Alig van nemzet és nyelv, mely oly tisztes néven nevezze legalsóbb-rendű katonáját, mint a magyar: Közvitéz!... s alig van katona, ki a tisztes nevet jobban megérdemelte volna, mint a magyar honvéd;

"Harczolni sebben, éhen, fázva, --
Győzni s halni nevetve, játszva
Oly könnyű volt mindannyinak."

De ki sorolja nevén mind a csillagot!? E Koszoru levelei tehát csak azon derekak neveiből van füzve, kik a közből kiválva tették a jók javát: kik közől, ha nem vett is minden egyest szájára a hir, - tett mindenik annyit, mennyit az alkalomhoz, erejéhez mérve tehetett; közölük emelkedtek ismét a dicsőség egébe a hir férfiai, kikről irva van;

Regehősök láttattak élve,
Minőkről álmodunk csupán!"

Ilyek, ezeknek nevei vannak itt - sajnos, nem hiánytalanul - följegyezve, hogy az utód büszkén mutassa majd egy - tán feledőbb jövőben is családfáján a dicsőt s az ifjabb, a késői sarj, olvasván e neveket lelkesüljön s ha kell, ha ismét riad a kürt, "ébren legyen a mély honszerelem s

"- a Világ az árva népet
Mint hőst lássa és félje megint;"

legyen meg ismét, mint e "csudák évében" volt, hogy

"A történetben a mi fényes
Szörnyű dicső, nagy s ünnepélyes,
Következett egymás után!..."

De most immár "élünk; ébren vagyunk mindnyájan" - és a fejedelmi szó, mely dajka-költségül ajánla föl a hősöknek s a hősök árváinak ezreit, biztositék a nemzetnek, hogy meg nem éri többé azt, hogy "a mi áll, ismét ledőljön" s legyen éj, gonosz, vak: következik a kor, mely enged szakadatlan munkálnunk a biztos jövőt!... Higyünk!

Midőn ezt a könyvet betészed;
Sohajts, de szünjék csüggedésed;
Jelen van már a pillanat,
Hogy a sors urnájába nyulni,
Életre vagy halálra huzni
E nemzetnek lehet szabad!

Székes-Fejérvárott 1867. Sept. 1-én
A szerző