CZÓBEL MINKA
FEHÉR DALOK
Budapest
Singer és Wolfner kiadása
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-963-417-335-9 (online)
MEK-18532
TARTALOM
Sík pusztára forrón omlik
A rezgő nap
fénye,
Amott tovább távol csordák
Vakító fehére.
Körülöttem a pusztáknak
Ezüst-fehér
álma,
Előttem is, mögöttem is
Fényes délibábja.
Délibábból délibábba -
Nem valóság
mondják
Hát az ember csak viselje
A valóság gondját?
Hiszen szemmel láthatóan
Itt lebeg
előttem
Ezüst fényben, a nehéz nagy
Déli levegőben.
Délibábnál, sík pusztánál
Szebbet
sohsem leltem,
Finom színű széles lapján
Elterűl a lelkem.
Nagy lesz, jó lesz, mert itt nincsen
Sem
salak, sem árnyék,
A teljes nagy boldogságnál
Szebbre mire
várnék?
Ne szóljatok - csak csendesen
Simúl a
déli szél -
Ember szava ne hallassék
Hol az Isten beszél.
(Csabacsűd.)
Csakhogy visszajöttem a szép, régi
helyre,
Mintha minden léptem új gyökeret verne
A jó áldott
földbe.
Mintha új erővel kezdődne az élet,
Mintha
visszatérne mind, mi a múlté lett
Ezer új alakban.
A finom por-réteg csak úgy száll, mint
régen,
A csillag mint hajdan, úgy jön fel az égen,
Minden csak
a régi.
Úgy szántják a földet, a rozs úgy kél
rajta,
A fiatal ákácz is csak az a fajta
Mint a régi törzsek.
Már hogy ne szeretném ezt a kedves
tájat!
Csak itt pihenhet meg lelkem ha kifáradt,
Széles e
világban.
Hiszen itt nyilt minden szeretet
virága,
Itt szövődött minden arany álom fátyla,
Bűbájos
szálakból.
Lefoszlott a fátyol sok más szép
vidékről,
De itt álmom mindig még az égbe kékűl,
Úgy ma, csak
mint régen.
(Anarcs.)
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad
száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta,
Ha az Isten úgy
akarja.
Vissza jöhet régi kedved,
Embertársad
megszerethet,
Orvoslás jön minden bajra,
Ha az Isten úgy
akarja.
A felhőket miért nézed?
Édes boldogság
a részed,
Könnytől-ázott földnek sarja,
Ha az Isten úgy
akarja.
Világos lesz élted napja,
Tiszta,
szíved gondolatja,
Kétség lelked már nem marja,
Ha az Isten
úgy akarja.
Fáradt vagy már - nézz az égre
Az
a nap is eljön végre -
Elringat a halál karja,
Ha az Isten úgy
akarja.
(Anarcs.)
Utolsó házai, csendes faluvégnek -
Minden
kis ablakban piros mécsek égnek.
Kivilágítanak a nagy
éjszakába,
Letaposott utcza, fehérlő havára.
Amott a hegy felett, tiszta fehér
fényben,
Ragyogó nagy csillag a távol kék égben. -
Bizalmas a mécsfény - ott emberek
laknak,
Betérek hozzájuk - hátha befogadnak?
Ugyan, mért térnék be? Engem ott ki
várna?
- Csak a csillag után! - tisztább a sugárja.
(Nagy-Eőr.)
Ezer fehér gyümölcs-virág
Hullámzik a
tavasz-szélben,
Öreg asszony tehenének
Csalánt szed az árok
szélen.
Kopott kékes kendő borúl
Silány hajú
ősz fejére,
Permetező harmat-eső
Hull a csalán levelére.
Asszott keze reszket, fárad,
Háta
görnyed, de ki bánja?
Arra megyek, megkérdezem:
Hát a fia? meg
a lánya?
Üveges fakó szemével
Lassan rám néz,
önfeledten,
Majd nyugodtan oda veti:
"Meghaltak már,
mind a ketten."
(Anarcs.)
Ismét csak üldöz a régi talány:
Ki jön
ott szembe? - Én magam talán?
Bokrok aljából fehéren kiválva,
Jövőm
emléke, multamnak árnya.
Sürűdnek, szétfolynak a
köd-alakok,
Közöttük oly szörnyen elhagyva vagyok.
Mindegyik lelkem egy szétkapott
része,
Csak meg ne lássanak, ne vegyenek észre!
Hogy vergődik, röpked a széttépett
lélek!
De hisz' voltam, leszek, hisz' érzem, hogy
élek.
Megálljatok!! nem - elsuhan előlem
-
Feltűnik a hold egy fényes felhőben.
(Anarcs.)
Azt hiszem, hogy ősz van,
Pedig virág
fakad,
Nem távoznak, jönnek
Éneklő madarak.
Csak a tél hagyta itt
A hervadt
levelet,
Langy tavasz fuvalma
Erdők, rétek felett.
Azt hiszem szenvedek,
Pedig
boldog vagyok -
Körűltem az élet,
Fenn a napfény ragyog.
(Kassa.)
Jön a víz! jön a víz! Jégtáblákat
csavar,
Iszapos habokat magasan felkavar.
A fahidon várja egy zajongó sereg:
Vagy
nyolcz-kilencz rongyos, félnövésű gyerek.
Kiabál mind, ordít, sivít, ki hogy
birja,
Némelyiknek arczán az egészség pirja;
Másoknak vereses, hunyorgó szemébe'
Már
a szülők minden betegsége, vétke.
Szegény, rossz gyerekek! mit tehetnek
róla,
Hogy a természet itt adóját lerója?
A nyomor nyomort szűl, a vétek csak
vétket,
Meg van mételyezve előre az élet.
Milyen lesz alakja annak a
"jövőnek?"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - -
Zavarodik a víz, a jégtáblák nőnek.
Összetorlaszodnak a fa-állvány
alatt,
Egyik már korzsolja, vágja a hidfalat.
Megremegett a hid, eltört egyik lába,
A
sereg felsivít - menekűl - hiába!
Inog a hid hajlik, már a túlsó
vége
Hatalmas robajjal leszakadt a jégbe.
Megremeg még, majd egy erősebb
csapásra,
Hirtelen beomlik a nagy jég-zajlásba.
Eltűnt, nincs - és mi a "jövőből"
volt rajta,
Elfoszlott, elmerűlt a háborgó zajba.
- - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Csendesedik a víz - éles kék ég
alatt,
Úszó jég-táblákkal szelídebben halad.
Megcsillan még itt-ott a jég-tömeg
vége,
Súgárzón, zöldesen a tavaszi fénybe.
Felhőket hoz a szél, majd ismét
elfújja,
Zavarodik a víz, megcsendül újra.
Színben, levegőben tavasz összhangja
ez:
Fanyar, érdes tavasz, mély "életet" jelez.
(Nagy-Eőr.)
Pillét ne fogjál kézbe, -
Ha eltépődne
szárnya
Bocsássad bár szabadra
Már késő - mind hiába.
Gyöngéd letört virágnak
Ha elveszett
zománcza,
Vízbe hiába tetted -
Már késő - mind hiába.
Gondolatod salakja
Gyöngéd lelket ne
érjen,
Őrizd fehér zománczát,
Hogy majd "késő" ne
légyen.
(Anarcs.)
Mocskosan ontja a folyam
Zöld
habjait,
A tájra fehér hóvihar
Fátyolt borít.
Szétvágva ott a nagy fehér
Omló
lepel:
Nagy vashid szürke íve száll
Az égbe fel.
Szürkés homályos lassú kép,
Szürke
keret,
Sötét vonat siklott el most
A hid felett.
Zúgó morajja hóba vész, -
Elhangzott
már,
A légben csend - oly színtelen
A láthatár.
(Nagy-Eőr.)
Ömlik a hold világ
Fehér
sugára
Csöndes fehér kis ház
Meszelt falára.
Nagy fehér liliomok
Fehér
napfényben
Fehér illat szállong
A nyári légben.
Lassan simúlnak el
A fehér árnyak,
Az
égben fent fehér,
Nagy angyalszárnyak.
A fehér lelkek mind
Hogy mennybe
térnek
Az Isten nagy fehér
Szívéhez érnek.
(Puszta-Szent-Tornya.)
Halvány asszony, beteg
asszony,
Ernyed-fonnyad gyönge teste,
Fehér ágyát fehér
halál
Kerülgeti minden este.
Csodálkoznak minden reggel,
Hogy csak
újra fel-felébred.
Láthatatlan, könnyű szálon,
De még tart e
gyönge élet.
Öltöztetik. - Türelmetlen'
Oda
szól: Ejh, majd meggyúltam!
Könnyű ruhát adjatok rám,
Hisz már
egész' meggyógyúltam.
(Anarcs.)
Láz égeti szemét,
Testét tűz futja
át,
Kínok közt tölti az
Álmatlan éjszakát.
Az ő bajára ég
Még gyógyszert nem
adott:
Vérében zajlanak
Rég letűnt századok.
Borzalmas árnyai
Egy rég letűnt
világnak,
Körülfogják szivét
Az ártatlan leánynak.
Ő szenved másokért
Másoknak
rettegése
Ott dúl idegzetén
Ott minden szívverésbe'.
Vendégek jönnek - most
Ajka mosolyba
fagy -
Mondják: "oh kedvesem
Milyen jó színbe vagy!"
(Mándok.)
"Mért nem vagy oly vidám?
Mért
nem oly beszédes?
Mi fáj édes lányom?"
""Semmi
anyám, édes.""
Rossz volt az éjszaka,
Nagy az
aggodalom,
Mosolyog a leány:
""Hisz' nincs
semmi bajom!""
""Nem, nem - semmi, semmi""
-
Lágyan, halkan mondja, -
S lehajtja szép fejét
Örök
nyugalomra.
(Mándok.)
Kérlek, nyissátok ki az ablakot,
Hiszen
talán már jobban is vagyok?
Lám, lám, ott a hegyen az erdő
széle,
Már színesedni kezd, zöldűl szegélye.
Fák galyzatába
élet-nedve száll,
Már szól az első tavaszi madár.
De látjátok, egy hófelleg
kerűl
Nehéz-szürkén, zordan kelet felől.
Egyszerre, hirtelen,
hogy megzavarva
Közelgő kikeletnek langy nyugalma.
A küzdelem - jaj - újra megkapott,
Midőn
vad felleg váltja a napot,
Midőn a fának, mely virúlni vágyna,
Uj
fagytól dermed minden egyes ága.
Mi szörnyű ez a hosszas
küzdelem,
Egymást űző remény és félelem.
Enyhe tavaszra
vágyódom nagyon.
Nem jő - fáradt vagyok - nem várhatom!
(Nagy-Eőr.)
Kalapot vesz egyik legény,
A másik
virágot,
Piros kendőt vásárolnak
Az eladó lányok.
Sátor-sorból csizmák lógnak,
Öntöző
kupákra,
Éles fénynyel, metsző fénynyel
Tűz a nap sugára.
Sürgés-forgás, nagy tolongás
Itt a
vásártéren -
Üres, fekete koporsó
Amott egy szekérben.
Hogy halad a sátrak mellett,
Csak
utána nézek:
Itt az élet közepette,
A vég, az enyészet!
Még ma benne fog pihenni -
- Ki? -
soha nem látom,
Hangját többé nem hallhatom
Ezen a világon.
Nem ösmerem, nem tudom ki, -
Hol van
az a lélek?
Milyen volt a test szövetje,
Mely már e földé
lett?
Ti is egykor - mind, mind majdan,
-
Nem messze halálig -
Zavarodik ez a vásár,
Temetéssé válik.
S a szél hordja fényes nappal
-
Különös kisértet: -
Ez a rongy itt, lábad előtt
Talán túl él
téged?
Látom mind elhalványúlni
A sok
leány-arczot,
Látom a gyerek szemében
Azt a végső harczot.
Szörnyű, szörnyű - ejh mért lenne? -
Ma
annak, majd holnap
Amannak ott - télen hó száll,
Tavaszra
elolvad.
Most tavasz van, erős illat
A hullámzó
légben,
Fehér kondor bárányfelhők
Világos kék égen.
Zöld, virúló májusfa int
A vásártér
felett,
Virágokat havaz róla
A fehér kikelet.
(Kis-Várda.)
Halvány zöld rozs vetések
Halvány kék
ég alatt,
A forró déli szellő
Felette elhalad.
Homokosan fehérlő
Kiégett út
felett
Hosszú szálas kalászok
Hajlongnak, intenek.
Im látod, dél van, nyár van!
Tudod ez
mit jelent?
Boldogság fenn, az égben,
A földön béke, csend!
(Anarcs)
Harmatos gyep-úton, hajnali
napfénybe,
Lóháton, a határ legszebbik legénye.
Fénylik a ló-patkó, meg a legény
szeme,
Üde egészséggel szíve, lelke tele.
Miért olyan boldog? talán nem is
tudja,
De mintha rózsával lenne hintve útja.
Sürűbb lesz az erdő, gazosabb a tájék,
A
büszke, szép legény, mit néz? mire vár még?
Tán az élet-mámor felszállott
fejébe?
Mintha egy ősz alak jönne most elébe:
"Adjon Isten öcsém! hova oly
sietve?"
Felelne a legény - sötétebb lett kedve.
"Hát maga jó öreg, merre és ki
légyen?"
Ha ily gyenge volna megölné a szégyen,
Gondolja az ifjú. - Merőn rá néz az
agg:
"Nem tudod szép lovas? én vagyok - te magad.
Látod, tested, lelked már kész, itt
előre,
Csak még nehány lépés a földi időbe.
A mi lesz, az már van, a mi
volt, az marad,
Látod, egy életet jelez e két
alak.
Te meg én, én meg te, egy létnek
hulláma."
A tegnap, a holnap, benne van a mába'.
-
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszerre az ifjú öreg lesz és
bágyadt,
Az öregnek szemén fiatal tűz támad.
Egyformák már, egyek, - im egymásba
folynak
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - -
Megvan már a "perczben" a tegnap, a holnap.
(Kis-Várda.)
Mit a tavasz igért
A nyár megadta,
Dús
volt kalászban, úgy
Mint gondolatba'.
Már hajlik ősz felé
Sárgúl a
tájék,
Halványabb lett a fény,
Sürűbb az árnyék.
A nagy virágos rét
Még zöld
egészen,
De már fehér lehét
A télnek érzem.
Már kész a hólepel,
Leszállni vágyna
A
még virágos zöld
Forró világra.
(Zsadány.)
Aratják a vetést
Száz kasza egy
sorba,
Húll a nehéz kalász
Fényes, érett sorja.
Mind a falu népe,
Csak arat, csak
arat,
Szem-érlelő, forró
Napsugarak alatt.
Rátűz a nap égő
Ölelgető
fénye,
Kékruhás leányra,
Gyolcsinges legényre.
Megakad a férfi
Barna-piros
képén,
Éltes asszony halvány
Kopottas kötényén.
Megcsillan a kaszák
Emelkedő
fénye,
Vízszínűen, metszőn,
A nagy heves fénybe'.
A tájra, a földre
Életerő szállott,
-
Fordúlnak a kaszák,
Hullnak a virágok. -
Kifordúl a nehéz
Gyökérvesztett
kéve
Álló vetés közűl,
A lekaszált szélre...
S most mintha egy alak
Hamvas
fátyol-szárnya
Mind e víg, arató
Népség felett szállna.
Kasza van kezében,
Ütemes
mozgása,
Nyugodt, kiméletlen
Biztos aratása.
Ő, a nagy arató
Az aratók felett!
-
Meleg, forró nyár van
Messze a kikelet.
Akkor majd új vetés
Zöldíti a tájat
-
Hány lesz még közűlök
A ki arra járhat?...
(Jobbágyi.)
Magányos kerti úton
Elsárgúlt
levelek,
Zöld nyár forró hevében
Már őszt jelentenek.
Hullámzó déli fényben
- Csodás - hogy
kelnek-járnak
A múltból ide tévedt
Szétfoszlott; könnyű
árnyak.
Egykor ezek mind voltak,
Egykor
mind itten éltek,
Közöttük mit akarsz itt
Idegen kóbor
lélek?
Árnyak közzé vegyűl most
Az újabb
árny-alak:
"Ki vagy?" ""Hát meg nem
ösmersz?""
""Én vagyok te magad!""
(Nagy-Eőr)
Felnevelték! - mint
gyermeket
Csókolgatták, édesgették
Jó szülei, testvérei
Jaj
de nagyon is szerették.
De a gyermek türelmetlen'
Várta,
míg "nagy" lesz belőle,
Boldog álmát bele szőtte
Ifjú
korba, jó előre.
Csinos fiú vált belőle.
Hogy kikerűlt
a világba,
Mint a többi, gondtalanúl
Csakis a bolondját járta.
Míg egyszer köd szállt szemére,
Már
nem olyan vígan látott,
Nem tudta mért, nem tudta hogy?
-
Meggyűlölte a világot.
A szerelem, a férfikor
Egymásután
eljött sorba,
Ő a boldogságot várta,
A jelent megölte -
borba.
Egy nap múlt a másik után,
Mondták:
"esze megjött végre."
Ő még mindig remélve
várt,
Napról napra, évről évre.
Nyár múlt, tél múlt, hó szállt,
olvadt,
Egy szép napon, hogy meglepte
Tudni: hogy már
alkonyodik,
Hogy már késő vágyra, tettre.
Nagy nyugalom jött szívére,
Elment
régi otthonába.
A hanyatló gazos kertet
Arany, őszi napfény
járta.
Leült egy kis régi padra,
Fehér haját
fúta a szél,
Lassan hullott lábaihoz
Az ellankadt sárga levél.
Úgy elnézte a levelet,
Nézte hosszan,
meggondoltan,
Majd csendesen mondogatta:
"Milyen boldog
gyermek voltam!"
(Landok.)
Megrepedt vén harang
Ócska
kőtoronyba',
Érczből öntött, zöldes
Karimája rongyba.
Szív helyett üt benne
Hatalmas
ütője:
- Nehéz volt a szíve
Széjjel pattant tőle -
(Nagy-Eőr.)
Oly nyugtalan, zavart az
éjjel,
Bizonytalan fény árad széjjel,
Felrezzennek a madarak.
-
Átizzadt takarók alatt
Az emberek
hánykódva várják
A reggel hűvös harmat-árját.
Oly szörnyen
tikkasztó a lég.
Ott még egy halvány mécses ég,
Amottan
ablakok sötétje
Mered a villámterhes éjbe.
Tehén, lónak éji
nyugalma
Az ólakban mind megzavarva,
Csendes bőgés, majd
hangra váltva
A felelem torzsalkodása.
"Mi ez?"
-
Egy
hang, szokatlan mély,
Mint távol tartott szenvedély.
Velőtrázó
rezgése, hangja:
"A vén torony
repedt harangja
Megszólalt."
"Dehogy
- nem lehet" -
"Tűz van!"
"Ejh
csak úgy képzeled."
"Aludj!"
-
"Nem
hallod? - ismét, távol,
De mintha ellepné egy fátyol"
-
"Csak menydörgés!"
"Nem
- hallom, érzem, -
"Most átsuhant a
templom-résen."
"Mi?"
"Holdfény
tévelygő sugárja
A vad sötét felhőket járja" -
Mindjobban hangzik a harang,
Izgalmasbb,
érdesebb a hang,
Most egy ütés - ismét csend újra,
A szél
felkapja, szél elfújja.
S a nagy toronynak kőfalán
- Ismét
csak holdsugár talán? -
Nem, - hisz csörög csontváz alakja.
Most
a harang-kötélhez kapva
Már besuhant az ablakon,
Egy más jön
mászva a falon,
Majd több, majd tíz, majd száz utánna.
Tompán
világít a homályba
Fehér koponya, borda rész,
Egy tánczoló
láb, hosszú kéz,
S rajtuk, mint egy köd-álom árnya
Bizonytalan
vonások fátyla.
Egy perczre csak - megláthatod,
A rég
szétfoszlott alakot.
Majd szél elkapja, szél elfújja,
Csak a
csontváz világít újra.
Hogy jönnek, jönnek, szállnak, szállnak,
E
csörgő, zörgő fehér árnyak!
Ellepve már mind a falak -
Mint
nyári éjji bogarak
Ide, oda repkedve, hányva
A villámló,
tikkadt homályba,
Ajtók felett, az ablak-szélen,
Le s fel, fel
a harang-kötélen.
Egy csontkéz a harangot érte,
Megzendűlt
tőle tépett széle,
Felzúg fájdalmasan, kevélyen,
Utánna rezdűl
hosszan, mélyen
Egy hang, mint egy elmúlt világból
Oly
érthetetlen, messze távol:
"Ösmertelek, ösmertelek!
Lásd,
most is vannak emberek
Olyanok, mint te voltál, hajdan
Hozzád
hasonlók lesznek majdan."
És zeng az ég, zúg a
harang,
Megnyugtatóra vált a hang:
"Tudjátok, mért
repedt meg keblem?
Fájdalmatok magamba szedtem,
Néktek nehéz -
nehéz volt nékem,
Most hangom szárnyán száll az égben,
Halottak!
élő emberek!
Reméljetek, reméljetek."
És lenn, im jön a hajnal-óra,
Mély
álom száll az álmodókra
A nyugtalanság elpihent,
Hűs tiszta
lég, nagy nyári csend,
Virrad, virrad, már húll a harmat
Madár
felszólal, majd elhallgat.
Zöld fűszálak ragyogva várják
Feljövő
nap első sugárját.
(Nagy-Eőr.)
Tiszta esti légben jégkristályok
szállnak,
Könnyen ingadoznak holdtól-vetett árnyak.
Megrezdűl
az alkony hófehér magánya,
Szétrepedt vén harang esteli szavára.
Nagy, ódon kőtorony hatalmas
harangja,
Előbb csak szaggatott, fájdalmas még hangja,
Századok
vigasza majd szavába olvad,
Lehozza a földnek, felveti a holdnak:
"Hisz' én temettem el a múlt
nemzedéket,
Én rivalltam harczba a fellázadt népet,
Halljátok,
hangomban sóhajok hogy folynak?
Úgy régen, úgy tegnap, úgy ma,
úgy majd holnap.
"Emberek! emberek! hát még sem
tudjátok,
Az élet nem áldás, az élet nem átok,
Jön, itt van,
elfolyik, ezer változatban,
Míg jő a nagy, titkos, örök
változatlan."
Zúg az öreg harang, utólsó
rezgése
Felolvad, elfolyik, szétreszket a légbe. -
Hideg-tisztán
fénylik sarlója a holdnak.
Úgy régen, úgy tegnap, úgy ma, úgy
majd holnap.
(Nagy-Eőr)
Felcsapnak a lángok,
Körűl, körűl,
széjjel,
Piros lett, izzó lett
A fekete éjjel.
Repülő sziporkák
Szállnak fel az
égre,
Sárgás, piros színben
Kigyúlt falu fénye.
Egész nap villámlott,
Egész nap
menydörgött,
Most fent a toronyban
Harangoz az ördög.
Zilált, összhangzatlan
Ideg-tépő
hangok,
Össze csengnek-bongnak
Vadúl a harangok.
Hogy örűl a Sátán:
Ott lent az ő
népe,
Mindenik arczában
Az ő saját képe.
Az ő jármát hordták,
Ő volt a
királyuk,
A sok gonosz álmot,
Mind ő küldte rájuk.
Hogy pusztúlt a falu!
S most még le is
égett. -
"Várjatok! majd szebben
Harangozok néktek!"
Összefogja mind a
Három kötél
szálat,
Majd bele kezd újra,
Majd újra kifárad.
Zúg a lélek-harang,
Zúg a tűz
harangja
Hozzá csendűl még a
Déli harang hangja.
Most az öreg-harang
Köteléhez nyúlna
-
Megzsibbad a keze,
Lesiklik az újja.
A vén harang, - melylyel
Gonosz-lelket
űznek. -
Elszakadt a kötél,
Vége van a tűznek.
(Nagy-Eőr).
Sok század óta itten téved
Hangom,
betölti a vidéket.
Fájdalmatok szavamba szállott,
Láttam
koporsót, fényt, virágot.
Láttam telet tavaszra válni,
Embert
Istennel szembe szállni.
És mind elmúlt, és mind elszéledt,
Jött
a halál, majd jött az élet.
És ismét majd halálra válva,
Csak jött
az élet folytatása.
Hát nem látjátok csillagfényben
Az
örök vigaszt fenn az égben?
Hát tudhatjátok mi a vége?
Már este
lett - csend! - béke! béke!
(Nagy-Eőr)
Sűrű eső hamvas fátyla
Ellepte a
rétet.
Hogy kimosta azt a napfényt
Mely még tegnap égett!
Hogy elfedte a csillagot
Mely még
tegnap éjjel
Ott ragyogott a kék égen
Tiszta fehér fénynyel.
Ki hinné, hogy mosolyoghat
A napfényes
ég is!
Hideg szél fú, esik, esik,
Pedig nyár van még is.
(Nagy-Eőr.)
Porzik a föld, - a tengeri
Selymes
leveléről
Leszáradt a harmat-csepp is,
Meleg szél fú délről.
Munkás ember - fehér inge
Messze
kiviláglik,
Zöld levelek tengeréből
Fehéren kiválik.
Letörli a forró cseppet
Izzadt
homlokáról,
Fény csillan fel barna arczán
Napsütött kapáról.
Mostan rá néz pihentetőn
A
feleségére,
Csendes szivvel odaveti:
"Eső lesz estére."
(Anarcs.)
Húllnak, húllnak egyre húllnak
Csendes
eső cseppek,
Sáros útczán, falu utczán
Temetnek, temetnek.
Ablakból egy asszony néz ki, -
Mit tud
onnan lesni?
Szintelenűl, szürkén mondja:
"Meddig fog
még esni?"
(Anarcs.)
Leány csókol, legény ajkat
Orgona
tövébe,
Szerelemtől, félelemtől
Piros lett a képe.
Egy-két óra hogy elmúlik
A szerelmes
párnak,
Az ég alján sötét szürke
Nehéz felhők járnak.
Halk moraju égzengés száll
A tikkasztó
légben,
Életszikra csillan a lány
Elhamvadt szemében.
Alig tudja még a mámort
Magáról
lerázni:
"Bocsáss! - kint van édes anyám,
Meg találna
ázni." -
(Anarcs.)
Lenn a kertben szakadatlan
Sürű
cseppek hullnak,
Eső-ázott lombozatra
Fényesen simúlnak.
Kerti úton asszony halad,
Nincs élet
szemében
Tán valami bánata volt -
Egyszer, réges régen.
Nem is tudja - gondolkozik -
Megáll
egy keveset:
"Mikor vitték a gyermeket
Akkor is igy
esett!"
(Nagy-Eőr.)
Ömlik, terjed a széles nagy
Déli
meleg,
Lassan hullnak a hamvas, lágy
Mák-levelek.
Nehéz kalászok
csendesen
Hajlonganak,
Ezüst sugárú nyári fény
Fátyla
alatt.
A teljes boldog földi lét
Virágba
van,
S a szív oly boldog, oly nyugodt,
Mert vágytalan.
(Hatvan.)
Meleg, poros nyári este,
Hosszú útczán
csend és béke,
Mezőn van még mind a falu
Munkát-biró ifjú
népe.
Hosszú útcza, üres útcza,
Mintha
kiseperték volna,
Csak ott, három öreg asszony,
Kis fa-lóczán,
mind egy sorba'.
Sötét kendő borítja be
Mind a három
öreg fejet,
Fehér meszelt fal világít
A sötétlő kendők felett.
Nyár van, csend van, csak úgy
néha
Hallszik egyik-másik hangja,
Szintelenűl, tompán,
lágyan:
"De jó meleg este van ma!"
(Puszta-Szent-Tornya.)
"Ma temetik. - Hiszen nem volt
Sem
szeretőm, sem testvérem.
Mért gyászoljam? - Tán még az
sem
Illenék, hogy kikisérjem?
Meg látom még koporsóját,
Itt az úton
elmenőbe." -
Hervadt, forró virágillat
Száll a nyári
levegőbe.
Erre hozzák - mind felnéznek
Ablakára
az emberek.
Haragosan szól a leány:
"Türhetetlen ez a
meleg."
(Dolha.)
Árok szélen a fű
Hőségtől
szárad,
Partján egy lány pihen -
Elkábúlt, fáradt.
Egész nap, csak kapált -
Megroskad
térde,
A nap fejkendőjét
Egész nap érte.
Behúnyja most szemét,
Pihenni
vágyna.
Tán hűsebb szellőt hoz
Az est a tájra?
Nem - forróbb még a lég -
Vagy hát mi
lelte?
De mintha égő tűz
Reá lehelne.
A leány feltekint:
Közel hozzája
Egy
nevetős legény
Nagy széles szája.
Felcsillan két szeme
A nyugvó
napnál,
A leány rá rivall:
"Meleg van - hagyjál."
(Mándok.)
Rytmicus próza.
I.
Tavaszodó tájkép: zöldellő bokor
alján
Jó, nedves, élet-szagu földbe
Fehér kis tyuk
kapar,
Körülte sárga pelyhes kis csirkék. Tizenöt számra.
Egy
árny tolúl a zöld fűszálakon
S az ugráló árny nyomán jő szürkén,
kóczosan
Egy nagy kutya.
Piros nyelve fehér fogára hajlik,
A
nagy száj rémesen kitárúl
S az egyik csirke már élettelen.
Kis
sárga lábai mint rongy függnek ki
A kutya lihegő szájából.
A
tyúk őrűlten neki megy, szárnyával
Csapdos, csőrével odavág,
A
hatalmas nagy ellenség felé.
Ez elereszti a kis tépett
csirkét,
De a fehér fogak most gyilkosan szoritják össze
A
tyuk nyakát.
Legyőzve, összetörve, vergődik már,
Természetes!
A
kutya nagyobb volt, s erősebb.
II.
Melegre sült kövecses út
A déli hőség
szívja ki a földnek
Minden csöpp nedvét, útszéli
virágból
Elszivja az erőt, az életet:
Minden lankadtan
álmatagon úszik
A forró déli fényben.
Egy ember lépte hallszik
most ez úton,
Az is csak halkan, lágyan, elmosódva
Megcsuklik
lépte, czipője megcsúszik
Keményes-lágy kis tárgy felett.
Kigyóra
lépett;
Kis rézkigyó csak, de most hosszan nyúlik,
Hajlékony
teste gyürüi feszűlnek,
Szeme tüzet szór, mint egy ingó
pálcza
Farkára áll, s éles gyors sziszenéssel
Támadja meg a
nagy hatalmas ellent.
Egy rövid pillanatig szembe állnak
Az
álmaiból felriasztott kigyó,
S az álmaiból felriasztott
ember,
Botjához kap ez; "várj csak!" sujt a bot
már,
De im, félúton visszatartva
Az
ember ránéz: "milyen bátor állat!"
S egy lépéssel
tovább megy, - elkerűli -
Terjed, nő a nagy, álmatag melegség.
III.
"Tudd meg, hogy ki vagyok, én
az atyád, érted?"
""Tudd meg, fiad vagyok, ha
oly nagyon kérded!""
Össze csap e két szó, mint két
kemény penge
Szikrázó aczélja, élesre kifenve.
Ugyan azon
szemek, ugyan oly vonások,
Termetre egyenlők, csak is korra
mások.
Mi ott erővé nőtt, a korral megérve,
Pótolja a másik
heves ifjú vére.
"Igazitsd életed, parancsolom,
jóra!"
""Hát te hol hallgattál, mikor,
parancsszóra?""
"Ezt veted szememre? jó, ird
fel magadnak
Kis ház ez két ilyen erős akaratnak."
A
fiú kifordúl, nem is tekint hátra,
Az öreg egész nap, egész este
várja
Másnap, azután is, - nincs üzenet tőle,
Nem is hallhat
róla, hir se jön felőle.
Többi gyermekei körül veszik szépen
Mind
olyan jó, szelid, mind oly engedékeny
De a kemény öreg csak
lehajtja fejét
Siratja legdrágább legbüszkébb gyermekét.
IV.
Fehér, sugárzó angyalok kara
Imádja
őt, a nagy örök, hatalmas
Egy, igaz Istent.
Csak egy közülök
félre áll.
Merész, szép mint a halál
Rajongó, néma szeretettel
néz
A mindenség atyjára.
Felé fordúlnak most az
angyalok:
"Térded mért nem hajlik?"
"Ajkad
miért nem zeng dicséneket?"
""Én? néki? - Mért,
hisz' egy vagyok vele!""
Szomoruan néz a hatalmas
Isten
Legkedvesbb, legbátrabb gyermekére:
"Szegény szép
angyalom. Te szembe néznél
S mégsem vagy oly nagy mint
én.
Összetörlek!
Mert össze kell törnöm téged, az örök
törvény
Szerint,
Melyben a gyengébb összetörik,
Az erősebb
hatalma alatt
Ha szembe szállott véle.
De mert szeretlek,
jobban, mint világom'
Mert "Én"-em vagy, csak
még gyöngébb alakban,
El nem hagylak pusztúlni;
De mint
széttört gyémánt porja,
Befényled a világot,
Beszállsz a
büszkébb, nemesebb keblekbe
Lelkednek
kemény, tiszta sugarával.
- Hogy - összetörjed őket, hogy ha
gyengék
Ha megkisértik az isteni merész
Ikarusz
röptét."
De hogy azt, ki erős,
Ki elbir téged,
Emeld,
emeld föl
Egész szivemig.
. . . . . . . . . . . . . . . .
S az egy hatalmas, nagy magányos
Isten
Várja mig nagy szivére visszatérhet
Mig véle egyesülhet
ismét,
Megnő, megerősödik, megtisztul
Ezernyi földi
alakjában
Legnemesebb, legdrágább gyermeke:
Lucifer, az
eszményt-kereső, büszke
Szép bátor angyal.
(Anarcs.)
Kisértetként szállongnak
hozzám
Körvonaltalan alakok:
Még meg nem lett, meg nem
fogamzott
Jövendő, késő századok.
Látom: még nem vetett virágok
Már
fonnyadt, hervadt táborát;
Még őse sincs meg a gyereknek,
Kinek
már látom aggkorát.
Körűltem millió parányok
Melyekből
majd testük kikél:
Jövendő nemzedékek lelke
Már itt, közöttünk
téved, él.
Jövendő állatok világát,
Népek
seregjét ösmerem,
Tudom: hogy bizton élni fognak
Csak még
számukra nincs nevem.
Látom, bizonytalan vonásuk',
Szerelmük,
életük hevét,
Megmérhetetlen bánatuknak
Kifogyhatatlan
tengerét.
Születni fog mind, majd meghalni,
Mind,
bizton, kérlelhetlenül,
Belép mindannyi a "jelenbe,"
Mig
majd a "múltba" elmerűl.
És akkor is, csak úgy mint régen,
Lesz
a mi már volt - semmi más: -
Az örök élet folyamában
Egy
pillanatnyi változás.
(Anarcs.)
Hogy volt, hogy élt
köztük,
Nem tudják már holnap,
Annyi nyomot sem hagy,
Mint
vizen egy csolnak.
Amannak élete
Bevésődött jobban:
Mint
egy kerékvágás -
Szélfújta homokban.
Emeztet szerették,
Több emléket
hagyott:
Mint nyom ha friss hóban
Jégkeményre fagyott.
Mély nyom, tartós "örök",
Látszik
ma, meg holnap
Talán - tavaszig is
Megtart, míg elolvad?
(Nagy-Eőr.)
(Rytmicus próza.)
Világos napfény ömlik be
szobámba,
Megcsillan egy-egy fényes tárgyon,
Megaranyozza
bút'rok szögletét.
Mellettem egy szál gyertya ég.
Isten tudja mért marad itt égve
Világos,
nagy napfénybe?
Nem világít, csak egy hosszas sárgás
folt
Lángja
A fényöntő, szétömlő sugárba.
Nem tudom mért, de úgy érzem
E kettős
fény "boldogságot" jelent.
* * *
Körültem déli csend.
* * *
Elalszom -
Vagy csak álmodom?
A
megnyugvás, a boldogság, a jólét
Hullámai telítik a szobát.
Egyszerre csak egy árny hasítja át.
A
fényáramlaton beszáll
Egy nagy sötét madár.
Hangtalanúl elsiklik, elsuhan
A
gyertya-láng felett.
Széles, pelyhes mellével
Eloltja.
Már
elveszett inogó sárgás foltja
A gyertya-lángnak.
* * *
Világos napfény ömlik be szobámba,
De
én úgy érzem,
Hogy sötét lett egészen,
Hogy ez a világ
vége,
Hogy az eloltott gyertya-láng
Megmérhetetlen bánatot
jelent.
* * *
Körűltem fényes déli csend.
* * *
(Zsadány)
Gondolatom bele szőttem
Egy csillag
sugárba,
Úgy küldtem el messze földre
Idegen határba.
Arany sugár, csillag sugár
Megtalált-e
téged?
Gondolatom, üzenetem
Elvitte-e néked?
Azt üzentem: hogy már fehér
Az ákáczfa
ága,
Hogy ezer új bimbót hajt a
Nefelejts virága.
(Anarcs.)
Alant ne járjon szived gondolatja,
Mert
tudjátok, a rossz gondolatok
Hogy öltenek anyaggá testesülve
Ezer
borzalmas undok alakot?
Kikél belőle pondró, hernyó, féreg,
És
mind mi itten él, mint üldözött,
Elátkozott, kitagadott
teremtmény
A többi boldogabb lények között.
Ezek mind, mind csak miattad
szenvednek
Mert látod: mint lelkedből kiszakad
És mielőtt
Istenhez visszatérne,
Alakot ölt a földi gondolat.
Földi anyag csoportosúl körülte:
Hogy
mi lelkedben rejtve titkon él,
Ha undok volt, undok formában,
színben
Szenvedjen a nap tiszta fényinél.
Szórj hát szivedből hófehér
virágot
Illatost, hamvas-színűt, - mely felett
Ragyogó
napsugárban hullámozzék
A boldogító arany kikelet.
(Anarcs)
Fonjad, fonjad koszorúdat
Tánczra hí a
csendes éjjel,
Átlátszóan sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad
széjjel.
Harmatos, virágos réten
Elsiklik a
hold sugárja
Fénybogarak jönnek, szállnak
A fehérlő
holdvilágba.
Csak nagy hosszú fátyol-szárnyad
Ne
kerűljön ember-kézbe,
Ember keze durva érdes,
Összetépne
ijedtébe.
Hogyha egyszer összetépne,
Mindig csak
a földön járnál,
Nincs szomorúbb, szárnyatépett
Földönjáró
boszorkánynál.
Fonjad fonjad koszorúdat
Tánczra hí a
csendes éjjel
Síma röptű sötét hosszú
Fátyol-szárnyad bontsad
széjjel.
(Nagy-Eőr.)
Mint varázslót
Égeték el
Az édes
apját.
"A boszorkány
Nem tud szeretni"
Igy
mondogatják.
Nem is akart,
Nem is tudott,
Úgy
földi módra,
De szive lángolt
Égett, mint
Egy
csoda-rózsa...
* * *
Egyszer egy legény
Szólt hozzá:
"Légy
feleségem!"
A leány csak rá néz:
"Miért
mondod
Ezt te nékem?"
* * *
A legénynek
Volt szeretője,
Nem
egy, de három,
Egy szép menyecske,
S két legszebb lány
Kilencz
határon.
Az egyik hűtlen lett,
S a legény
Kést
vert szivébe,
Nem tudta senki
Ki a gyilkos?
Kire száll
vére?
* * *
Együtt ülnek
A komoly bírák,
Találják,
kérdik. -
Egy csengő szó
Hangzik feléjük,
De meg nem értik.
Előlép lassan
A boszorkány,
Mindenki
hallja,
Miként magát
Nagy
nyugalommal
Gyilkosnak vallja.
* * *
Kimondva a
Kemény ítélet
Már kész a
máglya,
A lány körül
Lobogva csapdos
Pirosló lángja.
Hogy éri testét
Izzón, forrón
A
lángok csókja,
Kinyilik szive
Mint egy büvös,
Nagy bibor
rózsa.
Az égő nyíló
Rózsa mostan,
Lágy
harmat helyett,
Kelyhébe fogja
Az egész, nagy
Égi
szerelmet.
És szenvedéllyel
Némán néz a
Bámúló
népre,
Fájdalmas-boldogan,
De
köny csak
Nem jő szemére.
A láng elalszik -
A nép
elfeled
Keresztet vetni.
Halkan mondják:
"Hiába -
Nem
tudott szeretni."
(Anarcs.)
"Szemed mért világit, mintha könyes
lenne?
Szived mért zárkozott, ha bánat van benne?
""Tudjátok, egy álom, - de
mért mondjam végét?
Sohasem érthetitek bánatom mélységét.""
* * *
"Mért fut el arczodon a boldogság
pírja?
Mondd ki, ha örömét szived már nem bírja."
""Mért mondjam? - tudjátok,
van egy fehér álom -
Sohsem érthetitek az én boldogságom.""
(Anarcs.)
Kopott, tépett szürkés ruhában
Félénken
megy a hidon át,
Bizonytalan ingó lépése,
Koldus leánynak
mondanád.
Azt mondják szárnya
van,
Mégis oly nyugtalan.
Egy ember ott jön véle szembe:
"Ej,
a boszorkány erre jár!
Éjji madár, nem félsz, hogy egyszer
Még
megperzsel a napsugár?"
A
leány csak halad
Boltives hid
alatt.
"Mért nem nézel úgy mint a
többi?
Mért ég ily tűzben két szemed?
Azt
mondják tánczod bűvös bájos
Gyere hadd tánczoljak
veled!"
Vakmerőn néz a
lányra,
Két kézzel kap utána.
A leány csendesen tekint rá:
»Hagyjál
- mért beszélsz így velem?
Hisz rosszat nem tud rólam senki
Hisz
ártalmatlan életem.
Boszorkány
hirben állok,
De nem vagyok
rossz látod!"
A férfi durván szól: "ki bánja
Ha
jó vagy rossz a nőszemély,
Csak olyan legyen mint a többi,
Ha
más, ha jobb, ez a veszély.
Nincs
leány e határon
Ki ne lett
volna párom.
És te?" A leány rá néz lassan,
A
férfi megkövülve áll,
Reá lövel tekintetéből
Vad szerelem,
őrült halál
Hosszan bámul a
lányra, -
Már széjjel bontva
szárnya,
* * *
Eltűnt, elszállt a zöldes légben
Egy
fehér felhő távol égen.
Boszorkány-virágok az erdőben nőnek
Két
hajtása vagyon ugyanazon tőnek.
Egyik a fehér-szüz-liliom
virága
Másik a pokolnak égő tüzrózsája.
"Tündér" a boszorkány, ha
liliom marad
Ha rózsává nyilott, tüz-kévéket arat
Elperzseli
véle az egész világot,
Ő maga nem talál soha boldogságot.
Szép boszorkány lányok, legyetek
"tündérek"
"Amazt" a szerelmet sohsem
keressétek,
Túl-gazdag szivetek szeretete drága,
Maradjon a
büvös liliom virága.
Túl nagy érzelemnek kétféle a vége:
Meny
világa vagy a pokol sötétsége
Szent legyen a lélek, tiszta a
szerelem
Földi boldogság is csak az égben terem.
(Nagy-Eőr.)
"Térj vissza hozzánk szépen
kérlek,
Magányos, bátor büszke lélek!
Előtted minden gyönyör tárva
Tied a
föld minden virága."
""Nem mehetek, nem
mehetek
Hisz' gyűlölnek az emberek,
Félnek szemem ízzó tüzétől,
Félnek
szivem láng-melegétől.""
"Nász koszorút fonunk
fejedre
Minden vétked el lesz felejtve."
""Egyet meg nem bocsájtok
nékem:
Hogy tiszta vagyok, s nincsen vétkem!""
(Dolha.)
Púpos volt alakja - szegény kicsi lányka,
-
Elejtették egyszer, féléves korába.
Mindig görbe maradt,
sohse is nőtt nagyra,
De anyja szerette, csak úgy mint az apja.
Keresete is volt, dolgozott, varrt
szépen,
Egész nap, egész nap, úgy kézzel, mint gépen.
Boldogabb
volt, vígabb, mint a többi lányok,
A sok czifra ruhát mind ő
varrta rájuk.
Házasodott bátyja, férjhez ment a
nénje,
De ő sohse gondolt, nem nézett legényre.
Vidám volt a
szíve, szeme ragyogása,
"Jó a leány-élet", ez volt a
mondássa.
Évek jöttek mentek, csendes
nyugalomba,
Nyugalmát, életét egy tél fújta romba:
Hosszú téli
estén eljött egyszer-másszor
A szomszéd dohányos, néven, Jónás
Sándor.
Előbb csak úgy néha, aztán minden este,
Csak Julcsára
nézett, csak Julcsát kereste.
Nem gondolta senki, hogy egy gazda
lánya,
Egy szegény dohányos árva fiát bánja.
Nem gondolta
senki, e görbe alakba
Hogy szerelem lakhat, hogy szív van
alatta.
Sándor csak járt - egyszer - elmaradt a háztól,
Julcsa
szeme kigyúlt, mint egy tüzes láztól.
- - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - -
Forog a gépkerék. - "Mit varrsz
édes lányom?"
Durczásan szól a lány:
"Menyasszony-ruhámon."
"Már mi jut eszedbe,
ugyan, ugyan édes!"
Hát nincs meg mindened? mért mennél te
férjhez?"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - -
Nem jön Sándor nem jön. Hír szárnyal
felőle:
Fényes-Littkébe járt tegnap lány-nézőbe.
- - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tapasztják, meszelik a dohányos
házat,
Menyasszonyt neveznek, nem egyet, de százat.
Sándor
sürög-forog, alig alig várja,
Hogy már zöld farsangon itt legyen
a párja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- -
Özönlik a násznép, áll a
lakodalom.
Julcsa megállítja Sándort az udvaron:
"Adjon
neked az ég minden boldogságot!"
""Köszönöm oly
szívből, mint a hogy kívánod.""
- - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szárad, fonnyad a lány, hervad napról
napra,
Szava alig van, csak néha mondogatja:
"Ez viszen
a földbe; - férjhez megyek mégis,
Ha hozzá nem, máshoz - ha már
csak ezért is."
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - -
Nagy betegség szállt rá, de ő sohse
bánja,
Közeleg a halál - nem féli, - kívánja.
Mindent
elosztogat, elrendezget szépen:
"Édes anyámé lesz fias
koczám, gépem.
A többi Esztinké, csak az új ruhámat,
Adják rám
- nem birom, beteg vagyok - fáradt."
- - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Zöldűlnek az ágak, tavaszodik újra,
A
könyű porfelhőt, tavaszi szél fújja.
Zsongnak, játszodoznak
bogarak és méhek.
A porfelleg közzé ibolya-szag téved.
Kék
koporsót visznek most a falun végig,
De sokan siratják, de sokan
kisérik,
Már porszemek hullnak a szegény kis lányra,
Melegülő
homok könnyen omlik rája.
(Anarcs.)
Zúg a fenyves kékes-sötét fekete-zöld
teteje,
Hó-borított nagy hegyoldalt söpri éjszak vad
szele,
Élettelen, zord, hideg nap, még a lég is befagyott,
Csak
a dűlt fák recsegése, - soha ilyen vad napot!
Sűrűn rejtett
vaczokra bujt, mind az erdő lakója
Róka sem jön, madár sem jár,
titkos búvó hely óvja,
De amott az erdő szélen, feltűnik most két
alak,
Fáradságtól sebes lépttel le a völgybe tartanak.
Piros
sapka egyik fején, tépett-kopott dolmánja,
A másikon
asszonykendő, az is rongyos - ki bánja?
Fiatalos kis legénykék,
félig-meddig gyermekek,
Szemükbe mi véste még is a kínteljes
jeleket?
Fagyos arczuk minden ráncza fanyar, érett,
keserű,
Gyerek szívből miért tűnt el ilyen korán a derű?
Honvéd
fiuk. - Világosnál elsötétűlt az éjjel.
Elszéledtek ezren, százan
összetépett kedélylyel,
Onnan jöttek. - Szól az egyik: Uram
bocsá', - megveszek,
Mért teremt az öreg Isten ilyen undok
hegyeket?
Szól a másik: csak még egyszer gémes kútat
láthatnék!
Jaj de sötét, jaj de hideg ez a görbe Szepesség!
Vágy
fogta el szavuk hangját, szemüket köd lepte el.
Sötétlik a
fenyves erdő, fehérlik a hólepel.
Egy kívánság lelkük mélyén -
hideg néma minden más;
S hangzik a dal: "Honnan jösz te oly
leverten jó pajtás?"
(Nagy-Eőr)
Hová ragadja földi embert gőgje?
Hogy
a hány isten még leszállt a földre
- Egyet kivéve - mind, de mind
megölték
Megcsúfoltan szétzúzták, összetörték.
Látjátok ott:
görög-liget homályba,
A szépség, uj feltámadását várva,
Széttört
istennők fehér márvány teste.
A Golgothán feltűnik már keresztje
Az
ártatlan, szelid istenfiának.
Csak tolakodnak, nőnek, mind az
árnyak
Keresztnek árnya ott lebeg már régen
Kénkőszinű,
világos esti égen.
Veres barátok, hosszú szőr csuhába'
Hajón
indúlnak éjszak-fény honába.
Csak neki, ismeretlen
tengereknek!
Éjszak ködébe istent űzni mennek.
S hol még egy isten csöndes
erdőmélyen
Lakozhatnék, - az ember nagy kevélyen
Földjét
feldúlja, szép fáit kivágja,
Romhalmaz lesz az istenek tanyája.
Romhalmaz lesz a szív is, mely
merészen
Isten lakása lett - csatára készen,
Üldőbe fogja
minden embertársa:
"Mért lett ő jobb? Mért egy isten
lakása?"
De egyszer - tán pokol tüzéből forrva
-
Egy hamis isten szállt a földi porba.
Nem volt magasztos,
nem riasztá széjjel
A tömeget, nagy emelkedettséggel
Egy
furcsa borjú volt. - Idomtalan
Nehézkes teste tiszta
szinarany.
Vihogva bámúlták az emberek
Imádkozott, s tömjént
szórt a sereg,
Uj istenöket sűrűn körűl állván. -
A borjú
tündökölt vakító sárgán.
Előbb tán nem is élt, csak bambán
nézett,
De aztán lassan rá szállt az igézet:
Most mintha nőne,
kitolúl fejéből
Két hosszú szarva, tűz ömlik szeméből,
Jelképe
lesz az állati erőnek,
Kérődző száján tigris fogak
nőnek.
Eleséget kér, - emberhúsra vágyik, -
A tömeg sápad,
megréműl halálig.
S maguk közűl választnak kettőt-hármat
Szent
áldozatnak, - de a szörnyű állat
Meg nem
elégszik.
Reszket,
ing az állvány,
Leugrik róla most a rémes bálvány.
Szőre
bozontos lett, a háta görbe,
Tehetetlen - otrombán fordúl
körbe.
Már óriás bikává öltözött,
Érczkörme csattog a sereg
között.
Fogával tép, szarvával öklel rombol,
Lehével süt, vad
őrületben tombol.
Körméhez véres czafatok tapadnak, -
Az
emberek réműlten megszaladnak,
Nem használ semmi, mint - egy
tűzvihar
A szörnyeteg türköl, rájuk rivall:
"Imádjatok,
hát, áldozzatok nekem!
"A földön Én vagyok - s más
nincs az égben!"
Leborúl a sereg, reszketve, félve,
Rajtuk
tapos a bika körme-éle.
Kitépi lelküket,
Veszett
tánczát
Vonagló testükön őrjöngve járja -
Ez az arany
borjú
Földpusztitó,
Lélek-ölő
Könytől patakzó véres
orgiája.
(Anarcs.)
Szerelmi jelenet.
Péter.
Látod fordúl már a
Gönczöl-szekér rúdja.
Kata.
Hát csakugyan elvisz a
kigyelmed útja?
Maradjon, maradjon!
Péter.
Galambom
nem lehet
Tudod, az az árnyék ott a fejem felett -
Kata. (Szenvedélyesen.)
Ejh,
hát mit bánom én! - ha mások megszólják,
Csak jobban fizetem
szerelem-adóját
Ha mások rosszalják a kigyelmed tettét,
Ezzel
csak szívemnek kedvesebbé tették.
Telve az én szívem, mint egy
tüzes tenger
Lángoló habokkal, égő szerelemmel,
Kimondom,
kimondtam, csakhogy egyszer tudja.
Hát mégis másfelé visz a
kelmed útja?
Péter.
Köszönöm angyalom,
nagyon megvígasztal
Áldott szavad, telve menyei malaszttal,
De
csak el kell mennem, megmondtam előre -
Akadhatsz te meg egy
vígabb szeretőre.
Kata.
Hát kelmed azt
hiszi? szerető kell nékem?
Nem tudja? - bár lenne az édes
testvérem
Hívebben, tisztábban akkor sem szeretném,
Nagyobb
indulattal akkor se keresném. -
Tudja is a férfi, hogy mi a
szerelem!
Péter.
No no, Kata lelkem, hisz
eljöhetsz velem!
Kata.
Majd bizony kőlöncznek a
kigyelmed nyakán,
Vagy - csak gondolni is - még rosszabbnak
talán?
Péter.
Ne félj, hogy a falu
majd szemedre hányja,
Aztán a mostohád - ha elmész se bánja.
Kata.
Hát csak azt gondolja, a
mások szavára
Van bízva a lelkem, szívem tisztasága?
Helyesen
ha teszek, hogy másokért teszem?
Hogy a "más" fejébe
lakik az én eszem?
Péter.
Aztán ha maradnék mit is
nyernél véle?
El nem vehetnélek - nem tellik kenyérre
Aztán
meg -
Kata.
Hisz
tudom, a szó, meg a kenyér
A kelmed szemében ez mindennel
felér.
Reggelig papolnék még sem értené meg,
A mi a lelkemben
úgy forrong, úgy éget,
Szépen szólott hozzám, mert tetszetős
vagyok
Mert az ajkam piros, a két szemem ragyog,
De hogy
lelkemet a kelmedébe szőttem,
Hogy milyen nagy, fényes, igaz lett
előttem,
Ezt nem érti meg ki csak a testet látja,
Férfi a lány
lelkét sohasem kivánja.
No hát Isten áldja.
Péter.
Kata
lelkem látod
Igazán nem értem a te kivánságod.
Majd ha nyoma
veszett a históriának - -
Ha majd a környéken már nem zaklatnának
-
Kata. (Sírva elfordúl.)
Péter.
Ne különösködj hát, akad még egy árok
Nem
oly könnyen fognak még el a zsandárok.
Aztán vissza jövök, úgy
veszlek el téged.
Kata.
Köszönöm e hozzám való
szivességet!
Péter.
Kata csókolj meg hát.
Kata.
Hisz
a csókom drága
Nem könnyen forr oda mindenki szájára.
Péter.
Mit mondtál? Mindenki!
Kata.
No hisz nem úgy értem.
Péter.
Hát nem tehetsz semmit -
semmit többé értem!
Szeretlek, szeretlek őrült szerelemmel.
Kata. (Mindig hidegebben.)
Felejti
az ilyest idővel az ember.
Péter. (Mindig hevesebben.)
Tán
az eszedbe jár valamely más legény?
Vagy mert oly elhagyott árva
vagyok s szegény
Hagytál el már régen szívben gondolatban?
Ejh
az asszony szíve csalfa, álhatatlan,
Más más ölelésre vágyódik a
karja!
Kata.
Gondolja kigyelmed a hogy
ép akarja.
Péter.
Galambom szép rózsám
gyere, gyere velem,
Egy van a világon, a boldog szerelem.
Maradj,
maradj velem, ne múlj el előlem,
Mint egy szép délibáb nyári
levegőben.
Vagy ha úgy akarod el sem megyek tőled,
Nem
hagylak, soha nem távozom mellőled.
Kata.
Késő lett, már fordúl a
gönczölnek rúdja,
És még olyan messze a kigyelmed útja.
Péter. (Heves kitöréssel.)
Hát
ide sem hallgatsz átkos gonosz lélek,
Hát én itten csak a világba
beszélek?
Megbánod még egyszer, de úgy is kívánom,
Nyugtod
sohse legyen, ezen a világon,
Szálljon rád az égnek minden tűzes
átka!
Kata. (Nyugodtan,
bensőséggel.)
Kendet meg az Isten ezerszer megáldja!
(Elfordúl,
megy.)
(Szent-Tornya)
Leány:
"Édes anyám
férjhez kérnek."
Anya:
"Csak menj édes
lányom,
Jobb ápolód nem akadhat
Kerek e világon.
Ideje is - ide s tova
Elmúlt húsz
esztendő,
Nyárra hajtó tavasz-virág
Legjobban kelendő."
Leány:
"Mért küldenél?
miért adnál?
Nem, nem édes - félek.
Hisz azt mondják: apám,
anyám,
Galamb-módra élnek.
Mégis, hogyha rá tekintek
Halvány
két orczádra
Sokszor kérdem: ilyen fanyar,
Asszony
boldogsága?"
Anya:
"Semmi lányom;
szerelmi-bor
Ha magát kiforrja
Salakja köny. - Elfonnyadni,
Ez
már asszony sorja."
Leány:
"Látod anyám. - Nem megyek én
-
Lány jobban cselekszik:
Akkor oltja el a gyertyát
Mikor
neki tetszik."
(Gyulaháza.)
Fakadó kis élet
Ott játszik a
porba',
Szekér arra vágtat -
El van már tiporva.
"Mamám, mamám," mondja,
Piheg
hármat-négyet.
Vége. - Kis gyertya volt,
Fellobbant - kiégett.
(Anarcs.)
Eszembe jut - még nem is volt oly
régen,
Egy verőfényes meleg őszi nap:
Egy öreg bölcs haladt a
kerti uton,
A még lombos, de sárgúlt fák alatt.
Ezüst haján a napsugár csillámlott,
Hogy
felveté jóságos kék szemét,
Belőle csak a szeretet, a jóság,
A
bölcsesség sugárzott szerte szét.
Aztán - fáklyák égtek ravatalánál,
Már
régen nyugszik. - De hisz nem lehet,
Hogy ő már nincs,
hogy végkép porba veszszen,
Ennyi melegség, ennyi szeretet!
(Anarcs)
Gyönge panasz száll fel naponta az
éghez:
Hogy ez-az mit szenved, hogy ez-az mit érez.
De jobban
elmondja kínját e világnak
Velőtrázó-hangja a nagy némaságnak.
Nézd, az árva gólyát: gyönge, - Isten
tudja,
Miért nem mehetett a nagy hosszú útra?
Még utolsó este
anyja mindig nézte:
Nem jöhet-e vele? Most - üres a fészke.
Fázik, - s álmodik egy boldogabb
országról,
Fényes napmelegről, hajlongó pálmákról.
Lába jégbe
dermed, tollát vihar tépi,
Vihar tombolását ő csak némán nézi.
Nézd, a teher-hordó, elvergelt
szamarat,
Némán roskad össze nehéz terhe alatt,
Nincsen ki
segítse, de van a ki nézze:
Csak egy szamár: mért is kerűlt
ember-kézbe!
Látod, szegény bogár: itt az uti
porba,
Hogy vonaglik, szenved, - lábad eltiporta -
Még élő,
nagy, fényes, fekete szemével
Kétségbeesetten, merőn tekint
széjjel.
Minden új lépésed, újabb kínra
talál,
Melyek közt legkissebb, leggyöngébb a halál.
Nagy,
nehéz némaság mind e kínok felett,
S a világ csak zajong, forog
tovább - s feled.
(Huszt.)
A fényes holdvilág előtt
Repülnek
szállnak,
Szétfoszló, hosszú, nagy fehér
Köd-fátyol szárnyak.
Hangtalanúl simúlnak el
A fák
felett
Leseprik az elsárgúlt
Levélzetet.
Felettünk is nesztelenűl
Siklik az
élet
Felcsillan ma, tán holnap is!
Majd ködbe téved.
(Dolha.)
(Rytmicus próza.)
Köd szállt a tájra, este lett.
És én e
ködben tisztábban látok
Mint fényes nappal.
Látom a hosszú hosszú élet útját,
Hogy
haladnak rajta a népek
Elképzelhetlen hosszú sorban.
Egy itten elbukik, a tátongó
mélységbe,
Amaz ott már nem birja terhét,
Összeroskad.
S a
többiek vissza se néznek
Csak haladnak, mennek mint búcsújárók.
Mi czéljuk? hova, merre mennek?
Ők
maguk sem tudják talán?
De mindegyik szemében
Kétségbeesett
vágy, őrült óhaj
Egy czél után.
Mi ez a czél?
Itt a talány
Melyet
még soha senki meg nem fejtett.
Jobban nézek:
Az út egy hegyre visz.
A
hegytetőn, magasan fenn a légben,
A fényes tiszta esti
légben,
Egy nagy magas kereszt.
Közepéből kisugárzik a nap
Hullámzik,
ömlik arany, forró fénye
Már átszőtte a ködfátyol
homályát,
Lesúgárzik a felhaladó népre.
Mi ez a fényes látomány?
Csak egy
újabb talány:
Fent a hegyen egy nagy kereszt
áll
Dics-fény környezi Megváltónk fejét,
Ebben csillan meg a
leáldozó nap
Végső súgárja.
S én e súgár heves fényében
Megláthatám
az élet útját.
(Dolha).
Mért van életemnek annyi rejtett szála?
-
Százszoros életnek, száz halál az ára -
Fűben-fában élek, fellegekkel
szállok,
Szivemben hervadnak, nyilnak a virágok.
Minden új növénynyel kifakad
életem,
Minden húllt levéllel újra eltemetem.
Lelkemben az egész nagy természet mása:
-
Anyaföldünk heves szivedobbanása. -
Nem elég, nem elég - a
megfoghatatlan
Leszáll hozzám, ködös csillagsugarakban,
Elhoz egy rejtelmes, idegen életet,
Érzem
nagy hatalmát szivem-lelkem felett.
Érzem: hogy egy vagyok, a földdel, az
éggel,
A megfoghatatlan, egész mindenséggel.
Sohsem érthetitek örömem, bánatom -
Meg
nem nevezhetem, magam sem mondhatom.
Mért van életemnek annyi rejtett szála?
-
Százszoros életnek, száz halál az ára.
(Anarcs).
Tél kezdete! - az útczán még
Hanyatló
nap fénye
Az út sara lassan dermed,
Lassan fagy keményre.
Falu útczán legény kúrjant,
Dala most
ért véget,
Érdes hangja betölti az
Üvegtiszta léget.
Átrepül e durva hangú
Szerelmi
kikelet
Lombja-vesztett, finom rajzú
Ákácz sorok felett. -
Öreg ember néz a legény
Kihivó
szemébe:
"Ugyan öcsém hadd el már azt -
Mi lesz majd a
vége?"
Vállat von az: "hát mi lenne?"
Majd
oda int balra,
Faluvégi, fehér-házas,
Keritett udvarra.
"Mit tudja az ki világát
Úgy éli
magába?
Hát volt kendnek szeretője
Fiatal korába?
Hosszan néz az öreg ember
A
halványzöld égre -
- Feljött már az első csillag -
"Volt!"
feleli végre.
(Anarcs).
Kigyúlnak a sírok,
Halottak
napjára,
Valamennyinek van
Lámpája, gyertyája.
Kire nem gondoltak,
Ki már rég
elhagyva,
Emlékeznek ma rá:
Hisz' ez az ő napja.
Ma történetesen
Hogy szemedbe
néztem
Mint egy emlék lángtól
Kigyuladt egészen.
Tudod - egy rég elmúlt,
Elhalt emlék
lángja, -
A múltat ki kérdi?
A holtat kibánja?
Halottak napja van
- Mért beszélnénk
másról?
Megemlékezhetnénk
E napon egymásról
(Anarcs.)
Nincs nyugta, nincs helye
Az édes
anyának
Elvitték a fiát,
Messze - katonának.
Nyoma még ott látszik
A kis kerten
végig,
Sárgás puha hóban
Kékesen fehérlik.
Leszalad az asszony
Százszor is
napjába,
Forró könnyeket hint
A fia nyomába.
"Most még itt van, látom,
De mi
lesz majd holnap?
Mi lesz majd tavasszal,
Ha a hó elolvad?"
* * *
Kizöldült már a fű
A virágos réten,
De
a nyom még ott van
Az asszony szemében.
Hajlongó fűszálon,
Frissen hullt hó
alatt,
Ő még mindig látja
A nyom merre haladt.
Tízszer borúlt a tél
Fehéren a
földre,
Tíz tavasz festé már
A kis kertet zöldre.
Ő csak mindig ott jár,
Vágyva, várva,
lesve,
Elhalt fia fehér
Hónyomát keresve.
(Nagy-Eőr).
Némán siklik fejünk felett
Egy nagy,
nehéz kerék.
Csak az a kérdés: melyikünk,
Ki jut alá elébb:
A kerék mindent elsimít.
Jót, rosszat
egyaránt,
S mi bámúljuk folyton, bután
A rejtelmes talányt.
Mi nagy lehet a boldogság
Amott,
túl a "hegyen":
Hogy ennyi, szörnyű szenvedést
Kissé
jóvá tegyen!
Ha ily rémes hatalma van
Az ördögöknek
itten
Mi hatalmas, mi végtelen,
Mi jó lehet az Isten!
(Anarcs)
Mint redves fa, melyet a féreg
kirágott,
Egyenként hullat el levelet, virágot,
Mig csak nagy,
kiszáradt leveletlen réme
Vihartól tördelve, meredez az éjbe.
Úgy foszlik le rólunk naponta az
élet,
Naponta egy öröm már a tegnapé lett,
Még csak
most csillogott a tavaszi fénybe,
Már lesiklott lassan enyészet
ölébe.
S Isten haragjából, mind eztet
minékünk
Tehetetlen-gyöngén, nyugodtan kell néznünk,
Nyugodt,
öntudatos, tágra nyitott szemmel:
Hogy pusztúl el minden, virág,
állat, ember.
Miért ne? - hisz a nagy, örökös
enyészet,
Csak azt fogadja be, a mi elenyészhet,
A mi
több, a mi jobb - mit tudjuk a végét?
Ember
hogy érthesse Isten bölcsességét?
(Anarcs)
"Hiszed-e, hogy hatalma van
A
látható felett
A
láthatatlannak?"
Hiszem,
Mert
máskép nem lehet.
"Hiszed-e, hogy győzelmesebb
A
szeretet a fény
Az árnyaknál?"
Hiszem,
mert így
Sugallja a remény.
"Hiszed, hogy boldogságot ád
Az
örök nyugalom?
Hogy él az örök szeretet?"
Hiszem, mert -
nem tudom.
(Anarcs.)
(Rytmicus próza.)
Kényelmes homályos szobába
Beömlik még
az esti fény,
Nehéz, mély-szín függönyök redőzetén.
Egy férfi
ül, nagy karos székben, -
Java korába,
Elhagyottan
magába.
Előtte könyv,
Felnyiló lapjain
Hervadt virág
szétporladt szirma,
Felszálló, fogva tartott illata.
A férfi néz, az illat száll körülte,
Szól
hozzá egy rég múlt tavaszról.
A falon egy kép, homályos vonások
Egy
lényről ki már ezen alakjában
Nincs többé - elmúlt.
A férfi néz, az illat száll körülte
S
a kép bűbájosan rá mosolyog,
Szól hozzá csöndes
édesen:
"Vigasztalódjál én, én kedvesem
Hisz az idő a
gyöngéd orvos
Bekötöz majd minden sebet."
A férfi
szenvedélyesen zokogva felnevet
"Hiszen ép azért nem
lehet,
Ha örök lenne legalább emlékünk,
Ha megmaradna
fájdalmunk heve
A feledés penésze
Legalább ezt ne vonná be
soha!
De így, de így nincs vigasz nincs remény
Hisz úgy
szerettelek,
Csak néhány rövid éve -
Meghaltál,
És - én
elfeledtelek!"
(Nagy-Eőr)
Orgona virágot téptünk,
De szép volt a
világ nékünk!
Hogy szemedbe tekintettem,
Gondolatod is
értettem.
Hej azóta az az élet
Talán visszájára
tévedt?
Idegen lettél te magad,
Most már alig értem szavad.
Sok virág lehullt a porba
- Hiszen ez
a virág sorja -
Add, ez őszi rózsát nékem -
Legyen rólad egy
emlékem!
(Anarcs.)
A föld öregszik, szíve
dobbanása
Mindinkább halkabb lesz, lecsendesűl,
Megfakúlt a
fű, a levélzet gyérebb,
A fény kifogy, a napsugár kihűl.
Hogy fázik ő, a nagy Pán! Meg nem
érti:
Mi történt? hogy lehet? - Hisz' itt a nyár!
Vagy a
kietlen, virágtalan tájék
Mindeddig csak az én jöttömre vár?
Megfújja most hét-ágú fuvoláját,
Hogy
jőjjön a pille, s madár-sereg
Feje felett csak tépett szárnyú
felhők
Sötét varjúk, hollók keringenek.
A nagy Pán fázik - dideregve omlik
Lába
elé a megfáradt levél,
Sípjából elfogyott az édes dallam,
Már
csak sivít, mint éles őszi szél.
Most haragjában sípját
összetörte
Eldobta: - "mindhiába! nem lehet!"
Őszi
záporként omlik könnye-árja
Szét, a haldokló anyaföld felett.
(Nagy-Eőr.)
Földi boldogságra késő már az élet,
Nem
lehet a földé ki a menyeké lett.
Mintha még itt úszna a távol nagy
égbe
Régi örömeknek piros, bibor fénye.
Ott lenn illatoznak a viruló
hársak,
Vissza csalogatnak régi játszó-társak.
Nem mehetek, nem, nem! ti jőjjetek
hozzám!
Mit érne ha néktek szívem, visszahoznám?
Szavamat már többé úgy sem
érthetnétek
Látjátok - homályos néktek ez az ének.
"Hogy lent mi szép minden!"
hiába mondjátok
Nem térhetek vissza a földre hozzátok.
Szárnyam nőtt, repülök a nagy
mindenségbe.
Ti szánjatok hozzám fényes fehér égbe!
(Anarcs)
Szerette a lányt őrűlt
szerelemmel,
Lelkét szerette, testét megkívánta,
Imádta évek
hosszú-hosszú sorján,
Könyörgött, kért, esdeklett - mind hiába.
Vad gyűlölet szállt most éhes
szívébe:
"Várj összetörlek, de enyém lész mégis,
Bosszúból
bár, de magamévá teszlek,
Segíteni fog a pokol meg az ég is."
A lányt majd lassan-lassan körűlfonta
A
gyűlölet titkon-ölő munkája,
Megmérgezve lett élete ezentúl
Többé
nem volt egy nyugodt jó órája.
A bosszú mindent elperzselt körűlte,
A
rágalom, a félelem, a kétség
Gyönge szép testét lassan
összetörték,
Hánykódó lelkét lassan összetépték.
"Most már enyém!" remélkedék
a férfi
Követelő kezét nyújtá utánna.
Hiába - a lány erősebb
volt mégis:
Elmenekűlt előle a halálba.
Keskeny szűk koporsóban, im
előtte
Fekszik a lány. - Hideg, nyugalmas arcza
Kihívja őt
a hatalmast, az élőt,
Egy kétségbeesett utolsó harczra:
"Lásd, el nem érsz! - pedig itt van
előtted
Kiért e hosszú utat tenned kellett."
""Győztél!""
zokog a férfi összetörve -
S imádkozik a halott lába mellett.
(Dolha.)
Vagy két esztendeig
Mint galamb úgy
éltek,
Más emberfiával
Alig hogy beszéltek.
Kis gyerek született -
Az asszony meg
- halva. -
A férj most úgy érzi:
Nagyon meg van csalva.
Rá néz e szép halott
Fehér
homlokára:
Nem mosolyog többé,
Nem szól hozzá szája.
"Itt hagytál, itt hagytál!"
Lázongó
szivébe
Betér a gyűlölség
Nagy keserűsége.
"Hogy szerettem, mégis
Elment,
hűtlenné lett!
Eltűnt a boldogság
Romba dőlt az élet."
Hozzák a gyermeket -
"Vigyétek,
vigyétek!"
Hisz ez rabolta el,
E nyomorúlt féreg."
Azt hiszi utálat
Neki az a
gyerek,
Pedig - szegény ember
Magát gyűlölte meg.
(Dolha)
Gyermekkoruktól együtt éltek
Szerető,
igaz jó testvérek.
Ugy éltek mint a madarak
Világos szép
napfény alatt.
Ha egyiket búbánat érte,
A
másik könyezett meg érte.
Ha egyik szívbe öröm szálla,
A
másiknak nőtt boldogsága.
De egyszer - vagy egy hétre tán
-
Szerelmes lőn az egyik lány.
Örömet erőltet a másik:
De szeme
folyton könyben ázik.
Gondolja: "oh maradj velem!
Mi
neked ez az idegen?
Tán nyújt egy évi boldogságot,
De hát
a hosszú élet-átok?
Úgy nem szerethet, meg nem érthet,
Mint
a hogy én szeretlek téged."
Egy nap, nővére mellett áll,
Fehér,
sápadt mint a halál:
"Hát férjhez mész? Hogy lesz
veled?"
Nevet a lány: "Dehogy megyek!"
Mintha a kis fehér szobába
Egy szebb,
erősebb napfény szállna.
Majd a dolog el lőn feledve
És
visszatért a lányok kedve.
De az egyik szép fej felett
Ott maradt
az emlékezet:
"Most nem, de hátha mégis -
hátha?
Szent Isten! Inkább a halálba!"
- - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Egy hideg karácsony napon
Beszállt a
nyitott ablakon
A kis, fehér, lányos szobába
Egy sürű árny: a
halál árnya.
Elhervad tőle egyik rózsa,
A másikat
az Isten óvja!
Felsivítva kap most fejéhez:
"Úgy-e
nem hagysz el? nem mégy férjhez?
Mégis elhagysz? Maradj
velem,
Édes testvérem, mindenem!"
Rá néz, már kezd nyugodtabb lenni:
"El
nem rabolhat tőlem senki!
Most közbe még egy rövid álom,
-
Meglellek majd a más világon!"
(Dolha.)
Csinos jó fiú volt,
Még is
megvetették,
Érzékeny és gyönge
Azért csak nevették.
Nem volt az élethez
Többé
bátorsága,
Menedéket talált
A védő halálba.
Szürke koporsóját
Sorban körül
állják,
Itélnek felette
Birálják, sajnálják.
Mintha mind szemére
Akarná most
vetni:
Elrontád a tréfát,
Kin fogunk nevetni?
Követ zúditana
Mindegyik fejére,
De
már nincsen élő
A ki őt elérje.
(Anarcs).
Már hetek óta kisérget egy álom:
Hogy
nincsen semmi, semmi e világon,
Hogy nem létezünk, s a
föld minden lénye
Csak távol tárgyak vissza - tükrözése.
Megmozdúl a "tárgy" ottan
messze, távol,
S eltűnik itt a tükrözés magától,
Az
Isten tudja, mely új égi testre
Lesz már ezentúl kósza fénye
vetve?
Biztos a lények halhatatlansága,
De hol-léttüket
keresnünk hiába.
És még tovább szövődik a talány:
Azon
tárgyak sem léteznek talán
Melynek a föld minden lakója,
lénye
Csak visszavetett tükröződő fénye?
Tán ez is csak
viszfénye azon fénynek
Melyet "Istennek" neveznek a
népek?
(Anarcs).
Roskad a nagy tető
A régi ház
felett,
Elették a zsindelyt
Sok hulló levelek.
Melyek őszről-őszre
Lassan estek
rája,
Eső-vert a fala,
Rongy a gerendája.
A gyerek-szobában
Nincs már a sok
gyermek,
Ki meghalt, ki elment
Régen "nagy embernek".
Nem teritenek már
Húsz harmincz
vendégre
A nagy ebédlőben,
Ennek már mind vége.
Eltünt a cselédség
A hangos
konyhából
Hirmondó se maradt
Szakácsból kuktából.
Eltünt a perelő
Víg szolgálók
hadja,
Csendesen főznek ott
Csak úgy, napról napra.
Víg parípa, kutya
Erre már nem
vágtat,
Eltünt a sok kedves
Fényes-szőrű állat.
Egy árva gólya áll
Az udvar
közepén,
Fázik - kis békákat
Tücsköket fog szegény.
A nagy régi kertben,
Elsárgúló
galyak
Az utak mentében
Sűrűbben hajlanak.
Vadabb növése van
Kissé a
virágnak,
Szabadabban nőnek
A bokrok, az ágak.
De azért szép a kert,
Kedves a ház
tája
Falát sűrűn fedi
A jázmin virága.
Kedvesen süt a nap
A korhadt
fedélre,
Lágyan hull a harmat
A hulló levélre.
Ha nincs víg hangja a
Lecsendesült
háznak,
De nyoma sincs benne
Fájó életláznak.
Az Isten őrizze! -
Nyugalmas
környéke,
Azt hiszem hogy ilyen
A boldogság képe.
(Anarcs).
Te szóltál hozzám, harmatos hajnalba,
Ki
uralkodsz a mindenség felett
A külvilágon át szóltál
szivemhez,
Légyen imádva, áldva szent neved!
A földi élet sötétlő határán
Túl, egy
örök fényű csillag ragyog:
Elképzelem a halhatatlanságot -
Hozzád
illő, hallhatatlan vagyok.
Félve előtted nem borúlok porba,
Hozzád
emel a leghőbb szeretet
Egyenlők vagyunk: engem te teremtél,
Én
gondollak, s igy megteremtelek.
(Nagy-Eőr).
(Ma).
Ha köztünk járnál jóságos sziveddel,
Te
megtestesült égi szeretet,
Csak úgy mint régen - ma sem lenne
helyed,
Be nem fogadnának az emberek.
Mert örök szemrehányás nekik, hogy
te
Földi alakban tiszta tudtál lenni,
Dicsőségednek
kérik osztályrészét
De életedben nem követne senki.
Szeretik ők, ki hozzájuk hasonló,
Ha
túl nem kap, de hitvány, gyönge, gyáva,
Megdicsőiti őket ön:
szemükben
A mások vétke, a mások hiánya.
Ma is, csak úgy mint hajdan szólna
népünk:
Feszitsd meg őt, de Barabást add nékünk!
(Anarcs).
Kis falu van a csendes Nyírségben,
Szép
nagy kert, a falu közepében
Légyen áldott minden egyes
fája
Minden egyes, hajlongó fűszála!
Ez tanitott minden szépre, jóra,
Legyen
áldott minden itt élt óra!
Boldogságot, békét csak itt
leltem,
Fa-gyökér-ként hozzá nőtt a lelkem.
Sűrűdnek az őszi, esti árnyak,
Hozzám
kedves, ösmert hangok szállnak:
A mezőn még dalolnak a lányok,
A
majorban lenn, egy liba gágog.
Mellettem most egy madár felrebben -
A
faluban ugat nagy ijedten
Öt hat kutya. - Ott kurjant egy
gyerek
Kiséri a tengeris-szekeret.
Ősz van - hordják be a föld termékét
-
Adjon Isten nyugodalmat, békét!
A természet áldott szent
nyugalma
Ember által ne legyen zavarva!
(Anarcs).
I.
Isten
szava
a fagy csillogásában.
Földetek elfordúlt a
naptól,
Életgerjesztő sugaraktól,
Egy új időszak jött reátok
Az éjt már
"új évnek" mondjátok.
Halandó lény sohsem feledjed:
Földi
idő múlik feletted.
Mit el nem érsz idő határán,
Megváltod
az öröklét árán.
Czélod bár fedje sürű fátyol,
Vonz a
magasság, vonz a távol.
Kerülő utakon ne tévedj,
Fejlődnöd
kell, csak ez az élet!
(Anarcs.)
II.
Isten
szava.
(Fellángol a gyertyafényben egy haldokló mellett.)
Perczről-perczre, napról-napra,
Minden
egyes pillanatba'
Jő az élet, száll az élet:
Árnya-lángja
egy nagy fénynek.
"Nagy" s "kicsinynek"
mondogatják
Jelenségek folyamatját.
Nincs "nagy,"
mely "kicsiny" ne lenne,
S kicsinyben a nagyság
benne.
De mindig érthetlen marad
Előttetek
minden alak,
Mely hozzátok nem hasonló,
Légyen undok, légyen
vonzó.
Hogy lenézed az "állatot",
Az
"angyalt" meg eltagadod,
Nem látod csak saját
képed,
Az összhangot meg nem érted.
Büszke ember nézz e földre
A te élted
festi zöldre.
Gyáva ember nézz a napba,
Életed e
sugarakba'.
Rokon a test, egy a lélek.
Egy összhang az
összes élet."
(Nagy-Eőr.)
III.
Isten
szava.
(Mint egy nagy csend magasztos harmoniája nem
"hallhatóan"
csak érezhetően, tölti be a lét
végtelenségét).
Kezdet nincs, vég nincs, térnek nincs
határa,
"Életnek" nem lehet "halál" az
ára
Mert a halált fölváltja majd az élet,
Földé csak az marad,
mi a földé lett.
Látjátok távol csillagok, hogy
égnek,
Tovább! tovább! határa nincs az égnek,
Határa nincs a
teljes boldogságnak,
Ha győzött a fény, elégnek az árnyak.
Teremtett lény, - halandó - tiszta
lélek
Mind bennem él, mert Én vagyok az élet,
Mert Én
vagyok a következetesség
A változatlan, teljes örök
egység!
(Anarcs).
IV.
Isten
szava.
(A szűz alakjában súgárzik).
Bennem súgárzik tisztaság fénye,
Földnek
virága, angyalok erénye,
Méhembe szállott az égnek egy
napja,
Földi életét szűz testemből kapja.
Csak kinek lelkén, se salak, se
vétek,
Méltó követje malasztteljes égnek,
Csak a ki tiszta,
választatik jóra:
Lenni szenvedők vigasztalója.
Ki elvesztette
erénye fényét,
Kell, hogy keresse letünt reményét,
Csak a ki
tiszta, hozhat kegyelmet:
Vígasztalhat bűnös, szomorú lelket.
(Nagy-Eőr).
V.
Isten
szava.
(mint álom vonúl át a szobán).
"Fátyol! csillagsugárból, ködből
szőve
Borúlj boldogra, borúlj szenvedőre.
Álom! benned ma s tegnap
egybe olvad
Megérzett folytatásod csak a holnap.
Csak erősebben hullámzik
sugára
Lét - öntudatnak a jelenre, mára.
Hunyd le szemed, s a pillanatba
téved
Multaknak és jövőnek mondott élet.
Fáradt utas, ha pihenésre
szálla,
Nyugalma boldog, édes, szép az álma.
Fáradt utas, mért borzasz még is
vissza,
Mélyebb álom ha éltedet felissza.
Az élet nem kezdődik, nincsen
vége
Egy hullámzó fény csak a mindenségbe.
(Nagy-Eőr).
Sötétség lelke! Örök hála néked!
Légy
áldva, te szegény, elkínzott vétek,
Ki áldozatként jöttél e
világra,
Nem életre teremtve, csak halálra.
Előtted zárva,
rejtve élet kincse,
Tiéd az örök szenvedés bilincse,
A
felbonthatlan, kérlelhetlen átok -
Meghatva nézem magas hivatásod.
Sötétség lett, hogy a fény jobban
égjen,
Éj lett, hogy csillag látszodjék az égen.
Te alacsony, szegény bűnterhelt
lélek!
Eszmény erősbödik ha küzdhet véled.
Undok rútságok
világunk bevették,
Hogy - az örök szép
győzedelmeskedjék.
Csillogva nő az erény fehér szárnya
Ha a
bűn szörnyű torzalakját látja.
Sáros, vétektől-szennyes föld
terméke:
Az örök eszmény, szent nyugalmas béke.
Halálra szánt, föld-áldozatja:
vétek
Eszmények termelője, hála néked!
(Anarcs.)
De boldog, boldog vagy szép földi
élet!
Forró álmunkba a holdsugár téved,
Éltünk: a csalogány
dalára várni,
Lelkünk lehével az égbe szállni.
Az égbe szállunk illatunk
szárnyán,
Szinünk özönje: egy fényes szivárvány,
Öszhang:
alakunk minden aránya,
Létünk: a boldogság tündöklő álma.
Jó anyaföldünk, légy áldott, légy
áldott!
Hálásan csókol hulló virágod.
Légy áldott forró nap
ragyogó fénye!
Éltünk adója, boldog reménye.
Légy áldott szép
ég, ki mindent adsz nékünk,
Hiszen mind, mindig az égben
élünk.
Szeretet, boldogság felettünk itten,
Csend, béke,
szeretet, te vagy nagy Isten.
(Anarcs.)
VIII.
Isten
szava
(a kórház körűl szállongó betegségekben.)
Fellázadt hangotok
Száll fel az
éghez,
Csak egy a felelet:
"Ember ne vétkezz!"
Kérelem, lázadás,
Minden
hiába,
Betegség és nyomor
A vétek ára.
Szegény rossz szenvedő
Miért
feledted:
Csak saját életed
Itél feletted.
Szegény jó szenvedő
Ki mások
vétkét
Hordod - eléred majd
A teljes békét.
Csendes-türelmesen!
Hisz' mind
elértek
Oda, hol nincs nyomor,
Betegség, vétek.
Kerülő utakon,
Tévelygő lépttel:
Ki
minden égi jót
A porban képzel.
Rövid, könyebb uton:
Ki forrón
vágyva
Várt az égi örök
Nagy fénysugárra.
(Nagy-Eőr.)
Szegény vándor! remény kell néked,
Hogy
a homályos czélt elérjed?
Reménység, félelem hiába,
Előre hát!
Mért néznél hátra?
- Akarjad bár, vagy nem - a
végzet
Minduntalan előre késztet.
Mit sem tudunk, csak sejtjük
itten,
Hogy jó az élet, jó az Isten.
S ha bizton tudnánk, hogy halál van,
Mi
nyugalom lesz a halálban!
Ki nézne múltra vagy jövőre?
Van egy
czél, de mi? - csak előre!
(Anarcs)