---

Tartalom

Kirajzás (Előhang helyett)

I. /1994/
Az I. utazás "hordaléka"
  1. "Napszámosok" voltak Torontóban
  2. Hullámok hátán Kanadában
  3. Valaki öltözik
  4. Éjjeli bár
  5. Tökéletes világ
  6. Ahol a szél lakik
  7. Lesz ébredés
  8. Ácsorogj csak a parton
  9. Harsogó végzet
  10. Lapulni készülődve
  11. Utolsó dollár

II. /2004/
A II. utazás "hordaléka"
  Csodahelyek

III. /2009/
A III. utazás "hordaléka"
  Interjút adok Andrea unokámnak

IV. /2013/
A IV. utazás "hordaléka"
  Az Új Világ ellentmondásos emlékei

V. A "ráadás" - amivel minden valahogy kerekebb lesz /2017/
Az V. utazás "hordaléka"
  A végállomás megközelítése (úti gondolatok 25 énekben)

---

Előszó

Nagy család voltunk: öt gyerek. És a szülők.

A második világháborút s az azt követő kemény évtizedeket együttesen, közös fedél alatt éltük meg Kolozsvárott. Majd az ezerkilencszáz hatvanas évek elején megkezdődött a gyerekek által várva várt kirajzás: előbb Zsóka néném, majd jómagam költöztünk el a szülői háztól, külön családot alapítva; ő kezdetben Radnótra, majd Csíkszeredába költözött, én a hegyeken túl, Bukarestben telepedtem meg.

Később, a nyolcvanas években kisebb testvéreim - Tamás és Ágnes, plusz családjaik - már távolabb pályázták meg életük jobbra fordulásának esélyeit: meg sem álltak Kanadáig.

Közben néném is Párizs lakója lett, míg végül Péter öcsém is vette a vándorbotot és átlépett az anyaországba.

Én végül is, hosszú bukaresti évtizedek után Csíkba költöztem, szüleink végső nyughelye közelébe.

Sokszoros veszteségként éltem meg azokat a felemás búcsúkat és távozásokat. Minden bejelentett rokoni szándék és távozásról szóló hír erősen megrendített, növelte körülöttem az érzelmi űrt és arra intett, hogy az efféle kirajzásokról könnyen elképzelhető - nemzedékeken át megismétlődnek, sőt, fölerősödnek.

Elvégre mindenki keresi a helyét ebben a világban. Hogy hol és miként, ez nem életrecept kérdése. Egyénre szabott. De tény, hogy a népmesei "elindult szerencsét próbálni", sokunk esetében szó szerinti valóság. Utazással, környezetváltoztatással, olykor gyökeres otthonváltással jár. Így könyveltük ezt el egymás előtt is anélkül, hogy különösebben kibeszéltük volna a személyes indítékokat, háttereket, esélyeket. Minden tekintetben távol álltunk a Csehov darabjaiból megismert, szenvelegve vívódó tipikus orosz családi környezettől, amelyben teázás közben mindent alaposan meghánynak-vetnek, majd annak a fordítottját is tüzetesen kibeszélik, és szenvedve töprengenek vagy töprengve szenvednek, egyre megy.

Amit tudnunk kell: az elvágyódó, vándoréletű emberek nem érzik jól magukat a saját bőrükben. Szívből remélik, hogy az új környezet, a változott helyzet, a nagyobb valószínűséggel rájuk találó esély megváltja a lélek szorongását, szárnyakat ad az addig elérhetetlen vágyaknak, előcsalja a szerencse figyelmét, ránk villanó mosolyát.

Gondolom, testvéreim is így vágtak neki a távoli levegőóceánnak, mert kényelmi szempontok miatt az újvilági hajóutakra ma már senki se fizet be...

Akkoriban született néhány versem azóta is élénken felidézi bennem távozásuk miatti keserű zaklatottságomat

...

A verseket magam elől is szigorúan, fiókba zárva őriztem, s majd csak akkor kerültek napvilágra, amikor a társadalmi szintű gondolat-gyanakvás és -üldözés időlegesen kiment a divatból. Csakhogy addigra már az utak is szabadabban kínálták magukat, s viszonylag bukaresti családomban is bekövetkezett a "Nagyon vigyázzatok magatokra! Aztán írjatok!" aggodalmas ismételgetése: a kilencvenes évek elején Attila fiunk célozta meg a kanadai Torontót - testvéreim nyomdokán haladva -, pár évvel később Anna lányunk távozott férjével és jövendő lányunokánkkal a szíve alatt, a még ki sem hűlt családi nyomokat követve.

De távozásuk előtt, 1994-ben még Attiláék vendégei lehettünk néhány hétig, hogy saját szemünkkel láthassuk, mire vitték, miként megy soruk, s egyúttal magunk is belekóstoljunk az otthontól távoli lét mindennapjaiba. Egyúttal viszontláthattam testvéreimet és családjaikat, s ha szóban nem is kerítettünk rá sort, a tanulságot levonhattuk, ki-ki a maga számára: vajon megérte?

Egy ilyen szentencia nyílt kimondásához azonban nagy merészség kell. Amekkorával én személyesen nem rendelkezem. Ezért az ottlétünk során, majd a később - különböző alkalmakkor és időszakokban - megismételt látogatásainkról készült vázlatos naplójegyzeteimet most úgy öntöm formába, hogy az olvasó maga szűrhesse le, saját használatra a szükséges következtetéseket.

Az első - az 1994-es - naplót egy erősen vázlatos változatában közreadtam már Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (Polis Könyvkiadó, 2010, Kolozsvár) című könyvemben. Ezúttal kellőképpen kiegészítve, újabb - 2004-ből, 2009-ből, illetve 2013-ból származó feljegyzéseimmel, illetve válogatott "hordalékaikkal". Vannak bennük helyek és helyszínek, látványok, amelyekről csak a többszöri látogatás után sikerül teljesebb, jelentéses élményt szerezni. Így például a Niagara inkább csak idegenforgalmi hangulat az első látogatáskor, de versbe is kívánkozik, hogy aztán, valahányszor visszatérünk Kanadába, a vízesés felkeresése lehetőleg ne maradjon ki a programból...

---