége!...

Könyörületes Isten!... Tiz-tizenöt "rövidke" percig kell majd a halállal vívódnom!... Hát nem lehet egy emberéletet gyorsabban kioltani: egy rövidke pillanat alatt?... Ilyen a mai, üres jelszavakon nyargaló társadalom sokat emlegetett humanizmusa!... Reformok után áhitozik, új, modern intézményeket alkot. Gondoskodik róla, hogy a nagy tolvajok kényelmes ellátást kapjanak a börtönben; állatvédő egyesületet csinál; humanizmusát kiterjeszti a vágóhídra szánt barmokra is, de halálraitélt embertársát kegyetlenül megkínozza. Az ökröt két-három pillanat alatt pusztitják el, az embert tiz-tizenöt perc alatt!... Előbb azonban nagy közönség jelenlétében felolvassák az itélet hosszú rendelkező részét, több ívre terjedő okfejtését - ott a bitófa alatt!... Mi volt ehhez a kegyetlenséghez képest az inkvizíció minden borzalmával együtt!...

A hóhér magamra hagyott, aztán jöttek egyre-másra a hivatlan vendégek: a védőügyvéd, aki reménynyel kecsegtetett; a lelkész, aki megvigasztalt; az ujságíró, aki meginterviewolt... Végezetül pedig jöttek a gyerekeim, szülőanyámmal szerető, hűséges feleségemmel!... Rájok borultam és sírtam, sírtam keservesen!... Jaj, hogy meg nem hasadt a szivem!...

Eh, ne beszéljünk róla! Csakhogy túl vagyok már a hosszú, kínos éjszakán... Hat óra... Odakünn nagy mozgolódás... A publikum gyülekezik; mohó kiváncsisággal várja a borzalmas színjátékot... Mindig az ajtót figyelem: mikor nyit be a halál hírnöke, a hóhér...

Kezemben a feszület, viszem magammal a bitófa alá, hogy még egyszer elrebeghessem:

- És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!... Amen!

A "Donnerstag és Fuchs"-cégnek valamikor virágzó bankbizományi irodája volt a Belvárosban. Donnerstag úr fegyházviselt férfiú; külömböző szélhámosságok miatt összesen hét esztendőt töltött a kies fekvésű Illaván. Ott ismerkedett meg Fuchs urral, aki Ujvidéken valami pénzhamisitási ügybe keveredett és legjobb akarata mellett sem tudta magát tisztára mosni. A honvágytól kergetve Budapestre jöttek és közös üzletet nyitottak. Kezdetben csak tőzsdei ügyletek lebonyolitásával foglalkoztak és irgalmatlanul kifosztották a kezükügyébe került hiszékeny embereket. Ilyetén módon tiz esztendő alatt nagy vagyont harácsoltak össze és csak természetes, hogy üzletüket megnagyobbitották. Hogy a közönségben nagyobb bizalmat keltsenek, a bécsi-utcai üzlet kirakatába ötven-hatvan darab ropogós ezrest, hazai és külföldi aranypénzeket és nagy csomó értékpapirt tettek ki közszemlére.

Az érdemes férfiak egy szép napon kocsiba ültek és Tuzár Mihály detektiv lakására hajtattak. A vén kopó már ismerte őket a régi jó időkből. Donnerstag úr az ő protekciójával jutott Illavára; ő nyomozta ki azt a pénzhamisitási bűnpört is, mely Fuchs úrnak a nyakát szegte. Hanem azért lekötelező udvariassággal fogadta vendégeit.

- Egy rejtélyes, titokzatos ügyben fordulunk önhöz. Előrebocsátom, hogy szivességét gazdagon fogjuk jutalmazni.

- Tudom... Amióta nem láttuk egymást, szépen fölkapaszkodtak az ugorkafára. Maholnap milliomosok lesznek... Hja, értik a módját: hogy kell a büntető törvény paragrafusát elkerülni és kijátszani.

- Pedig nem akartam hizelegni... Az én tapasztalatom szerint társadalmunknak két nagy kategóriája van: a tapasztalt balekfogók és a tapasztalatlan balekok kategóriája. A balekfogók csoportja is két részre oszlik: kis tolvajokra és nagy tolvajokra.

- Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. A két csoport között azonban nagy a külömbség. Az egyiket csakis a szegénység, a nyomor kergeti a bűnbe; a másikat csakis a kapzsiság... Az egyiket a detektivek egész serege figyeli, hajszolja; a másik szabadon garázdálkodik, vagy kisiklik a törvény alól. Az egyik a legcsekélyebb haszonnal is megelégszik, érzékenyen senkit meg nem károsit; a másik nagyban operál, családokat nyomorba dönt, jóravaló, tisztességes embereket halálba kerget... Az egyiknek a fotografiája ott van a rendőrség albumában, a másiké az udvari fényképészek kirakatában diszeleg; egy-egy családi ünnepség vagy kitüntetés után a képes ujságok cimlapján is gyönyörködhetünk benne... Az egyik - amig szabadon jár, - nyomoruságos pincelakásból indul a "munkába" és ha kirándulása nem járt eredménynyel, szomoruan baktat hazafelé, ahol már türelmetlenül várják kiéhezett gyerekei és még csak kenyeret sem adhat nekik; a másik fényes palotában lakik, nagyúri életmódot folytat s ha kedve szotytyan, a jótékonyság oltárára is áldoz egy-egy morzsát hatalmas zsákmányából... Szóval, hogy a régi példaszót idézzem: a kis tolvajokat felakasztják, a nagyokat futni hagyják.

- Hja, mundus vult decipi, ergo - decipiatur!... Mi tiszteletreméltóan respektáljuk ezt a klasszikus aranymondást.

- Ami azt jelenti, hogy csalnak, lopnak szemérmetlenül, lelkiismereti furdalás nélkül és ami fő: büntetlenül!...

- De igazságosan... Látja: önök például bankbizományi üzletet alapitottak. A nyerészkedési vágyra alapitott vállalat mindig jövedelmező... Csak éppen, hogy ki kell tenni a mézes madzagot és tüstént ellepik a legyek... Pompás gondolat volt, hogy az értéktőzsdén ütöttek tanyát. Ha tőlem függne, az egész értéktőzsdét becsuknám.

- Kérem, kérem!... Az értéktőzsdére a gazdasági fejlődés szempontjából nagy szükség van. Az ipari, gyári és kereskedelmi részvények csak ott helyezhetők el; egyetlen piaca az államadóssági kötvényeknek, a községi kölcsönöknek; a különféle nagy tőkealakulások csak ott mennek végbe...

- Szép! Ugy beszél, mintha csak könyvből olvasná... De én mindig a tapasztalatlan balekok szempontjából beszélek. A mi közönségünk csodálatosan tájékozatlan a tőzsdei és mindenféle pénzügyi dolgok iránt és mi sem könnyebb annál, minthogy önök azokat a szegény embereket hálójukba keritsék. A balekok nincsenek tisztában azzal, mennyit veszithetnek, csak a nyerésre gondolnak és nem veszik számitásba a kockázatot. Olyan nekik a tőzsdei ügylet, mint a hazárd kártyajáték és önök valamennyien alaposan kiaknázzák az emberek vakságát, tudatlanságát.

- Elenyészően csekély számban. Száz ember közül kilencvenöt az ügynökök és bankárok áldozata lesz. Óh, én jól ismerem a tőzsdei csalások külömböző fokozatait. Jól tudom, hogy szerezték önök is a vagyonukat... Ott van például az úgynevezett "Schnitt" (pesti németséggel "Breute".) Megbizást kapnak a balektől vételre vagy eladásra és tüstént becsapják őket. Eladásnál a hivatalos jegyzékben előforduló legalacsonyabb árfolyamot mondják be a félnek, vételnél pedig a legmagasabbat; holott azt az árfolyamot kellene bemondaniok, amelyen a vétel vagy az eladás csakugyan megtörtént. Rendes körülmények között ez még nem volna baj, mert hiszen nagyobb árfolyam-változások csak ritkán észlelhetők. De önök a hiszékeny embereket beugratják. Hogy az önök nyelvén fejezzem ki magam: "er muss Quadrille tanzen!" A balekokat jobb meggyőződésük ellenére, tehát rosszhiszemüen rábirják, hogy engagementjaikat változtassák és a rendes alkuszdíjon kivül rettenetesen megsarcolják a szerencsétleneket... Vagy beszéljek-e az úgynevezett "in sich" (önmagában való) ügyletről? Amikor saját felükkel szemben "kontra" spekulálnak... És mert a balek az önök rábeszélésére, az önök tanácsára köti meg az ügyletet, föltétlenül vesztenie kell... De leghálásabb módja a megtévesztésnek, a csalásnak az árfolyamok dijbiztositása, az úgynevezett stellage és prémium-ügylet, ahol ellenőrzés hiányában (az árfolyamjegyzés nem olyan határozott, mint a többinél) - tetszés szerint csapják be a feleket.

- Fájdalom, nem érek vele semmit, mert nincs módomban, hogy lerántsam önökről a leplet és figyelmeztethessem a közönséget: kerüljétek a tőzsdét, mert onnan csak megkopasztva kerülhettek ki! Higyjék el: szivesen leálcáznám önöket.

- Köszönjük szépen! Tessék elhinni: mi is csak a kis tolvajok kategóriájába tartozunk. Amit ön most elmondott, mind igaz, de milyen kismiskák vagyunk mi a nagy pénzhatalmasságokhoz képest, akiknek módjukban van dirigálni, csinálni az árfolyamokat. Ha például túl akarnak adni bizonyos részvényeken, kedvező hireket hoznak forgalomba és a részvényeket nagy eclat-val vásárolják a tőzsdén; a közönség pedig vakon utánuk megy és elkapkodja az értékeket. Ezer meg ezer áldozata van az ilyen mesterséges árfolyam-csinálásnak. Ha pedig egy ilyen pénzhatalmasság össze akarja vásárolni egy iparvállalat részvényeit, nem csak kedvezőtlen hireket hoz róluk forgalomba; nem elég, hogy eladásra kinálja azokat, de nagy befolyásával kieszközli, hogy a vállalat részvényeseinek csekély osztalékot adjon és kedvezőtlen mérleget tegyen közzé. A nagy-tolvajok még minket is becsapnak, mert együtt gurulunk a hiszékeny publikummal.

- Helyes! Meg kell jegyeznem, hogy szorgalommal és becsületes munkával helyrehoztuk a multak hibáit, s ma már százezer forintot meghaladó tőkével rendelkezünk.

- Rendesen nyolc órakor csukjuk be az üzletet. Régi, megbizható szolgánk összeszedi a kirakatban levő értéktárgyakat s átadja Fuchs barátomnak, aki azokat nagy bőrtáskába rakosgatja s az én jelenlétemben elhelyezi a Wertheim-szekrényben.

- Fölösleges mondanom, hogy a szekrényt csak úgy nyithatjuk ki, ha mind a két kulcsot a zárba illesztjük.

- Hehehe! Ezt jól mondta! Hát hiszen nem is gyanakszunk mi egymásra. Fuchs úr maga a becsületesség és ő is tüzbe tenné értem a kezét.

- Nos, képzelje meglepetésünket: néhány nap óta valaki a bőrtáskában levő pénzt megdézsmálja.

- Becsületemre! Négy nap alatt tizenkétezer forintot loptak ki a bőrtáskából, holott úgy vigyázunk a kulcsokra, mint a szemünk fényére. Lefekvéskor mindig elzárom, Fuchs úr pedig a vánkosa alá teszi; másnap reggel pedig rendes helyükön találjuk.

- A szolgánál. Ismétlem, tisztességes, megbizható ember: de a két kulcs együttes használata nélkül külömben sem nyithatná ki a szekrényt... Ördöngős história!... Három éjszaka egyebet sem tettem, minthogy ott ólálkodtam az üzlet körül, gondolván, hogy rajta érhetem a tolvajt, de hiábavaló munkát végeztem... Most hát eljöttem önhöz... Ugyan kérem: mi a véleménye erről a titokzatos esetről?

- Képtelenséget állit, uram... Mondtam már, hogy a kulcsot egyikünktől sem lopták el. Hallatlan merészség! Ilyet mondani!...

- Ne heveskedjék, Donnerstag úr. Megmaradok amellett, hogy a tolvaj nem lehet más, mint Fuchs vagy Donnerstag... Biztosithatom önöket, hogy pénzük érintetlen marad, ha a kulcsokat ezután nem tartják maguknál, hanem valami jó, megbizható helyen letétbe teszik.

- Eh! Ez már mégis több a soknál! Ahelyett, hogy a kárvallott embereknek segitséget nyujtana, sértegeti, meggyanusitja őket. Gyerünk, Fuchs!

Donnerstag veszi kalapját, botját és dühösen becsapva maga után az ajtót, elrohan. Fuchs úr siet utána. A magára maradt detektiv pedig előveszi csibukját, megtölti jóféle muskotály-dohánynyal, aztán leheveredik a diványra és beleburkolódzik a pipa füstjébe. Nem igen törődik a cégtársak ügyével; bánja is ő, hogy a két gazember közül melyik lopja meg a másikat. Félóra mulva kopogtatnak ajtaján és a következő pillanatban Fuchs úr lép a szobába.

- Csak kerüljön beljebb!... Fontos közlendőim vannak... Rájöttem, hogy kettőjük közül melyik a tolvaj...

- Hja, azóta sok minden történt... Önök elrohantak; útközben szidták, szapulták azt a szókimondó, semmiházi detektivet, mikor pedig elváltak, Donnerstag ment a dolga után, ön pedig idejött énhozzám... Miért jött? Hogy megtudja, mire alapitom véleményemet. Ha ön lenne a tolvaj, cégtársa jött volna el hozzám...

- Érthetetlen! A kulcsot nem lopták el tőlem, pedig anélkül ki nem nyithatták a szekrényt.

- Vendéglőben ebédelek; reggelimet és vacsorámat takaritónőm hozza a lakásomra.

- Vagy ugy!... Most már kezdem érteni a dolgot... Azt kell hinnem, hogy az a derék, megbizható szolga összejátszik Donnerstaggal. Csak természetes, hogy a takaritónő is be van avatva a dologba... Mondja csak: mélyen szokott aludni?

- Persze, persze... A takaritónő, aki a vacsorát hozza, altató port hint az ételbe.

- Éjféltájban visszakerül a lakásba és a kulcsot szépen kiveszi az ön vánkosa alól.

- Ha meg akar győződni róla, egynéhány napig rejtse el az ételt, ne nyuljon hozzá, aztán feküdjék le és színleljen alvást...

Fuchs úr hálálkodva hagyta el a detektivet... Egy hét mulva lelkendezve nyitott be hozzá...

- Uram! Ön csodálatos ember!... Fogadja el tőlem hálám fejében ezt a csekélységet.

- Tegnapelőtt éjszaka rajtaértem a takaritónőt, amint a vánkosom alá nyult. Torkon ragadtam, megöléssel fenyegettem és a nyomorult megvallott mindent. Önnek igaza volt.

- Kétszeresen megtéritette a káromat, hogy föl ne jelentsem. Az üzletből pedig kidobtam... És ezt a fényes eredményt önnek köszönhetem!... Áldja meg az Isten!...

Kusza Pál bandája rázenditi a "Schneider Fáni"-t, s a Buzalkában megkezdődik a tánc. A fal mellett végig huzódó, vörös vászonnal bevont padon ülnek - a hölgyek, a bejáratnál és a cigányok körül csoportosulnak - az urak. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznünk: a hölgyek nagyon egyszerű házias öltözékben jelentek meg. Csak itt-ott láthatni egy-egy kivágott ruhát; hanem az aztán alaposan ki vagyon vágva. A hölgyek nagy része kendőzve s három fodorral ellátott piros szoknyában jelent meg. Egyik-másik csinos kötényt visel, kicsiny zsebekkel, amelyekből kacéran buvik elő a szines csipke-kendő.

A rendőrséget három detektiv és egy polgári ruhába bujt közrendőr, - a közös hadsereget pedig három sovány baka és egy katonapék képviselik.

Az urak nem nagyon kéretik magukat a táncra. Odakünn a kapunál leszurkolván a belépő jegy árát, mint az őrült, ki letépte láncát, sietnek a terembe, hogy az ötven krajczárért becsületesen kitáncolják magukat. Nem is árulnak ott a hölgyek petrezselymet. Még csak arra sincs idejük, hogy jól kifujják magukat; kézről-kézre járnak s együtt kurjongatnak a táncosokkal.

Ah, Buzalka!... Szinhelye annyi édes szerelmi kettősnek, tanyája a szilaj, mámoros jókedvnek, találkozó helye a perditáknak, a facér mesterlegényeknek, szakácsnőknek és mindeneseknek.

Ah, Buzalka!... Ahol feledésbe megy az átkozott mosogató dézsa, a vikszelő kefe, a törlő rongy, - feledésbe megy minden, minden, és elfoglalja helyüket a háborgó szerelem!...

A hosszú, kemény pad legutolsó helyét fitos orrú, villogó szemű hölgyike foglalja el. Most tette le a táncosa. Ki van fáradva szegényke, csak úgy kapkod a levegő után, hanem azért lesi az uj táncost. Az pedig nem várat magára sokáig.

- Jól van no. Csak arra kérem: hadd táncolhassak még egy kicsit. Borzasztó kedvem van. Kitáncolhatnám a lelkemet.

És a detektiv a fitos orru, villogó szemű hölgyikét betuszkolja a rabkocsiba, aztán visszamegy a táncterembe.

Odabenn már a francia négyes járja. Két sorban állnak az urak és a hölgyek.

A rendező, egy vékony dongáju fiatal ember, ott áll a középen és harsány hangon kiáltja:

- Ugyan ne mókázzék! Mintha nem ismerné Tuzárt! Egy-kettő! Séta balra!...

Mintha bizony olyan könnyen menne az! Csak egy kijárás van, azt pedig elállta a policáj.

A detektivek könnyű szerrel kiválogatják a bekisérendőket, azok pedig minden ellenkezés nélkül szállnak be a kényelmetlen sötét kocsiba. Van köztük közönséges csirkefogó, notórius zsebtolvaj, betörő, gyermekfosztogató, hónapok óta körözött csaló, hamis játékos, megszökött szakácsné, a fővárosból öt-tiz esztendőre vagy örökre kiutasitott csavargó, könyöradomány-gyüjtő. És mikor a két rabkocsi elrobog, a táncteremben csak egynéhány pár marad. Azok még szivesen táncolnának, de hát elhallgat a muzsikaszó s Kusza Pál az ő négy tagból álló bandájával ünnepélyesen kivonul.

Ah, Buzalka!... Szinhelye annyi édes szerelmi kettősnek, tanyája a szilaj mámoros jókedvnek, találkozó helye a facér mesterlegényeknek, szakácsnőknek, mindeneseknek - és a közbiztonságot veszélyeztető csavargóknak!...

A tekintetes királyi törvényszéken szinrekerülő bűnügyi drámáknak is megvan a maguk állandó közönsége, mely nap-nap után szorongásig megtölti a tárgyaló termeket. Lázas érdeklődéssel hallgatja végig a dráma expozicióját, a bizonyitó eljárásnak nevezett bonyodalmat és izgatottan lesi a kifejlést: a biróság itéletét. Aki tudni akarja, hogy miféle elemekből kerül ki Budapesten a büntető jogszolgáltatás ellenőrzésére hivatott nyilvánosság, fáradjon el valamelyik délelőtt a Markó-utcai törvényházba. Ha elég jókor érkezik és szerencséje van, hozzájuthat még egy állóhelyhez és szemlét tarthat a habitüék diszes gyülekezetén. Facér, dologkerülő mesterlegények, zsebtolvajok, zsebmetszők, betörők, orgazdák, notórius hamis kártyások, sikkasztók, - szóval a Fekete Könyv legismertebb alakjai. Három kategóriába sorozhatók. Az egyik büntetve volt, a másik büntetve lesz, a harmadiknak már régen büntetve kellett volna lennie, de mindig ügyesen kisiklott a törvény keze alól. Az egyik melegedni, a másik szórakozni, a harmadik tanulni akar és ha csak szerét ejtheti, megjelenik a főtárgyalásokon. Felvonásközökben (a szünet alatt) nagykomolyan megvitatják a fontosabb jogi kérdéseket, a "gőzben" levő vádlottat biztatják, kioktatják, a tanúkat megfélemlitik. Ha sokáig tart a szünet, kisebb csoportokba verődve megbeszélik egy-egy éjszakai kirándulás tervét a legapróbb részletekig. Hát bizony ilyen körülmények között a nyilvánosság intézménye mi nálunk teljesen illuzórius volna, ha a nézőtéren ott nem volnának a szinházi kritikusok: a törvényszéki tudósitók, akiknek az első sorban fentartott helyük van.

A mi törvényszéki tudósitóinknak tehát igazságügyi okokból is nélkülözhetlen, fontos szerepe van a büntető jogszolgáltatás körül, mert a törvényben gyökerező nyilvánosság elvét tulajdonképen csakis ők juttatják érvényre. Javarészben az ujságirói gárda derék, megbizható közkatonái, akik az ujságok "Törvényszék" rovatában lelkiismeretesen beszámolnak a szinrekerült érdekesebb bűnügyi drámákról, amelyeknek a szerzője a mindennapi Élet. A sajtó e névtelen napszámosai közül jogi képzettségével és nagy intelligenciájával kiválik a törvényszék krónikásainak doyenje, dr. Balázs Ignác. Jóval túl van már az ötvenen, de fürge, mint egy kezdő riporter. A birák kedvence, a tehetséges fiatal ügyvédek gyámolitója. Nemcsak mint riporter, de kacagtató törvényszéki karcolatai révén, mint iró ember is népszerű. Igazi példányképe a kötelességtudó, vérbeli ujságirónak, aki közel harminc esztendeje képviseli az ellenőrző nyilvánosságot.

Harminc esztendő! Nagy idő egy törvényszéki tudósitó pályafutásában. A jó "Balázs bácsi" végighallgatott már vagy hatezer tárgyalást. Az első tárgyalás jegyzőkönyv-vezetője ma már a királyi kúria tanácselnöki székében ül, ő pedig ma is az, aki régen volt: törvényszéki tudósitó.

Harminc esztendő alatt hány hirhedt gonosztevőről rántotta le a leplet; hány hangzatos nevű intézet szédelgéseire hivta fel a nagy közönség figyelmét! De mindig a közérdeket tartotta szeme előtt és sohasem hajhászta a szenzációt. Lelkiismeretes munkásságát bizonyitja, vagy egyetlen egyszer sem került vádlottként a sajtóbiróság elé. Három évtizeden keresztül lépésről-lépésre kisérte fejlődésében a judikaturát, alapos tudással megirt riportjaiban rámutatott a kirivó fonákságokra és anomáliákra és elvitázhatatlan része van abban, hogy büntető jogszolgáltatásunk mai magas nivójára emelkedett. Beh sok érdekeset tudnánk meg tőle, ha megirná a memoirjait!

Hadd mondok el egy-két tanulságos epizódot Balázs bácsi riporteri élményeiből.

A nyolcvanas évek elején történt, amikor a büntető törvényszék még a budavári "Fortuná"-ban rezideált, hogy Balázs Ignác bevetődött Rakovszky István királyi alügyész szobájába. Az öreg úr rozoga karosszékben bóbiskolt; előtte hatalmas láda, teli s tele iratcsomókkal. Az alügyész nagy viveur hirében állott, pedig közel járt már a hatvanhoz. Nem volt nagy kedve a munkához, mivelhogy nem akarták előléptetni; hanem azért pontosan bejárogatott a hivatalba és szorgalmasan növelte a restánciát.

- Semmi, vagy még annál is kevesebb!... Cudar világ. Amióta Böck lett a királyi ügyész, kutyába sem vesznek. Apró-cseprő lopási ügyeket sóznak a nyakamba.

- Sok hűhó semmiért!... Egy Köteles Mihály nevü szegedi embert gyilkosság miatt tizenöt esztendei fegyházra itéltek. Hat éve már, hogy megkezdte a büntetését, de únos-untalan perujitási kérvényekkel zaklat bennünket... Tessék! megint hozzám kerültek az akták!

A törvényszéki tudósitó kiváncsiasan a láda fölé hajlik és az irathalmaz legtetején a rabos ügyekben használni szokott vörösszinű papirlap tünik a szemébe a fölirással: "A fegyházi lelkész véleménye".

Balázs Ignác figyelemmel végigolvassa az aktát. A szegedi fegyház lelkésze kegyes figyelmébe ajánlja a törvényszéknek, hogy Köteles Mihály becsületesen gondolkozó vallásos ember; csupa szivjóság. Folyton ártatlanságát hangoztatja és az a legforróbb óhajtása, hogy bűnperében uj tárgyalást rendeljenek el. A lelkészre Köteles azt a benyomást tette, hogy csakugyan ártatlan és emberbaráti kötelességet vél teljesiteni, midőn a boldogtalan ember ügyét a biró urak jóindulatába ajánlja. A riporter nem elégedett meg a lelkész véleményével. Másnap ujra meglátogatta az alügyészt, hogy megismerkedjék a bűnpör egész anyagával. Kétszer is elolvasta Köteles perujitási kérvényét, a végtárgyaláson kihallgatott tanuk vallomását, az orvosszakértők véleményét, aztán hozzáfogott a nagy munkához: az ártatlanul meghurcolt, halálra gyötört ember rehabilitálásához. Cikkeiben ismertette az egymásnak ellentmondó vallomásokat és erélyesen sürgette a bűnper ujra való fölvételét. Az ő hirlapi közlésének volt tulajdonitható, hogy Pauler igazságügyminiszter szigorú vizsgálatot rendelt el s néhány hónap mulva már megtartották a főtárgyalást, amelyen Kálosi József királyi alügyész elejtette a gyilkosság miatt emelt vádat, mert az uj tárgyalás adatai kétségtelenné tették Köteles Mihály ártatlanságát.

Az egyszerű riporter érdeme, hogy helyrehozták az igazságszolgáltatás egy rettenetes tévedését és Köteles kikerült a nehéz rabságból, ahol hat esztendeig ártatlanul sinylődött...

Ugyancsak a nyolcvanas években történt, hogy Ujpesten napirenden voltak a betöréses lopások, hiábavaló volt a rendőrség minden erőlködése, a tolvajok szabadon garázdálkodtak, rettegésben tartva a község lakosságát... Odry Lehel, egykori énekművészünk akkoriban Ujpesten lakott egy félreeső nyaralóban. Attól tartott, hogy a betörők nála is tisztelegni fognak és megtette a szükséges óvóintézkedéseket... Egy éjszaka gyermekei nevelőjével a verandán ült és fölfegyverkezve várta a betörőket, mintha csak előre értesitették volna, hogy jönni fognak. Hajnaltájban lépteket hall... Valaki megáll a nyaraló előtt és gyufát gyujt. Nosza, Odrynak sem kellett több! A nevelő kiséretében az utcára rohant, mire az ismeretlen futásnak eredt. Üldözőbe vették, kiáltoztak utána, hogy álljon meg, különben lelövik, de nem használt a szép szó. Odry Lehel elsütötte fegyverét s az üldözött vad a következő pillanatban összeesett. Lapockáját érte a golyó. A sebesültet vitték a községházára, ahol tüstént vallatóra fogták. A szerencsétlen ember égre-földre esküdözött, hogy ártatlan. Házalással keresi a kenyerét, és cekkerét magához véve hajnaltájban útnak indult a szomszédos községek felé. Az Odry-villa előtt pipára gyujtott, mikor megrohanták és ijedtében futásnak eredt... Persze, hogy nem hittek neki. Rabkórházba, majd a törvényszék fogházába került és rövidesen "letárgyalták". A budapesti törvényszék lopás büntettének kisérlete miatt nyolc hónapi börtönre itélte, s a tehetetlen ember szépen megnyugodott az itéletben.

Balázs Ignác ott volt a főtárgyaláson. Megütődve hallgatta a szigorú itéletet, mert a bizonyitó eljárás alatt még csak elfogadható gyanuokok sem támogatták a szegény házaló bünösségét...

Fölháborodásának lapjában is kifejezést adott. Keményen kifakadt a könnyelműen itélő biróság ellen és Kozma Sándor főügyészhez fordult, hogy vegye a kezébe annak az ártatlanul elitélt embernek az ügyét... Jó helyre fordult... Kozma Sándor magához kérette a bűnper aktáit és a házaló hamarosan kiszabadult a Fortunából...

Hálás is volt halála napjáig a jólelkű Balázs bácsinak. Meglátogatta a szerkesztőségben, a lakásán, sőt utána ment a kaszinóba is, hogy egy-két forintocska erejéig megpumpolja...

Az érdemes riporter egy alkalommal hazatérőben volt a Fortunából s a Jezsuita-lépcsőn Papp Józseffel, a birói kar nesztorával találkozott. Beszélgetésbe eredtek és többek között szóba került az ártatlanul elitélt Köteles Mihály esete is. Az öreg úr nagy figyelemmel hallgatta végig a perujitás előzményeit.

- Régi kriminalisztikai axióma, - ugymond, - hogy inkább mentsünk fel száz bűnöst, mint hogy csak egy ártatlan embert is elitéljünk... Mert a biró könnyen tévedhet s nem egyszer puszta jelenségekből vagy aggályos tanuvallomásokból bizonyitékot kovácsol. Valamikor régesrégen én is elkövettem egy rettenetes hibát, mely ma is furdalja a lelkemet és sok éjszakámat rabolja el.

- Azt még csak jóvátehettem volna, de - kötélhalálra itéltem s csak a kivégzés után tudtam meg, hogy ártatlan volt... Ugy történt a dolog, hogy Szabolcsmegyében nagyon elszaporodtak a betyárok. A hatóság tehetetlen volt velük szemben, úgy, hogy egy szép napon kihirdették a statáriumot. Akire rábizonyitották a lopást, egykettőre felakasztották. Nem volt appelláta a halálos itélet ellen.

A bevádolt emberek sorsa az eljáró biró judiciumától, kénye-kedvétől függött. Ilyen rengeteg hatalommal ruháztak fel engem is... Többek között egy falusi gazda azzal a panaszszal jött hozzám, hogy az éjszaka elhajtották az ökreit. Meginditottam a nyomozást...

A kárvallott ember istállója mögött, a hóval boritott úton lábnyomokat vettem észre, amelyek a falusi kondás viskójáig vezettek... Nosza, lefüleltem a kondást és vallatóra fogtam. Esküdözött a jámbor, hogy ártatlan, de tanuk bizonyitották, hogy késő éjszaka az utcákon csatangolt, minthogy pedig csizmája egészen beleillett a lábnyomokba, a gyanús embert halálra itéltem. Este hirdettem ki az itéletet, másnap reggel már végre is hajtattam...

- Hiszen ha kétségben volnék, nem venném ugy lelkemre a dolgot. De hamarosan kézrekerült az igazi bünös. A kárvallott gazda a nagykállói vásáron ráismert az ökreire s az orgazda révén hurokra került a tolvaj... A gazember töredelmesen megvallotta, hogy ő hajtotta el a jószágokat.

- Az igazi bűnös csizmája is beléjük illett... Képzelje!... A falunak csak egy csizmadiája, annak pedig csak egy kaptafája volt...

- Ez az igazságtalan itélet tiz esztendővel megvénitett. Elvette nyugalmamat, búskomorrá tett... Hej, sokat tanultam a falusi kondás esetén!... Azelőtt kérlelhetetlenül szigorú biró hírében állottam, vádló és itélő biró voltam egy személyben. Jól esett a lelkemnek, ha a bűnöst vallomásra birhattam, vagy ha egy-egy terhelő tanu rácáfolt a konokul tagadó vádlottra. Most?... A másik szélsőségbe jutottam s én respektálom legjobban azt az elvet, hogy a vádlottnak joga van tagadni... Tessék rábizonyitani a bűnt!... A kézzelfogható terhelő adatokat is gondosan mérlegelem s ha bűnösség dolgában a legcsekélyebb kétségem van, a vádlott fölmentésén fáradozom... Mintha bizony a fölmentő itéletekkel jóvátehetném annak az ártatlan embernek a kivégzését!...

- Ráfogtuk, hogy csak magára vette a bűnt, hogy hazudik!... Csak nem blamálhattuk magunkat!...

Bomberger úr valamikor a régi jó időkben rabélelmezési vállalkozó volt s két évtized alatt meggazdagodott. Nem csoda! Ő tartotta rabkoszton a pesti fogházak lakóit s az államkincstár jól megfizette a komisz, élvezhetetlen kotyvalékot. A foglyok zugolódtak, a felügyelő, akinek a regula értelmében végig kellett kóstolnia az ételeket, káromkodott, az orvos erélyesen tiltakozott, sőt az ujságok is szóvá tették a panamát, de mindhiába: Bomberger úr a markába nevetett, mert hát fényes összeköttetései voltak... Akinek nem tetszik a rabkoszt, tegyen róla!

Bomberger egy téli reggelen lélekszakadva, földult ábrázattal rontott a szobámba.

- Persze, a fogoly urak finnyásak, válogatósak. Minden nap fogolypecsenyére áhitoznak... De nem róluk van most szó... Egy ördöngős, titokzatos dologban rohantam önhöz. Ha még sokáig gondolkozom rajta, egészen belebolondulok... Elmondom az esetet úgy, ahogyan történt.

Bomberger úr leült az ágy szélére, kifujta magát, aztán belekezdett a mondókájába.

- Tetszik tudni: minden hétfőn kimenőt kapok a feleségemtől. Vacsora után elmehetek hazulról és ha úgy tetszik, reggelig is elmaradhatok. De én nem élek vissza jogommal és rendesen hajnali három és négy óra között szoktam hazavetődni... Tegnap is kimenőm volt, de egész este heves főfájás gyötört és már tizenegy órakor hazafelé bandukoltam... A hálószoba már sötét volt; Klárika mélyen aludt...

- A feleségem... Nem akartam fölébreszteni a drágát s hogy zajt ne üssek, le sem vetkőztem; ruhástól vetettem magamat az ágyba... A főfájás egyre jobban kínzott; nem tudtam elaludni és órákon keresztül hánykolódtam az ágyban... Klárika közben föl-fölijedt álmából és összefüggéstelen szavakat hebegett. Bizonyosan azt álmodta, hogy engem valami veszély környékez, mert egyre azt kiabálta: "Meg ne moccanj!... Vigyázz, az Istenért!..."

- Ilyenkor gyöngéden megsimogattam a homlokát és aludt tovább monoton, de édes hortyogással.

- Attól nem ijedtem volna meg. Határozott férfi-tüsszentés volt. Fölcsavartam a villamost, de nem láttam sehol a rejtélyes embert. Nagy csodálkozásomra Klárika szintén fennült az ágyban. Kegyetlenül rámförmedt, hogy mindig rémképeket látok: szemrehányást tett, hogy felköltöttem legédesebb álmából, aztán rám parancsolt, hogy oltsam el a villamos-lámpát és aludjam. Mit tehettem vón egyebet? Szégyenkezve eloltottam a villamost, de a félelem még fogvatartott és a világért se hunytam volna be a szememet. Szinte magam előtt láttam már a rablógyilkost, amint revolverét homlokomnak szegezve, pénzt követel... Elhatároztam, hogy becsöngetem a szobaleányt, midőn ujabb tüsszentést hallottam.

No ennek már a fele sem tréfa! Kiugrottam az ágyból, világot gyujtottam és miközben megnyomtam a villamos-csengőt, torkomszakadtából orditoztam:

A következő percben berohant a Zsuzsi, a szakácsné, Mari, a szobaleány és egy katonapék az 57-esektől... Tessék! Mégis csak jó egy katonapék a háznál! A közvitéznek hatalmas konyhakés volt a kezében.

Minek szaporitsam a szót? A tolvajt megtaláltuk az ágyam alatt. A katonapék nagy bátran kihúzta a hajánál fogva; Zsuzsi megragadta az egyik kezét, Mari a másikat, én pedig egy törülközővel jó erősen megkötöztem.

- Nem; pedig a közvitéz alaposan megpofozta. Egy kukk nem sok, de annyit sem szólt. A tehetetlen embert én magam kisértem ki az utcára, hogy átadjam a legelső rendőrnek. De bizony nem találtam egy fia-rendőrt se és vittem a nyolcadik kerületi kapitányságra. Utközben kereket akart oldani, de utolértem és galléron ragadtam.

- Egy álmosképű rendőr leültetett bennünket a sötét előszobában, megnyugtatott, hogy az inspekciós fogalmazó úr mindjárt megérkezik, aztán magunkra hagyott. Az őrszobába ment aludni.

Körülbelül egy félóráig üldögéltünk az előszobában, midőn a tolvaj egyszerre csak felugrott és mielőtt megakadályozhattam volna, benyitott a fogalmazó szobájába... Persze, hogy utána siettem, de hasztalan erőlködtem, nem tudtam kinyitni az ajtót. Kopogtattam, dörömböltem, orditottam, káromkodtam, amig végre kinyilt az ajtó és...

- Képzelje csak!... Szemtől-szembe kerültem az inspekciós fogalmazó úrral... És rajta kivül senki más nem volt a szobában, amelynek ablaka tárva-nyitva volt. A fogalmazó meglepődve szólt hozzám:

A fogalmazó körülnézett a kis szobában és megakadt a szeme a nyitott ablakon.

- Ha ébren lettem volna. A gazfickó látva, hogy mélyen alszom, elmenekült az ablakon keresztül.

- A tolvaj... Csinos Jóskának hivják. Különböző betörésekért kilencszer volt büntetve. Nyugodt lehet; estig hüvösre kerül.

- Köszönöm!... Jaj, ha tudná, milyen nagy kő esett le a szivemről... Képzelje Tuzár ur: már az én szegény kis feleségemre gyanakodtam.

- Szinte restelem kimondani... Azt hittem, hogy az a nyomorult ember, akit az ágy alatt találtunk, nem volt senki más, mint a - fogalmazó úr...

- Hála Istennek: tévedtem... Csinos Jóska volt az ágy alatt... Már-már a kétségbeesés környékezett, de ön megnyugtatott. Nem is alkalmatlankodom tovább... Sietek haza az én drága kis feleségemhez. Legalázatosabb szolgája!...

Bomberger úr magamra hagyott... Sietve felöltözködtem és rohantam a fogalmazó úrhoz, hogy őt is megnyugtassam... A szobájában találtam. Most azonban csakugyan aludt és hortyogott, mint egy gőzmasina.

Stanfacher István, a hirhedt Thaisz-érában egyike volt a legveszedelmesebb betörőknek. Jól ismerték a külföldön is. Ha megunta magát idehaza, vagy ha attól tartott, hogy hurokra kerül, körútra indult a messze idegenbe. Csakhogy odakünn jobban vigyáztak rá a fogdmegek és majdnem minden vállalatába belebukott. Egy lipcsei kirándulásból hazatérve, föltette magában, hogy végképen lemond a külföldi vendégszereplésről, mert hát mindenütt jó, de legjobb itthon, az édes anyaföldön. Nem lehetetlen, hogy a vörös alsót jelképező Stanfacher Werner családfájából való volt, a pesti tolvajvilágban talán azért kapta a kuoni pásztor nevet. Régebben minden valamirevaló tolvajnak volt egy-egy csufneve, ami holta napjáig rajta ragadt...

Egy téli estén a Gazdag-féle bűnperben nyomoztam s a honvédmenházból kijövet, a Soroksári-utca végén betértem a "Vörös alsó"-hoz címzett korcsmába. Hát uram fia! Amint betoppantam, egyszerre csak szemembe tünt az én egykori jó cimborám: Stanfacher István, amint serényen kiszolgálta a gyanúsképű firmákat. Alighogy letelepedtem, fürgén hozzám sietett, hogy fölajánlja szolgálatát. A gaz fickó első pillantásra is megismerte bennem régi "kenyeres" pajtását. Négy esztendeig közös lakásunk volt a váci fegyházban.

- Pszt! Ne ordits! Nem vagyok már vasgyúró. Két esztendeje már, hogy beszegődtem a rendőrséghez - detektivnek.

- Szent Habakuk! A betörők királya a fogdmegek közé állt! Nem ég ki a szemed?

- Ejha! Beh fennen hordod az orrodat. Ugy látom, te sem vitted sokra. A hires kuoni pásztor közönséges csaposlegénynyé vedlett.

- Csaposlegény? Ugy nézz rám, hogy ennek a korcsmának én vagyok a tulajdonosa. Feleségem nevén van az üzlet.

- Vagy igen! Hidd el, pajtás, a becsületes foglalkozás sem megvetendő. Vége az örökös félelemnek, fittyet hányok a rendőrségre. Mert nagyon jól megy a sorom. Ez a viskó is a feleségem nevén van, de én kerestem a hozzávalót.

- Alaposan kifogtam az ügyészségen! Te! Bizalmasan elmondom neked, hogyan tollasodtam meg.

- Elévült már a dolog, nem érhet semmi baj, de jó lesz, ha lakatot tartasz a szádon.

- Tehát ide figyelj! Tizenkét esztendeje már, hogy egy szép verőfényes napon minden bejelentés és kopogtatás nélkül benyitottam Kauffer Márton lipótvárosi bankár comptoirjába. Egy lélek sem volt odabenn; ebéden voltak az alkalmazottak. Mikor az irodai szolga is elpárolgott az üzletből, álkulcscsal kinyitottam a lépcsőházba nyiló ajtócskát s teljes két óra hosszat nyugodtan, háboritlanul dolgozhattam. A kirándulás kerek huszezer forintot jövedelmezett. Fölösleges mondanom, hogy jó helyre tettem a pénzt. Este már az ujságban olvastam a szenzációs hireket: "Vakmerő betörés fényes nappal!" cimmel.

Az estilap azt is megirta, hogy a rendőrség erélyesen nyomozza és hamarosan kézrekeriti a tetteseket. Markomba nevettem. Nyomozhatnak itéletnapig! Mi történhetik? Legrosszabb esetben lefülelnek, de a pénzt sohasem kapják meg. Négy-öt évig pihenni fogok Szegeden vagy Illaván, aztán hazakerülök és "félretett" vagyonomból élek, mint egy kiskirály... Meg is csiptek hamarosan. Jelen volt a kárvallott bankár is, amikor vallatóra fogtak... Persze, hogy tagadtam körömszakadtig, pedig oly szivrehatóan kért, rimánkodott a bankár, hogy valljak meg mindent; nem lesz semmi bántódásom; sőt fényesen megjutalmaz. De én nem lágyultam el. Sok szegény embert fosztott ki, hadd bünhődjék érte.

Száz szónak is egy a vége: öt esztendei fegyházra itéltek. Mert rám bizonyitották a betörést. Letartóztatásom napján ugyanis nyolc darab aranyat találtak nálam. Volt közöttük egy 1807-ben vert belga aranypénz és a pénztáros eskü alatt vallotta, hogy azt a belga aranyat előző napon ő váltotta be.

Régi szokásom, hogy mindig appellálok az itélet ellen; még akkor is, ha a bizonyitékok sulya alatt megroppanva, beismerem a bűnt. Mindig ugy okoskodtam, hogy a fegyházból nehéz a szabadulás, de a vizsgálati foglyok elhelyezésére szánt fogházból könnyen megszökhetem.

A Fortunában is szökésen járt a fejem. Csakhogy gondosan őriztek, mint valami veszedelmes fenevadat.

No hát majd kifogok én rajtatok! Mondok magamban... Megszököm, ha addig élek is!...

Hármacskán voltunk egy cellában: Süket Gáspár, a zsebtolvaj, Kukk Tóbiás, az orgazda meg jómagam. Az orgazda napok óta várta már, hogy szabadon bocsássák, mert védője nagy kauciót tett le érte s égre-földre esküdözött, hogy kihozza őt a rabságból.

Kukk Tóbiásnak elmondtam, hogy miért kerültem bajba és megkértem őt, hogy amint kiszabadul, juttasson egy levelet a feleségem kezei közé. Százszor is megesküdött, hogy teljesiteni fogja kivánságomat, mire átadtam neki a levelet, amelyben vigasztalom a feleségemet, hogy ne busuljon. Lesz még szőlő lágy kenyérrel! Mihelyt kiszabadulok, magamhoz veszem az elásott pénzt és megyünk egy jobb hazába, ahol uj életet kezdünk. Végezetül pedig kértem, hogy szakitsa ezer darabra a levelet.

Jól számitottam... Kukk Tóbiás másnap reggel kihallgatásra jelentkezett és átadta levelemet a királyi ügyésznek. Az ügyész sietett vele a vizsgálóbiróhoz, az pedig tüstént értesitette a bankár ügyvédjét, hogy megvan a pénz... A derék emberek összedugták fejüket és tanácskoztak, hogy mitevők legyenek. Abban állapodtak meg, hogy öt esztendő mulva, ha kikerülök a fegyházból, éjjel-nappal detektivek lesznek nyomomban. Majd csak rajtaérnek, amint kiásom a pénzt.

A kárvallott bankár azonban nem nyugodott bele ebbe a határozatba. Nem várhat öt évig az ő huszezer forintjára!... És ügyvédjével addig járt az ügyész nyakára, amig rávette, hogy engem az itélet jogerőre emelkedéséig szabadlábra helyeztessen. Kikötötte, hogy állandóan erős rendőri felügyelet alatt maradjak.

- Dehogy ástam! Kezdettől fogva a feleségemnél volt... Délután hat órakor szabadon bocsátottak, másnap este pedig már az Adrián hajókáztunk... Igy fogtam én ki a tekintetes királyi ügyészségen... Hejh, szép idők voltak azok!...

Szenzáció van a levegőben... A folyosón a törvényszéki tudósitók egész serege. A nagy tárgyaló termet szorongásig megtöltötte a hallgatóság, mely ma kivételesen az intelligensebb osztályból került ki. A teremőr ünnepélyes pózba helyezkedve nekidől az ajtónak és senkit be nem enged a nézőtérre. A Ház megtelt... Lélek az ajtón se be, se ki!... Az előszobában keskeny padon ülve várakozik a vádlott. Cigarettára gyujt és egykedvüen eregeti a füstfelhőt és úgy belebámul, mintha semmi más nem érdekelné. Egyet-kettőt szippant a cigarettából, aztán eldobja és rágyujt egy másikra. Ezzel árulja el izgatottságát... Rokonszenves külsejű, elegánsan öltözött fiatal ember. Vörösbe játszó szőke hajával kirivó ellentétben van fekete szeme s egészen összeérő sürű szemöldöke... A pad szélén ott ül a törvény embere is: a fogházőr. Dühös pillantásokat vet a fiatalemberre, aki fogoly létére kényelmesen cigarettázik. De hát nem tehet ellene semmit. Meg van hozzá az ügyészi engedély. A védőügyvéd közeledik a vádlotthoz, mire az felugrik és udvariasan meghajol.

- Jusson eszébe, hogy súlyos váddal illetik, és ha nem védekezik ellene, börtönbüntetéssel sujtják.

- Érthetetlen viselkedés!... Betöréses lopással vádolják!... Ártatlannak mondja magát, de saját ügyvédjének sem vallja meg, hogy mit keresett éjnek idején főnöke lakásán.

- Hát jól van. Majd beszélek én!... Önnek benső viszonya volt a panaszos nejével...

- De igaz!... És hogy megvédje az asszonyt, föláldozza a becsületét... Az Istenre kérem: legyen őszinte, mondjon el nekem mindent, külömben arra kényszerit, hogy az ön megmentése érdekében a bizonyitás kiegészitését kérjem.

- Hogy nem lopásra irányuló szándékkal hatolt be főnöke lakásába. A szerelem vitte oda... Azt hitte, azt kellett hinnie, hogy főnöke elutazott és ön megragadta a jó alkalmat... De a féltékeny férj csak szinlelte az elutazást és egyszerre otthon termett. Ön a hálószobából főnöke dolgozó szobájába menekült...

- Helyes! Akkor hát lemondok a képviseletéről... Az ördögbe is! Tudom, hogy mindig rendezett viszonyok között élt; nem voltak költségesebb passziói. Fizetésének javarészét félretette. Soha le nem tért a tisztesség útjáról... Szóval: elképzelhetetlen, hogy ön meg akarta lopni főnökét. Igaz, hogy az értékpapirokkal együtt megtalálták önnél azt a százezer koronát is, mely állitólag a feltört szekrényben volt, de ön a vizsgálóbiró előtt azzal védekezett, hogy azt főnöke adta át önnek elutazása előtt, határozott rendeltetéssel. E védekezés után nincs egyéb hátra, mint hogy megmagyarázza: mit keresett ott a lakásban éjféli egy órakor?... És ahelyett, hogy jövője, exisztenciája érdekében fittyet hányna a lovagiasság követelményeire és megvallaná az igazat, makacsul megtagad minden felvilágositást... Az égre kérem, térjen eszére!... Ha kivánja: kieszközlöm a zárt tárgyalást...

- Legyen!... Félrevonulok... Előbb azonban közölni fogom a királyi ügyészszel és az itélőtanács elnökével, hogy miért léptem vissza az utolsó pillanatban...

- Azt is megtiltom önnek!... Egy ártatlan, tisztességes asszonyt kompromittálna vele...

- Ám jól van; én megtettem a magamét... A tárgyaláson meg sem jelenek... Jelentse be a törvényszéken, hogy megvonta tőlem a képviseletet... Isten önnel!...

A védőügyvéd dühösen elrohant... A következő pillanatban megszólalt a villamos csengő, ami azt jelenti, hogy kezdődik a főtárgyalás. A törvényszéki tudósitók hanyatt-homlok rohannak be a terembe. A teremőr harsányan kikiáltja a felek neveit:

A teremben néma csend... A közönség nagy kiváncsisággal várja, lesi az érdekesnek igérkező tárgyalás fejleményeit. A törvényszék elnöke, egy tisztes öreg úr, megnyitja a főtárgyalást és mindenekfölött jelentkezésre szólitja a megidézett feleket.

A fiatal ember arca egyszerre lángba borul. Érzi, hogy minden szem ő rá tapad... Némán meghajolva üdvözli a biróságot, majd visszaül a szégyenpadra és félkézzel eltakarja arcát, hogy ne gyönyörködjék benne a szenzációéhes publikum.

A panaszos köpcös emberke, csodálatosan sárga ábrázattal, apró, szürke szemekkel. Se bajusza, se szakálla. Külsejével mindenkiben egy hermaphrodita benyomását kelti. Szüntelenül mosolyog; csupa káröröm az arca. Jelentkezés után helyet foglal, keresztbe teszi a lábát és le nem veszi szemét a vádlottról, akinek erkölcsi és anyagi exisztenciája az ő kezébe van most letéve. Puszta kivánságára megszüntetnék az egész eljárást, mert Loránt Imre az ő alkalmazottja volt. És ő tudja, hogy mily rengeteg hatalom fölött rendelkezik.

Két fejjel magasabb az uránál. Imponálóan szép termet; klasszikus arcél; fekete szemöldöktől beárnyalt kék szempár. Ugy ül ott az ura mellett, mintha idegen volna hozzá; tekintetre sem méltatja s ha az olykor megszólitja őt, kelletlenül válaszol, anélkül, hogy feléje fordulna. De arcáról a megvetés, szeméből a mélységes gyülölet tükröződik vissza.

Jelentkezik a többi tanu is; egy közrendőr, egy szobaleány, majd belép a védőügyvéd is és elfoglalja helyét, szemben a királyi ügyészszel... Ugy látszik: mégis csak meggondolta a dolgot és nem akarja magára hagyni védencét, akiről meg van győződve, hogy ártatlanul került a vádlottak padjára.

Az elnök figyelmezteti a tanukat az eskü szentségére, a hamis eskü következményeire, aztán kiküldi őket a teremből, mert a perrend értelmében nem szabad jelen lenniök a vádlott kihallgatásánál. Egyenként fogják őket beszólitani...

Felolvassák a vádhatározat rendelkező részét, aztán megkezdik az ellenfelek kihallgatását.

- Ez évi január hónap negyedikén az éjjeli órákban behatolt egykori főnöke, Fábry Lajos vállalkozó lakására, s az irodában levő szekrényt fölfeszitve, onnan százezer korona készpénzt és száz darab koronajáradéki kötvényt ellopott. Igy hangzik a vád... Feleljen! Bűnösnek érzi magát?

- Üljön le! Elsőnek a sértettet fogjuk kihallgatni... Fábry Lajos! Jőjjön közelebb. Nyilatkozzék: fentartja-e a vádat?

A védő: De hiszen kára az utolsó fillérig megtérült! A vádlott tiz évet töltött az ön szolgálatában; példásan becsületes, szorgalmas tisztviselő volt. Miért ragaszkodik hát oly görcsösen a vádhoz?

Az elnök: Ne feleljen a védő úr kérdésére! A sértettnek joga van hozzá, hogy a vádlott megbüntetését kérje... Menjünk tovább!... Adja elő panaszát...

A védő: Sziveskedjék figyelmeztetni a sértettet, hogy vallomására esetleg megesketik.

A sértett: Fölösleges figyelmeztetés! A tiszta igazságot fogom mondani... Szóról szóra fentartom a rendőrség előtt tett vallomásomat... Január hónap negyedikén Berlinbe kellett utaznom Biach Artur vállalkozóhoz, s az utazáshoz megtettem a szükséges előkészületeket. Loránt úr váltotta meg nekem a vasuti jegyet, sőt gondoskodott hálófülkéről is... Este tiz órakor feleségemtől és kis fiamtól elbúcsuzva, a pályaudvarra hajtattam. A vonat indulása előtt husz perccel érkeztem oda s a várakozási időt az étkező teremben akartam eltölteni. Amint benyitottam oda, az első ember, akivel találkoztam, Biach Artur volt. Persze nagyon megörültem, hogy az utazás fáradalmaitól megkimélhettem magamat. Melléje telepedtem, közöltem vele, hogy mijáratban vagyok s a vállalkozó kérésemre elhalasztotta utazását. A Central-kávéházba mentünk, ahol körülbelül két óra hosszat tárgyaltunk s éjféltájban lakásomra hajtattam... Becsöngettem az előszoba ajtaján. Jó sokáig tartott, mig az álmosképű cselédleány elővánszorgott a konyhából és ajtót nyitott. Lesegitette rólam a kabátot, aztán visszament a konyhába, én pedig feleségem hálószobája felé indultam. E pillanatban zajt hallottam a sötét irodai helységből. Habozás nélkül benyitottam oda, fölcsavartam a villamost és a szekrény kifeszitett ajtaja előtt ott láttam Loránt Imrét. Halotthalványan rám bámult, mintha megnémitotta volna a rémület... Lármát csaptam, mire berohant a szobaleány, majd előkerült szegény feleségem is. Az ijedtségtől, a félelemtől minden tagja reszketett... Kérdőre vontam Loránt Imrét, de csak összefüggéstelen szavakat hebegett. Egy pillantás a kifeszitett szekrényre és tisztában voltam a helyzettel. Magamból kikelve orditottam:

Semmi felelet. Loránt Imre még mindig úgy állott előttem, mintha kővé meredt volna. A cselédleány ezalatt rendőrt hivott, aki megmotozta a vádlottat és kabátja belső zsebében megtalálta a hiányzó százezer koronát és a száz darab koronajáradéki kötvényt...

Az elnök: És Loránt Imre szó nélkül tűrte, hogy megmotozzák? Nem tiltakozott; nem hangoztatta ártatlanságát egy szóval sem?

A sértett: Egy szóval sem. Ugy látszik: belenyugodott sorsába, mert ellenkezés nélkül tűrte azt is, hogy a rendőr összekösse két kezét...

Az elnök: Hallgasson!... Ha illetlenül viselkedik, rendbüntetéssel sujtom...

Az elnök: Csak ne heveskedjék... Módot nyujtunk hozzá, hogy védekezzék, de várakoznia kell, amig az ön kihallgatására kerül a sor...

A sértett: Tárva-nyitva volt, holott elutazásom előtt én magam csuktam be és a kulcsot magammal vittem.

- Csodálatos, hogy egy vagyont kitevő értéket az iratszekrényében tartogat.

- A Wertheim-szekrény zárja elromlott... Szó sincs róla, nagy könnyelmüség volt tőlem, hogy elutazásom előtt nem tettem biztosabb helyre a pénzt, de hát Istenem! gondolhattam-e arra, hogy Loránt Imre éjnek-idején betör a lakásomba?... Ki hitte volna! Ki hitte volna!...

A vádlott: Ah! Ez már mégis több a soknál!... Beszélhetek már, elnök úr?...

A sértett: Tessék! Milyen ügyesen komédiázik!... Mintha bizony nem az ő zsebében találtuk volna meg a pénzt!... Tessék kihallgatni a rendőrt, a szobaleányt és a feleségemet... Három kifogástalan tanú bizonyitja...

Az elnök: Fábry Lajos úr!... A törvényszék elrendelte a megesketését... Még egyszer figyelmeztetem, hogy a hamis esküt a törvény fegyházzal bünteti.

Az elnök: Tegye jobb kezét a szivére és mondja utánam: "Én, Fábry Lajos, esküszöm az egy élő Istenre, hogy a tiszta igazságot vallottam és semmit abból, amiről tudomásom van, el nem hallgattam!..."

A köpcös emberke alázatosan meghajtja magát a törvényszék előtt és mint aki jól végezte dolgát, megelégedetten tér vissza helyére. Amint a vádlott mellett elhalad, gúnyos, diadalmas mosolylyal néz végig rajta, mintha csak azt mondaná: "pozdorjává törlek! megsemmisitelek!..." Ez a mosoly pedig végképpen kihozta sodrából a külömben is ingerült fiatal embert. Fölpattan helyéről és stentori hangon kiáltja a birák felé:

Egészen kipirult a haragtól. Az őszinte, jogos felháborodás hangján beszélt, talán ez az oka annak, hogy az elnök nem utasitotta rendre, sőt maga is kiváncsian fordult a panaszos felé. Az pedig nyugodtan leül, mintha nem hallotta volna a sértő megjegyzést, kényelmesen hátradől és farkasszemet néz a vádlottal. A gúnyos mosoly egy pillanatra sem tűnik el ajkáról, mintha azt akarná megértetni a vádlottal, hogy mondhat amit akar, azért mégis csak ő marad a győztes.

Az elnök int a vádlottnak, hogy lépjen a törvényszék sorompója elé és szelid hangon veti föl a kérdést:

- Bocsánat, elnök úr, az imént megfeledkeztem magamról, de az a rosszhiszemű vallomás fölkorbácsolta véremet. Tessék elhinni: hazugság annak az embernek minden szava... El akar vesziteni...

- Hogy került hát a panaszos tulajdonát képező pénzösszeg az ön zsebébe?... Vagy azt is tagadja, hogy megtalálták önnél?

Fábry Lajos e szavakra hangosan fölkacag. Az elnök erélyesen rendreutasitja.

- Igen. Tőle kaptam. Január negyedikén, mikor főnököm rászánta magát a berlini útra, jegyet vettem neki a menetjegyirodában és onnan hazajövet magához kéretett. Intett, hogy zárjam be az ajtót, aztán halkan, hogy a személyzet meg ne hallja, igy szólt hozzám: "Holnap két váltóm jár le a kereskedelmi bankban; sziveskedjék korán reggel beváltani azokat. Ime, átadom önnek a szükséges összeget..." "Csodálatos! most hallom először, hogy főnök úr oly nagy összeg erejéig váltó obligóban van..." "Pszt!... Tőzsdei differenciák. Egy ügynök hálójába kerültem..." Átvettem a pénzt s értékpapirokat, aztán jó utat kivántam főnökömnek és az irodai órák után lakásomra tértem.

- Különös!... Ön már a rendőrség előtt is igy védekezett. A nyomozás folyamán azonban kitünt, hogy az ön főnökének az utolsó két esztendőben nem is volt váltója a kereskedelmi bankban...

- Akkor hát bolonddá tett. Azt kell hinnem, hogy nem is akart ő elutazni. Csak kelepcét vetett.

A védő: Lehetetlenné teszi magát... Börtönbe kerül... Miért nem védekezik?

Az elnök: Kérem, kérem! A védő úrnak nincs joga kérdést intézni a vádlotthoz.

A védő: De mikor látom, hogy ez a szerencsétlen ember tudatosan a vesztébe rohan...

Az elnök: Csöndet kérek!... Loránt Imre! Az ön védekezése tarthatatlan; mert a nyomozás adataival homlokegyenest ellenkezik... De menjünk tovább! Tény az, hogy ön éjféli tizenkétórakor a sértett lakásán volt...

- Nos? Nem felel?... Jegyző úr!... Irja: "A fölvetett kérdésre vádlott megtagadja a feleletet..." Az is kétségtelen, hogy az előhivott rendőr az irodai szekrény ajtaját tárva-nyitva találta... Ön nyitotta ki?

- Hozzá sem nyúltam. Külömben a főnök úr sohasem tartogatott pénzt az iratszekrényben. Azt pedig ma hallottam először, hogy a Wertheim-szekrény zárja elromlott.

- Helyes! Vallomását szó szerint jegyzőkönyvbe veszszük... Még egy kérdést... Van önnek adóssága?

- Állandóan jó viszonyban. Tiz esztendeje szolgálom, s ez idő alatt évről-évre emelte a fizetésemet. Meg volt velem elégedve. Ha egy-egy vállalata sikerült, ajándékokkal halmozott el...

- No látja! És mégis azt akarja elhitetni velünk, hogy főnöke kelepcét állitott önnek. Hogy rosszhiszemű vallomásával el akarja önt vesziteni. Hogy hamisan esküdött!... Be kell ismernie, hogy feltünő ellentmondásba keveredett...

A védő: A biróság szives figyelmébe ajánlom, hogy a sértett kára az utolsó fillérig megtérült és noha ő a vád ura és bár jól tudja, hogy a panasz visszavonásával megszüntetnék a további bűnvádi eljárást, ragaszkodik hozzá és kéri a vádlott megbüntetését... Azt kell hinnem, hogy valami nagy, igen nagy titok lappang a háttérben... Ugylátszik: a vádlott egy-két szavával földerithetné ezt a titkot... Ha minden teketória nélkül megmondaná az igazat, megmenekednék a gyalázattól... De makacsul hallgat.

Az elnök: Most hát következik a szembesités. Fábry Lajos úr! Ön végighallgatta a vádlott védekezését. Nem tagadja, hogy január hónap 4-én éjféli tizenkét órakor az ön lakásán volt; azt sem tagadja, hogy a pénzt megtalálták nála, de azzal áll elő, hogy a pénzt ön adta át neki.

A sértett: Loránt Imre! Ön nem tőlem kapta a pénzt; az is valótlanság, hogy én a kereskedelmi banknál váltó-obligóban voltam.

A sértett: Oda nézek!... Ismétlem: nem én adtam át önnek a pénzt, hanem ellopta azt.

A sértett: Nincs okom félni, mert az igazat mondtam. Isten engem úgy segéljen!...

A következő pillanatban hatalmas pofon csattan el. A vádlott úgy ütötte arczul Fábry Lajost, hogy az hátra tántorodott és ha a fogházőr meg nem kapja, hanyattvágódik a padlón.

A közönség tapsol... Egyesek zsebkendőiket lobogtatva éljenzik a vádlottat. A nagy lármában alig hallani az elnök szavait:

A törvényszék visszavonult, hogy a vádlottra kiszabandó rendbüntetés dolgában tanácskozzék. A biróság tagjait megbotránkoztatta a vádlott vakmerősége. Hogy is ne! Nyilt főtárgyaláson arcul ütni a sértettet! Az igazság templomát igy megszentségteleniteni!... Szigoruan, példásan meg kell torolni ezt a merényletet...

A vádlott a szünet alatt is a teremben tartózkodott. Oldalán a mogorva képű fogházőr duruzsolt, káromkodott.

- Még majd engem áztatnak el az úr miatt! Mintha bizony tehetnék róla, hogy úgy nekiesett annak a szegény embernek... Az árgyélusát a keresztapjának!... Mondta volna meg, hogy miben sántikál; elejét vehettem volna a bajnak. No, megálljon! Ezt megkeserüli odabenn!

Beszélhet annak! Egy szavát sem hallja. Két tenyerébe mélyeszti fejét és némán maga elé bámul. Ügyet sem vet a fogházőrre. A védőügyvéd közeledik hozzá.

- Azt hiszem, elég volt a hallgatásból... Tisztelem, becsülöm a férfiui erényeket, de a lovagiasságnak is van határa. Beszélnie, vallania kell!... Mondja el az igazat.

- Gondolja meg a dolgot! Az ujságok részletes tudósitást közölnek majd a főtárgyalásról és a közönség a sorok között is olvasni tud... Az ön konok hallgatása súlyos vád az asszony ellen. A világ előtt tehát ugyis kompromittálva lesz... Mert a tárgyalás adataiból azt a tényállást fogják kihámozni, hogy Fábry Lajos sejtette az önök benső viszonyát és elutazást szinlelve, kelepcét állitott önnek. A pénzt is azért bizta önre, hogy a lopást rábizonyithassa... Szépen előkészitett mindent és valószinű, hogy ördögi tervének keresztülvitelében a szobaleány is segitségére volt... Ön pedig szépen lépre ment... Meglátogatta kedvesét, hogy nála töltse az éjszakát. A váratlan csöngetésre menekülésre gondolt s a hálószobából a sötét irodába rohant, ahol meghúzódott a szekrény mögött... Ott találta önt Fábry Lajos... És a nyomorult szépen kieszelt boszuművét ügyesen végrehajtotta...

- Miért tagadja? Hiszen négyszemközt vagyunk. Ismerje be, hogy viszonya volt Fábrynéval.

- Nem ismerek be semmit... Egyébiránt, ha önnek az a véleménye, hogy a törvényszéki tudósitásokból a nagy közönség tájékozódni fog az ügy mibenléte felől, miért nem bizik az itélőbirák emberismeretében és bölcseségében is?...

- A biró nem hunyhat szemet a kétségtelennek látszó bizonyitékok előtt. Végre is, a pénzt megtalálták önnél. A sértett esküt tett vallomására és valószinű, hogy azt a szobaleány és a rendőr is meg fogja erősiteni.

- Eh! Történjék, aminek történnie kell!... Sokkal jobban szeretem azt az asszonyt, semhogy...

- Ön!... A törvényszék elnöke fölvetette a kérdést: mit keresett éjféli tizenkét órakor Fábryék lakásán s ön e kérdésre megtagadta a feleletet. Ez a hallgatás pedig egyenlő értelmű a nyilt beismeréssel. Mintha csak azt mondotta volna: "a szeretőmnél voltam!..."

- Kérem, ügyvéd úr: ne bolygassuk tovább ezt a kérdést. Kellemetlenül, kínosan érint...

- Ám legyen! Az ön beleegyezése nélkül nem kérhetem a bizonyitást ebben az irányban, de még egyszer kérem: engedje meg, hogy megmondhassam az ügyésznek, miféle benyomást keltettek bennem a tárgyalás adatai.

Az ügyvéd fejcsóválva, boszusan hagyja oda védencét és az ujságirók csoportjába elegyedik, hogy legalább hangulatot keltsen Loránt Imre mellett... Fölösleges fáradság! A jó fiúk egytől egyig a vádlott pártján vannak és szidják, szapulják a lelketlen panaszost, aki oly szivósan ragaszkodik a vádhoz. Pedig csak egy szavába kerül, hogy Loránt Imre szabaduljon a büntetőjogi felelősség alól...

A közönség csoportokba verődve tárgyalja a bűnper egyes fázisait és könnyűszerrel konstatálható, hogy az a pofon, mely a panaszos arcán elcsattant, mindenkinek - jól esett.

Fábry Lajos úr pedig siet a feleségéhez, aki a tanuk szobájában huzódott meg. Nyugodtan viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Mosolyogva megy végig a folyosón; itt is, ott is sértő megjegyzéseket hall, de azok nem hozzák ki sodrából.

Hátra sem fordul a "drága". Nagyon izgatott lehet. Olyan az arca, mint egy tűzrózsa. Égő homlokát az ablaküveghez szoritja és lehunyja szemét...

- Tudod-e mi történt, édesem? Ugy látszik, nem igen érdekel a dolog. Pedig rólam van szó, a te hűséges, gyöngéd férjecskédről. Nyilvánosan megbélyegeztek... Arcul ütöttek!... Tudod-e kicsoda? A szeretőd.

- Ide nézz! Talán még láthatod öt ujjának a nyomát... És nem tehettem ellene semmit... Felfüggesztették a tárgyalást... Én pedig szinlelt nyugalommal, erőltetett mosolylyal siettem hozzád a kárörvendő publikum sorfalán keresztül... Gyönyörű eset!... Holnap már országszerte olvasni fogják, hogy Fábry Lajost, a dúsgazdag vállalkozót a tekintetes királyi törvényszék szine előtt arcul ütötték... Hallottad, mit mondtam?

- Toporzékolni, gyilkolni szeretnék; csak úgy reszketek a dühtől, de magamba fojtom... Mert jól tudom, hogy fényes elégtételt kapok: Loránt Imre, a közönséges betörő, fegyházba kerül!... Más férj az én helyemen talán megverekedett volna felesége csábitójával. És a szarvakra ráadásul kapott volna a fejére egy hatalmas primvágást... Én azonban megsemmisitem, megölöm a szeretődet... Hadd éljen, de becstelenül!... Hahaha! ugy vallottam, mint a karikacsapás!... Hogy fölfeszitette a szekrényt és ellopta a pénzemet... Nem a becsületemet, azzal nem törődik senki; csak a megcsalt férjek sorsára jutnék: kinevetnének!... A pénzemet lopta el. Közönséges gonosztevő, betörő tolvaj! Pusztuljon a tisztességes társaságból! Fegyházba vele!... Hogy méltatlankodott, hogy szörnyűködött a kelepcébe került Don Juan!... De nem hozott ki nyugalmamból... Megesküdtem a vallomásomra...

- Hogyne! Kétszer is utána mondtam az elnöklő birónak: Isten engem úgy segéljen!... A jó Isten mindent lát; belelát a lelkekbe is... A jó Isten nem haragszik meg érte, hogy hamisan esküdtem... Ha majd oda kerülök az itélőszéke elé és kérdőre von, elfogadja mentségemet, hogy az az ember elrabolta nyugalmamat, boldogságomat... Ha csak a pénzemet vitte volna el, megbocsátottam volna neki, futni engedném... Talán föl sem jelentettem volna... De megölte a szivemet és azért lakolnia kell... Rettenetes büntetés várakozik reá: az erkölcsi halál!...

- És ha fölmentik?... Ha bebizonyitaná, hogy nem lopásra irányuló szándék vezette lakásodba?... Hogy a pénzt te adtad át neki?...

- Badar beszéd... Össze fog roskadni a bizonyitékok súlya alatt... A szobaleány ugyanazt fogja vallani, amit én mondottam... Aztán itt vagy te: a koronatanu.

- Hogy megszabaditsd a szeretődet, börtönbe juttatod a férjedet?... Férjedet, aki a szegénységből, a porból emelt magához és tizenkét esztendeig hűséges, engedelmes rabszolgád volt! Jutalmul megcsaltad őt... És most képes volnál rábizonyitani, hogy a biróság előtt hamisan esküdött!...

- Légy őszinte! Most is csak az ő megmentésére gondolsz... Mert szereted őt, engem pedig ki nem állhatsz, gyülölsz... Beszélj! Föltett szándékod, hogy ellenem vallasz?

- Elejét veheted a bajnak. Jelentsd be, hogy nem kivánod a vádlott megbüntetését. Én pedig megesküszöm neked egyetlen gyermekünk boldogságára, hogy szakitok Loránttal. Soha többé nem találkozunk!...

- Ám jól van!... Visszavonom a panaszt, de nem kivánom, hogy szakits vele. Meginditom a válópert... El fognak minket választani a te hibádból, én pedig elmegyek innen messzire... túl a tengeren, egy más világba... De a gyermeket magammal viszem.

- Igen; azt kivánom... Kevés időnk van. Mindjárt kezdődik a tárgyalás. Mondd, hogy vonjam vissza panaszomat, és én tüstént teljesitem kivánságodat. Aztán megyek haza, hogy megtegyem az utazáshoz szükséges előkészületeket és még ma este elutazom - a fiammal együtt... Vagy igérd meg, hogy ellene fogsz vallani... És együtt maradunk. Választanod kell... Nos?...

- Határozott feleletet kérek. Hallgatásodat olybá veszem, mintha megtagadnád kérésemet...

- Gondolj a fiadra!... Csöngettek!... Az itélő tanács már benn van a tárgyaló teremben... Mennem kell... Visszavonjam a panaszt? Akarod-e, hogy elutazzam?

A királyi ügyész parancsára két szuronyos fogházőr közé került a vádlott... Hja, óvatosnak kell lenni! Kitelik attól az elkeseredett embertől, hogy orvul nekiesik a panaszosnak és kárt tesz benne, ha nem vigyáznak reá. Figyelmeztette is az elnök, hogy béklyót tesznek a kezére, ha nem viselkedik nyugodtan. Azért az inzultusért pedig, amelyet a panaszoson elkövetett, harminchat óráig fog ülni sötét zárkában; ott majd elmélkedhetik a biróság iránt való köteles tiszteletről. A vádlott pedig mindenre csak a vállát vonogatja. Bánja is ő, akármi történik vele! Olyan fásultan, közönyös ábrázattal ül a két fogházőr között, mintha semmisem érdekelné abból, ami a tárgyaló teremben történik... Fásultan, megnyugvással fogadná a halálos itéletet is.

Annál izgatottabb és türelmetlenebb a védője. Jegyzeteket csinál, izeg-mozog, idegesen lapozgatja a törvénykönyveket; látszik róla, hogy valami nagy dologban töri a fejét. Föltette magában, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Végre is, mint védő csak kötelességét teljesiti, ha figyelmezteti a biróságot, hogy helytelen útra tévedt. Női becsület ide-oda! Nem törődik védence tiltakozásával, más mederbe fogja terelni a bizonyitó eljárást. Be akarja bizonyitani, hogy a vádlottat hamisan vádolják.

Megkezdték a tanukihallgatást és elsőnek Galambos Zsuzsánna cselédleányt szólitották be.

- Ujra figyelmeztetem, hogy csak a tiszta igazságot vallja, mert a hamis tanuvallomást fegyházzal büntetik. Megértett?

- Mitől fél? Ha az igazságot vallja, nem lehet semmi bántódása... Feleljen a kérdéseimre. Ismeri ezt az urat?

- A Loránt nagyságos urat? Hogyne ismerném!... Mindennap bejött az irodába... Rendelkezett, parancsolt, mintha ő lett volna úr a háznál. A többi urak pedig engedelmeskedtek neki.

- Mondja el nekünk: mit látott Fábry úr lakásán január hónap negyedike és ötödike közötti éjjelen?

- Ugy emlékszem rá, mintha ma történt volna. A nagyságos úr kihajtatott a pályaudvarra. Utazó táskáját én vittem le a kocsijába. Mindnyájan azt hittük, hogy elutazott, de hát valami közbejöhetett, mert éjféltájban egyszerre csak hazavetődött... Én nyitottam ki az előszoba ajtaját, aztán visszamentem a konyhába... Alighogy lefeküdtem, irtó nagy lármát hallottam. Kiugrottam az ágyból és rohantam be a nagyságáékhoz.

- Oda igyekeztem, de feltünt nekem, hogy az irodában, mely előbb még sötét volt, világosságot láttam.

- No igen. Magam sem tudom, mi uton-módon jutott be Loránt úr a lakásba. Ott rejtőzködött az irodában...

- Egy kukkot se szólt. Reszketett, mint a kocsonya. Gazdám rám parancsolt, hogy szaladjak rendőrért...

A védő: Megtörtént máskor is, hogy a gazdája egynéhány napra elutazott...

A védő: És gazdája távollétében sohasem látta Loránt urat a lakásban?

A tanu: Éjszaka?... Mikor a nagyságos úr nincs oda haza?... Hát mit keresett vón' a lakásban?

Az elnök: Én pedig megtiltom, hogy feleljen!... Sejtem, hogy mire céloz a védő úr és meg nem engedhetem, hogy a dologhoz nem tartozó kérdésekkel valakit nyilvánosan meggyanusitson!...

A védő: Bocsánatot kérek, elnök úr! A vádat alaptalannak, védencemet teljesen ártatlannak tartom és kötelességem ellen vétenék, ha meg nem kisérelném annak a bizonyitását, hogy Loránt Imre nem lopásra irányuló szándékkal ment a panaszos lakására, hanem...

A sértett (felugrik): Hanem?... Kérem, követelem, hogy magyarázza ki magát!...

A vádlott (fölpattan helyéről): De én nem akarom, hogy beszéljen!... Önnek respektálnia kell az én határozott utasitásomat!...

A vádlott: Eh, legyen már vége a herce-hurcának!... Tekintetes királyi törvényszék! Beismerem, hogy lopni akartam és beismerem, hogy megloptam a panaszost!

Az elnök: Nagyon helyes! A beismeréssel csak enyhithet a sorsán... Tehát a pénzt nem a sértett adta át önnek?

A védő: Magára veszi a bűnt, a gyalázatot csak azért, hogy ne kelljen megmondania az igazat... De én nem engedem korlátozni a védelem szabadságát... Teljesiteni fogom kötelességemet...

Az elnök: Ha védő úrnak a bizonyitás kiegészitése dolgában valamelyes inditványa van, a tanukihallgatások befejeztével előterjesztheti azt. Várjon tehát türelemmel... A következő tanu: Koppantó Gáspár, rendőr!

A tanut beszólitják. Eskü alatt vallja, hogy a szekrény ajtaja tárva-nyitva volt. Ő kutatta ki a vádlott zsebeit és az ellopott pénzt megtalálta nála...

A hallgatóság körében mozgolódás, suttogás. Feszült várakozással, mohó kiváncsisággal néznek a következő jelenet elé... Minden szem az ajtóra tapad...

A szolga kinyitja a nagy terem ajtaját és a következő pillanatban belép Fábry Lajosné. Megáll, körülnéz a teremben, majd a védő intésére a biróság sorompója elé megy és nyugalmat szinlelve várja az elnök kérdését. Ugy áll ott, mint egy szobor; sápadt, vértelen arccal, mozdulatlanul. Mereven az elnökre bámul, miközben véresre harapja ajakát, mintha azzal akarná elpalástolni a lelkében dúló rettenetes küzdelmet.

- Tanuként fogjuk kihallgatni... Kötelességem figyelmeztetni az eskü szentségére. Ismeri a vádlottat?

- A nyomozás folyamán nem volt kihallgatható. Ugy tudom, súlyos idegbaja miatt Abbáziában tartózkodott... Sziveskedjék elmondani a biróságnak: mi történt lakásukon január negyedike és ötödike közötti éjjelen? Nos?... Miért nem beszél?

- Teremőr!... Hozzon egy széket a nagyságos asszonynak... Ugy!... Tessék helyet foglalni.

A tanu leül, végig simítja homlokát, mintha rendbe akarná szedni gondolatait. Amint elforditja fejét, találkozik a vádlott tekintetével és minden vér az arcába szökik. Pedig a vádlott arcán nem látott egyebet, mint az átélt szenvedések barázdáit. Nem szemrehányás volt abban a tekintetben, hanem szelid, jóakaró biztatás, mintha csak azt akarta volna mondani: "Ne áruld el magad! Hazudjál bátran, el vagyok készülve mindenre. Szivesen megyek érted a kárhozatba, a pokolba is!..."

- Majd fölteszem a kérdéseket. Hány óra lehetett, midőn férje ura haza érkezett?

- Ugy van... Néhány pillanat mulva éktelen lárma ütötte meg a fülemet. Megismertem az uram hangját és a hálóköpenyt magamra kapva, az irodába siettem.

- Ah! ez egészen uj adat. Most halljuk először!... És mit következtetett a letépett függönyből?

- Hogy Loránt Imre úr az ablakfüggöny mögé rejtőzött. Férjem valószinüleg meglátta, dulakodni kezdtek, miközben a függöny leszakadt.

- Logikus következtetés!... Menjünk tovább!... Hallotta ön, amint a férje rárivallt a vádlottra: "Gazember! Elloptad a pénzemet!"

- Arról is tudomása van, hogy a cselédleány rendőrért futott, aki megmotozta a vádlottat?

- Értékpapirokat s egy csomó bankjegyet vett ki onnan... Azt is láttam még, hogy a rendőr megkötözte Loránt urat és ez a jelenet annyira fölizgatott, hogy eszméletlenül összeestem.

Az elnök: Csak röviden! A tényállás immár tisztázva van. Szavahihető, aggálytalan tanuk bizonyitják a vádat. Maga a vádlott is beismerte a lopást; a bizonyitó eljárást tehát már be is fejezhetnők.

Fábry Lajosnét észrevehetően meglepte az elnök kijelentése. Megütődve hallotta, hogy a vádlott beismerte a lopást. Kérdőleg bámul Loránt Imrére, aki őt megérteni látszik s fejbólintással erősiti meg az elnöki nyilatkozatot.

A védő: Egynéhány rövidke kérdésem van. Figyelmeztetem, asszonyom, hogy egy emberélet van letéve az ön kezébe.

A vádlott: Kérem az elnök urat, méltóztassék már befejezni a bizonyitó eljárást. A tanunak tovább való faggatása teljesen fölösleges.

- Köszönettel fogadom a védő úr figyelmeztetését. Tessék kérdezni, felelni akarok.

Az "akarok" szót olyan jelentős hangsulyozással ejtette ki, hogy mindenki izgatottan leste a védő kérdéseit.

A védő: Nagyságod tehát ébren volt, midőn férje haza érkezett. Az előszoba ajtaján a feszitésnek, erőszaknak semmi nyomát sem találták. Hogy juthatott be Loránt Imre úr a lakásba?

Az elnök: Erre a kérdésre már megfelelt maga a vádlott... Tolvajkulcscsal nyitotta ki az előszoba ajtaját.

A tanu: Zsuzsi, a szobaleány engedte be, az én tudtommal és beleegyezésemmel!...

A szép asszony görcsösen belekapaszkodik a szék támlájába, férjét megvető, lesujtó pillantással méri végig és szilárd hangon folytatja:

- Igen, a szobaleány engedte be - én hozzám... A nyomorult be volt avatva minden titkunkba és jó pénzért elárult bennünket. Összejátszott az urammal, aki elutazást szinlelt és egyszerre csak váratlanul otthon termett. A csöngetést hallva, Loránt Imre az irodába sietett. Azt hitte, hogy férjem egyenesen a hálószobába jön és azalatt elmenekülhet...

Az elnök: Ön tehát azt akarja elhitetni velünk, hogy benső viszonya volt Loránt Imrével?...

A tanu: Kinos dilemmába jutottam. A Scylla és a Charybdis közé... Hetek óta valóságos élethalál harcot folytatok önmagammal. Ha megvallom az igazat, örök szégyen és gyalázat tapad reám. A szégyent még elviselném, de megőrjitett a gondolat, hogy elvesztem egyetlen, bálványozott gyermekemet is, aki egy pillanatig sem maradhat egy házasságtörő, becstelen asszony gondjai alatt... Ha pedig elhallgatom az igazságot, fegyházba juttatok egy ártatlan embert... Ezt a nemesen gondolkodó férfiut, aki a saját becsülete árán akart engem megmenteni a szégyentől... De most már nem birom tovább a harcot... És ha őszinteségemmel katasztrófát zúditok az uramra, csak magát okolhatja érte... Kértem, könyörögtem, hogy vonja vissza panaszát, de a boszú elvakitotta... Börtönbe akarta juttatni felesége csábitóját...

Fábry Lajos dühösen, hamuszürke arccal, rekedt hangon szakitja meg feleségét:

Az elnök: Csöndet kérek!... Mindenesetre nagy meggondolatlanság öntől, asszonyom, hogy ország-világ előtt oly súlyosan kompromittálta önmagát... Mert az a benső viszony, amely a vádlottat önhöz fűzte, még nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy Loránt Imre csakugyan meglopta a főnökét. Hiszen a pénzt megtalálták nála!...

A tanu (halkan): Az éjszakai órákban... Férjem hazajövetele előtt. Lelkemre kötötte, hogy tartsam titokban a dolgot, mert a pénzt tőzsdei differenciák kiegyenlitésére kell forditania.

Az elnök: A vádlott tehát elárulta önnek főnökét?... Mégsem olyan nemesen gondolkodó férfiú.

A tanu: Féltem, gyanakodtam, hogy az uram nem utazott el, és hogy megnyugtasson, elmondta, hogy miféle utasitásokat kapott...

Az elnök: No hát jőjjön csak ide, Galambos Zsuzsánna!... Hallotta, hogy mit vallott a nagyságos asszony?

- Igaz-e, hogy ön engedte be a lakásba Loránt Imre urat?... Vigyázzon minden szavára!... Maga még nem tette le az esküt...

- Ne sirjon!... Szálljon magába és vallja meg az igazat... Még nem késő...

- Nem tehetek róla... Ugy kiforgatott a nagyságos úr!... Elvette az eszemet...

- Háromszáz koronát adott... Ehun la!... Most is nálam van a pénz... Nem kell! Tartsa meg!

Az ügyész: Tekintetes királyi törvényszék! A vádat elejtem és kérem Fábry Lajosnak azonnal való letartóztatását.

Az elnök: Kihirdetem a törvényszék itéletét... A biróság Loránt Imrét a lopás büntettének vádja alól fölmenti és elrendeli, hogy hamis tanuzásra való rábirással és hamis esküvel alaposan gyanusitott Fábry Lajos nyomban vizsgálati fogságba helyeztessék...

A régi, jó időkből való történet... Akkoriban négy ócska, düledező fogháza volt a fővárosnak. A budavári Fortunában laktak a vizsgálati foglyok; ott várták be a törvényszék itéletét. Ha túlestek rajta, a külső váczi-uti fogházba kerültek és ott maradtak, amig az elsőbiróság ítélete jogerőre nem emelkedett. Ha betelt a létszám, a fölösleget beszoritották a kerepesi-úti fogházba, amelynek helyén ma már hatalmas palota emelkedik. Ennek a fogháznak kis udvarán hajtották végre a legtöbb halálos itéletet. A negyedik fogház az Ujvilág-utcán volt; a belváros kellő közepén. Olyasféle intézet volt az, mint a "Denevér" cimű operette fogháza, mert hát mulatságosnál mulatságosabb jelenetek játszódtak le benne. Hire sem volt ott a fegyelemnek. A fogházőrök paroláztak a foglyokkal, a felügyelő pedig, aki szórakozni vágyó férfiu volt, ha csak szerét ejthette, "házon kivül" töltötte az éjszakát... Ha egy-egy fogoly megunta a rabkosztot, kényelmesen megszökhetett. Szépen átmászott a szomszédos megyeház udvarára, benyitott a legelső irodai helyiségbe, annak az ablakán pedig kiugrott vagy kötélen leereszkedett a Gránátos-utcába. A fogházőrök másnap rájöttek a szökésre, harmadnap jelentést tettek róla a felügyelőnek, az pedig egy hét mulva a királyi ügyésznek. Mire a rendőrség elé került a dolog, a szökevény már biztonságban érezte magát a külföldön vagy a vidéken. Egyik-másik fogoly azt is megtette, hogy példának okáért vasárnap megszökött a fogházból, hétfőn betört valahová, kedden elrejtette a lopott holmikat, szerdán pedig visszaszökött a fogházba, ahol tárt karokkal fogadták, mivelhogy megmentette a fogház becsületét... Kinek juthatott volna eszébe a betörő tolvajt a fogházban keresni!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Hárman vannak a tágas irodai helyiségben. A fogházőrmester, aki fejét az egyik iróasztalra hajtva, mélyen alszik; a másik asztalnál egy vizsgálati fogoly ül munkába mélyedve. Munkája közben szemmel tartja a fogházőrmestert, hogy nem ébred-e fel. Bizonyosan van rá oka. Egy másik fogoly az ablakokat tisztogatja. Egy ideig csak hallgatja az őrmester hortyogását, aztán megszólal:

- Mi nap-nap után nehéz munkánál görnyedünk, maga pedig könnyű irodai munkát végez... Nagy protekciója lehet.

- Van hát! A királyi ügyész protegált be a fogházba. Egyébiránt magának sincs oka panaszra, kedves kollegám. Ablakot tisztit. Az is valami?

- Egy félóra mulva már az udvart söpörgetem; ebéd után szenet tördelek, fát vágok... És a kolléga úr még azt mondja, hogy nincs okom panaszra!... Én vagyok a fogház hamupipőkéje. Viszem a topvájtot...

- A legnagyobb súlylyal induló versenylóról mondják, hogy a topvájtot viszi.

- Hej, nincs is annál nagyobb gyönyörüség!... Mikor a starter leengedi a fehér zászlót és a lovak szélsebesen nyomulnak előre. Hogy zúg, hogy tombol a százezernyi nép! Minden szem egy helyre irányul... Minden arcon ott ül a lázas izgalom, a szenvedély, a - remény! Jaj, kolléga ur: imádom a lóversenyt! Most is annak vagyok a rabja... Ninini! Min dolgozik maga? Szent Kleofás! Jól látok-e!...

- Hallja, kolléga úr!... Maga itt is a mesterségét folytatja. Tizforintosokat hamisit!...

- Ott sem. Ide figyeljen! Elárulok magának egy nagy titkot, mert bizom magában... Tudja: gázsinapon ezen az asztalon olvassák le a fogházőrök fizetését. Ilyenkor megragadok egy-egy alkalmas pillanatot és a kész hamisitványt villámgyorsan fölcserélem igazi tizforintossal... Feleségem minden hónapban meglátogat és a jó pénzt ügyesen a kezébe csúsztatom.

- Pompás ötletem van!... Ha kiszabadulunk, közösen folytathatjuk a munkát. Én szorgalmasan gyártani fogom a tizforintosokat, maga pedig szépecskén forgalomba hozza. És urak leszünk!

A hamisitó az asztal fiókjába rejti a pénzt, aztán lekapja füle mögül a tollszárat és irni kezd. Ugy tesz, mintha nem is hallotta volna az őrmester megjegyzését.

Fogolytársa eközben mögéje kerül, hirtelen megragadja két karját és erősen összeköti.

- Tudd meg, fiam, hogy Tuzár Mihály detektiv vagyok. Alighogy forgalomba kerültek a hamisitványok, azonnal téged fogtalak gyanuba. Amikor megtudtam, hogy a fogházban lakol, ügyészi engedélylyel én is beszállásoltam magam... Őrmester úr! vegye magához a hamisitványt és menjünk az ügyész úr elé!...

A terhelt: Sohse fárassza magát, kapitány úr. Elmondom én magamtól is a naczionálémat. Születtem Przemyslben 1850-ben. Feleségem nincs, ellenben vagyonom sincs. Tizenkét izben voltam büntetve zsebtolvajlásért. Lipcsében egy évig, Hamburgban nyolc hónapig, Brüsszelben két esztendeig, Bécsben kilenc hónapig ültem. A többi büntetéseket szép magyar hazánkban szenvedtem el.

A terhelt: Mindig volt bennem annyi férfiasság, hogy azért, amit tettem, el is vállaltam a felelősséget. Most is elmondom az igazat.

A terhelt: Illaváról, ahol három esztendeig ültem, Budapestre jövén, következőleg okoskodtam: Vén róka vagyok már és ami fő, nagyon ügyetlen. Ha hozzá nyulok az aranyhoz, vassá válik, ha tizenegy órakor bele nyulok valakinek a zsebébe, már tizenkét órakor hüvösön vagyok. Szóval, ideje már, hogy abba hagyjam a munkát és más mesterség után nézzek.

De mihez fogjak? Hiszen csakis a zsebtolvajlásban képeztem ki magam, s már ehhez a mesterséghez sem értek.

Addig-addig tünődtem, töprengtem, mig végre rászántam magam arra, hogy a zsebtolvajlás terén szerzett dús tapasztalataimat értékesiteni fogom. Meg lehet élni abból is.

A rendőrkapitány: Szabad tudnom, hogyan vélte értékesithetni tapasztalatait?

A terhelt: Szabad. Régi közmondás, hogy minden zsák megleli a maga foltját. Én is találtam egy régi hüséges barátra, akivel a következőkben állapodtunk meg:

Napjában kétszer kimegyünk a keleti és nyugati pályaudvar érkező oldalára. Meglessük azokat a notórius zsebtolvajokat, akik nem ismernek bennünket, s egy-egy sikerült "munka" után üzőbe vesszük, valamely félreeső helyen megállitjuk őket, és rájuk ijesztünk azzal, hogy detektivek vagyunk. Számitottunk arra, hogy valamennyien megijednek és addig kérnek, kunyorálnak, amig ellágyulunk és egy gyönge pillanatban megvesztegethetnek bennünket.

A terhelt: És nem olyan veszélyes, mint maga a zsebtolvajlás. Legalább azt hittük.

De bizony csalódtunk. Már az első kisérletnél pórul jártunk. Czudarul rajtavesztettünk.

November 20-án kimentünk a keleti pályaudvarra, s az első ember, aki szemünkbe tünt, Féder Samu volt. Egyike a legügyesebb zsebtolvajoknak. Közelébe férkőztünk, és meglestük minden lépését.

Mikor megérkezett a vonat, és az utasok kiszállottak, Féder kiszemelt magának egy kövér atyafit és feléje közeledett.

- Igen, a Blau Muki, Nagyváradról. Hej, pedig be jókat mulattunk tavaly ilyenkor. Bruderschaftot is ittunk, összecsókolóztunk...

Blau Muki erősen a tenyerébe csapott, aztán testvériesen magához ölelte a kövér szamarat.

Egy-két pillanat, s a "munka" sikerült. Gyönyörüen végezte a nyomorult. Megfigyeltük villámsebes mozdulatait; meg is irigyeltük érte. Ez az ember még sokra viszi!

Tiz perc mulva már ott volt a Festetich-utcában. Nyomában voltunk. Vigyáztunk, hogy el ne szalaszszuk. A Juranich-utca sarkán elértük s én a vállára ütöttem.

- Ugyan ne komédiázz! Mintha bizony nem ismernél - a Zrinyi-utczából! Detektivek volnánk vagy mi!

A jeles férfiu könyörgésre fogta a dolgot; de mi könyörtelenek voltunk. Erre aztán elővette a bugyellárist.

Erre közbelépett az én lágyszivű kompánistám. Félre taszitott, megvetően végigmérte a tolvajt, aztán kiragadta kezéből a tárcát.

A kerepesi-utra érve, Tuzár Mihály detektiv urral találkoztunk. Ki akartuk kerülni, de meglátott és amint meglátott, tüstént igazolásra szólitott fel bennünket. Bekisért a nyolcadik kerületi kapitánysághoz, ahol elvették tőlünk a bugyellárist.

A rendőrkapitány: Dehogy! Akkor még ma átküldöm önöket a tekintetes királyi ügyészséghez. Mert hát meglopni a tolvajt sem szabad.

A panaszos: ... Ott álltam a Rákóczi-téren, egy hirdető-oszlop előtt és nézegettem a szinlapokat.

Egyszerre csak valaki megérintette a vállamat. Hátra fordultam és egy fiatal, gömbölyű asszonykát láttam magam előtt. Arca csupa tüz, a szeme ki volt sirva, nehezen kapkodta a levegőt, mint aki nagyon belefáradt a futásba... Vajjon mit akarhat tőlem?

Az asszonyka egy fiatal emberre mutatott, aki a szemben levő utcasarkon álldogált.

Tüstént oda siettem a sarkon ácsorgó úrhoz. No, hiszen, szépen megjártam vele! Athletai termetű, hatalmas ember volt. Kétszer akkora mint én. Ugy fest, mintha egy ökölcsapással a bikát is le tudná ütni. És ezt az embert nekem most meg kell leckéztetnem.

És adott egy fricskát az orromra, amitől olyan különös érzés vett rajtam erőt, mintha az orrom egyszerre ugorkává dagadt volna.

Védencem, a fiatal asszonyka, ujabb bizonyitékot meritett ebből a fricskából.

Idáig kaptam egy fricskát és egy pofont. Hogy minek is kötöttem bele ebbe a vad emberbe! Most már három-négy pofon alul nem igen szabadulok...

Jól sejtettem. Alig hogy az első tiltakozó szót kiejtettem, leröpitette a cilinderemet és azzal együtt a parókámat is.

Most már igazán dühös voltam. Kezem önkéntelenül is ökölbe szorult, tagjaim kocsonyamódra reszkettek, nem a félelemtől, hanem a haragtól.

- Maga gyáva! - kiáltottam vérben forgó szemekkel a rabiátus ember felé, aztán - elszaladtam.

A hirdető-oszlopnál megállva, visszatekintettem és láttam a következőket:

A brutális ember utánam akart futni, de a jó asszony visszatartotta. Elébe állt; majd az arcát simogatta, mire a dühöngő férfiu megszelidült s a következő percben már karöltve haladtak az üllői-út felé, mintha mi sem történt volna.

Én pedig ott álltam a hirdető-oszlopnál kimeresztett szemmel, fölfricskázva, fölpofozva, cilinder és paróka nélkül.

Minek szaporitsam a szót? Megtudtam, hogy ők: férj és feleség. Az utcán irgalmatlanul összepereltek s az asszonyka ingerültségében ott hagyta az urát és az én védőszárnyaim alá menekült.

Kérem a vádlottat becsületsértés és idegen vagyon rongálása miatt megbüntetni.

A panaszos: Egy föltétel alatt... Ha a vádlott úr kijelenti, hogy nem sértő szándékkal fricskázott és pofozott fel...

A panaszos: Visszavonom a panaszt... Tessék elhinni, biró ur: nem szabad a mai világban lovagiasnak lenni... Hát nem vagyok én peches ember?... Ha véletlenül nem én ácsorgok ott a hirdető-oszlop előtt; ha véletlenül nem én hozzám jön az a gömbölyű asszonyka, és ha a vádlott úr véletlenül nem olyan brutális ember: sohasem kerülök ide a biróság elé.

A vádlott: Tagadjuk le az esetet. Jőjjön, fizessen egy pohár sört és szent a béke!

A panaszos: Tessék!... Még én fizessek! Hát nem vagyok én peches ember?... De hát egy pohár sör nem a világ. Menjünk! (El.)

Vádlott: Feleségem van, gyermekem nincs. Pedig megforditva sokkal jobb volna.

Vádlott: Hogyne! Hat hónapig ültem azért, mert belészerettem egy kis pisze fruskába.

Vádlott: Sőt! Két esztendőre itéltek azért, mert egy öreg urat fölsegitettem a lóvonatra.

Vádlott: Ugy van. Két évet sóztak rám, mert lenyeltem egy darabka papirost.

Elnök: Megvesztegetéssel van vádolva. Egy rendőrt két forinttal meg akart vesztegetni. Jegyző úr! Olvassa fel a rendőr jelentését.

Vádlott: Jól van no. Jó ember vagyok én: nem akarom a törvényszéket zavarba hozni és hogy simán menjen a dolog, most is beismerek mindent. Csak egy megjegyzésem van. Nem két forintot, hanem csak ötven krajcárt akartam adni a rendőrnek, mert attól féltem, hogy ha két forintot kinálok neki, azt el is fogadja.