PATAKY ISTVÁN: AZ UTOLSÓ BETYÁR

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-510-0 (online)
MEK-18484

A bécsi Alsern-kaszárnya második emeletének 12. szobájában az 1872. évi tél egyik estélyén még 9 óra után is lehetett valami beszélgetést hallani. A baka fiuk mind ágyban voltak ugyan már, hanem nem aludtak. Nem aludt egyetlen egy sem. Pedig káplár ur Bagó megmondta, hogy holnap reggel indulás lesz czakompakban Klosterneuburg felé. Vissza érkezés nem lesz előbb esti 8 óránál, ami télen már valóságos éjszaka. Akkor majd ebédelhetnek a bakák, akinek lesz kedve, meg étvágya. Akkorára egész bizonyosan készen lesz a menázsi. És a fiuk még sem alusznak, pedig már 10 óra felé közeledik az idő. Maga a napos káplár ur Bagó is ott van, noha neki éppen arra kellene felügyelni, hogy a bakák aludjanak már ilyenkor, vagy aki nem alszik is, ugy tegyen mintha aludnék.

Nem valami mozgósitási hir, nem valami nagy fejű halála, vagy nem dupla lénung, ennek a fentlételnek az oka, hanem az a jó hangu fiu, ott, aki a fűrer úr Flinta ponyvával elrekesztett ágyán űlve, felolvas valamit.

Bizonyosan a "reglamm" amit olvas, mert hát azt maguknak a tiszt uraknak is sokszor kell olvasni, magyarázván majdnem minden §-t, majdnem minden gyakorlatnál, majdnem ellenkezőképen.

Nem, a fiuk, ennek a nem gyakorlati, gyakorlati könyvnek a tanulmányozását minden irigység nélkül hagyják a tiszt urakra, hanem annál sokkal érdekesebb könyvet olvasnak, illetve hallgatnak.

Az első két percznyi hallgatás után kilehetett venni, hogy az a szép könyv, amit az a jó hangu gyerek olvas, nem más, mint a Bogár Imre története.

Ezt hallgatja az a 20 baka oly érdeklődéssel, hogy daczára a 10 órának egy sem alszik közüle, hanem hallgatja azt a szép történetet, a mely pedig méreg rájuk nézve kisebb nagyobb mértékben.

Az a történet nem ugy van és nem azért van elbeszélve, mint nem arra van a ponyva irodalom legnagyobb része, a mely pedig a népnek van irva, hogy azt oktassa, tanitsa és azt a kevés erkölcsi fogalmat, ami van benne jó irányban fejlessze, hanem azért, hogy vad érdekessége által minél jobban terjedjen.

Terjed is, de méreg gyanánt hat a népre, kisebb-nagyobb mértékben ront, de minden esetben és határozottan ront.

És ilyen könyveket olvasnak a baka fiuk éppen most is. Bogár Imre a hires betyár története. Hogy örvendtek a fiuk, midőn a hires betyárnak sikerült az üldözők elől menekülni, hogy dagadtak az izmok, amidőn annak küzdelmeit hallgatták.

Ej! sok veszedelem, sok méreg, sok ördög van abban a rosz irányban megirt népies könyvekben.

- Halt! kiált egyszerre káplár ur Bagó - 10 óra tovább nem lehet olvasni - tiz percz mulva mindenki aludjék, mert másként rapport.

Azzal, nehogy tudtán, vagyis inkább hallgatásán kivül is, olvashassanak, elvette a könyvet.

Elfujta a gyertyát, s ment sorra járni a halványan világitott "czimmereket".

- Na frájter ur, Sándor, - szólt egy baka a feleségéhez (szomszéd) tudnál-e te ilyen derék legény lenni?

- Tudnék ám - felelt az - különb is, mert én nem járnám az erdőt, hanem a falukat, meg nem éhezném. Hanem nem lennék ám, mert tudom azt a nótát, hogy

- Pedig ilyen, derék, szép legény, mint te vagy frájter ur, Sándor, sokra vihetné.

- Tudod testvér, felelt Sándor, van nekem otthon egy szép szeretőm, aki már másfél év óta vár rám, az apámnak van egy kis tanyája 30 hold földdel, ott a jó jász földön. Engem nem üldözhet semmi bele olyan bajba. Lehet, hogy most ősszel, lehet, csak jövő ősszel hazamegyek, elveszem a Márthát és nem lesz boldogabb ember nálam Jász-Kiséren.

- Az is kell testvér, tudod, hogy mi fajta embereknél, már a 7 éves gyerek hasznavehető tagja a családnak. De most már aludjunk testvér, mert jókor kelünk.

Ezzel aztán az értelmes jász-gyerek nem felelt semmi kérdésre, sőt még a pokróczot is fejére huzta, hogy ne is hallja a kérdést.

Pár pillanat mulva egészséges szuszogás és horkolás hallatszott ki a 12-ik czimmerből...

Este 7 óra tájban érkeztek a fiuk haza a beseftigungról, kifáradva, kimerülve.

- A menázsiért fiuk, majd elhül. Déli 11 óra óta vár benneteket - tette hozzá kaczagva. Óriási káromkodással válaszoltak a szobákba vánszorgó fiuk.

- Hozzátok ti elő, a kik itthon lebzseltetek, ha azt akarjátok, hogy együnk.

A bornyuk, fegyverek, táskák csak ugy vágódtak az ágyra, a fiuk nem bánták volna, ha minden izre-porrá törik.

Átvette a levelet és leült ágyára. A másik ágyon már ült egy csinos szőke legény, nyulánk, de izmos termettel.

- Miről másról, mint disznótorról. Olcsó a disznó, olcsó a bor, most jól mulatnak a jászok.

- Az árgyélusát annak a kigyóbőrbe bujt mindenféléjének - kezdett káromkodni, s a mint egy baka hozta a menázsiját ugy kicsapta kezéből, hogy az asztalnál ült minden bakának jutott belőle, a mint a padlásról vissza csepegett.

- Nini, a frájter ur Sándor, káromkodik - szóltak a bakák, ezt sem hallottuk még. Mi a baj testvér?

- Azt a bolondot nem teszem. Majd haza megyek őszszel. De most fiuk, jertek a kantinba. Itt a hogy vagyunk, mind a húszan. Kilencz óráig még ihatunk, fizetek.

- Hurráh! Egy sem volt fáradt, tódultak le a kantinba. Nem is volt ott más senki csak ők húszan.

Hanem a korcsmáros azt mondta, hogy sokat tudott meginni ez a 20 fiu, másfél óra alatt.

"Kedves Mártha! Hallottam, hogy férjhez mentél, de én azt nem engedtem meg, mert az én szeretőm voltál, és annak is kell lenni. Azért tehát hagyd te el Czifra Sándort, mondd meg Czifra Sándornak, hogy hagyjon el téged, mert ha mire haza megyek, a mi nem sokára bekövetkezik, akkor nem marad életben hármunk közül egy sem. Én rám pedig türelmesen várjál, mert én is várok rád. Borsos Sándor.

- - Ez a levél elment Jász-Kisérre, s meglett az a hatása, hogy kéthónapi együttlét után Tóth F. Mártha és Czifra Sándor szétváltak, s meginditották a válópert; Sándor pedig levelet kapott Márthától, a melyben csak annyi állott: "Már válunk, mi pedig várunk! Mártha."

Borsos Sándor megelégedetten mosolygott, hanem többé nem volt az a csendes jó fiu.

Borsos Sándor jól számitott. A harmadik év elengedtetett neki és 1872. év őszén hazakerült.

Mert a milyen csendes volt az előtt Kiséren még a vasárnap is, olyan zajos lett azután sokszor a hétköznap is.

Amint a jászkiséri előljáróság által a bünperhez becsatolt bizonyitvány igazolja, a mennyire csendes józan életünek ismerték a katonáskodás előtt ifju Borsos Sándort, olyan rakonczátlan volt hazajövetele után. Valóságos réme volt a község csendszerető lakosainak.

Az öreg Borsos Sándor ekkor már a Hegedüs Zsigmond tanyáján dohányos volt, átköltözött a szomszédban levő tanyájára, Borsos Sándor a hétköznapokat rendesen a tanyán töltötte, de vasárnap bement a községbe, ahol minden egyes alkalommal felvetette azt a kérdést, hogy ki a legény a csárdában, s minden egyes alkalommal egyedül maradván a korcsmában kézzelfoghatólag beigazolta, hogy kivüle az más nem lehet.

Nem volt olyan mulató legény köztük, mint ő, és aztán fizetett is, de azt is be kellett ismerni, hogy olyan derék szép legény sem akadt köztük.

A duhajkodás bevégeztével aztán Sándor elment a Tóth Mártháék házához, ahol a Czifra Sándor félben hagyott szerepét folytatta.

Ez a Tóth Mártha, amint az iratokból kitűnik, de amint A. urtól, aki abban az időben Jászberény város főjegyzője volt, hallottam, egy igen szép szőke leány, illetve asszony volt, akit különben a Borsos visszaérkezte előtt Kisér-gyöngyének neveztek, de a visszaérkezés után a korhely szeretője lett a neve. De lett más is, amint az majd később ki fog tünni.

A szép asszony pedig igazán szerette Sándort, de arról, hogy veszedelmes legénykedéséről mondjon le, szólni sem mert; a legény különben többször tudtára adta henczegve, hogy neki még a csendbiztos sem parancsol.

S meg volt az a szerencséje, hogy bár több legény fejét beverte, akik nem elég gyorsan ismerték be, hogy ő a legény a csárdában, de azok nem mentek soha panaszra.

Egy alkalommal 1873. év junius hó 8-án délután a jászladányi vásárról jöttek haza Borsosék. A kocsin az öreg Borsos feleségével, Borsos Péter, Borsos Sándor és szeretője Tóth Mártha ültek. Borsos Sándor kapatos állapotban volt.

A két ló majdnem repült a kocsival, Sándor hajtotta azokat. Nem messze Kisértől haladt előttük a Buzás J. Sándor kocsija. Borsos ezt megakarta előzni. Ezt a rosz szokást még a mai napig sem tudták kiirtani a legényekből.

A Buzás lovai azonban ijedősek voltak, s bár nem akarta, az ő lovai is futtatni kezdtek és igy Borsos nem tudta megelőzni.

Borsos dühbe jött s megcsapkodta a lovait, s pillanat alatt a Buzás kocsiját elérték s oldalt megakarták előzni.

Hanem nem sikerült, mert az egyik oldal kerekei az árokba kerültek és a kocsi feldőlt, messzire hajitván ki a puhaföldre a benne levőket.

Káromkodva kelt fel a fiatal Borsos Sándor, botot kapott fel s Buzáshoz rohant.

- Na hát fogja kend ezt - kiáltott a dühödt legény, s a bottal háromszor főbe vágta Buzást.

Az pedig szó nélkül bukott vissza kocsijába, a lovak megindultak, s mentek szép csendesen Kisérre, befordultak a Buzás udvarára, s ott megállottak.

Szinte csodálkozni lehetett, hogy a hetvenkedő, verekedő legény csak most jutott még ilyen bajba.

Mit törődött azzal romlott lelke, hogy egy szorgalmas családapát ölt meg, aki nagyszámu családját vasszorgalmával tartotta fel.

Nem nyomta, vagy legalább nem eléggé nyomta lelkét a kiontott vér, nem hatott rá, nem térité bünbánatra a férj és apától megfosztott család keserves könnyei.

Még az sem jutott eszébe, hogy e mindenki által szeretett, igyekvő családapa sohasem bántotta őt, hanem még hetvenkedve mondta, hogy miért boritotta ki őket.

A Bogár Imre históriájában volt méreg cseppek termékeny talajra hullottak az ő kebelében.

Ezért kapott a jászberényi kir. törvényszéktől 3 esztendei rabságot, de amit megapellált.

S folytatta rakonczátlankodásait, s folytatta szerelmeskedését a homályosulni kezdő Kisér-gyöngyével ott, ahol elhagyta.

Az apa, meg az anya bele nem szólt a dologba, mintha minden ugy volna jól, ahogy van.

Kun-Szent-Márton városában Bárány Antal gyógyszerésznél laboráns volt Németh Sylvester, belső szobalány pedig Őze Sári Victor. A laboráns csinos gyerek, a szobalány még csinosabb lány volt. A gyakori érintkezésnek az lett az eredménye, hogy kölcsönösen szeretői lettek egymásnak.

A próbaházasság semmiféle nyilvános szertartást nem igényel ugyan, de nemcsak a mostani, hanem a régebbi időben is sok követője volt.

Németh Sylvesternek a gyógyszertárnál külön lakása, illetve szobája volt, a hova mindenféle ceremónia elkerülésével feleségévé fogta Őze Victort.

A házassági akadályok ily egyszerű és gyors elháritása Victornak sem volt ellenére s igy a lombikok jóváhagyása mellett kötött eme házasság már jóval tul volt a mézes heteken, a midőn a gazdák kezdték észrevenni, hogy e tudtokon kivül levő házasság hátrányukra van.

A háztársak valamelyikének eltávolitását látták szükségesnek s a sors Victorra esvén, nevezettet elbocsájtották tudtára adván Sylvesternek, hogy ha az elválás esetleg nagyon zokon esnék szabadságában áll a nőnemü részét követnie.

De Sylvester elég jó helynek találta mostani helyét és maradt, hanem esküt vett Victoriától, hogy őt mindig szeretni fogja és kivüle más férjet egy rövid 24 órára vagy éjjelre sem fog választani.

Amit a lelkem Victoria könnyek közt igért meg és elment uj helyére a nagyvendéglőbe, ahol szobalánynak szerződtették, kijelölvén a szobáját is.

Az első este már ott volt Sylvester és kifejezte megelégedését, ami már abból is kitünt, hogy a jónak talált helyről csakis reggeli 4 óra után távozott és tért vissza lombikokkal ékesitett szobájába.

Oh, álnokok az emberek, hűtlenek a nők, a mely utóbbi alól nem kivétel még az olyan nő sem, mint Őze Sári Victor, aki pedig a házasságnak oly különös módján esett keresztül.

Már az első hetekben kezdett gyanakodni a laboráns, Németh Sylvester és csakhamar gyanakodása a legkeserűbb félbizonyitékká erősbült.

Ugyanis egyszer gazdája borért küldvén, a pinczemesternek kifejezte gyanakodását, a ki kételyeit eloszlatni megkisérelte, azonban oly irányban, hogy a Victoria hüsége a legkeserübb hűtlenséggé vált. Meggyőzni igyekezett ugyanis a pinczemester a szerelmes laboránst arról, hogy Őze Victor a megkezdett házasságkötést, különösen annak gyors módját annyira megkedvelte, hogy nagyon is gyakran tesz kisérleteket.

Méreggé vált minden csepp vér a laboránsban, s alig tudta haza vinni a bort gazdájának, alig tudta bevárni az estét, a vacsoránál alig evett valamit, azt is mintha a hátul álló Sajó kutyának dobálta volna.

- Na bátya, mától kezdve már kend ülhet ezen a széken, majd meglátja mi történik az éjszaka.

- Bánom én komám a széket, inkább azt engedd meg, hogy én vegyek előbb az ételből.

Az ablakon kitekintő leány felismerte első házasságánál szerepelt férjét, Német Sylvestert.

Németh ekkor bement az udvarra s akkorra a lány már kinyitotta szobájának ajtaját, s ott állt az ajtóba.

Ekkor beléptek a szobába, Sylvester az ajtó mellé támasztá fegyverét és aztán leült az ágyra a lány mellé, ahogy szerelmesekhez illik.

A lány kedvetlen volt, de nem merte visszautasitani az ömlengő szerelmest, aki egész hévvel ölelte magához választottját.

Nem volt oly édes a lány csókja, oly forró ölelése, önkénytes átengedése, mint a lombikos szobában, de azért csók volt az, ölelés volt az mégis.

- Hát aztán mért nem esküdöl - fakadt ki a legény - nem mersz ugy-e? s megfogta a lány kezét.

- Mernék én Silvi, de hagyj békét, miért annyiszor esküdni, ha igy nem hiszed, ugy sem fogod hinni.

- De nekem most kell, eleget hallottam már, nekem bizonyiték kell, esküdj meg.

Akkor vad erővel lökte el magától a legényt, felugrott és kifutott az ajtón.

A legény utánna rohant s felkapta fegyverét s amint a lány a konyha ajtón menekült, utánna lőtt 12 lépésről.

Pedig a lövés nem érte a lányt, mellette furódott az ajtóba, csak a nyakán és kezén kapott sértéstől és az ijedtségtől ájult el.

Harmadnap, augusztus 24-én fogta el Bozóky András csendbiztos a szentmártoni erdőben a bujkáló legényt, és akkor éjjelre a szentmártoni városi fogházba zárta el.

Másnap reggel a csendbiztos jelentést tett járásbirósághoz, hogy Németh Sylvestert szerencsésen elfogta, leirja, hogy mily körülmények közt, a végén aztán megjegyzi, hogy ismét elszökött, de egyben igéri, miszerint majd ujra elfogja.

Két nap mulva aztán csakugyan meglepték egy halász gunyhójában, s hogy megint el ne szökjék, egyenesen vitték Szolnokra, ahol a kir. törvényszék fogházában az I. emelet 8. számu czellájába zárták be, ahol kivüle még más 7 legény is volt.

Nyolczan voltak zárva abba zárkába. Hatan belőle csak valami bűrge, disznó stbi dolgokba voltak bekeveredve, de Németh Sylvester testisértés, gyilkossági kisérlet és fegyveres ellentállás miatt, a nyolczadik Bede András pedig gyilkosság miatt volt vádolva. Sőt Bede első biróságilag már életfogytiglani rabságra el is volt itélve.

Bede javithatlan romlott volt. Valóságos bün volt ez embert más emberrel összezárni, aki nem szünt meg azok lelkét beszédeivel rontani. Valóságos oltárt állitott a bünnek s társai nem mertek ellenvetést tenni.

Közép termetü, de vaskos izmos alak volt Bede. Inkább szépnek lehetett mondani, kék szemeiből szelidség, őszinteség sugárzott ki, de ez csak csalódás volt, mert ez az ember maga a bün volt megtestesitve.

Nem egyszer zaklatta társait, hogy törjenek ki, vagy szökjenek meg, de azok nem voltak hajlandók.

Megölted a lányt, ugy jársz, mint én. Életfogytig fogod a börtön falait bámulni.

- Dehogy nem lehet, majd meglássátok, hogy lehet. Hátha én megmutatom, hogy lehet, jöttök?

Deczember 8-án a séta udvaron Bede egy vékony, lapos kis követ vett fel és tett zsebre.

Este pedig, midőn a "vizitet" várta az ajtó sarkához illeszté a kis követ, akként, hogy ha az ajtó nyilni fog, a kő lecsuszik.

Ez ugyan nagyon régi módszer az ajtó nyitva tartásához, de nem adhatom másként elő a szabadulást, mert történetet és nem mesét irok; ez a szabadulás pedig igy, és nem másként történt az iratok szerint.

A midőn a felügyelő és az őrök kimentek, s az ajtózár lecsattant, Bede ugy szólt társaihoz.

- Ide nézzetek - szólt, és a zárkaajtóhoz ment s azt megtolta. Az ajtó nyilt.

- Minek szöknénk el - szólt végre egy birgében bajoskodó - ugyis elfognának s a 6 hónap helyett lenne egy esztendő.

- Hát itt akarsz elrothadni, most vagy 23 éves, eddig még gyerek voltál, most élnél, s nem akarsz élni.

- Szamár vagy Sylvester, én szerzek neked könyvet, a mivel a takács mesterséget folytathatod. Vagy jobb lesz itt?

- Na testvér látom jön az eszed. Fogd ezt a pokróczot és kössük jól össze.

- De azt nem kötöd - szólt felugorva a birgés - a magatokét viheted, ezért nem kell nekünk vallani, de a miénket ne vigyétek. Ugorjatok egy kicsit.

- Na jó - szólt Bede - igy sebaj. Jó mulatást - szólt az ajtóból, - kiment a két legény a folyosóra. Ott volt egy ablak, amely az udvarra szolgált. Azon nem volt vas, a többi mind keményen megvasalva.

Akkor valahonnan egy rudat keritett Bede, azt belenyomta valahogy az erős pokróczba, aztán kinyitotta az ablakot s kilökte a pokróczot.

Az lemászott. Egy kicsit ugrani is kellett, hogy az udvar kövezetére érjenek.

Ezután körülnézett azért, hogy miként lehetne szabadulni. Sötétséghez szokott szemei mindjárt találtak valamit. Észrevett egy hatalmas mosó teknőt a falhoz fektetve: Oda ugrott felkapta, és a börtön udvarnak a vár felé néző falához támasztotta.

Könnyült szivvel indultak el, a Zagyva hidon keresztül menve Szögszentiván felé.

De milyen jó helyre? Ha tudta volna szegény Sylvester, hogy hova, és mibe vezeti őt be az ő testvérje, bizonyosan vissza fordult volna, bemászott volna vissza börtönébe, s lefeküdt volna ágyára, hogy jobb ott neki.

De a sötét lelkü ember nem engedte gondolkozni sem, és igy lett Sylvesterből az, a mi Bede már az előtt is volt, betyár. De ő csak olyan muszáj betyár volt.

És Borsos Sándor megjelent a hivásra, és együtt volt a három jó madár két napig és aztán elindultak munkára.

Együvé került a három jómadár, akár Zöld Marczi, Palatinsiki és Becskereki. A Bogár Imre története megtestesült, majd vagy egy év mulva az Alsern-kaszárnyában a Borsos Sándor történetét fogják olvasni, s még mutogatni fogják, hogy melyik volt az ő ágya.

Pélyig gyalog mentek, de ott deczember 11-én loptak 3 lovat, arra felültek, és lóháton mentek Hevesig, a hol az Oroszi Guszti vendégszerető házánál telepedtek meg, a hol pedig sohasem fordult meg becsületes ember, csak ha Gusztit kellett valakinek bekisérni. Mert Guszti igen sok megye börtönét bejárta már és egész biztosra lehetett venni, hogy eddigi járásaival még nincs megelégedve, mert daczára 40 évének, még csak 26 esztendőt töltött egyik-másik vendégszerető megye börtönében.

A három pélyi lovat még a falu alatt elcsapkodták, hadd menjenek, ahová tudnak.

Másnap Guszti és Bede elmentek Gyöngyösre kocsin revolvereket és töltéseket vásárolni.

Mire sötét estére előkerültek, akkorra Átányból Németh és Borsos loptak 2 lovat és kocsit.

Ezen aztán másnap elindult a 3 jómadár, utközben egy zsidótól 10 frtot rabolva eljutottak Kisérre a Borsos tanyájához. Itt a lovakat ismét megcsapkodták s azok elvitték a kocsit valamerre.

Ekkor erőgyüjtéshez két napig maradtak a tanyán s akkor aztán mondták, hogy de már most menjünk.

El is mentek Szajolba, a hol Hegedüs Ábel István uram istállójából kiloptak 4 lovat, azokat befogták a kocsijába és elhajtottak.

- Na most tegyünk egy sétát tul a Dunára - szólt Bede - vigan nézegetvén az igazán jó négy lovat.

- Nem addig, mig a szeretőmet meg nem látogatom - felelte Borsos - hátha egy hétig sem jöhetünk vissza.

Elmentek egyenesen Kisérre, a hová még éjjel megérkezvén, Borsos leszállt a Mártha háza előtt, a két czimbora pedig elment a Borsosék tanyájára.

Borsos ott mulatott egész éjjel, egész nap szeretőjénél, éjjel érte jött a két czimbora s elindultak Pest felé. Budapesten keresztül mentek egyenesen Duna-Földvárra, a hol Bedének, mint mindenütt, volt ismerőse és ott beszálltak Gyulai János uramhoz. Ott mulattak vagy 3 napig s eladták a lovakat 300 forintért, amin szépen megosztoztak.

Megjegyzem, hogy marhaleveleket Oroszi Gusztitól hoztak, akinek az efféle papir igen szép számmal volt, hitelesitve, aláirva, csak a lovat kellett beleirni.

Mielőtt a 3 jómadár Duna-Földvárról visszaindult volna, még azon éjjel loptak Duna-Földváron lovakat és kocsikat. Adonyban Vinter Józsefet és egy más névleg nem ismert egyént zsaroltak meg egy kicsikét, s ugy kerültek vissza Kisérre, mert azt Borsos el nem engedte volna, hogy egy hétig meg ne látogassa a szép Márthát.

Aztán mentek fel Hevesnek, benéztek Oroszi Gusztihoz, onnan tettek egyfolytában kirándulást Sülyre, a hol Holtság Antalt, Hatrongyosra, a hol Adler Szidonia, Szarvaskörre, a hol Molnár József, Szentmártonba, a hol Glatter József, Friedman Márton, Monosbélre, a hol Eckert Herman, Bene pusztára, a hol Juhász Ignácz, Átonyba, a hol Orbán Sámuel, Sülyre, a hol Nemes István, Abonyba, a hol Hunyady Oszkár és több helyen, több ismeretlen nevü egyén kárára lövöldözések közt raboltak pénzt és élelmi szereket.

Mindezen rablások gyors egymásutánban, ugyszólván kutya-futtában lettek elkövetve, s mindegyiknél a vezér Bede Bandi volt.

A három kocsin járó rablónak e pár nap alatt veszett hire kelt és Heves- és Pest-Pilis-megyék, valamint a Jász-Kun kerületek folytonos levelezésben állottak egymással, egyik a másiknak irta le, hogy néztek ki a rablók és elvárta egymástól a legerélyesebb intézkedést.

A csendbiztosok valóságos dühre voltak ingerelve. Ma reggel Szentmártonban követtek el rablást és Bozóky csendbiztos hirnököt küldött Hevesre, hogy arra menekülnek a rablók, mire a hirnök megérkezett, a hevesi csendbiztos küldött stafétát a kunkerületi kapitánynak, hogy Átonyban raboltak s a rablók arra menekültek. A három kocsin járó rabló ismeretes volt már három-négy megyében. Mindenféle alakoskodásuk annyiból állott, hogy hol kiforditották a bekecset, hol beforditották. Különben a legjobban voltak ruházkodva, mint a hevesi csendbiztos jelentette, ugy néztek ki, mint jómódu jász polgárok. A rendőri lapokban megjelent személy-leirásuk, lovaik, kocsijuk leirása. De mire az megjelent, más volt a kocsi, más volt a ló.

Egerben igen szerettek mulatni, a hol jó borokat ittak, de ott azért egy-egy éjszakánál nem töltöttek többet, valamint minden héten legalább egyszer voltak Jász-Kiséren és a Borsosék tanyáján.

A veszősi csárdában is végeztek egy vad tivornyát, a hol a jelen volt négy parasztot addig itatták, mig tengeri betegségbe nem estek.

- Nem? azt szeretném látni - szólt Bede s felvéve két piszkos poharat, megtölté, s odanyujtá az egyiket Némethnek.

Azután Bede ismét két oly poharat vett fel, megtölté és odanyujtá Borsosnak az egyiket.

Bede ismét megtöltött két poharat és az egyiket oda vitte a csárdás fiuhoz.

De a csárdás fiu dühbe jött, beszaladt a szobába, kétcsövü fegyvert hozott ki és az udvaron mindkét csőből rálőtt Bedére. A második lövés levitte Bede fejéről a kalapot és homloka vérzett.

A szolnoki határban Molnár Nagy László tanyájára tértek be, a hol Bede, mert feje fájt a lövéstől, 3 napra visszamaradt, mig a két czimbora a rendes megálló helyre, Kisérre ment.

Lám Kneip páter csak nem rég, mint uj felfedezést hirdette a káposztalevélnek gyógyhatását a sebekre és ezen bünperből kitünik, hogy Bede Bandi ezt a gyógymódot már 1874. év elején alkalmazta.

Negyednapra ott volt ő is Kiséren, a hol különösen Borsos már eléggé kimulathatta magát.

Mindezen rablások pedig, miket fentebb feljegyeztünk mindössze 5 hét alatt lettek elkövetve.

Ezután tettek a betyárok olyant, a mi betetőzte eddigi müködésüket s eredményezte szétszóratásukat.

Jász-Kiséren özv. Fülöp Józsefné Lepsényi Paula gazdag asszony hirében állott s e mellett meglehetős fukar is volt. Lehetett mintegy 50 éves s mintegy 2 év óta élt csak ugy balkézről Barna József ügyvéddel. Barna József azonban az ügyvédkedést nem folytatta, lévén arra kevés ideje, amennyiben nagy véletlenségnek kellett történni, amikor nem olyan szinben látta a világot amikor a munkát szükségesnek tartotta volna. Lepsényi Paula tartotta benne a lelket s volt kénytelen pénzzel is ellátni, a miért eleinte kapott ugyan elismerő szavakat, de később e körülményt Barna nagyon természetesnek találta sőt olykor-olykor bottal is bizonyitotta az öreg asszonynak, hogy a pénze nem csak az ő részére szolgál.

Még később pedig ez a botozás a mindennapi kenyérrel együtt járt Paula részére, a ki választott férjének minden késői hazajövetelét ilyen érzékeny módon volt kénytelen tudomásul venni.

Annyira, hogy Lepsényi Paula valahányszor Barna Jóska későre maradt, nehogy ütlegeket kapjon kénytelen volt az istállóba venni éjjeli szállást.

Az istálóban a szalma tarlóban feküdt Lepsényi Paula, az ól egyik végében pedig Zsidó János kocsis és egy kis béres gyerek.

Éjjeli 10 órakor megzörgette valaki az istálló ajtaját, ami ilyenkor bezárva szokott lenni.

Zsidó János feltápászkodott és kinyitotta az ajtót. Amint kinyilt az ajtó, egy marczona, félig eltakart arczu legény lépett be, visszalökte a kocsist, hogy az elesett; utánna egy másik nyulánkabb egyén lépett be revolverrel. Kivül az ajtónál egy harmadik egyén alakja látszott. A legelsőnél egy balta is volt.

A vékonyabb ember revolverrel oda állt a kocsis és a béres gyerek elé, az első pedig Fülöpnéhez ment.

Fülöpné meg volt rémülve de azért elégnek tartotta, ha Barna Jóska fogyasztja a pénzét s daczosan felelt:

A baltás ember ekkor egyet ütött fejére a baltával, mire az asszony vérbe borulva bukott a szénatartóba. A baltás ember akkor lábainál fogva kirántotta az asszonyt és ismét rárivalt.

- Nincs egy krajczárom se kutya - sikoltott az asszony és kezeivel a rabló felé kaparászott.

A rabló ekkor szakgatta, tépte a vénasszonyról a véres ruhákat s midőn mindent letépett róla, s meztelenül feküdt ott áldozata, kikutatta a ruhákat, de nem talált csak egy kulcsot.

- Nesze kutya! - szólt a vad betyár és még egyet sujtott a baltával áldozata fejére, aki erre mozdulatlanul maradt s többé semmi kérdésre nem felelt.

- A szobában lesz valahol - mormogott a rabló és intett fiatalabb társának, aki kiment.

- Ti pedig meg ne mozduljatok, ha kedves életetek. Ezzel ő is kiment s kivülről az ólajtót bezárta.

A 3 rabló ekkor a lakáshoz ment s mivel az ajtó a kulcscsal ki nem nyilt, baltával feszitették be az ajtót. Amint az ajtó felnyilt, ugyanakkor az utczáról beszélgetés hallatszott s a 3 ember a falhoz huzódott.

A beszélgetés mindig közelebb hallatszott, végre egy magas férfi fordult be az udvarra. A lábaival sehogy sem lehetett megelégedve, mert azok annyira össze-vissza jártak, mintha sehogysem akartak volna szolgálatára lenni a beszélgető alaknak.

Az ember magában beszélt, ami pedig Barna Józsefnek volt szokása berugott állapotban.

- Majd adok én neked! - mormogá Barna, de hogy kinek és mit ad nem mondta meg.

A rablók megunták várni, mig e részeg előbbre jön, mert az megállott az udvar elején, mintha a sötétben akarna helyszini szemlét tartani.

- Pajtás az messze van, légy szives hozd ide, ennyit megtehet egy jó czimbora.

Azzal megragadta nyakánál a ruhát s mihamar odahuzta az istállóhoz, ahol kinyitotta az ajtót s belökte Barnát ugy, hogy végig esett a földön, oda a megölt asszony mellé. Akkor ismét bezárta a rabló az ajtót és nyugodtan mentek be a szobába, ahol gyertyát gyujtottak.

Egy ódon vasas ládába beillett az asszonytól elvett kulcs s kinyitva, sok ruhába kötve megtaláltak vagy 1200 frtot.

A szobában lelökték az álczáikat s megismerhetjük bennük Bede Bandi, Borsos Sándor és Németh Sylvestert.

A pénzen testvériesen megosztoztak s azután elmentek. Mint akik a dolgukat rendesen elvégezték.

Amint ennek a gyilkosságnak hire futamodott a betyárok kézrekeritése végett ismét a legszélesebb intézkedések tétettek, aminek azok neszét vevén, egyelőre szétváltak egymástól.

De az ujabbi hajszának sem volt eredménye, aminek a rendőrség tervszerütlen eljárása volt az oka, amint azt a jászberényi kir. törvényszék a hozott itéletben is felhozza a következőkben: "- - más részt a pandurok általában terv és erélytelenül járván el az üldözés és kézrekeritésnél"

Megesett, hogy 5-6 tagból álló pandur csapatnak bejelentették, hogy Bede és társai itt és itt, ebben a csárdában mulatnak (pl. egyszer a levegői csárdában) és a pandurok nem mertek oda menni hanem szándékosan oly késedelmezéssel és oly zajjal haladtak, hogy a lóval mindig ellátott betyárok, mire a kijelölt helyre értek már a szomszéd falu határában jártak. A legrémesebb hir járt a 3 betyár nyomában. Az igaz is volt, hogy a töltényeket nem kimélték és mindenütt egy-két lövést kibocsátottak.

És Borsos Sándor a Lepsényi Paula meggyilkoltatása után mindvégig Jászkiséren szeretőjénél és a jászkiséri határban tartózkodott. A község jegyzője maga többször látta és hiába tett bejelentéseket, a kiküldött üldözők erélytelensége mellett a betyár a legbiztosabban érezte magát.

Németh Sylvester volt a leggyámoltalanabb köztük, nem hiába afféle "muszáj betyár" volt, de amikor szétváltak, nem tudta mit tegyen. Kunszentmártonban és környékén csatangolt, egyik-másik rokonához be-be tért, de nyugalmat nem talált.

Arra sem volt bátorsága, hogy magát feljelentse. Mig végre 1874. február hó 9-én bement Kunszentmártonba és ott egy kis korcsmában mulatott a Lepsényi Paulától jutott pénzből.

De berugott szegény fiu és ahogy este 9 óra tájban kóborolt egy utczán, egy kapuban két beszélgető embert talált.

- Ez ni. S akkor feléjük lőtt a revolverből. A golyó mellettök vágódott a keritésbe.

A mikor a házbeliek hallották a keletkező lármát, kiugrottak és legelőbb is az égni kezdő tetőt oltották el.

Sylvi lövöldözött a nép felé s futott a kerteknek, de amint egy keritésen kapaszkodott fel, egy gyors lábu pandur utólérte és lábánál fogva lerántotta s nyomban rátérdelt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tudták a pandurok, hogy Borsos Sándor Kisér környékén tartózkodik. Nem is kellett ehhez valami erélyes nyomozás, mert Borsos Sándor nappal is végig ment az utczán. Nem ölelte, csókolta más Márthát, mint Sándor. A korcsmáros urak is igen meg voltak elégedve, a legerélyesebb üldözés alatt is, sok pénzt mulatott el náluk az üldözött betyár.

1874. év február hó 13-án az öreg Borsos tanyája körül lesbe állt Nyitrai Sándor, Szabó Pista, Király Péter és Szentpéteri Sándor hadnagy, hogy elfogják Borsost. Az egész napot hasztalan várakozásban töltötték el, a betyár nem mutatkozott.

Estefelé Kisér felől Nyitrai egy vadászt látott közeledni a tanya felé. A hely tilalmas volt.

A vadász ekkor lekapta fegyverét s mindkét csőből egymásután Nyitraira lőtt.

A sörétek ott süvöltöttek el a Nyitrai füle mellett, egy-két sörét sapkáját is levitte fejéről.

Mintha csak ez a lövés kellett volna, hogy Nyitrai visszanyerje hazulról hozott bátorságát. Előkapta karabélyát és ő is lőtt.

A vadász egy legelésző lovat kapott utban, arra felugrott és a Kis István tanyája felé elvágtatott.

A pandurok lövöldöztek utánna jó messziről, de gyalog nem követhették s azután megállapitották egymás közt, hogy ez a vadász Borsos volt és hogy ez bizony elszaladt!

A Lepsényi Paula megöletése után mindhárom betyár érezte, hogy egyidőre szét kell válniok. Külön-külön könnyebb a menekülés, egyik nem esik utjában a másiknak.

Németh Sylvi volt a leggyámoltalanabb. A muszájbetyár a midőn a vezető kezeket nem érezte, nem tudta mit tegyen. Tájékozatlansága visszavitte az ismert vidékre, szülőföldjére, ahol el is fogatott.

Borsos daczosan nem mozdult a szeretője közeléből. Soha más lánynyal nem is tréfált, soha más lányt meg nem ölelt, a régi szeretőjéhez hű volt. A szép Márthára pedig kinnal kezdtek nehezülni a napok, alig mult el éj, vagy nap, hogy pandurok ne jelentek volna meg lakásán. Akkorára már Borsos veszélyen tul volt ugyan, de félt, remegett a lány.

A harmadik, Bede, az jól tudta, hogy e vidéken már minden bokor pandurt rejthet. Nem is látta őt senki.

Neki vette magát az erdőknek. Az erdőben talált ételt, pihenőt, szeretőt. De nem maradt egy-két napnál tovább. Ha madár ijedt sikoltással repült fel előle és menekült, megrezzenve állott meg. A madár fél a veszélytől, ő is fél, a madár akar és tud menekülni, ő is akar és tud. És menekült tovább. Fel Budapestnek, le onnan a Duna mentén. Utközben egy kis szerény zsarolás is esett, de csak ugy csendesen zaj nélkül, nehogy megtudják menekülése irányát.

Egy dologra el volt határozva. Hogy semmi körülmények között nem engedi magát visszahurczoltatni a börtönbe, szilaj vére ott megpetyhüdne, az őrületbe vinné.

Kifeszité izmos karjait. Mosolygott. Mintha gondolná, hogy egy-két legény még nem elég arra, hogy Bede Andrást elfogja. És Bede András nem engedi magát. Nem csak erős, de óvatos is. A Duna és Tisza választja el attól a vidéktől, a hol őt minden csárdában, minden bokorban keresik. Ő pedig ezen a harczmentes vidéken kóborol nyugodtan. Majd ha aztán ott is csendes lesz minden, visszatér a két czimborához.

Arról, hogy megbánást érezne, hogy küzdve feledje el gonosz tetteit szó sem volt. Egy pillanatra sem fordult ez meg agyában. Csak pihenni akart.

Pedig ez alatt egy vézna legényke az ő elfogásáról gondolkodik. Valami ösztönszerü gondolat viszi azt arra, hogy Bedét neki kell elfogni.

Ő van erre kiszemelve, Bedének ő fogja fülébe kiáltani, megvagy, meghalsz, vár az akasztófa.

Szabó István hadnagy azzal a kérelemmel fordult Kolosy vizsgálóbiróhoz, hogy ismertessék meg vele az elfogott Németh Sylvi vallomása és bizassék meg Bede elfogatásával.

A kérelemnek a vizsgálóbiró eleget tett. Szabó a vallomásból arra határozta magát, hogy Bedét, kinek ezen a vidéken semmi nyoma, Dunaföldvár felé fogja keresni. A vallomás szerint Bede egész bizonyosra ment Dunaföldvárra, lehet, hogy most is arra vette utját. Szabó elutazott Szajolba, felkereste Hegedüs Ábel Istvánt s megkérdezte, hogy felismerné-e lovait, szekerét.

Hegedüs azt felelte, hogy még a szerszámok darabjait is felismerné, s kész volt elmenni Szabóval Dunaföldvárra.

Mire Jászberénybe visszatértek, kész volt a nyilt megkeresés az utba eső hatóságokhoz s a kivonat a Németh Sylvi vallomásából.

- - "Amint a töltött uton Buda felől menve Dunaföldvárt elértük, az utról jobbra kanyarodtunk, s a város szélén menve egy darabig a kocsival, Bede a kocsiról leszállott, hogy tudakozódjék valami ismerőse után, de ez éppen akkor befogva volt, hanem ennek neje vezetett Bedének egy másik ismerőséhez; e nő után menve elértük a városba bekanyarodva ezen embernek házát, mely igen jeles helyen van t. i. egy temetőnek s abban levő kápolnának zöldre festett kapujával épen szemközt van e ház a város szélén. A ház maga ablakával a temetőre néz, a ház előtt falábakon álló tornácz vonul végig, ócska deszkakerités mellett van mindjárt a kut, az udvar végénél nagy térség van, mely a templom felé nyulik. A házzal egy végtében van egy közönséges istálló, az istálló előtt azzal összeragasztva van a szénatartó, mely fából van, az istálló végében van a félszer."

Ezután Németh részletesen leirja, hogy a gazda, a gazdasszony és a gyerekek hogy néztek ki.

A nyomozó Szabó egyenesen Dunaföldvárra ment, a hol Németh leirása után megállapitotta a házat, a hova Bede és társai a Hegedüs Ábel lovaival betértek.

Szabó 1874. márczius hó 2-án jelentkezett Földváron a járásbiróságnál, a hol nyilt megkeresésének előmutatása mellett, előadta jövetelének czélját s házkutatást kért.

A biróságnál helyesnek találták a Szabó megállapitását. Az ember, a ki 1873. év deczember végén Szegszárdon fogva volt, Berkes János nevü rovott előéletü egyénben állapittatott meg, s ennek neje vezette Bedééket a közelben levő Gyulai János házához, a ki Berkessel sógorságban van, és a ki szintén rovott előéletű. A járásbiróság mindkét helyre elrendelte a házkutatást és ezzel Oszoly aljegyzőt bizta meg.

A midőn a lefoglalt tárgyakat a járásbirósághoz vitték, Szabó kérte a biróságot, hogy a megyei hatóság megkeresésével a két porta és lakói felügyelet alá helyeztessenek, mert neki az a hiedelme, hogy a betyárok egyike ezen a vidéken tartózkodik, és hogy az előbb-utóbb be fog térni a Gyulai János házához.

Mindkét helyen kivül és belől egy-egy megyei pandur rendeltetett ki két-két órai őrállásra.

A Gyulai János házánál csak Gyulai István a János apja volt otthon, a Gyulai János felesége és két gyermeke bent voltak Szegszárdon, a hol Gyulai János valami posta rablás gyanuja miatt letartóztatva volt.

Szabó István kora reggel felment a városházára, a hol a lefoglalt tárgyak ugyanazonosságának megállapitása folyt.

Reggeli 6 órakor a Gyulai János házánál az őrállás Bartos András megyei foglárra került.

Bartos András egyideig az udvaron nézegetett, majd segitett az öreg Gyulai Istvánnak a marhákat megitatni, aztán mindketten betértek a fütött szobába beszélgetni. A foglár oldalán revolvere volt, fokosát pedig letámasztotta.

Ez alatt a már élni kezdő utczán többen egy urasan öltözött zömök gyalogos embert láttak közeledni. Az ember lovagló nadrágot viselt és rajta egy egri diák szür volt. A kezében volt pálczával jobbra-balra suhintott, s mint a kit mi sem érdekel, egyenesen a Gyulai János házához közeledett. A mikor a kapuhoz ért a fiatal ember, szétnézett és aztán benyitott s a ház ajtóra került.

Az utczán levők még néztek az ismeretlen után, s pár percz mulva egy lövés zaja hangzott a Gyulaiék házából, majd még kettő is. Ugyanakkor kinyilt a ház ajtaja, egy ingben kiugrott az öreg Gyulai, gyorsan bezárta az ajtót s észrevéve az embereket az utczán elkiáltotta magát:

Pillanat alatt népes volt az utcza. Valaki elszaladt a városházára is. Ott bent pedig az történt, hogy a midőn a betyár, a ki Bede Bandi volt, belépett, rögtön észrevette, hogy megyei foglár ott van.

Az öreg Gyulai észrevette, de a foglár nem, hogy Bede ruhája alatt keres valamit.

Bartos ekkor már gyanakodott, s közelebb lépett Bedéhez, de abban pillanatban az már kicsatolta revolverét s kirántotta. Hozzá ugrott Bartos, hogy megragadja, de eldördült a lövés, a mely Bartost mellbe találta.

Felkiáltott Bartos, de megragadta a betyárt, és dulakodott vele. Bede meg volt lepetve, de izmos karjaival elbirta taszitani a sebét nem érző foglárt, s még kétszer lőtt rá, a mire az arczczal lebukott a földre.

Amint Bede látta, hogy a foglár nem mozdul, menekülésre gondolt. Az ajtóhoz lépve kiakarta nyitni, de észrevette, hogy kivülről van bezárva.

Amint kilépett az udvarra, látta, hogy nagy tömeg van az utczán, hallotta a kiabálást, itt van, fogjátok meg, üssétek agyon.

A betyár elővette revolverét, megfenyegette a népet, aztán lassu léptekkel kezdett hátrálni a kertek felé.

Az emberek egymást biztatták, de senki sem mert közeledni a fegyveres betyárhoz. Hanem azért az egész tömeg utánna nyomult az udvarra. A hátul állók ugyan biztatták is az elől állókat, hogy talán nem félnek egy embertől.

A midőn azok látták, hogy a lövésre senki el nem esik, ismét előbbre nyomultak.

- Atyafiak - kiáltott Bede - én nem bántom kendteket, kendtek se bántsanak engem.

Hirtelen ujabb mozgás látszott a tömegen, majd szét nyilt az, s kilépett Szabó István.

- Hiába Bede komám, oda is küldtem én embereket. Ma van az itélet napja. Bede sötéten nézett a közeledő Szabó Pistára, majd hirtelen felugrott a keritésre, de azonnal visszahullott.

Látta, hogy ott is vannak emberek. Pedig azoktól bátran mehetett volna, mert a mint észrevették, hogy a betyár alakja megjelenik a keritésen mind futásra gondolt, de hogy észrevették visszaesését, egyidőre még a hasznos futást elodázták.

Bede előtt elsötétült a világ, látta mint fetrengett fekhelyéhez lánczolva, majd szétnyiltak előtte a börtöne falai, s látta az akasztófát, a végczélt.

Szabó sehogysem tudta megérteni a betyár multjából, hogy miért nem lőtt még egyszer rá Bede, holott ha lő, akkor nem csak kis horzsolást kap, hanem valószinüleg nem lenne szüksége a 200 frtra. De mikor kikutatta a zsebeit, s megnézve a revolvert nem talált töltényt, megtudta fejteni a dolgot. Az utolsó golyót a betyár magának tartogatta, hogy kikerülje az akasztófát.

Még aznap táviratozott Szabó Jászberénybe az eredményről. A legveszedelmesebb, a vezér halott már.

Szabó Pista boldog volt. Nem csak, hogy megkapta a 200 frtot, a mi a Bede fejére volt tüzve, hanem ismert egyén lett 3 megyében. Ez aztán derék fiu, ez még elfogja majd a harmadikat is.

Azt nem is kellett ugy keresni, mint Bedét. Mert az meg nem mozdult Kisér környékéről.

Egyszer mégis meghallotta Szabó, hogy Borsos már egy hét óta a Hegedüs Zsigmond tanyáján tartózkodik. Nem árulta el senki Borsost, csakugy a gyerekek beszélték egymásközt és megtudta Szabó is.

Május 14-én kimentek Szabó vezérlete alatt Szentpéteri, Réz Antal, Baki Mihály és Pesti hadnagyok.

Végre látták a hadnagyok, hogy ezek nem merik megmondani, hogy hol van Borsos. Hozzá fognak tehát keresni.

Megkisérelték kinyitni az ajtót de nem sikerült hallgatóztak, de semmi nesz nem jött.

Ekkor a szobából egy lövés dördült el és az ablak üvegeken keresztül törve a hadnagyok közt sivitott el.

Meg van ám, de hogy fogják meg. Tudták hogy annak van elég töltése, az láthatta őket a szobából, de ők nem láttak be a poros ablakon keresztül.

Szabó ekkor egy rudat vett elő, és az ablak alá huzódva, a ruddal egymásután beverte az ablakokat mialatt a hadnagyok a szobába be, a bent szorult Borsos pedig kifelé lövöldözött.

De be volt verve az ablak s most már beláttak a szobába, ott csak a szegleteknél lehetett Borsosnak meghuzódni.

Szabó unta már a dolgot. Elővett egy pisztolyt s puskaport tett be, s azt leverte. Majd elővett egy papirt, abból paprikát szórt jó bőven a csőbe, azt is lefojtotta.

Node ezt a veszedelmes szert csak közvetlenül az ablaknál lehet a szobába lőni. Ki fogja ezt megtenni.

- No majd belövöm én, csak addig vigyázzatok, és lőjjetek, ha kidugja fejét.

Szabó lassan az ablak alá huzódott s amint az ablak alatt volt, kissé felemelkedett, kinyujtotta karját s gyorsan az ablakhoz felrántva a szobába lőtt.

De ugyanazon pillanatban, a hogy Szabó felemelkedett s lőtt, az ablakból egy kar nyult ki s ugyanakkor lőtt is, ugy hogy a két lövés egy hangot adott.

Szabó ezután tántorogva huzódott az árokpartra és ott leült. Kezét mellére szoritotta. Arcza elsápadt, szemei bánatosan fordultak Jászberény felé, ajka mozgott, mintha bucsuzna elhagyott családjától, felesége és négy árva gyermekétől.

A szellő talán elvitte sóhajtását ahhoz a szegény asszonyhoz, a ki férje miatt folytonos remegésben van, s a ki mihelyt szavakat tudnak kiejteni gyermekei imára tanitja azokat. Én istenem, őrizd meg apánkat, a ki nekünk a mindennapi kenyeret keresi, a ki minket a zord, rideg, idegen világban szeretettel szorit keblére. Én istenem, őrizd meg.

A szellő talán innen is elvitte az ima hangját a parton ülő sápadt férfihez, a ki már homályosodni kezdő szemekkel tekint erre.

Aztán lehanyatlik. A lélek elrepül a testből, és elindul a maga utjára, számot adni oda fent minden jóról, minden rosszról.

Oly gyorsan nem érhet fel, mert még vissza kell tekintenie a földre, nem hogy mi történik gyilkosával, hanem, hogy visszatekintsen abba a kis házikóba. Oda lát, látja mindet, az ő szeretteit, utba éri az érte küldött ima. Na azt majd ő maga fogja rendeltetése helyére juttatni, s majd vissza forditja azokra oda lent.

A hadnagyoknak nem volt idejük ápolni Szabót, mert a mint a paprika betölté a szobát, felszakitá az ajtót Borsos és kilépett.

A hadnagyok hátráltak egy kicsit, de lőttek is egy kicsit, de hogy hová, azt abban a pillanatban nem tudták.

Az látta, hogy a hadnagyok megvannak rémülve, s felhasználta a zavar e pillanatát. A mezőnek iramodott.

Amikor a hadnagyok magukhoz tértek, hogy hiszen Borsos is fél, már fut is, az jó messze volt.

Az üldözött betyár megállott egy hóka előtt, elővette bicskáját s lábán a béklyót elvágta és felugrott rá és sarkantyuzta a lovat.

A hadnagyok végre belátták, hogy tulajdonképen ők nem tudnak egy lóval versenyt futni s elmaradtak.

És aztán gondolta magában, hogy ha a hadnagyok elmaradtak, annál kevesebb oka lesz Borsosnak lovon futni előlük. Ennek az erős logikának csaknem fog ellentállhatni Borsos.

Piri Nagy Sámuel az Akolhátig kisérte Borsost, a hol Mocsy Bálint tanyáján utól is érte, a mikor lóhátról egy itcze édes tejet parancsolt Borsos.

Borsos nyugodtan megitta a tejet, aztán kivette revolverét s oda tartotta a Piri szeme elé.

- Te, ha még egy szót szólsz, mindjárt lelőlek. Mondtam, hogy majd visszakapod.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lóháton, hol egyik, hol másik tanyára ment, élelmi szert és pénzt zsarolt. Legtöbbször megvendégeltette magát. A gazdának asztalához kellett híni, a hol evett, ivott s az asszonyoknak a maga módja szerinti kedvességeket mondott. Nem mertek sehol ellene szegülni.

A hatrongyosi pusztán Singer Péter bérlőnél háromszor megjelent, mindannyiszor pénzt követelve, egy izben az asszonyt egyedül találta otthon, a ki a kiállott félelmek miatt beteg lett.

Egy izben a veres majorba Grünvald nevü tiszthez ment, a kivel befogatott és elhajtatott a Grega Károly tiszt kezelése alatt levő tanyára, a hol Gregát meghivatta Grünvaldhoz vacsorára.

Grünvaldtól egyedül elment, visszahagyva a két tisztet. Nem sok idő mulva a Gregától ellopott szép lovon tért vissza s az ablakon bekopogtatva elbucsuzott.

Tartózkodott pedig Kecskemét és vidékén, a mit igazol az alábbi jelentés:

3357/1874. sz. Kecskemét város rendőrkapitányi hivatalától. - - - Szóbeli felhivására - - csatolni a látleletet, a mely Buzsik Gábor és Imre panaszáról f. évi május 18-án felvétetett, - a korcsmáros és háznépe a náluk garázdálkodó fiatal embert nem ismerték, a bemondott személyleirása után azonban a f. évi márczius 26-ról kelt 8. sz. belügyminiszteri rendőri körözvényben leirt ifj. Borsos Sándorral ugyan azonosnak találtam s üldözése iránt a szükséges intézkedéseket ugy magam részéről, mint a szomszédos 23 alvidéki városok és községek ily értelembeni megkeresésével megtettem. - - A talyigákat f. évi május 17-én virradóra a törteli postalegény Kardos Páltól lopta. - - A jászberényi kir. törvényszéket Borsosnak ezen vidéken viselt dolgairól, különösen pedig arról, hogy a pusztabiró tudtával a jászbenei pusztán Gulyás János nevü gulyásnál tartózkodott és hogy május 17-én a tatár-szent-györgyi papon erőszakos zsarolást vittek véghez - - - Hajagos Illés rendőrkapitány.

Végül a jász-kun kerületekre nézve az 1874. évi julius 13-án 29031. szám alatt Borsos Sándor miatt a belügyminiszter által a rögtönbirósági eljárás engedélyeztetett.

Maga Borsos is érezte már, hogy a hurok körülte mindig összébb-összébb szorul.

Benedek János csendbiztos értesült arról, hogy Borsos Sándor ismét visszakerült a Jászságba.

Julius 28-án 10 csendlegénynyel megjelent Jász-Kiséren, s ott a rendőri közegeket magához vette s feltette magában, hogy a község minden házát kikutatja a futóbetyár után, s aztán majd megy tovább.

A kutatás megkezdődött eredmény nélkül, mig végre a Tóth Mártha házánál állt meg a csendbiztos.

- Dehogy van csendbiztos ur, régen nem láttuk. Ugy halljuk, hogy Kecskemét vidékén van. Dehogy van itt. Nem lehetne akkor mosni.

- Jer Mártha - szólt Baki megfogva a szép asszony kezét - jer menjünk a padra.

Vizsga szemeivel szétfutotta padot s egy szegletben észrevette a gatya szárat, és csizmát, a többit hozzá képzelte a gatya és csizmához.

Abban a pillanatban egy lövés dördült el a padon, és a pandur sipkája messzire repült a fejéről. Mártha pedig nagyot sikoltva ráesett a pandurra, s mindketten leestek a létráról. No, de nem volt valami magas, nem ütötték meg magukat.

Amint ezek leestek megjelent a Borsos Sándor alakja a padajtónál s nagy csendesen leszállt a padról. Mindkét kezében revolver volt.

Bizony nem mert senki közelébe menni, vették észre, hogy ezen fickónak könnyen áll a lövés.

Az pedig Márthát és anyját beküldte a szobába, maga is utánnuk ment s belőlről bezárta az ajtót.

Amint eltünt Borsos, megjött a pandurok bátorsága, és felszólitották Borsost, hogy adja meg magát.

A pandurok is lőttek, Borsos is lőtt, de e lövöldözésből nagyobb baj nem lett.

Négyóra hosszáig tartották megszállva a házat a pandurok, körükbe gyült az egész község, s nem tudták kivárni onnan a házból a betyárt.

- Fiuk! - kiáltott nagy hangon, felgyújtjátok a házat, aztán rohamra megyünk. Egyszer ugy is meg kell halni.

A midőn megcsóválták a levegőben a szalmacsóvát, hogy lángra lobbanva lökhessék a házra, hirtelen megnyilt az ajtó.

Azzal odalépett a csendbiztoshoz s kezet fogott vele. Aztán a pandurokkal. Azok aztán nem is eresztették el, hanem lánczot tettek rá.

A jászberényi kir. törvényszék 1875. évi január 25-29. napjain tartott végtárgyalás után 281. 1875. számu itéletével ifj. Borsos Sándort életfogytiglani, Németh Sylvestert 15 évi rabságra itélte.

És ezzel azt hisszük be van fejezve tévesztett uton haladt fiatal emberek története? A Német Sylvesteré igen, de Borsosé még nem.

A jászberényi fogháznál is elkövették azt a hibát, hogy Borsost együvé zárták a nála egy kicsivel sem jobb két emberrel, Gombos Lőrincz és Ocskai Sándorral.

Mindhárman életfogytiglan voltak elitélve. Nem volt mit szemére vetni egymásnak.

És mi lehetett volna az életfogytiglan elitélt emberek beszéd tárgya, hogy és mint lehetne az arany szabadságot visszanyerni.

Megállapodtak, hogy kitörnek. A kőfalon tulig együtt és egymásért élnek, ott aztán elválnak.

Mind a hárman osztották a Bede elvét, hogy egyik a másiknak csak terhére lenne.

Augusztus hó 12-én este 8 óra tájban a börtönmester, két fogházőrrel együtt belépett a kemény elitéltek 1. számu czellájába.

A három rab egymás mellett állott, szeliden nézve a börtönmester vizsgálódását, kezükön, lábukon csörgött a láncz.

Amint a vizsgálók a czella hátulját nézegették, a három rab lelökte magáról az előre lereszelt lánczokat, és kiugrottak a börtön előszobájába. Egyik bezárta a czella ajtaját, a másik kettő pedig villámgyorsan rohanta meg az előszobában hagyott őrt, azt földre verték s aztán az előszoba ajtaját is bezárták.

A folyosón álló őr figyelmes lett a zajra, de nem volt készen a történtekre. Mielőtt fegyverét elsüthette volna, a három ember rárohant, száját betömték, fegyvere a Borsos kezében maradt.

Az udvaron a lámpakaróhoz oda volt támasztva a létra, a melyről a lámpát meggyujtják.

E létrát elvették s a kőfalhoz támasztották és egymás után a kőfalról az utczára ugráltak. Ott szétváltak.

Amint Borsos szaladt az utczán szembe jött rá egy csendlegény és egy pár asszony. Nehogy ezeknek feltünjön, hogy hajadon fővel és fegyverrel szaladt, már messziről elkezdett kiabálni, hogy nem láttak-e erre szaladni 3 sertést. Azok jámborul felelték, hogy nem bizony.

Ezután folytatta ott, a hol elfogatása előtt elhagyta, azon különbséggel, hogy a jászkiséri határban nem mert többé tartózkodni, hanem rávette Tóth Márthát, hogy menjen vele. És a leány ment. Több rablásnál, mint néző jelen volt ugyan, de legtöbbnyire Hevesen, Oroszi Gusztinál tartózkodott.

Az egész per során beigazolást nyert az, hogy Borsosnak minden csikós, gulyás, csősz pártfogója volt, nemcsak, hanem olykor-olykor, hogy az a hire legyen, miként neki bandája van, egyiket-másikat magával vitte rablásaihoz.

Az országuton nappal megállitották Lőlbach Miklós gazdatisztet, s elvették lovát, kocsiját, pénzét, fényes nappal látogattak be a tanyákra, és e veszedelmes kalandozás igy ment egész 1875. évi november hó 23-áig.

Ezeknél a rablásoknál az volt a szerencse, hogy Tóth Mártha mindég közelében volt Borsosnak, s mindig arra kérte, hogy ne lövöldözzön, ne öljön. És a vad betyár hallgatott rá.

Végre 1875. évi november hó 23-án megjelent Sághy Miklós hevesi csendbiztos Tóth Mór egri kir. ügyész előtt és jelentette, hogy a hajnalban Borsos Sándor futó betyárt, szeretője Tóth Márthával együtt elfogta, egyben kérte, hogy a Borsos fejére kitüzött 300 frt jutalom kiutalványozását szorgalmazza.

Oroszi Ágoston, a kinél ez időben Borsos és szeretője ugyszólván állandóan tartózkodtak, öregesebb ember lévén, megunta a folytonos csatározást, és érintkezésbe lépett Sághy csendbiztossal s 50 frt jutalom fejében megigérte, hogy Borsost kezére keriti. Többféle kisérletek után végre 1875. november 22-én este jelentette Sághynak, hogy Borsos az éjjel minden bizonnyal ott fog hálni az ő házában.

Amint a körülállás megtörtént, Sághy a ház ablakához lépett és erősen megzörgette az ablakot.

Oroszi Guszti villámgyorsan az ajtóhoz szaladt, felnyitotta és kilépett a holdvilágitotta udvarra.

Tisztában volt vele, hogy Gusztinak pénzre volt szüksége, Sághy igért neki, s őt elárulta.

- Azt akarom mondani, hogy az ajtó nyitva van, én be nem csukom, hát a kinek kedve van jöjjön be.

Azzal bezárta az ablakot, odament a szeretőjéhez átölelte a remegő leányt s majd megfolytotta öleléssel, csókkal.

Amint vallomásában előadta, biztos volt benne, hogy reggelig, de talán még akkor sem fog senki a szobába lépni.

Sajnálom, hogy az üldözőkről jobb képet nem nyujthattam, de az iratok ezt igazolják.

Tényleg reggelig tartották a csendlegények körül fogva a házat, mintha épen a házban levő szerelmes pár álma felett őrködnének.

Borsos nem felelt, de már akkor szeretője rábeszélte, hogy adja meg magát, hiszen iszonyu ez a folytonos üldöztetés, hátha még jóra fordulhat minden.

Látod az életfogytiglani rabságot is leengedték husz évre, hátha még azt is leengedik.

Gyönyörü egy legény volt. Ekkor volt 26 éves, a fiatalság pirjával arczán, hatalmas termete, kaczkiás kis szürbe volt bujtatva.

Odament a csendbiztoshoz és a csendlegényekhez és sorba kezet fogott velük, mint a mult alkalommal.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az egri kir. törvényszék 1877. márczius 12-én tartott végtárgyalás alapján Borsost a 20 éven felül még 10 évi rabságra itélte, többi társait kisebb-nagyobb időre.

Borsos Sándor nem látta szeretőjét a tárgyalásig, akkor is utóljára látta, s nem is kivánkozott látni többé.

A tárgyalásnál felhivta az elnök Tóth Mártha vádlottat, s midőn elmondta a rablások történetét, utánna tette, hogy ő most egri lakos és hites felesége Kardos fogházőrnek.

A végtárgyaló aljegyző (Lenk Gyula mostani budapesti törvényszéki biró) kezében megállt az irón, amint a haragtól kipirult betyár arczát látta.

- Azt mondja, hogy most egri lakos és hites neje Kardos fogházőrnek. - Miért csodálkozik ezen?

- Pedig ez a nő nekem szeretőm volt, nem volt soha más, csak ő. De hát igaza van, - folytatá - miért szeretne holt embert.

- Mondja meg Borsos, részt vett-e Tóth Mártha rablásoknál, volt-e neki valami szerepe?

- Nem, nem volt szerepe, én kényszeritettem, hogy jöjjön, azt akartam, hogy ha valahol lelőnek, legyen a ki befogja szememet. Ő ártatlan. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezen tárgyalás után 7 napra, 1877. évi márczius hó 19-én az őrök jelentették, hogy Borsos meg van halva. Nem volt rajta semmi külerőszak, de azért ugy meg volt halva, hogy jobban nem lehetett.

Beteg sem volt, nem panaszkodott, de azért bizonyosan érett gyümölcs volt, le kellett hullnia. Magától lehullott, de azért kár volt, hogy félérett korában, ha már javitani nem lehetett, nem volt, a ki lerázza.

Ha a "Népiratkákba" irnék, hozzátehetném még a cimhez: "vagy a tyuk is kikaparja, vagy a bün nem marad büntetés nélkül", de mert történeti dolgot irok le, a cimbe belefektetendő tanulság önmagától fog előtérbe lépni.

Az emberi indulatok leküzdésének szükséges volta feletti elmélkedés helyett tehát egyenesen hozzá fogok azon történet elbeszéléséhez, a melynek megtörténtéről a szolnoki kir. törvényszék levéltárában 60./1870. jegy alatt feltalálható iratok tanuskodnak.

Szolnokon az 1870. évi ápril hó 16-án husvét szombatján estve a paládicsi és abonyi ország-ut keresztezésénél a Tóth Mátyás uram tanyája közelében, nevezett gazda Hajnal Mihály nevü szolgája egy vérében fetrengő, mintegy 36 éves férfiut talált, aki még ekkor hörgött, de már semmiféle feleletet adni nem tudott.

A férfi arca annyira össze volt vagdalva, hogy azon emberi forma nem maradt s mint Hajnal Misa megjegyezte, tulajdon hites társa sem lett volna képes ráismerni. A férfi gégéje keresztül volt vágva, s ezen kivül még a megyei főorvos jelentése szerint nem kevesebb, mint négy feltétlenül halálos sértés volt rajta, a feltételesen halálos sértéseket, valamint a nagyobb elbirálás alá eső folytonosság hiányokat nem is számitva.

A borzasztóan eléktelenitett hullát aprilis 17-én hajnalban szállitották be a városba, s a közkórházban tétetett közszemlére, kihirdettetvén a városban, hogy egy ismeretlen ember hullája van kitéve a közkórházba, aki tehát az illetőt az ismeretlenség homályából kiakarja rántani, jelenjen meg a megjelölt helyen s adjon nevet az illetőnek, s indokolja meg a választandó nevet.

Felesleges mondanom, hogy e tetemrehiváshoz a jó és nem jó módu polgártársak feleségei lehető nagy számmal jelentek meg, de mielőtt a kórházi jelenetre térnénk rá, előbb nemes Makróczy rendőr biztos ur előnyomozatával kell foglalkoznom.

A vizsgálóbirói teendőket Heves- és Külső-Szolnok t. e. vármegyék Szolnokon székelő törvényszékének vizsgálóbirája tekintetes Szalai Pál központi szolgabiró teljesitette. Ezen időben még nem volt előirva, hogy a vádlottat tegezni nem szabad, s a kikérdezés módjai sem voltak az illem szabályoknak annyira alávetve, s nem lehet tagadni bizony azt sem, hogy a kérdések sokaságát s a feleletek minőségét nagyon gyakran a deliquens hátáról, mint nyitott könyvből lehetett leolvasni, de viszont bizonyos az is hogy gyorsabban tudtak végezni, mint ma, amikor egy lopást legalább 20 féleképen lehet elkeresztelni.

Nem mondom én, hogy tek. Szalai Pál szolgabiró urnak hasonló kérdezés modora volt (de világért sem mondom az ellenkezőt sem), hanem neki az esetleges kérdezési módszere mellett meg volt az a szokása, hogy előbb "tapogatót" küldött ki.

Ez a tapogató pedig sem Veres Károly, sem Eördögh Elek közp. esküdt urak nem voltak, hanem volt a szolgabirói irnok ur nemes Makróczy ur. Ugy került pedig ez elég magas tisztségre Makróczy ur, hogy mielőtt tek. Szalai Pál szolgabiró ur pipáit töltögette s e közben a magáéról is meg nem feledkezett volna, a fővárosi rendőrségnél dijnok volt s a nyomozás terén, mint állitotta, nagy előhaladást sajátitott el. Én ugyan ezt nem hittem volna el, de tek. Szalay szolgabiró ur már azért is elhitte, hogyha valamely nyomozás nem sikerül, lehessen kit összeszidni, már pedig egy olyan vérmes embernek felér egy érvágással, ha tisztességesen összeszidhat valakit a nélkül hogy a fellázadás veszélyének kitéve volna.

Tehát Makróczy ur volt a tapogató. A tapogató hivatala pedig abban állott, hogy előre kiment a helyszinére s ott előnyomozatot végzett és gyanut keritett. Makróczy ur azért volt jó ezen hivatásra, mert egy ily kiküldetésnél nagyszerüen tudott gyanakodni, elve lévén, hogy még az apjának se higyjen az ember, a komáknak pedig csakis kötve.

Megelőzve tehát a vizsgálóbirót, Makróczy Sándor (mert hát elvégre sem tagadhatom el, hogy Sándornak hivta volna az aki a keresztnevén szólitotta volna), tehát Makróczy Sándor megjelent a tett helyen, Tóth Mátyás uram tanyája közelében, a paládicsi és abonyi országut keresztezésénél.

A véres gyilkosság előtte való este történt s igy a dulakodás helye a sáros talajon még világosan látszott, valamint ott volt a kiömlött vér is azon helyen ahol a szerencsétlen ismeretlent megtalálták.

Makróczy ur Bulyáki József városi főbiróval ment ki a helyszinére, a hová megérkezve, rögtön elkezdte tapasztalatait beszélni a főbirónak.

- Lássa főbiró ur, egy pillanat alatt képet alkothat az ember magának a történtekről. Ime, látható a földön mutatkozó sürü lábnyomásokból hogy itt dulakodás volt és pedig erős dulakodás. A meggyilkolt ember nem könnyen hagyta magát; aztán meg nézze biró ur, a sáros talajon mily határozottan meglátszanak a patkós csizma nyomok és pedig háromféle nyom és igy világos hogy a támadók ketten voltak, ketten voltak egy ellen. Ez ismét azt mutatja, hogy a támadók egyenkint nem merték volna az elhaltat megtámadni s ebből kétségbevonhatlanul következik az is, hogy a meggyilkolt az erős emberek közé tartozott. Aztán nézze főbiró ur, itt a földekről jönnek a lábnyomok s itt a Tóth Mátyás földjéről a másik lábnyomok s ezen a határon tul, már a harmadik lábnyom nem látható, tehát világos, hogy az elhaltnak az illetők elibe kerültek.

- De hát kérem, tapogató ur, mit használ az urnak, ha én ezt mind el hiszem is, aztán meg, hogy kerül ebből elő a tettes.

- Hja, kedves főbiró ur, csak lassan a testtel, lépésről lépésre kell haladnunk. Ez nagyon gyanus eset; amint mondják, az elhalt nem lett kirabolva, tehát csakis bosszúról lehet szó. Mind a két embernek haragudnia kellett az elhaltra, mert csak igy lehet biztos egyik a másikról, vagy pedig közeli rokonoknak kellett lenni.

- Hát lássa főbiró ur, ennél az esetnél én csak is egy emberről vagyok biztos, hogy nem lehetett a gyilkos.

S feltolta homlokára nagy pápaszemét s ugy nézett savószinü szemeivel az elbámuló főbiróra.

Makróczy nem szóval, de jellel felelt, kinyujtá hatalmas mutató ujját és kezét begörbitve odabökött a saját mellére.

A főbiró megértette, hogy Makróczy az a szerencsés halandó, aki a gyilkossággal nem gyanusitható.

- És azután mit hozhat fel védelmére? - kérdé a főbiró, a kihallgatásoknál annyiszor hallott kérdést téve fel a tapogatónak.

- Mit? Saját önvallomásomat, vagyis hogy eskü alatt vagyok kész bizonyitani, hogy az ismeretlennek ismeretlen gyilkosa kivülem eső személyekben keresendő.

- Hm! - felelt Bulyáki - tudja mit tapogató ur, Szolnoknak van vagy 22000 lakosa, hogy minél kevesebb dolga legyen önnek, vagyis hogy minél kevesebb egyénre gyanakodhasson, számitson engem is a nem gyanusithatók közé. Épen annyi bizonyitékot tudok felhozni magam mellett, mint ön.

- Legyen, nem bánom. Különben is ez csak egy nagy mondás volt tőlem, mert hisz jól tudja, hogy a nemes város hivatalnokai közül egy sem merne esti 8. óra után a városba sem kóborolni, annál kevésbé a városon kivül. Én csak azt akartam mondani, hogy itt tágtere van a gyanusitásnak. De hahó, mi van ott nézze?...

A biró sehol sem látott semmit, csak a Tóth Mátyás kutyái ugatták őket, mióta itt állanak.

Makróczy azonban meglóbálta hosszu lábait, s aztán átugrott az árkon. Ott lehajolt s a sárból egy tajték pipát vett fel.

Makróczy papirt vett ki oldalzsebéből s a talált pipát gyöngéden, ahogy volt sárosan bepakolta és zsebre tette.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A városi kórház egy termében volt kiteritve a szerencsétlen, meztelenre vetköztetve, mig mellette hevertek ruhái.

Makróczy furfangos ember volt. A talált pipát megmosva, kitisztitva oda helyezte a halott lábaihoz, ugy, hogy azt is mindenkinek észre kellett venni. Ő maga meg félre huzódott, hogy mindent és mindenkit láthasson. Jöttek a fiatal és vénasszonyok, közbe-közbe elszórtan egy-két férfi, azonban senki nem tudott az elhaltra ismerni.

Bejött Kapatos Jánosné is, egy csinos 40 év körüli menyecske, aki arról volt hires, hogy az urakat lehető barátságosan fogadja. Ez is megnézegette a jámbor embert.

- Ez már mégis több a semminél - gondolá Makróczy; előlépett s kellő komolysággal szólt a menyecskéhez.

- Nini, a tapogató ur eszem a lelkét hogy eltudott bujni, hogy eddig megnem láttam pedig a szeme is világit.

- Hagyja el Kapatosné, én hivatalosan kérdem magát, miért nem Nyalka ez az ember?

- A tepertős pogácsáját magának, de nagyon hivataloskodik; hátha én nem akarok magának felelni, nem a szolgabiró maga.

- Engem la? Azt szeretném látni. Nem félek én magától kedves lelkem. De azért már mégis megmondom, nehogy jobban lesoványodjék galambom. Hát azért nem Nyalka Mihály ez, mert más valaki.

- Van másik is. Azért nem Nyalka ez, mert Nyalkának nagyobb volt valamije aminek én még a járását is ismertem.

Az asszony népség mind körülállta már a két beszélgetőt s onnan is hangzott kérdés hogy mije volt hát nagyobb a két hónap óta eltünt Nyalka Mihálynak.

- Maga soh' sem találná ki tapogató uram. Pedig magának is akkora van, ha nem nagyobb.

- Hát tudja tapogató ur, egész biztosat tudok ebbe a tekintetbe mondani, mert hát jó emberem volt a Nyalka Miska, majdnem mindennap láttam és egész biztosan tudom, hogy nagyobb és más alaku volt neki a - füle.

- Megállj vénbanya - dörmögött Makróczy - tudom, hogy azért mersz igy nyelveskedni mert az esküdt ur is legyeskedik körülötted de megállj, majd lesz az másként is.

Szólt és visszahuzódott előbbi helyére. Egyszer bejött egy 12-14 éves fiu, az is megnézegette a hullát s megakadt a szeme a pipán is.

- Na, ne bántson az ur. Hát onnét tudom hogy Gulyás János bácsi a szomszédunk, sokszor láttam nála ezt a pipát, aztán itt van a sarkába bekarczolva a G. és J. betü.

Nosza félre huzta a gyereket tapogató ur, és oda sugott két hajdunak; vezessék elő Gulyás Jánost. A káplár közbeszólt: az nem tehetett ilyet uram.

- Na uram - szólt a káplár - majd meg fogom mutatni az urnak hogy kikeresem a valódi gyilkost.

- Jól van, csak hozza elő Gulyást. Kiüritette a szobát, amidőn látta hogy hozzák a hajduk a jómódu Gulyás Jánost.

- De engem nem uram - szólt Gulyás és szét lökte a pandurokat - olyan már nincs.

- Ne okoskodjék kend Gulyás gazda - szólt közbe a káplár, aki Bazsó Gábor névre hallgatott, jöjjön velem, majd én átkisérem. Ne féljen holnap kijön. Ha pedig ellenszegül le kell fogni.

Ezután jött a megrázó jelenet. A midőn Kuczora Imréné nevü nő, három gyermekével a kiváncsiságtól hajtva szintén eljöttek a kórházba. Véleményük szerint a családapa most kint van a tanyán, délutánra várták vissza. Amint bejönnek körülállják az alacsonyan fekvő halottat, nézik-nézik, miközben arczaikon visszatükröződik a félelem, fájdalom s a remény, hátha csalódtak majd hirtelen mindannyian lerogynak a néma halottra s velőtrázó zokogással csókolgatják a hideg tagokat, férjem, apám, apám!

Nincs kétség e felől, mert elég jól beszélnek azok a könnyek, a melyeket a váratlanul özvegygyé tett nő s váratlanul árvákká tett gyermekek hullatnak.

Imádságuk közben azonban kitör a keserv szava is az átkozott gyilkos ellen.

A káplár nem tudott megnyugodni a Makróczy által elért eredményen. Ő gyermekkora óta ismerte Gulyás Jánost, a ki bár elég nyers ember volt, de becsületességében kételkedni nem lehetett. S hozzá gyilkossággal vádolva.

A derék ember egészen áthatva volt embertársa szerencsétlensége miatt, és a midőn igazságtalannak tartotta egy ily embertársát vádolni gyilkossággal, csak is homályosan derengett előtte, hogy tulajdonképen mégis kell valamelyik polgártársát a gyilkossággal vádolni, mert hogy gyilkosság forog fent, azt már Makróczynak is kénytelen volt elhinni.

S a mint mutatkozott a részvét azon embertársa iránt, a kit ő ártatlannak tartott, ép oly foku elkeseredés fogta el azok iránt, a kik miatt emennek becsülete támadtatik.

S indult ki a városba, onnan akart alapot szerezni az ezer fejü, ezer szemü, ezer fülü, közvéleménytől. Nincs olyan eset, a midőn a nép biztos adatot nem tudna szolgáltatni, de annyi féle becsületkeresők vannak a mai világban, hogy nem mernek most már beszélni, különösen ha valami hatósági személyt éreznek közel.

De akkor még nem volt meg a büntető törvény, s valamivel bátrabban beszélt a piac, és a mi káplárunk is csakhamar hallott véleményt.

De különféle volt. Egyik rész nem hitt a kövér Gulyás ártatlanságában, a másik rész pedig azt hajtotta, hogy nem lehet más a gyilkos, mint a Szabó.

Erre egy darabig elcsendesedett a Szabó Törököt vádoló rész, de később mégis csak azt mondták, hogy a pipa daczára is inkább Török a gyilkos, mint a Gulyás.

A káplár ur a Szabó Törököt vádolók részén volt, miért is rögtön elment Szalay szolgabiró urhoz s bejelenté, hogy itt neki terve van.

- Én azt hiszem tekintetes uram, hogy nem Gulyás hanem Szabó Török a gyilkos.

Felvezették Gulyást, a kinek az arcán most is látszott, hogy mennyire csodálkozik ő ezen az egész dolgon.

Majd hanyat esett, midőn a szolgabirótól is hallotta, hogy őt a Kuczora Imre meggyilkolásával vádolják.

- Legjobb barátokból válnak néha legnagyobb ellenségek, tudja kend azt. Hanem mondja kend, hogy került ez a pipa oda?

A káplár megnem állhatta, hogy közbe ne szóljon, ugy-e mondtam tekintetes ur!

Azután a szolgabiró nem átallotta a káplárjával összebujni és tervet főzni ki.

Megállapodtak, hogy ma este a Szabó Török házát megszállják, s ha lehet meglesik. A gyilkos ruhájának véresnek kell lenni, azt tegnap még ki nem moshatták, ma kell tehát mosni, hátha ebben megcsiphetik.

Igy is volt. Szabó Török Pál jó módu gazda volt, a paládicsi uton volt egy jó nagy szeglet portája, két szobás házzal. A családja állt felesége, János fia és Rozál leányából.

Sötét estve volt april. 17. Az égen egymást kergették a sötét felhők, olykor-olykor egy kevés eső is permetezett le belőlük. A Szabó Török Pál házánál a keritésen egymás után 3 alak mászik be az udvarra. A szolgabiró, a káplár és Makróczy ur. Mind hárman fel vannak fegyverkezve.

Az udvari szoba ablakán halvány világosság hatott ki. Vékony kelmével van eltakarva az ablak, de mégsem látni rajta keresztül. Mindössze annyi látszik, hogy az egész család a szobába mozog. Olykor olykor két nőnek keserves zokogása hallatszik.

Egy kis nyilást vettek észre az ablakon vékony pálcikával benyult a szolgabiró s félre huzta a függönyt.

Látta, hogy a feleség és a lány mossák a véres ruhákat, mi közben könyeik csurognak, Szabó Török Pál és fia János pedig elbutultan, tompa levertségben, némán, alig mozduló szemekkel bámulnak maguk elé.

Csak azt látják, hogy könnyeket okoztak, fájdalmat szereztek s a kielégitett bosszu után egy jól eső érzést nem fedeztek fel sem magukban sem maguk körül.

Hirtelen az ablakra pillantott, szembe volt vele az, s ott meglátta a jól ismert szolgabiró fejét.

- Jobb igy. Ha tettük, meg kell érte bünhődni. Ti rátok pedig majd gondot visel az Isten, ti nem vétettetek, bizonyosan jobb védő lesz, mint mi voltunk Jánossal.

- Az enyém. Tudom, hogy ez árult el, de magam is jelentkeztem volna. Nem lehet ugy megélni, büntetés nélkül nem tudtam volna aludni mig ugy hátha fogok tudni.

- Hát a rosz vér, meg aztán négy év óta vagyunk ellenségek, mindig ő volt a hatalmasabb, ugy vitt, hajtott valami, hogy mi is legyünk egyszer erősebbek.

Régen haragudott már Szabó Török Pál Kuczora Imrére. Ha Kuczorának veszett el valamije Szabó Törökre fogta, és viszont ha Szabó Töröknek veszett tehene, lova nem késett Kuczorát jól beáztatni. De azért mégis Kuczora volt hatalmasabb, mert ha találta valahol Szabó Török Pált, gunyos szavakkal illette sőt fellökdöste. Nőtt az öreg Pál mellett fia János is, és az öreg gyülölete termékeny talajra talált Jánosban is. Épen ugy gyülölte Kuczorát, mint az apja. De volt magának is rá oka, mert Kuczora neki sem hagyott békét, sőt még leány testvére Rozál után is kiabált, aki sirva panaszkodott apja és testvérjének. Azok nem szóltak, hanem belsejökben tartogatott rovásra jegyezték gondolatukban ezt is.

April hó 16-án Szabó Török Pál és fia elmentek a Gólya korcsmába, azon szándékkal, hogy ott isznak egy pár pohár bort, és a holnapi husvéti ünnepre visznek haza egy kis pálinkát.

Esti 9 óra tájban indultak el a korcsmából s a korcsmától mintegy 40 lépésnyire, utólértek egy fütyörészve haladó polgártársat. A két Török az előttük haladóban megismerte Kuczora Imrét mig az ügyet sem vetve haladt tovább az abonyi ut felé.

A két Török betért egy gyalogutra, a melyen közelebb érték házukat. Amint a sötét uton voltak nem szólt egyik sem a másikhoz, de mindketten tudják, hogy a másik miről gondolkozik.

- Menjünk utánna apám és öljük meg. Az öreg Török csak ezt várta, és akkor futva haladtak előre, ugy hogy az abonyi utnál Kuczora elé kerültek.

- Na kutya itt a számadás napja - kiáltott az öreg Török s Kuczorára rohant csakugy puszta kézzel.

Szótalanul dulakodtak, Kuczora is érezte, hogy ez élet-halál harcz lesz, a két Török egy kis püfölésért nem került volna elébe.

Kuczora csakhamar tért nyert az öreg Török felett, s azt bevágta az árokba, de maga is utána esett. Ott Török Pál magára huzta Kuczorát, nem törődve a gyomrozással, majd megragadta hosszu haját s oldalt rántotta. Akkor oda kiáltott fiának.

S a derék gyerek oda is ugrott s hatalmas vágást tett a Kuczora nyakán, a mire az elszédülve lebukott Törökről.

- Ha elkezdted, folytasd - hörgé az öreg Török és a fiatal folytatta, ugy hogy alig maradt emberi ábrázat Kuczorán.

A két bünös a börtönben egészen meg volt törve, s Bécsi János megyei főorvos szerint mindkettő arczáról leritt, hogy álmaik "rémekkel vannak tele, s hogy tettük feletti utálat, és bünbánás sápadt arczaikról a szónál világosabban beszél."

1870. évi május hó 21-én vétetett fel a megyei törvényszéknél a két Török bünpere, a mely alkalommal Zabolay István megyei ügyész "hazánk élő törvényei, Mátyás VI. rendeletének 51. czikke, Ulászló I. rendeletének 82. czikke, és az 1563. évi 63. t.-c. értelmében kötél általi halált kért, mindkét bünösre."

A törvényszék mindkettőt halálra itélte s kötelezte a Kuczora örökösök részére 40 frt vérdij, s az őket védő Elek György részére 25 frt tiszteletdij megfizetésére.

A felsőbb biróságok Szabó Török Pál büntetését 15 esztendőben, a Török János büntetését 10 esztendőben állapitották meg.

A fegyházi adatok szerint mind a két Török éveken keresztül volt különös felügyelet alatt, majd pedig később, midőn nyugodtabbak lettek a legengedelmesebb rabjai voltak a "Megtorlás nagyépületének".

Hadrián felépitteté Jeruzsálem lerombolt házait, azonban a zsidóknak nem engedte meg az uj városba bemenetelt - csak pénzért. S azok fizettek és bementek az uj városba, hogy a szentélyek romjain siránkozhassanak. Isten elfordulni látszott választott népétől; százezrek hullanak el, jogaik megszünnek, legféltettebb kincsük, templomuk elégett, rommá lett, majdnem egyidőben állván lángban a pogány vallás székhelyével a Capitoliummal.

A lealázott, megtizedelt zsidókból Hadrián mintegy 4000-et elszállásolt az uj városban, ahol felügyelet alatt fegyverek készitésével bizattak meg.

Négy óriási földalatti terem volt, ahol sötét alakok mozogtak, izzó, veres tüzfénynél, kalapácsolás, siró reszelés, mozgó, zugó moraj között. A zsidók készitik a rómaiaknak a fegyvert.

A termekben római katonák vannak elhelyezve, akik hivatva vannak a hanyag munkást kellő gyorsaságra serkenteni, s a netaláni lázadást vérbe folytani.

Kisebb gondjuk is nagyobb ezeknek az elsoványodott, elkényszeredett alakoknak a lázadásnál.

A legnagyobbik teremben olykor-olykor a zúgó morajban, egy csengő fiatal hang idéz fel kellemes változást, mintha e hang valami meseszerű elbeszélést folytatna.

A körülállóknak gyakran megáll kezükben a kalapács s a hang tulajdonosa felé néznek.

Magas karcsu termet, a könnyebb mozgásért csipőre csatolt kaftánnal, sötét égő szemekkel, halavány leányos arczczal, fekete szakál és hajzattal; de a szakáll s bajusz sehogy sem illik ahhoz a halavány arczhoz.

E fiatal ember szorgalmasan dolgozik, de kiválasztva a kissé beállott csendet, mindig folytat valami megkezdett beszédet.

- Ne bánd, mesél nekik talán a mult dicsőségéről vagy a Machabeusok harczairól.

Azon a csendes, mesélő hangon lázitott a fiatal zsidó. Napok óta igyekszik a rabszolgává aljasitott zsidók büszkeségét, szabadságvágyát feléleszteni. A zsidók szó nélkül, de áhitattal hallgatták.

- Akik Cyrénében, Macheronnál, Tarichacban és sok más helyütt meghaltak, bizonyára jobban szerették a halált, mint a szolgaságot; pedig oly rabszolgák nem voltak, mint mi, azok nem voltak kényszeritve ellenségeiknek fegyvert késziteni - maguk ellen.

A zsidók e szavakra dühödtebben verték a vasakat, s aztán ismét elcsendesedtek.

- A római látványoknál ezer meg ezer zsidó áldoztatik fel csak azért, hogy a császár a bakó-nép kaczaját hallgassa; Hadrián leánya kivágatja a fenyüt, melyet a zsidó atya leánya születésénél ültetett,^[1] hogy abból készüljön a nyoszolya, melyet férjéhez visz; kivágja, hogy tüzre rakja, vagy kocsijában használja fel. Van-e vallásunk, van-e szertartásunk, melyet végezhetnénk, ha csak nem a rabszolgaság már vallásunk, szertartásunk!...

- De az! - kiáltott a fiatal zsidó oly éles hangon, hogy az egész teremben meghallották. Letették a kalapácsokat s ugy halgatták; maguk a római katonák csak bámulva nézték.

- De az! - ismétlé a fiatal zsidó - mert ha nem ugy lenne, akkor elég erősek karjaink ahhoz, hogy leverjék a kevés katonát s a Garisim hegyen a diadal után összegyülve szabadságunk kivivását megkezdjük.

- Én vagyok, aki nem hiszek a ti gyávaságtokban, az vagyok a ki vezetlek benneteket, vagy a dicső halálba, vagy a diadalra; jöttök-e utánnam?

A másik perczben vértől párolgott a terem, a katonák leölve voltak, s Jeruzsálem rabszolgái felszabaditák a várost, s kirohanva abból, a közel vidék lakóit magukhoz híva, a Garisim hegyén már 100000-en voltak. A hegyen a nép vénei fogták körül a fiatal zsidót: Jákob csillagának, Izrael kormánybotjának s arra választottnak nevezték őt, hogy igazolja Bálám jövendőlését, széttörje Moab szavait s kipusztitsa Szeth fiait.

Bar-cocheba azt követelte a 100,000 embertől hogy bátorságuk bebizonyitására balkezük egy ujját vágják le. S ő volt az első aki megtette. A. 100,000 követte.

Mintha egy rabszolga lett volna, ki lánczát töri szét, kelt fel a zsidóság, lángba borult az ország.

A fővezér Bar-cochéba a Garisim hegyén tartotta hadiszállását 200,000 olyan emberrel, a kiknek mindegyike ki tudja a földből rántani Libanon czédrusát.

Sok vérengzést követtek már el, midőn végre Hadrián legiói nagy lomhán megmozdultak.

A Garisim hegyén zsinagógák voltak felállitva, városok rögtönözve, hol a zsidók Ab hónap 9-én ünnepelték meg templomuk pusztulásának évfordulóját, átkot szórva Edon fiaira.

Nyolczszázezer ember vette körül a Garisim hegyét s a 800,000 felére apadt már, midőn még Garisim hegy a zsidók birtokában, s fentartva volt a külvédőkkel az összeköttetés.

A csillag fia, a leányképü zsidó, ismeretlen emberből nagy hadvezér lett. - - -

Folyt a harcz, ömlött a vér, a római fegyver csorbát szenvedett, a zsidók mindannyiszor vissza szoritották a római legiót.

Egy nyil süvöltött ekkor át a levegőn. Olyan ijesztő volt a süvöltése, hogy a körülállók mind oda a fényes nyilra figyeltek.

A csillag fia megállott. Arcza még sápadtabb lett a másik perczben összerogyott.

De ekkor aztán rémület-kiáltás hangzott az elbukott körül levők ajkairól.

Az elbukott vezér arczáról leesett az álszakál, bajusz, kiszabadult hajfürtei övezték csak keleties szép arczát, halvány ajkai szeliden mosolyogtak.

A felszakitott ruhák alatt pedig, legszebb női mell volt, s a hófehér ing ránczai között előbukkant a nőieség két dombja, mig lassan befesté a testet, az inget is a megindult vér.

- Ne csüggedjetek! Suttogá a vezér - menjetek előre, legyen férfi ezután a vezér, de legalább olyan mint én.

Zsibbadás állt a tagokba, félelem a lelkekbe s midőn a hős leány utolsót sóhajtott, már futottak a zsidók s a reménynek is végét vetették a római fegyverek. - - -

576,000 zsidó veszett el, és Jeruzsálem ezután Aelia Capitolina nevet nyert, ugy hogy sok időre Jeruzsálemnek nevét is elfeledték.

Nem mintha epekedném a Sobri Jóska kora után, s nem mintha azt hinném, hogy a mai olvasó közönség izlése annyira romlott volna, hogy a rabló históriák iránt érdeklődnék, hanem csakis mert mint igaz történetet hallottam elbeszélni, irom le az alábbiakat. Inkább csak az, hogy megörökitve legyen az a minek megtörténni nem szabad lett volna.

Nagy Szabolcsvármegyének olyan kevés a regényessége hogy bizony kár volna elvesztegetni azt a mi csakugyan meg volt.

Sobri Jóskának a valódi nevét megmondták nekem, mutatták azt a szerény tanyai lakást a hol kalandjai után, mint becsületes ember meghuzódva is élt, s hajlott korában az erkölcs hires predikátora lett, de hát annak a történetnek elmondására a kegyelet nem enged, s maradjon Sobri Jóska története abban a misztikus félhomályban, a mibe az eddigi irói öltöztették, s mondjunk el egy másikat, a minek a hősei szintén álnevek alatt szerepelnek.

A kálói "Elyseum" porondján nem volt elismertebb két fiatal ember, mint Bogdáni Károly és Ajaki Viktor. Az elsőségért látszólag nem versenyzett egyik sem, de bántotta azért mind a kettőt, hogy az egész vármegye (nő közönsége) nem tud választást tenni a kettő között. Első volt bármelyik, ahol egymás nélkül voltak, de kétes maradt mindig, a hol mind a kettő ott volt. Egyforma vagyonnal birt mind a kettő, de Ajaki többet költött, többet mutatott, mint Bogdáni, mig ellenben Bogdáni férfias tulajdonságai mellett nagyobb hatást tett. Komoly, hazafias jellemü volt Bogdáni, mig Ajaki többet áldozott pénzben, de a komoly munkák elől betyáros virtussággal, látszólagos elfoglaltsággal bujt ki.

Ajaki olyan volt, mint egy könyv, melynek czime után tartalmára is lehetett következtetni, de Bogdáni nyitott könyv volt, a melynek minden sorát mindenki ismerhette, s még egy felkiáltó jelben sem engedett kétséget.

A Bogdáni egyenes, őszinte modora soknak visszatetszett, mig az Ajaki mindenikhez simuló, folyton vidor kedve lefoglalt, szórakoztatott férfit és nőt egyaránt.

S e két kedvelt férfi a nélkül, hogy előbb szándékosan akarták volna, s később a nélkül, hogy mutatták volna, folyton egymás ellen dolgozott. Jótékonyczél, hazafiság, vallásosság, mulatság és szórakoztatásban folyton egymást akarták felülmulni, s folyton ugy voltak, mintha egy mérlegen állottak volna, s hol egyik, hol másik bicczentette kevéssé a mérleg ágát, de aztán ismét egyensulyba jött az.

Kezdetben barátok voltak, s az lett a vége, hogy gyülölték egymást halálosan a nélkül, hogy tudták volna miért, vagy hogy egymást megsértették volna.

Később ugyan Bogdáni azt mondta, hogy még midőn mint "barátok" szerepeltek, talált az Ajaki jellemében valami olyat, amely tartózkodóvá tette. A következmény igazolta a Bogdáni állitását.

Végre a régi kaszinóban lett kimondva kettőjük közt a "kard ki, fegyverre fel."

Folyt a bor, már mint abba a jó világban szokás volt, huzta a czigány, a legvidorabb társaság itta a jó hegy levét. (De nem a nyiri vinkót.) Tetőpontra hágott a fiuk kedve és természetesen a felköszöntő el nem maradhatott. Egy berugott atyafi, lehet hogy épen az alispán volt, felállott s olyan formán kezdte a beszédet hogy Szabolcsvármegye reménydus fiatalságát együttesen, de különösen egyet akar felköszönteni. Nem tudja azonban, hogy kinek adja az elsőséget mert az egész megye szintén ebben a kétségben van, vagyis, hogy Bogdánit, vagy Ajakit éltesse-e első sorban. Mivel pedig, ha egy megye nem tud a kettő közül választani, s ha ő tudna is, de nagyobb gondolkodás után tehetné, ugyanazért, nehogy megerőltesse magát, s nehogy megyéjével ellenkezőleg voksoljon, élteti a két barát ellenfélt Bogdáni Károlyt és Ajaki Viktort!

Felhangzott az éljen, csak a két ellenfél állott szótlanul. Összekoccantak a poharak, csak a két ellenfél tartotta mereven a poharát.

Végre Bogdáni Károly odacsapta az asztalhoz a poharat, hogy izre porrá tört, s aztán megszólalt dörgő hangján.

- Már pedig mi, sem az alispánnak, sem a megyének nem adunk fel talányokat. Nem mintha a megye fiatalsága közt első akarnék lenni, hanem csak azért, mert türhetetlen az, hogy folyton Ajakival összehasonlitva nem tudnak itéletet mondani. Ezennel tehát próbát ajánlanék fel. Nem a hazafiság, mert hát ez kötelesség, hanem bátorságból...

- Ugy látom Ajakinak is tetszik ez; tehát a bátorságban mutassuk meg ki a legény a csárdában. Jó lovas, jó lövő mind a kettőnk. Nem félünk a magunk árnyékától. Nos tehát, négy hónapja, hogy rettegésben tartja a madai járást Puszta Fercse bandája. Rabolnak az egész járásban, ki van küldve az egész megye pandurja, s az álarczos rablónak csak nyomát találják, midőn a kiraboltak feljelentik. Állitólag 12 tagból áll e banda, de maga a vezér Puszta Fercse álarczban jár, tehát fél, hogy felismerhetik. Uri embernek kell tehát lenni, a ki nem csak tettel, de ésszel is vezeti a veszélyes bandát. Legyen tehát az első nem a megyében de kettőnk közül az aki elfogja, vagy megöli Puszta Fercsét.

Felzugott ismét az éljen. Nem vette észre senki csak Bogdáni, hogy az ajánlatra elsápadt Ajaki. Csak azt látták, hogy az ajánlat végén guny mosoly vonult el az Ajaki szép arczán, s aztán szólt:

- Nekem nem vétett ez a jámbor rabló semmit, aki mint tetteiből látszik csak pénzre és nem vérre vágyik és szerettem volna más próbát, de ha Bogdáni épen a rabló világba vágyik behatolni, ám legyen.

- Puszta Fercse nekem sem vétett - felelt Bogdáni - de vétett a társadalmi rend ellen, s fogadásunk segit kimenteni megyénket abból a kudarczból, mit ezzel a galád rablóval szemben szenved, hogy négy hónapja elpusztitani nem birja.

- Én - fogadom - felelt lángba borult arcczal Bogdáni - hogy egy hó alatt vagy én vagy Puszta Fercse nem lesz ez árnyékvilágon.

Minden falunak meg volt a mocsara még akkor Szabolcsvármegyében. A falu alatt terült el a rengeteg rét, a hova télben a szegények nádat vágni, nyárban az urak kacsázni jártak. Megtermettek benne télben a farkasok is, a mik a nádatvágó parasztokat megriasztották, vagy megtermett nyárban benne a szegény legény, a kik a kacsázó urakat riasztották meg. Nem volt azért semmi baj; a parasztok is hozzászoktak a farkashoz, az urak is hozzászoktak a szegény legényekhez.

Voltak erdőségei Szabolcsvármegyének, termettek benne vadak is, a mire jártak az urak is, meg a parasztok is.

De már ezekben ritkábban termettek szegény legények, mert hát ezek az erdőségek messzebb estek a községektől, a szegény legények meg ugy látszik jobban szerették, ha közelebb lehettek a lakóházakhoz. Olyan hazavágyó szegény legények voltak azok.

Történetünk idejében aztán jutott szegény legény a nádasba is, a madai járásban. Nemcsak a kacsázó urakat zálogolták meg, nemcsak az erdei utakon utazókat sarcolták meg, hanem betörtek az uri házakba is, a mit találtak, s a mit nem is akartak adni, elvitték.

A feje pedig volt ennek a jól szervezett bandának Puszta Fercse. A ki pedig nem lehetett valami közönséges legény, mert féltette a meglátástól az ábrázatját és mindig álarczban jelent meg. De mindig megjelent, s mindig kivette bőségesen a maga részét.

Három hét mult már el a Bogdáni és Ajaki fogadása után, de sem Bogdáni, sem Ajaki nem tudták felmutatni a Puszta Fercse fejét. Sőt mintha tudomást szerzett volna a rabló e két urfi fogadásáról, annál veszettebben üzte rablásait, sőt midőn egy este hazatért, Bogdáni leégve találta összes épületeit. Sőt ezen tüz alkalmával ember-áldozat is volt. A Bogdáni juhászának szép 16 éves leánya fent volt a kastélyban, s midőn a rablók zajára a kerti ablakon menekülni akart, lezuhant oly szerencsétlenül, hogy szörnyet halt.

Láthatta ország, világ: látta is Bogdáninak az összes cselédsége a felirást.

Bogdáni szép temetést rendezett a juhász leánynak, kikisérte az egész falu a közkedvelt leányt.

Ott a sirnál ismét esküvést tett Bogdáni, hogy Puszta Fercsét eltörli a világ szinéről.

A leánynak a szeretője, egy mocsári halász, ott zokogott a behantolt siron, s mintha hallotta volna Bogdáni fogadását, ő is utána mondta: Megállj Puszta Fercse!

Bogdáni kémei sok gyanus egyént neveztek meg, sok szál került a Bogdáni kezébe, a melyek mind elvezettek Mada községébe, de ott aztán vége volt mindennek.

Elbusulva ballagott ki a rétre a negyedik hét egy napján Bogdáni. Vállán fegyvere, de a nélkül, hogy lesre gondolt volna. Gondolkozás nélkül vágott a rétnek. Ismerte annak minden utját. Ugy el tudott igazodni a veszélyes helyeken, mintha egész életében a mocsár titkait tanulmányozta volna.

Bizton haladt a zsombékok között, pedig egy félrelépés alárántaná a zöld szőnyegsir alá. Susogva hajolnak félre a megnőtt nádak, néha kalapján koppan a nádvirág, lépten-nyomon felreppennek utjában a vizi szárnyasok. Bogdáni nem törődik velük, csak halad előre, mintha el akarná magát veszteni a rengetegben. Hisz ez csakugyan legalkalmasabb módja a nyomtalan eltünésnek. Soha, soha nem találja meg senki.

Vijjogva száll felette a halászmadár, mintha inteni akarná. Merészen repül a gázoló vadásznak, s fülsiketitően sikoltozva megáll felette. Csillogó fehér hasa olyan jó czél lenne, de a vándor vadász fel sem tekint, csak halad tovább, maga sem tudja meddig, maga sem tudja hova.

Űzi, hajtja valami előre. Maga sem tudja mi, a szerencse talán, vagy a balsors.

Egyszerre beszédet hallott. A réten végig huzódó kanálison csónak közeledett. Bogdáni megállt, mert nem akarta magát észrevétetni. A csónak Bogdáni közelében megállott.

- Estére ott légy! - szólt a csónakosok közül egy. Nemsokára hallatszott, hogy valaki kiszáll a csónakból, a bent ülők pedig tovahajtják azt. A kitett egyén épen arra ment, a hol Bogdáni állott mozdulatlanul. Hajlottak a nádak és csakhamar ott állt Bogdáni előtt az elhalt juhászleány szeretője, a halász, Csikász Jancsi.

A mint Bogdáni elé lépett a halász, annyira megrettent, hogy majdnem hanyat esett, aztán megszólalt:

- Köszönöm tekintetes ur, de nem vagyok rá érdemes, mert én a Puszta Fercse bandájába szegődtem ma egy hete. De meg is bántam tegnapelőtt, mert bár nem akarva, megölték az én szeretőmet, a juhászleányt. Ezért halált esküdtem a Puszta Fercsére. Nekem csak az ő halála kell. Ma este támadás lesz Ettenberger Sámuel bérlőnél, a ki 100,000 frtot hozott haza buzáért. A társakat elriasztom én, a tekintetes ur bánjon el Puszta Fercsével, mert ő szokott az ilyen helyre a szobába bemenni, a többiek csak kivül maradnak. Megbir talán vele a tekintetes ur?

S a mint hatalmas termetét kiegyenesitette, bátran lehetett mondani, hogy ha vasgyuró is az a Puszta Fercse, de nem jó lesz ezen kezek közé kerülnie.

Nem irom le a támadás esélyeit, hogyan keritették be a kastélyt a rablók, miként tettek fegyvertelenné minden cselédet, s miként törtek be a szobába, a hol a gazdag bérlő lakott, mert hát nem szeretem az izgató történeteket.

A hires bérlő nem hiába volt zsidó, de meg volt a maga privát szerencséje is, mert a kérdéses este szobájában volt Bogdáni Károly is, a ki hires volt erejéről.

A bérlő szobája bezárva volt, azt szépen betörték. Álarczos rabló lépett be egy lámpával kezében.

Ettenberger minden fedezete mellett is halálra volt rémülve, s mintegy ájult feküdt az ágyon.

Midőn feléje lépett az álarczos, az ágy mellől felemelkedett a Bogdáni hatalmas alakja, s mielőtt a rabló magához térhetett volna, lerántá álarczát.

A mint hallatszott a Bogdáni dörgő hangja, kivül elorditotta magát a halász: zsandárok, zsandárok!

- Most tehát ketten vagyunk. Összejöttünk Ajaki Viktor uram. Ki a legény a csárdában?

Mert az üldözött rabló nem volt más, mint a közkedvelt gazdag gavallér: Ajaki Viktor.

Bogdáni ekkor a zsidóra nézett. Látta, hogy az eszméletlenül van. Odalépett Ajakihoz.

- El nem bocsájthatlak, mert egy ember tudja, hogy szemben leszünk egymással, és az ember, ki téged elárult, tudja azt is, hogy boszut esküdtem ellened.

De mert szüleid a megye tiszteletreméltó egyénei, négy perczig a szomszéd szobában egyedül hagylak fegyvereiddel.

S megfogva átvezette a másik szobába, utána lökte fegyvereit, s maga az ajtó elibe állt.

Nem telt el egy percz sem, midőn a szobából két lövés hangzott, s midőn a Bogdáni szavára elősiető szomszédok odagyültek, az ajtó előtt egy holt férfit találtak, kinek arcza ismerhetlenül össze volt roncsolva.

Mellette volt az álarcz, és arról tudták, hogy Pusztai Fercse többé nem ijesztgeti a környéket.

A kállói casinóban történt fogadás pedig eldöntetlen maradt, mert Ajaki Viktor nyomtalanul eltünt. Bogdáni ezt a történetet akkor beszélte el, midőn az Ajaki családból mag sem maradt többé.

Első leány volt Madarason az 1840-es években Jámbor Sabina. Már nem gazdagságra, hanem szépségre volt első. Belehetett járni hat várost, meg falut, mig egy oly szemre való leányzóra akadt az ember. Darázs a termete, harmat az arcza, kedves a szava, legédesebb a csókja. Nem is járt a hires nagy faluban egy lány sem oly csinosan, olyan drága ruhákban, mint a Sabina, nem is járt annyi legény senki után, mint a Sabina után, de nem is volt olyan csalfa lány hetedhét megyében sem, mint ő kelme.

Mert hát csalfa volt, kaczér volt eltagadhatlan. És aztán minek is tagadni, a mit tagadni nem lehet!

Végül nem is mulatott egy lány sem annyit, sem az előtt, sem azután; vagyis jobban mondva Sabinka soha se dolgozott, hanem mindig mulatott.

Már pedig, mert tudva volt, hogy az apja, mindaddig, a mig lánya oly hires szépséggé nem vált, földhöz ragadt szegény ember volt, azóta pedig itókára is jut elég, nyilvánvalónak tünik fel, hogy Szabinka csakugyan az elmondott jó tulajdonságon felül még ezermester is lehetett, hogy épen dologtalansága mellett tudott az apjának jó módot, magának szép ruhákat szerezni.

Mind olyan különös volt az is, hogy Jámbor György uram szegényes viskóját oly sok uri ember kereste fel, a kinek mind oly sokáig van dolguk Jámbor György urammal, és pedig olyankor, a mikor nem Jámbor György, hanem a Sabinka van odahaza.

Azután mind nyilvános dologgá lett, hogy hát Szabinka csak a paraszt legényekkel szemben olyan hetyke, keményszivü, mig az uri látogatókkal szemben kedvesebb és jószivü.

Hanem azért akadtak ám a nemes legénység közt is egyesek, a kik megkóstolgatták, hogy milyen mézédes a Sabina ajaka, félig rabolt, félig önkényt adott csókja.

Bomlottak utána, minden rosz hire mellett is, mert csak vele lehetett igazán jól mulatni.

Hej! de sok anya mondta deli fiának, ne járj azután a lány után, elbolondit, tönkre tesz, megcsal!

Ha a deli legény többre becsülte a Sabin egy csókját a szülő édes anya minden kesergésénél.

Egyszer aztán hirtelen lejebb szállt a Sabina ragyogó napja. Az uri látogatók megritkultak, bizonyosan valahol egy fényesebb, világitóbb alak tünt fel, a legények közül pedig az egyik, bizonyosan a jó anya tanácsára, bolondfővel megnősült, s egészen jól találta magát a Sabina kaczagása nélkül is.

Ez a bolond példa pedig ragadós kezdett lenni, a legények a Sabintóli szabadulásra még az ilyen keserü orvosságvételre is készeknek mutatkoztak.

Miután Sabinka annak előtte határozottan kijelentette, hogy ő nem kötné le magát egy férfinak.

Csakhogy a török szokásoknak ezen megforditottsága, sehogy sem fért a legények fejébe, és megmaradtak a madarasi szokások mellett.

Nyilvánvaló dolog, hogy ez a különös jelenség visszavezethető volt arra, hogy a Sabina arczainak rózsái halványodni kezdettek, a hangja a sok különös éjszakázástól fátyolozott kezdett lenni, s tudja ördög miért, de nem találtak benne annyi vonzót, csábitót, mint csak 2-3 évvel is ezelőtt.

A megmaradt s még mindig elég nagy legénytábor iránt aztán annál kedvesebb volt Sabina, s mind többen nézegettek azokba a csalfa szemekbe, kóstolgatták az ajkak édességét.

Szóval, haladt, haladt a még mindig szép leány a legbiztosabban az - árokpart felé, sülyedt a legalább részleges közkedveltségből, az általános elfeledés felé. Rohant gyászos végzete felé gyorsabban, mint akármelyik őt meg sem közelitő lány társa.

S ekkor egész váratlanul, olyan pillanatban amidőn az elkényeztetett leány is biztosan látta a felé integető árokpartot, megjelenik egy mentő.

Egy ácsmester a többi legények közül, aki iránt leghidegebb volt mindig, s felajánlja nemcsak szivét, hanem kezét is. Valódi hites feleségévé akarja tenni.

A bukott leány pedig e mentőhöz görcsösen ragaszkodik, valami hála félét érez az Isten iránt szivében, s a legtisztességesebb akarattal nejévé lesz Kézér Jánosnak. S e leány megtérése valódi, igaz, soha ellensége sem tudott rosszat ezután Sabinára. Hüséges felesége lett az ácsmesternek, s midőn a második évben gyermeke is született, valódi áhitattal borult térdre hálát adni a Megbocsátónak s a legjobb anya lett.

Igen ám, de kezdettől fogva kerülte az előtt a munkát, amiben lánytársai férjük nélkül eltudtak bánni, ő neki mindig a szomszéd asszonytól kellett tanácsot kérni. Nem értett semmit a háztartáshoz, s meglehetős lassan és drága tandijért tanulgatott.

Ez még az első hónapokban nem volt baj, a szerelmes férj elnéző volt, e szerelem első hónapjai sok mindenért kárpótolták, de hova tovább minden legcsekélyebbet észrevett és neheztelt.

Majd a neheztelő szavak czivódássá váltak; a nő rózsái hulltak lefelé, a házi gond, a gyermeknevelés fáradalmai rohamosabban kezdték kivánni a szép arcz elváltozását, s a midőn Sabina elvesztette az előbbi szépség legtöbb nyomait, a férj kezdett goromba lenni, ittas állapotában előbb kézzel, majd kezeügyébe esett bármi tárggyal is magyarázgatni a takarékoskodás legszükségesebb elveit.

Az asszony türte sorsát sokáig, hanem a napontai czivakodás ő belőle is házsártos asszonyt nevelt s nem egyszer lármázták fel az utczát megbotránkoztató czivakodásokkal. A legkeserübben esett az asszonynak, ha férje a multjára illő szóval illette. Fellázadt vére, ha férje a multak eltagadhatlan igazságát vágta arczához, ha tévedt életét emlegette.

De az asszony nem hagyta el a férfit, aki őt felemelte. Szerette, de e szeretet mind jobban-jobban gyengült, mig végre ő is észrevette, hogy ott áll, ahol a férj. Majdnem gyülölik egymást.

Nem egyszer panaszkodott az asszony, hogy az ácsmester nyaktól-talpig végig verte.

És mutogatta a kék helyeket. Hanem azért egy-egy pohár bor, vagy pálinkára betért ő is a szomszédban lakó Brüll Mór korcsmájába.

Igy élt keresztül a szép Sabina a gyönyörteljes pár év után 25 kinteljes esztendőt.

Napról-napra érett benne az elhatározás, hogy a sok kék foltot megbosszulja s e tekintetben nem egy embernek tett kijelentést, de akik arra csak azt mondták "asszony beszéd pipafüst". Mi is lehetne egyéb; aki 26 esztendőn keresztül türte sorsát, türheti tovább is, és végre a férfi is öregszik, és hovatovább gyengébbek lesznek az ütések, jobban, gyorsabban és biztosabban megárt az ital s nem lesz ideje verekedni.

Január hó 7-ikén, egy erős téli napon a madarasi községháznál a tanácsterembe egy jól bepólyált asszony vágódik be, folytonos jajgatás mellett.

A nagy kendő valahogy lecsuszván, megismeri Pápai biró uram, hogy a jajgató asszony tulajdonképen Kézér Jánosné, a hajdani szép s a jelenlegi eléggé csuf Sabina volna.

A megvigasztalt asszony kiment. Elindult egyenesen házakhoz kérdezősködni az ura után, de mindenütt azt a lesujtó hirt hallotta, hogy nem látták, nem tudják, hol lehet.

A szegény Sabina megtörten járt utczáról-utczára, kérdezősködni az eltünt után, de sehol semmi nyom.

Annyi volt bizonyos, hogy Kézér János január hó 3-án éjfél előtt még ott volt a Brüll Mór korcsmájában s onnan kissé ittas állapotban ment el, de hogy hova, azt nem tudhatták.

Hát bizony a szomszédok mindnyájan igazolhatták, hogy nem valami csendes élete volt a Kézér házaspárnak, bizony mind a kettőnek jobb egymás nélkül.

Téli időben jobban összeszorulnak az emberek, az egyik házból átmennek a másik házhoz tanyázni, s foly a pletyka, meg az emberszólás.

Nagykun-Madaras minden nagysága mellett sem olyan nagy, hogy egy embernek eltünése egy néhány napra a kandalló melletti tárgysorozatra ki ne volna tüzve.

Az ilyen kandalló melletti pletykázásnál, valaki csak ugy véletlenül kitalálta fejezni azt a gyanut, hátha Sabina tette el lábalól Kézér uramat.

Másnap már két háznál, majd négynél, mig végre minden háznál erről beszéltek az emberek.

A minden házba pedig beleesvén Pápai Sámuel főbiró uram háza is, természetes, hogy ott is beszéltek erről az esetről s ha már beszéltek, lehetetlen volt, hogy főbiró uram meg ne hallotta volna.

De meghallotta, s mert kemény ember volt, megbeszélte a dolgot Farkas főjegyző urral, és mindjárt másnap a hirhallás után el is mentek Kézér uram házához hadnagy urammal.

- Ah! főbiró uram, miért bolondit, hisz akkor nem kérdezném, hisz akkor látnák.

És főbiró uram igazi erélylyel kutatott szobákban, padláson, pinczében, kutba, verembe, szemétdomb alatt, de nem talált semmit.

- Hát biró uram, nézze itt van ez a két nagy kutya, az a három disznó, ott vannak a csuprok, miért nem keresi azokban is, oda dugtam az uram - felelt nagy mérgesen Sabina, hátat forditva a birónak.

Aztán utánna tette: bizony jobban tenné biró uram, ha csakugyan kurrentálná szegény Jánosomat, minthogy engem becstelenit...

A haragos menyecske a kapu ajtón is kiment s utánna kiáltotta: csak kurrentálja biró uram!

A vakmerő asszony a hatóság emberét a kutya és disznóhoz utasitja keresés végett s azt mondja, hogy csuporba dugta az urát! - -

Amidőn hivatva van arra, hogy egy, az Isten képére teremtett lénynek életet adjon, nagyon közel áll ahhoz, hogy a saját számadásait teljesen befejezze.

Nem csoda tehát, hogy érzelemmel felruházott nő ilyenkor a legtöredelmesebb szivvel fordul a Teremtő felé, s ugy maga, mint szivéből szakadt magzatjára irgalmat könyörög.

A jelzett év márczius hó 17-én egy sápadt nő jelent meg a madarasi községi háznál, akinek termete elárulta, hogy közel áll, a minden asszonynál közös sorshoz, hogy életet adjon egy lénynek.

Zokogva adta elő, hogy ő Kézér Eszter Szeghalmi Sándorné s egy vallomást akar tenni.

Érzi, hogy közel áll azon időhöz, hogy esetleg Isten itélőszéke előtt megjelenjen, három hete hordoz magában egy nagy titkot, amely elrabolta nyugalmát s amelynek tovább titkolását bünnek tartja, de kimondását is természet ellenesnek. De nem bir tovább lelke háborgatásával s ugy érzi magában, hogy el kell árulnia a bünt, amelyet tud, mert eltitkolása nagyobb, mint kimondása.

Előtte anyja, Kézér Jánosné elismerte azt, hogy atyját Kézér Jánost január hó 3-án éjjel egy baltával megölte, testét eldarabolta.

Pedig Sabina Pápai uramat Nagy Lajos karczagi ügyvéd által becstelenitési perbe is akarta fogatni, amiért kutatott nála, sőt ott, amidőn a Nagy Lajos szakácsnéja megkérte, hogy egy pulykának nyakát vágná el, azt mondta nagy jámborul, hogyan tehetné ő azt, mikor még egy veréb fiókot sincs lelke megölni.

Pápai uram ezuttal minden kérdezősködés nélkül elfogatta Sabinát és jelentést tett Vay Ferencz vizsgálóbirónak az esetről.

Kézér János 1873. január hó 3-án csakugyan ott ivott Brüll Mór korcsmájában majdnem éjfélig. Akkor aztán haza ment.

Hanem a Sárkány, a mint a hajdani Sabinát már rég idő óta nevezte, valóban sárkányosan fogadta.

- Hol voltál ennyi sokáig gazember - szólt az asszony - jobb lett volna, ha kimentél volna a juhhoz, mert kidobolták, hogy nem szabad többé a juhot a gyepre ereszteni.

- Mindjárt megmondom, hogy hol voltam - válaszolt Kézér - s elővéve egy botot, ütni kezdte Sabinát.

- Adok én neked - szólt Kézér, s mert az egyik bot már eltört, másikat vett elő.

Hanem a sikoltásra felébredt a kis Szeghalmi gyerek, mindkettőjük unokája és sirni kezdett.

Kézér a gyereksirásra megjuhászodott és egy pár fenyegető szót hallatva, ledőlt a nyoszolyára s ott nyomban elaludt.

Sabina kirohant a pitvarba, onnan az udvarra, s ott belebámult a holdvilágba, miközben magában mormogta, megállj! csak aludj el! nem ébredsz fel többé!

Egy kevés idő mulva óvatosan bement Sabina, s mikor látta, hogy férje alszik, kiment a pitvarba, ott egy fejszét elővett s azzal ismét bement a szobába.

A szoba közepén állott az oly sokat átélt asszony, villogó szemeivel, rémes nézéssel, elszánt arczczal, kezében magasra tartva a gyilkoló fejsze.

S a nő a másod izben elbukott nő nem azért állott meg, mintha elkövetendő tettét halasztgatná, vagy habozna azt végrehajtani, hanem azért, hogy ismételve meggyőződjön, hogy alszik-e a férj.

A midőn látta hogy férje a fal felé fordulva mélyen alszik odalépett az ágyhoz s a felemelt fejszét teljes erővel vágta férje fejébe, ugy, hogy az megált a fejében.

Akkor egy rémitőt sikoltva kirohant. Várt, várt kint egy ideig akkor ismét bement.

Végre volt hajtva amit tenni akart. Nem, nem volt végrehajtva, ő még vájkálni akart a meggyülölt emberben, de még az önfenttartási ösztön is működni kezdett benne.

Akkor visszament a szobába, lehuzta az ágyról a véres lepedőt, véres ruhákat s kivitte azokat is a pitvarba.

Az asszony ezt minden borzalom nélkül tette meg, de sőt, férjéről levagdalta a fehér ruhákat, azokat belökte a kemencébe, a melybe szintén begyujtott.

Aztán elővett egy disznóölő kést, a férj gyomrát felnyitotta s a beleket ponyvába téve kivitte, s a kutyáknak dobta. Ezután pedig amint vallomásában mondja "az egész testét mint a disznót felbontottam és összedaraboltam."

A katlanba erősen forrt a viz, a ruhákat kivitte, s a test egy harmadrészét beletette s főzte. Ahogy főtt a test, a felszinre jövő zsirt összekanalazta és egy csuporba gyüjtötte, hogy majdan azzal a megvert helyeket kenegesse be.

A midőn a hus megfőtt, kiszedte és kivitte azokat a kutyáknak és disznóknak. Azok reggelre mind megették. Kora reggel Sabina a csontdarabokat összeszedte és bevitte a pitvarba.

Ez igy ment három éjjel. Utoljára csak a csontok maradlak. Azokat behányta a kemencébe a hol azok teljesen kiszáradtak, ugy, hogy könnyedén összetörhette azokat, a porát szétszórta, a nagyobb darabokat pedig elvitte az ötödik szomszéd kertje alatt levő árokba, a mely mindig tele volt vizzel, s oda bedobta.

A három éjjelen keresztül gyüjtött emberzsirt egy csuporba rakta s elrejtette.

A koponyát felvitte a padlásra, ahol szalma alá rakva, naponta megnézte és szidalmakkal illette; majd midőn ellene is fordult a gyanu azt is összetörte darabokra és egy csuporba rakta el.

Harmadnapra a házban is rendben volt minden a szörnyü tettnek nyoma sem maradt.

És e közben nappal a rendes foglalkozást végezte, mintha misem történt volna.

Negyednapra ment aztán fel a hatóság segélyét venni igénybe férje hollétének kipuhatolása végett.

S tudott szinlelni, könyezni, rimánkodni, szenteskedni s tiltakozni a borzasztó gyanu ellen. Hogy ölte volna ő meg, ő, aki egy veréb fiókot sem tudna megölni.

De jött a lánya Eszter, az éppen akkor talált belépni, a midőn anyja kezében apja kalapja volt.

A gyilkost végzete vitte arra, hogy a meggyilkolt kalapját néha-néha megnézze, s ép ilyen pillanatában lépett be leánya.

- Anyám, anyám, sikongott a leány, a faluban miket beszélnek, anyám mondj valamit.

- Mit mondjak őrült gyermek? Mit tudom hol van apád, mit tudom, mit beszélnek a faluban.

- Oh! anyám, szülő anyám, mondd meg csak azt várjam-e még apámat, vagy sirassam.

És sirt, zokogott Eszter, át látott anyja lelkébe, látta, hogy e nőnek sötét, irtózatos bün terheli lelkét, e nő gyilkolta meg az ő apját; és e nő, a kinek bünét ő kitalálta, e nő az ő szülő anyja. Lerogyott a lány, ugy zokogott.

- Ugy sirasd, hisz téged nem bántott, én öltem meg, én daraboltam szét, e sokat megvert kezekkel, én álltam irtózatos boszut 25 esztendei kinszenvedésért.

És nem is szóllott 3 hétig, és nem is szóllott volna, ha nem áll gyermekszülés előtt.

Hordozta a titkot 3 hétig, nem volt se éjjele, se nappala, mig végre utja a törvényház felé vitte, ahol bemondta terhelő vallomását.

Megborzad az emberi kebel - igy kezdte jeles védbeszédét a védő - azon iszonyu büntény hallatára, melynek részletei a tárgyalás folyamán a t. t. szine előtt legombolyitatott. Én, kinek magasztos védői tisztem azt hozza magával, hogy a vádlottat védjem, kétkedve s megdöbbenve állok itt, ha merészeljem-e felemelni védő szavamat oly egyén mellett, kit mint nemének szörnyetegét tekint a társadalom, és hangos morajjal kiván halálra a zugó közvélemény. S mint a tenger fenekére leereszkedő buvár tapogatózva keresi a gyöngyöket, ugy keresem én az emberi indulatok tengerének feneketlen mélységében azon indulatokat, melyek tétovázó lelkemnek támpontul szolgáljanak.

Sikerülten festette ezután a vádlott nő 25 éves kinszenvedését, s végül a feljelentő leány helyzetét, a kit megkimélni akart attól, hogy meggyilkolt atyja után megölt anyját is siratnia kelljen, a kit ő vinne a vérpadra.

Mind három biróság az 1723. évi XI. t. cikk 1. §-a alapján halálra itélte a gyilkos nőt, azonban a királyi kegyelem életfogytig tartó fegyházra változtatta.

A vezeklés iszonyu volt. A csendes nők körében módja és alkalma volt bünbánatra, s a nő bünbánó volt.

A nővérnek csupán éjjeleiről panaszkodott. A sötétben, ébren és álmaiban üldözte a megölt férj, bár merre fordult előtte volt élettelenül szét darabolva, mind a mellett elrugott feje mindig felé fordult és szemrehányóan nézett rá.

- Oh! imádkoznám, nem jön eszembe az ima szava; és igy van egész éjjel. De éjjel ismétlődik az előbbi éj rémes jelenete, s nem tudok imádkozni ismét - csak a napsugárnál.

Így van ez megirva a szolnoki kir. törvényszék levéltárában V. 5./1873. jegy alatt feltalálható iratokban.

Nagy volt Bodor Pista baja. Három vármegye csendőrsége állt már talpra, hogy az üldözött embert elfoghassa. Azt mégcsak megbocsájtották volna, hogy Nehéz Laczit a "Nefelejts" csárdában annyira "helybenhagyta", hogy soha életében el nem felejti s nem lesz kedve máskor a más szeretőjét rágalmazni; de azt, hogy a köztiszteletben álló Veres Lajos urat s kocsisát majdnem fényes nappal a madai uton leütötte s kirabolta, ezt már nem bocsájthatták meg neki s ezért az örökösök is 1000 frtot tüztek ki a fejére.

Sirt a szép Kulcsár Mari, a magyarok istenét hivta bizonyságul, és saját esküjét ajánlotta fel arra, hogy Bodor Pista nem lehet gyilkos, nem lehet rabló.

De hát a magyarok istenét nem lehet kihallgatni, a Veres ur inasa pedig, Makra Pista, a ki a hideg miatt a futó-szekér hátuljába a széna között volt elbujva, megismerte a szürkületben Bodor Pistát, aki a kocsist lelőtte, urát pedig fokossal főbe ütötte. A leirás ráillett Bodor Pistára még ha nem ismerte is volna Makra. És aztán épen a Nehéz Laczi megveretését követő reggel történt a gyilkosság, a mikor Bodor a faluból már megugrott. Bizonyosan a bujdosáshoz kellett neki pénz.

Tudták, hogy a madai erdőn tartózkodik, de bár napról-napra felhajszolták az erdőt, nem tudtak ráakadni.

Beszélték, hogy egy korán reggel látták a falu felől menni Bodort; bizonyosan a szeretőjénél volt. Kérdőre fogták Marit, s az meg is vallotta, hogy nála volt Pista, de hogy hol tartózkodik, a világ minden csendőrje sem veszi ki belőle. Hanem ezen látogatás után nem sirt már, nem bizonyitgatta, hogy szeretője ártatlan, nem hivatkozott sem esküjére, sem a magyarok istenére. Gondolták, hogy ezek már bizonyosan összebeszéltek, mint fognak megszökni s a rablott pénzből megélni.

Könnyü volt szemmel tartani a leányt, mert háza közvetlen a csendőrségi laktanya mellett volt.

S a leány nyugodt maradt, csak ha zaj keletkezett kint, esett térdeire, tette össze kezeit s imádkozott.

Sok embernek fájt a foga az 1000 frtra, de Bodor Pista is vigyázott arra az egy fejére.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Karácsony szombatja volt. Czudar, förgeteges idő lett. A szél torony magasságra kavarta fel a havat. Felszedte az egyik helyről, hogy a puszta föld látszott, lerakta a másik helyre, hogy a bokrokat is elfedte. Csikorogtak a fák, zörögtek az ablakok. Puszta, kietlen volt az utcza, mindenki házába huzódott, várva az idő enyhülését.

A madai erdő felől egy férfi alak közeledik a falu felé. Összehuzza gubáját és egyenesen a csendőr-laktanyára megy.

A csendőr hadnagy, kit az üldözés idejére Madára küldtek, szobájában van és olvasgatja a jelentéseket. Néha-néha kitekint s majdnem sajnálja azt a 10 embert a kiket ilyen időben is kénytelen volt kiküldeni. Isten tudja, melyik vármegyében van már az a Bodor.

Haja, bajusza, szakálla zuzmarával fedve, nemkülömben a guba is, melyről a meleg szobában cseppenkint hull le az olvadt hó.

- Hagyja hadnagy uram, szólt a legény, nézze, ennél a fokosnál soha egyébb fegyver nem volt a kezemben.

De azért a hadnagy csak a keze ügyébe tette a revolvert s megnyugodott, mikor észrevette, hogy az ablak előtt két csendőr áll.

- Azt akarom elbeszélni. Mikor Nehéz Laczit leütöttem: - - no hát ezt máskor is megtenném, mert az én szeretőmet ne bántsa senki! - azt hittem, hogy meghalt az istenadta, mert egészen ugy nézett ki. Ezért szöktem meg. Másnap estig voltam az erdőn és este pedig a kertek alatt eljöttem Marcsámhoz, megkérdezni, meghalt-e a Laczi? Ha meghalt volna, biz' isten nem lát engem többé senki ezen a vidéken. De mikor azt az örömhirt mondta a galambom, hogy Laczi meg is marad, azt is megmondta, hogy milyen iszonyu bünnel vádolnak. Sok sok szó kellett, mig meg vigasztalhattam szegényt. Akkor aztán azt is megmondtam, hogy Karácsonyig kiderül az én igazságom.

- Mindent. Hiszen ha Makra Pista igazat mondott, hogy a gyilkos olyanforma volt, mint én, lehetett az azért más is, minthogy én tudtam is hogy más. Van másnak is olyan termete, mint nekem, van másnak is fekete bajusza, meg oldalszakálla, ha máshelyt nem nő ki, aztán meg fokosa is sok más embernek van. Aztán én mindjárt rájöttem arra, is, hogy ezt a dolgot egy ember nem tehette, mert hát Veres urnak nem olyan lovai voltak, hogy ha lövést hallanak, meg a kocsis elejti a gyeplőt, csak ugy megálljanak addig, mig a gazdát leütik és csak azután száguldjanak tova.

- Hogy a gyerek nem látta, az nem bizonyit semmit, mert holtra volt rémülve és aztán a másiknak a ló előtt volt muszáj állni, a hova ő nem is láthatott. Kezdtem tehát gondolkozni, ki olyforma mint én, hogy aztán fokosa is legyen. A bőröm forgott koczkán, tehát ugyancsak gondolkoztam, pedig Isten látja lelkem, nem szoktam hozzá a nagy gondolkodáshoz. Legtöbbször itt gondolkoztam a hadnagy ur feje felett a padláson, itt igazán nem keresett senki, aztán tudtam is, hogy mi történik, meg ugy messziről a szeretőmet is láthattam.

- A kikre én egyszerre ráfogtam magamban, azoknak nagyon könnyü volt elkövetni a dolgot. Mindennap bejártak a faluba Veres urhoz, minthogy gazdájuk volt, előtte való nap is benn voltak és hallották is, hogy pénzt visz a városba. Az egyik öreg, fegyház viselt ember, a másik fiatal, de jó tanoncz, olyan formáju mint én, fokosa is van. Csodálom, hogy gyanuba nem fogták, pedig a városba arra vezet el az ut, merre az ő tanyájuk van. De ez nekem nem volt elég, kijártam az erdőbe, lestem őket s észre is vettem, hogy az öreg bekecsének ujjából egy veres tárczát, vett elő. Más ember otthon tartja, meg aztán az a tárcza is olyan, mint a minőből Veres ur fizette a napszámosait. Számitottam a karácsonyra. Tudtam, hogy családjuk van s szeretik őket. Sajnáltam is őket, de Marcsámat, becsületemet és magamat mégis csak jobban szeretem. El is ment az öreg ma korán reggel a vásárra, onnan ajándékokat hoz haza, melyeknek értéke egész évi lénungjával felér. Honnan vette volna? Meg aztán ott a bekecs.

- Ejnye. Éppen ő. Reggel egy lóval ment, most kettővel jön. A szánon láda is van, az talán meg is van pakolva.

A hadnagy felugrott. Két csendőrrel ott hagyta Bodor Pistát, a többivel a juhász házához ment. Nem sok idő telt el, jöttek vissza, közrefogva a két juhászt. A vén embernek a bekecsét már egy csendőr szorongatta.

Mint villámcsapás jött az elfogatás és az öreg nem is tagadott. De hát minek is, itt volt a tárcza meg a pénz.

Nem maradt Bodor Pista terhén, csak a verekedés. Az pedig nem gátolta, hogy vigan menjen a szomszédba, a hol Marcsa már várt reá.

Kijött ám, de még az ezer forint is az örökösöktől. A mi pedig már nemcsak igazság, de szerencse is.

Amióta hire ment Kis-Dobronyban a Szabó Anna esetének, azóta a Tóth Borbála hire vetekedett a környék leghiresebb boszorkányaiéval, pedig abban az időben volt ott elég a megyei iratok szerint.

Mindjárt a rá következő éjjel arra ébredt fel Anna, hogy fojtogatja, kinozza valami s mikor felnyitotta szemeit, mellén látott egy nagy halálfejü lepkét, a mely mintha mázsányi sulylyal birna, annyira nyomta, hogy alig tudott lélegzeni. A lepke olykor-olykor a Borbála arczát tükrözte vissza, a mint kegyetlen mosolylyal nézte áldozatát. (Ezt ugyan én nem értem, hogyan lehetett, mert a leirások szerint Borbála olyan szép fiatal özvegy volt, hogy a félholtat is felelevenitette, nemhogy halálfejhez lett volna hasonló! De hát Szabó Anna igy vallotta.)

Anna el akarta magáról üzni a lepkét, de nem birta karját mozditani, kiáltani akart, de nem jött ki hang ajkain. A lepke a hó fehér mellre hajtotta fejét és szivta a leány vérét, látta csápjain Anna a vércseppeket is. Hörgött már a leány s azt hitte, vége van.

Hirtelen megzörrent az ajtó s a felkelő nap fényénél megismerte a leány a belépőben szeretőjét, Mucsi Istvánt.

A hogy a lepke elszállt, megjött a leány hangja és tagjainak mozgékonysága is.

Felugrott az ágyból, szétbomlott haja leomlott fehér vállaira, láztól piros arczára és rohant az ajtót bezárni.

- Láttad, láttad - Borcsát? kérdé a remegő leány kedvese keblére simulva.

A legény alig tudta megvigasztalni, lecsititani édes csókkal, hizelgő szókkal, sok igérettel.

Ezután azonban már meg lett a Tóth Borbála hire alapitva és csakhamar Abrakosztóné lett a neve, a boszorkány neve.

Egy zivataros éjjel, midőn a boszorkányok seprőjükre kapaszkodva anélkül repülhetnek keresztül falvak és erdőségeken, hogy halandó lény láthatná rongyokba bujt sovány alakjokat, hosszan lecsüngő seprü hajukat s megijedhetne tulvilági fényben izzó szemeiktől s legfeljebb egy-egy pásztor hallja gunyhójából a szélsivitás közé vegyülő sziszegő repülésöket, tompa, idegbántó kaczajukat; egy ily zivataros éjen a meg-megujuló villámfénynél egy női alak bandukol Kis-Dobrony utczáján, oda-oda huzódva a keritéshez. A falu legszélső házának ablakából a sötét függönyön keresztül világosság tör elő s megvilágitja az ut egy részét.

Abban a házban lakik Abrakosztóné, a boszorkány. De ne gondoljunk ám valami összetöpörödött vén asszonyra.

Amint ott ül a kifogástalan csinnal berendezett szobácskájában, szorgalmasan eresztgetve guzsalyáról a szálakat, senki sem hinné, hogy ez a kisdobronyi hires boszorkány. A természet szabad ege alatt találni csak ilyen arczot. Üde, piros; maga az élet, az egészség ez az asszony. A nap nem tudta megbarnitani a fehér arczot, csak rózsát festett mind a két oldalára. Barna haja csigákba kötve omlik le vállaira, elől az arczról elsimitva minden szál.

Csak a mély tüzü szemekből villan elő valami, a mi szabad röptü lelket, zabolátlan szenvedélyeket sejtet.

Kivül pedig az a leány épen az utczára vetődő fénykörbe lépett. Gyöngéd ingó alak, az ázott ruha szorosan testéhez tapadva.

Ugy tünt fel neki, mintha Abrakosztóné fején, a hajfonatok helyett kigyók tekergőznének alá, melyek ide-oda mozognak sőt hallani vélte sziszegésöket is. A fonal, mit ujjai közt eresztget, mintha vértől piroslanék. Ugy remegett.

Hallotta beszélni, hogy a boszorkányok varjukkal, baglyokkal és ebekkel vannak körülvéve. Várta, hogy mikor szállanak a madarak vállára, fejére s fognak ijesztő hangon sikoltozni fülébe, várta, hogy rá rohannak az ebek, megtépik ruháját és husát. A boszorkány vermének őrei.

Gyönge gyermek leány volt, alig 16-17 éves. Fehér halvány arczáról, munkától fel nem tört kezeiről látszott, hogy jobb módu szülők gyermeke.

De a leány bizony hiába várta a denevérek rohamát, nem történt vele semmi.

Abrakosztóné fel sem tekintve pergette tovább az orsót mintha mi se történt volna.

- Lányom, Szabó Anna - szólt meg sem fordulva Abrakosztóné - átáztál, fáztál nagyon, a kandallóban tüz van még melegit, ülj le oda.

- De ez már mégis szörnyüség - gondolta Anna - ha nem boszorkány, miként tudná, hogy ki jött be.

- Ne csodálkozz Anna, kétszer is láttalak ma erre elmenni, nagyon nézegettél, tudtam, hogy eljösz.

A megázott leány lelökte arczát eltakaró kendőt s odalépett a boszorkányhoz.

- Nem... nem - hebegett a leány - de mindent tud. Nekem olyan nagy kérésem van,

- Azt akarom mondani, Bori néni, hogy én szeretek egy legényt. Apám-anyámnál többet van eszemben, pedig azokat is nagyon szeretem. A papot, ha beszél, nem értem meg, de ha ő szótlanul rám néz, olyan sokat mond el s én megértem. Oh! Bori néni! ha égbeli, ha pokoli tudománya van, adjon tanácsot mit tegyek, hogy ez a legény, mig a világ világ lesz, engem szeressen, hű legyen hozzám élve és halva s ha én meghalnék, még akkor is szeressen... mint én...

- Mucsi István! - kiáltá Abrakosztóné s ekkor felemelkedett daliás termete, jobb kezével vállán ragadta a leányt s fekete szemei villogva néztek a halvány arczra.

Szenvedély, düh, bosszu látszott arczán s oly félelmes volt e pillanatban, hogy ha a leány nem süti le vallomása után szemeit s megpillantja ezt az arczot, elfutott volna.

- Anna - szólt végre Abrakosztóné halk, csöndes hangon, mintha a bensejében forró szenvedélyt akarna elrejteni - te azt mondtad az imént, hogy adjak valami szert, amely a Mucsi István szerelmét megtartsa?

- Tudod-e azt, hogy Mucsi István ezt már másnak is mondta. Nem hallottad a Köves Klára hirét, akit ott hagyott?

- Én nem tudom, nem keresem, mert én hiszek neki. Azt mondta, hogy olyat még nem érzett soha, mint én irántam, hogy csak most érzi igazán a szivét.

- Ezt mondta - lihegett a boszorkány - hogy eddig még nem érezte a szivét, csak a szeme látott. Azt mondta, hogy eddig nem a szivével szeretett?

- Dehogy haragszom. Haha! Hiszen látod, hogy jó kedvem van. Segitek én rajtad, rajtatok. Csak várj, mindjárt adok valamit.

Ezzel bement a másik szobába, erősen behuzva maga után az ajtót. Gyertyát gyujtott.

A gyönge világnál egész kiforditottnak látszott az arcza. A száj folyton mozgott, tekintete tétovázva forgott ide-oda. Majd felemelte kezét és a másik szoba felé fenyegetett.

- Te akarod elrabolni? - lihegé - te ugy szereted, hogy életedet adnád érte? én meg ugy szeretem, hogy vagy vele akarok élni, vagy vele kinlódni a pokolban. Én ugy szeretem, hogy ha mást mer szeretni, megölöm! Hát te nyápicz, szeretni mered azt, akit én szeretek, akiért már eddig is elkárhozom?

Azzal a ládába nyulva, izgatott keresés után egy csomó összefüzött dohányt vett ki.

Eloltotta a gyertyát s kilépett a másik szobába. Arczára nyugodtságot erőltetett.

- Itt van - szólt a leányhoz - ezt add neki, de kérd meg, hogy másnak ne adjon belőle, mert másnak ez méreg, neki orvosság. Minden bajtól megmenti ez s te leszesz utolsó szerelme. Olyan igaz, mint ahogy te szereted.

A leány mohón kapta el a dohányt s boldogságában meg akarta csókolni a boszorkány kezét.

Ez a hir járta be Kis-Dobronyt, az elbeszélt jelenet után alig pár nap mulva. Elhozatták hozzá a leghiresebb beregszászi orvost, de nem használt. Nem találták ki a baját.

A deli barna legény sorvadt napról-napra. Nem volt jártányi ereje, arczának szine fakó lett, szép érczes hangja eltompult, vig kedélye buskomorrá változott, mig végre meg sem ismerte a körülte állókat. Hanem a pipa alig maradt ki a szájából, a dohányt párnája alatt tartotta.

Mucsinak legjobb barátja: Munkácsy János folyton ott volt, az hallotta lázálmaiban elmondott panaszait.

Amig eszméleténél volt, mindig Szabó Annát emlegette s ha a leány mellette volt, kezeit fogta és csókolgatta. A leány vele hervadt, szenvedése épen ugy fájt neki is, valami megmagyarázhatatlan félelem, bánat szoritotta szivét és sokszor a szomszéd szobában lerogyva, keservesen zokogva hallgatta a legény lázbeszédét.

- Üzzétek el, verjétek - orditá a kinzott legény - ne engedjétek Tóth Borbálát ide, ő öl meg engem. Ebbe a pipába is ő tett dohányt.

- Nem hagy aludnom, nem hagy ébren lennem. Ha ketté vágjátok is, ujra összeforr. Tüzet rakjatok alája. Tartsátok fel szempillámat, hogy le ne hunyjam, mert akkor ismét kinoz, ismét rajtam van. Óh, csak az imént jöttem elő a harmadik megyéből. Felfogott és repült velem kastélyokon, tornyokon keresztül s mikor legmagasabbra vitt, akkor ejtett le. Alig birtam magam felszedni a földről, összedagadt mindenem, nézzétek.^[3]

Szegény Munkácsy János pedig csak azt látta, hogy nincs feldagadva semmi, mert a szegény fiunak már csak a csontja meg a bőre van meg.

Ahogy siránkozva kirohantak az udvarra, akkor ment el a ház előtt Abrakosztóné. El akart haladni, de Anna elibe rohant és a gyönge leány megállásra kényszerité az erős asszonyt.

- Te tetted ezt! sikoltá a leány. Te voltál az, aki általam öletted meg, akit jobban szerettem az életemnél.

- Most értem szavaidat, átkozott boszorkány. Igy felejtenek el minden bajt? Emberek, ez asszony nemcsak boszorkány, de gyilkos is, mert ő adta nekem azt a dohányt, amitől meghalt Mucsi István. Kiosztotta nekünk is az abrakot. Hahaha!

Felkaczagott a leány s oly rémitő volt e kaczaj, hogy bár Abrakosztónét elbocsájtá már, ez nem tudott elfutni.

A körülte összegyült emberek látták, mily rémülve mereszti szemeit az őrjöngő leányra.

A leány elfordult tőle, kezével fel sem vevőleg intett s lassu léptekkel indult el az utat nyitó emberek közt, miközben halkan dudolgatni kezdé a Mucsi István kedves nótáját:

S a hogy dudolgatva ment lassan lebontogatta haját; lecsusztak a fürtök majdnem sarkáig s ha megszólitotta valaki értelmetlenül ránevetett.

Abrakosztónéval együtt elfogták Annát is s elvitték Beregszászba. Anna az egész uton erre a nótára tanitotta Abrakosztónét:

Abrakosztóné rimánkodott, hogy öljék még inkább, csak ne hagyják ezzel az őrült lánynyal.

Abrakosztóné ellen sok bizonyitékot gyüjtött össze Gerzsenyi Zsigmond esküdt. A dohányhistóriát ő maga is beismerte.

Az 1736. évnek febr. 27-én mondták ki az itéletet, mely szerint Abrakosztóné tagjainak levágatása után égettessék meg.

Ez itélet annak rendje és módja szerint végrehajtatott. Akkorára szegény Szabó Annát halva találták a Mucsi István sirján.

Lathyrus gall vezérnek a Loire torkolatához közel eső erdei lakásán sokan gyültek össze a Krisztus előtti 55-ik esztendejének egy napján. A hatalmas obeliskek, és nyitott csarnokokkal diszitett lakás gyönyörü helyen feküdt; oly fák vették körül a lakást, melyek a távolabbi erdőfáktól elütőek voltak, csermely folydogált a ház mellett csendesen csobogva, mintha mondaná, hogy én a harcias gallusok pihenéseit, vagy játék harcait látom csak.

Ezer madár csicsergett, fütyölt a fákon, vigan repkedve körül a Bittera dombjain szürt fehér bort töltögető pohárnokokat, bele-bele fütyölve az emberek társalgásába.

A szabadban, természet által alkotott lugasok alatt, melynek sürüjén a napsugár át nem hatolhat, kerek asztalok vannak felállitva, mely körül férfiak ülnek, szigoruan megtartva az elhelyezkedésnél a tekintélyt, melylyel egyik-másik birt. Hátuk megett szintén körben ülnek az illetők fegyverhordói, egy sor a paizsokat, másik sor a lándzsákat tartva, s ezek épen ugy kiszolgáltatnak, mint uraik.

Bár élénk, de még elég csendes volt a társalgás. Egy-egy uj hiren elrágódtak órák hosszáig.

- De Lathyrus! - kiáltott egy harczias kinézésü gall, a háziur felé fordulva - mondd hol van Luern, az én harczi társam; mit teszek étkezés után a fegyverekkel, ha ő nem jön?

- Luern? Édes vendégem, Damnac, jelenleg meg van bolondulva; két hét óta csak elvétve kerül hozzám, akkor is oly zavart, ingerült, azt hiszem valami átkozott nő csavarta el fejét.

- A Tarann istenre mondom, ez baj; miként gyakorolhatja egy ilyen esze-veszett aztán a nő felett az élet-halál jogot. Ezen segiteni kell. Avarikum ritkán terem oly harczost, mint Luern.

- Bolondság - szólt közbe Drappetes vezér - a dicsvágy és vagyon visszaadja józan eszét; csak harcz legyen.

- De bizony, Luernius királyunk aranyesője mind e fiué lehetne most, de azt az egy nőt csillogóbbnak látná valamennyi kincs és hirnévnél.

Mindnyájan felugráltak, megcsörrentek a pajzsok, fegyverzetek, ember ember elé állt, megrázták vállaikra lecsüngő hosszu hajaikat, az érczsisakot feltéve megcsillantak a levegőbe repült kardok.

Beleszólott egyik-másiknak vivásába midőn hirtelen oly hangosan kiáltott fel, hogy megálltak a harczosok mind.

Az erdőből egy magas, fiatal férfi közeledett, teljes hadi öltözetben; szeme tévedezve járt a földön, mintha azt akarná megnézni, milyen füvekre lép.

Barna haja széles vállait verdeste, a csikos sagum (felöltő), ábrákkal beszőve, arany és ezüst himzéssel dusan megrakva vállára vetve volt, aranycsattal kötve meg álla alatt, érczsisakján sasalaku dombormű pihent, melyről hosszan lógott le a tolldisz.

A fiatal férfi a zajra ép ugy nem lett figyelmes, mint az ezt követő csendre, folyton földhöz szegezett szemekkel gépiesen közeledett a sokszor megjárt uton.

Lathyrus és vendégei csodálkozva nézték az ábrándozót. Damnac elébe ment s vállára tette kezét.

- Fiam - Luern - szólt közbe lépve Lathyrus, te férfiatlan kezdesz lenni. Mi bajod?

- Jó bátyám, Lathyrus, férfiatlan nem vagyok. Azt legjobban megtudná mondani Damnac, vivótársam - szólt Luern, mosolyogva nézve Damnacra, ki igenlőleg bólingatott - de most, most valami különös történt velem. Megszerettem egy nőt, folyton előttem van, nélküle élni nem tudok, nő, nő kell nekem.

A szolgák már rohantak, midőn Luern felkiáltott: Ne, ne bátyám, ha egy parányit szeretsz, most ne. Minden nőt utálok, csak azt az egyet nem; a madár dala is ő róla szól, álmom is vele foglalkozik, életem pedig nincs nélküle.

- Fiuk, ugy néztek rám, mintha őrült volnék. Oh nem! Engedjétek ez érzelmet meg nekem, mert bár fájdalmat okoz, de mégis oly boldog vagyok. Elmondom nektek hol láttam őt, mikor szerettem meg; jertek üljünk le.

- Nem régen volt - kezdé Luern - midőn vadászni indultam az erdőségben; tulhaladtam a Boszorkányok szikláján (Roche aux Fées) eljutottam a Loire egyik ágához. Leültem a vizpartra, midőn a tuloldalról zajt hallottam. Áttekintve láttam, hogy egy férfi istenitéletet tart neje erkölcse felett. A férj ép akkor helyezte pajzsára az ujszülöttet s a nép rivalgása közt helyezte azon a folyóra. Az anya kezeit tördelte a parton: férje reá rivalgott s már szavaiból kitünt a kétely s láttam, hogy a jelenvoltak neje erkölcse mellett hiába beszélnek neki. Magam is aggódva néztem a pajzsra helyezett gyermeket. Csendesen, hangtalanul, sirás nélkül feküdt a csecsemő a pajzson és a Loire, a mindig haragos Loire csendesen vitte az ujszülöttet. Örömrivalgásban tört ki a nép, a férj pedig kedvtelenül ugrott a vizbe, kimenteni gyermekét. Majdnem magam is tapsoltam, midőn oldalról ijedt sikoltást hallottam. Egy magas, fehér alak bukott előttem le a vizbe, s ugyanakkor több férfi és nő jelent meg a parton; a nők között több talpig fehérbe öltözött papnőt ismertem fel, a "nannettek" közül a Nannett szigetéről. Láttam, hogy a vizbe ugró nő, hosszu szőke haja utána uszott. Habozás nélkül vetettem magam a vizbe utána. Midőn megragadtam, észrevettem, hogy menekülni akar tőlem, tehát megakarta magát ölni. Én átkaroltam s igyekeztem fejét a viz felett tartani. Milyen egy fej volt az. Hófehér arcza a legszebb alaku egész Galliában, szemei barnák, szőke fürtei, mint glória fonták körül halántékát, ilyen nőre Bel isten még nem hinté sugarait. Átkaroltam s uszni kezdtem a partra. Ő megragadott, visszatartott. "Ne ments meg, mert megölsz vele!" - kiáltá, de én már csak menteni akartam. A küzdés közben a viz alá merültünk, én fél kezemmel magamhoz öleltem s a viz alatt adtam az első csókot ajakára; de oly hosszan tartott e csók, mintha lelkemet akartam volna lehelni belé. De az élet utáni vágy felülkerekedett. Mi feljöttünk a viz szinére s én partra tettem az ájult leányt! Oh! de milyen volt igy ájultan; sugár termete a zöld füven csapzó arany haja körülfolyta termetét, majdnem sarkáig nyulva le. Egy ősz férfi lépett elő. Egy druida.

- Ime - szólt a papnőhöz - itt a leány, ki a kilenczedik lesz köztetek. A kilenczedik nanett, s egy a ki az istennők között foglalhat helyet. Bibract a neve.

A nannettek felkapták a leányt s vinni akarták. Elborzadtam; ez a leány menjen ezen ocsmány... csitt... hallhatjátok, druida nincs, nem jár Lathyrushoz... ez a leány a sátánok közt. Önkénytelen felkiáltottam: Nem!

Az ősz druida haragosan nézett rám. Mondott valami érthetetlen szavakat. Felém hintett valamit kezével, és én eszméletemet vesztettem s midőn felébredtem nem volt körültem senki. De hogy nem álom volt, láttam vizes ruhámról, s a letiport füről, ahol ő feküdt. Most őt keresem mindig; három izben hajóztam éjjel a Nannett szigethez a papnék templomáig; de valahányszor közeledtem, fehér alakokat láttam mozogni a templom falain; legszebb idő volt addig s ekkor orkán és vihar zugott felettem, hajómat mindannyiszor visszahajtva és parthoz verve. Midőn a partra értem, ismét csendes idő volt. Ezek a boszorkányok!

Damnac közelebb huzódott Luernhez, mintha szerelmes lett volna a szép ifjuba.

- Meg kell azt a leányt szöktetned, ide Lathyrushoz. De ahoz meg kell szerezned a kigyótojást. A druidák már keresik azt, aki a kigyók szájából kiragadja. Jelentkezzél. Ha a tojás nálad lesz, nem félhetsz a vihartól. Aztán megvárod azt a napot, az is közel van, midőn a nannetek uraikhoz mennek. A te leányod egyedül marad akkor ott, s elhozod. Veled leszek.

A druidák, vagy a tölgyfa emberei pár nap kisérték figyelemmel, hogy az azon vidéken levő mindenféle kigyók az armorikai barlang felé tartanak. Éjjelenkint tompa sziszegő s néha a békakuruttyoláshoz hasonló hang özönlött ki az óriási barlang nyilásán. A kigyók sziszegve, sietve csusznak el a kiküldött kémlelő druida mellett.

Végre a nyolcadik napon jelenté egy druida hogy a barlangban a kigyók összekeveredtek, összefonódtak hozzáfogtak a legnagyobb óvszer, a tojás készitéséhez.

A fődruida előkiáltotta azt az embert, a ki a tojás elrablására vállalkozott.

Gyönyörü lovon egy harciasan öltözött ifju robogott elő, sas tolla messze lengett utána. Megállt a fődruida előtt és tisztelgett.

A druidák kenetteljes szavakkal nézték a deli ifjut, kiben Luernre ismerünk.

- Fiam! - szolt hozzá a fődruida megáldunk téged. Az ország érdekében teszed, a mire vállalkoztál; légy szerencsés egész életedben s teljesüljenek be gondolataid is. Tudod-e mit kell tenned?

- Igen. Midőn a kigyók a tojással készen vannak s azt a levegőbe feltartják odaugratok, elkapom a tojást és Loire tulsó oldaláig meg sem állok!

- A folyót kell elérned fiam. Midőn az közted és a kigyók közt van, nincs mit félned. Eredj tehát fiam, mi a Loire tulsó oldalán várunk. Bell s minden istenei veled, fiam.

Luern megvárta mig a papok átkeltek csónakjaikkal a vizen, akkor szólott lovának s habozás nélkül a barlangnak tartott.

Már messziről hallotta a zürzavaros hangokat, de a nyilásnál mégis megborzadt. Zörgés, zugás hangzott a barlangból s nehéz kábitó szag özönlött ki.

Kevés ideig tartott azonban e habozás midőn óvatosan beléptetett a barlangba. Bent megállt, hogy szeme hozzá szokjék a sötétséghez. Midőn már látta a barlang belsejét, beljebb ment.

Óriási terület nyilt meg előtte, melynek közepén ezernyi kigyó egymással összefonódva nyüzsgött. A testükből kiszivárgó hab s nyálaikkal képezik a bűvszert. Luern nézte alig két ölnyiről azt az ismeretlen munkát.

Alig pár perc mulva hirtelen pár legnagyobb kigyó, sziszegve kapja fel fejét s abban a pillanatban magasan feltartják nyelveiken az elkészült tojást.

Közép nagyságu alma alakjával birt melynek kemény, fehér anyaga vastokkal s a polyp csápjaihoz hasonló kinövésekkel ellátva van.

Luern azon pillanatban oda ugratott, elkapta a tojást s megforditván lovát kiszáguldott a barlangból a Loire felé.

A kigyóknak sok időbe telt, mig egymásból kifonódtak s aztán egymást törve és zuzva rohantak Luern után.

Kétszáz ölnyire lehetett még a folyó, midőn Luern észrevette, hogy vagy hat kigyó sziszegve majdnem lova sarkában van.

Még egy pillanat s már a kigyók martalékai, midőn Luern a kezében volt kis galylyal suhintott lova fülénél, mire a nemes állat még jobban neki eredve előnyt nyert s a másik pillanatban lovagjával együtt a vizben, de mentve voltak.

- Üdvözlégy fiam - fogadá a vizből kimászó ifjut a fődruida, istenünkhez imádkozunk érted, hogy sártestedet elhagyó lelked, a hatalmas oroszlánba vándoroljon át s abban is csak két hold változását érve, eljuss azon világba, a hol az örök boldogság honol, s ott találd fel legjobb lovad, fegyvereid s a férfi és nő szolgákat, kik kedvedet keressék ottan is.

A druidák átvéve a tojást körülnézegették, öröm csillogott szemeikben, elképzelve a hatalmat, mit annak segitségével elérni fognak.

De mielőtt ilyen hatalmat tulajdonitanánk a tojásnak, próbán kell annak átesni. Nehéz arany karikát feszitenek körül rajta, s aztán bedobják a vizbe, s ha sulya dacára sem merül el, akkor bir csak büverővel.

A fődruida előhozott egy drága kövekkel kirakott szekrénykét; azt kinyitván, elővett egy arany karikát, azt a kigyó tojásra erősité, aztán érthetetlen szavak között magasra emelte azt, s a vizbe dobta.

Lélekzetét visszafojtva nézték a tojás vizbe bukását. A tojás félig lemerült, a viz habja játszva dobálta, de nem merült fenékre.

Hozzá érve megragadta azt, szájába fogta s megfordulva vissza kezdett uszni a druidák felé.

Azonban alig volt a parttól hat ölnyire, midőn hirtelen felsikoltott, kezeivel kapkodott a levegőbe, s perc alatt az ár ismét visszasodorta a folyó közepére. Egy darabig küzdött a habok ellen, mig hirtelen lemerült a viz alá.

A druidák rém orditásba törtek ki; közűlök, a tölgyfa emberei közűl uszni egy sem tudott. Szolgájuk több idő mulva hozta elő csónakjaikat, mibe beülve azon hely felé mentek, a hol a szerencsétlen Luern elmerült.

A mig a druidák fel és lejártak a folyón; egy paraszt közeledett a parthoz; ott a Luern által ledobott fegyverzetet felvette s ravasz mosolylyal ajkain Luern lovára felkapaszkodott s lassu poroszkáló léptekkel elindult.

Messze ment már a paraszt, erdőségek maradtak közte s azon hely között a hol a druidák még akkor is kutattak a vizbefult s a tojás után, midőn a folyam mellett egy tisztás helyen a napon elnyujtózkodva és sütkérezve egy emberre bukkant.

- Ezt jól végeztük! - szólt - majd elnevettem magam, midőn e mindent tudó papok nem vették észre, hogy elsülyedésedtől 20 lépésnyire kidugod arczod egy kis levegőért. Azok meg sem gondolták, hogy a viz néha az elsülyedőt a folyam folyásától ellenkező irányában is viszi, mint téged, jó Luern barátom!

Sötét éj volt mindannyiszor, a midőn a nannettek elhagyják szigetvárukat azért, hogy egy éjet férjeiknek is szenteljenek. Az azon a napon értesitett férjeknek egy-egy gunyhót kell épiteni a viz partján, abba csendesen behuzódni és várni addig, mig az istennek szolgálatában álló nannett, az ő nejük megérkezik s öleléseinek átengedi magát.

A kunyhóktól nem nagy távolságra egy csónak libeg a vizen, melyben két férfi halkan beszélget.

Éjfél tájban valami fény lobbant fel a szigeten; és a levegőbe kezdtek mozogni fehér árnyak.

Kevés idő elteltével gyenge lobácsolás hallatszott a vizen; s mint árny egy piczi csónak, benne fehér lepelbe burkolt alakkal suhant el a leskelődők mellett s a kunyhók előtt megállt. A fehér lepelbe burkolt alak partra ugrott, megköté csónakát és sietve közeledett és surrant be egy kunyhóba.

Gyorsan egymásután 8 csolnak suhant el; a melyekből a kiszálló papnők siettek elfoglalni jogos helyeiket kunyhóikban.

Midőn mind a 8 kunyhónak lakói együtt voltak a két férfi kitolta a nád közűl csónakját és habozás nélkül a Nannett szigetnek tartottak. Most nem fogadta őket vihar és villámlás, csendes volt minden és kihalt.

A két férfi Luern és Damnac körüljárt a kis szigeten; sehol semmi, melyből gyanitani lehetett volna, hogy a várban élő lény is van.

A vár templom részénél megálltak. A szalma födeles tetőn éji madarak repkedtek, le-leszórva egy szálacskát.

- És ezen helyzetbe segitett - vágott közbe a női hang minden szemrehányás nélkül - jót akartál, és én nem haragszom reád.

- Én pedig imádlak, Bibract, mint Hesust a harczosok, és megszabaditlak, hogy nőmmé légy.

- Jó Luern, nem tudod mit beszélsz; nőd én lennék, szeretnélek is - s hallatszott hangján, hogy mosolyogva ejti ki a szavakat - de a másik, hogy megszabadits, az nem lehet.

- Be vagyok zárva jó Luern, mig a hozzám vezető ajtókat szét rombolnád, reggel van, s minden Nanett otthon.

- Ez baj! - vágott közbe Damnac - kigyó tojás bűvereje ki nem terjed ajtók és falak lerombolására; csak is a veled valók és magad megvédésére.

- Jó tehát! Hallgass meg! - én vagy megszabaditalak, vagy meghalok. Holnap, nappal jövök el és mind a 8 nanett körmei közül szabaditlak ki. De még mielőtt távoznám, nyugtass meg az iránt, hogy szeretsz-e mint én.

- - - Másnap a csónak ismét a Nanett szigethez közeledett; a parthoz érve, Luern kiugrott s egyenesen a templomba tartott; Damnac a csónakban maradt.

Hanem az estéli ünnepélyre még nagyobb ünnepe következett a nanetteknek. A hajnal hasadtától a másnap hajnal hasadtáig lehordani s ismét felrakni kell templomuk tetőit. Zöld galyak és repkénynyel koszoruzva, minden nanett a templomban dolgozott már, midőn Luern megérkezett. A szétszedett gerendákat a templom közepére hordták, a szalma fedelet szétszórták. Ilyenkor, ha valamelyik közülök a szent anyagok közül egyet elejt annak vége van. Társai rárohannak, körmeikkel szétmarcangolják és véres testrészeit szerte szórják.

Luern a templom ablakán benézve elbámult a romboló munkán. A nők valóban megvadulva sietnek a rombolással, hogy annál hamarább foghassanak az épitéshez.

Ez a templom hátteréből Tentates isten szobrát hozta épen a templom közepe felé. Arca lángpiros volt a megerőltetéstől. A mint közelebb ért, szeme véletlenül az ablak felé fordult s ott megismerte Luernt.

Halk sikoltás rebbent el ajkain, leejtette a szobrot s ennek egy keze le is tört.

Ebben a pillanatban a többi nanettek ajkain oly rémes fenyegető orditás tört ki, hogy a csónakban maradt Damnacban megfagyott a vér.

Egy nanett, ki leghamarabb ért Bibracthoz, annak hosszan csüngő haját ragadva meg, földre rántá a lányt, mig a többiek bőszülten elváltozott torz arcokkal, kifeszitett kezekkel rohantak feléje.

De Luern már akkor dühödten ugrott be az ablakon, szétlökte a nanetteket, s kardját jobb kezébe fogva, hadonászott a papnők felé, baljával pedig felvette az ájult szép leányt és huzódott a nyitott ajtóhoz.

A nanettek egyenesen villámot kértek a vakmerő férfira, de sikertelenül s midőn észrevették a Luern nyakában csüngő kigyó tojást könyörgésre fogták a dolgot, és nem is kértek egyebet Luerntől minthogy adja át társnőjöket hogy vele szertartásosan elbánhassanak.

De Luern meg éppen csak ezt nem akarta, hanem a felé közeledőkhez ugyan dühös csapásokat mért.

Lefektette a leányt a csónakba, ölébe vette azt a szép fejet és a szemére, arczára, ajkára, hintett csókokkal igyekezett életre kelteni. Midőn az ébredő leány szeme, megmentője arczát pillantotta meg, mosolyra nyilt ajka; boldog volt.

Damnac pedig, mint a ki kötelességét teljesitette, jutalomra nem is várt, csendesen, nyugodtan hajtotta a csolnakot el a Nannett szigetétől.

Szólt a zene a "Halas" korcsmában; ki-kihallatszott egy csengő férfihang, amint a nótába szóllott.

A tisza-ujlaki korcsmában régen voltak ilyen vigan; a szép Anicza csak mutatta, hogy sajnálja négy hónappal előbb elhalt urát a jámbor Mező Ferenczet. Régen nem voltak az ivószobában a muzsikások s Anicza azt hajtotta, hogy az 1820-ik esztendőt gyászban huzza ki. Mégis, mégis! Még két hónap hiányzik az uj esztendőig, s Anicza talán megunta a szomoruságot.

Mintegy 28-29 éves barna legény hajtja fejét a korcsma asztalára támasztott kezére, árvalány hajas kalapja félre van vágva s most már lassan dudolja a czigány után nótáját.

A hires korcsmárosné, a szép Dobos Anicza töltögeti a pohárba a bort s fekete, égő szemével hóditja még jobban.

- Izlik a borod Anicza - fakadt ki a legény átölelve a mellette ülő csaplárnét - érzem, hogy bódulttá tesz; vagy talán szemed tüze égeti lelkemet s ajkad mosolya okozza, hogy elfelejtek multat, jövőt, bút, bánatot, minden örömet és csak annak örömét és fájdalmát érzem, hogy te vagy mellettem.

- Miért okoz az neked fájdalmat? - kérdé Anicza közelebb simulva a legényhez s nem vette le róla égő szemeit, nem hagyta el háboritó mosolyát; hadd bóduljon még jobban bora vagy szemeitől, hadd felejtsen el bút, bánatot, s mindent ő kivüle.

- Mert csak néznem kell piros ajkadat s nem csókolhatom azt. Aniczám egy csókot, csak egyet.

A legény szeme tüzben égett, keze lázasan fogá a hozzá simuló nőt, de az arczát a csók elől elforditá.

- Csókolj meg - folytatá a legény - te pedig huzzad cigány! Csókolj meg Anicza, ha őrültté tettél, hadd tudjam meg tehát, miért vesztettem el eszemet.

- Nem Mihály - válaszolt Anicza - ha megcsókolnálak szeretnem kellene téged.

- Szeretlek én! - kiáltott a legény - a csókot nekem adod s én meg fogom őrizni, hogy soha ne nevezhesd pazarlásnak.

- Szép legény vagy Mihály, hiszek is szavaidnak, de mégis holnap elmehetsz s azt sem tudom; hogy hivnak, hova, merre mentél s hol kérjem majd vissza csókomat?

- Ingerelsz Anicza, arczod komoly, de szemed nevet; jól tudod, hogy nevem nemes Tatár Mihály és Csetfalván lakom.

- Még nekem nem mondtad ezt Mihály; talán a "Világitó" Mariskájának mondtad. Igyál Mihály!

- Iszom - felelt a mámoros legény - minden cseppjében szerelem, láz van, mint a te neved, a te arczod mindenütt. Csókolj meg Anicza. Ha ölellek, ha rám hajtod szép fejedet, miért nem engeded, hogy csókolhassam ajkaidat? Borodat már nem szomjazom de ha csókot nem adsz szomjan halok meg!

- Ugy hát eressz, széttépem a hálót, melyet nekem fontál, kitépem szivemből arczodat, ha elvérzik is. Mámorba ringattál, borral, szóval, szemeddel, hogy annál ridegebb legyen az ébredés. Maradj magadnak.

Ugy beszélt, mintha józan lenne, pedig tántorogva kelt fel, tárczáját az asztalra lökte, s azzal kifelé indult.

Anicza az asztalra hajolva nézte a legényt. Valjon megáll-é az ajtónál, visszatekint-e még?

A legény erős marokkal ragadta meg az ajtó kilincsét s kicsapva az ajtót, anélkül hogy vissza nézne, a pitvarba lépett.

A nő pedig, lázban égő arccal, kitörő szenvedéllyel ugrott a legény után.

- Ne menj - suttogá átölelve a legény nyakát, szenvedélyesen csókolni kezdte. Nem számolta mennyit ad, nem számolta mennyit kap. Oda simult a legény széles mellére. Nem engedte hogy szomjan haljon meg.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nemes tatár Mihály uram gyakori látogató volt a szép Aniczánál, de még gyakrabban akart közelében lenni s Tisza-Ujlakra szándékozott költözni.

Épen egy vásárlás megbeszélése végett volt vagy négy héttel a fentiek után Ujlakon.

- Hej - kezdte András bácsi - csak jól megy az ilyen kis korcsmának is, ha szép asszony a csaplárné.

- Lám tegnap is láttam, hogy a Buday János esküdt ur, még mindig nem felejtette el a szép Mező Ferencznét.

- Isten bizony nem én. Hatvan éves vagyok, kivénültem a boldogságból; de nem csodálom, ha Buday ur oly szerelmes pillantásokat vet rád hugom. Az ilyen sót magam is megnyalnám.

- Haza - felelt mogorván a legény - Buday ur ma jön erre vissza, nem akarok vele találkozni.

A mint lépései elhangzottak, Anicza mint egy furia ugrott a vén András bácsinak.

- Vén bolond - kiáltá - miért nyitja ki a száját, ha nincs a beszédhez esze.

- Na most menjen, hozza vissza nekem - dühöngött a nő, székre vetve magát - ennél az egynél éreztem, hogy szivem van, éreztem, hogy szeretem s ez a vén bolond a multammal kergeti. Eredj, hozd vissza, hivd ide. Tegyél akármit... de itt legyen!

- Hát az is? - hebegé András bácsi - mit tudtam én? Ne busulj hugom, hiszen vissza jön az magától is; csak féltékeny egy kicsit. Annál jobban fog utánnad vesződni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az üdv 1821-ik esztendejének első napja volt. A Halas korcsmában több ujlaki gazda kezdte egy kis borivással ezt az uj esztendőt.

- Hazudsz! - kiáltott hátulról az asztal mellett álló Anicza - az nem Mihály.

- Azaz, hogy már egy hete van; ott is voltam a lakodalmán, Pál Erzsébetet vette el Csetfalváról. Mi lelt Anicza?!

- De nézd visszafordultak - szólt az előbbi férfi - megláthatod magad is, nézd, akit ugy átölelve tart, ez a felesége. Szép asszony.

Amint az ablak előtt repült a szán, s Anicza felismerte Mihályt, mellette egy nővel, akit átkarolva tartott s látta, hogy még tekintetét sem forditja a korcsma felé, féktelen indulattal csapott öklével az ablakra, hogy az csörömpölve hullt ki, s megsebzett kezét fenyegetőleg tartva föl, sikoltá: Nyomorult megöllek!

A szánka pedig repült tova, a bent ülők nem is hallották vig beszédjök közben a sikoltást, a fenyegetést.

A boldog férj két kezébe fogva felesége kezét, szájához vitte s leheletével melengette. Milyen hálásan nézett rá az asszony, amint közelebb simult hozzá.

Alig telt el egy év. Mihály boldogan élt szerelemből elvett feleségével, s oly boldog volt ha munkából hazatérve egy pici lányka tépegette bajuszát, vagy ha elringathatta kicsiny bölcsőjében. Jó mód látszott bent a házban, s kivül a házon. Két ökör huzta a szekeret, sertések tehenek, voltak az udvaron, s megtelve a tengeri kas.

Egy éjjel nagyon sokáig nem tudott elaludni Mihály. Kis gyermeke is sirt, ringatta. Neje csendesen aludt a nyoszolyán.

Mihály felállott a nő felé hajolt, s gyöngéden csókot lehelt homlokára; a nő álmában ölelésre emelte karjait, s magához huzta férje fejét. Boldogan mosolygott Mihály, amint visszaestek neje karjai. Amint ekkor felemelte fejét, tekintete az ablakra esett. Ugy rémlett előtte, mintha égő szempár nézett volna gyülölettel teljesen reá, s mintha az arcz ismerősnek tünne fel. Hideg borzongás futott át tagjain, s megsimitá izzadó homlokát, mintha valami emléket akarna elüzni agyából.

Sokáig nem tudott elaludni s álmatlanul hallgatta neje s lánykája csendes lélegzését.

Oly hosszu időnek tetszett előtte, hogy szinte azt hitte, már viradni is kellene.

Ebben a pillanatban ugy tetszett neki mintha ólja irányában a hajnal hasadna, vagy a hold bujnék elő. Szinte jól esett, hogy már viradni fog.

De a világosság mindig terjedt, s amint meglepetve felül, látta hogy ólja lángban van.

- Tüz van! - kiáltá a megrémült ember s az ajtónak rohant. A pitvarban egy vedret kapott fel s a pitvarajtót felakarta rántani.

Azt hitte előbb, hogy meglepetésében visszafelé forditotta a zárt és ismét megnyomta.

Bőszülten csapta le a vedret s két kézzel ragadva meg az ajtó kilincsét, rángatni kezdte.

Ugy rémlett előtte, mintha udvaráról gunyos kaczaj hallatszanék, s ekkor már észrevette, hogy háza minden épülete lángban áll.

- Ébredjetek! orditá az ember - s ezzel baltát ragadva fel, pár csapással össze vágta az ajtót s lábával kirugta.

Tüzben állt egész udvara, háza, ólja, csűre minden oldalról kigyulladva mohón égett.

Felragadta magánkivül levő nejét és gyermekét, kirohant az utczára, s a már gyülekezni kezdő nép közé letette.

Aztán rohant vissza, hogy marháit mentse ki. Előbb azokat a czimeres szép ökröket.

Amint nyitni akarta az ajtót, észrevette, hogy be van szegezve. És sem balta, sem ütőeszköz nála.

Félőrülten rohant az erős tölgyfa ajtónak, fejével, öklével, vállával.

- Koldus leszek! - Hörgé az ember, s még egyszer neki rohant az ajtónak. Az ajtó recsegve tört és esett be. Bent bőgött a tehén, ökör. De abban a pillanatban recsegve, sziporkázva kezdett lejjebb-lejjebb szállni az ól fedele.

- Egy pillanatig állj meg! - kiáltá a kétségbeesett ember s az ólba rohant.

Küzdelem zaja hallatszott ki az ólból amint Mihály erővel akarná kivezetni az ökröket, azok pedig rémülten szöknek vissza a jászolhoz.

Abban a pillanatban recsegve ropogva zuhan le a tető, a szikrák óriási magasra szöknek fel, pillanatra a felszálló füst elveszi a világosságot, s az emberek egy élettelen alakot czipelnek ki az utcára.

A mikor a tető leomlott, Mihály a füsttől elkábulva kifelé igyekezett s a leomló tető őt már nem érte.

Oda volt minden fáradságának, munkálkodása és küzdelmének minden gyümölcse megsemmisült.

- Csakhogy ti megvagytok! - suttogá a kárvallott, midőn feleszmélve magához ölelhette nejét és gyermekét. Mégis jó az Isten.

Az idő aztán meggyógyit mindent. Négy év telt el, négy küzdelmes év, ahol a férj erejét megfeszitve, fáradhatlanul dolgozott azon, hogy az elvesztetteket visszapótolhassa. Egy ideig csak álmában volt háza, ökrei, gazdálkodása Mihálynak. Azt gondolta erre, hogy e föld ugy is ritkán nyujtja az örömet, balgaság volna elüzni szép álmait, ha még tudná is, hogy nem teljesülhetnek azok.

De ő azt akarta, hogy teljesüljenek. Munkálkodott, dolgozott s mintegy egy év óta kibérelte Buday Zsigmond urtól, a Benéből Tisza-Ujlakra vezető országut baloldalán levő "Vigyorgó" nevü korcsmát. Ismét volt már butora, tehene, sertése. Hol csordult, hol cseppent egy kis pénz is.

Egy délután tornácában ült Mihály pipázgatva, midőn az országuton egy rongyokba burkolt nőt lát közeledni.

A nő megpillantotta őt, pillanatra habozva állott meg, aztán ismét megindult.

- Tönkrement nő vagyok, koldus, ki nincs kolduláshoz szokva, könyörületre számitok.

- Az vagyok - rebegé fájdalmasan Anicza - azaz voltam az, most semmi, senki sem vagyok csak egy koldus. Én is megismerlek, te Mihály vagy...

- Mit tudom én! - sóhajtá kifakadva a nő és a füre levetette magát. Itt-ott megrongyolt ruháját szemérmesen tolá lejjebb fehér lábára, dologhoz nem szokott kezére hajtá le gondterhes fejét.

- Mit tudom én - folytatá mintegy önmagához beszélve - a temetőbe vágyom, itt fent nincs sem öröm, sem nyugalom, a levegő is, amit beszivok fullaszt. Ott lent legalább nyugalom van. Mihály, emlékezel még arra...

- Hagyd el Anicza. Nem emlékezem. Nőm és két gyermekem van. Olyan szépek, olyan szépek.

S ezzel felé forditá szép arczát, reábámult fekete szemeivel, reá mosolygott, mint akkor.

- Emlékezem... nem, nem emlékezem. Pistának hivják a fiut, Ilonka a leány, ugy szeretnek minket.

- Emlékezel, a mikor multat, jövőt, bút, mindent elfeledtél? Emlékezel, emlékezel, amikor olyan szomjas voltál egy csókra?

- Nem, nem. Olyan szépen mondják: apám, apám! szaladni is tud már ugy eldöczög itt...

Már ott is volt neje s gyermekei. Olyan féltve ölelte magához s tartotta őket ölében, mintha elrabolni akarnák.

Megenyhült egészen a feleség csókjára, felvidult gyermekei láttára, csevegésére.

- Egy szegény asszony - szólt nejéhez - a szomszéd telken levő házukban fog lakni, néha-néha bérben be fog járni, segiteni neked. Eredj jó asszony, a háznál nem maradhatsz de a szomszéd lakás üresen áll, ha akarod elfoglalhatod.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az 1825-ik év május havában egy barna csipkés legény állitott be a "Vigyorgóba."

- Én vagyom gazdag legin - szólt batyuját a földre tette a korcsma szobában.

S hamiskásan megcsipte az épen ott volt Anicza arcát, mire az jót csapott a kezére.

- De verekedős, - szólt neheztelve a csipkés legény és ezzel az asztalhoz ült le.

- Zvagyom Zólyommegye, Lehotáról, csinálok hasznot a Zsiros András birónak. Hivnak pedig Skultéti Mihálynak. Az mind az ő portékája. Na te is igyál.

- De én nem megyek hozzád. Derekabb legényt szerettem én már, a ki megcsalt, elhagyott.

Ekkor bejöttek az ivóba a csetfalvi muzsikusok: Mányi Józsi és Kovács Ferkó.

A csipkés nagyon megörült nekik. Huzatni kezdett; táncolni is akart Aniczával, de az nem ment.

Anicza és egy Kocsis Julcsa nevü cseléd egy padon ültek. Anicza a Julcsa füléhez hajolva hoszszan beszélt neki valamit, a mire Julcsa tiltakozólag intett, de végre beleegyezni látszott abba a mit Anicza beszélt.

Reggelig tartott a duhajkodás, midőn pitymalatkor a czigányok vissza mentek a faluba a csipkés pedig tántorogva vette fel batyuját, s a Mihály szobája melletti oldal szobába menve ott a földre tette s maga is mellé feküdt. Nem sokára hallatszott mámoros, nehéz horkolása.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amikor délben körülnéztek a házban, az oldal szobában a csipkés batyuja ott volt, de ő maga hiányzott.

A batyut tartották, hogy talán vissza jön érte a legény. Várták, várták, vagy három hétig, de nem jött. Egyszer azt mondja Anicza: elviszem a pinczébe ezt a batyut; ott nem lesz utban.

Egy juliusi napon Anicza felpiperézve, cifrán nyalkán Beregszász felé indult.

Megnézegették, a kikkel találkozott, mert tagadhatatlan, hogy helyre egy menyecske volt.

Kipirult arczczal lépett a szobába. János ur megismerte a tiszaujlaki csaplárnét.

1825. julius 25-én megjelent tákosi Buday János esküdt ur Csetfalván s be is szállott a jó bölsei Buday Ferencz házához.

Az is volt a hir János urról, hogy bizony kitudta ő srófolni a makacs emberből az igazságot.

- Csendesen leszünk! - förmedt rá János ur, kötözzétek meg. László, kiáltott a hajduhoz, két községi előljáróval lemégy a pinczébe, kikutatod, nincs-e ott elrejtve egy csipkésnek a batyuja.

- Nem kell azt kutatni uram. Hisz ott van az ajtó mellett. Mindjárt szembeötlik, a gazdáját várjuk.

A három ember azonban nem jött fel olyan gyorsan, mintha az ajtóban lett volna a batyu.

- Mi lenne még? felelt Mihály s keserüen felkaczagott. Aztán vigasztalni kezdte csendesen zokogó nejét.

E vakmerő hazugságra a János ur keze érintkezésbe jött a Mihály arczával.

Mihály halálsápadt lett, de még a jelen voltak is megrendültek e szörnyü vádra.

- - Mindkettő bevallotta, hogy látták, miként a csipkést, Mihály és neje megölték. Tatárné egy nagy késsel nyakát elmetszette, s a vért a szintén segédkező Mészáros András Tatárnénak nagybátyja, egy 60 éves obsitos katona vitte ki egy tálban. A holttestet előbb az ablak alatt levő Marotva (mortua-aqua) dobták és onnan más éjjel a Tiszába vitték.

Meg is tudták jelölni hogy hol lett bedobva a test a melyre egy nagy kő lett akasztva.

Az azonban nem kerűlt meg, de igenis találtak egy nagy követ, a mely minden valószinüség szerint a testre volt kötve, s erre tapadva egy ingdarabot, a melyen látszott a vér nyoma.

Dobos Anicza s Kocsis Juliánna azt mondták hogy ilyen ing volt a csipkésen, az az ő tulajdona lehetett.

Midőn ennyi s oly sulyos bizonyitékokat szerzett János ur össze, a vádlottak vallatásához fogott. Tatárék hevesen tiltakoztak a szörnyü vád ellen.

Nem irom le, hogy János ur milyen hasznavehető egyén lett volna spanyol inquisitió rémségeinél, de tény az hogy végre Mihály töredelmesen igy kiáltott fel: "Istenem,^[4] istenem, hova legyek!? nem vagyok méltó arra, hogy a jóltevő napvilágát tovább láthassam, megesmérem gonosz cselekedetemet, kérem az én Istenemet legyen irgalmas kegyelmes az én bünös lelkemnek, mert megvallom, hogy az én és feleségem gyilkos kezeink miatt mult ki a szerencsétlen és ártatlan csipkés."

Beismerte, hogy azon csalfa reményben ölte meg a csipkést, hogy pénzt talál nála, azonban pénz semmi, portéka is nagyon csekély volt a visszamaradt skatulyában; a részletekben vallomása megegyezett a Dobos Anicza és Kocsis Juliánna vallomásaival. Beismerte, hogy megölték a csipkést, és előbb a ház előtt levő Morotva kákái közé, a következő éjjel pedig feleségével a Bacsina nevü helyen a Tiszába dobták.

A vén obsitos Mészáros András is kevés tagadás után szintén beismerte a büntényt.

Csak Tatárné Pál Erzsébet tagadott mindvégig; bosszuból folyónak mondta az egész vádat, elátkozta magát és gyermekét, ha neki vagy férjének a legkisebb tudomása is van a dologról.

A beregmegyei törvényszék előtt megjelent rabban senki sem ismert volna a délczeg Tatár Mihályra; elaszva, görnyedten jelent meg, sápadt arczán a fájdalom, szenvedés tükröződött vissza.

Beismerte ekkor is tettét. Habozva beszélt néha kis eltéréssel, de azután a kérdésre ismét előbbi beismerését mondta el.

Látszott rajta, hogy vagy maga is hiszi már tettét és csakugyan elkövette a bünt, vagy pedig várja már a szenvedéseitől megszabaditó halált. - -

Az 1826. év május 22-én mondta ki a tek. nemes vármegye az itéletet, mely szerint:

"Nemes Tatár Mihály egyszerre hóhér keze által, a második rendü alperes Pál Erzsébet, a ki a gyilkosságot kettőztetni nem iszonyodott, jobb kezének előbb leendő elvágása után a hóhér pallosa által a jámborok közül leendő kivégeztetésre itéltetnek.^[5]

Mészáros András büntetésében eltöltött rabsága betudatott és szabadlábra helyeztetett.

Véget ért tehát a kedélyeket felzavart bünper; a bűnösök meglakoltak s az igazságszolgáltatásnak elég tétetett.

Jó szivü ember volt a jó emlékü Lónyay György történetünk idejében központi főszolgabiró.

Sokat zsémbelődött esküdtje Buday Jánosra, azon hir miatt, hogy hivatalos tulbuzgóságában a vádlottakból csak ugy kiveri az igazságot, hogy a tőle kikerülteknek a hátáról lehetett leolvasni hogy menynyire akartak tagadni.

1826. augusztus hó 21-ére ki is lett tüzve a Tatárék kivégzése, s ezen ott kellett volna lennie Lónyay Györgynek is.

Ő azonban otthon valami ürügyet adva elő, még 20-án megszökött, s azt mondta, hogy Kis Várdába megy.

Pedig tulajdonképen még az nap délután zemplénmegyei Bereczki községben lakó Olcsváry Ferencz régi barátjának tágas udvarára fordult négy szép szürke által huzott hintója.

A cselédség rohant segédkezni az ismert urnak, köztök egy köpczös barna legény is, kinek öltözetéről látszott, hogy kocsis, s akit a többi cseléd Skultétinak szólitott.

Sokáig beszélt vele mig végre Lónyay könyebbülten sóhajtott fel: Gondoltam, gondoltam!

- Barátom. Meg sem állok. Igen fontos dolog adta elő magát. Kocsisodat viszem magammal; majd visszahozom.

- Tudom, hogy hiába mondanék ellent. Ha a kocsist nem is, de téged visszavárlak.

Összeült már a törvényszék; végrehajtandó volt a kimondott halálos itélet. Megfontolták, meghányták azt s igazságosnak találták. Szemet szemért, életet életért. Ha nem irtóztak elvenni egy embertől az istenadott életet, reá szolgáltak arra hogy tőlük a törvény vegye el.

- Itt vagyok! hangzott a terem ajtajánál, s portól lepetten lépett be Lónyay György.

- Uraim! - szólt minden várakozás nélkül - az Ur isten oly kegyelmes volt, hogy megmentett attól miszerint majdan azon önvád nyomja lelkünket, hogy ártatlanok életét vettük el. Azon Skultéti Mihály, kinek megölése miatt vádoltatnak Mihály és neje jelenleg is él és Bereczkiben Olcsváry Ferencznél kocsis. Skultéti Mihály önként távozott el Mihály házából, s hátra hagyta batyuját azért, mert megbizója kárára sáfárkodott s nyomtalanul akart eltünni; és az egyik tanu Dobos Anicza látta is midőn elment s ennek mondta is, hogy nem tér vissza többé, sőt a batyuját épen ezen tanu rábeszélése folytán hagyta vissza, épen a Tatárék házában.

Általános megdöbbenést keltett ezen határozott kijelentés s borzalom futotta át az idegeket a cselszövényre, melynek czélja a Tatárék elvesztése volt.

Ismét együtt ül a törvényszék Skultéti Mihály csipkés legény - két más legénynyel egyformán öltözve - áll a törvényszék előtt.

Kocsis Juliánna és Dobos Anicza a két rab-asszony töredelmesen ismeri fel Skultéti Mihályban az eltünt csipkést.

Feri és Józsi czigányok, kik az utolsó estén együtt mulattak vele, szintén ráismertek.

Skultéti is ráismert mindegyikre, csupán Aniczára jegyezte meg, hogy akkor sokkal szebb volt, de most talán nincs olyan jó dolga.

- Tatár Mihály - szólt az elnök - forduljon meg s mondja meg, ismer-e az itt levő három legényből egyet?

Előbb a közönyössé lett arcon nem történt változás, azonban később felugrott, végig simitá homlokát, mintha nem tudná emlékeit rendezni, aztán rámereszté szemeit a középen álló Skultéti Mihályra, ki hátrálni kezdett tekintete előtt, de akkor Tatár egy szökéssel ott termett mellette vad erővel ragadta meg, oda húzta a törvényszék elé.

- Ez az... ez az..., ezt öltem meg... nem öltem meg... él, él, hus és vér... itt van.

Rövidek leszünk. Nem festjük le azt, miként ismerte be Dobos Anicza cselszövényeit: gyanitható volt eddig is, hogy a gyanura szolgáló minden adat általa terveztetett s rendeztetett. Előbb csak a csipkés pénzét akarta ellopni, melyen Kocsis Julcsával osztoztak volna, s a lopást kellett volna Tatárra fogni. A csipkésnél azonban pénz nem volt, s a hogy a háztól szökve távozott, fogamzott meg Anicza agyában a gyilkosság vádja, s épen ő beszélte rá a csipkést hogy a batyut hagyja hátra.

Kocsis Juliánna vak eszköze volt, kit az első vallomásokra pénzzel birt, később pedig már azokat visszavonni nem merte.

Bizonyosan látta egy párszor Buday János uram vallatás eljárásából, hogy miként tudják az embert megfelelő vallomásra rábirni.

"Dobos Anicza és Kocsis Juliánna rabasszonyok pedig - a magok lehető jobbulásokra és a mások rettentő példájokra - egyen-egyen harmadfél esztendei rabságnak és az alatt ángáriánkint 30-ával elveendő 300 korbátsoknak szenvedésére, és az alatt a megyében, Munkácson, Kaszonyban, Bilkén és Beregszászban tartani szokott országos vásárokra, a nyakokba akasztandó táblákra irott itéletjeikkel, büntetések elvételére leendő hordoztatására büntettetni - ez alkalmatossággal ezen hamis esküvők hitetlensége azon környülállással, hogy ezen hitetleneknek soha többé semmi tekintetbe hitelek nem lészen, a megyében kihirdettetni rendeltetnek.^[6]"

Skultéti Mihály vissza tolonczoltatott Zólyomba, átadatott a biróságnak a hűtlen sáfárkodás miatt és igy Lónyay György csakugyan egyedűl látogatta meg Olcsáryt.

A hires önvallomásoztató tákosi Buday János uram, még a per alatt kicseppent az esküdtségből és a nádor által elrendelt bünper folyama alatt halt meg.

Hires vásárok voltak akkor is Árpád apánk pihenő helyén, Munkács városában.

A vásártér csak úgy zugott; ember embert ért, s ha valaki a vásár közepére behatolt, onnan ugyan nehezen jutott ki délig.

Egyszer mozogni kezd a tömeg, s a város felől valami nagyobb zaj hallatszik. Durva szitkok, majd a helyett parancsoló hangok.

Oszlott szét a tömeg, több megyei hajdu csákója tünt fel a tömeg felett, majd kardjuk csillogott fent, amint az irányt mutatták.

Egy késárus bódéjánál többen megszorultak addig, mig a menet elhalad. Köztük, szorosan egymás mellett egy férfi és egy nő, kiknek arcza oly sápadt volt, mintha hosszabb betegségből keltek volna fel, vagy elvonva lett volna tőlük a napsugár, a szabad lég.

A hajduk előtt egy nő ment, nyakába akasztott táblával. Fejét lehorgasztva tartja, arcza a szégyentől láng piros.

Ahogy hirtelen felpillantott, tekintete éppen a késes bódéjánál akadt meg.

A piros arcz holthalvány lett, éppen olyan, mint azé a másik kettőé; majd ismét befutotta a szenvedély, a düh pirja s felorditott:

- Én akartalak megölni kétszer is; elakartalak égetni, felakartalak akasztatni magad és családodat, s mégis te ölsz meg engem: légy átkozott! Boruljon reád a föld, midőn még benned van a lélek; magadat fald meg kinodban, ne szabaduljon ki lelked a föld alól, s ne találja meg soha soha az utat felfelé; vérem minden cseppje tüzzé válva, égesse testedet, hogy még e földön érezze a pokolt.

- Van hát az ördögnél! - kiáltá Anicza, s a késekhez ugorva egy hosszu kést rántott ki abból s a másik pillanatban saját mellébe szurta.

S a féktelen szenvedélyü, gonosz indulatu nő, végvonaglásban is átkot szórt arra az emberre, akit előbb koldussá, aztán több mint egy évig élő halottá tett. Halálig halálosan gyülölte.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez nem mese, igy van ez megirva Bereg vármegye levéltárában, régi irat gyüjtemény 2267. száma alatt.

1 Régi szokás volt a zsidóknál leány születésénél fenyőt, fiu születésénél czédrust ültetni el.

2 A vallomási jegyzőkönyvekből.

3 Az eredeti jegyzőkönyvekből.

4 Idézés a vallomási jegyzőkönyvből.

5 Az eredeti itéletből.

6 Az eredeti itéletből.