CZÓBEL MINKA: OPÁLOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-380-9 (online)
MEK-18799

Ha kinézek szép csillagos éjjel,
Elutaznék Gönczöl szekerével,
Úgy is Kövesd felé áll a rudja,
Arra megyen gondolatom utja.

Arra megyen, a hol engem várnak,
Nagy öröme lesz ma a rózsámnak.
Hozzá szállok egy csillagsugárba',
Tudom úgy is, rólam lesz az álma.

Tisza partján sulykolnak a leányok,
Leszálló nap heves fényt vet reájok,
Piros szoknyán elsiklik sárga fénye,
Megcsillan a Tisza futó vizébe.

Megakad a halvány fűzes bokrokba
Fakó lesz a partok sárga homokja.
A part felett sötét kék ég mosolyog,
Lenn a viznél vígan folyik a dolog.

Kék-veres folt szétteritve zöld gyepen,
Majd mellette fehér ingváll meglebben,
Sárga kendő, rózsaszinű virággal
Incselkedik a fényes napvilággal.

Nagy sulykokon csillognak a vizcseppek
A leányok szétugrálnak, nevetnek,
Ha futó hab megcsiklandja lábukat,
Vagy a ruha uszó galyba megakad.

Azt gondolják: ha a ruha kiszárad,
Milyen szépek lesznek ők majd vasárnap;
Hogy tetszenek majd mindegyik legénynek,
Nem gyanitják: csak most igazán szépek.

Nem is tudják, mily szomorú - hiába -
Legényt váró fehér cseléd vigsága.
Most körültök örök szépség mosolyog,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Lenn a Tiszán vigan folyik a dolog.

Még fagy öleli föld felületjét,
De mozdul az élet.
Az első sugár
Szinesre szövi mezők szövetjét,
Már utban a sok dalos madár.

A vadgalamb már keresi párját,
Melylyel boldog, uj hazát remél,
Meredő galyak alig várják,
Hogy bimbó fakadjon, zsenge levél.

Szürke galyakban, fekete földben
Már alig várja szines kikelet,
Hogy szétömölhessen, fényesen, zölden
A télen ásott sirok felett.

Eljött már a gólya,
Rászállott a házra:
Kelepeld el nékem,
Hogy volt Afrikába?

Sötét ákáczsor közt
A szekér nyomába,
Kavargó porfelleg
Sürün száll utána.

Repülni tanuló
Fiókgólyák járnak,
Keresztben az élet, -
Vége már a nyárnak.

Pihennek a fűben
Szénagyűjtő lányok,
Kaszások pihennek -
Megnyugszik kaszájok.

Száradozó füvet
Sáska, szöcske járja,
Kipattan a fűből
Megrezdülő szárnya.

Mohás göröngyökön
Zöld gyíkok siklanak,
Hajlongó virágok
Kékes árnya alatt.

Kövér, zsongó dongók
Járnak a virágon - -
Tán már ember sincsen
Ezen a világon?

Csendes Holt-Tiszának jégsima vizébe,
Tisztán tükröződik a partok vidéke.
Pirosló fűzgalyak, hosszú sáslevelek,
Fehérfelhős kék ég, a csendes táj felett.

A sás közt egy csolnak szomorú, elhagyott,
Nem használja senki, régen léket kapott,
Itt éri tél fagya, itt a nyári meleg,
Halkan borúlnak rá hosszú sáslevelek.

Szinesednek már a viz tükrén a fények:
Első csillámai piros esti fénynek.
A lemenő napban virrad már a holnap -
Csendesen merül el a vizbe a csolnak.

Esőcseppek, ködfoszlányok, -
Sűrü erdőkön keresztül,
Esőcsepptől, ködlepeltől
A levélzet össze rezdül.

Ködfátyol hamvas szövetjén
Láthatlan hold fénye árad,
Hegyek ormán épülnek fel,
Köd-alkotta fellegvárak.

Hűvös szellő jön Keletről
Széjjel fujja a sötétbe
Mind a várat - száll az erdőn
Tépett ködfoszlányok fénye.

Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára,
Fekete lomb sürüjéből kiválik
Egy madár szárnya.

Hófehér gyep felett körözve száll el,
Betéved majd fekete lombok közé,
Össze vonja a fényt és árny sötétjét
Szárnya röptével.

Hangtalan száll hófehér holdfény szála,
Hangtalan száll fekete madár szárnya,
Csöndes kertben álmatag éjjel titkos
Varázslatába.

Semmit sem nézni,
De mindent látni,
Semmire se várni,
De mindent várni,
Mindent élvezni,
Semmit sem kivánni,
Csak menni, menni,
Félelem nélkül,
Halasztás nélkül,
Előre bátran
Édes otthonunkba,
A nagy idegenbe
Fénylő sugár felé,
A csillag irányban.

Kis szürke ló húzza
A fakó szekeret,
Fakó szekérkasban
Zöld dohánylevelet.

Ha majd a zöld levél
Kéklő füstbe olvad,
Hol leszek én akkor? -
Hol leszek majd holnap?

Hold jön fel - nem érünk rá várni,
Virág int, - nincs időnk megállni,
Boldogok vagyunk, - de hiába -
Nem érünk rá a boldogságra.

Talán egy szép reménység csábit?
Távolabb szebb csillag világit?
Vagy édenkert lesz a világból,
Ha gyorsan «holnap» lesz a «má»-ból?

Oh, dehogy! - csak előre törve,
Türelmetlenül járunk körbe,
Hogy majd elszédülünk belé -
Ugy rohanunk a sir felé.

Együtt vagyunk ismét,
Mint régmúlt napokban,
Szeretlek, mint akkor, -
Ki tudja, - tán jobban?

Szomorúság úszik
A felhők szegélyén,
Ki tudja, mi történt
Lelkünk rejtett mélyén?

Nagy némaság felett
Szavunk összecsendül, - -
Beszélj nekem elmúlt,
Eltünt szerelemrül!

Nagy füvek hajlanak
Fehér felhők alatt,
Napsugaras délben,
Hamvas szőkeségben.

Mint libegő zászlók
Feketéllő rongya,
Ráborúl a kék ég tejszinü lapjára
Távol álló nyárfák
Tépett koronája.

Elhallgat a tücsök,
Sáska repülése
Megrezzen a fűben,
Megrezzen az ágon
Cserfák kemény lombja.

A viz felől hallszik
Habok locsogása,
A gulya mozgása,
Legelést kisérő
Egyhangú kolompja.
. . . . . . . . . . . . . . . . .

Csend - - - - -
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mindig csendesebb lesz a rét,
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Áll a déli álom a világ felett,
Megpihen az élet,
Jönnek az emlékek - - -

Elzárt kertben három virág szála,
Három fényes liliom virága:
Három fehér zárdaszűznek lelke
Nyiladozik titkon a kis kertbe?

Szól az egyik, a csillagsugárhoz:
«Hiába hivsz vissza a világhoz,
Szép az élet - elöntötte mérge
Testem-lelkem - vezeklem most érte.»

Csalogány dalához szól a másik:
«Ne csalogass! szemem könyben ázik,
Szivemhez forr sok szomorú emlék,
Kint ismét csak boldogtalan lennék.»

A harmadik szavukat sem érti,
Mosolygása a két nővért kérdi:
«Mit beszéltek? hát ott túl a falon
Van még más is, mint örök nyugalom?»

Eljött az ifju apácza.
S a lázbeteg,
Keze alatt életre, ujra
Felébredett.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
«Csak gyorsan nővér, a fogat már
Itt készen áll,
Nincs sok idő, - végső harczot viv
Élet-halál.»

«Igen, megyek. - Egy néhány percz még
S készen vagyok.» -
- Le néz, hol olvasója végén
Kereszt ragyog:

«Jaj, a Megváltó érczalakja! -
Hogy is lehet?
Nézd, jó anyám! baj érte éppen
Keresztemet.

Eltört! Krisztus leesett róla» -
- «Hiába már,
Tedd egyelőre a fiókba.
A beteg vár!»

Hosszu kinos nap s éjszakákat.
Telet követ
Virágillat, bogárzsongással
Telt kikelet.

Ünneplik beteg gyógyulását:
Pezsgős pohár
Cseng össze. - A nővér szemében
Egy uj sugár.

«Mért esett le Megváltóm képe?
Én Istenem!
Mintha már nem is magam lennék,
Mi lesz velem?»

Hálás beteg ir a nővérnek,
De levelet,
Zárdából nem kap - idegenből
Jő felelet:

Hogy már a fehér szűzi fátyol
Nincsen fején,
Fejkötőt, s asszony gondot öltött
Régen szegény.

«Mert nem figyeltem, meg sem értém
A bánatot,
Midőn Krisztus, keresztem, s engem
Ugy elhagyott.»

Mi szép az álom, álomban járok,
Csak fényes álmot, mást ugy sem várok.
Kavicstól félek, kavics élétől,
Lelkem felébred, szivem megrémül.

Csak hang ne szálljon! hangok ha érnek
Eltünt az álom, elnémul az ének.
Mi szép az ének ha nincsen hangja,
Nappali éjnek zugó harangja.

Még nem jött az óra - szemed se nézzen -
Csak az egy szóra, légy mindig készen!

Nagy ünnepet ünnepelnek
A kisvárdi várba'.
Krucsayné hosszu utról
Hites urát várja.

Csónakon jön, várt övező
Mocsáron keresztül.
Tán itt is van? - Vadlud repül
Sás levél megrezdül.

«Nem jöhet még, messze jár még,
Ha holnap beérhet -
Krucsayné! régen tudod,
Majd meghalok érted.

A csókodért, szép szemedért, -
Meghalok utánad!
Krucsayné! csillapitsd le
Ezt a gyilkos vágyat!»

Szőke fiu, a ki mondta,
Félig-meddig gyermek.
Nem is nézi Krucsayné
Soha nagy embernek.

Hogy könnyel telt kék szemeit
Halvány arczát látja,
Megremegő hangját hallja,
De szivből megszánja.

Közeleg a fiu felé -
Lángba borul lelke,
Két karjával szőke fejét
Magához ölelte.

Piros ajka csókra hajlik,
Már majd nem hogy érte -
- Nagyot sikolt - sötét zordan
Előtte áll férje:

«Látom, hogy nem unatkoztál,
A míg távol voltam.
Hogy csókod ily tüzes lehet
Magam sem gondoltam.

Tüzes csóknak hideg pallos
Legjobb orvossága.
Leüttetem bűnös fejed,
Szép Tolvaj Borbála!»

Erkélyről nézi a várúr
Itélete végét,
Meg sem rezdül, hogy a hóhér
Viszi feleségét.

Meg sem rezdül, meg sem mozdúl,
Csak szivét átjárja
Kéjes mámor, hogy a pallost
Megvillanni látja.

Azt a fehér, habos nyakat
Mikor szeli széjjel,
Akkor szereti az asszonyt
Igaz szenvedélylyel.

Aztán lassan, meggondoltan
Befordul a várba,
Mosolyogni emberfia
Többé sohsem látta.

Hull az eső sürű cseppje, ólmos felhők alatt
Egész nap csak csapdosta a ragyás csárdafalat.

Tört ablakon sivít a szél, a kis petrol lámpa
Meg-meginog hosszú drótján, füstös lesz világa.

Vendég ugyan hogy is jönne, ily veszett időben?
A csaplárné is elaludt ott a kármentőben.

Hiszen olyan jó madarak ma már nem is járnak,
Mind elpusztult - régen vége a betyárvilágnak.

De mégis jön - ajtó nyilik, lassan belép rajta
Őszült ember - de csak látszik, hogy a «régi fajta.»

Az öreges csaplárné is éppen hogy felébred,
Hogy oda néz, alig-alig hisz a két szemének.

Tán ő megint fiatal lett, hogy csak ismét hallja:
«Száz gyertyát meg száz liter bort ide az asztalra!»

Legel a Koncsáné ökre zöld mezőben,
Pihen a Koncsáné ura temetőben.
Szegény özvegy, gyászos özvegy mit csinálhat?
Ebédet főz, ebédet visz a szolgának.

«Gazdasszonyom, nem jó ez az étel nékem,
Jobban esnék, ha hozná a feleségem.»
««Mit feleség? - malomkő az a legénynek,
Azon őrlik meg örömét életének.»»

««De bársony egy hű szerető puha karja,
Még az esti szellőtől is betakarja.
Leányfővel ki ismerné a szerelmet?
Édesebb a méz is, hogyha másnak termett.»»

Legel a Koncsáné ökre zöld mezőben,
Pihen a Koncsáné ura temetőben,
Vetett ágyon heverészik benn a szolga -
Míg Koncsáné kergeti a legyet róla.

Betyár gyerek áll az utczán,
Azt sem tudja, minek áll ott,
Langyos szellő hoz elébe
Egy hervadt fehér virágot.

Langyos szellő, nyári szellő
Koporsóról futa hozzá -
Mintha az az egy szál virág
A múlt tavaszt vissza hozná.

Harangoznak a faluba',
Gyülekeznek az emberek,
- Temetésre gyülekeznek. -
Elfordul a betyár gyerek.

Soká állong még az utczán,
Azt se tudja, minek áll ott, -
Lassan kalapjához tüzi
Az egy szál fehér virágot.

Hogy mi történt?
Meg se várja - -
- - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - -
Eltörött egy
Madár szárnya.

Kigyúlnak a csillagok a falu felett,
Sötétebbre festi az éj a levelet,
Kicsiny házak meghúzódnak a fák alatt,
A sötétből kis ablakok világlanak.

A konyhából kiözönlik a tűz fénye,
Fénylepedőt vet az udvar közepére.
Mind csendesebb lesz az udvar, falu tája,
Mind jobban elhal az este muzsikája.

A libáknak gágogása halkabb, lágyabb,
Tán egy vándor izgatja még a kutyákat,
Itt-ott egy hang, elnémul majd az is végre,
Mind csendesebb titokzatos éj sötétje.

Ablakokból kifogynak a fénysugarak,
Mind egyenként bezárják már a házakat.
Élő lény már alig-alig akad ébren,
Pusztaság a falu kellő közepében.

Hüvösebb lesz, észrevétlen szellő támad,
Megingatja az udvari fenyüfákat,
Bánatosan-búgó hangot hoz a szellet:
Edényt mosva, a szolgáló énekelget.

Csúszik-mászik a földeken,
Mint egy kigyó, mint egy állat,
Maga után, mint a csiga,
Hagy egy fényes hosszú szálat.

Bebúvik a hegyek közé,
Fúrott odújába vész el,
Folyamokon által siklik,
Öntudatlan állat-észszel.

Belsejében változatlan
Számtalan lény helyét lelé,
Mindet magával ragadja
Sorsa elé, sirja felé.

Nappal szétterül mezőkön,
Ingó-lengő füstje árnya,
Éjjelenként - mely ragadja -
Mintha tüzből lenne szárnya.

Fénybogárként szállingóznak
Sziporkák nagy vasfejéből,
Sugár árad a mezőkön
Világított belsejéből.

Itt elillan, ott felvillan
Lámpásinak tündefénye,
Mig eltünik zúgva szállva
Bársony-sűrű sötét éjbe.

Nagy akáczfa a kertvégen,
Inog széles koronája,
Megrezdül levélzetében.
Fürész tépi, fejsze vágja.

Még zöldellő lombja közül
Elrebbentek a madarak,
Sugár törzse összeroskad
Kemény fejszecsapás alatt.

Lombtalan lett már a nagy kert,
Téli éjjel még is szállnak
Holdvilágos csillámló hó
Lapja felett ingó árnyak.

Kicsiny háznak kéményéből,
Meleg tűzről hideg éjbe'
Siklik füstfoszlányok árnya,
Holdvilágos, havas fénybe'.

Gyorsan tolúlnak az árnyak -
Régi helyét mig meglelte
Füst alakban a kertvégen
Haza járó fának lelke.

S valahol távol jár
A fekete halál,
Az aranysárga
Hatalmas nyárfa
Megrezdül tőle
Kék levegőbe'.

Mély nyomok a hóban,
Elhagyott nagy kertbe',
Kékesre nyomúlva
A fehér hó pelyhe.

Ki járhatott erre?
- Az út oly elhagyott -
Látom még a nyomot,
De nem az alakot.

Majd visszaképzelem:
Milyen volt az élet,
Mely itt magányosan
A nagy hóba tévedt?

Mintha már látnám is,
Jő felém egy árnyék,
Mintha az árnyékban
Magamra találnék.

Hiszen én jártam itt -
Ide be van nyomva,
De már nem ismerek
A saját nyomomra.

Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.

Világos zöld réten
Sárga kelyhek nőnek, -
Egyhangún hull cseppje
Tavaszi esőnek.

Zöldes szürke folyam
Elhaladó habja
Jön-megy, - mint az élet
Minden egyes napja.

Jön-megy, feltarthatlan'
Ködös messzeségbe',
Egy elhalad, más jön -
Soha sincsen vége.

Apró lépésekkel
Kékes feketében
Sötét varju sétál
Világos zöld réten.

Parthoz ér, egy perczre
A folyamba bámul
S kimérten inni kezd
Elfolyó habjábul.

Kőszobor áll tó közepében -
Fehér márványból vésve,
Holdfényes vizből vissza csillan
Szélrezgő tükrözése.

Sárgúlt levél hull körülötte
Elalvó tó vizébe,
Sárgúlt levél közt tükröződik
Fehérlő szobor képe.

A nő, ki után hajdan, régen
Szobor idomit vésték,
Elporladt már. - Kő sirbolt őrzi
Testének pihenését.

De lelke itt száll körülötte,
Csókolja képe mását,
Bámulja saját szépségének
E földön - maradását.

«Mi szép vagy! én vagyok te benned
Te nem élsz, itt vagy még is!
Én vagyok, voltam, elporladtam,
Ez fény is, sötétség is.»

Hozzá simúl ködfelhő képen,
Hideg, ezüstös fénybe'.
Mintha a nő rég meghalt volna,
A szobor mintha élne.

Titokzatos könyv lapját nézem
Borongó ujév reggelén,
Minden jel annyi bűvös rejtély,
Fátyolos-érthetően,
Int felém.

Jövendő napok mind megirva,
Egymásután mint jönni fognak,
Árnya-fénye már ide vetve
Jövő napoknak.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hány koporsóra, hány bölcsőre
Száll ezen árny, e fény?
Ki ébred még fel a ma élők közül
Jövendő ujév reggelén?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nem létező jövő napok
Biztos jövésükkel,
Itt könyvbe szedve. -
Az élet nedve
Már száll fel bennük,
Mindegyik készen
A mindenségben.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egész sereggel
Visz magával
Számtalan élő lényeket
Az örök éjbe, az örök múltba.

És hoz magával
Számtalan élő lényeket
Az örök múlt, örök jövőjébe:
Fűt, fát, virágot, embert, állatot,

S a világ ürbe
Forognak mind a csillagok,
Azon a nap, s a többi napokon
Egymás után.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A bűvös könyv itt fekszik
Az asztalon,
S bent az első lapon
Vörös betükkel az első sorban:
Először ki irva:
Ujév napja első január.

Leégtek a gyertyák
A bálteremben.
Hajnalodik már,
Felkelő napról
Éj fátyola lebben,
Rózsaszin álmok
Fakóvá lapúlnak
Fáradt fejekben,
Leégtek a gyertyák
A bálteremben.

Leégtek a gyertyák
A karácsonyfáról,
Sötéten, dísztelen
Áll már a jászol.
Arany dió, alma
Eltéve, leszedve,
Köznapivá lankadt
A gyermekek kedve.
Szép aranyálom
A szeretetről
Ismét oly távol,
Egy évre távol,
Leégtek a gyertyák
A karácsonyfáról.

Leégtek a gyertyák
A ravatal mellett
Útra kész a vándor itt -
Távoznia kellett.
Ismeretlen fogalmak
Titkos honába -
Eléri-e még
Földi fény lángja?
Vagy elszállt ő maga is,
Mint egy lángot oltó
Múló lehellet? -
Leégtek a gyertyák
A ravatal mellett.

Ólomszürke égből
Nagy hópelyhek hullnak
Lassú tapadással
Egymáshoz simúlnak.

Tövis disznó, szúnyog,
Békák, zöld seregje,
Rovarok, bogarak,
Eltakarva fedve.

Fehér havas csendben,
Mintha nyárnak álma
Zsongó arany szárnyán
Körülötte szállna.

És benn a kaptárban
Rejtett meleg élet - -
Egymáshoz simúlva
Alszanak a méhek.

Belepte első hó pihéje
Dombok hullámos vonalát,
Fehér dombok, szürke téli ég alatt.
Csak nyugaton szüremlik át
Pirosas-sárgás esti fény,
Mint egy emlékezet
A hó felett.

Falu, gyalogösvényén,
Barnára taposott ösvényen
Fehér hó közt, jön most a csürhe:
Kis kondorszőrű malaczok
Hosszú orrú bozontos disznók.
Rövid vágtába
Piczi lábuk himbálja
Gömbölyded hátukat.
Hosszú fülük fel és le lebben,
Mind sebesebben:
Haza felé! haza felé!
Rövid vágtába,
Egymás nyomába
A csürhe elhalad
Szürke téli ég alatt.

Fehéren
Száll az alkony,
Világos-sötéten
Száll az alkony, száll a csend,
Havas háztetők kéményéből,
Füst szállong,
Ide-oda lebbenve szét oszlik,
Mint egy emlékezet,
A táj felett.

Kavarodik a fák felett
Egy fekete varju sereg.
Talán gondolatim szállnak
Tetejében a nagy fának?

Nyár van, még is szürke az ég,
De szomorú lesz a vidék,
Ha a zöld levél megfázott,
Esőkönytől agyonázott.

Kavarog a nagy fák felett
Egy fekete varju sereg,
Mintha hómezőkön szállna
Érdes hangja, sötét szárnya.

Falu sorja lángban, kivillan az éjbe',
Átcsapnak a lángok fedélről fedélre.

Már a zöld levelü élő fák is égnek,
Mind izzóbb lesz lehe a pirosló légnek.

Sziporkázó üszkök repülnek az égig.
«Vizet! vizet!» hangzik a sorokon végig.

Jajveszéklés, bőgés, harangok zúgása,
Szikrák perczegése, lángok pattogása.

Csak fent a domb csendes, a temető dombja
Mint az éj mind sűrűbb hallgatásba vonja.

De mintha a sirok most megmozdúlnának,
Vagy csak visszfénye tán a tűz világának,

Mely itt lángot vetett ujultabb erőben?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kigyultak a fejfák mind a temetőben.

Csillagról csillagra szép
Angyallelkek szállnak,
Megváltás hirét viszik
Széles e világnak.

Arany csillagfény alatt
Elsimúló hangok:
Zúgnak távol tornyokból
Éjjeli harangok.

Sötét kék ég alapján
Rezgő csillagfénybe',
Keskeny sarló - holdvilág
Aranysárga fénye.

Ide-oda reng a fény,
Mintha bölcső lenne,
Szűz Mária ringatja
Kis Jézuskát benne.

Sipolva megy erdőn, réten,
Körülette minden állat,
Mint vigan megy, talál egy szép
Ingó fehér virágszálat.

Lassubb lesz ugráló lépte,
Nedves szeme ragyogása,
Úgy elbámúl, úgy elfordúl,
Hogy a virág meg ne lássa.

Majd visszanéz, hozzá hajlik,
Meghatottság mosolyában,
Röstelkedve, halkan mondja:
«Édes drága virágszálam.»

Fütyült nádsipján, csermely-tiszta hangon
Világitó, aranyszin éneket,
Örömtől megremegtek a virágok. -
De nem hallgatták meg az emberek.

Egyik munkába járt, vagyont szerezni,
Egy más' ment tompa gyülölség után
Egy harmadik léha szerelmet hajszolt,
Egy mást' körülvett únalom s magány.

Haragra lobbant a baklábu isten,
Hétágú fuvoláját fölveté,
Föl a kék égbe, a fehér felhőkig,
Magas ivben, a zöld lombok fölé,

A síp leszállott lombok sűrűjébe,
Szárnyat kapott s tovább csengett dala, -
Most is örömre hí erdőt, zöld kertet:
Sárga rigó, Pán arany madara.

Lába nyomán kizöldül a fű,
Hol fuvolázva elhalad,
Pille repül, cserebogár zsong
Énekelnek a madarak.

Csalogatva szól a kakukhoz,
Ha felel neki, felnevet,
Szórja a légbe mind a fehér
Hófehér kökénylevelet.

Sötétül a hold, a nagy égbolt
Meg-meg remeg:
Krisztust keresztre feszitették
Az emberek.

Szellem hatalma, lét nyugalma
Mind tova száll,
Fátylát sötéten bontja széjjel
Örök halál.

Bűnét megbánva, Krisztust szánva
Zokog a nép:
«Hogy megváltónk vagy, mért nem tudtuk,
Mért nem elébb?»

De csak ne késsünk. Vezeklésünk
Jóvá teszen
Mit ember szellem bántott, vétett
Egy Istenen.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Virágos réten, erdő szélen
Bokrok között,
Nevet a nagy Pán - ő lesz immár
Az üldözött.

Bükktörzsből róva, széjjel szórva
Bokrok felett
Felállitnak rémes sötétlő
Kereszteket.

Már rászegezve zord keresztre
A faunok mind,
Közöttük Pán bozontos teste
Sötéten int. -

Mint vad madár, még egy mosoly száll
Pán ajkiról
A napsugárba - s élet lángja
Már elborúl.

Keresztek sorja, hosszú sorba
Hegy oldalán,
Mig elérik Krisztus keresztjét
A Golgothán.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Honnan? ki tudja? vándor útja
Ide talál
Egy utasnak. - Borzadva nézi:
«Mért e halál?

Szegény kis fáradt, kecskelábak
Mi vétketek?
S te szelid férfi, tested ide mért
Szegeztetett?»

Résztvevő észszel, gyöngéd kézzel
Mely élted ad,
Leszedi Krisztust a keresztről
S a Faunokat.

Egy gondolatra, máglyába rakja
A kereszteket.
Tűzlángok fénye, jövő reménye
Libeg-lobog az őserdő felett.

Simán folyik le a patak
Megcsillan rajta mind a fény
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Kék napsugarak játszanak
Aranynyal áttört zöld állat-szemén.

Pán zöld szemébe tükrözik
Fenyük megingó kék galya
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Patak habjába ütközik
Imbolygó dongók zümmögő raja.

Szétrebben a dongó sereg,
Mert nyugtalan lett a patak,
Fehéren a zöld viz felett
Pán habszörű macskái játszanak.

Egymásra szöknek, ugranak,
Kinyujtja mind habkarmait,
Ragadja őket a patak,
Szilaj, őrült tánczot jár mindenik.

Feltünik egy, a másik jő - - -
Ragadja őket a patak,
Egy elrohan, más jő elő:
Megannyi fehér, habzó gombolyag.

Ugrálnak a zöld viz felett,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ragadja őket a patak,
Fehéren a zöld viz felett
Pán habszörű macskái játszanak.

Nem hallgatják őt már régen
Hiába szól fuvolája,
Azért csak szórja virágit,
Erdőt, berket vigan járja.

Egyszer mén az országúton,
Sötéten tünik szemébe
Nagy kereszt, magas kereszten
A Megváltó halvány képe,

Szánva nézi őt a nagy Pán:
«Mért szeretted úgy a népet,
Szived kincsét mért pazarlád
Rá, ki téged meg nem értett?»

Szeliden mond a Megváltó:
«És te mért hinted virágod'
Háládatlan durva népnek,
Mért hozod a boldogságot?»

«Boldogság, Szépség,» e két szót
Földi ember meg nem érti,
Hosszú ezredévek folytán
Napról-napra vágyva kérdi.

Mosolyg Pán az Úr szemébe:
«Mi megértjük egymást ketten,
Élünk a zajgó világban
Észrevétlen, elfeledten.

Nevünk mintha ismerős vón',
Egy vagy más szokásból ejti,
De értelmét nem találja,
Jelentését elfelejti.» - -

Száll az alkony, bibor fénye,
Beözönli a világot -
Pán hoz Krisztus keresztjéhez
Vadrózsát s pipacs virágot.

Csöndes a kertnek minden bokra - árnya
Álomlátó dél hullámos hevén,
Sötét foltot tép a nagy nyárfa ága,
Álomlátó dél hamvas kék egén.

A kerti fákon szilvák, almák érnek,
Érnek mind jobban hogy a nap halad,
A málnabokron alig-alig térnek
Piros bogyót csipkedő madarak.

Csend mindenütt, - a ház úrnője alszik,
Eltünt napszámos, el kertészlegény,
Körül csak tücskök czirpelése hallszik,
Két pille játszik a kert közepén.

Lassan megrezdül most a bokrok alja,
Levélzet-árny az úton megremeg, - -
Óvatosan néz, - hogy senki ne hallja,
Felvillannak a fényes, zöld szemek.

Nevetve rázza meg nagy gyümölcsfáit
A kert ura: ő nagy-felsége Pán,
Nevetve dobja érett kék szilváit
Felsivitó sárga rigó után.

Sipol az erdőn végig,
Szavára mind megáll
Kis béka, gyík, giliszta,
Nyul, őz, hernyó, bogár.

A vizből felbukkannak
Üvegszemü halak,
Az ágon himbálóznak
Lágy tollu madarak.

A fűből kimagasló
Virágok ezre mind
Kaczér illat-mosolylyal
Halkan feléje int.

Csak megy az erdőn végig,
Majd vigan felkaczag,
Ha rémült béka ugrik
A kecskeláb alatt.

Dehogy bánt'na teremtményt,
Csak tréfálkozva lép
Futó egér farkára,
Bocsájtja majd odébb.

Majd pille után nyulna
Vigyázó gyöngéd ujja,
Hogy valahogy szárnyáról
Himporát le ne fujja.

S kik rettegve futottak
Mert még nem ismerék meg,
Boldogan jönnek hozzá
Mind mind a teremtmények.

Történik még az erdőn
Sok csintalan dolog,
S álmatag boldogságban
A nagy Pán mosolyog.

Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.

Annyi ha meglehet,
Hogy ép múlóképen
Szerelem csillan fel
Egy vagy más szemében.

De ő nem felelhet,
De ő meg nem állhat,
Szárnya repülése
Másra sohsem várhat.

Miért tétovázna?
De minek is várna?
Boszorkány leánynak
Legjobb társ a szárnya.

Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk csöndes éjbe,
El sem árúl,
Meg se bámúl
Szétsugárzó csillagfénye.

Madár szárnya,
Fáknak árnya,
Puha ködben minden alszik,
Csöndes éjbe
Köd fehérbe
Szárnyunk röpte nem is hallszik.

Avar zörren,
Levél csörren,
Dombtetőn górók merednek,
De túl,
A ködfátyolon túl
Szép tündérkertek nevetnek.

Szálljunk, szálljunk,
Fátyol szárnyunk,
Nincs lefogva, nincs lekötve,
Ködvirágok,
Boszorkányok,
Szálljunk, szálljunk be a ködbe.

Fátyol ruhám sugárból szőve,
Fejemen kék csillag ragyog
Jertek szép hattyuk, fehér őzek
Elringatnak a kék habok!

Jertek tündöklő palotámba
Kristály csillámló viz alatt,
Vidám játékkal körül fognak
Kék pikkelyes ezüst halak.

Hinár-indán sikamlik a viz
Véle sikamlik énekem,
Felkel a hold, a hab felcsillan
Tovább, tovább - jertek velem!

Szőke hajuk, barna hajuk
Himbál hullámon,
Fehér testük el-felmerül
Kék holdvilágon.

Kristály-szemük átvillámlik
Vizrétegen,
Ajkuk mosolyg, őrületes
Szerelmesen.

De nem szeretnek soha senkit,
Csak hüs viz habját,
Hideg kezükkel cseppjeit
Keblükre kapják.

Ujból s ujból futó vizcsöpp
Után hajolnak,
Mig ők maguk ölelő emberkarból
Mind széjjel folynak.

Fázik a boszorkány,
Vékony kis ruhája
Testét nem takarja,
Elfagyott a szárnya.

Tova nem repülhet,
Fenyügalyra szállott,
Zuzmora ellepte
Mint egy nagy virágot.

Hófehér fátyolruhámon
Hold sugárja megakad,
Jobbról-balról felrebbennek
Az elalvó madarak.

Hogyha röptem elsikamlik
Sárgúlt lombú fák között,
Tarlón, hol pókháló szálat
Ezüst harmat öntözött.

Lombbal hintett országuton
Melyen foltot tép a fény,
Elhagyott zöld nádasokba
Felcsillámló viz erén.

Fényben úszom, elrepülök,
Hervadó mezők felett,
Szép a föld, mert ébren a hold,
S alszanak az emberek.

Rózsaszin márványból
Van szép palotája,
Szűz-fehér selyemből
Uszályos ruhája,
Fején kis korona
Rubintból, gyémántból,
Övén aranycsillag
Fonott holdsugárból.

Szava, mozdulása
Szerelemre válik,
Ki látja, szereti,
Kiséri halálig,
Boldog lesz, kit érint
Lágy, puha kezével,
Minden sebet gyógyit
Egy tekintetével.

De ki egyszer is csak
Mosolyát meglátta,
Zavaros lett annak
Minden boldogsága.
Boszorkány mosolya
Csak úgy sziven kapja,
Mintha mérges kigyó
Szivébe harapna.

Midőn első forróbb napfénytől
Szétfolyó hóviz elapad,
Jön a nagy pásztor és bejárja
A közel s messze falvakat.

Kiválaszt férfit, nőt, leányzót:
«Legeltessétek nyájamat,
Te, szunyogok zsongó seregjét,
Te, az iramló fővadat.

Te, a medvéket őrized meg,
Te, őrködsz méh s darázs felett,
Te vigyázol a madarakra
Míg jő a jövő kikelet.»

Mindenkinek kiadja nyáját,
És mindtől számon kéri majd
A legutolsó bogárkát is,
Ha rét és erdő ujra hajt.

Jön a boszorkány hajlékához
Állatok és erdők ura,
Szól: «Gyermekem, te légy ez évre
A sárga rigók pásztora.

Ha nevezek pásztornak férfit,
De sokszor is meg nem felel
Hivatásának, hanyag, lusta,
Asszonyt is sok más gond fog el.

Csak hogy ha tiszta szűz leányzó
Pásztorkodik egy nyáj felett
Van biztonságban minden állat,
Akkor nyugton pihenhetek.

Egy darabot sem ád a nyájból,
Éber szeme ügyel-figyel,
Ha veszély közeleg feléjük
Ködfátyollal boritja el.

Ha nyája «vad», golyó nem éri,
Ha légy, nem bántja fergeteg,
Ha dongó, szakadó esőtől
Virágszirmokkal védik meg.

Őrizd hát a rigók seregjét
A zöldülő bükkes hegyen
Hogy erdők arany fuvolája
Bántatlan és szabad legyen.»

Meghajlik mélyen a leányzó,
Körülte zsong a kikelet.
Sárga rigók arany seregje,
Szállong repül feje felett.

«Jer, szálljunk fényes holdvilágban!»
««Nem mehetek, széttépve szárnyam.»»

«De mi perzselte, tépte széjjel?»
««Forró könyem hullt rá az éjjel.»»

Magasan összehordva áll a máglya,
A boszorkány körül már felcsap lángja.

Réműlve látja, s felsivit a nép:
«Csak több tüzet! ennyi még nem elég!»

Mikor már ember közt
Nem volt maradása,
Rengeteg erdő lett
Boszorkány lakása.

Medve jött utjába,
Mondta a medvének:
«Nem bántlak!» a medve
Felelte: «megvédelek!»

Az óta ott alszik
Küszöbe tövében,
Nyári langyos estén
Fehér havas éjben.

Szép boszorkánylányok járnak
Füzértánczot minden éjjel
Harmatos rét zöld füvében
Tiszta, szűzi szenvedélylyel.

Párducz, tigris arra kúszik
Itatóra a holdfénybe,
Zöld szemükből visszacsillan
Vad sugárban a hold fénye.

Felsivit egyik boszorkány:
«Vad állat jő, fussunk, édes!»
Szól a másik: «Őz után járt,
Nem veszélyes most, nem éhes!»

Zúgva jő vihar feléjük,
Tűzkévéket ont az égből,
Takarót vonnak magukra
Boszorkányok rét füvéből.

Elszáll a vihar felettük,
El is némúl tombolása,
Lágyan hangzik távolabbról
Andalitó búcsuzása.

Csöndes tiszta lesz az éjjel.
Boszorkányok ujra szállnak
Átlátszó arany szövetjén
Harmatseprő holdvilágnak...

De ijedve rebbennek szét -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ingadozva, lágy sötéten
Jő egy árnyék. - -
Kékes-tompa
Foltot tép a tiszta fényben.

«Láttad?» - «Láttam. Oh, mi szörnyű
Kapzsi kézzel, irigy szemmel
Közelit, éppen felénk tart,
Fussunk, szálljunk, jön az ember!»

Szép liliomos virágok
Fehér lelkü boszorkányok
Mind elszálltak a holdfénybe
Szent Ivánnap éjjelére.

Fehér fátyol tova lebben
Sebesebben sebesebben.
Fehér fátylát mind felkapja
Rajta csillog fű harmatja.

Harmatos kert, lombos árnyak,
Benne liliomok állnak.
Nyirott lombfalú bokorban
Két fehérlő hosszú sorban.

Minden liliom virágba
Zöldes fénybogárkák lángja,
Mert csókját reá lehelte
Boszorkányok csillaglelke.

Nem ismerem - de végtelen szerelmem
Csak az Övé,
Sohsem láttam, de gondolatom
Csak is felé,
Felé száll,
Mint vándor úton haza térő
Tévedt madár.

Ha rémület hideg keze érinti lelkemet,
Az irtózat csak tőle,
Lényem tőle remeg.

A boldogság, mely nincs, de eljő
Elszáll felettünk
Csak Ő,
Mit róla tudtunk s régen elfeledtünk
Réges, régen elfeledtünk.

Az ősz hullatja sárga levelét
Mohos küszöbre
Elhagyott falakra
Titokteljes kutak
Mélyen fekvő tükrébe.
S a mély vizen keresztül
Egy hullám rezdül.

Minden oly távol -
A boldogságról
Száll egy álom
A kéklő tiszta légben.
De hűs szellő söpri a mohos falat
S a hársak alatt
Halkan söpri a sárga
Leveleket.

Minden oly távol,
S a boldogságról
Száll egy álom:
Rég múlt napokról
Melyek sohsem voltak
És sohsem lesznek -

Sötét fenyük; meghajlanak
Repülő köd leple,
Vihar zúgása,
Zivatar szárnya alatt.

Locsog a mély tó habja,
Megingatja a nádat
Partjainál,
Ismét csendes lesz,
Majd ujra rezdül,
Ólmos nehéz fénye
Fehér ködön keresztül.

Közeleg az est,
Csillagok kigyulnak, fenyves felett,
Átrepül az erdőn
Egy rég szétfoszlott,
Rég elhomályúlt, arany fényű
Emlékezet:
Királyfiról, ki szép volt,
Királyfiról, ki hős volt,
Vagy dalnok talán?

Egy hárfa hangja rezdül
Az erdőn keresztül
Csillagos fényes
Zöld éjszakán.

Tudod, hol szólt az ének,
Csöndjében a nagy éjnek?
Ráfonta hold sugárja
Arany húrjait, mind
Egy fenyü fára.

S ki nyugtát sohsem lelte:
A szép királyfi lelke,
Eljött zivatar szárnyán
S a holdvilágos hárfán
Játszá csak ujra, ujra,
A soha nem felejtett
Nagy éneket.

Tavaszi nap, korai nap
Süt a zöld erdőre,
Sűrü erdő, fenyü erdő
Halavány lesz tőle.

Halavány is, meg sötét is
Kékes-zöldes árnya,
Mintha napfogyatkozásba
Fehér füzes állna.

Tavaszi rét, korai rét
Fakult lapja felett,
Ide-oda ingadozva
Száll egy varjusereg.

Olyan fényes, oly fehéres
Feketéllő szárnya,
Mintha napfogyatkozásba
Fehér galamb szállna.

Hófehéren árad a hold sugárja,
Sötétlő kert feketéllő lombjára
Feketéllő lomb sűrüjéből kiválik
Egy madár szárnya.

Hófehér gyep felett körözve száll el,
Betéved majd fekete lombok közé,
Össze vonja a fény és árny sötétjét
Szárnya röptével.

Hangtalan száll hófehér holdfény szála,
Hangtalan száll fekete madár szárnya
Csöndes kertben - álmatag éjjel titkos
Varázslatába.

Kert zuzmorája
Minden kis ágra
Fehérlő csipke,
Hideg lehellet
Kristály virága.

Fehér nyirágról
Leomló fátyol,
Földig leérő
Libbenő hajló
Kristályos csipkés
Leomló fátyol.

Halvány zöld holdvilág
Üveg-zöld holdvilág
Hinti be fényével
Sárgás zöld fényével
Az egész kertet.

Kis fagyos pacsirták
Járnak az utakon,
Kerék nyomában.
Elalvó kis madár
Fellebben meg leszáll,
Dermedtebb, nehezebb
Felborzolt tollában
Elfagyó szárnya.

Megzörren a levél,
Hótakarta levél,
A fehér hó alatt
Elfutó kis egér
Elsiklott, elszaladt,
Kis nyoma ott maradt
A fehér hóban.

Holdsugár - fagyból szőtt
Fényes jég palotát
Végig bejárja,
Mind egy magába
Ő, a szép, a fehér
Jég s hókirályné.

Jég csillog szemében,
Tükröt tart kezében
Lebbenti fátyolát
Hinti a zuzmorát
Jég palotába,
Mind, egymagába
Tükörszép, holdfényes
Fehér királyné.

Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.

Halált nem szereti,
És nem a szerelmet,
Élet után vágyik -
Nem e földre termett.

Múltat és jövendőt
Csillagfénytől kérdi,
Állatok, virágok
Titkos szavát érti.

Ha magányos utja
Sziklás helyre téved,
A kigyóknak mesél
Ősrégi meséket.

«Fogd be sárkányomat
Édes öreg dajkám,
Gúnyos mosolyt láttam
A mostohám ajkán;
Kegyetlen szemétől,
Gúnyos mosolyától
Röpitsen sárkányom
Akárhova távol.»

«Szép királykisasszony,
Ne menj el én szentem,
Szenvedés az élet,
Ez már igy van rendben,
Itt falak őriznek,
Óvó fáknak árnya,
Ne menj te védtelen
A sivár világba.»

«Oh, de nem oltalom,
Fogság ez én nékem,
Kéklő szabadság van
A magas kék égben.
Kéklő szabadságra
Lelkem régen vágyott,
Mért tapodjam tovább
E sáros világot?»

Elrepült a szép lány.
Vágyva néz utána
Szegény öreg dajka,
De hiába várja,
Csak a merre útját
Sárkánya kereste,
Üstökös csillag jár
Minden áldott este.

Aranyszemű békák néznek
Egy vizi rózsára,
Fehér rózsa tó vizében
Inog hosszú szára.

Tó vizében hosszú békák
Koszorúban állnak,
Bánatosan énekelnek
A fehér virágnak.

Felkél a hold, elsikamlik
Aranyba szőtt fénye,
Vissza csillan, majd felvillan
Sürü tó vizébe.

Aranyszemű hosszú békák
A virágot nézik,
Mozdulatlan tekintettel
Majd hogy megigézik.

Többen jönnek, hivják egymást,
Egymásnak felelnek,
Holdvilágnál bánatosan
Tovább énekelnek.

Tündérek játszva hivják, csalogatják:
«Fehér palotánkba gyere velünk,
Márvány a lépcső, arany a fedélzet,
Harangvirág felett száll énekünk.»

Harangvirágok öntik el a rétek
Selymes füvét a palota alatt,
Álomlátó dél csendes sugarába
Hosszú fa-árnyak halkan siklanak.

«Látod amott hófehér hattyúk úsznak,
Tavunk sötétkék átlátszó vizén
Tollakról gyémántos vizcsöppek hullnak,
Szárnyukról visszacsillan mind a fény.» -

Kezei álmodozva fonják-bontják
Tündérek lágy aranyszinű haját,
Szivét a mámor fagyasztó tüzének
Halálos boldogsága fogja át.

És este? - Kifogyott a fény a légből,
Hervadt minden virág köröskörül,
S mig szeme lát, kőhalmaz pusztasága,
Mi előtte kopáran elterül.

Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.

Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.

Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt - mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.

Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék - széles tarló
Vékony szállal már bevonva.

De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.

Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.

Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.

Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.

De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.

Hófehér farkas jár
Hófehér éjben.
Kékesen látszik
Gömbölyü nyoma
A puha havon.

Felcsillan a hó,
A holdvilágban, a csillagfényben
Mint fehér pelyhen elszórt gyémántok
Felcsillanása.

Kopár akáczfa
Inog a dombtetőn,
Hullatja elszáradt
Zörrenő, csörrenő
Leveleit
A fehér hóra.
. . . . . . . . . . . . .

Hogy megy a réten,
Lepkék repülnek,
Libegő lepkék
Két hosszú sorban
- - - - - - - - - - - - -
Mindig előtte
- - - - - - - - - - - - -
Bársony-fekete, libegő szárnyuk
Két hosszú sorját
Követi mindig.
- - - - - - - - - - - - -

Hamuszin fának
Kékes-hamuszin
Törzséhez simúl
Lilaszin-kéken
Két harang virág:
Sötét az egyik, halvány a másik.

Lehull az egyik
Virág kelyhére,
- A halványabbra -
...egyik lepke
Kifáradt haldokló
Bársony sötétje.

Repül a többi
Bársony fekete
Libegő lepke
Repül libegve,
Le és fel szállva,
Két hosszu sorban.
Tovább a réten,
Fűszálak felett
Hamvas eső közt,
Repül a többi
Bársonyos fekete
Libegő lepke.

Elérnek a házhoz,
A palotához
Amethyst-ezüsttől
Lilán világitó, erdő palotához,
Ajtaja zárva,
Ablaka zárva,
Nem nyitja senki,
Nem lehet bemenni
Amethyst-ezüstből
Épült palotába.

Hozzá ütődik
Az ablakához,
Az ajtajához
Sötét bársony szárnyak, puha tapadása
Hozzá ütődik
Nedves tetőre,
Ezüst tetőre
Sötét bársony szárnyak, puha tapadása.
Libegő lepkék
Bársony-fekete tapadó szárnya
Reá simúl mind
Esőtől nedves
Amethystből épült
Ezüst palotára.

Kis királykisasszony kutnál
Mos ruhákat
Arra megy egy buglyos fejü
Csunya állat.

«Király apám, jaj, segítség!
Bánt valami,
Úgy félek, hogy alig tudom
Kimondani.»

Öreg király, kövér király
Alszik éppen
Gondtelt álmot nagy aranyos
Karos székben.

Nem is hallja kis királylány
Esdő szavát,
Csak álmában meglegyezi
Olykor magát.

Mit tegyen hát? - szépen szól a
Király lánya.
Kis királylányt buglyos állat
Dehogy bántja.

Leülnek a napos fűbe
Egymás mellett,
Úgy szedik le bokorról a
Földi epret.

Öreg király mély álmából
Hogy felébred,
Hogy kinéz a pitvar ajtón,
Csak elképed:

«Úgyan lányom! - megharagszom,
Nem hagyod ott
Mindjárt azt a buglyos fejű
Csúf állatot!»

Vígan nevet kis királylány
A szemébe:
«Édes apám, mért nem jöttél
Idejébe?»

Hol zöld fenyügaly közt
Húros rigók járnak,
Pillangó szárnya nőtt
A lepkekirálynak.

Sötétlő bársonyos
Bibor pilleszárnya,
Erdő, mező felett
Véle vígan szálla.

Kis virágherczegnék,
Kik még meg se látták,
Bársony szárnyáért most
Bűvösnek találják.

Gyikokat fognak be
Kis levélszekérbe,
Úgy hajtanak, gyorsan
A király elébe.

Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.

Kanyargó út, rég elhagyott -
Mely ápolta eltünt a kéz,
Vágott széle össze lapúl -
- Dudvásodik - bozótba vész.

Keresztül a kavics uton
Mint egy barna lomha árnyék,
Kőrisfának roncsolt ága
Korhadt, letört - törzse áll még.

Az út végén szürke korlát
Tán a régi házhoz vezet?
Termés kövén napfény játszik
Mint egy múló emlékezet.

Sárgán süt a lemenő nap
Korlát szürke kőfalára,
Szürke falon kéken csillan
Itt egy páva, ott egy páva.

Kis királykisasszony
Mind befogja szépen
Négy fényes páváját,
Kocsikázni mégyen.

A csillámló fogat
Selymes réten halad,
Harmatos fű hajlong
Fényes tollak alatt.

Zölden, kéken csillog,
Aranyosan vész el,
Mind egymásba olvad
Mint zománczos ékszer.

Kis királykisasszony
Hófehér kezébe
Fehér orgona ág
Zöld bokorról tépve.

Királylányok holdvilágnál
                   Mennek szépen,
Mindegyiknek liliom van
                   A kezében.
Csak egyik, a legkisebbik,
                   Áll magába,
Ujja között égő piros
                   Szegfü szála.

Holdvilágnál mennek szépen
                   Királylányok,
Bibor bársony, sötét bársony
                   A ruhájok.
Csak egyik, a legkisebbik,
                   Hab-ruhája
Ezüstösen csillámlik a
                   Holdvilágba.

Királylányok, bársony pillék
                   Jönnek, szállnak,
Hosszú sorban köszönnek a
                   Holdvilágnak.
Csak egyik, a legkisebbik
                   Alig látja,
Majd beolvad ezüst csillag
                   Sugarába.

Három fehér hattyú
Egymás után halad,
Esti szürkületben,
Árnyékos sötétben
Sötét fenyük alatt.

Három sötét holló
Egymás után halad,
Reggeli napfényben,
Harmatos fövényen
Ezüst füzek alatt.

Erdő mohán, fák árnyékában
Két keztyű - sötét vörös bőrből,
Ugy, a hogy oda dobta
A fehér kis kéz.

Mintha az ujjak még benne lennének,
Imádkozó mozdulattal
Hajlik a két keztyű
Egymáshoz.

S mintha ködből hozzá szövődne
Az alak,
Melynek keze e két keztyüt viselte.

Ott van, és még sincs,
Ott van, mert ott volt,
Nincs, mert elment,
Ott van a két keztyűben
Még mozdúlatja,
Imádkozó mozdulatja.