CSÖMÖRI BÉLA: BOGÁR IMRE, A CSONGRÁDI BETYÁR

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-496-7 (online)
MEK-18485

1854-ben volt. Szegény Magyarországra erősen ránehezedett az osztrák önkényuralom sulyos keze. Dicsőséges szabadságharczunk leveretése után ádáz dühvel igyekezett az osztrák hatalom a szegény országot rablánczokra verni. Mint a vérebeket, ugy uszitotta Bécs hivatalnokait, rendőreit és csendőreit a száz meg száz sebből vérző országra. Eltörülték, sárba tiporták ősi szabadságunkat és foszlányokra szakitották alkotmányunkat.

Szomoru idők, szomoru napok jártak Magyarországra. Rendet akartak csinálni Magyarországon a bécsi urak. A császár a világosi gyásznap után kinevezte győztes tábornokát, Haynau Gyula bárót, teljhatalmu katonai és polgári főparancsnokul és azt az egy utasitást adta neki:

És Haynau ment Buda-Pestre és hozzáfogott a rendcsináláshoz, mégpedig úgy, hogy akasztófa és börtön jutott osztályrészül azoknak a hősöknek, kik kardot rántottak hazájuk szabadságának védelmére.

De ezzel még nem elégedett meg Haynau vér után szomjuhozó lelke. Az ország nagyobb városaiban felállitotta vértörvényszékeit, melyek szüntelenül nyomoztak a «bujdosó lázadók» után, hogy felettük azután törvényt ülhessenek.

Szomoru idők, szomoru napok jártak szegény leigázott hazánkra. Haynau táborszernagy nagy rendet akart csinálni az országban. Hogy pedig rend uralkodjék egy országban, szükséges a jól szervezett közigazgatás. Ezt maga Haynau is belátta. Az országban, mikor ide lábát betette, már alig volt közigazgatási hatóság. Kinek is? Mikor végighangzott az országban az utolsó döntő küzdelem előtt Kossuth apánk lelkesitő szózata, fegyvert ragadt az egész lakosság. Elment harczolni a szabadságért öreg és ifju, gazdag és szegény, elment a lakossággal az alispán, főszolgabiró, szolgabiró, jegyző, az egész megyeháza.

Mikor aztán a harcz szerencsétlenül végződött, menekült, aki csak tudott, s aki idejekorán nem tudott az országból kimenekülni, itt bujdosott az országban. A szegény honvédek levetették egyenruhájukat és haza siettek faluikba, de mikor aztán a falukat megszállta a katonaság, akkor már senkinek sem lehetett a falujába visszatérni, ha annak nem akarta magát kitenni, hogy mint lázadót el ne fogják. Bujdosni kellett hát szegényeknek, bujdosni saját hazájukban.

Hát még a honvédekhez bevonult közigazgatási hivatalnokok!... Dehogy is jöttek azok vissza! Hiszen ezekre legjobban haragudtak az önkényuralom vérebei.

Igy aztán Haynau táborszernagynak kellett a közigazgatás szervezésével foglalkozni. Mindenekelőtt a zsandárságot szervezte a német és cseh ezredekből. Nyolcz gyalogzsandár ezredet és három lovasrendőr ezredet szervezett egyszerre és az ezredeket, melyek minden egyes emberébe beoltották a magyargyülöletet, széjjel osztotta az ország minden részére.

És mikor szervezve volt a zsandárság és a közigazgatás a császári hivatalnokokkal, akkor kezdődött csak a valódi hajsza! Dijakat tűztek ki a bujdosók fejére, nagy judásdijakkal jutalmazták azokat a gyászmagyarokat, kik bujdosó honfitársaikat feljelentették és kiszolgáltatták a zsandároknak.

A rend féligmeddig helyreállt, s a bécsi urak megunván Haynau garázdálkodásait, visszahivták és helyette Albrecht főherczeget küldték Magyarország főkormányzójának. Albrecht főherczeg ugyan nem oszlatta fel a haditörvényszékeket, de nem irta alá az azok által hozott halálos itéleteket sem, hanem átváltoztatta husz, tizenöt, vagy tiz évi sánczmunkára.

Ilyformán javult valamivel a helyzet. Megszüntek az akasztófák, de nem szünt meg a magyar hazafiak üldözése.

Daczára azonban annak, hogy ugy a zsandárság, mint a sok rendőrkém és besugó folyton kereste a bujdosó honvédeket, daczára annak, hogy az osztrák törvény a legnagyobb szigorral sujtotta azokat, kik bujdosó honvédeknek menedékhelyet nyujtottak, mégis találkozott számtalan nemeslelkü polgár, ki mindig készen volt arra, hogy elbujtasson honvédeket a házában.

Mikor 1849-ben Kossuth hatalmas szózata fegyverre hivta a magyar népet, a legelsők között, kik magukra vették a honvéd ruhát, Csongrádmegye derék népe volt. A szegediek, szentesiek, hódmezővásárhelyiek, mindszentiek és csongrádiak ott hagyták családjaikat, földjüket és lelkesen siettek a honvédség zászlói alá.

Különösen Csongrádon a zászló alá sietett mindenki, aki csak magát magyarnak és férfiunak érezte. A zászló alá siettek a derék csongrádiak mind, 14-15 éves suhancztól a 60-65 éves aggastyánig, a zászló alá sietett az uri nép épp úgy, mint a paraszt, keresztény úgy, mint a zsidó.

A világosi fegyverletétel elől megmenekült II. szegedi gyalogezred 2-ik zászlóalja majdnem csupa csongrádi ifjúból állt. A zászlóaljat Eszes Sándor hadnagy, csongrádi malomtulajdonos vezérelte, mig Holczer Jakab, a csongrádi boltos, a zászlóalj őrmestere volt. A zászlóaljnak szerencsésen sikerült a magyar hadsereget körülzárva tartott csapatokon keresztül utat törni magának. Eszes hadnagy tudatta a legénységével a szabadságharcz szomoru végét s csapatával gyorsmenetben hazasietett Csongrádra.

A csongrádi asszonyok nagy lelkesedéssel fogadták hazatérő férjeiket, fiaikat. Férfi nem igen volt otthon, csak aggastyánok, fiuk és nyomorékok maradtak annak idején odahaza és néhány olyan gyászvitéz, aki jobban törődött a saját bőrével, mint a haza sorsával.

Ilyen ember, mint mindenütt, találkozott Csongrádon is. Ilyen volt Kádár Máté is, ki ifjusága óta olyforma «falu rossza» alakja volt Csongrád nagyközségnek.

A honvédek közé, a kik a haza védelmére fegyvert ragadtak és aztán a világosi gyásznap után ismét Csongrádra visszatértek, tartozott Bogár Imre is, egy jómódu telkesgazda, ki annak idején a jó Istenre bizva szép feleségét és hat éves Imre fiát, elment a többi csongrádi honvéddel és vissza is jött velük.

A visszatért honvédeket mindenki nagy örömmel fogadta Csongrádon, csak az a kevés otthonmaradt gyászmagyar nem örült nekik. Nem örült pedig a honvédek és főleg Bogár Imre hazajövetelének Kádár Máté, ki régi haragosa volt Bogár Imrének.

Volt is oka reá haragudni!... Mind a kettő egyformán szerette a hires szépségü Öze Terkát, de mig Bogár Imre szorgalmas és tisztességes ember hirében állott, addig Kádár Mátét mindenki csak korhelynek ösmerte. Ezenkivül Bogár csinos, hatalmas termetü legény volt, mig Kádár Mátét mindennek inkább lehetett mondani, mint szép embernek. Igy aztán nem volt azon csudálni való, hogy Öze Terka Bogár Imréhez ment nőül. Kádár Máté dühöngött és többször ki is kötött Bogár Imrével, de mindannyiszor a rövidebbet huzta. Végre aztán látszólag belenyugodott sorsába és békében hagyta Bogár Imrét, ki mint fiatal férj, megkettőzött szorgalommal dolgozott, hogy magát és feleségét tisztességesen fentarthassa.

Kádár Máté azonban nem birta megbocsátani Bogár Imrének azt, hogy ez kimarta Öze Terkánál és csak leste az alkalmat, hogy bosszut állhasson.

És még kevésbbé felejtette el Kádár Máté a szép Öze Terkát. Őrülten szerette még mindig és valahányszor csak látta, ugy érezte, mintha kést döftek volna a szivébe.

Mikor aztán Bogár Imre a többi csongrádi legénnyel a honvédekhez bevonult, otthon hagyva feleségét és kis fiát, Kádár Máté szépen otthon maradt, azt hozta fel ürügyül, hogy beteges ember. És mikor aztán Bogár Imre távol volt, minduntalan ellátogatott a szomszéd házába és a szép asszonynak kezdte a szelet csapni.

Egy napon szomoru hirek jöttek Csongrádra. Az isaszegi csatában a csongrádiak hősiesen harczoltak és több mint hatvan csongrádi ember elesett.

- Szomoru hirt hozok, szomszéd asszonyom. Nyolczvan csongrádi ember elesett Isaszegnél, szólt kaján sajnálattal Kádár Máté szomszédasszonyához.

- Remélem, hogy Imre szomszéd szerencsésen megmenekült, szólt Kádár, mert nagyon sajnálnám, ha szomszédasszonyom oly hirtelen özvegyen maradna.

- Sohase sajnáljon engem, szomszéduram; csak az az asszony sajnálni való, a kinek az ura szégyenben halt meg.

Kádár fejcsóválva elhordta magát és pár napig kerülte a szép asszonyt. Vagy öt nappal később már a kora reggeli órákban beállitott megint és szomoru arczczal szólt:

- Hej, kedves szomszédasszony, rossz hirnek hozója vagyok!... Imre Isaszegnél elesett.

Az asszony a falon függő szüz Mária képéhez sietett, térdre borult előtte és fájó szivből imádkozott.

Néhány nappal a fentirt jelenet után azonban már ismét ellátogatott Bogár Imrénéhez, kit már gyászruhában talált.

- Remélem, hogy nem sokáig fog tartani a kegyelmed özvegysége - folytatta Kádár. Kár volna, ha ilyen szép fiatal asszony özvegységben hervadna.

- Hát nézze csak, én nőtlen vagyok, kegyelmedet még leánykora óta szeretem, most, hogy özvegy lett, nem akarna a feleségem lenni?

- Hát ha kend volna az egyetlen férfi a világon, elmennék-e kendhez!? - kiáltott szikrázó szemekkel Terka asszony.

Kádár egy pillanatig meglepetve állt, majd egy hirtelen ugrással ott termett a szép asszony mellett és karjaiba zárta.

Az asszony egész erejével védekezett és segitségért kiáltozott. De Kádár erősebb volt nála és az asszony érezte, hogy ereje fogytán van.

Dulakodás közben Bogárné Kádár csizmaszárában egyszerre egy kést pillantott meg. Gyorsan lehajolt, kirántotta a kést és támadója lábszárába szurta. Kádár felszisszent fájdalmában, Bogárné pedig a kést villogtatva odakiáltott Kádárhoz:

Kádár Máté gyáva ember volt. Lassan az ajtóig biczegett, de ott megállt és visszakiáltott Bogárnéhoz:

Mint ezekből látjuk, Kádár Máténak kétszeres oka volt Bogárékat gyülölni. Bosszut forralt és leste az alkalmat, hogy megbosszulhassa magát Bogárékon. Az alkalom nem is váratott magára. Egyelőre békében hagyta Bogárnét. Félt a bátor asszonytól és még jobban félt a majd visszatérő Bogár Imre bosszujától.

És Bogár Imre visszatért egy ködös, hideg októberi napon, lerongyosodott egyenruhában, fáradtan és éhesen.

Kádár Máté reszketve várta, hogy Bogár Imre felelősségre fogja őt vonni. Hiszen bizonyos, hogy Terka asszony panaszkodni fog férjének. No, de Bogár Imre felé sem jött, nem törődött a szomszédjával. Korán reggel munkájára ment és este visszatért, mintha semmi se történt volna.

Aztán egy napon bevonult Csongrádra egy csapat katona és vele együtt 12 lovas-, 44 gyalogzsandár és megkezdették működésüket.

Másnap már dobszóval hirdették, hogy itt a cs. kir. ker. kapitányság és a kinek valami ügye baja van, az csak forduljon oda. A zsandárság pedig elkezdett politikai szökevények, bujdosó honvédek után nyomozni.

A tisztességes csongrádi polgárság távol tartotta magát a kapitányságtól és csakis olyforma jött-ment népség, mint Kádár Máté ólálkodott folyton a kapitányság épülete körül.

Egy nap aztán nagy megtiszteltetés érte Kádár Mátét. A kora reggeli órákban beállitott hozzá Weckenberger zsandárőrmester, aki már tudott egy kissé magyarul és igy szólt:

- Halgas rám te kutja matyar bárátom! Nagy becsület várni reád. A nagyságos kerületi kapitány akarni te veled beszélni. Megérteni?

Kádár Máté szinte ugrott örömében, gyorsan magára vette ünnepi ruháját és sietett a kapitányságra.

- No also, dummer Kerl, jó, jó, csak nem ily buda pofa csinálni! - kiáltott a kapitány, ite vityázni foksz most, ha te jo padriot akarni fan, aggor te nekem foksz majt feljelenteni minden fene etye mek pujdoso Rebellenhund bujtosó honféteket, ami tenni lápát ite bele a Csonkrátba! Te mekérteni engem?

A nagyságos kapitány ur pedig örvendve annak hogy ő már oly jól tud magyarul, örömtől sugárzó arczczal szólt Kádár Mátéhoz:

- Hát hallgatni ite, te kutya ketves barádom, ha te nekem mintik feljelendeni fene egye mek bujtosó honfétek és Gossuthund, akkor te mintig kapni éntőlem ötven forint!

A kerületi kapitány erre kegyesen mosolyogva az ajtó felé mutatott. Kádár Máté ezt is megértette, meghajolt és az ajtó felé haladva, szólt:

- Isten áldja meg nagyságos uram és legyen meggyőződve, hogy mihelyt egy bujdosó lázadó, vagy honvéd beteszi a lábát Csongrádba, én rögtön fel fogom jelenteni a nagyságos urnak!...

Néhány nappal az elbeszéltek után egy este Kádár Máté a háza előtt levő padon pipázott. A nap éppen lemenőben volt és a csordás már hazafelé hajtotta a legelőről a teheneket.

Kádár Máté egy darabig nézte a hazatérő csordát és már be akart menni a házába, hogy pihenőre térjen, mikor egyszerre csak látott valami feltünő dolgot. Ugyanis a szomszéd udvarban a pitvarajtó felnyilt és Bogár Imre lépett ki a konyhából, egy nagy bögrét tartva a kezében. Bogár Imre lassan, óvatosan ballagott egészen az istállóig és ott felment a padlásra.

Kádár Máté ott állt mozdulatlanul a kapuja előtt és azon törte a fejét, hogy ugyan mit vihetett fel a szomszéd a padlására? Végre abban nyugodott meg, hogy abban a rejtélyes bögrében valami patkány-, vagy egérirtó szer lehetett s ezzel pihenőre tért.

Lassanként éjfél lett. Kádár a másik oldalára fordult, de csak nem akart kimenni a fejéből Bogár Imre, meg az esteli eset. Minek vitte föl Bogár Imre az este azt a bögrét a padlásra? Mit vitt fel? Talán...

Hopp! Talán rejtve tart ott fent valakit, talán éppen bujdosó honvédet tart ott? Persze hogy azt!

- Ej, be nagy szamár voltam én, mormogott Kádár, hogy erre nem gondoltam! Megvan az első ötven forintom! Nem kell egyéb, mint hogy a városházára megyek és feljelentem!

Kádár uram mikor elmélkedéseiben eddig eljutott, fölkelt és a szobában fel és alá járkálva töprengett azon, hogy mitévő legyen. Végre elhatározta, hogy csak reggel fogja a feljelentést megtenni, addig pedig figyelni fog a szomszéd házára.

Magára kapta a subáját, kiment az udvarra és letelepedett a kerités mögött.

Óra-óra után mult. A szomszéd udvarában nem mozdult semmi. Kádár Máté kifáradt a várakozásban és türelmetlenkedni kezdett. Eszébe jutott, hogy talán tévedés volt az tőle, amikor azt hitte, hogy a Bogár szomszédnál honvéd rejtőzik.

Már-már vissza akart menni a szobájába, amikor végre élet mutatkozott a szomszéd udvarán. A kis Bogár Imre volt az első, aki felébredt.

Kijött a konyhából, odasietett a kuthoz, ebből egy vödör vizet huzott fel és megmosakodott. Erre besietett a konyhába, ahonnan csakhamar egy tányér forró tejlevessel jött vissza, leült a pitvar ajtaja mellett a földre s nyugodtan kanalazni kezdte a levest.

- Nini, mormogott Kádár Máté, ez a kölyök már a meleg tejet kanalazza; hohó, hiszen akkor fenn van már szomszédéknél valaki, aki a tejet forralta!... Vigyázz Máté, - hátha mégse virrasztottad hiába át az éjszakát.

Ezzel ismét lesbe állt és figyelte a szomszéd udvarát. A kis Imre kikanalazta az egész levest, aztán bement a pitvarba és mikor ismét kijött, Kádár jól hallotta, mikor a fiu visszakiáltott:

Ezzel a kis Imre kiszaladt az utczára. Kádár Máté pedig tovább ült mozdulatlanul a székén és leste, hogy nem történik-e valami szomszédék udvarán.

És bizony történt ott valami, aminek Kádár Máté ugy megörült, hogy majdnem felkiáltott örömében. Néhány perczczel a kis Imre távozása után kijött a szép szomszédasszony a konyhából egy tál forró tejlevessel a kezében. Körülnézett óvatosan és mikor nem látott senkit se, felsietett a levesestállal a padlásra.

Ohó, mormogott Kádár, hát ott fent a szomszédok mégis rejtegettek valakit. Most már sietek a zsandárokhoz!

És Kádár kisompolygott az utczára és elsietett a városházára, hol Weckenberger zsandárőrmestert már ébren találta. Mindjárt meg is szólitotta:

- Honvédek?... Hü gutya lánczos teringette! Hol lennivan az a gutya bujtosó honvét, fene etye mek?

Az őrmester kisietett és átfutott a városház szomszédságában lakó kerületi kapitányhoz, hogy jelentést tegyen az ügyről, Kádár Máté pedig az őrszobában maradt.

Mig az őrmester a kerületi kapitánynyal tanácskozott, odakerült a kis Bogár Imre is.

- Őrmester, ezt a gazember Bogár Imrét a nála rejtett honvédekkel fogja el és hozza a városházára!

E szavakat Abonyi Gáspár uram, a háztulajdonos is meghallotta. Abonyi derék jó magyar hazafit Schneider kerületi kapitány azért tisztelte meg azzal a különös szerencsével, hogy ő maga lakott a házában, mert Csongrádra érkezésekor megtudta, hogy Abonyi, ki 12 esztendeig volt katona, jól tud németül és csehül.

A csendőrőrmester katonásan tisztelgett és sietett a városházára. Amint az őrmester kiment, Abonyi uram meglátta a kis Bogár Imrét.

- Ezt a kis fiut a jó Isten küldte, mormogott Abonyi. Magához intette és igy szólt hozzá:

- Imre, rögtön fuss haza az apádhoz és mondd meg neki, hogy mindjárt ott lesznek a zsandárok a honvédekért.

A kis fiu, mint a szélvész futott, mig az apja házához ért. Az apját éppen az udvaron találta.

- Apám uram, Abonyi Gáspár azt üzente, hogy mindjárt itt lesznek a zsandárok a honvédekért.

- Hát csak hadd jöjjenek a gazemberek, dörmögött Bogár és felsietett a padlásra, hol Terka asszony éppen azzal foglalatoskodott, hogy két honvédet a saját szoknyakészletéből nőknek öltöztetett fel. Bogár Imre a padlás ajtajában megjelent és bekiáltott:

- Rögtön készen vagyunk, kiáltott vissza Terka asszony, mire Bogár Imre ismét lesietett és a kapunál várt a honvédekre.

A két nőnek öltözött honvéd néhány percz mulva lement a létrán és a kapuhoz értek, ahol Bogár Imre állt, ki egy-egy forintot nyomott a markukba és halk hangon szólt:

- Arrafelé a szőlők felé menjetek és huzzátok meg magatokat a bokrok között, mig én este kijövök. Isten veletek!...

Weckenberger őrmester ezalatt a kerületi kapitánytól gyorsan a városházára sietett és odaszólt Kádár Máténak:

- Hallani te engem, kedves kutya magyar barátom! Kerületi kapitány azt mondani, hogy én odamenni ahhoz a kutya Bokár Imréhez. Most én mekmondani te neked valamit, fene etye meg, ha mi megtalálni aztat a honvét, akkor te kapni meg a te ötven forint, de ha nem találni meg a honvéd, akkor te kapni tőlem ötven pofon, fene etye mek!...

Weckenberger őrmester vett maga mellé két zsandárt, kik a vállukra vették panganétos puskájukat is, ő is vállára vette szuronyos puskáját és odaszólt Kádár Máténak:

Nemsokára Bogár Imre házának keritéséhez értek. Bogár Imre ott állt a kapufánál és pipázott. Kádár odasugott Weckenberger őrmesternek:

- Hallani te gutya matyar sivány, én te neked akasztani fel, ha te nem nekem foksz montani, hol van a te házad bele honvéd rejtve el?

- Az én házamban nincsenek honvédek, - szólt Bogár Imre oly nyugodt hangon, hogy az áruló Kádár elsápadt és összerezzent.

- Hát te gazember Kádár, fene etye mek, te akkor nekem hazudni, mikor mondani, hogy te látni itten honvédek,... te kutya!...

Kádár Máté sápadtan, reszketve fordult most Bogár Imréhez és kajánul mosolyogva szólt:

- Foksz te előre menni és vezetni nekem a padlásba bele - kiáltott az őrmester.

Fölérve, az őrmester minden zugát kikereste a padlásnak, de bujdosó honvédnek nyomát se találták. A zsandárok és főképp az őrmester dühösködtek, káromkodtak és végre abbahagyták a munkát.

Kádár Máté sápadtan, reszketve nézte a zsandárok munkáját és hebegve szólt az őrmesterhez:

Az őrmester erre a falnál álló széna-villa után kapott és sajátkezüleg kezdte a szénát felhányni. Egyszerre Bogár Imréhez fordulva felkiáltott:

A két zsandár az őrmesterhez sietett és most mind a hárman Bogár Imrének rohantak, a ki azonban szélsebesen a padlásajtóhoz sietett, a lajtorján leszaladt és mikor a földre ért, a lajtorját elhuzta és a földre fektette.

Mindez oly gyorsan történt, hogy már Bogár Imre lent volt, mikor az őrmester felocsudott meglepetéséből. Odarohant a padlásajtóhoz, de most legnagyobb ijedtségére észrevette, hogy Bogár elhuzta a létrát és éppen most fut ki a kapun, az ő és két emberének lent hagyott puskájával.

Az őrmester csak úgy tajtékzott a dühtől és dühében neki esett Kádár Máténak és kezdte alaposan helyben hagyni. Mikor ezt megunta, ott hagyta Kádár Mátét és keresni kezdett a padláson valami alkalmatosságot, melylyel a földre juthatna. Végre talált is egy csomó vastag kötelet, a melynek segélyével nagy kinnal leereszkedtek a földre.

Leérve, egyenesen Bogár Imre lakásába rontottak, a hol csak Terka asszonyt és a kis Imrét találták. Az őrmester rárivallt az asszonyra:

Az asszony vállat vont és nem felelt. Az őrmester erre neki esett és addig ütlegelte és verte, mig a szerencsétlen asszony aléltan terült el. Az egyik zsandár a kis Imrét is ütni kezdte, de a fiu kisikamlott a kezei közül az utczára. Szaladt, hogy apját felkeresse és annak elmondhassa, hogy mit mivelnek otthon a zsandárok az édes anyjával.

Mikor a vadállatokká vált cseh zsandárok már kitöltötték bosszujukat a szegény asszonyon és már távozni akartak, Terka asszony visszanyerte eszméletét. Feltápászkodott és rájuk kiáltott:

Erre a zsandárok ismét nekirohantak és mint a fenevadak, ütötték-verték. Az egyik zsandár pedig pisztolyának agyával oly hatalmas ütést mért az asszonyra, hogy az szétrepedt koponyával, holtan rogyott a földre.

Bogár Imre, mikor a padlásról elmenekült, sietett a város végén levő szőlők felé, ott leheveredett az árokba és gondolkozni kezdett helyzetéről.

Egyszerre csak felriasztotta a gondolkozásából kis fiának a hangja. A fiu már messziről meglátta és torkaszakadtából kiáltott:

- Ütik az édes anyámat a zsandárok, szólt a kis fiu és elbeszélte apjának, hogy mi történt. Mikor a fiu elvégezte, Bogár Imre fölkiáltott:

- Ez nem marad bosszulatlanul. Leszámolok veletek, nyomorultak, de leszámolok előbb veled, Kádár Máté!

És nem törődve többé kis fiával, gyorsan, a mennyire csak tudott, futott végig a kertek alján. A saját kertjéhez érve, a keritésen át az udvarába ugrott és izgatottan, hevesen dobogó szivvel benyitott a konyhába.

Néma csend uralkodott mindenütt. Bogár Imrét rémitően megijesztette ez a siri csend és izgatottságtól rekedt hangon kiáltott:

Nem felelt senki. Odarohant a szobaajtóhoz és felnyitotta. Egy vértócsában ott feküdt a földön a felesége. Egy pillanatig tágra nyitott szemekkel nézte a szép asszony hulláját, aztán fájdalmas felkiáltással, zokogva, rogyott melléje.

- Terka, édes aranyos Terkám,... zokogott a szerencsétlen ember, csókjaival elhalmozva a fehér arczot.

Aztán ismét csend lett a szobában. Bogár Imre ott térdepelt a holt asszony előtt és összekulcsolt kézzel imádkozott. Azután felállt és lassan az ajtó felé ment. Ott találta a zsandároktól elvett puskát. Magához vette és megnézte. Töltve volt. A vállára akasztotta, aztán lassan felnyitotta az ajtót s kiosont a halottas szobából az udvarra.

A keritésnél, mely az ő udvarát elválasztotta a Kádár Máté udvarától, hatalmas eperfa állt. Bogár Imre odaállt az eperfa mögé lesbe és várva-várta, hogy Kádár Mátét meglássa. Egyszerre felcsillogott a szeme a vad gyülölettől és bosszúvágytól. A szomszéd házban felnyilt a konyhaajtó és annak küszöbén megjelent Kádár Máté. Bogár Imre egy szökéssel a keritésnél termett és puskáját az arczához kapva, kiáltott:

- Most hatalmamba kerültél, gazember! Ezzel meghuzta a ravaszt, a lövés eldördült és Kádár Máté holtan esett a földre.

E pillanatban ért haza a kis Imre. A lövés robajára odasietett édes apjához és ijedten kérdezte:

- Földönfutóvá lettem, édes fiam, felelt Bogár Imre, mert ezt a gazembert, ki anyád halálát okozta, lelőttem. Imre fiam, hallgass a szavamra! Menj rögtön a szentesi komphoz, a komp mellett van az én régi, jó barátomnak Gubó Márton halásznak a háza. Menj oda hozzá, mondd neki, hogy anyádat meggyilkolták a zsandárok, mondd neki, hogy én küldtelek. Majd ott fog tartani és te csak maradj ott, fiam.

Mégegyszer megcsókolta a fiát, ki rögtön utnak indult a Tisza felé, mig Bogár Imre ott hagyva a házát, a kertek alja felé tartva, elsietett.

Bogár Imre, a mikor a házát elhagyta, feltette magában, hogy bosszút áll felesége gyilkosain. Ösmerte jól azt a három zsandárt, a kik a házánál jártak és esküt tett, hogy épp ugy fogja azok vérét venni, a mint vette Kádár Máté vérét.

Bogár Imre jól tudta, hogy Kádár Máté megöletése után nem maradhat többé a helységben és ezért elhatározta, hogy az lesz, a mi a legtöbb sorsüldözött emberből lenni szokott: szegénylegény, futóbetyár.

Bogár Imre jól tudta, hogy a csongrádmegyei és kiskunsági szegénylegényeknek két gyülekező helye van, még pedig egyik a lajosszállási nagy csárdában, melynek korcsmárosa Ragyás Mátyás volt és a másik a szentesi kompház mellett lakó Gubó Márton halásznak a kunyhója. Bogár Imre először is a lajosszállási csárda felé vette az utját.

A lajosszállási csárda, mely a Csongrádtól Félegyházára vezető országut kellő közepén volt, már régóta rossz hirben állott egész Csongrád megyében. Ez a rossz hir még fokozódott, mikor 1852-ben Ragyás Mátyás vette át a korcsma bérletét.

Erről a Ragyásról azt hiresztelték, hogy régebben maga is hires zsivány volt, ült is hosszú ideig különféle fegyházakban, - de meg azt is beszélték róla, hogy összejátszik a zsandárokkal s besúgja nekik a bujdosó honvédek és üldözött honfiak tartózkodási helyét, sőt a szegénylegényeket és betyárokat is beárulja náluk.

Bogár Imre már sokat hallott Ragyásról és a lajosszállási csárda rejtelmeiről. Jól tudta, hogy becsülete oda van, a mint a lábát oda beteszi, jól tudta, hogy megszünik becsületes, tisztességes ember lenni, de mit tehetett most már!?

Bogár Imre tehát utját vette Lajosszállásnak. Mikor kint volt a csongrádi határnál, hirtelen eszébe jutott kicsiny Imre fia. Hiszen ő azt a szentesi komphoz, Gubó Márton halászhoz küldte.

Egy pillanatig gondolkozott és aztán visszafelé fordult. Körüljárta a várost és elérte a szentesi országutat, a melyen aztán gyorsan folytatta utját a komp felé.

Egy óra volt, mire odaért a Tiszához. Lassan elkerülte a révházat és elért Gubó Márton házához, melynek ajtaját nyitva találta.

Gubó Márton 66 éves özvegy ember volt, s egyedül virrasztott a kunyhóban, melyben egy kis mécs adott halvány világosságot. A kemencze melletti ágyban a kis Bogár Imre feküdt, a ki apja parancsára még reggel indult a halászkunyhóhoz. Az öreg halász szivesen fogadta a kis fiut és elhatározta, hogy fölneveli az egészséges és erős gyermeket.

Gubó Márton nyugodtan állt a szoba ablakánál és kinézett, mikor az udvaron neszt hallott. Fölegyenesedett és éppen az ajtó felé akart indulni, mikor megjelent ott Bogár Imre hatalmas alakja.

- Adjon Isten minden jót, szólt Bogár Imre, az öreg halásznak kezét nyujtva.

- Neked is, Imre öcsém, válaszolt a halász és megszoritotta barátja kezét.

A halász most lassan felállt helyéről és az ágyra mutatva, a melyben a kis fiu feküdt, halk hangon szólt:

- Nem én, Márton bátyám, nem jöttem én pihenni. E végett a fiu végett jöttem. Árva lett a szegény egyszerre, nincsen többé se anyja, se apja.

- Ne gondolj te avval Imre, szólt a halász, a fiu itt marad, majd csak lesz belőle jóravaló halász ember.

Bogár Imre megölelte, megcsókolta alvó fiát, aztán szótlanul kiment a szobából a pitvarba, a hová Gubó Márton is követte.

- Márton bátyám, szólt Bogár Imre, áldja meg a jó Isten kendet minden jóért, a mit a fiammal tesz. Isten áldja meg, Márton bátyám, én megyek a lajosszállási csárdába.

- Az istenért Imre, csak oda ne. - Nem tudod, hogy az a Ragyás a világ legnagyobb gazembere?!

A távol keleten már pitymallani kezdett. Hajnal lett. A két férfi egy ideig hallgatva állt egymás mellett, mig végre Bogár Imre kezébe kapta a puskáját és kezet nyujtva a halásznak, halk hangon szólt:

- Köszönöm a jó tanácsot, Márton bácsi és köszönöm mind azt a jót, a mit a fiamnak tenni fog. Itt a hajnal, mennem kell.

Kezet fogott Gubó Mártonnal és utnak akart indulni. E pillanatban a szentesi partról éles fütty hallatszott és a következő pillanatban egy mély öblös hang csunya magyarsággal kiáltott át a folyón:

- Hej, révész, kutya fene etye meg! Gyere átjönni komppal. Itt a zsandárok.

- Maradj Imre, jön a csongrádi őrmester, a Weckenberger, két emberével. Elrejtlek, mig elmegy.

- Mit, Weckenberger jön? - kiáltott vad hangon Bogár Imre, no hát csak jöjjön! Leszámolok vele! Isten áldja meg kendet!

- Bár csak az istennyila csapna közibétek, mormogott Gubó Márton és átment a komppal. Alig tartott tiz perczig, máris visszajött a zsandárokkal, kik partra szállva, egyenesen a kunyhó felé tartottak.

- Hallani te barátom, kérdezte most Weckenberger őrmester, te nem látni azt a hunczut Bogár Imrét!

- A mult héten? Bolond, szamár kutya, a mi te lenni vagy, kedves barátom, fene etye meg, én azt kérdezni tőled, hogy te nem látni őt tegnap, vagy ma?

- Nem én, felelt a halász, pedig ide várom, mert tegnap ide küldte a kis fiát és akkor bizonyára ő is ide fog jönni.

- Ah, ide fog jönni, ez nagyon jó lenne, kedves barátom, kutya etye meg. Ő ide jönni, két emberem őt megvárni és letartóztatni, hogy a fene etye meg. - És az őrmester odafordult két emberéhez és hozzájuk kiáltott cseh nyelven:

- Zdrahal! Wiszkocsil! - Ti itt maradtok ennél az öreg gazembernél és vártok, mig az a gyilkos Bogár idejön. Aztán letartóztatjátok és vasraverve Csongrádra hozzátok. Megértettétek?

- Igenis, őrmester uram, szólt a két csendőr, mire Weckenberger egyedül utnak indult Csongrád felé.

Alig három perczczel később lövés dördült el a csongrádi gáton. Gubó Márton ijedten felugrott és felkiáltott:

És mint egy őrült, elsietett a lövés irányában. A két zsandár pedig odaült a halászkunyhó ajtaja elé és várta, hogy ugyan mikor jön már az a letartóztatandó Bogár Imre.

Bogár Imre lesben állt és puskáját lövésre készen a kezében tartva, a lejtő végén hasra feküdve, várta a zsandárokat.

Egyszerre csak feltünt a gát végén Weckenberger őrmester alakja. Bogár Imre a rejthelyen csak ugy reszketett az izgatottságtól, görcsösen fogta a puskáját és készen tartotta a lövésre. Mikor a gyülölt őrmester már csak négy-öt lépésnyire volt tőle, hirtelen felugrott és hatalmas hangon az őrmesterre kiáltott:

Az őrmester az első pillanatra ráösmert Bogár Imrére és elsápadt. Néhány pillanatig ijedten nézte hatalmas termetű ellenfelét, aztán visszatért a bátorsága és kezével a kardjához kapva, zord hangon kiáltott:

- Mit miveltél a feleségemmel, gazember? - orditott Bogár és puskáját az őrmester fejének szegezte. Weckenberger hirtelen pisztolya után kapott. De Bogár villámgyorsan megrántotta puskájának ravaszát, a lövés eldördült és az őrmester holtan rogyott a földre.

- Bosszut álltam érted, Terkám, mormogott Bogár Imre és puskáját ismét megtöltve, nyugodtan tovább ballagott Csongrád felé.

Bogár Imre tudta, hogy az őrmestert kisérni szokott két zsandár valahol a közelben van és hogy azok néhány percz mulva a lövés zajára ott teremnek. Tudta, hogy néhány percz mulva utolérik és letartóztatják őt, de azért egy cseppet sem gyorsitotta lépéseit. Hadd jöjjenek, hadd tartóztassák le, mit törődik ő most már a világgal?!

De az agyonlőtt őrmester társai nem jöttek. A derék zsandárok, kiknek az őrmester megparancsolta, hogy a halászkunyhónál várják be Bogár Imrét, a világért se mozdultak volna onnan ujabb parancs nélkül.

Bogár Imre minden akadály nélkül eljutott a lajosszállási csárdáig. A csárdában éppen nem volt vendég és Ragyás Mátyás pipázgatva ott állt a csárda ajtajában. Bogár Imre egyenesen feléje tartott és tisztességtudóan köszöntötte:

Ragyás Mátyás ki se vette a pipát a szájából, meg se mozdult a helyén. Szuró pillantást vetett a jövevényre és mogorva hangon szólt:

- Hát kendnek megmondom, hogy igen, felelt Bogár Imre. Elrejtettem szegényeket, de egy gonosz szomszéd ezt megtudta és a zsandároknak elárulta. A kis fiamtól még idejekorán megtudtam az árulást és a nálam elrejtett két honvédet még idejében utnak eresztettem. A zsandárok aztán kutattak a padlásomon és mikor ott a széna között a két honvéd egyenruhát megtalálták, le akartak tartóztatni. Félrelöktem őket, lesiettem a létrán és megszöktem. Mikor aztán a zsandárok nagynehezen leereszkedtek a padlásról, a konyhába rohantak és addig ütötték-verték szegény feleségemet, mig az meghalt.

- Engem a kis fiam felkeresett és értesitett a történtekről. Rögtön haza siettem, hol feleségemet már holtan találtam. Megfogadtam, hogy bosszut állok gyilkosain.

- No, esküdni esküdhetett kend, szólt a gazda, de ugy hiszem, hogy egy kissé nehéz lesz a zsandárokon bosszut állni.

- Hát amint a fiam a házamnál történteket tudomásomra hozta, a fiamat rögtön régi barátomhoz Gubó Mártonhoz küldtem. Aztán lesbe álltam a Kádár szomszéd háza előtt és mikor az a lakásából kijött, egy lövéssel leteritettem. Vissza se fordultam a házamhoz, hanem egyenesen a Tiszához siettem Gubó Mártonhoz, ott töltöttem az éjszakát. Hajnal felé, éppen mikor Gubó Mártontól távozni akartam, a szentesi parthoz érkezett a csongrádi zsandárőrmester két zsandárjával. Mikor a révész elindult a komppal, én is elhagytam a halászkunyhót. Éreztem, hogy az Uristen maga vezeti a gaz őrmestert az utamba és elhatároztam, hogy most bosszut állok feleségem gyilkosain.

- Hála Istennek sikerült, felelt Bogár Imre és részletesen elbeszélte a történteket. Mikor befejezte elbeszélését, a korcsmáros felkiáltott:

- Mit akarok? Hát itt akarnék maradni kendnél. Majd csak akad kendnek valami munkája részemre.

- Nálam józan, szorgalmas és engedelmes munkás mindig talál munkát, szólt nyomatékos hangon Ragyás. - De előre megmondom, én nem türök ellentmondást; amit parancsolok, annak meg kell történnie.

- Hát akkor itt maradhat kend, - szólt Ragyás ravasz szemhunyoritással, jöjjön be a korcsmába, egyék és igyék, majd aztán, ha kipihente magát, a munkáról is beszélni fogunk.

Ezzel aztán Ragyás Bogár Imrével bement a korcsmába, hol Bogár leült a hosszú asztal mellé, Ragyás pedig kiment az udvarra és torkaszakadtából kiáltott:

- Pista! Héj Pista! - Gyere, uj munkás érkezett, kiáltott Ragyás Mátyás és avval visszament az ivóba, ahol a jóizüen falatozó Bogárnak azt mondta:

- Rögtön itt lesz a Pista bátyám, akinek épp ugy kell engedelmeskedni, mint nekem.

Mielőtt még Bogár Imre felelhetett volna, megjelent a pitvarba vezető ajtó küszöbén Ragyás István bozontos feje. Valódi óriás volt, akinek rendkivüli testi erejéről mindenütt mesés dolgokat beszéltek.

Belépett a szobába, körülnézett és meglátva Bogár Imrét, odament hozzá, tetőtől-talpig végigmérte és vigyorogva mondta:

- Ez az uj munkás, Mátyás? Nem bánom, derék fiunak látszik. Isten hozta kendet és azt mondom kendnek, engedelmes legyen, mert különben velem gyűlik meg a baja!...

Már néhány napja ott volt Bogár Imre Ragyáséknál, de «dolgot» még mindig nem biztak reá. - Egy napon aztán félrehivta a bátyját Ragyás Mátyás és nagy titokban azt súgta neki:

- Te, Pista, én Bogár Imrét holnapután veled együtt munkára küldöm és aztán letartóztatom.

- Csak nem hiszed, hogy én ilyen akaratos és merész legényt, mint ő, aki olyan hatalmas emberrel mint Weckenberger, olyan könnyen elbánt, a bandában tartok?! Meg aztán szükségem is van rá, hogy a zsandároknak valamiben segitségére legyek, mert már régóta nem tettem nekik szolgálatot és már gyanus szemmel néznek reám.

Ragyás Mátyás vállat vont és egy ideig hallgatott. Aztán megint magához intette bátyját és halk hangon szólt hozzá:

- Úgy áll a dolog, Pista bátyám, hogy Weckenberger, hála Istennek, örökre elnémult. Zdrahál és Wiszkocsil pedig, kiknek legtöbb kilátásuk van, hogy az őrmesteri rangot elnyerik, velünk tartanak. No most vigyázz Pista, ennek a két zsandárnak valami nagy szolgálatot kell tennünk, olyan szolgálatot, aminek révén egyikük okvetlenül elnyerje az őrmesteri állást. Értesz engem, Pista?

Az óriás tágra nyitott szemekkel nézett az öcscsére, aztán egy kis szünet után bambán felelt:

- Hát érts meg jól! Azt mondom, hogy olyan szolgálatot kell e két derék zsandárnak tennünk, aminek a révén egyikük az üresedésbe jutott őrmesteri állásba előléphet. Mit gondolsz István, mi volna például reájuk nézve ilyen nagy szolgálat?

Az óriás egy ideig gondolkozott, aztán felvidult és közelebb lépve a gazdához, halk hangon szólt:

- Ühüm, szólt Ragyás Mátyás. Hadd lássák a zsandárok, hogy mi jó szövetségesek vagyunk, hadd lássa a kerületi kapitány ur, hogy éppen Zdrahál és Wiszkocsil a legjobb emberei. Ma kedd van, szombaton majd munkára fogsz menni Imre barátunkkal és magaddal viszed embereink közül Hetes Mátét is. Most figyelj jól reám!

- Én majd elküldelek benneteket a nádasi pusztára az öreg Izdrókáékhoz. - Az öreg nem igen fog ellenállni, annál inkább a fia, azzal végezzen Bogár Imre. Mikor aztán javában hozzá fogtok a holmik összeszedéséhez, majd jönni fognak a zsandárok. Elsütöd a puskádat reájuk, de lesz gondod reá, hogy kárt ne csinálj. Ők is lőni fognak és ekkor te a földhöz vágod magadat, mintha a golyó talált volna és estedben kiragadod az Imre puskáját. A zsandárok aztán meg fognak kötözni benneteket, de te az uton észrevétlenül feloldod lazán kötött békóidat és megszököl. Idesietsz és elrejtőzöl a buzaveremben, mig én hazajövök. És most menj Bogár Imréhez és készitsd elő a szombati munkára.

A nap elmult anélkül, hogy a két fivér többé egy szót szólt volna a terv kiviteléről. Ebédkor Ragyás István ételt adott Bogár Imrének, aki a söntés előtt üldögélt és ásitozott.

- Ej István gazda, szólt Bogár Imre, még sokáig tart-e itt az én fogságom? Az ember szinte elbutul a sok henyéléstől.

- Legyen kend csak türelemmel, szólt halk hangon Ragyás István, ma kedd van, szombaton már munkára viszem kendet.

Ezzel ott hagyta Bogár Imrét és ment a dolga után. Ugy öt órakor este ismét találkozott az udvaron Mátyás öcscsével. Mint rendesen, István most is szótlanul elhaladt a gazda mellett, mikor ez halk hangon oda szólt:

- Ha éjfélig nem jönne ide a két zsandár, Zdrahál és Wiszkocsil, akkor hajnal előtt be kell menned Csongrádra. Maradj ébren az éjszaka, talán szükségem lesz reád.

Elmult a nap; éjfél felé járt már az idő és Ragyás még mindig nyugtalanul várta a zsandárokat. Egyszerre aztán hirtelen felugrott és az ablakhoz sietett Az ő jó füle az országuton valami szokatlan neszt hallott, ami jeladás volt számára. Néhány pillanat mulva Ragyás Mátyás már felismerte a két zsandárt, akik gyorsan közeledtek a csárda felé.

- Zdrahál és Wiszkocsil. Itt vannak, mormogott magában és gyorsan visszahuzódva a szobájába, levetkőzött és ágyába sietett.

A zsandárok a csárdához értek. Egyenesen a korcsmába mentek, ott gyufát gyujtottak és körülnéztek. A korcsmaszoba üres volt és Zdrahál az öklével az asztalra kopogva, cseh nyelven kiáltott:

Sokáig kopogott Zdrahál, mig Ragyás végre megmozdult a szobájában. Álmosan kikiáltott:

A két zsandár egy pillanatig tanácskozott, aztán Zdrahál gyufát gyujtott és ennek fényénél lassan betapogatództak a korcsmáros szobájába, a ki meggyujtotta a mécset és kezét nyujtva a zsandároknak, szólt:

- Isten hozta az urakat, foglaljanak helyet, nekem pedig engedjék meg, hogy ismét ágyamba feküdjek és ugy beszélhessek.

Ragyás az ágyba feküdt és várta, hogy a zsandárok kezdjék megmondani, mi czélból jöttek. Ezek jól ösmerték Ragyás ravaszságát és óvakodtak megszólalni. Végre is Ragyás törte meg a csendet:

- No Zdrahál barátom, mi ujság maguknál? Mikor temetik a szegény Weckenbergert?

- Hát, felelt Zdrahál, még csak holnap várjuk az orvost, a ki a hullát bonczolni fogja, így aztán talán holnap, vagy holnapután eltemethetjük. Kend csak eljön a temetésére?

- Hacsak az időmből telik, elmegyek, ámbár őszintén mondva, nem igen busulok utána.

- Elhiszem, Ragyás gazda, hogy kend se szerette nagyon az öregünket, no de volt is oka reá!

- Hát ő, az őrmester ur gyakran mondta, én is többször hallottam, mikor azt mondta hogy: «Hej csak egyszer kezembe kerülne az a gazember Ragyás, van itt nekem annyi anyagom ellene, hogy bizony bajosan menekülne az akasztófától!»

- Igen, igy szólt többször és akkor mindig a nagy piros szolgálati tárczájára mutatott, mintha ott volna együtt irásban az anyag gazduram ellen.

A gazda nem felelt, hanem várta, hogy a zsandár megint szóljon valamit. Ez azonban társával együtt felállt és mintha távozni akarna, odaszólt a gazdának:

- No hová sietnek már az urak, szólt Ragyás. - Maradjanak még!... Hát kedves Zdrahál uram, kend az imént a meggyilkolt őrmester ur szolgálati tárczáját emlitette. Mondja csak, nem volna lehetséges azt a nyomorult tárczát valami módon eltüntetni?

- Már erre én is gondoltam, szólt Zdrahál, de ez nagyon merész és veszedelmes vállalkozás volna.

- Tudja kedves Zdrahál barátom, szólt Ragyás némi gondolkozás után, én nem igen félek annak a tárczának a tartalmától, de azért... - egye meg a fene, 100 pengő forintot adnék annak, a ki azt a fene tárczát a kezembe juttatná.

- Elhiszem, hogy Ragyás gazda adna azért a tárczáért 100 forintot, de hol az a bolond, a ki az ilyen csekélységért merészelné azt a tárczát ellopni? Megér az 500 forintot is!

Ragyás nem felelt, hanem haragosan kezdett a szobában fel és alá járkálni. Egyszerre aztán megállt Zdrahál előtt és halk hangon kérdezte:

- Hát nem bánom, szólt Ragyás, de két napon belül kezemben legyen az a tárcza.

- Meglesz, kedves Ragyás barátom, csak adja ide azt az 500 forintot, de mindjárt!

- Jól van, kedves Zdrahál barátom, szólt Ragyás a szekrényét felnyitva, itt az ötszáz forint, de most itt legyen ám két nap alatt az az átkozott tárcza!...

Ezzel Ragyás Mátyás átadott Zdrahál zsandárnak öt darab ujdonatuj ropogós százas bankót. A zsandár a pénzt gondosan megnézte és aztán a zsebébe tette. Aztán a zsebébe nyult és onnan egy nagy piros tárczát kivéve, nevetve szólt:

- No, kedves Ragyás uram, hogy lássa, hogy a Zdrahál csakugyan megbizható ember, itt a Weckenberger őrmester tárczája.

A gazda csak ugy kapott a tárcza után és mikor az már a kezében volt, dörmögve mondta:

- Kutya lánczos teringette, Zdrahál uram, illik a jó czimborát ilyen módon becsapni?

- Na jól van, szólt nevetve Ragyás, hát becsapott, nem bánom, no lám, én akartam Zdrahál urnak valamit mondani, a mi többet ér ennél az ötszáz forintnál. - Mondja csak, mennyit adna azért, ha én kezébe szolgáltatnám Weckenberger őrmester gyilkosát?

- Igen, azt! - Ha visszaadja Zdrahál uram az ötszáz forintomat, szombaton lefülelheti Bogár Imrét.

- Nem vagyok sült bolond, kiáltott nevetve Zdrahál. Nézze csak Ragyás uram, én jól tudom, hogy tudja, hogy hol kaphatom meg. De másrészt azt is tudom, hogy erről egy kukkot se szólt volna, ha nem volna érdekében azt a Bogár Imrét a kezembe szolgáltatni. És mivel ez igy van, hát csak bolond volnék, ha az ötszáz forintot visszaadnám.

Ragyás Mátyás gunyos mosolygással végighallgatta a zsandárt, aztán néhány pillanatra fel és alá járkált szobában, mig végre a zsandár előtt megállva, halk hangon szólt:

- Tudja-e Zdrahál barátom, hogy én összeköttetésben állok a kapitány urral is?

- Hát csak kérdezni akartam: mit szólna az én kedves Zdrahál barátom, ha én egyenesen a kapitány urnak sugnám meg, hogy hol lesz Bogár Imre szombaton este és arra kérném őt, hogy megbizhatóbb zsandárokat küldjön oda, mint a Zdrahál és a Wiszkocsilt.

- Az istenért, ezt Ragyás gazda csak nem cseleksz régi barátaival? - kiáltott Zdrahál ijedten.

- És miért ne, ha az én régi jó barátaim, kikkel szemben én mindig előzékeny voltam, nem restellnek tőlem ilyen csunya módon pénzt kicsikarni?

Zdrahál zsandár e szavakra egy pillanatig gondolkozott, ránézett a társára és aztán a pénzt a zsebéből kivéve, odatartotta Ragyásnak.

Ragyás elvette a pénzt és a zsandár vállát megveregetve, elégedetten így szólt:

- Ez aztán beszéd. Igy szeretem, kedves Zdrahál barátom. Nem is szólok most már a kerületi kapitány urnak. És hogy az én Zdrahál barátom lássa, hogy gavallér emberrel van dolga, itt a pénzük, osztozzanak rajta barátaim!

És odaadta az 500 forintot a két zsandárnak, kik gyorsan osztozkodtak és aztán zsebre vágták a pénzt. Egy kis szünet után aztán Ragyás kérdezte:

- Zdrahál barátom! Van-e magának és Wiszkocsilnak szombaton éjjel szabad ideje?

- Mondja csak kedves Zdrahál barátom, tudná-e ugy intézni a dolgát, hogy úgy 11 óra és éjfél között utjába ejtené a nádasi pusztát, a Görög Izdróka pusztáját?

Zdrahál a kezével a fejét vakarta és gondolkozott. Ragyás ezt észrevette és gyorsan oda szólt:

- Ne féljen Zdrahál barátom a bátyámtól. Ez magukra fogja ugyan sütni puskáját, de nem fog találni. Erre maguk is lőni fognak, a bátyám el fog esni és esés közben magával rántja Bogár Imre puskáját is. Aztán lefülelik Bogár Imrét és ezt ugy, mint a bátyámat megkötözik és aztán mind a kettőt Görög Izdróka kocsijára rakják és beviszik Csongrádba. Utközben aztán Pista bátyám, akinek békóit csak lazára csavarják, kiszabaditja magát és leugrik a kocsiról. Utána lőnek, de természetesen nem találják és igy aztán csak Bogár Imrét viszik be Csongrádra.

- Hát akkor nincs több mondani valóm, szólt Ragyás és kezet nyujtott a zsandároknak.

- Isten áldja meg Ragyás barátom, szólt Zdrahál, mire aztán a zsandárok eltávoztak Csongrád felé.

Szombat délután volt. A lajosszállási csárda korcsmaszobája teljesen üres volt és Ragyás Mátyás a korcsma ajtajában állva szivta a pipáját és kinézett az országutra. Majd lassan felnyitotta az udvarra szolgáló ajtót, és mély, öblös hangján kikiáltott az udvarra:

Néhány pillanat mulva az óriás bedugta bozontos fejét az ajtón és halk hangon kérdezte:

Ragyás István szó nélkül távozott, a gazda pedig kezébe vette a söntésben levő nagy boroskancsót, aztán egy kétitczés üveget is tele töltött borral és nyugodtan várta Bogár megérkezését. Végre a tornáczon hallotta bátyja nehéz lépéseit, elébe sietett a konyha ajtóig, ahol találkozott bátyjával és Bogár Imrével.

- Isten hozott Imre barátom, - szólt a gazda és kezet nyujtott Bogár Imrének.

- Adjon Isten jó napot, Mátyás gazda, szólt Bogár Imre, megszoritva a gazda kezét, kend hivatott?

Koczintottak és ittak. Ragyás Mátyás ismét teletöltötte a poharakat, ismét koczintott és ismét kiüritette a poharat. Csak természetes, hogy Bogár Imre követte példáját. De mikor Ragyás alig két percznyi szünet után harmadszor töltött és ismét Bogár felé emelte a poharát, ez nem nyult a poharához, hanem komoly hangon szólt:

- Köszönöm gazda uram, de én nem tudok annyit inni, nem vagyok hozzá szokva.

- Ej, nem baj, Imre barátom, csak igyék kend, jókedvben vagyok, mert kitünő munkára küldhetem kendet, aztán már csak azért is igyék kend... mert a bor bátorságot, merészséget ád az embernek.

Evvel aztán ismét koczintott Bogár Imrével és aztán lassan áttért a végzendő munkára.

- A nádasi pusztára fogtok menni egy kis látogatásra az öreg Izdrókához. Ez az ember, ez a vadrácz, borzasztóan gyülöli a magyarokat. Hát kend a bátyámmal és Hetes Mátéval oda fog menni a pusztájára. Hetes kivül marad őrködni, kend és a bátyám pedig benyitnak Izdrókához. Együtt találják az öreget a fiával. Nem igen fognak védekezni, ha erélyes hangon pénzt kérsz tőlük; ha talán az ifju Izdróka mégis védekeznék, akkor se kell vért ontani, hanem elég az, ha a fiut a puskaagygyal szeliden fejbe bököd. Ha ez megtörtént, a szobában levő két nagy szekrényben találtok annyi pénzt és ékszert, a mennyi csak kell. Nyugodtan dolgozhattok, mert a cselédség megmozdulni se fog, azt én magamra vállalom.

Ezzel Ragyás Mátyás megint tele töltötte a két poharat, koczintott Bogár Imrével és igy köszöntötte fel:

- Isten éltesse gazd'uramat, szólt Bogár Imre és miután kiitta borát, kezet fogott a gazdával és ismét visszament az udvarra.

Ragyás Mátyás pedig utána nézett, aztán fejét a két tenyerébe temetve, mormogott:

- Isten ugy segitsen, kár érte, derék legény, de a minek meg kell lenni, meg kell lenni!...

Holdvilágos gyönyörü nyári éjszaka volt, mikor egy parasztkocsi, mely előtt két kitünő fakó volt és melyen a kocsison kivül még két bundába burkolt ember ült, mintegy háromszáz lépésnyire a nádasi pusztától megállt. A két ember leszállt a kocsiról és levette az ülésre helyezett két darab kétcsövű puskát, melyből mindegyik egyet a bundája alá rejtett, a kocsis pedig a kocsira ült és behajtott a tarlóra, ott kifogta a lovakat és a kocsihoz kötötte őket, mire aztán a két bundás emberhez sietett, a kiknek egyike Ragyás István, a másika pedig Bogár Imre volt.

- Hát te most itt maradsz Máté, szólt halk hangon az óriás és vigyázni fogsz, hogy baj ne legyen. Ha valami gyanusat látsz, a szokott jellel értesits bennünket.

A két betyár a bunda alá rejtett puskával gyorsan előre haladt az országuton. Néhány percz mulva egy az országuttól elágazó és a nádasi pusztára vezető uthoz értek. A két betyár körülnézett, aztán befordult a pusztára vezető utra. A hold éppen sürü fekete felhő alá bujt, mikor a puszta épületeihez értek. A cselédség házaitól körülvéve ott állt előttük a nagy uriház, melynek kapuja nyitva állt.

Ragyás István megállt, a bundája alól kivette a puskáját és halk hangon szólt Bogár Imréhez:

Bogár Imre puskáját a kezébe vette és felsóhajtott. Ragyás hirtelen visszafordult és kérdezte:

- Nem én, csak arra gondoltam, hogy most lesz akasztófára való rabló az Imre fiam apjából.

Ragyás István nem felelt, átlépte az uriház kapuját és belépett a házba, hol a legmélyebb csend uralkodott. Gyufát gyujtott és közülnézve tájékozta magát. A tornáczra három lépcső vezetett, ezeken Ragyás István Bogár Imrével felment és lassan, óvatosan, előrehaladt a pitvar ajtajához. Aztán benyitott a pitvarba és egy gyufa fényénél jobbra és balra is látott szobaajtókat.

Az óriás nesztelenül a jobboldali szobaajtóhoz ment, fejét óvatosan az ajtóhoz támasztva, néhány pillanatig hallgatózott és az ajtón át hallotta a bent alvók rendes lélegzését. Gyufát gyujtott és Bogár Imréhez fordulva, suttogta:

Ezzel benyitott az ajtón és Bogár Imrével együtt belépett a szobába. Csak egy lépést tettek előre, mikor a szobában alvók felriadtak és két hang egyszerre kiáltott:

Mielőtt még Ragyás válaszolhatott volna, az öreg Izdróka már kiugrott az ágyból, gyertyát gyujtott és rémülten látta maga előtt a két kormos arczu, bundába burkolt alakot.

- Mit akarnak? - hebegett Izdróka és az éjjeli szekrényen heverő pisztoly után nyult.

- El onnan a kezeddel, gazember, vagy golyót röpitek a fejedbe, kiáltott Ragyás István és puskáját az öreg emberre szegezte.

- Ide a pénzeddel, vén gazember, halálfia vagy, ha rögtön nem nyitod ki a szekrényedet.

- Alázatosan kérem, nincsen a szekrényemben semmi. Szegény ember vagyok, nincsen nekem pénzem. Könyörgött az öreg ember.

- Ne komédiázz, ide azzal a szekrénykulcscsal, vagy mindjárt véged lesz, kiáltott Ragyás István.

- Agyonlövöm az urat, mint a kutyát, ha fel nem nyitja a szekrényeit, dörmögött most Bogár Imre is és torkon ragadta az öreg embert.

E pillanatban a másik ágyból, amelyben az ifju Izdróka eddig mozdulatlanul feküdt, eldördült egy lövés. Az ifju Izdróka, akinek a két haramia hátat forditott, észrevétlenül lekapta az ágya fölött a falon lógó töltött pisztolyt és azt Ragyás Istvánra sütötte, ki a halántékán találva, holtan rogyott a földre.

Bogár Imre rémülten nézte egy pillanatig bajtársa hulláját, de már a következő pillanatban az ifjura emelte a puskáját és reá kiáltott:

De nem tudta a puskáját elsütni, mert ebben a pillanatban reá sütötte el az öreg Izdróka a pisztolyát. A golyó Bogár Imre füle mellett repült a falnak.

E pillanatban a tornáczon gyors lépések hallatszottak és egy erős hang már a pitvar ajtajánál kérdezte:

És most az ajtót kivülről felnyitották és az ajtóban megjelent Zdrahál és Wiszkocsil alakja, mig hátuk mögött még két zsandár volt látható.

- Le a fegyverrel, gazember, kiáltott Zdrahál. Bogár Imre e hangra visszatántorgott. A következő pillanatban ráismert Zdrahál zsandárra.

- Magad vagy gazember. A pokolba veled! orditott Bogár Imre és villámgyorsasággal emelte a puskáját a zsandárra. A lövés eldördült és Zdrahál vad kiáltással, szétroncsolt fejjel holtan esett Ragyás István mellé a földre.

De elesett Bogár Imre is ugyanabban a pillanatban, mert az öreg Izdróka, látva, hogy a haramia a zsandárra emelte fegyverét, hátulról a pisztolyának agyával ugyanabban a pillanatban mért egy hatalmas ütést a fejére, mikor a betyár meghuzta fegyvere ravaszát.

Bogár Imre az iszonyu ütéstől elkábulva eszméletlenül a földre rogyott. A következő pillanatban a zsandárok rávetették magukat és mikor eszméletét vissza nyerte, a kezén és lábán meglánczolva találta magát.

- Gazember, kiáltott Wiszkocsil, fejbeütve a betyárt, agyonlőtted a pajtásomat, most akasztófára jutsz.

- Agyonlőttem a gazembert? Jól van, akkor most már történjék velem bármi, én nem bánom.

A zsandárok dühösen rávetették magukat a megkötözött és mozdulni sem tudó haramiára és agyba-főbe verték. Mikor aztán Bogár Imre ismét elvesztette eszméletét, kocsit kértek Izdrókától és erre tették fel Bogár Imrét. A zsandárok a kocsira ültek és már el akartak hajtatni, mikor sietve jött hozzájuk a fiatal Izdróka és lihegve kérdezte Wiszkocsiltól:

Izdróka rimánkodott és kérte, hogy vigye el a hullákat, de Wiszkocsil hallani se akart a hulláknak a szobából való eltávolitásáról.

Ezt aztán Izdróka megértette és mikor kezébe nyomta a zsandárnak a száz forintot, ez rögtön kivitette a szobából a hullákat. De hová tegye most a hullákat, mig megérkezik a helyszini bizottság? Wiszkocsil körülnézett az udvaron és egyszerre csak egy nagy szalmakazalra mutatott és parancsot adott embereinek, hogy vigyék a hullákat oda és rejtsék ott el a szalma alatt, mig a bizottság el fog jönni.

Igy is történt. A hullákat elrejtették az óriási szalmakazal alá és Wiszkocsil a zsandárokkal ismét a kocsira szállt és elhajtatott a nádasi pusztáról.

A zsandárok a csongrádi országuton hajtattak Csongrád felé. Már jó távol voltak a nádasi pusztától, mikor a kocsi saroglyájába lekötött Bogár Imre magához tért és az iszonyu fájdalom okozta kinjában hörögni kezdett:

Wiszkocsil zsandár feléje rugott, ugy, hogy elhallgatott. Aztán tovább hajtottak. De a következő pillanatban hüledezve felkiáltott Wiszkocsil:

És a nádasi puszta felé mutatott a kezével, a hol az ég vérvörös felhőin látható volt, hogy ott valami kigyulladt.

A kocsi megfordult és a lovak őrült vágtatásban száguldtak a puszta felé. Most már látható is volt, hogy az a nagy szalmakazal égett, a mely alá Wiszkocsil a két hullát temettette.

A kocsi odaért a tüz szinhelyéhez, hol Wiszkocsil csak az öreg és az ifju Izdrókát találta, kik nagyban jajveszékeltek a tüz körül.

- Jaj, kérem alássan zsandár uram, azok ugy alszanak, mintha meghaltak volna! rimánkodott az idősb Izdróka. Nem lehet azokat felkölteni.

- Nem? Majd felkeltem én a hunczut gazembereket! - kiáltott Wiszkocsil. Hol vannak a vizvödrök?

Izdróka elvezette a zsandárt egy raktárépülethez, a hol sok lim-lom között ott hevert három teljesen kiszáradt vödör is.

Wiszkocsil cseh nyelven parancsot adott az embereinek, mire ezek egy-egy vizvödröt felkaptak és a kuthoz siettek, hogy azokat teletöltsék. A tele vödrökkel azután bementek a kunyhókba és felöntözték a cselédséget, melyet aztán puskaagygyal kergettek az oltási munkához.

E közben Bogár Imre folyton vizért rimánkodott. Wiszkocsil, a ki a kocsija mellől vezette a mentési és oltási munkálatokat, végre megszánta a szegény embert, kivette a zsebéből a zsandárfelszereléshez tartozó bőrpoharat, megállitott egy bérest, a ki éppen egy vödör vizzel elhaladt mellette és a vödörből tele meritve a bőrpoharat, odavitte azt a kinosan hörgő betyárhoz.

Bogár Imre nagy nehezen felemelkedett és mohón itta az üditő italt. Aztán visszadült és halk hangon szólt:

- Akarsz még vizet inni, kutya? kérdezte tőle Wiszkocsil és a nélkül, hogy a betyár válaszát bevárta volna, még egy pohárral adott neki.

És mig Bogár Imre ivott a friss jéghideg vizből, hirtelen egy gondolat villant fel Wiszkocsil agyában. Ott hagyta a betyár kezében a bőrpoharat és odarohant az égő szalmakazalhoz. Magához hivta az oltó cselédeket és a szalmakazalra mutatva, kiáltott:

- Itt fekszik az én kamerádom Zdrahál hullája, ezt ki kell huzni rögtön!...

A cselédek a nagy hőség ellenére nekirohantak az égő kazalnak és a Wiszkocsil által mutatott helyről kihuzták a Zdrahál zsandár hulláját és azt a kocsira vitték.

Wiszkocsil most az egyik zsandárt a kocsira ültette s miután kijelentette Izdrókának, hogy neki és embereinek már nincs itt dolga, felült a saját kocsijára és a két kocsi Csongrád felé vette utját.

Utközben Wiszkocsil ülő helyzetbe hozta a már teljesen magához tért Bogár Imrét és kemény hangon szólt hozzá:

- Én tudtam, hogy te és Ragyás Pista elmentek Izdróka nádasi pusztájára rabolni.

- Hát a Ragyás Mátyás gazda mondta, mert azt akarta, hogy téged elfogjalak.

- Az bizony. Ragyás Mátyás mondta meg Zdrahál pajtásomnak az egész dolgot előre.

- Ugy, ugy, sziszegett Bogár Imre. Na várj, Ragyás Mátyás, csak a kezeim közé kerülj!

- Nem fél az tetőled, gunyolódott Wiszkocsil, de azért te mégis meg fogod bosszulni magadat rajta. Én megmondom, hogy kell alaposan megbosszulni magadat... - Mondd csak, Bogár Imre, egyedül gyilkoltad te meg Weckenbergert?

- Hát tudod mit, Bogár Imre? Te a törvényszéknél azt fogod mondani, hogy te a Ragyás Mátyással együtt gyilkoltad meg Weckenbergert s aztán majd őt is felakasztják.

- Nem használ az semmit, ha megmondod, hogy a Ragyás Mátyás szekrényében van a meggyilkolt őrmester szolgálati tárczája.

- Értettem, értettem. Na Ragyás Mátyás, igy szörnyü bosszut állok rajtad!... Velem együtt jössz te az akasztófára!

- Ha téged most Csongrádon kihallgatnak, ne mondd meg mindjárt, hogy a gazda is bünös.

- Azért, mert Csongrádon valamennyi zsandár, hivatalnok, de még a kapitány is jó barátja a gazdának. Ha te valamit vallasz Ragyás ellen, ő ezt rögtön megtudja és aztán nem találják meg nála a Weckenberger tárczáját.

- Semmit, ugy is visznek téged Kecskemétre, a hol a törvényszék van. Csongrádon én megcsinálom a jelentést és ha téged kérdeznek, hát azt mondod, hogy nem vallasz, csak a kecskeméti biróságnál. Értetted?

A két férfi elhallgatott. Néhány percz mulva beértek Csongrádra s Wiszkocsil a kerületi kapitány lakásához hajtatott. Mikor oda érkezett, a kocsi zörgésére a kapuhoz sietett Abonyi, a háztulajdonos és a zárt kapun át kérdezte:

Néhány percz mulva az álmából felzavart kerületi kapitány előtt állt Wiszkocsil és előadta a történteket. A kerületi kapitány nem is ijedt meg annyira annak hallatára, hogy Zdrahál zsandárt megölték, de nagyon megijedt, mikor hallotta, hogy Ragyás Istvánt agyonlőtték.

- Mit fog ehhez Ragyás Mátyás szólni, - gondolta Schneider magában, a ki, mint tudjuk, folytonos összeköttetésben állott a derék gazdával.

A kerületi kapitány, mig ezen gondolkozott, nagy lépésekkel izgatottan fel és alá járkált a szobában. Nagysokára aztán hirtelen megállt a feszes katonai állásban mozdulatlan zsandár előtt és azt kérdezte:

- Igenis, nagyságos uram, egy veszedelmes rabot, Bogár Imrét, a ki agyonlőtte a szegény Weckenberger őrmestert.

- Hol fogták el ezt a veszedelmes gazembert? - kérdezte örömmel a kapitány.

- Ott a nádasi pusztán, a hol rablási szándékkal hatolt be az Izdróka-féle uriházba az agyonlőtt Ragyás Istvánnal együtt.

- Jól van, jól, szólt a kerületi kapitány, hozza csak be azt a Bogár Imrét. És hivja be tolmácsnak Abonyit is, a házigazdámat.

A következő pillanatban a zsandárok behozták az erősen megbilincselt Bogár Imrét és a zsandárokkal együtt bejött Abonyi Gáspár uram is.

- Mit kérdeztet engem a kapitány ur? Ugy sem ő itél felettem. Majd felelek én a biróságnak Kecskeméten!...

A kapitányt óriási dühbe hozta Bogár Imre válasza. Hiába orditott és fenyegetődzött. Bogár Imre megmaradt annál az egy válaszánál:

És ennél maradt is. - A kapitány látva, hogy nem tud belőle vallomást kicsikarni, parancsot adott, hogy vezessék a börtönbe, majd holnap beszállittatja Kecskemétre. - - -

Mig Wiszkocsil kocsija Bogár Imrével Csongrád felé tartott, egy másik kocsi a nádasi pusztáról őrült hajtásban robogott Lajos-szállás felé. Ezen a kocsin Hetes Máté ült.

A gazda már lázas türelmetlenséggel várta visszatérő bátyját és gyakran az ablakhoz állt és az országutra nézett. Éles szeme végre már jó messziről meglátta a közeledő kocsist és ijedten vette észre, hogy a kocsin csak Hetes Máté ül. Eleinte azzal vigasztalódott, hogy bátyja bizonyára a kocsi aljában alszik. Erőltette magát a nyugalomra, de mégse tudott nyugodt maradni. Izgatottan fel és alá járkált a szobában és mikor már halotta a kocsi zörgését, a korcsmaajtóhoz sietett és az ajtóban állva várta a kocsi érkezését.

Végre a kocsi a csárdához ért és Ragyás Mátyás odasietett Hetes Mátéhoz és gyorsan kérdezte:

- Ó, - kiáltott Ragyás Mátyás pokoli vadsággal, agyonlőtték? Ki lőtte agyon?

- Ugy? No várj Izdróka, ezért lakolni fogsz, sziszegett féktelen dühében Ragyás Mátyás és ismét Hetes Mátéhoz fordulva, kérdezte:

- Az elégett, - felelt nyugodtan Hetes Máté, - elégett Pusztanádason egy nagy szalmakazal alatt, melyet én meggyujtottam, felelt Hetes.

Hetes Máté most rövidesen elbeszélte a nádasi pusztán történteket, hozzátéve, hogy a szalmakazalt ő gyujtotta fel. A gazda figyelmesen hallgatta és helyeslőleg bólintott a fejével. Mikor aztán Hetes Máté befejezte elbeszélését, a gazda némi gondolkozás után szólt:

- Fogd be a kocsi elé az én fakóimat és hajts, a hogyan a lovak birják, Csongrádra. Ott minden áron be kell jutnod Bogár Imre börtönébe, beszélned kell vele. Legjobb lesz, ha ezt Wiszkocsil zsandárral valahogyan elintézed. Add neki ezt a háromszáz forintot. Tartóztasson le téged bármely ürügy alatt és zárjon az Imre börtönébe.

A gazda egyideig fel és alá járkált és nem válaszolt. Majd megállt és mintha más gondolatra tért volna, szólt:

- Hát mondd meg neki, hogy ne féljen semmit, őrködöm felette és ki fogom szabaditani. Csak ennyit mondj neki.

Hetes Máté az istállóhoz sietett és befogta a gazda két fakóját. Remek két ló volt, csak ugy repültek. Másfél óra alatt megtették az utat Lajosszállásról Csongrádra és éppen kihajtotta a csordás a csordáját, mikor Hetes Máté a nagy korcsmához érkezett, oda gyorsan beállitotta a lovait és aztán haladék nélkül elment a zsandár kaszárnyához.

De itt baj volt. A zsandárok mind ott voltak a kaszárnya udvarán és tisztogatták a ruháikat. Hetes Máté belépett a kaszárnya udvarára és körülnézett. Kereste Wiszkocsil zsandárt, de nem találta. Kérdezősködött utána, de nem tudott a zsandárokkal beszélni, szóba se álltak vele. Hetes Máté egy kissé gondolkozott, aztán elsietett Abonyi Gáspár házához. A szerencse kedvezett neki. Abonyi Gáspár éppen a kapuja mellett levő padon ült és pipázott, mikor Hetes Máté hozzá érkezett.

- Adjon Isten, szólt Abonyi röviden és gyanakodva nézett Hetesre, a kiről jól tudta, hogy Ragyás Mátyás bandájához tartozik. - Hát mi jót hoz kend?

- A Wiszkocsil zsandárral volna egy kis beszélni valóm, de nem találom a kaszárnyában. Nem volna kend olyan szives velem jönni és megtudni, hogy hol találhatnám a Wiszkocsilt?

Elmentek a kaszárnya felé. Egyszerre az uton megállt Abonyi Gáspár és hirtelen azt kérdezte Hetes Mátétól:

- Hát akkor erről a szándékáról lemondhat kend, annyit biztosan tudok, szólt halk hangon Abonyi, Bogár Imre most még az apjával se beszélhet.

- Nem egészen, de félholtan fekszik a börtönében. A dolog ugy áll, hogy Imrét már elfogatásánál kegyetlenül elverték a zsandárok és ugy emelték le az udvaromban a kocsiról, mikor a kerületi kapitányhoz kihallgatásra hozták.

- Nem a! Az orvos bekötözte és azt mondotta, hogy a sebei súlyosak ugyan, de nem életveszélyesek. Egyben figyelmeztette a kapitányt, hogy a rabon ki fog törni a sebláz és hogy az legalább is három napig nem lesz kihallgatható. A kapitányt ez láthatóan kellemetlenül érintette és rövid gondolkozás után azt kérdezte az orvostól, hogy szállitható-e a rab, mire az orvos azt felelte, hogy kényelmes, puha fekvésben, lassú hajtásban szállitható, sőt még hogy a friss levegő előreláthatólag jó hatással lesz a beteg rabra. Az orvos aztán távozott, a kapitány pedig nekem azt parancsolta, hogy készitsek kényelmes, puha szénafekvést a rab részére a kocsimon és féltizkor fogjam be a lovaimat és hajtsak a kaszárnyához, mert tiz órakor Kecskemétre szállittatja a rabot.

- A kerületi kapitány előttem parancsot adott Wiszkocsilnak, hogy négy lovas és hat gyalog csendőr legyen készen erre.

- Akkor beszélek vele, szólt Hetes gyorsan. Isten áldja meg kendet, Gáspár gazda!

Ezzel Hetes Máté ott hagyta Abonyit és gyorsan utána sietett Wiszkocsilnak, a kit a kaszárnya kapujánál meg is csipett.

- Jó napot, - szólt Wiszkocsil az ő furcsa magyarságával, - hát kend mit keres itt?

- Azt kérdezteti Wiszkocsil urtól, hogy nem szeretne-e Wiszkocsil ur könnyü módon háromszáz forintot keresni?

- Háromszáz forintot? - nevetett a zsandár. - Hát ki ne szeretne könnyü módon háromszáz forintra szert tenni? Mit kiván Ragyás gazda tőlem?

- Igen, igen, - szólt Hetes Máté, - de most a gazda azt kivánja, hogy okvetlenül beszéljek Bogár Imrével, mielőtt Kecskemétre szállitják.

- Először a Bogár Imre seblázban van, aztán pedig már tiz órakor Kecskemétre szállitják.

- Tartóztasson le engem és zárjon a Bogár Imre börtönébe, - suttogta Hetes Máté.

- Ugy, ugy, - szólt némi gondolkodás után Wiszkocsil, - hát a gazda talán ki akarja szabaditani a szegény Bogár Imrét?

- Hja, az nehéz dolog lesz, ha még ezt elébb tudatta volna velem, de most már teljesen lehetetlen.

- Miért? Hát azért, mert a kerületi kapitány négy lovas és hat gyalog zsandárt rendelt ki rabkiséretnek, ezek közül csak kettő van, aki velem és a gazdával tart, - szólt Wiszkocsil.

- Nem tehetek róla, ezt a gazda is be fogja látni. De mondok én kendnek valamit. Ha azt a háromszáz forintot itt hagyná, akkor...

- A kecskeméti börtönfelügyelő az én földim és jó barátom. Szólnék egy okos szót az én Wimetal barátommal, talán lehetne őt a kecskeméti börtönből kiszabaditani.

- Hát ezt a gazdával kell előbb megbeszélnem, - szólt Hetes egy kis gondolkozás után.

- Jó, jó, csakhogy ha én most Kecskemétre megyek, mindjárt beszélhetnék a Wimetal börtönfelügyelő barátommal, tudja a jó Isten mikor jövök én megint Kecskemétre, - szólt Wiszkocsil, a ki nem igen szerette volna, hogy Hetes visszavigye a 300 forintot.

- Nekem parancsom van, hogy csak az esetben adjam oda ezt a pénzt, ha lehetővé teszi, hogy Bogár Imréhez jussak.

A zsandár körülnézett és mikor senkit se látott a közelben, halk hangon szólt Heteshez:

- Hát adja ide gyorsan azt a háromszáz forintot. Letartóztatom kendet és beküldöm az ő börtönébe.

Hetes Máté átadta a háromszáz forintot. Ez a zsebébe tette a pénzt, aztán hirtelen torkon ragadta Hetest és kegyetlenül agyba-főbe verni kezdte. És mig a kezével alaposan püfölte és lábával rugdalta Hetest, addig folyton kiáltott:

- Ne, te gazember! Te bitang rebellis kutya. Bekerülsz most a dutyiba, majd adok én neked «Éljen Kossuth Lajos»-t kiáltani...

És folytonosan ütlegelve és rugdalva betuszkolta Hetest a kaszárnya udvarára és ott még két zsandárt is intett magához és oly alaposan elverte szegény Hetest, hogy már a fele se volt tréfa. Hetes Máté kinjában maga se tudta, hogy hányadán van Wiszkocsillal, komolyan üti-e, vagy csak ugy barátságosan azért, hogy annál könnyebben elzárhassa Bogár Imre börtönébe.

És mig Hetes Máté a megveretése alatt ezeken törte a fejét, egyszerre ugy fejbe ütötte őt az egyik zsandár, hogy rögtön a vértől elboritva, eszméletlenül elterült. A zsandárok most abba hagyták a verését, mire Wiszkocsil hangosan rájuk rivallt:

- Eh, nem kell félni semmitől. Hagyjátok békébe most ezt a rebellis gazembert, éppen ott van a Bogár Imre börtönében az orvos ur, vigyük be oda, hadd kösse neki is be a felcser ur a fejét.

Erre megfogták Hetes Mátét, aki éppen magához tért és bevitték az udvar leghátulsó részében volt börtönbe, melyben Bogár Imre feküdt eszméletlenül a fapricscsen.

A fapricscs mellett állt egy ősz haju, polgári öltözetet viselő ember és egy zsandár, az előbbi a kerületi orvos volt, mig a zsandárt berendelték mellé a beteg ember «ápolására». Egy széken állt egy nagy tál hideg vizzel, melyben egynéhány rongy volt áztatva. A beteg az orvos rendeletére hideg borogatásokat kapott és a zsandár csakugy csapta minden három perczben az uj hideg borogatást az eszméletlen ember homlokához.

Wiszkocsil és két zsandártársa behozták a börtönbe az éppen magához tért Hetes Mátét és őt is a fapricscsre dobták Bogár Imre mellé. Wiszkocsil aztán az orvos előtt haptákba vágta magát és katonásan jelentette;

- Alázatosan jelentem az orvos urnak, ennek a gazembernek a korcsmában verekedés közben beverték a fejét. Ide hoztuk, mert mindig a Kossuth Lajost éltette.

Az orvos megnézte Hetes Máté fejét. Jó nagy lyuk volt rajta, de egyéb baja nem volt. Az orvos bekötötte és haragosan kiáltott:

- Alázatosan kérem - szólt Wiszkocsil - zsufolásig tömve vannak a többi börtönök, ha megengedné orvos ur, itt hagynám ezt az embert, legalább ápolhatná azt a másikat.

- Helyes, ez okos gondolat, - szólt az orvos és Hetes Mátéhoz fordulva, rárivallt:

- Te kutya, hallod-e? Te itt fogsz maradni a jó spitálkoszton, de azért ennek a gazembernek itt minden három perczben uj borogatást fogsz a hunczut fejére rakni.

- Én most haza megyek reggelizni és egy óra mulva ismét itt leszek, ha visszatértemkor észre venném, hogy nem raktad neki pontosan a borogatásokat, olyan huszonötöt huzatok reád, mint a parancsolat. Megértetted?

- Akkor menjünk, - szólt a derék orvos és távozott a zsandárokkal a börtönből.

Hetes Máté, mikor a börtön kiürült, óvatosan leszállt a pricscsről, odament az ajtóhoz és a kulcslyukon át nézte az orvos és a zsandárok távozását. Aztán lassan odament a fájdalmasan hörgő Bogár Imréhez és leste, hogy nem-e nyitja ki a szemét De az meg se mozdult és csak mellének gyenge emelkedése mutatta, hogy van még élet a testében.

Hetes Máté odasietett a vizes tálhoz és az egyik bent fekvő rongyot kicsavarva, rátette Bogár Imre fejére. A beteg megérezte a hideg kellemetes hatását, szemei egy pillanatra felnyiltak, miközben alig hallható hangon mormogott:

Aztán ismét behunyta szemét. Hetes Máté lehajlott a füléhez és halk hangon szólt:

A beteg, mintha megértette volna e szavakat, felnyitotta a szemét és mereven körülnézett. Hetes Máté most ismét megszólitotta:

Hetes Máté látva, hogy Bogár Imre rosszul van, elhallgatott és vagy egy negyedóráig pontosan rakosgatta a friss borogatásokat. Egyszer aztán a beteg felnyitotta a szemét, Hetes rögtön hozzá sietett.

Mintha megértette volna a beteg, ugy tünt fel Hetesnek. Tényleg Bogár Imre megértette és halk hangon kérdezte:

E név hallatára a beteg összerezzent és kinosan feljajdult. Eddig nyugodt, békés arczát most a düh szinte eltorzította és felkiáltott:

És az óriási megerőltetéstől elgyengülve ismét eszmélet nélkül visszaesett a pricscsre. Hetes Máté hiába kiáltotta a fülébe:

Bogár Imre nem tért magához. És ha itt-ott néhány pillanatra visszanyerte eszméletét, akkor csak folyton mormogott:

Az idő mult és Hetes Máté hiába leste az alkalmat, hogy megmondhassa Bogár Imrének a gazda üzenetét. Kétségbeesetten foglalatoskodott a folyton a lázában félrebeszélő beteg körül és a hideg borogatások rakosgatását is elfelejtette. És míg gondolkozott, hogy mihez fogjon most, egyszerre az udvarról lépéseket hallott a börtön felé közeledni. Tudta, hogy az orvos visszatért és zavarodottságában a pricscsre vetette magát és jajgatni kezdett.

Tényleg az orvos volt, aki Wiszkocsil és egy másik zsandárral visszatért Bogár Imréhez. Amint a czellába belépett és a pricscsen találta Hetes Mátét, dühösen reárivallt:

- Hát te hunczut, igy rakosgatod te annak az embernek a fejére a hideg borogatásokat?

- Hallgass kutya - orditott az orvos és odasietve Bogár Imréhez, megtapogatta a fején lévő, már szinte forró borogatást és orditott:

- Hát igy fogadtál szót? Igy raktad a borogatásokat? Na várj, kutya, majd megtanitlak én engedelmeskedni.

Ezzel kivette a zsebéből a jegyzőkönyvét, kiszakított ebből egy lapot és erre néhány sort irt.

A zsandár távozott, a doktor pedig ismét Bogár Imrével foglalatoskodott, akinek állapotában határozott javulást állapitott meg.

- Wiszkocsil, - szólt az orvos, - a gazember már sokkal jobban van, nyugodtan eltránszportálhatják Kecskemétre. Ami pedig ezt a másikat illeti, értesitsenek engem, ha visszajött a kerületi kapitány ur által megerősített itéletem, jelen akarok lenni a végrehajtásnál. Isten áldja meg, Wiszkocsil.

Ezzel aztán a doktor is távozott és Hetes Máté egyedül maradt a börtönében.

Egy órával később megjött a kerületi kapitánytól az orvos itéletének megerősítése. Ugyanakkor már készen álltak a lovas és gyalog zsandárok a rab szállitására és ott volt már Abonyi Gáspár a kocsijával, melyen a rab részére kényelmes szénaágyat készitett.

Wiszkocsil elküldött az orvosért, aki a szomszédságában lakott és miután az orvos eljött, kihozták a szertár kamarából a derest és egy csomó somfapálczát, a börtönéből pedig Hetes Mátét, kit rákötöztek a deresre. Az orvos által adott jelre Wiszkocsil kikeresett egy hajlékony vesszőt és hozzáfogott a botozáshoz. És mig Wiszkocsil egyik ütést a másik után mérte Hetesre, addig felnyilt a börtön ajtaja és négy zsandár hordágyon hozta ki Bogár Imrét a börtönéből a készen álló kocsira. Két zsandár felült a kocsishoz, kettő elől-hátul a kocsialján fekvő Bogár Imréhez, a négy lovaszsandár körülvette a kocsit és éppen mikor Wiszkocsil a huszonötödiket mérte Hetes Mátéra, a kaszárnya kapuján kirobogott a kocsi Bogár Imrével Kecskemét felé.

Este tiz óra felé járt már az idő, mikor Bogár Imre zsandároktól körülvett kocsija Kecskemétre ért és a törvényszék épülete felé tartott. Daczára annak, hogy a törvényszék titokban tartotta a haramia érkezését, mégis nagy néptömeg várt a csongrádi uton, hogy a nagyhirü haramiát lássa.

A kocsi csakhamar berobogott a törvényszéki épületbe, melynek nagy, nehéz kapui bezáródtak a rab után.

A törvényszék kapuja előtt nagy tolongás volt és a tömeg még akkor sem akart széjjelmenni, mikor már a kapu a rab mögött bezáródott. Hiába szólitotta fel a börtönfelügyelő, Terebesi Dániel uram a kapu előtt álló embereket, hogy menjenek haza, mert különben zsandárokkal fogja a tért megtisztitani, a nép nem is hederitett reá. Terebesi uram erre dühösen becsapta maga után a kaput és odament a rabszállitó kocsihoz, hogy annak rendje-módja szerint átvegye a rabot.

A zsandárok leemelték Bogár Imrét a kocsijáról. Két zsandár karba fogta a szerencsétlen embert és a börtönfelügyelő szobájába vezette. A börtönfelügyelő egy pillantást vetett a halálosan sápadt emberre és aztán odaszólt a zsandárokhoz:

A zsandárok röhögtek, de nem feleltek. Terebesi uram pedig odalépett a rab elé és fenyegető hangon szólt:

- Bizonyára rakonczátlankodott kend, hogy igy elbántak kenddel. Hát én csak azt mondom, jól viselje magát kend, mert Kecskeméten is terem ám bikacsek!

Ezzel aztán leült Terebesi uram az íróasztala elé, felnyitott egy nagy könyvet, a rablajstromot, abban egy ideig lapozgatott, aztán belemártotta a pennáját egy óriási kalamárisba és szigoru hangon szólt:

Bogár Imre, aki alig birt a lábán állani, gyenge, alig hallható hangon felelt a hozzáintézett kérdésekre és a börtönfelügyelő beirta a választ a nagy vaskos könyvbe. Mikor ezzel elkészült, csengetett.

- Kanász, vezesse ezt az embert a négyes szobába és ha az orvos ur eljön, akkor vigye az orvos ur elé!

- Igenis - felelt a börtönőr és karon fogva a rabot, elvezette a pinczében levő négyes szobába.

A börtönfelügyelő pedig átvette a zsandároktól a rabra vonatkozó iratokat és azokkal az ügyészhez akart menni, mikor kivülről valaki erélyesen zörgette a kaput.

Terebesi uram a kapukulcs után nyult, gyorsan a kapuhoz sietett és azt felnyitotta. A kapu előtt egy nagy, szikár, kopaszfejü ur ember állt, aki Terebesire reárivallt:

- Hiszen az ember alig mehet a hivatalába! Mit áll ez a sok nép itt? Miért nem kergetteti széjjel?

- Alázatosan jelentem, méltóságos elnök ur, statárium elé való rabot hoztak...

- Mi köze a buta népnek ahhoz? - kiáltott Morocintti János báró, a kecskeméti császári királyi törvényszék elnöke, - kergettesse széjjel a csőcseléket!

Morocintti báró ezután felment a hivatalába, Terebesi uram pedig odament a csongrádi lovas csendőrökhöz és azoknak mondta, hogy kergessék széjjel a tömeget.

Kivont karddal rohantak a csendőrök a szegény népre, mely ijedten futott szerte-széjjel. Egy percz alatt a törvényszéki épület előtti tér üres volt és a zsandárok nevetve tartották még egyideig megszállva a teret, nehogy a nép ott ismét összegyüljön.

A zsandárok aztán látva, hogy a nép már távol marad a tértől, lassan visszafelé lovagoltak a törvényszéki épülethez. E pillanatban őrült vágtatásban közeledett egy kocsi a kapuhoz és a kapu előtt megállt.

A kocsin egy öreg ember és egy fiu ült. Mindketten csongrádmegyei paraszt ruházatot viseltek és jómódu földmüveseknek látszottak. Az öreg emberben, Gubó Mártont ösmerjük fel, a fiu pedig ifju Bogár Imre volt.

A zsandárok egyike odament a kocsihoz és cseh nyelven kérdezte az öreg halászt:

- Egy kis dolgom volna itten, zsandár ur, - szólt Gubó Márton, cseh nyelven, - a törvényszéki elnök urhoz kell mennem.

A lovascsendőr beeresztette Márton gazdát és a fiut és elvezette őket Terebesi uramhoz, a börtönfelügyelőhöz.

Mikor a börtönfelügyelő látta, hogy az öreg paraszt csehül tud és hogy a zsandár barátságosan bánik vele, ő is bizonyos előzékenységgel kérdezte tőle:

- Instálom alázatosan, az elnök urral volna egy kis beszédem, - szólt Gubó Márton, a kalapját emelve.

- Hohó, bácsikám, az elnök urhoz akar bejutni? Az nem megy ám olyan könnyen! Aztán mit akar kend az elnök urtól?

- Igen, alázatosan kérem, én ezzel a szegény fiuval itt Csongrádról jövök, mert tetszik tudni ez a fiu itt a Bogár Imre fia és mivel megtudtam, hogy a szegény Imre a statárium elé kerül és tudom, hogy a statáriumnál a biró urak nem sokat teketóriáznak, hát elhoztam a fiut, hadd lássa még egyszer az apját, mielőtt azt az utolsó utjára viszik.

- Hja, az nem megy ám oly könnyen, mint kend hiszi, ahhoz, hogy a rabbal beszélhessenek, a nagyságos ügyész ur engedélye kell...

- Igen, ismerem még a katonaságtól. Százados hadbiró volt és én voltam az ő profosz őrmestere.

Ezzel aztán Terebesi Dániel felment Gubó Mártonnal és a fiuval az első emeletre és ott egy ajtó előtt odaszólt a halásznak:

És most néhány szobán keresztül ment a börtönfelügyelő az öreggel, aztán egy ajtó előtt megállt és ezt felnyitva, mondta:

- Hát maga még él, Gubó! - szólt a belépő halászhoz az elnök. - No ennek örülök. Isten hozta, derék őrmesterem.

És az elnök szivélyesen fogott kezet az öreggel, ki zavarodottan nézett a nagy urra és aztán könnyező szemmel szólt:

- Élek még, méltóságos elnök... kapitány uram, már rég ide akartam jönni, de a sors nem engedte. Szegény öreg ember vagyok.

- Üljön le, Gubó - no hát üljön már le... No most mondja meg, hogy van, mit csinál?

A törvényszéki elnök kikérdezte kedélyesen régi bajtársát a viszonyairól, jó reggelit hozatott részére és miután Gubó Márton és az ifju Bogár Imre elköltötték, szivélyes hangon kérdezte:

Az öreg halász egy pillanatig habozott, aztán elmondotta körülményesen Bogár Imre történetét és végre előadta a kérelmét, hogy szeretné őt a fiuval meglátogatni, mielőtt felakasztják.

Morocintti báró nagy figyelemmel hallgatta az öreg halász beszédét és mikor az elhallgatott, felállt a helyéről, odament hozzá és kezével a vállát veregetve, szivélyes hangon szólt:

- Hát kedves öregem, ez bizony szomoru dolog. És a legszomorubb az egész dologban, hogy nincs mentség a barátja részére. Honvéd volt, tehát lázadó a császár ellen, hazatérése után házában rejtegette a bujdosó honvédeket, saját vallomása szerint agyonlőtte a szomszédját, Kádár Mátét, továbbá szintén saját vallomása szerint agyonlőtte Weckenberger őrmestert. Aztán rabló lett, betört egy békés polgár házába, fegyvert emelt az Izdróka segitségére jött zsandárok ellen és ez alkalommal agyonlőtte Zdrahál zsandárt és fegyveres kézzel ellenállt a zsandároknak. Már ez az utolsó ténye egymagában a rögtönitélő biróság hatásköre alá tartozik, - hát még a többi gyilkosság! - Nem, kedves öregem, bármennyire szeretnék segitségedre lenni, ebben az esetben nem segithetek...

- Nem is azért jöttem én ide, méltóságos kapitány uram! - szólt bus hangon az öreg halász. Tudom én azt jól, hogy a szegény Imre részére nincs menekülés, de más kérésem volna.

- Magammal hoztam az Imre fiát, szeretnék Imrével beszélni és a fiát is hozzá vezetni. Szegény fiu, most egészen árván marad, hadd lássa még egyszer az apját!

- Kedves öregem, ez az ügyész ur hatáskörébe tartozik, de én rögtön beszélek vele és biztositom, hogy megteszi a kérését.

Ezzel az elnök csöngetett, mire az előszobában várakozó börtönfelügyelő belépett a szobába.

- Méltóságos elnök ur, kérem alázattal, - szólt a börtönfelügyelő, - itt volt az orvos ur és megvizsgálta a betegen ide beszállitott Bogár Imre nevü rabot.

- Hiszen ez pompás, - szólt az elnök, - akkor majd mindennap meglátogathatják a rabot. Jól van, Terebesi, hagyja csak itt azt a bizonyitványt, majd odaadom azt az ügyész urnak, ha hozzám jön.

A börtönfelügyelő távozott, az elnök az órájára nézett és szivélyesen szólt az öreg halászhoz:

- Kedves öregem, most várjatok kint az előszobában, amint az ügyész ur jön, kieszközlöm, hogy naponta meglátogathatják a rabot.

Az elnök kikisérte az öreget és a fiut az előszobába és aztán visszatért a dolgozó szobájába. Alig néhány perczig tartózkodott az előszobában Gubó Márton, a folyosóról sietve jött a börtönfelügyelő és magához intette az öreg halászt.

- Jöjjön csak kend bátyám uram, egy pillanatra a folyosóra. Nos, mit mondott az elnök ur?

- Megigérte, hogy beszélni fog az ügyész urral, hogy engedje meg nekünk, hogy Bogár Imrét meglátogathassuk.

- Azt mondta, hogy ki fogja ezt eszközölni az ügyész urnál, - felelt Gubó Márton.

Egy pillanatig hallgatott a börtönfelügyelő, aztán óvatosan körülnézett és mikor senkit sem látott, halk hangon szólt:

- Hát kérem, birja reá ezt a szegény, akasztófának szánt embert, hogy minél előbb hivassa a zárkájába á gyóntató papot, ő maga sem tudja, hogy mennyire rosszul van, hátha megtörténne, hogy gyónás nélkül halna meg?

Az öreg halász komoly pillantást vetett a börtönfelügyelőre, aztán mélyen felsóhajtva szólt:

E pillanatban jött Schweigert Károly, az ügyész és látva a börtönfelügyelőt, odaintette azt magához és kérdezte:

- Igenis, nagyságos uram és kéreti nagyságodat, hogy sziveskednék hozzá fáradni.

Az ügyész felsietett az elnökhöz és Terebesi uram ott hagyva az öreg halászt, lassan utána ment az ügyésznek, jól tudva, hogy nemsokára hivatni fogják őt.

Tényleg igy történt. Alig tiz perczet időzött az ügyész az elnök szobájában, megszólalt az elnök csengetyüje, mire Terebesi berohant az elnök szobájába.

- Terebesi! - szólt az ügyész - megengedem, hogy a Csongrádról ideérkezett Gubó Márton és az ezzel érkezett Bogár Imre nevü fiu naponta egyszer a vizsgálati fogságban levő Bogár Imrét meglátogathassa és vele egy félórán át beszélhessen.

A börtönfelügyelő meghajtotta magát és távozni akart, de az elnök utána kiáltott:

- Mondja meg az öreg Gubónak, hogy mig itt marad Kecskeméten, minden reggel ilyentájt szivesen látom, itt a dolgozó szobámban.

Terebesi uram távozott és néhány percz mulva már felnyitotta Bogár Imre börtönét. Mielőtt a börtönfelügyelő az öreg halászt a börtönbe eresztette, még a fülébe sugta:

Bogár Imre, a kit éppen az orvos hagyott el, a pricscsen ült, mikor az ajtó hirtelen felnyilt és a fiu vad rohanással hozzá szaladt és zokogva kiáltott:

A rab dermedten a meglepetéstől, egy pillanatig nézte a fiut. Ugy érezte, mintha minden a szeme előtt forogna, a következő pillanatban aztán szivéhez szoritotta a fiát és az örömtől reszketve felkiáltott:

És zokogva ölelte, csókolta a fiut, maga mellé ültette és nézte, a nélkül, hogy szólt volna. Azután hosszan az ajtó felé fordult és kezét a csendesen ott álló Gubó Márton felé nyujtva, végtelen szeretettel szólt:

A két férfi egymás mellé ült és nézte egymást. A világért sem kérdezte volna az öreg halász a barátjától, hogy miként került ide. És Bogár Imre sem igen akart a multról beszélni, de egyszer beszéd közben aztán mégis felsóhajtott és halk hangon szólt:

- Hej, igaza volt kendnek, Márton bátyám... Nagy gazember az a Ragyás Mátyás, verje meg az Isten!

- Tudtam, hogy gazember, mondta rá az öreg halász hevesen, de hogy ilyen aljas gazember, azt mégsem hittem volna. Ezért most már én fogok bosszut állani a gazemberen.

- Nincs szükségem reá, Márton bátyám, van módom arra, hogy magam bosszuljam meg ocsmány árulkodását. Szeget szeggel, árulást árulással fogok viszonozni. Tudom, hogy nem menekülhetek az akasztófától, de ott fog lógni mellettem Ragyás is.

- Tudok hát, - felelt Bogár Imre csillogó szemekkel, bevallom, hogy ő velem volt, mikor Weckenbergert meggyilkoltam, hogy ő bujtogatott erre.

- Ezt én nem is tudtam eddig - kiáltott az öreg, ez tényleg a nyakát fogja szegni.

- Nem is tudhatta kend, Márton bátyám, - szólt nevetve Bogár Imre, - mert ez nem igaz! Én csak bosszuból mondom és el fogják hinni, mert a Weckenberger szolgálati bőrtárczáját a szekrényében fogják találni.

Az öreg halász fejcsóválva hallgatta a betyár tervét és aztán szomoru hangon szólt:

- A terved jó Imre öcsém, nekem csak az nem tetszik benne, hogy nem igaz a vádad. De én ebbe a dologba nem avatkozom többé. Tedd, a mint jónak látod. Hanem egy kérelmem van hozzád, Imre és azt könnyen teljesitheted!

- Nézd csak Imre, ha most valamivel jobban is érzed magadat, azért mégis nagy beteg vagy. Lehet, hogy meg sem éled, hogy a biróság elé kerülj.

- Hát hogy meggyónjad büneidet, hogy kibékülj teremtőddel, isteneddel! - szólt halk, lágy hangon a halász.

- Köszönöm, Imre, köszönöm, ide küldöm a papot s amint meggyóntál, ismét eljövök a fiaddal.

E pillanatban a börtön felügyelő kivülről kopogott a vasajtón és zord hangon szólt:

Az öreg halász kezet szoritott a beteg betyárral és visszavonult a zárka ajtajához. Bogár Imre pedig magához huzta a fiát, gyengéden megcsókolta és kezével a fiunak szép, göndör, koromfekete haját simogatva, suttogva szólt:

Az öreg halász a kezénél fogta a fiut és kivezette. A börtönfelügyelő bezárta az ajtót és halk hangon kérdezte a halásztól:

- No ezt jól csinálta kend, - szólt Terebesi és aztán odaállt az udvar közepére, két kezét szócsőként a szája elé tette és hangosan kiáltott az iroda felé:

- Parancsoljon felügyelő ur, - szólt vissza Vimetál Venczel, a böntönfelügyelő helyettese.

- Kérlek, Vimetál, ez a Bogár Imre gyónni akarna, kérlek, küldj hozzá egy papot, mielőtt még késő lenne.

Elment és Gubó Márton is eltávozott az Imre fiuval és a szállására sietett. Valami rokonánál, Gubó Andrásnál lakott, aki akkoriban mint kanász szolgálta Kecskemét városát.

Bogár Imre nyugtalanul hevert fekhelyén és nem annyira saját, mint inkább a fia sorsával foglalkozott.

Hirtelen felriadt gondolkozásából. Lépéseket hallott. Felült a fekhelyén és az ajtó felé nézett.

Vimetál kulcsár megállt a börtön küszöbén és onnan szólt oda Bogár Imrének:

Ezzel félreállt és helyet adott egy közepes termetü, nagy hófehér szakállu kapuczinus atyának, ki az olvasója keresztjét a kezében tartva, mély, öblös hangon szólt:

- Isten áldása veled, szeretett fiam, - szólt a kapuczinus. - Hivattál, eljöttem!...

Ezzel a kapuczinus intett Vimetálnak. A kulcsár meghajtotta magát és szó nélkül kiment.

A kapuczinus a csuhája alul elővette az ott tartott kegyszereket. Az asztalra tette, aztán az ajtóhoz sietett, azt kissé felnyitotta és mikor meggyőződött arról, hogy senki sem hallgatódzik, visszatért a beteg ágyához és csak ezt az egy szót mondta:

Bogár Imrének ugy tetszett, mintha ösmerné ezt a hangot. A beteg ember gondolkozott és egyszerre aztán haragosan, dühösen felkiáltott:

A kapuczinus nem felelt, hanem egy szökéssel ott termett a beteg előtt s lekapta az arczáról hosszu fehér szakállát.

- Ragyás Mátyás! - kiáltott Bogár Imre dühösen. - Mit akarsz, gyalázatos áruló?

- A szükség kényszeritett arra, hogy a zsandárok kezeibe szolgáltassalak, de most szükségem van reád.

- Takarodj, - menj, gazember, mert segitségért kiáltok, - mormogott Bogár Imre és az izgatottságtól kimerülve, hanyatt esett a pricscsre, eszméletét elveszitve.

- Imre, Imre, kérlek, térj magadhoz, - könyörgött Ragyás, mialatt a kezeivel rázta és dörzsölte az elalélt ember kezét.

Végre Bogár Imre némileg magához tért és szemeivel mereven az álkapuczinusra nézve, suttogott:

E pillanatban kivülről halk kopogtatás hallatszott, jeléül annak, hogy a kulcsár már a szent ügy befejezését sürgeti.

- Nos, elvégezte szent atyám? - kérdezte a papot a belépő Vimetál kulcsár.

- Akkor majd máskor fog meggyónni, majd elhivatom önt szent atyám - szólt Vimetál.

- Jó lesz, kulcsár ur, a mikor hivni fog, mindig rendelkezésére fogok állni.

Ezzel a kulcsár az utczai kapuhoz vezette az álpapot, a ki a kapunál megállt és halk hangon szólt:

- Itt van önnek, Vimetál ur, a kikötött 100 forint és itt van még egy százas, adja át Terebesi barátunknak.

- Jól van, gazd'uram, - szólt a derék kulcsár és zsebrevágva a pénzt, kieresztette az álpapot és bezárta utána a kaput. - - -

Bogár Imrére nézve borzasztó hatással volt a gazda váratlan látogatása. Visszaesett a lázba és folyton kiáltotta:

És ha perczekre megszünt a láz és eszméletére tért, akkor folyton az a gondolat és gyanu kinozta, hogy senki más, mint Gubó Márton, küldte hozzá az ő gyülölt ellenségét, Ragyás Mátyást.

Mikor másnap reggel a börtönfelügyelő beeresztette Bogár Imre börtönébe Gubó Mártont és a kis Imrét, Bogár Imre ismét lázban feküdt és rekedt hangon kiáltozott:

- Felakasztanak téged is, gazember! Daczára Gubó Mártonnak! Magammal viszlek! Gazember!

- Gazember! Mennyit adtál Márton bácsinak, hogy az téged hozzám eresztett!... Még a Márton bátyám is elpártolt tőlem!...

Gubó Márton, a ki ott állt az ágya mellett és figyelemmel kisérte a beteg minden egyes mozdulatát, lassan megérintette a beteg rab kezét és lágy hangon szólt hozzá:

A beteg haramia e hang hallatára felriadt. Összes erejét összeszedve, felült és mereven ránézett az öreg halászra. Aztán haragosan a fejét rázta és a kezével intett az öregnek, hogy hagyja őt magára.

Gubó Márton, a ki nem tudta megérteni a beteg ember haragját, lágy hangon kérdezte:

- Verje meg az Isten az ilyen papot, itt volt papi csuhában: - Ragyás Mátyás.

- Lehetetlen? - szólt halk hangon Bogár Imre és ismét az öreg halászra szegezve sötét szemeit, halk hangon mormogott:

- Itt volt a pap, kend küldte, Ragyás Mátyást, verje meg az Isten, a gazda - -

Gubó Márton busan távozott a fiuval a börtönből, a mikor a látogatási idő letelt. Nem hitte, hogy Ragyás Mátyás oly merész lett volna, hogy papi ruhában ment be Bogár Imréhez, hanem azt hitte, hogy ez a beteg ember izgatott képzeletének rémképe volt.

Másnap ismét eljött Gubó Márton a kis Imrével. A beteg állapota az éj folyamán tetemesen javult. A kis fiu az apjához futott, megcsókolta és kérdezte, hogy hogy van, mire Bogár Imre hangosan és értelmesen felelt:

- Igen. Itt volt. Tegnap. Papi ruhában jött. Beszélni akart hozzám, de meg sem hallgattam. Csakis kend küldhette; kend tanácsolta a napokban oly sürgősen, hogy hagyjam a papot jönni. Nos, a pap eljött - és ez a pap Ragyás Mátyás volt.

- Ugy van, a mint mondom. Leemelte előttem a hamis szakállát és aztán igérni kezdte, hogy innen kiszabadit. Elkergettem és most kérdem kendet: Mi érdeke volt kendnek, hogy ezt az átkozott gazembert hozzám küldte?

Gubó Márton, a ki még mindig azt hitte, hogy Bogár Imre csak képzelődve látta maga előtt a gyülölt gazda alakját, sokáig gondolkozott és halk hangon kérdezte:

- Hát, - szólt Gubó Márton, - akkor már tudom, hogy ki hivta és jaj lesz annak!... A börtönfelügyelő biztatott addig, mig kértelek, hogy hozass papot, tehát Terebesi küldte. No, várj, felügyelő ur, majd adok én neked!

És aztán Gubó Márton még sokáig beszélgetett Bogár Imrével és mikor a kulcsár jött, távozott a kis fiuval.

Gubó Márton nem ment haza a látogatás után, hanem felment az elnökhöz és bejelentette magát annál.

Morocintti báró szivélyesen fogadta régi «Kriegskamerádját». Az ajtóig ment elébe és szivélyes hangon kérdezte:

Az öreg leült, a kezével a homlokáról törölte a verejtéket és aztán halk hangon szólt:

- Méltóságos uram, bizonyára sejtette már, hogy az alföldi haramiáknak bizonyos összeköttetéseik vannak a törvény embereivel?

- Nemcsak hogy sejtem, Gubó, hanem biztosan tudom, csakhogy ravaszok a ficzkók, nem birok nyomukra jönni.

- Hát én méltóságodat nyomukra vezethetem, - szólt Gubó, és elbeszélte, mit művelt Terebesi felügyelő. Az elnök nyugodtan végig hallgatta és aztán székéről felállva, szólt:

- Köszönöm Gubó, köszönöm. Ugy hiszem, mondanom sem kell, hogy senkinek egy szót se szóljon erről. Holnap szóljon Bogár Imrének, hogy holnapután kérjen gyóntatót, a többit aztán bizza reám.

Ugy történt minden, mint az elnök akarta. Bogár Imre, kinek állapota napról-napra javult, két nappal később megkérte a börtönfelügyelőt, hogy küldjön neki gyóntatót, mire Terebesi nagy örömmel válaszolt:

Azzal otthagyta Bogár Imrét. Másnap aztán ismét eljött Terebesi és magával hozta a kapuczinust.

Terebesi távozott és bezárta az ajtót. A kapuczinus most ismét levette a szakállát és ott állt mint Ragyás Mátyás a rab előtt.

Ragyás Mátyás leült Bogár Imre pricscsére. E pillanatban kivülről nagy zaj hallatszott.

- Mi ez? - kiáltott ijedten Ragyás és felszökve a pricscsről, ujra föltette álszakállát.

E pillanatban felnyilt az ajtó és megjelent Morocintti báró és két katonatiszt.

Az elnök a kalapját emelte a szentségek előtt és meghajtva magát a pap előtt, tiszteletteljes hangon szólt:

- Szent atyám, bocsánatot kérek, ha háborgatom szent hivatásában, de a rabot kell sürgősen kihallgatnom, méltóztassék öt perczre az udvarra lépni.

Az álpap szó nélkül engedelmeskedett és a keresztet a kezébe véve, ünnepélyesen kiment a czellából.

A mint a pap az elnök mellett elhaladt és az udvarra lépett, az elnök a tisztek felé fordult és hangosan felkiáltott:

E szavakra a tisztek egyike intett az udvaron felállitott katonáknak, akik rögtön körülfogták a papot és szuronyt szegezve a mellének, vasra verték.

- Ártatlan vagyok, - kiáltott Ragyás. De hirtelen elhallgatott és rémülten nézett az udvar hátsó része felé, ahonnan egy nagy menet közeledett. Huszároktól és szuronyos bakáktól körülvéve hozták vasraverve Terebesi börtönfelügyelőt, Vimetál kulcsárt és a börtönoldal felé vezették őket.

Mult az idő és elérkezett Bogár Imre és büntársainak statáriális végtárgyalása. Bogár Imre egészsége ekkorra már annyira javult, hogy minden segitség nélkül tudott felállni és járkálni.

A tárgyalás reggelén nyolcz órakor kürtszó hallatszott a törvényszéki épület tágas udvarán. Két perczczel később az uj börtönfelügyelő felnyitotta Bogár Imre börtönének ajtaját és négy szuronyos zsandár kiséretében belépett a börtönbe.

Bogár Imre bucsuzott Gubó Mártontól, megcsókolta a fiát, aztán a négy zsandár közé állt és lassan felment a tárgyalási terembe.

Alighogy Bogár Imre leült a vádlottak padjára, az ajtó ismét felnyilt és ugyancsak megvasalva négy zsandár hozta Ragyás Mátyást a tárgyalási terembe.

Alighogy a két vádlott helyet foglalt, Morocintti báró vezetése alatt belépett a törvényszék, mely az elnökön kivül Farkas János és Wallthier Vendel birákból és Szajnaházy Gedeon jegyzőből állott. A vádat Kugler Henrik főügyészi helyettes képviselte, mig Bogár Imre részére Gyurinkó László kecskeméti ügyvédet és Ragyás Mátyás számára Fogas László pesti ügyvédet rendelték ki védőügyvédnek.

Félkilencz órakor Morocintti báró megnyitotta a tárgyalást, előolvastatta a vádiratot és aztán megkezdte a vádlottak kihallgatását.

- Bogár Imre, - szólt az elnök, - jöjjön ide... A mint itt hallotta, kend vádolva van rablással, a hatósági közegeknek fegyveres kézzel történt ellenállással és háromszoros gyilkossággal. Bünösnek érzi magát?

- Beösmerem! A gazember elárulta a zsandároknak, hogy én a padlásomon két bujdosó honvédet elrejtettem.

- Kádár Máté helyesen cselekedett, - szólt szigoru hangon az elnök, kötelessége minden tisztességes polgárnak az ilyen kóborgó forradalmárokat a hatóságnak feladni.

- Azt maguk osztrákok mondják, - kiáltott Bogár Imre, - de mi azt mondjuk, hogy verje meg az Isten az olyan magyart, a ki pénzért elárulja a saját maga vérét. Agyonlőttem Kádár Mátét és büszke vagyok reá. Ugy vesszen minden gazember, minden áruló!

Az elnök összenézett az ülnökökkel és egy perczig tanácskozott velük. Azután folytatta Bogár Imre kihallgatását.

- Igy hát a Kádár Mátéra vonatkozó eset le van tárgyalva. Térjünk át a következő ügyre. Bogár Imre, kend azzal is van vádolva, hogy megleste Weckenberger zsandárőrmestert őrjáratutján és agyonlőtte. Igaz ez?

- Igaz, méltóságos elnök uram, agyonlőttem az őrmestert, mert ő agyonütötte az én feleségemet.

- Mondja csak Bogár Imre, nem segédkezett magának senki Weckenberger őrmester meggyilkolásánál?

Bogár Imre arczát Ragyás Mátyás felé emelve, erős, nyomatékos hangon felelt:

- De igen!... Weckenberger őrmester meggyilkolásában nekem az itt ülő Ragyás Mátyás segédkezett!

Mint a viperától megcsipett ember, ugy pattant fel Ragyás Mátyás a helyéről és vad, rekedt hangon kiáltott:

Az elnök intett, mire a két csendőr a vállánál megfogta Ragyás Mátyást és ugy lenyomták a padra, hogy csak ugy nyekkent. Az elnök pedig Bogár Imréhez fordult és igy szólt:

- Elmondom méltóságos uram, - szólt nyugodtan Bogár Imre. - Miután Kádár Mátét agyonlőttem, menekültem Csongrádról. A szőlők alján ismertem egy rejtekhelyet, a hol biztonságban tudtam magamat. Gondolkoztam, hogy mitévő legyek? Ekkor eszembe jutott, hogy egy ismerősöm, egy öreg kanász elbeszélte nekem egyszer, hogy az alföldi haramiák egy ember vezérlete alatt állanak, a ki a haramiákat oltalmába veszi, ha bajba kerülnek. Mikor megkérdeztem, hogy ki az az ember, az öreg kanász azt mondta, hogy ez a vezér a lajosszállási csárda bérlője, Ragyás Mátyás.

- A kanász aztán nagyon megkért, hogy ne mondjam el senkinek sem, a mit mondott, mert ez az életébe kerülne. Megigértem neki, hogy hallgatni fogok és mikor távozni akartam, még igy szólt:

- Hallod-e, Imre, ha egyszer szükséged lenne a gazdára, menj csak bátran hozzá. Nem kell többet mondani neked, mint ezt: Gazd'uram, szegény legény vagyok, munkát keresek, nem venne engemet is szolgálatába? és a gazda rögtön fel fog venni és munkát fog adni!

- Ezzel aztán ott hagyott a kanász és én hazamentem. Többet nem is gondoltam reá. De most, hogy oly hirtelen földönfutóvá lettem, ismét eszembe jutottak a szavai és elhatároztam, hogy elmegyek a gazdához.

- Éjfél lett, mikor a lajosszállási csárdához érkeztem. Benyitottam a csárdába és ott találtam a korcsmában a gazdát, Ragyás Mátyást, István bátyjával együtt.

- Egyék, igyék kend és aztán menjen isten hirével. Ha bosszut állott, akkor jöjjön el ismét, - addig nem vehetem hasznát.

- Én nem nyultam sem a borához, sem a kenyeréhez, hanem rögtön távoztam. Elmentem ugy, hogy ide soha sem jövök többé. Elhatároztam, hogy elnézek a fiamhoz, elmegyek Gubó Márton pajtásomhoz. Késő éjszaka volt, mikor oda értem. Bementünk a szobába, én felköltöttem az alvó fiamat, egy kissé beszélgettem vele, azután pedig kimentem Gubó Mártonnal az udvarra, ott leültünk a házkapu előtt és elbeszéltem neki a történteket.

- Igy beszélgettem Gubó Mártonnal a jövendőbeli sorsomról egész hajnalig. Egyszerre aztán a Tisza tulsó oldaláról kiabáltak a révészért. Gubó Márton egy öblös hang hallatára megijedt és halk hangon szólt hozzám:

- Menned kell Imre, a Weckenberger őrmester jön a zsandárjaival. Ha az meglát, véged van.

- Éreztem, hogy a Weckenberger név hallatára a vér a fejem felé tódul. Görcsösen körülfogtam puskámat, fölálltam és kezet nyujtva régi barátomnak, szóltam:

- És gyorsan távoztam a halász házából. Ösmertem az utat és lesbe akartam állni a gát alján, hogy végezzek Weckenbergerrel. Mikor aztán a lejtő aljához értem, egyszerre szemközt jött velem Ragyás Mátyás. Kitérni akartam előtte, de ő megszólitott:

- Nem tudom, még nem álltam bosszut azon az átkozott őrmesteren, - feleltem rövidesen.

- Nohát, - szólt Ragyás, - most itt az alkalom a bosszura, mert az őrmester azonnal itt lesz. Segiteni akarok magam is, haragszom erre a Weckenbergerre, - nézze csak kend, ha ide feküdnénk a bokrok közé és megvárnánk az őrmestert itt, kend erről a helyről az őrmestert, én pedig az egyik zsandárt lepuffanthatjuk.

Mig a többi zsandár felocsudik a meglepetéséből, ismét földhöz teritünk kettőt közülök és aztán futásnak eredünk. Akarja kend?

Ragyás Mátyás, ki az elfojtott dühtől reszketve hallgatta Bogár Imre hamis vallomását, most már nem birta magát visszatartani, felugrott a helyéről és a dühtől reszkető hangon kiáltott:

- Ez már mégsem járja!... Felfüggesztem a tárgyalást egy órára. Őrmester, vezessék ki ezt az embert a kit illetlen magaviselete miatt ezennel huszonöt botütésre itélek. Itéletem azonnal végrehajtandó!...

A zsandárok kivitték az eszeveszetten orditozó Ragyás Mátyást és néhány percz mulva már a tárgyalási terembe behallatszottak a hatalmas ütések, melyeket két markos csendőr huzott az ez egyszer teljesen ártatlan gazdára.

Négy szuronyos zsandár között ismét a terembe hozták Ragyást, a ki fájdalmas arczczal ült le a vádlottak padjára.

- Figyelmeztetem kendet, - szólt neki az elnök, - hogy rögtön megismételtetem a huszonötöt, ha csak egyszer közbeszólni merészel. - Bogár Imre, folytassa az elbeszélését!

- Méltóságos elnök ur, én elfogadtam Ragyás ajánlatát és erre mindaketten elrejtőztünk a gát alján. Sokáig tartott a várakozás, egyszerre megláttam Weckenberger őrmestert, amint elindult a révháztól és felém tartott. Odasugtam Ragyásnak:

- Néhány percz mulva már hallottuk az őrmester lépéseit. Lassan felegyenesedtem és mikor mellettem elhaladt, felkaptam a puskámat és rásütöttem. Az őrmester szivén találva, szörnyet halt. Ekkor odarontott Ragyás is és a fejébe lőtt a pisztolyából.

- Hallgasson, Ragyás, különben megint rosszul jár, - szólt Morocintti báró fenyegető hangon.

A zsandárok lenyomták a gazdát a helyére és Bogár Imre folytatta a vallomását:

- Ragyás aztán letérdepelt az agyonlőtt őrmester előtt, felgombolta a kabátját és a kabát belső zsebéből kivette az őrmester nagy piros szolgálati tárczáját, zsebébe helyezte, majd igy szólt hozzám:

- Nem volt más menekülésem, tehát vele mentem. Mikor Lajosszállásra érkeztünk, Ragyás behivott a szobájába. Ott elmondotta, hogy ő a banda minden tagjától feltétlen engedelmességet követel, elmondta, hogy miként történik az osztozkodás és beszéd közben elővette az őrmester piros tárczáját és azt a szekrényébe helyezte el.

Ragyás Mátyás dühösen felugrott és beszélni akart. De nem birt. Arcza a dühtől és ijedtségtől eltorzult. Egyszerre aztán hanyatt esett a székén és mint a gutaütött, levegő után kapkodott.

Az elnök odahajolt a két ülnökhöz és halk hangon beszélgetett velük. Aztán ismét Bogár Imréhez fordult és igy szólt:

- Most áttérünk az utolsó büntettére, a rablásra és Zdrahál zsandár meggyilkolására. Hogy is történt ez?

Bogár Imre a törvényszék előtt körülményesen elbeszélte az Izdókánál megkisérelt rablást és Zdrahál zsandár agyonlövését. Nyugodtan és őszintén beszélte el az egész esetet Kecskemétre történt elszállitásáig és elbeszélte azt is, hogyan jött az ő czellájába papnak öltözve Ragyás Mátyás, aztán pedig igy fejezte be vallomását:

- Méltóságos elnök ur, én mindent az igazság szerint hiven bevallottam, most tegyenek velem, a mit akarnak!

- Jól van, - szólt az elnök, - üljön le Bogár Imre, - s mikor ez parancsára leült, az elnök odafordult Ragyás Mátyáshoz és kemény, szigoru hangon szólt:

- Na most jöjjön kend ide, Ragyás! - A gazda ott ült a helyén. Fejét a mellére horgasztva, a földre szegezte szemeit és nem hallotta az elnök hivását. Sokkal okosabb, a törvényekben sokkal jártasabb volt, mint hogy ne fogta volna fel a vallomásnak őt sujtó következményeit.

Lesujtva, megtörten ült ott fejét a mellére horgasztva, ugy, hogy az elnök ismét rászólt:

A gazda felriadt gondolatából, kábultan felállt a helyéről és odavánszorgott az elnök asztalához.

- Hát akkor ez a tárcza itt, hogy került a maga szekrényébe? - kérdezte szigoru hangon az elnök és mutatta Weckenberger piros szolgálati tárczáját, melyet Ragyás, mint tudjuk, Zdrahál zsandártól megvett és szekrényében elrejtett,

Ragyás Mátyás a tárcza láttára halálsápadt lett és megtörve felkiáltott:

És ennél maradt. Bármit is kérdezett tőle az elnök, egy kukkot sem felelt. Ott ült, mint egy szobor, némán és mint egy őrült nézett maga elé.

Az elnök látva, hogy nem boldogulhat vele, befejezettnek nyilvánitotta a bizonyitási eljárást és átadta a szót az államügyésznek.

Kugler Henrik államügyész erre nagyszabásu beszédben ecsetelte a helyzetet. Kimutatta, hogy az Alföldön még nagyon is eleven a lázongó szellem és utalt arra, hogy itt még mennyire elterjedt a császár elleni engedetlenség és hütlenség.

Ezeknek a viszonyoknak az áldozata a törvényszék előtt álló Bogár Imre és Ragyás Mátyás. Részletesen felsorolta mindazt, a mivel a két vádlottat terhelte. Bogár vallomásából kiderült, mondotta, hogy Bogár Imre és Ragyás Mátyás orozva, lesből agyonlőtték Weckenberger őrmestert, Ragyás ugyan e tényre vonatkozólag tagadásban van, de tagadásával szemben itt van büntársának őszinte, beismerő vallomása és itt van ezen vallomás megerősitésére a szekrényében talált tárcza.

Azután az ügyész áttért a rablási és gyilkossági esetre. Mindezek alapján kifejtette, hogy Bogár Imre bünös Kádár Máté meggyilkolásában;
bünös a Weckenberger őrmester meggyilkolásában;
bünös a Zdrahál zsandár meggyilkolásában és végre
bünös az Izdróka házánál megkisérelt rablásban;
mig tagadásban levő Ragyás Mátyás bünös a Weckenberger zsandárőrmester meggyilkolásában és bünös mint értelmi szerző az Izdróka házában elkövetett rablási kisérletben.

Mindezeknél fogva kérte Bogár Imrét és Ragyás Mátyást a Csongrádmegye területére engedélyezett statáriális perrendtartás szerint a gyilkolásban és rablásban bűnösnek kimondani és őket kötél általi halálra itélni.

Mély csend uralkodott az ügyész beszéde után, az elnök átadta a szót Bogár Imre védőjének, Gyurinkó László kecskeméti fiskálisnak.

Gyurinkó László a védencze vallomásával szemben gyorsan végzett. Egyszerűen a törvény kegyelmébe ajánlotta Bogár Imrét.

Hosszabb ideig beszélt Ragyás Mátyás védője. Igyekezett védenczének ártatlanságát bebizonyitani és azzal végezte beszédjét, hogy Ragyás Mátyás bűnössége nem lévén teljesen bebizonyitva, a vád alól fölmentendő.

A perbeszédek elhangzása után az elnök rövid tanácskozás után kihirdette, hogy a törvényszék mindkét vádlottat a gyilkolásban és a rablásban bűnösnek találta és őket kötél általi halálra itéli. Kimondotta továbbá az elnök, hogy ezen itélet ellen felebbezésnek nincs helye, az itéletet két óra mulva fogják végrehajtani. Végre kirendelte Kugler államügyészt és Szaplonczay esküdtet kivégeztetési tanukká.

Morocintti elnök parancsára az elitélteket erős katonai fedezet alatt a siralomházba vitték s ott, étellel és itallal kedvük szerint ellátták.

Ott ült két egymással szemben álló fapricscsen a két elitélt, egyik se szólt egy szót se a másikhoz, egyik a másikat csak a legvadabb gyülölettel nézte.

Nehány pillanat mulva azonban, Ragyás már nem tudta fékezni haragját és magasra emelt öklökkel hirtelen Bogár Imre felé rohant, vad, állatias hangon kiáltozva:

A katonák visszalökték Ragyást, ugy, hogy ez nem érhette Bogár Imrét, aki a megvetés hangján szólt:

Többet aztán nem is beszéltek egymással. Mindegyik odaült a czella két sarkában álló asztalához.

Alig mult néhány percz, már asztalt teritettek nekik. Sietni kellett, hiszen csak még két óráig tart az életük. Bogár Imre egy falat hust s egy pohár bort vett magához, aztán felállt és fel és alá járkált.

Egyszerre hozzálépett az őrmester és valamit sugott a fülébe. Bogár Imre megállt, egy örömsugár futott végig az arczán, aztán halk hangon szólt:

Az őrmester kiment, egy pillanat mulva ismét felnyilt az ajtó és Bogár Imre az ajtó felé futva, megkapta belépő fiát, magasra felemelte, össze-vissza csókolta, miközben zokogva kiáltott:

- Imrém! Szegény kis fiam! - aztán oda sietett az ajtó küszöbén álló Gubó Mártonhoz, kezet szoritott vele és háladatos hangon szólt:

Aztán ismét a fiát fogta karjai közé, odavezette az asztalához és halk hangon bucsuzni kezdett tőle. Szinte meggyónta gyermekének büneit és bocsánatot kért tőle.

Néhány pillanat mulva az ajtóban megjelent egy öreg pap, aki Kugler államügyésztől vezetve, belépett a czellába.

- Bogár Imre, Ragyás Mátyás, itt a főtisztelendő ur, jó volna meggyónni és igy az örökkévaló bocsánatát kinyerni.

Bogár Imre lassan odavezette fiát Gubó Mártonhoz, aztán odalépett a paphoz és erős, ünnepélyes hangon szólt:

- Főtisztelendő atyám, gyilkoltam és raboltam, megbocsáthat az Uristen egy ilyen bünösnek?

- Ha őszinte szivből bánod büneidet, fiam, az Uristen kegyelme véghetetlen, - szólt az öreg pap és odanyujtotta a feszületet Bogár Imrének, aki azt ájtatosan megcsókolta.

Hasonló módon gyónt meg a teljesen megtört Ragyás Mátyás is. Mikor aztán az öreg pap távozott, Kugler államügyész a küszöbön megfordult és komoly hangon szólt:

Ezzel az ügyész kiment. A mint kilépett a czellából, megszólalt a lélekharang. Bogár Imre ölelte, csókolta a fiát, és aztán zokogva szólt:

Aztán Gubó Mártontól bucsuzott. Megköszönte neki mindazt a barátságot, melylyel iránta viseltetett és szivére kötötte fiának a sorsát.

Bucsuzás után Bogár Imre az ajtóig kisérte a távozó Gubó Mártont és Imre fiát és szótlanul leült az asztal melletti székre.

Nem sokáig kellett várnia. Néhány percz mulva két kocsi robogott a börtönudvarba és megállt a börtön ajtaja előtt. Az ajtót felnyitották és belépett az őrmester két pribékkel.

Ujból megszólalt a lélekharang. E pillanatban az utczáról nagy csapat lovasság vonult a börtönudvarba és körülfogta a két üres kocsit. A lovasság után egy csapat gyalogos vonult a börtönudvarba és ezekkel egyidejüleg jött két pap is, kik a siralomház ajtajánál megálltak.

A gyalogság kettős sorfalban foglalt állás a siralomháztól egészen az üresen álló két kocsiig és most már csak az államügyész és az esküdt megérkezését várták. Néhány pillanat mulva Kugler államügyész megjelent Szaplonczay esküdttel és parancsot adott az őrmesternek, hogy vezesse ki az elitélteket. Az őrmester négy szuronyos katonával belépett a siralomházba, a szoba közepén megállott és harsány hangon szólt:

A halálraitéltek a katonáktól kisérve elhagyták a siralomházat. A küszöbnél mindegyikükhöz egy-egy pap csatlakozott, feszülettel a kezében. Igy haladtak a katonai sorfal között a kocsikhoz. Az első kocsira Bogár Imre ült, mellette a pap, szemközt vele pedig két szuronyos katona foglalt helyet.

A kocsi lassu lépésben indult a börtönudvar zárt kapuja felé. Mig ez odaért, már hasonló módon Ragyás Mátyás is felült a második kocsira és az ügyész parancsára megindult az ő kocsija is.

Az utczán a törvényszéki épület kapuja előtt óriási tömeg várta az elitéltek érkezését. A tömeg ellepte a törvényszéki épület előtti nagy teret és sorfalat állt egészen a vesztőhelyig. A rend fenntartására lovas katonák voltak kivezényelve.

Siri csend uralkodott a tágas téren, mikor a lélekharang megszólalt. A férfiak levették kalapjukat és keresztet vetettek magukra, mig a nők olvasókkal a kezükben imádkoztak.

Hirtelen felnyilt a törvényszéki épület nagy kapuja és a katonaságtól körülvéve kidöczögött a két kocsi és lassu hajtásban haladt a vesztőhely felé.

Az akasztófák egy nagy homokdombon voltak felállitva. Lovas és gyalog katonaság vette a dombot körül és a két akasztófa előtt ott állt már Krantsam Mátyás, a pesti hóhér négy pribékjével együtt.

Az ijedelem moraja hallatszott a nép köréből, mikor megjelent az első kocsi, a melyen Bogár Imre és az egyik pap ült. Bogár Imre egy pillanatig kábultan nézett az összegyült tömegre. Csakhamar meglátta a kapu közelében az öreg Gubó Mártont, ki a kezénél fogva tartotta a kis Bogár Imrét, a ki a kocsi láttára hangosan felkiáltott:

Két katona segitette le Bogár Imrét és Ragyás Mátyást a kocsikról és az akasztófákhoz vezették őket. E pillanatban a kis Imre kiszakitotta magát az öreg Gubó kezéből és keresztülbujva a katonák falsorán, egy szökéssel ott termett az apja mellett.

- Imrém, - szólt Bogár Imre és gyorsan lehajolva, homlokon csókolta a fiut.

A katonák, egy tiszt parancsára, megfogták a fiut és elvezették az apjától. Erre aztán a két pap odaállt a két elitélt mellé, az államügyész pedig az elitéltek elé lépett, felolvasta a reájuk vonatkozó halálos itéletet, ketté törte a kezében levő két kis pálczikát és azokat az elitéltek lábaihoz dobva, Krantsam Mátyás hóhérhoz fordult és harsány hangon szólt:

- Hóhér! átadom az elitélteket az itélet végrehajtására. Végezze kötelességét!

És az államügyész e szavai után felemelte a kezét a katonaság felé, mire a dobosok rögtön dobolni kezdtek. A pribékek gyorsan előreléptek, megfogták az elitélteket és az akasztófák előtt álló kis zsámolyokra vitték őket. És most odament Krantsam Mátyás Bogár Imréhez és a nyakába dobta a kötelet. Aztán a lábával eltaszitotta Bogár Imre alól a zsámolyt - és elkékült arczczal a levegőben lógott az elitélt. Ugyanezt ismételte a hóhér Ragyás Mátyásnál is - és két percz mulva a hóhér jelentést tett Kugler államügyésznek, hogy a földi igazságnak eleget tett.

Az államügyész a megtörtént kivégzésről jegyzőkönyvet vett fel, aláirta és aztán az esküdttel együtt távozott a vesztőhelyről. A lovaskatonaság, az előzetesen vett parancs szerint, nyomban a megtörtént kivégzés után, lassan visszaszoritotta a népet a város felé, majd a városba vonult és csak egy kis őrséget hagytak estéig az akasztófáknál.

Nem maradt ott az őrségen kivül senki, csak egy öreg ember és egy árva kis fiu. Oda akartak menni és még egy imát mondani a kivégzett lelki üdvösségéért, de az őrség nem engedte őket. Ott maradtak bizonyos távolságban az őrségtől és vártak naplementig. Ekkor ismét kijött a hóhér pribékjeivel, levette a hullákat, melyeket a pribékek fekete fakoporsóba helyeztek és a hóhér kocsijára raktak. Aztán elvitték lassu lépésben a két koporsót a temetőhöz, hol a temetőn kivül már két sir volt ásva. Azokba temették Bogár Imrét és Ragyás Mátyást. Bogár Imre hantján pedig ottmaradt térdelve, imádkozva a kis Imre és Gubó Márton.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Évek multak. Bogár Imre kivégeztetése után Imre fiát, Gubó Márton igéretéhez képest nevelte. Azaz nem is annyira az öreg Gubó maga, mint sógornője, Duli Marcsa, a hajadonnak maradt szentesi révházi csárda tulajdonosnője.

Ez a Duli Marcsa a kedvese volt Csaplár Benedeknek, a szentesi asztalosnak, a ki 1848-ban otthagyva kedvesét, honvéd lett és az isaszegi csatában elesett. Duli Marcsa, a ki már régóta viszonyt folytatott a szép asztalossal, annál is inkább siratta kedvesének halálát, mert távozásakor áldott állapotban hagyta. Duli Marcsa röviddel kedvesének halála után egy leánykának adott életet és visszavonultan a világtól, Szentesen szülei házában élte napjait. Az öreg Duli Márton, Szentes városának egyik leggazdagabb parasztgazdája volt. Boldogan élte volna napjait, mert boldog házasságban élt Révész Sára feleségével, a ki egy remek szép leánynyal ajándékozta meg az urát, a Marcsával. De mikor az a nagy szerencsétlenség érte a Marcsát, hogy fiatal fővel, leányasszonynyá lett, még egy borzasztóbb csapás is érte az addig boldog családot. Sára asszony egyszerre sulyosan megbetegedett és két havi szenvedés után teljesen elvesztette a szeme világát.

Nagy csapás volt ez a Duli-családra, mert a szegény világtalan asszony most már nem tudta gondját viselni a nagy háztartásnak. A szegény vak asszony egész nap ott ült a kemencze-kuczkón, nem volt senki, a ki főzött, a ki a háztartást vezette volna, mert a Marcsa egészen visszavonult az emberektől, senkihez nem beszélt s napokon át be volt zárkózva a szobájába a kis leánykájával. Mindent cselédre kellett bizni, és ezt csakhamar áldatlan, tarthatatlan állapotnak mondotta mindenki. Még maga a szegény Duli Mártonné is csakhamar érezte, hogy ez igy nem mehet sokáig és egy este, mikor a férje megvacsorázott, a vak asszony magához hivta a kuczkóhoz.

Erre Duli Márton, ki szivből szerette feleségét, odasietett, megölelte a vak asszonyt, megcsókolta és a kezét gyengéden a saját kezébe tartva, lágy hangon szólt:

- Nem megy ez igy jól, a mint megy, - szólt sóhajtva az asszony, - nincs itt senki, a ki rendet tartson; mióta én szegény vak asszony lettem.

- Mondja csak kigyelmed, férjem-uram, beleegyezne kegyelmed, ha én a hugomat, a Julcsát ide hoznám gazdaasszonynak?

- Tudom, hogy mit akar kegyelmed mondani. Szegény Julcsa eltévedt a helyes utról, asszonyleány lett, szégyent hozott az egész családjára! Nagyot hibázott, no de bünhődött is már szegény eleget, a fiacskája is meghalt, ő maga pedig elment Szegedébe cselédleánynak.

Az asszony zokogni kezdett, Márton gazda megölelte és magához szoritotta, aztán a szeretet hangján igy szólt:

És Márton gazda tényleg meggondolta a dolgot és aztán egy napon reggel befogta a két fakót a kocsija elé és elhajtatott Szegedébe, a hol felkereste a Julcsát.

Megtalálta, a fekete sas czimü vendéglőben, szakácsnő volt és nagyon meg voltak vele elégedve.

Duli Márton végignézett rajta, mikor elébe vezették a Julcsát és ez is erősen szemügyre vette a sógorát, kit még nem ismert.

Az öreg ember először nagyot sóhajtott, aztán halk hangon szólt a csinos asszonyleányhoz:

- Szent Isten! szólt Julcsa, - milyen szerencsétlenség! És a Sára küldte kendet értem?

Az öreg ember elmondta, hogy mi járatban van, hogy a Sára reá szeretné bizni a háztartást és hogy jó módja volna az ő házánál.

Julcsa fejcsóválva hallgatta a sógorát és mikor ez befejezte a beszédet és kérdőleg nézett reá, hogy mit szól ajánlatára, a leányasszony határozott hangon felelt:

- Az ember nem felejti el oly könnyen a történteket. Aztán otthon van kendnek a Marcsa leánya, szinte asszonyleány, mint én, miért nem bizza kend arra a háztartást?

- A Marcsára? Hej hugom, a Marcsa nem arra való, nem tud parancsolni és azért gondolt a Sára reád.

- Hja azért, most már értem, most, hogy szüksége van reám, most gondol reám a kedves Sára néném, hát én nem megyek. Nem én. Jól érzem magamat itten, itt maradok.

- Hallod-e Julis, igazad van, keveset törődtünk veled, de másrészt az is igaz, hogy nem is kértél tőlünk semmit, kerülted a portánkat, de ez elmult, mindegyikünk hibázott, azt mondom, hogyha eljössz, ha segitségére akarnál lenni a megvakult nénédnek, nem fogod megbánni, jó módod lesz. A Marcsával pedig ha nem egyezel, bérbe adják a szentesi komp melletti csárdát, kibérlem és berendezem azt neki és igy te egyedül leszel a házunknál gazdasszony.

Márton gazda pedig még aznap elvitte magával Szentesre. Leánya részére kibérelte a komp melletti csárdát és Duli Marcsa a leánykájával abba hurczolkodott. - - -

Bogár Imre kivégeztetésekor Gubó Márton az Imre fiut Duli Marcsához hozta. A Marcsa leánya, Lidi ekkor tizéves volt, a kis Bogár Imre pedig már tizenkétéves. Gubó Márton odahozta a Marcsához és annyit szólt:

- Marcsa te, hallod-e lelkem, elhoztam hozzád a szegény Bogár Imre fiát. Eddig csak leányod volt, hadd maradjon itt, most már fiad is lesz.

És ezzel az ügy el is volt intézve. Duli Marcsa az árva fiut magánál tartotta és annak rendje-módja szerint nevelte.

Az Imrét csakhamar mindenki megszerette, csak a Lidi nem. A fiu ellenben nagyon szerette a kis leányt és mindenben kedvében járt. Lidike nem is igyekezett rejteni azt, hogy ő bizony ellenszenvvel viseltetik az Imre iránt. Ha aztán az édesanyja ezért megpirongatta, akkor a kis leány duzzogva szólt az anyjához:

- Majd én még barátkozom egy olyan jött-menttel, a kinek az apját felakasztották!

A Lidike nem igen félt ettől a fenyegetéstől és tovább is tartózkodott az Imre társaságától.

Lassanként tizenötéves lett az Imre és Duli Marcsa látva, hogy a leánya sehogysem fér össze az idegen fiuval, sóhajtva gondolkozott, hogy mitévő legyen. Ekkor egy nap bejött a csárdába a csongrádi révész Marcsához és komoly hangon szólt:

- Baj van, Marcsa asszony!... Az éjjel megbetegedett Gubó koma, láza van és félre beszél. Arra kért, hogy jöjjek el kendhez és mondjam meg, hogy jöjjön át hozzá a fiuval.

Több se kellett Duli Marcsának. Rögtön öltözködött, behivta az Imrét és azzal együtt átment a csongrádi oldalra.

A halászkunyhóban nagy betegen találták Gubó Mártont. Éppen ott volt nála a csongrádi pap és ráadta az utolsó kenetet. Gubó Márton eszméleténél volt és fölismerte látogatóit. Magához intette őket és mikor a pap befejezte a szent szertartást és távozott, megszoritotta a Marcsa kezét és halk hangon szólt:

- Végem van Marcsa, azért hivattalak. Arra akarlak kérni, hogy ha meghalok, jól bánj az Imrével.

- Vidd el vasárnap a Fábián-pusztára. Ott van a Csóki Marczi csikós-bojtár, mondd neki, hogy kéretem, vegye az Imrét szolgálatába. Te meg Marcsa, ne feledkezzél meg róla, nézz néha utána, megigértem én azt az édesapjának.

És ennél maradt. Marcsa ott virrasztott egész éjjelen a halászkunyhóban. Hajnal felé ismét rosszabb lett az öreg halász állapota, félrebeszélt és reggeli hét órakor végre örökre behunyta szemeit.

Most már Imre csakugyan teljesen árván maradt. Duli Marcsa az elhunyt Gubó Márton kivánsága szerint befogatott és elvitte Imrét a fábiáni pusztára, mely a Szentestől Orosházára vezető országut mellett volt és akkoriban Károlyi István grófé volt.

Csóki Marczi, a fábiáni puszta számadó csikós-bojtárja nem keveset csodálkozott, mikor beállitott hozzá a szép korcsmárosné. Duli Marcsa egy fiut hozott magával és szokás szerint belépésekor igy köszönt:

- Örökké ámen, - szólt a csikós, a ki éppen az asztalnál ült és gyorsan felállt. - Nini, a Duli Marcsa! No, mi jót hozott kend? Kerüljön már be kend, tessék helyet foglalni.

- Köszönöm kendnek a szivességét, - szólt Marcsa leülve, - egy elhalt barátja utolsó üzenetét hozom kendnek!

- Hát a komám, a szegény Gubó Márton, - szólt Marcsa és keszkenőjével egy könnyet törölt a szeméből.

- Ne mondja kend! A Gubó Márton meghalt! Isten adjon neki örök nyugalmat, - szólt ünnepélyes hangon az öreg csikós.

Egy ideig csendesen maradtak mindaketten, mig végre a csikós kérdezte a korcsmárosnétól:

Az asszony ismét egy könnycseppet törölt a szeméből, aztán halk hangon szólt:

- Éppen a fiu végett jöttem kendhez. Tudja kend, a fiu a szegény csongrádi Bogár Imre fia.

- Hát tudja kend, mikor a fiu apja meghalt, akkor a Gubó koma magához vette a fiut, azaz hozzám hozta és arra kért, hogy tartsam magamnál. Évek óta nálam van a fiu, de hát örökre nem maradhat nálam, és a Gubó koma is ugy rendelkezett, hogy vigyem a fiut kendhez, régi jó barátjához és mondjam meg kendnek, hogy tartsa őt magánál és neveljen belőle jóravaló csikós-bojtárt.

- Ezt mondta Gubó barátom? Hiszen ez pompás! Nekem éppen szükségem is van ilyen fiura! A dolog rendben van, a fiu itt maradhat, ha akar.

- Teringettét, akkor már legény vagy. Hallod-e öcsém, akarsz-e csikós lenni?

Ennél is maradt. Marcsa asszony ott hagyta Imrét az öreg csikós-bojtárnál, aki aztán a saját módja szerint igyekezett, hogy a fiuból embert neveljen. És ez sikerült is Csóki Marczinak. Néhány hét mulva a fiu már ugy ülte meg a lovát, mintha azon termett volna. Alig három hónapig volt Imre a Csóki Marczi szolgálatában, már rá lehetett bizni a csikók és az anyakanczák kezelését, sőt már ekkor a csődörökhöz is bejárt az Imre és a legszilajabb lovat is vasmarokkal le birta győzni.

Szóval, legény lett az Imréből, még pedig a legerősebb és legszebb legénye az egész vidéknek. Hatalmas termetü, szép szál legény volt már akkor is, a mikor csak még tizenhétéves lett.

Bolondultak is utána a leányok, de még mennyire! Ha pajtásaival vasárnap este bement Szentesre, vagy Orosházára a korcsmába, bizony csak ugy tolakodtak a leányok, hogy csak vele tánczolhassanak.

És Bogár Imre sorba tánczolt a szebbnél-szebb leányokkal, de egyik sem tudta szerelmét elnyerni. Nem törődött ő egy leánynyal se, bármennyire is kaczérkodtak azok vele. Szive mélyéből szerette, imádta azt a kis leányt, kinek közelében töltötte ifjusága éveit. Ha éjszaka ott feküdt a ménes puha széna ágyán, gondolatai folyton és folyton Lidike felé irányultak.

Imre a legnagyobb békességben élt a többi csikóssal és sohasem vett részt azok verekedéseiben és duhajkodásaiban. A csikósok ezért gyávának mondták Imrét, de ő nem igen törődött evvel a gunyolódással. Megjött azonban az ideje annak is, hogy az ifju oroszlán megmutathatta fogait is.

Nemcsak a fábiáni, de az egész környékbeli legények megirigyelték Bogár Imrétől azt a szerencsét, hogy a leányok a mulatságokon a szó szoros értelmében körülrajongták és csak vele akartak tánczolni. Ezért a legények annyira meggyülölték, hogy összeálltak ellene és mindenáron ki akartak vele kötni. Csakhogy Imre nagyon békés természetü legény volt. Nyugodtan türte a többiek gunyolódását és inkább elmaradt a tánczmulatságokból és a vasárnapokat otthon töltötte az öreg Csóki Marczi társaságában. Most aztán a legények azt mondták róla, hogy gyáva, nincsen benne csikós virtus!

Csóki Marczi csakhamar észrevette, hogy Imre elmarad a tánczmulatságokból s egy nap kérdezte az ifjutól:

- Hát tudja kend, Marczi bácsi, nem hagynak békében a többi legények, mindig csufolnak, gunyolnak.

- Csufolnak, gunyolnak?- kiáltott haragosan az öreg csikós, - és te ezt engeded?

- Mit tégy? Azt az angyalát azoknak a gunyolódó legényeknek! Még kérdezed? Én már öreg ember vagyok, de ha engem merne valaki gunyolni, ugy a földhöz vágnám, hogy odaragadna!

- Persze, hogy verekedjél, ha bántanak. Páhold el csak őket annak rendje-módja szerint és majd meglátod, hogy békében hagynak.

- Persze, hogy bemenj! És aztán ha bemégy holnap, huzd ki magad, mutasd meg, hogy a legszebb és a legerősebb vagy köztük. Hej azt a teremtőfáját, fiu, mikor én a te korodban voltam, három megyében is beszéltek a verekedéseimről! No de remélem, hogy holnap kiteszel magadért!

Bogár Imre hiven követte az öreg csikós tanácsát. Másnap délben ugy kiczifrázta magát, hogy no! Magára vett egy tiszta hófehér csikós gatyát, felhuzta a fényesre tisztitott sarkantyus csizmáját, magára vette a piros lajbliját a két sorban csillogó gombokkal, a vállára akasztotta fehér szürét a piros himzésü tulipántokkal, fejére tette a kis pörge csikós kalapot, hatalmas csomó árvalányhajjal és fokosával a kezében beköszöntött Csóki Marczihoz, a ki alig ösmert reá az ifjura.

- Teringettét! - kiáltott Csóki Marczi.- Imre fiam, te vagy az? Igy már mehetsz és azt mondom fiu, csak a legszebb leányokkal tánczolj!...

Az orosházi nagykorcsmában vigan folyt a táncz, mikor Imre megjelent. A nyalka ifju megjelenése nagy feltünést keltett, még a czigányok is gyorsabban befejezték a nótájukat, mert a leányok mind az ajtó felé fordultak és Bogár Imrére kacsintottak.

Persze, hogy a gyávának mondott Bogár Imre megjelenése nem igen tetszett a többi legényeknek. A szünet alatt kisebb-nagyobb csoportokba álltak és szokásuk szerint gunyolni kezdték az ifjut.

- Nini, a Bogár Imre, hogy kicziczomázta magát, akár csak háztüznézésre menne.

- Hát én csak azt hittem, - szólt Virág Béni, egy hatalmas termetü csikóslegény, - hogy csak jobban érzed magadat a nénémasszony szoknyája mögött.

- Hát Béni, én meg ugy hiszem, hogy oda inkább te illenél, mint én, - felelt Bogár Imre hetykén.

Több se kellett az óriási erejű Virág Béninek. Mint a megvadult bika, ugy rontott a nyugodtan helyén álló Bogár Imre felé, és dühösen kiáltott:

- Hát te gyerkőcz, te pólyás baba, kit mondtál te nénémasszony katonájának?

Imre nyugodtan, mozdulatlanul várta be ellenfelét. A két ellenfél összekapott. De a tusa nem sokáig tartott. Bogár Imre villámgyorsan a hóna alá szoritotta Virág Béni fejét és ugy megszoritotta, hogy az fájdalmában felkiáltott. A következő pillanatban aztán Bogár Imre, mint egy pehelyt, magasra emelte Virág Bénit és oly hatalmasan a földhöz vágta, hogy az eszméletlenül terült el.

Az ifju csikós pedig, a kiben most ébredt fel a veleszületett pusztai vadság, ellenfelére vetette magát és kegyetlenül páholta hatalmas ökleivel. Az ökölcsapások fájdalma alatt Virág Béni magához tért és eszeveszetten szabadulni igyekezett az ifju kezei közül. Mikor aztán látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, könyörögni kezdett:

- Magam is ugy hiszem, - szólt az ifju és eleresztve ellenfelét, felállt és büszke hangon kiáltott:

A legények hallgattak, a leányok pedig örülve, hogy kedvenczük annyira kitett magáért, gúnyolva szóltak:

- De hiszen csak pöffeszkedjen az Imre, - kiáltott most egy legény, - akkor mindnyájan ellene megyünk!

És máris csoportokba álltak és felgyürték ingujjaikat, hogy neki mehessenek Bogár Imrének, ki a fokosára támaszkodva, nyugodtan állt a korcsma közepén.

- Hát az mégse járja, - kiáltott rikácsoló hangon egy kis pupos legény, - hogy mi, a kik annyian vagyunk, visszavonuljunk egy jött-ment legény elől!

Az orosházi legények nevettek a kis pupos beszédjén, mert ösmerték szegénykét, mint a vidék leggyávább legényét és csak, mert Bogár Imrét bosszantani akarták, kiáltották:

- Ha más mondta volna, szólt Bogár Imre, - feleltem volna reá, de evvel a nyápiczkával mit kezdjek?

- Nyápicz vagz magad, - kiáltott dühösen Berkes Sanyi, a kis pupos, - ti pedig mindnyájan gyávák vagytok, hogy nem mertek ez ellen a kamasz ellen kiállani.

- Sanyi te, - szólt atyai hangon Bogár Imre, - ne járasd a szádat, mert Isten ugy segitsen, laposra verem a pupodat!...

Most már a legények Bogár Imrének nevettek és a dühtől habzó pupos ellen fordultak. Csihás Jancsi oda is kiáltott a Berkes Sanyinak:

- Igaza van az Imrének, jól tenné, ha elpáholna, mit is lovalsz folyton ellene?

És most már a többi legények is az Imre pártjára álltak és a Sanyi jónak látta félre állni. Lassan elkotródott.

A szünet már vége felé járt, a czigányok ismét hangolni kezdték hangszereiket, mikor az utczáról kocsizörgés hallatszott és a korcsma ajtaja előtt egy kocsi megállt. A következő pillanatban a korcsma ajtaja felnyilt és azon Duli Marcsa és a leánya Lidi léptek a korcsmába.

A két nő megjelenése nagy örömet keltett a legények között. Duli Marcsa maga is még elég szép és csinos asszony volt, mig leánya, a most 15 éves Lidi valódi kápráztató szépség volt, a kiért az egész vidék legényei rajongtak.

A legények gyorsan körülfogták Duli Marcsát és leányát, a czigányok ráhuztak a legujabb csárdásra és Csihás Jancsi, ki régi ösmeröse volt Duli Marcsának, ezt csakhamar tánczba vitte. A legények ezalatt ostromolták a Lidikét, mindegyik tánczra kérte, de ő azt mondta, hogy még fáradt az uttól és egyelőre nem tánczol.

Bogár Imre, a ki látta a két nőt bejönni, távol tartotta magát tőlük. Mikor most Marcsa asszony Csihás Jancsival végig tánczolta a termet, egyszerre megpillantotta Bogár Imrét és táncz közben felkiáltott:

Imre, aki a falhoz támaszkodva, némán nézte a tőle távol ülő szép leányt, Duli Marcsa szavaira szinte felriadt, üdvözölte szép nevelőanyját, a ki nevetve szólt hozzá:

- Enyje Imre, de nagy legény lettél! Hisz alig ismertem reád! Mi az, nem találsz neked való tánczosnőt?

- Dehogy nem, találtam volna, de nem volt kedvem tánczolni, - szólt vonakodva Imre.

Csihás Jancsi türelmetlenül rántotta meg a Marcsa karját, a ki nevetve szólt hozzá:

- Egy piczikét várjon még kend, még valamit mondanom kell a fiamnak itt. Te Imre, te még nem is beszéltél a Lidikével, nézd csak, ott ül ni, ugy-e, hogy szép lett?

- Hát eredj hozzá, örülni fog a viszontlátásnak, szólt Dali Marcsa és evvel ott hagyva Bogár Imrét, tovább tánczolt Csihás Jancsival.

Bogár Imre egy pillanatig utána nézett Duli Marcsának, aztán lassan odament Lidihez, ki vigan beszélgetett a neki bókoló legényekkel.

Imrének végre sikerült utat törni a leányt körülálló legények között és egyszerre csak ott állt Lidi előtt és mosolyogva kezet nyujtott neki.

A szép leány elsápadt a legény láttára és szinte reszkető hangon szólt:

Az ifju észre sem vette a leány ijedtségét és hideg, fagyos hangját, hanem elragadtatva a leány szépségétől, felsóhajtott:

- Enyje, Lidike, de szép és nagy lettél!... Remélem, hogy az első tánczot velem járod?

Az ifju e szavakra szinte visszatántorgott és halálsápadt arczczal, hörgő hangon kérdezte:

Bogár Imre szinte visszatántorgott erre a rideg kijelentésre. A szép leányt körülálló legények arczán látható volt a káröröm Bogár Imre kudarcza fölött. Bogár Imre nem törődött mindezzel, ő most csak azt akarta megtudni, hogy miért felelt neki annyi megvetéssel ez a leány?

Egy pillanat gondolkozás után Bogár Imre magasra emelt fővel, odalépett Lidihez és halk hangon szólt:

- Te Lidi, ha egy legény egy leányt tánczra hiv, evvel megtiszteli a leányt. Ha a leány kikosarazza a legényt, ez sértés a legényre. Azt mondtad, hogy nem tánczolsz velem, én ezt sértésnek tekintem és tudni akarom, hogy miért nem tánczolsz velem?

- No, no, gyerekek, - szólt e pillanatban Duli Marcsa, ki éppen befejezte a csárdást és most lihegve jött, hogy leánya mellett kipihenje a táncz fáradságát, - no, no, gyerekek, csak nem fogtok itt czivakodni?

- Igen, tudni akarom, Lidi, hogy miért nem akarsz velem tánczolni? - szólt Bogár Imre.

- De igen, tartozol. Az olyan leány, a ki ok nélkül becsületében sért egy legényt, nem méltó, hogy a legény...

- Nyomorult vagy magad, kiáltott magánkivül Bogár Imre. Verjen meg az Isten, most már nem vagyok kiváncsi a feleletedre, te alávaló!

Evvel Bogár Imre megfordult és távozni akart. De a leány rikácsoló hangon utána kiáltott:

- Imre, hallod-e Imre te, tudni akarod, hogy miért nem tánczolok veled, hát megmondom!... Mert nem tánczolok felakasztott rablógyilkos fiával!... tudod?!

- Jaj!... sikoltott Bogár Imre és összeszoritott ököllel rohant Lidi felé. De a legények utjába álltak és Csihás Jancsi hangosan szólt:

- Utból, a ki az életét szereti, - kiáltott Bogár Imre. - Bezuzom a fejét annak, ki utamat állja!...

A legények hátrálni kezdtek, de e pillanatban Berkes Sanyi, a pupos, a ki időközben ismét bejött a korcsmába, rikácsoló hangon kiáltott a legényekhez:

- Hohó, látjátok, mondtam én mindjárt, hogy ez hitvány ember. Az apját rablógyilkosságért felakasztották és még ez az akasztófavirág akar a legszebb leányokkal tánczolni!

Bogár Imre lihegve hallgatta a pupos beszédjét és mikor befejezte mondókáját, magasra emelt fokossal rontott a puposnak és fogcsikorgatva kiáltott:

Berkes Sanyi futásnak indult és oly gyorsan, mint sánta lábai birták, az ajtó felé menekült, futás közben segitségért orditozva:

Senki se sietett segitségére. Csak mikor Bogár Imre torkon ragadta a szerencsétlent, mikor vasmarkával már kékre fojtotta és fokosát a feje fölé emelte, akkor odaugrott Csihás Jancsi és megragadva Imre fokosát, harsány hangon szólt:

Imre megkisérelte fokosát a Csihás Jancsi vasmarkából kirántani, miközben folyton kiáltott:

- Igen, agyonütöd, hogy felakaszszanak, mint az apádat felakasztották?! - kiáltott Csihás Jancsi.

E szavakra Bogár Imre oly sápadt lett, mint a fal és vadállati felkiáltással Csihásra rohanva, szinte hörögve kiáltott:

És emberfeletti erővel a fokosát a Jancsi kezéből kirántva, a már félig alélt Berkes Sanyit messzire eldobta magától, hogy az egészen a falig tántorgott és elesett, mig egyidejüleg a fokosával hatalmas csapást mért Csihás Jancsi fejére. De Csihás, aki nagy és veszedelmes verekedő hirében állott, vigyázott magára.

Ügyesen félreugrott és a következő pillanatban egy szökéssel ott termett Imre mellett és gyorsan torkon ragadta. De az ifju, mint a kigyó, kisiklott a kezei közül és fokozott dühvel ment neki. A két egyformán erős és ügyes legény most körülfogta egymást és vad dulakodás közben csakhamar mindketten a földön hemperegtek. Csihás Jancsi előnyben volt, a mennyiben csakhamar felülkerekedett és Imre mellére térdelve, ezt agyba-főbe ütötte. Egyszerre aztán a többi legény látott valamit a levegőben felvillanni és Csihás Jancsi egy sebből vérezve a földre gurult.

A csikós bojtárok, ha verekednek, ütnek, de nem szurnak. Igen ritka az az eset, hogy a csikós bojtárok verekedésénél valaki kést használjon, már azért is, mert az ilyen esetben aztán valamennyi legény a szurkáló ellen fordul. Igy történt ez most is. Alighogy Imre felemelkedett a földről, egy legény felkiáltott:

- Igen, le a gazemberrel! - kiáltottak egyszerre a legények és ádáz dühvel rontottak Bogár Imrének. Leteperték és bottal, fokossal addig ütötték, mig el nem ájult.

- Fiuk-kiáltott ekkor Deák János, a korcsmáros, elég lesz már, megkapta ez a magáét, dobjátok ki inkább az utczára, hogy ne legyen itt láb alatt.

E szavakra a legények közül négyen felemelték Bogár Imrét, kivitték a korcsmából és jó messzire, a másik utczában lefektették az árok mellé. Aztán szépen, nyugodtan visszamentek a korcsmába tovább mulatni.

Az éjjeli őr éjfélkor találta meg az utczán Bogár Imrét. A bakter látta, hogy több sebből folyik a vére, gyorsan letépte a legény hófehér ingujját és evvel bekötözte vérző sebeit.

- Igy csak nem hagyhatom itt az árok szélén az istenadtát, - dünnyögött az éjjeli őr és beczipelte Bogár Imrét a község börtönébe, hogy aludja ott ki a részegségét. - A börtönben csak egy vén csavargó volt, a kit két nappal azelőtt itéltek el csavargás miatt két heti fogságra. Czakó Bandi, igy hivták az öreg csavargót, javában hortyogott, mikor betették hozzá az ifju Bogár Imrét.

Bogár Imre sebei nem voltak sulyosak. Mikor magához tért, nagy fájdalmat érzett a fején. Felsóhajtott és felkelt. Szomjas volt és inni akart, de nem tudott felállani. Odaszólt az alvóhoz:

Bogár Imre ivott és aztán elaludt. Másnap reggel, mikor felébredt, jobban volt. Az öreg csavargó megnézte sebeit, kimosta és bekötözte őket.

- Már hogyne verekedném, ha szememre vetik, hogy apámat felakasztották, - kiáltott Bcgár Imre.

- Hallottam róla, de nem ösmertem. - Hát mondd el, mi történt veled, öreg ember vagyok, talán adhatok valami tanácsot.

Az ifju egy pillanatig gondolkozott, aztán elmondta az öregnek a történteket. Mikor elbeszélte, hogy a Duli Lidi neki a legények előtt szemére hányta, hogy a felakasztottnak a fia, az öreg csavargó a fejét csóválva, szólt:

- Rossz dolog ez, öcsém, nagyon rossz dolog, nem lesz most nyugtod az apád miatt.

- De mit tehetek én arról, hogy szegény apámat felakasztották? - kiáltott kétségbeesetten az ifju.

- Mit tehetsz róla? Semmit. De mit törődik avval a világ? Az apa szégyene átmegy a gyermekére. Ha te most innen kiszabadulsz, akkor minden suhancz utánad fog kiáltani: «Nini, a felakasztott Bogár Imrének a fia!»

- Igen ám, szétzuzod egynek, kettőnek, háromnak, de ők sokan vannak és te csak egymagad vagy, - szólt keserüen nevetve az öreg ember.

- Nehéz azt megmondani, öcsém. Vagy eltüröd nyugodtan, hogy mindenki ujjal mutasson reád, mint a felakasztott fiára...

- Helyes, én sem türném, - szólt a csavargó. - Ha pedig nem akarod türni, akkor itthon nem lesz maradásod. Legjobb lesz, ha elmégy messze földre, a hol nem ösmernek és nem tudnak apádról, ott aztán nyugodtan maradhatsz, mig valami módon oda nem jön a hir, hogy ki vagy, mi vagy.

Az öreg csavargónak mindenben igaza volt. Bogár Imre sebei két nap mulva behegedtek és mivel nem tudták reábizonyitani, hogy verekedett, egyszerűen szabadon bocsátották. Az ifju hazament a fábiáni pusztára, hol gazdája Csóki Marczi szivélyesen fogadta és behivta a lakásába.

- Tudom, Imre öcsém, hogy mi történt veled és a mi engem illet, én szivesen tovább is tartlak szolgálatomban. De tudom, hogy most már nem lesz maradásod. A többi legény nem fog itt tűrni. Kiséreld meg öcsém, maradj itt, de félek, hogy nem fogod velük kibirni.

Evvel Csóki Marczi munkája után ment és magára hagyta a halálra sápadt ifjut, kinek e pillanatban eszébe jutottak az öreg csavargó szavai.

Egy ideig gondolkozott, aztán kiment a dolga után. Mikor a ménesbe ért, a többi legény otthagyta munkáját, összeálltak és halk hangon beszélni kezdtek egymással.

Imre egy ideig nézte a legényeket, aztán mitsem törődve velük, munkája után ment. Délben itatni vezette a csikókat és e munkában rendesen Szitár Matyi segédkezett neki. Nem is kellett őt sohase hivni, magától jött mindig. Most azonban távol maradt a Matyi. Ott őgyelgett az istálló körül, a hol semmi dolga se volt. Bogár Imre türelmetlenül oda kiáltott hozzá:

- Mert a többiek sem akarnak veled dolgozni. Szombaton este kijelentjük ezt Csóki Marczinak. Ha el nem küld téged, akkor mi megyünk el.

- Hát azért, mert nem akarunk a felakasztott rablógyilkos fiával együtt maradni. Punktum!

És Szitár Matyi megfordult a sarkán és ott hagyta Imrét, ki egy ideig megdermedten állt és mereven nézett a távolba.

Aztán lassan, szomoruan a csikókhoz ment és egyedül hajtotta azokat az itatóhoz. Igy találta őt Csóki Marczi, a ki éppen az anyakanczák istállójából jött. A számadó rögtön sejtette, hogy miért itat Imre egyedül, de azért mégis megkérdezte:

- Ugy van, azt mondják, hogy itt hagyják a gazduramat, ha engem nem bocsát el.

- Abból semmise lesz, - kiáltott haragosan Csóki Marczi. - Majd estére beszélek a fejükkel!

- Sohase beszéljen velük, gazduram, - szólt Bogár Imre, - ugyse használna. Nem akarnak velem dolgozni, hát nem tehetek mást, mint elmegyek. Ha megengedi gazduram, még ma elmegyek.

- Még ma? Mi jut eszedbe, Imre! - kiáltott az öreg csikós részvéttel, - annyira nem sietős a dolog!...

- De sietős, nagyon sietős, engedjen el, gazda uram, mert ugy érzem, hogy másként meg kell fojtanom valakit.

- Szegény fiu, - szólt Csóki Marczi és két kövér könnycseppet törölt ki szemeiből.

Csóki Marczi magával vitte az ifjut a majorba és kifizette a bérét. Imre megköszönte a jóakaratát, aztán elment az istállóba és összecsomagolta a holmiját.

A holmija között talált két nagy pisztolyt, melyet egy alkalommal Gubó Mártontól azzal a megjegyzéssel kapott, hogy őrizze azokat jól, mert az apjáé voltak. Bogár Imre a két pisztolyt a subájába helyezte és távozva a pusztáról, Hódmező-Vásárhely felé vette utját.

Bogár Imre utja közben elgondolkozott sorsa felett. Nem tudta, merre menjen. Csak annyit tudott, hogy Csongrádon és Félegyházán át Kecskemétre és Pestre vezet az országut. Hallott már sok legényről, ki itt hagyta szülővárosát és elment Pestre, és elhatározta, hogy Vásárhelyen átkelve a Tiszán, Szentest kikerüli és felmegy Pestre.

Este volt már, mikor Vásárhelyre érkezett és egyenesen a nagykorcsmába ment.

Egy itcze bort rendelt és mikor a csapos hozta neki az italt, megkérdezte, hogy kaphat-e éjjeli szállást? A csapos végig nézett az ifjun és fitymálva mondta:

Ezzel megfizettette a bor árát és ott hagyta Bogár Imrét, a ki nyugodtan iddogálni kezdett. E közben látta, hogy a korcsma lassan megtelt vándor legényekkel, koldusokkal és csavargókkal.

- Adjon Isten jó estét kendnek, - szólt Bogár Imre, - no üljön kend ide és tartson velem.

- Pestre? Az messze van, öcsém, nagyon messze. Aztán rendben van-e az utleveled?

Este nyolcz óra volt, a korcsmahelyiség már tömve volt csavargó- és koldusnéppel. Bogár Imre nagyon rosszul érezte magát ebben a társaságban, de még rosszabbul, mikor az utczáról egyszerre csak beállitott a csendőrőrjárat s vezérük, a zsandárőrmester, harsány hangon kiáltott:

A csendőrök sorfalat alkottak, melynek élére az őrmester állott. A csavargók és koldusok egyenként utlevelükkel a kezükben, elmentek előtte.

Mindegyiknek volt utlevele, csak Bogár Imrének és Czakó Bandinak nem volt. Ezeket a zsandárok magukkal vitték a községházára; a többiek pedig ott maradtak a korcsmában.

A községházán mindenekelőtt a kóterbe zárták a két csavargót. Mikor bezárták az ajtót; Bogár Imre felkiáltott:

- Majd megmondom, - fejelt az öreg csavargó. - Mindenekelőtt kihallgatnak és azután elitélnek csavargás miatt három, vagy öt napi börtönre.

Ugy is történt. Bogár Imrét elitélték öt napra és aztán biztos fedezet alatt visszaküldték Csongrádra. Ott aztán négy hétig ült a kóterben, mig az uj kerületi kapitány kiállitott részére egy utlevelet.

De most már mehetett Pest felé, mert volt utlevele. Mikor a csongrádi kóterból kieresztették, hüségesen visszaadták neki a pénzét, melyet tőle a letartóztatásnál elvettek. Pisztolyait is ott találta érintetlenül a subája zsebében.

Utnak indult Félegyháza felé. Mikor a lajosszállási korcsmába ért, melyben a felakasztott Ragyás Mátyás helyett most uj, tisztességes korcsmáros gazdálkodott, már este volt. Nem akart tovább menni. Bort és ételt parancsolt és megkérdezte, hogy ott maradhat-e az éjjel szállásra?

- Van, - felelt Bogár Imre és kivéve az utlevele a tarisznyájából, oda adta a korcsmárosnak.

- Tyüh, a teremtőfáját, kend talán a fia annak a Bogár Imrének, kit Kecskeméten felakasztottak?

Bogár Imre némán távozott. Koromsötét éjszaka volt, mikor a félegyházi uton tovább haladva, dühösen felkiáltott:

Reggelre járt az idő, mikor Félegyházára ért. Mikor a piaczra ért, nagy néptömeg zárta el az utját. A kisbiró éppen dobolt valamit és a nép kiváncsian hallgatta. A kisbiró megpergette a dobját, aztán hangosan kiáltott:

- Közhirré adatik mindenkinek, hogy ő felsége a császár, Pestmegye területére rablás és gyilkolás büntettekre nézve a statáriális biráskodást engedélyezte. A ki tehát rablási szándékból idegen lakásba tör, vagy más embertől erőszakos módon valamit elvesz, vagy fegyveres kézzel idegen házba lopni megy, vagy fegyveres kézzel ellentáll a hatósági közegeknek, az a rögtönitélö biróság elé állittatik és kötél általi halálra itéltetik! Mit ezennel köztudomásra hozok!

Az ifju elgondolkozott. Kötél általi halál a rablás és lopásért! Ez helyes! Nem is szabad az embernek rabolni. Az ő atyját is azért akasztották fel, mert rabolt, jól van az igy, egészen jól...

Napok multak. Bogár Imre Nagykörösön és Czegléden át Pilisre jutott. A mi csekély pénze volt, már elfogyott, igy aztán, mikor egy reggel a pilisi korcsmában utolsó pénzét elköltötte, folytatta utját Pest felé. A gyors járástól fáradtan és éhesen jutott Monor előtt egy nagy tanyához. Dél felé járt már az idő, mikor Bogár Imre beköszöntött a családjával ebédelő tanyáshoz.

- Egészségére váljék kendnek az ebéd, talán jutna nekem is egy tányér leves, kifogytam a pénzemből.

- Miért nem megy kend dolgozni? Persze, kényelmesebb a koldulás! Takarodjék innen, én koldusnak nem adok semmit! - kiáltott a gazda.

Több se kellett a gazdának! Ő és a két felnőtt fia Imrének rohant és bizonyára eldöngették volna, ha ez vad haragjában a subájából pisztolyt nem ránt elő. A pisztolyt Bogár Imre a gazda fejének szegezte és haragosan kiáltott:

A gazda és fiai ijedtükben majdnem az ágy alá bujtak. Bogár Imre pedig gunyos nevetéssel, a pisztolyt kezében tartva, az asztalhoz ült és jóizüen lakomázott a gazda ebédjéből. Aztán felállt és szó nélkül, meg se köszönve az ebédet, távozott. De az udvaron megállt és körülnézett. A napon sütkérezett egy emse a koczáival. Bogár Imre odasurrant, gyorsan felkapott egy ijedten visitó kis malaczot és azt a subája alá rejtve, gyors lépésekkel távozott a tanyáról.

Maga se tudta, hogy miért vitte magával a visitozó kis állatot. Talán csak azért, hogy ezzel is bosszantsa a fukar gazdát. - Mikor Monorhoz érkezett, a visitó állattal nem mert Monoron keresztül menni, hanem megkerülte a helységet és igy folytatta az útját. Egy órai járás után egy kis erdőhöz jutott. Bogár Imre bement az erdőbe, leszurta a malaczot, aztán pedig szedett száraz kukoriczaszárt és levelet, egy kis rőzsét és tüzet gyujtott, hogy nyárson süsse meg a malaczot. Ott hevert a tüz mellett és forgatta a nyársat, de egyszerre ijedten felugrott. Monor felől két lovast hallott az országuton közeledni. Két lovas zsandár jött, a kik őt meglátva, neki rohantak:

Az ifju hirtelen kirántotta a subából a pisztolyát és a csendőrökre szegezte. E pillanatban eldördült a két zsandár lövése, a golyók Bogár Imre feje fölött fütyültek a nélkül, hogy kárt tettek volna benne. A következő pillanatban már az ifju emelte pisztolyát az egyik zsandárra és meghuzta a ravaszt. De a pisztoly csütörtököt mondott és most a zsandárok ismét reá szegezték fegyvereiket és az egyik harsány hangon kiáltott:

Bogár Imre futásnak indult, de hiába. A zsandárok utólérték, lefülelték és megkötözték. Bilincset raktak kezére és lábára és két ló közé kötve, Monorra vitték, hol a község börtönébe zárták. Onnan már másnap beszállitották Pestre, az országos törvényszék börtönébe.

Az ifju beszállitása a nép közt óriási feltünést keltett. A mint a szép, hatalmas termetü legényt két zsandár szuronyos fegyverrel kisérte végig az utczákon a megyeház felé, mindinkább nagyobb tömeg gyült össze és mindenki sajnálattal nézte a szép ifjut.

A megyeházán nagy fejfájást okozott Szekrényessy törvényszéki elnöknek az ifju esete. Bogár Imre saját vallomása szerint kétségtelen volt, hogy rablást követett el és igy a két nappal ezelőtt kihirdetett császári elhatározás szerint a rögtön itélő biróság elé tartozik. De másrészt Bogár még alig volt tizennyolcz éves, tehát nem volt még nagykoru és igy az a kérdés merült fel, hogy állitható-e a rögtönitélő törvényszék elé?

A rögtönitélő törvényszékekről szóló rendeletek ez iránt semmi felvilágositást nem nyujtottak. Ellenben a rendes büntető törvénykönyvben ki van mondva, hogy a kiskoruak ellen halálos itélet nem hozható. A jószivü törvényszéki elnök meg akarta menteni az ifjut és ugy nyilatkozott, hogy kiskoruakat nem lehet a statariális törvényszék elé állitani. Az elnök véleménye ellen azonban hevesen kikelt Lienbacher György állami ügyész, a ki azt adta elő, hogy a rögtönitélő biróság kivételes biróság és az itélkezése alá kerülő esetekben nincs kivétel.

A törvényszéki birák hosszu tanácskozás után az államügyész érvelése mellett foglaltak állást és igy Bogár Imre ügye nem a rendes törvényszék, hanem a kegyelmet nem ismerő rögtönitélő biróság elé került.

A biróság Sztrokay Boldizsár elnöklete alatt ült össze. Birák voltak Pajor Titusz és Kriszt János birák, mig Fromhold János albiró volt a jegyzőkönyvvezető. A tárgyalás nem tartott sokáig. Bogár Imre, kit Funták Sándor ügyvéd védett, beösmerte a terhére rótt cselekményt és nem volt részére mentség. A rögtön itélő biróság a védőügyvéd meghallgatása után rövid tanácskozás után, daczára kiskoruságának, kötél általi halálra itélte Bogár Imrét és a halálos itéletet nagy néptömeg jelenlétében végre is hajtották két órával az itélet kihirdetése után.

A szerencsétlen, semmiségért halálra itélt Bogár Imre kivégeztetésekor még sokáig foglalkoztatta az akkori jogászköröket és oka volt annak, hogy a helyhatóság megengedte, hogy a rögtönitélő biróság által halálra itéltek védőügyvédjei sürgönyileg folyamodhassanak kegyelemért a császár ő felségéhez.