MARIÁNNA

ELBESZÉLÉS

IRTA
SAND GYÖRGY

FORDITOTTA
JULIA

ELSŐ RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XII. XIII.

MÁSODIK RÉSZ.
XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII.

KOLOZSVÁR
STEIN JÁNOS TULAJDONA
1876.

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2018
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-963-417-381-6 (online)
MEK-18803

ELSŐ RÉSZ.

I.

Vajjon mire gondolsz te ilyenkor szép ábrándozóné, midőn igy kis szikár lovadon ülve, - mely inkább hasonlit sárga kecskéhez, mint délczeg paripához - végig haladsz a bokrokkal szegélyezett úton?

Midőn azt mondom szép... nem mondok igazat, te nem vagy szép, erre igen kicsiny, igen halvány, igen jelentéktelen vagy! Külsődből hiányzik az elevenség, a tűz s szemeidben, melyek nagyok s éjfeketék, a lélek legparányibb szikrája sem csillog. Kérdem magamban, mi lehet czélja e magános sétáknak, mindig alá s fel járva a zöld bokrok hosszában s a nélkül, hogy valaki jelenlétét gyanitanád, ki figyelemmel kiséri mozdulataidat, miként távozol tőle s tünsz fel ismét láthatárán?

Szemeidet merőn szegzed a puszta légbe, mintha a messzi távolban valamit keresnének. Tán gondolataid is ép oly messzi járnak, mint tekinteted; vagy tán szunnyadnak azok s lelked önmagába szállva mereng?

Ily magán-beszédet folytatott Andre Péter, miközben Chevreuse Mariánna kis lován ülve lépésben jött le a diófák alatti lejtőn, végig haladt a patak mentében s azután lassu vágtatással távozott, hogy a sziklakanyarulatnál végkép eltünjön.

Mariánna ugynevezett falusi kisasszony volt, birtokosnője egy igen jó állapotban levő majorháznak, hozzá tartozó gazdasággal, mely mintegy öt ezer frankot jövedelmezett neki évenként, mi e vidéken, kétszázezer frank tőkének felel meg. Ez az ottani körülményekhez képest elég szép hozomány volt s Mariánna jó partienak mondható és még is 25 éve daczára, nem volt még férjhez menve.

Azt mondták róla ismerősei: igen válogatós és nagy hajlammal bir a különczködésre, mi környezete szemében nagyobb hibául tünt fel, mintha valódi vétket követett volna el. Szemére vetették, hogy igen szereti a magánosságot s nem birták felfogni, hogyan lehet az, hogy huszonkét éves korában árvaságra jutva inkább itt lakik, mintsem elfogadná a városban levő rokonainak - egy nagynéne, két nagybátya, a többrendbeli unokatestvért nem is számitva - szives meghivását, kik örömmel fogadták volna őt házukhoz, elvállalták volna tartását, bevezetvén őt a nagy világba is, hol alkalma nyilhatnék, hozzá illő férjhezmenetelre.

Faille városa a Gouvre folyó mellett nem épen megvetendő hely volt. Négy ezer lakost számlált, köztük mintegy harmincz jómódu családot, százezertől háromszázezer frankig menő vagyonnal, azonkivül nehány régen fennálló, igen jó hitelü kereskedő-házat, s átalán igen tisztességes lakosságot, kik közül bármelyik örökösnő, ha még oly válogatós lett légyen is, választhatott volna élettársat magának.

Mariánna előbbre becsülte, magánosan élni napjait a szülőiről reá maradt falusi lakban, melyet azok jó karban hagytak hátra, elég kényelmes butorzattal; fekvése is igen kellemes volt, csaknem elszigetelten állt, körülvéve apró halmoktól és erdőségtől, négy kilométernyire Faille városkától.

A vidék itt, Francziaország közepe felé, rendkivül csendesnek, elhagyottnak látszott, különösen ezelőtt ötven évvel, egyszerü elbeszélésünk idejében.

Emberemlékezet óta nem adta ott elő magát valamely megrázó eset, vagy borzalmas történet. Az egyszerü földmives csendes, nyugodt életet folytat itt, szokásaik nem változnak, szelidek, és jók egymáshoz mindig. Birtokos valamennyi, s tiszteletben tartja szomszédja jogait, hogy ő is hasonlót várhasson.

És pedig a házak távol esnek egymástól azon az oldalon, hol Mariánna és Péter laktak, nagy kiterjedésü földek, s levágott erdős helyek foglalják el a tért, melyek megneheziték a kisebb birtokok közti közlekedést s különben is nagy nyilakra felosztva: az ország vagyonát szaporitják.

André Péter közel volt a negyven évhez, s csak egy év óta lakott itt, ő is visszavonulva kis falusi birtokára, nem messze Chevreuse Mariánna major házától, egy igen szerény kis házikóban, melynek kijavitásához most egész szorgalommal látott, itt akarván bevégezni éltének még hátralevő napjait.

És igy mig hősnőnk kezdett elszigeteltségben élni s ábrándozás közt tölteni napjait, a jövőtől várva sorsának megoldását, mit nem birt még eddig feltalálni, André Péter, ki Mariánnának keresztapja, szomszédja s gyermekségének támasza volt, a multtal kivánt ugyszólva szakitani s nyugalmat, feledést keresni izlése szerént bérendezett magányában.

Pedig André Péternek is megvolt egykor a maga becsvágya, mint bárki másnak. Eszes, szorgalmas létére mindenné képesitve érzé magát fiatal éveiben. Anyja büszke volt reá, elemi tanulmányai befejeztekor, s nem tartózkodott kimondani, hogy nagyra törekvő szellem rejlik benne. André apó, ki szegény és fösvény volt: csak nagynehezen adta beleegyezését, hogy Párisba menjen jogot hallgatni, de oly nagyon szüken látta el őt a szükséges pénzsegéllyel, hogy az ifju csaknem nyomorral küzdött, a nélkül, hogy menekülni birt volna a kinos helyzetből. Péter meghitt körben nagyon kellemes társalgó volt, gondolatait leirni még jobban tudta, de idegenek előtt oly félénkség és zavar lepte meg, mi lehetlenné tette reá nézve, valaha nyilvános térre lépni, vagy nagy tömeg előtt szónokolni s tullépni mindennapi megszokott körén.

Ez okon gondolni sem lehete arra, hogy ügyvéddé legyen, mi pedig a jegyzőséget, vagy saját ügyvivői hivatal nyitását illeti, a mellett, hogy maga is irtózott a húza-vonástól, jól tudta, miszerint atyja soha sem fogná elzálogositni kis földbirtokát, hogy ennek árán szerezzen számára ily hivatali állást.

S még ha ez el is határozza magát ily nagy hősiességre, Péter akkor sem adta volna beleegyezését.

Nem érzett magában elég képességet és erélyt, egymaga biztositni szülői jövőjét. Ezért a jogi tanfolyamot csak lelkiismerete megnyugtatásául végezte bé s azután más tanulmányoknak adta át magát, de egynek sem oly komolyan és mélyrehatóan, hogy jövedelmet adhatott volna neki. Szerette különösen a természettant, a természetrajzot, de mindezt inkább csak azért tanulmányozta, hogy eleget tegyen a hatalmas tudnivágynak, s önbirálatnak, melyet keblében érzett. Képes lett volna könyveket irni, irt is összevissza mindenfélét, de csak ön magának, semmit ki nem nyomatott. Nem, mert félt a középszerüségtől. Végre talált magának elhelyezést: meghivást kapott két jó családbeli fiatal ember mellé felügyelőnek, kiket el kelle kisérnie külföldi utjokra.

II.

Az útazás Péternek fővágya, ábrándjai netovábbja volt mindig. Növendékeinek nagy hasznára vált vele utazniok, mert helyes és alapos ismeretekkel birt a történelem és természetrajz körül s ezt kellemes módon tudta velök közölni. - Beutazták együtt Európát és Azsiának is egy részét. Épen készültek Amerikába indulni, midőn a fiatal emberek atyja nehéz beteg lett s e miatt haza kellett térniök.

Az atya e betegség következtében annyira elgyengült, hogy a fiuknak kellett a banküzlet élére állani; s ezzel az Andre Péter teendői körültök, véget értek.

Ekkor harminczöt éves volt s összeszámitva megtakaritott pénzét, ugy találta, hogy tizezer franknak ura; szülői kérték, hogy vegyen falujában egy kis földbirtokot, s telepedjék meg körükben. Töltött is otthon nehány hetet, de szerfelett untatta e szűkkörü elvonultság s minden tekintetben szerény életmód, melyhez nem volt már szokva.

Nagyon megkedvelte az utazást s csakhamar útra kelt Spanyolországba, melyet nem tanulmányozhatott volt kedvére; onnét átment Afrikába s midőn kis vagyonát felemésztette, visszatért Párisba, uj kereset után látni.

Ezuttal nem kedvezett a szerencse; csak egy-egy irodában kapott néha igen jelentéktelen, keveset jövedelmező foglalkozást s bele kelle nyugodnia ismét ama szomoru életet folytatni, melyet nagyon is jól ismert régebbről, dolgozván azért, hogy élhessen s kérdve önmagától: miért élni akkor, ha többre nem tud haladni, mint ily örömtelen, fárasztó nélkülözésekkel telt lét folytatására.

Atyjának rögtön bekövetkezett halála rövid s nem veszélyesnek látszó gyöngélkedés után visszahozta őt öreg anyja oldala mellé, a Gouvre völgy néma, puszta halmai közé.

A szegény asszony, ki még most is szép ábrándokban élt fia jövőjét illetőleg, egészen le volt veretve, midőn megtudta, hogy ez annyi évi távollét és igyekezet után, üres kézzel tér vissza a szülői hajlékba, minden megtakaritott pénzösszeget nélkülözve, beérvén azzal, hogy sikerült neki a megélhetés problémáját annyiban megoldani, hogy silány fizetéséből adósságcsinálás nélkül ki tudjon jönni. Igaztalansággal s vaksággal vádolta Párist, a kormányt s az egész társadalmat, hogy félreismerte fiának tehetségét s érdemeit. Ez semmikép sem tudta megértetni vele, hogy arra, hogy az ember a tömegen át birjon hatolni s felülemelkedni rajta, vagy nagymérvü pártfogolásra, vagy bizonyos foku merész önbizalomra van szükség és hogy nála különösen ez utóbbi hiányzott mindig. Péter látszólagos vidor közlékenysége s tréfás, kissé gúnyos modorának leple alatt önmaga iránti legyőzhetlen bizalmatlanság rejlett. Félt a nevetségessé lételtől, mi rendesen követője szokott lenni a bukott becsvágynak, nem akart sem panaszkodni, sem mások segélyére támaszkodni. Voltak barátjai, de kik soha nem látták őt szenvedni, annyira el tudta rejteni előttök nyomorát - s erre büszke volt - és kik soha nem kivánták őt segélyezni vagy vigasztalni, azt képzelvén, hogy hála higgadt józanságának s könnyüvérü természetének, igy is boldogabb s elégültebb mint ők.

És pedig Páter szenvedett, sok keserü érzelmeknek volt kitéve, nem az anyagi nélkülözések végett, melyek szellemére nem voltak hatással, de szenvedést okozott neki e komor elszigeteltség, mely körülveszi a szegénységben élő, homályos pályán haladó embert, ezzel nem tudott kibékülni. Rajongani, lelkesedni tudott minden szépért, mindenért, a mi müvészi a nélkül, hogy hajlamait gyakorlati módon tudta volna érvényesitni s fellángoló érzelmeit anyagi haszonnal párositni. Szerette volna tanulmányozni a szinészetet, rendes látogatója lenni a szinházaknak, de a szinház a köznapi életben felesleges valami, meg kelle tagadni magától ez élvezetet.

Szerette a festészetet; elég jó itélőtehetséggel is birt e téren, volt hajlama hozzá, de hogy átengedhesse magát az ehez szükséges komoly tanulmányoknak, meg kellett volna lenni biztositott mindennapi kenyerének, de ezzel csak ugy birt, ha napról-napra megszerezte munkájával.

Hajlammal birt a politikára s nem volt tere, hol fejlessze azt s érvényre emelje eszméit, arra pedig igen kevés önbizalma volt, hogy pártvezér, vagy mások szószólója legyen. Érezte a szerelem hatalmát, a szenvedély és fájdalom legnagyobb fokáig emelkedve, de minden remény nélkül, mert szerelme tárgyai mindig különleges, rajta felülemelkedett, nem köréhez tartozó egyéniségek voltak. Hónapokon át Pastaért lelkesedett, kit két-három izben látott a szinpadon s kit minden előadás estéjén epedve várt az előcsarnokban, hogy láthassa őt megjelenni s eltünni mint egy árnyat.

Mars kisasszonyt is hosszas időn át szerette; hangjáról, tekintetéről ábrándozott mindig, hogy végre csaknem beteg lett miatta s szivét elfogta a kétségbeesés.

A ragyogó csillagok utáni vágyában elfeledte figyelemre méltatni azt, mit közelben elérhetett volna s midőn lett volna alkalma meggondolással szeretni, azt mondta, hogy a szerelem ellentéte az okosságnak. Ekkor átvitte lelkesültségét, a régebb élvezett természeti szépségekre s őrült vágy ragadta meg, legalább az Alpeseket vagy a pyrenei hegyeket megláthatni.

Azt kérdé magában, miért nem követhetné ő is a vándor-czigányok életmódját, miért ne birhatna ő is azok cynismusával? mirevaló e balga hiuság, hogy legyen tiszta fehérnemüje, csinos öltözete, mikor oly könnyü volna bekalandozni a világot, rongyokba burkoltan, kezét alamizsna után nyujtva ki, a jövő-menők felé?

Irigyelte a renyhe csavargó sorsát, ki felkeres minden égaljat, képes behatolni a legtávolabbi puszták mélyébe is, elégült, ha a vademberek vendégszeretőleg fogadják őt kunyhóikban, nem aggódva, ha szabad ég alatt kellend is tölteni az éjjelt, hanem boldog mindenekfelett azért, mert megy, halad s minden nap változik látköre.

És Péter a teljes élet-untság e perczeiben lesujtva mondta el magáról, hogy egy semmit sem érő, mindenben középszerü ember, kinek nincs semmi meggyőződése, elszántsága, ki teljesen képtelen valamely nagy elhatározásra, a mely képes volna átalakitani környezetét, mely fogva tartja, vagy azon feljül emelni őt; egy esetlen falusi ember, ki nem tudja megállni helyét, kit képes elbóditni a mivelődés fénye, vagy a természet ragyogó pompája, de arra igen félénk, vagy igen kevély, hogy mindenáron elhagyja magát ragadtatni általa s belerohanjon annak élvezetébe és ki még kapusának hibáztatásától is retteg.

III.

Megalázódva, hogy még annyira sem vala képes haladni, hogy bárminemü független állást biztositson magának a müvelt világ kebelében, visszatért szülőföldjére, örömmel fogadva el az első komoly kötelességet, mely számára kinálkozott: özvegy anyját öregségében támogatni és vigasztalni.

Mindenekelőtt meg akarta óvni őt mindazon nélkülözésektől, melyeket ő maga szenvedett volt. A jó asszony kevéssel beérte, mi a ruházatot és élelmet illette, de a roskadozó házikó, melyben már ötven év óta lakott, veszélyessé kezdett válni egészségére. Péter kijavittatta s kissé megnagyobbittatta a házat, erre lett azon nehány régi tallér legnagyobb része forditva, melyet apja szekrénye fenekén, egy kis zacskóban fedezett fel.

Dalmor - ez volt neve (alkalmasint még a druidák korszakából) a földbirtoknak, - megérhetett mintegy ötven ezer frankot. Azon időben falun egy ily szerény tőke kamatozásából is, aránylag elég jól meg lehetett élni, egyszer-kétszer hetenként ehetett az ember hust s a háznál bőven volt vetemény, tojás s még tejnemü is. A háztartáshoz egyetlen férficseléd elég volt, mert az asszony maga vitte a gazdasszonykodást s igazitotta a főzést a majorosné segélyével. Lovakat tartani nagyon ritka fényüzés volt azon időben. A majoros csikós kanczája megtette a gazdasághoz megkivántató járásokat, élelme pedig a termesztményekből telt ki.

Mai napság minden jómódu paraszt embernek meg van lova, szekere.

1825-ben mindenki csodálkozott, ha falusi lakos kezében esernyőt látott meg s a tensasszony, ha be akart menni a városba, szépen felült a nyeregkápába, majorosa, vagy bérese háta mögé.

Chevreuse kisasszony azonban, ki jóval gazdagabb volt Andreéknál, merészsége által nagy feltünést okozott a helységben, mert mindig csak egy maga ült lován s csinos angol nyerge folytonos bámulat és kiváncsiság tárgya volt a járókelőkre nézve. Lova azonban nagyon szerény külsővel birt; a helységben látott napvilágot s Mariánna kis csikó korától fogva nevelte fel birtokán s szoktatta magához, hogy mint egy kis kutya követte lépteit. Majorosa a bámulat felkiáltását hallatta, midőn egy napon Chevreuse kisasszony kijelenté, hogy a lovat meg fogja tartani saját használatára. Erősithetett volna bármit, az még sem akadályozta meg, hogy az egész személyzet ne jajveszékeljen azon nagy veszély felett, melynek a kisasszony kiteszi magát az által.

A fiatal kancza csunya volt, és mindig sovány, daczára urnője reá forditott gondoskodásának; ez természetében feküdt az e vidékbeli lovaknak; azok tüzesek és kevés étküek, járásuk könnyed, a veszélyes utakon ügyesen haladnak át, virgonczak minden fortély nélkül, nem félnek semmitől, szelidek és tanulékonyak csupa ragaszkodásból ápolójuk iránt, de másokat nem örömest engednek hátukra ülni.

Mariánna szerette a magános életet, de azért szükségét érezte, naponta, ha bár csak pár órát is, kissé miveltebb emberek közt tölteni el. Szülői jó barátságban éltek volt a Péteréivel, s ő is mindig fenntartotta a bizalmas viszonyt az öreg André anyóval. Minden nap eljárt hozzá sakkozni, vagy elbeszélgetni, az öreg nő lefekvése idejéig; mi kilencz órán túl nem igen haladott. Ekkor Mariánna haza tért egyedül, minden kiséret nélkül, ez megesett néhány percz alatt, mit kis lova gyors és egyenletes ügetésének köszönhetett, mely sokkal jobban ismerte már a haza vezető utat, hogy sem csak egyszer is megbotlott volna a köves talajon, ha még oly sötét volt is az éjszaka.

Péter ugyszólva születése óta ismerte Mariánnát. Mikor már nagy fiu volt, s mint tanuló haza jött a szünidőkre szülőihez, Mariánna még alig tudott járni, s karjaiba vette, vagy hátán hordozta ki a szabadba. Évről évre látta nőni és fejlődni a kis lánykát, a nélkül, hogy eszébe jutna kevésbé fesztelenül bánni vele; ezután csak ritkán, nagy időközökkel jelent meg André szülőföldjén, s ugy találta, hogy kis szomszédnéja nem felelt meg a várakozásnak, melyet szépségéhez kötöttek gyermek korában; halvány, beteges kinézésü volt, azt hitte valamely gyógyithatlan bajban szenved, s sajnálattal vegyült barátságot tanusitott iránta mindig.

Végre öt egész éven át volt eltünve Péter a szülői háztól, s midőn haza jött, hogy véglegesen megtelepedjék Dalmor-ban, keresztleányát egészen otthonosnak találta öreg anyjánál, gondosan ápolva s vigasztalva őt s vele együtt várva oly régen óhajtott visszatértét a szeretett fiunak.

Ennek haza érkezte után Mariánna változtatott megszokott rendjén, s nem jött el mindennap szórakoztatni öreg szomszédnéját; csak oly napokon jelent meg házánál: midőn tudta, hogy Péter nincs otthon, vagy valamely munka annyira igénybe vette idejét, hogy ő maga kérette fel Chevreuse kisasszonyt, látogatná meg André asszonyt.

Ez életmód mintegy év óta tartott már, és Péter soha nem gondolt reá figyelemmel kisérni Mariánnát. Hazájába visszaérkezve két egyenlően kinzó teher nehézkedett szivére: a multja feletti kiábrándulás keserve, és egy minden ábrándoktól ment jövőtől való rettegés. Nem élt kétségben a felől, hogy ezentúli élete, hivatva levén lemondani minden boldogságról, még elviselhetlenebbé leend, ha nem oltja ki teljes mértékben kebléből még csak árnyát is bárminemü boldogság reményének.

El volt határozva belenyugodni sorsába, nem küzdeni többet a lehetlennel: az elérhetlennel szemben; feltette magában, hogy ezentul szerény lesz minden kivánalmaiban, szokásaiban, hogy önzővé lesz, ha ugyan sikerül ez neki, vagy legalább ment minden ábrándoktól, csakis testi jóllétére gondolva, féltékenyen őrizve énjét minden bajtól, mivel ezentul ugy sincs más valami kellemesebbre kilátás, mint hogy biztositva legyen az éhenhalástól, megfagyástól valamely nyomoru padlás-szobában, vagy a kórházban való senyvedéstől.

Azonban nehány nap óta André Pétert bizonyos benső láz emészté. Kis házának s kertjének ujjá-alakitása, mi eléggé elfoglalta s érdekelte mindekkorig, már csaknem be volt fejezve. S azonkivül egy levele érkezett, melynek tartalma, nem tudni mi okon, nagyon felzavarta lelkét.

IV.

E levelet Gaucher János ur irta, ki hajdan faille-i kereskedő volt s tiz év óta Párisban folytatta üzletét, hol igen jó sikernek örvendett:

"Kedves Andrém!

"Egy igen nagy szivességre akarlak téged kérni, mi neked alkalmasint csak nehány jó szavadba fog kerülni. Azt már tudod, hogy fiam Fülöp, ki sokkal könnyelmübb, sokkal kevésbé csüng a komoly tanulmányokon, mint bátyja, a müvészetre adta magát s mindenképpen festményeket akar csinálni. Van izlése, esze és jó szive, de kevés itélő tehetsége s még kevesebb előrelátása s okossága. Különben te ismered őt s ugy, a milyen jó indulattal voltál hozzá mindig. Meg kell őt házasitnom. Jó csomó pénzt elfecsérelt már erszényemből s még máig sem tud semmit is keresni. Fog-e később keresni? Azt bizony nem tudom s nem is igen hiszem; hanem én adhatok neki százezer frankot, hogy megtelepedjék, és mivel csinos, szeretetreméltó, jó fiu, miután családunk tisztességes, hirnevem tiszta, méltán számithat egy kétszázezer frank hozománynyal biró fiatal hölgyre. Ily helyzetbe jutva elélhetne a nélkül, hogy dolgozzék, miután erre vágyik s mulassa magát a festészettel, miután ebben találja mulatságát; hanem, az mindenesetre kivánatos volna, hogy a választott fiatal hölgy háziasan legyen nevelve s szerény külsővel birjon, ily nő pedig Párisban vajh! mi ritka madár. A mi jó becsületes vidékünkön itt-ott még találhatni ilyesmit és én a kis Chevreuse Mariánnára vetettem szememet, ki vagyonilag elég jó helyzetben van s falun nevekedett. Ismertem szülőit, kik igen tisztességes emberek voltak s őt magát is láttam tavaly Failleban. - Nem mondhatni épen szépnek, de nem is csunya. Utolsó leveledben dicsérted, mennyi szivességgel van öreg anyádhoz s miután még hajadon, gondoltam, jó volna fiamnak nőül venni őt, összeillő pár volnának. Tehát kedves barátom, elküldöm hozzád Fülöpöt néhány napra. E hó 10-én nálad lesz. Nem vonakodik a házasságtól, de nem szeretné, hogy nője csunya és neveletlen legyen. Nálatok megismerkedhetik Chevreuse Mariánnával s ha a leány nem lesz ellenére, elintézheted a dolgot még fiam ott mulatása alatt, vagy elutazása után rögtön. Számitok eddig tapasztalt barátságodra s alkalomszerüleg meg fogom hálálni."

Miért okozott ez annyira köznapi s annyira egyszerü levél André Péternek ily nagy felindulást s miért bosszantotta fel oly nagy mértékben? Először is ugy találta, hogy Gaucher gazdag volt és mégis Péter a nélkülözés és nyomor legnehezebb napjaiban sem folyamodott hozzá segélyért; ugy találta, hogy nem állnak erre eléggé bizalmas lábon egymással. Tán e fiatalkori régi barátjának nem is igen nagy erőfeszitésébe került volna kitalálni, hogy mi mindent kell Péternek nélkülözni s legalább tisztességes elhelyezést ajánlhatott volna fel neki üzletében. De Gaucher, gyakorlati ember létére őrizkedett ilyesmit csak szóba is hozni, tán ugy gondolkodva, hogy Péter sokkal müveltebb, sokkal kiválóbb egyén, hogysem annál valami jobbat ne találhatna magának.

Péter tehát legkevésbé sem volt hálára kötelezve iránta s nagy gyöngédtelenségnek találta részéről, oly vendéget küldeni nyakára, ki alkalmasint nem is valami nagy kedvvel fogadandja vendégszeretetét s őt pedig szellemileg kevéssé fogja kárpótolni elvesztett idejéért. Nem is igen ismerte a fiatal embert s ámbár tegezte őt, mivel kicsiny korában is több izben látta, de a legkisebb rokonszenvet sem érzett iránta. Mindig ugy találta, hogy korához képest igen sok az elbizakodás benne.

Azonkivül nem is látta már három-négy év óta s nem tudott róla eleget arra, hogy jó lelkiismerettel ajánlhassa férjül, bármely fiatal leánynak is, annál kevésbbé épen Mariánnának, kit mindenekfelett becsült, tisztelt, mint kiválóan derék hölgyet s kihez rokonszenv, hála s keresztatyai czimén némi rokonság is csatolta őt.

Első felindulása következő feleletre ösztönzé.

Édes Gaucher barátom! Ön oly feladatot tüz előmbe, melynek én teljességgel nem birok megfelelni. Magamon sem tudván soha segitni, hogyan tudnék másokat elősegitni, oly igen kényes ügyben, minő a házasság?

Különben is az ön terve kevéssé kivihetőnek tetszik előttem. Elvétetni fiával Chevreuse kisasszonyt! Ön ugy látszik, feledé, hogy ő már huszonöt éves s alkalmasint Fülöpöt is igen fiatalnak fogná találni magához és még azt sem tudom, ha egyáltalán nem határozta-e el azt, hogy férjhezmenetel által nem köti le szabadságát. Tőle megkérdezni, hogy miként gondolkodik e tárgy felől, ugy hiszem, oly kiméletlenség volna részemről, melyet elkövetni irányában még nem találom magam elég öregnek...

- Vén bolond! - kiáltott fel magában André Péter, félbenszakitva a levélirást - ugyan miket irsz te itt össze-vissza? Gaucher csak kinevetne téged. Ő már tul van a hatvan éven s azt hiszi, mindenki az ő korában van...

Aztán különben is hazugság, a mit beszélsz! Miért ne beszélhetnél te szerelemről s házasságról keresztleányoddal? Bizonynyal nem haragudnék meg azért, ha látná, hogy boldogitásával foglalkozol s pirulás és minden zavar nélkül fogadná közleményedet s nyilvánitná, hogy igen is látni ohajtja az ajánlott kérőt. S még más ága is van a dolognak: ha később tudomására jutna, hogy te azon voltál, elodázni azt a háztól... ugyan mit gondolna felőled? Nem, nem, e levelet nem kell elküldeni. Azt fogom irni, kénytelen lévén nehány napra elutazni, arra kérem Gaucher-ékat, válaszszanak maguknak más közbenjárót...

V.

André Péter széttépte levelét; de midőn másikat akart irni, eszébe jutott utánszámitni, hogy levele csak holnap fog elindulni Failleból, hogy beletelik két nap, mig Párisba ér s hogy a Fülöp elindulása napján s tán pár órával utrakelése után hordják ki a postánál s szolgáltatják kézhez. Tehát igen késő volt már tagadó választ adni és Gaucher János kicsikarta beleegyezését.

Belenyugodott végre s kiment a Gouvre partjára, hogy elverje bosszuságát egy üditő sétával e kellemes réten, melyet a tiszta átlátszó folyó szel át. Innét a folyó melletti vad bokrok által elfedve, pillantotta meg Mariánnát s látta elhaladni, mint az már elég gyakran megtörtént, a nélkül, hogy a legkevésbbé is megzavarta volna kedélyét. Ez alkalommal a leány megjelenése nagy izgatottságba hozta s a helyett, hogy barátságosan jó reggelt kivánjon neki s üdvözölje őt, elrejtőzött a bokrok mögé s kissé gunyos keserüséggel kezdte önmagát s érzelmeit birálgatni.

Miket akkor elmondott magának, folytatása volt elbeszélésünk élén álló magánbeszédének. De az irásban foglalt magánbeszéd volt. Péter szerette irni, mindig érezte forrni magában az erre való hivatást, rögtön támadt heves izgatottság alakjában, melynek szükség volt kifejezést adni, hogy egészszé, valódi gondolattá váljék. E koronkénti belső fellángolások hatalmukba keriték egész életét a nélkül, hogy eredménydússá tették volna, mert rendesen elnyomta, visszaodázta keblébe, a nélkül, hogy szavakba akarta volna önteni. Ma, ez órában azt képzelte, hogy legyőzheti nagymérvü izgatottságát, ha fáradságot vesz magának elemezni azt.

Mindig volt nála meglehetős terjedelmü napló s azt néha egy-egy reggeli séta alkalmával egészen tele irta. Rajongásig szerette a természetrajzot, festészetet és földtant, lejegyezte ezek körében tett észrevételeit, néha egy rom vagy tájkép vázlatát vetette papirra s miután azt nem tagadta meg magától, hogy élvezze és szeresse a természetet és müvészetet, észrevételei néha meglehetős irodalmi alakban voltak előadva.

Nekem - szólt magában Péter - legnagyobb bajom, az ábrándozás. Ugy feloszlik ebben minden gondolatom, mint köd a napfényben. Midőn gyönyörérzetemet irott szavakban fejezem ki, igen jól esik nekem. Miért ne kisérteném meg most fájdalmamnak adni kifejezést, mert elvitázhatlan, hogy szenvedek, az ördög tudja, mi okon és igy még soká szenvedhetek a nélkül, hogy magam is fel birnám fedezni, mi az. Lépjünk ki ez általánosságból, igyekezzünk megszabadulni e következetlenségtől, lássuk, hol a baj! Ha szavakba tudom foglalni, az a jele, hogy valóban létezik, ha pedig nem, akkor nincs mitől félni, majd elmulik magától is.

Magával ilymódon egyezkedvén, Péter meghegyezte irónját s felnyitotta naplóját; a fenyők árnyékában a fűre letelepedve, eként irt:

"Egy hét óta mély unalom fog el. Magános lakom nem felel meg róla alkotott szép álmaimnak. Szeretném mohosnak látni, árnyas fáktól körözve, befutva repkénynyel. A helyett, hogy minden, mit körülte ültettem, zöld szőnyegként boritná, nem látok rajta mást a vakitó fehér falaknál, körülvéve a még igen is uj léczezettel. Szerencsére anyámat mindez bámulatra ragadja s azt mondja, száz évig is el tudna élni ily szép palotában. Szegény kedves anyám!

"Hadd éljen benne, hadd legyen büszke reá, hadd teljék öröme. Én elviselem részemről a végetlen, mérhetetlen unalmat, mely szivemen fog rágódni talán ama falak közt.

"Most még azt mondom, talán. - De ki tudja? Hosszas időn át azt hittem, hogy miután oly nagy bennem a hajlam a szomorkodásra s emésztő vágyra, a lemondás és megnyugvással is épen ugy lesz; de ugy látom, az egyensuly megingott vagy tán fel sem volt egészen állva még.

"Vajjon igen ifju vagyok még, vagy már igen öreg? Unatkozott, vagy egészen megtört kedélyü ember vagyok-e? Mit használ e felett tépelődni, ha az eredmény ugyanaz?

"Inkább azt mondhatnám, hogy fel vagyok emésztve. A vadállatok felét széttépték már szivemnek s szivem megmaradt része csak arra való, hogy érezze mi hiányzik keblemből.

"Azonban mire valók e siralmak? E hasztalan panaszok mire vezetnek? ki fog azok iránt valaha érdeklődni? Anyámnak erről mitsem szabad tudni, s mely más kebelnek okozhatna az fájdalmat?

"Mariánna... Mi ez! hogyan Mariánna? Csak azért gondolok reá, mert ő az egyedüli lény, ki anyámmal együtt képezi, kiegésziti házi körömet, de arra igen nagy távolság létezik köztünk, hogy összekössem őt álmadozásimmal, korunk, tapasztalataink, gondolkodásmódunk, mind-mind különbözők.

"És pedig ugy látszik, Mariánna is szeret elmélkedni, de oly nagyon keveset beszél. Sem modora, sem arcza nem árult el soha vágyat a közlékenységre.

"Én ugy hiszem, ő igen boldog, elégült!

"Kedélye, hangulata bámulatosan egyenlő mindig. Egészsége, mely látszólag oly igen gyenge s mi miatt én oly sokat aggódtam ezelőtt, a legszivósabb egészségek egyike, mindent ki bir állani.

"Hideg, meleg, eső és hó, hosszu séták, virasztás, semmi nem árt neki.

"Nem is tudom, hány éjet töltött el egymás végtébe betegeket ápolva, különösen atyám fekhelye mellett. Anyám ki volt már fáradva, megtörve, Mariánna még mindig győzte, talpon, változatlan kedélylyel. Nem sok érzékenység van benne, nem sirt, ha anyámat sirni látta; de oldalánál volt mindig s sikerült neki szórakoztatni őt.

"Az bizonyos, hogy nagylelkü és jóindulatu, erős szivü, bátor és hű.

VI.

"Ha tizzel kevesebb évszámom s százezer frankkal több vagyonom volna, bizonnyal oda irányulna minden igyekezetem, hogy megnyerjem őt élettársamul. Hő szerelemre nem gyultam volna iránta, legalább azt hiszem; de a legnagyobb becsüléssel, végetlen bizalommal tudtam volna lenni hozzá mindig s ez elég lett volna arra, hogy boldogok legyünk... De nem! ily feltétel alatt soha sem tudnék boldogulni. Szerettem egykor, szenvedélylyel szerettem, reménytelenül s magamba fojtva érzelmeimet. A szerelem oly foka az őrültségnek, a lelkesedésnek, egy oly szép álom, mely csupán a nagyon rendkivüli s heves felindulás okozta állapot szüleménye lehet, midőn az embernek meg volt egyszer az az öröme s egyszersmint boldogtalansága, hogy mindezt érezhesse, a biztos és nyugodt viszonynak nincs meg többé sem azon vonzereje, sem azon hatalma, hogy beheggeszthesse az emésztő tűz okozta mély sebeket.

"Igy levén, miért okoznám boldogtalanságát egy derék, jószivü teremtménynek, ki minderről mitsem tehet, mit sem sejt?

"Boldogtalanságát?... Képes volna-e Mariánna szenvedni, több vagy kevesebb vonzalom hiánya miatt?

"Igen, ha képes volna szeretni, de ez nem valószinü, hogy erre képes legyen.

"Minden nő élete, tizenöt évtől husz éves koráig, ki van téve a szenvedélyek, vagy képzelmek viharának, és Mariánna a nélkül haladt át e félelmes válságon, hogy csak egy szót szóljon, vagy egy lépést tegyen annak kikerülésére, vagy hogy hajlamot mutatna reá, bele vetni magát az örvénybe.

"E nőnek vagy nincs semmi érzése s szive jéghideg, vagy nagyon erős lelke van: jelenleg mentve van, a megerősitett szirtfokon megtört a vész, érzelmei meg vannak kövülve, a rendületlenségben leli kedvét, ezt gyakorolja: bizonyos tekintetben jóltevő hatása ez a falusi életnek, miként mi folytatjuk azt itt, hideg és korlátolt boldogság, melyet óhajtanék magam részére is, a nélkül, hogy reményleném ily korán feltalálhatni.

"De hát soká kellend-e igy szenvednem? Bele telik-e még tiz év, midőn keblem kihül. Hátha megkérdeném Mariánnától győzelmének titkát? Nem értené el szavaimat, vagy nem akarna felelni kérdéseimre; nevetségesnek, korlátolt eszünek tartana, hogy nem találtam ki magamtól is...

"És az is vagyok valóban, mert teljességgel nem birom kitalálni.

"Annyi áll, hogy kevés férfi képes átérteni s kiismerni a nőt. Rendesen azok, kik elbájolnak minket s aztán visszautasitnak, talányok maradnak előttünk. Azok, kik igen gyengék a küzdelemre, elvesztik minden varázsukat, az ember nem vesz magának fáradtságot lelkük mozzanatait követni, midőn már kiüritette a gyönyörök poharát. Ez értelemben a házasság egy nagy sir. Szerencsét kivánok magamnak, hogy már igen öreg, és igen szegény vagyok arra, hogy ilyesmire vessem fejemet.

"Ugy találom, hogy semmi olyast nem gondoltam ki egynegyed óra óta, mióta e sorokat irom, mi megérdemelje az időt, mit reá forditottam. Átolvastam ujból, a nélkül, hogy magam is érteném mit akarok, mást nem tudok felfedezni benne, mint egy ostoba kiváncsiságra való ösztönt, melynek tárgya Mariánna. Egészen meg vagyok zavarodva, és remegek. Mariánna maga a nyugodt vidámság. Mi jogon jelenik meg minduntalan előttem, mintegy szemrehányás, mintegy kigúnyolva felizgatott valómat, a nélkül, hogy figyelmére méltatná jelenlétemet, a nélkül, hogy érezné, hogy én lehetek boldogtalan is? Neki bizonyára nincs annyi életbölcsessége, annyi tapasztalata, mint mennyivel nekem kellene birnom; csak gyermek még hozzám képest, küzdelmek nem tették még próbára erejét, szellemének röptét nem gyöngitették csalódások.

"Nós! édes istenem, hisz ép ezért erősebb ő, mint, én. Nem veszitett még semmit önbizalmából, keblét nem marczangolták össze a farkasok és saskeselyük: ő még illetetlen s él egész lelkével; bármi kevéssé éltető is a benne lobogó láng: az kielégíti őt, s a mi pedig bennem él, nekem maradt fenn, csak arra való már, hogy egészen felemészsze lelkemet."

Péter becsukta naplóját s zsebébe rejtette. Néhány perczig mély elmerüléssel nézte a viz szine felett röpkedő lébellákat, a mint egymást üzték a mormoló patak fodrai közt. Feltünt neki a rokonság, mely e szép állatkák szárnya és a tova folyó viz gyöngéd kékes szine közt létezék. Öszhangzást talált a kis hullámok mozgása, s a bogárkák röptének kecses lejtése között is. Ismét elővette naplóját, s felnyitván, egy elég csinos költemény vázlatát tette papirra, melyben a szárnyas állatkákat, a virágok lelkének, a folyam leányainak nevezi el, ezután vállat vont, kitörülte költeményét, s Dalmor felé vevén útját, azt mondá magában, hogy mai sétája minden haszon és minden gyönyör nélküli volt, hanem legalább nem is fáradt el belé, sem meg nem erőltette magát.

Mindenesetre többet ért, mint hajdani futkosásai, midőn átküzdé magát Páris poros és bűzös mellékutczáin, azon egyedüli czéllal, hogy valamely lélekölő, nyomoru munkához juthasson.

Ez időben, mely még nincs is épen oly messzi távolban, hányszor sohajtott fel magában, belépve egy-egy poros irodába, vagy komor ügynöki szobába:

- Istenem! egy árnyas fa a Gouvre partjain, s szabad idő, hogy kedvemre szemléljem tova folyni az átlátszó vizet! mit nem adnék ezért!... Kevés a mit kérek és ezt is megtagadod tőlem!

- Hálátlan vagyok, folytatá Péter magánbeszédét, tovább haladva. Most megvan a mire vágytam, s nem érem bé vele.

Midőn elérte a sziklakanyarulatot, még mindig sebes léptekkel izgatottan haladt előre, lesütött fővel, szemeit a földre szegezve, figyelve minden kis bogárra, minden fűszálra, elgondolva, hogy mindenütt, e finom fövénnyel boritott, kellemes ösvényen a tarka virágokkal himzett réten, zöldséggel benőtt partokon, egy-egy költemény van feljegyezve, egy-egy életdráma játszaték le itt, érdekes, költői minden, mig a nagy városokban nem látott mást, mint sülyedést, romlottságot, az élet sarát, selejtességét.

Ezek után átfutá gondolatban az égbemeredő sziklákat, látta képzeletben a napfényben gyémántként csillogó hó tömegeket, a kékes szinben játszó jégcsapok hegyeit vissza tükröződni a rózsafényben úszó esti égről... s egyszerre azt vélve, hogy megérkezett szerény lakása elé, észrevette tévedését. Megkerülvén a sziklát, a helyett, hogy jobbra térjen, balra indult s a Mariánna által lakott tanya, Validat kapuja előtt találta magát.

VII.

Validat a helyhez és ama korhoz mérve igen jó karban tartott mezei birtok volt, a mi nem zárta ki azt, hogy a sütőház körül legyen véve egész sártengertől, minden kifolyás nélkül és hogy a majorház belső udvara is tele legyen a gazdasági udvarba tartozó állatokkal. Épen azon időszak volt, midőn az ökrökkel nem dolgoznak többé a mezőn s még nem hajtják ki őket a legelőre. Hogy a jámbor állatok ne unatkozzanak igen nagyon, engedték őket ide s tova járni az udvaron, melynek rostélyos kapuja csak könnyedén volt betéve. Zárul csak szorosan egymásba facsart faág szolgált, a szélső rostélyzaton átdugva s faszeghez erősitve, melyet egy vén tölgyfa érdes oldalába vertek be, ez helyettesité a kapufélfát. Az ember aztán kiemeli e koszoruba font ágat s a nehéz kapu magától csapódik hátra s fordul meg sarkán, mely egy másik fához vagy gerendához van erősitve.

A kerités sövényfal szokott lenni, jó keményen beásva a földbe, tetejében tövissel vagy szárazággal berakva.

Ez, mely a validat-i majorházat körité, már régi volt és nagyon szép.

Sürün egymásba fonódott növényzetből állott, mely magától tenyészett a nagyon jó termékeny talajban. Különböző fajta tövis, bojtorján, borza, szederjinda tele virággal, cserebokrok, vadrózsabokrok, buján tenyésztek egy egészszé tömörülve, itt-ott hosszabb ág nyult ki felfonódva a közelben álló bevert karókra s az egészet béfolyta a komló és repkény. Ez eleven gyepü alja egészen be volt nőve finom bársonyszerü mohával s mellette a sáncz zöldszőnyegként csillogott, behintve veronika- s tarkaszinü virágokkal.

Péter észrevéve, hogy utat tévesztett, ugy gondolkodott, hogy nincs semmi olyas mondani valója Mariánnának, mi megérdemelné zavarni őt, nem emelte ki az összefont ágat, mely a kapu zárját képezé s visszafordult, hazatérendő; magában boszankodva szórakozottsága felett.

De a kisasszony lakosztálya, melynek ajtaja a gazdasági udvarra nyilt, ablakaival az utra s a délrefekvő kertre nézett. A falusi gazdák lakása, mely legtöbbnyire egyszerü földszinti házból áll, rendesen a gazdaságra nyujt kilátást, a csűrre, istálókra s a cselédség foglalkozására, mit szeret felügyelni s figyelemmel kisérhet minden időben. Mariánna változtatott e rendszeren, befalaztatta udvarra nyiló ablakait, egyetlen ajtót hagyva meg, melyen kijárva, bármikor találkozhassék cselédeivel. Az épület tulsó felén vágatott e helyett egy ablakot s egy üveg-ajtót. Ez oldalon nem látszott egyéb a házból, mint egy komor fal, nagy jázmin bokortól árnyalva, egy illatos borostyánfa, lombos ágait dusan terjesztve szét s számtalan fajta rózsa, gula alakra nevelve fel.

A földet a ház mentén négy méternyi szélességben, lapos kövekkel rakatta ki Mariánna s egy kifeszitett vászon-ernyő védte a nyiroktól e nemét a verandának, melyet a külvilágtól virágok és sürü bokrozat zárt el, közepén fasor közt út látszott, mely egész a kert végéig vezetett; a kert magában véve elég kicsiny volt, de nagyon kedves és egészen különbözött más ily falusi kertektől a környékben; egy-két tábla vetemény, körülvéve szekfű és törpe rózsákkal, más táblák levendula s zsálya szegélyzettel; egyik szegletben a vén nyárfa, melyről szedik a virág-vasárnapi pálma-ágakat, távolabb a kis gyümölcsös, terebélyes ágai finom pázsintra hajolva le; az egészet körülfutja a hagyományos szőlő sétány az udvaréhoz hasonló zöld keritéssel, száraz tövissel betetőzve.

E magánosan elzárt kertben szokott Chevreuse Mariánna olvasgatni, vagy varrni, mikor nem volt elfoglalva a majorházbeli teendőkkel. Épen a szőlő-lúgas alatt járt alá s fel, midőn André Péter elhaladt e fedett út mellett, hogy haza siessen. Kölcsönös meglepetéssel tekintettek egymásra s a kicserélt barátságos üdvözlet mindkét részről kissé feszes volt. Péter homályosan érezte saját zavarának alapját, de teljességgel nem tudta megmagyarázni magának a Mariánnáét s azt vélte, tán valami ragályos van azon esetlen módban, melylyel üdvözlé a fiatal hölgyet.

VIII.

Mariánna kérdezősködött Andréné hogylétéről.

- Egészséges, felelt André; csak nagyon unatkozik, hogy nem láthat téged. Tudod-e, hogy egész ritkaság lettél most nálunk? Nyolcz egész napja, mióta hirét sem hallottuk kis szomszédnénknak.

- Nyolcz nap óta nem volt távol ön a háztól, keresztapám?

- Teljességgel nem. Berendeztem kertemet, épitkezéseimnek vége. Minden be van már fejezve s ezentul időm legnagyobb részét anyám társaságában akarom eltölteni. Az fog-e ebből következni, hogy meg leszünk fosztva a tiedtől?

- Ön, keresztatyám, bizonyára nem nagy hiányomat fogja érezni; de ha André asszony panaszkodik e miatt, mihelyt hivatni fog, azonnal elmegyek.

- El is kell jönnöd kicsikém! Szegény anyám bajosan távozik messzebb kertjénél. Ő nem jöhet el, hogy meglátogasson téged s ha elhanyagolod őt, fájdalmat okozasz neki.

- Teljességgel nem is szándékom elhanyagolni őt; de ugy gondolom, sokkal szivesebben van az ön, mint az én társaságomban, és hogy csak zavarnám önöket, ha igen gyakran látogatnék el oda.

- Minket zavarni! te! ez valóban különös gondolat; nem tartozol-e családunkhoz?

S mivel Mariánna semmit sem felelt ez utolsó megjegyzésre, André egyszerre, a nélkül, hogy sokat gondolkozzék, nagy elhatározásra jutott s mintha titkos szorongástól ohajtana szabadulni, igy szólt:

- Ugy van Mariánna, te egy idő óta igen különös kezdesz lenni s van benned valami, mit teljességgel nem értek. Szólhatok veled most komolyan, van-e időd, hogy kihallgass s felelj bizonyos tárgyban teendő kérdéseimre?

- Van édes keresztatyám; figyelemmel hallgatom szavait.

- Azonban igy hangosan, a sövény-keritésen át mondani el közlendőimet, nem valami kényelmes dolog. Szabad lesz bemennem?

- Kerüljön keresztatyám a kapu korlátja felé, én is arra megyek.

Mariánna kisietett s előbb volt a kijelölt helyen. Ügyesen félrehuzta a nagy köteg száraz töviset, a nélkül, hogy megszurná csak egy cseppet is kezeit, könnyedén felugrott a sövényre s egy percz alatt alant volt a füves ösvényen, hol André már készen találta őt, kihallgatni közleményét.

- Ugy látszik, szólt Péter, nincs megengedve belépni hozzád! Azt hittem, kertedben fogsz elfogadni?

- Kertem nem szép, és én még is szeretem, örömöt lelek benne.

Ön, kinek van izlése, még kigúnyolhatna érte, s az nekem nagyon roszul esnék...

- Mondom én, hogy te nagyon különös vagy...

- Azt én nem tudom; ön sem vette eddig soha észre, s most legelőször mondja ezt nekem.

- Először is mondd meg nekem, miért nem tegezel engem többé, mióta véglegesen haza jöttem? Tiszteletet gerjesztek benned most vénségemmel?

- Nem, ön még nem vén, s én sem vagyok már valami nagyon fiatal.

- Akkor hát mi az oka? Miért nem felelsz te soha határozottan, a határozott kérdésre?

Mariánna meglepettnek látszék, s figyelemmel szemlélte Andrét:

- Önnek rosz kedve van ma? - kérdé tőle.

Andrét meglepte a büszke és átható tekintet, melyet e perczben reá vetett Mariánna. Most először tekintett reá e lány ily módon.

- Rosz kedvem van, igaz, felelt Péter. - Valamit közölnem kell veled, és zavarban vagyok, miként adjam elő, te pedig csöppet sem igyekszel rajtam segiteni.

- Ön zavarban van? szólt Mariánna, némi nyugtalansággal tekintve ismét reá. Mi történhetnék köztünk olyan valami, hogy önt zavarba ejtse?

- Megtudod azonnal. De mozogjunk egy kicsit, még igen hüvös van arra, hogy az ember megállapodjék az árnyékban, midőn fel van hevülve. Elfogadod-é karomat?

Mariánna szó nélkül ölté karját az Andrééba, s figyelve várt.

- Tehát! szólt Péter hirtelen ujra megindulva, a dolog ebből áll:

Egy egyén, ki óhajtana veled ismerkedni, hozzám fordult e végett. Nem véltem helyesnek addig bémutatni őt neked, mig erre fel nem hatalmazol. Nem akartalak csak ugy hirtelen minden előkészület nélkül érintkezésbe hozni vele.

- Ezt igen köszönöm kedves keresztatyám. Ilynemü meglepetés valóban igen kellemetlenül hatna reám. Alkalmasint valamely házassági ajánlatról van szó.

- Eltaláltad.

- Ön tudja nemde, hogy már többeket visszautasitottam?

- Anyám mondta nekem. Ő azt is állitja, hogy te lemondtál a férjhez menetelről; ugy van-é ez?

- Anyja csalódik; nem ugy van. Az eddigelő jelentkezett kérők nem voltak inyemre, ennyi az egész.

- Ellenszenvet éreztél irántok?

- Azt épen nem, hanem nem elég rokonszenvet.

- Szerelmet akarsz érezni leendő férjed iránt?

- Természetesen. Az, kit ön ajánl nekem...

- Én senkit sem ajánlok, csak megbizatásomban járok el.

- A nélkül, hogy óhajtaná tetszésemet megnyerni számára?

- Minden habozás nélkül, bátran elutasithatsz magadtól, nem bánom; de nem mondhatsz véleményt, még nevéről sem ismered azon egyént, kiről szó van.

- Ez esetben kész a feleletem. Nem vonakodom látni őt, kivéve azon esetet, ha ön előre is azt mondja, hogy nem hozzám illő ember.

- S hinni fogsz szavaimnak?

- Ön nem akarna engem tévutra vezetni, azt tudom!

- Bizonynyal nem! Nós tehát! azon ifju embernek van egy hibája, az, hogy még igen fiatal.

- Fiatalabb nálamnál?

- Az.

- És azután?

- Azután - azután... Ugyan sietsz a kérdéseiddel! Mellőzöd a legfőbb ellenvetést.

- Szóval sem mondtam, hogy nem veszem figyelembe. Minden körülményt tudni akarok.

- Kevésbé gazdag jelenleg náladnál, de jövőre hihetőleg még többje lesz, mint neked.

- Továbbá?

- Továbbá? Tudtomra semmi több. Látásból is alig ismerem őt s alig beszéltem vele néhány szót.

- Milyen külsejü?

- Elég jó; csinos, jó növésü, magas alak, szép fiu.

- Arcza hogy néz ki?

- Igen elégültnek, vidámnak, ha már épen mindent tudni akarsz.

- Családjáról mit sem szól ön?

- Az igen tisztességes, könnyen tudakozódhatsz felőle másoktól is. E vidékről valók s mintegy tiz év előtt származtak el innen.

- Nem a Gaucher fiai egyike, kiről ön beszélt nekem?

- Nem akartam megnevezni addig, mig ki nem nyerem beleegyezésedet a bemutatásra; de miután te igy ki tudod találni...

- Nem emlékszem reájok tisztán... szólt Mariánna elgondolkodva. Két vagy három fia is volt tán Gauchernak?

- Kettő. A fiatalabbik vágyakozik kezedre.

- Vágyakozik... Csak igen zavarosan tudok reá visszaemlékezni. Akkor gyermek volt még. Ő sem emlékezhetik reám jobban. Tehát szüksége van kis vagyonkámra?

- Nem is épen ő vágyakozik kezedre, inkább atyja... de ime, itt a levél maga; miután ugy is tudsz mindent, elolvashatod ezt is.

Mariánna megállt, hogy olvassa Gaucher apó levelét. Szokott nyugalmával hajtotta végre azt. André figyelemmel szemlélte arczát, mely alig észrevehető mosolyra vonult a levél egy pár kifejezésénél, midőn a kereskedő oly fesztelen nyerseséggel tárgyalja a házasság kérdését; de azért nem mutatott sem meglepetést, sem haragot s e szavakkal nyujtá vissza Péternek a levelet:

- Jól van keresztatyám! Hadd jöjjön el s akkor meglátjuk mi lesz vele!

IX.

Pétert e szavak hallatára különös boszuság érzete lepte meg s egyszerre visszatérni érezte gunyolódó természetét s szólt:

- Már látom valóban, hogy anyám nagyon csalódott. Teljességgel nem vonakodol mentől előbb konty alá jutni, nemde?

- Eljött már az ideje férjhez mennem, most vagy soha! viszonzá Mariánna.

Később nem tudnám többé reá határozni magamat.

- Miért?

- Mert a szabadság igen becses és kellemes valami. Ha az ember nagyon is hozzá szokik, igen erősen fájlalja azután elvesztését.

- Én is ugy vélekedem. Menj tehát most férjhez, miután még kedvet érzesz hozzá.

E szerint nyugodtan várom Gaucher Fülöp megérkezését s azon reménynyel, hogy nem lesz szükség tagadó választ adnom neki részedről. Vasárnap reggel megérkezik hozzánk, akkor jőj te is oda ebédre.

- Nem, keresztapám, azt nem találom illendőnek, hogy én keressem fel azon egyént. Önök fognak hozzám jőni vasárnap délre, André asszonynyal együtt.

- Jól tudod, hogy ő nem jár ki a háztól, különösen, ha este kell haza jönnie.

- Vettem közelebbről egy kis szekeret, majd eleibe fogjuk a majoros erőteljes lovát. Ön anyja már rég megigérte nekem, hogy mihelyt szekeret szerzek, eljő hozzám ebédre.

- Tehát meg fogod előttünk nyitni szentélyedet, melybe nem engedted ma belépnem?

- Miután André asszony is jelen lesz.

- Ugy hát reád nézve én csak olyan vagyok, mint bármely ismeretlen; egy idegen ur, mint a többiek? Ez igazán különös!

- Ez épen nem különös. Mig szüleim éltek, ön fesztelenül és igen természetesen jött hozzánk bármikor; de öt év telt el ugy, hogy nem is láttuk e vidéken, én ezalatt árva lettem s ugy kellett élnem, mint okos leányhoz illik, ki tisztán akarja megőrizni jó hirnevét. Ön tudhatja, mily kiváncsiak és rosznyelvüek itt az emberek. Hiában élünk itt, meglehetős puszta faluhelyt, csak kétszer-háromszor fogadnám el házamnál férfi látogatását, azonnal volna mit mondjanak felőlem s pletykaságba kevernének.

- De ilyen vén ember, mint én, keresztatyád, olyan, mintha atyád volnék?

- Arról is csak ugy beszélnének. Én jól ismerem az ide való emberek szokását, ön pedig ugy látszik elfeledte azokat.

- Jól van! a szerint hát ohajtanom kell, hogy mentől előbb férjhez menj, mert akkor gyakrabban telhetik örömöm benne, téged láthatni.

- Nem gondoltam, édes keresztatyám, hogy oly nagy öröme telnék abban, engem láthatni.

- Nem fosztottál volna meg annyira?...

- Ön fosztotta meg magát attól jószántából és pedig nem csak egy izben.

- Az igaz, hogy gyakran felhasználtam jelenlétedet anyámnál arra, hogy szobámba távozzam dolgozni. Ez nem nagy udvariasság volt tőlem, beismerem, de nem gondoltam, hogy figyelemre méltattad eljárásomat, vagy csak észre is vetted volna.

- Csak azt vettem észre egész örömmel, miszerint eléggé bizik jóindulatomban, hogy foglalkozásaiban legkevésbé se hagyja magát zavartatni általam.

- Egész örömmel! Jobb szerettem volna ha boszankodva veszed észre, vagy legalább is sajnálattal.

- Hogyan, keresztatyám? - szólt Mariánna megállva s bámulattal szemlélve Andrét, mig nagy fekete szemei kérdőleg tekintettek reá.

Arczának egész kinyomata oly csodálkozást fejezett ki, mely várja a talány megoldását, hogy ne kelljen neki soká gondolkodni rajta.

Ugy látszik, gondolá Péter magában, hogy valami ostobaságot mondtam, mert nem tudom, hogy magyarázzam ki szavaimat.

Csak egy útja volt a menekülésre, az, hogy távozzék s szakitsa félbe az értekezletet.

- Nem akarlak tovább fárasztani, szólt; kihúzva karját a Mariánnáéból, feledem, hogy mig én közeledem lakásom felé, te a tiedtől mind jobban távozol.

Miután minden el van intézve, nincs is mit kérdjek többet. Tehát jövő vasárnap bemutatom neked mátkádat.

- Még nincsen mátkám, viszonzá hidegen Mariánna; a mi pedig vasárnapi tervünket illeti, előbb anyjának is bele kell egyeznie, különben nem lehet belőle semmi. Ma este elmegyek, hogy megkérdezzem őt ez iránt, hacsak önnek nem lesz ez alkalmatlan.

- Nem, nekem teljességgel nem lesz alkalmatlan jöveteled, szólt André kissé szárazon, kit e kimért hang boszantott és valóban sértett. Tehát a viszontlátásig!

S ezzel elégületlenül, csaknem szomoruan távozott.

Mily fagyos kis portéka! gondolá magában, gyors és egyenetlen léptekkel haladva előre. Korlátolt észjárással, önző, hideg, erényes csak azért, hogy "mit mond a világ", azaz álszenteskedő. Ugyan hol volt az eszem imént, midőn azon törtem eszemet, vajjon mit rejthet mélyében e nyugodt sima tófelület. Épen nem mély az, nem is tó, csak egy pocsolya, tele sással és békákkal. Oh ez a falusi élet! ime mi lesz itt belőlünk.

Ez egy kedves kis leányka volt, érdekesnek látszott, leginkább hallgatag szenvedő külsejéért. Most felnőtt, erős leány lett belőle, erős, bizva kiszámitott eszélyességében s önkéntes elzárkozottságában.

X.

S a végén is, mit törődöm én mindezzel? szólt magában, megérkezve házaküszöbéhez. Nagyon kedves ez az én kis hajlékom! Rágalmaztam szegényt ma reggel. Igen, fehér falai rózsaszinben játszanak, ha a nap oldalt reá süt. Folyondáraimnak már szép jövéseik vannak s őszire az erkély tetőzetéig fognak érni. Valódi boldogság, ha az embernek van ily otthona, mely egészen kizárólag az övé s a mellett ily feltétlen szabadságot élvezhet. Miért hibáztatnám az én jámbor, szelid keresztleányomat, hogy csak egyedül magára gondol, mikor én magam is csak arra vágyom ezentul, hogy mentől előbb kényelmet élvezzek s annak éljek.

- Jere, jere fiam! kiáltá eleibe André asszony az ebédlő szobából. Már fél a hatra s levesed mind elhül.

- És én várakoztattam anyámat! felelt vissza Péter, letéve vadásztáskáját, mely tele volt virágok és kövekkel.

De igazán nem gondoltam, hogy ily késő idő van.

Azután gyorsan asztalhoz ült, csak épen kezét mosta meg egy kék, cseréppel kirakott kis vizmedenczében, mely az éttermet diszité és mivel anyjával tudatni kellett Mariánna szándékolt látogatását, evés közben előadta az egész dolgot.

André asszony nyugodtan hallgatta fia elbeszélését azon perczig, mig ez elmondta, hogy Mariánna mily szivesen egyezett bele a kért találkozásba.

- Te mesét beszélsz nekem - szólt André asszony - vagy belőled csinált bolondot Mariánna. Mariánna nem akar férjhez menni, azt százszor is mondta már nekem.

- Nos arra már nem emlékszik, mert előttem egészen másként nyilatkozott, vagy jobban mondva megváltoztatta azon szándékát. "Az asszony ingatag." De mi bajod kedves anyám, te sirsz?

- Meglehet, magam sem tudom mit teszek! - felelt a jó asszony, asztalkendőjével száritva fel a nagy könycseppeket, melyek végig folytak arczán anélkül, hogy igyekezett volna azokat visszatartani.

Szivem olyan nehéz s minden semmiségért képes volnék most sokat sirni.

- Akkor hagyjuk e tárgyat s beszéljünk egyébről. Nem akarom elrontani ebédedet. Te anyácskám nagyon ragaszkodol Mariánnához. Ezt én jól tudom s azt hiszem, meg is érdemli barátságodat; de a végén ő sem különbözik annyira más leányoktól, mint a hogy eddig látszott. Ő is, mint bármelyikök, álmodozott szerelemről s családi életről; csak nem reménylhetted, hogy ő mindarról le fog mondani csak azért, hogy társad legyen a sakkozásban, vagy segitsen felszedni kötésedben a szemeket, századok végezetéig? Neki is kijutott a része az önzésből, mint bárki másnak a világon s ehez joga is van.

- S te azt hiszed, hogy én csupa önzésből szomorkodom elhatározása miatt?

Különben meglehet igazad van.

Elismerem, nem helyesen cselekedtem!

Nem akarok előtte keseregni. Mindjárt itt lesz; hadd találjon engem is ép oly nyugodtnak és ép oly vidámnak, mint a minő te vagy.

- Én? - kérdé André, kit meglepett anyja reá szegzett tekintete, - miért is lennék én szomoru vagy nyugtalan?

- Azt hittem, hogy te is az lehetsz egy kissé.

- Reménylem, soha sem képzelted, hogy szerelmes lehetnék Mariánnába?

- Ha az volnál is, abban nem látnék semmi roszat.

- Valóban? Valld be kedves jó anyácskám, hogy te már ábrándoztál arról, nőül vétetni velem, a te kedves kis szomszédnődet! Hogy esik, hogy te erről egy szót sem szóltál eddig nekem?

- Én szóltam neked már róla többet is egynél, csakhogy te nem akartál reám hallgatni.

- De hát ugyan mikor? Esküszöm, nem emlékszem reá.

- A bizony már régen volt, épen hat évvel ezelőtt. Utolsó elutazásod alkalmával volt, szegény apád halála előtt. Akkor volt egy kis kész pénzed. Szerettünk volna megházasitani, hogy maradj itthon közöttünk. Mariánna akkor alig volt husz éves. Nem volt még árva, független s olyan gazdag, mint most. E házasság akkor lehető lett volna.

- S most pedig nem az többé - felelt élénken Péter s hangja remegett. - Idősebb és szegényebb vagyok, mint voltam ezelőtt nehány évvel; nem lennék elég jó neki. Arra kérlek kedves jó anyám, ne tégy ki engem soha azon megalázódásnak, hogy e büszke, megfontoló leány által legyek visszautasitva; ne beszélj neki soha rólam! Reménylem, nem is beszéltél terved felől soha neki?

- De igen, néha.

- S mit felelt?

- Semmit! Mariánna soha sem felel, nem tesz megjegyzést, mikor felelete kötelező lehetne reá nézve.

- Ez igaz, ezt én is megjegyeztem nála. Ő oly okos, oly meggondoló, hogy szintugy borzadok tőle!

Egy nagyvilági nő... ha kaczér, kihivó, csábitó... azt már lehet érteni, imádókra akar szert tenni; de egy falusi leány, kinek férj kell, semmi más, máskép kellene hogy számitson s viselje magát; de ez egy valóságos jégtömeg, melyet bárminő hév nap sem volna képes felolvasztani.

- Hallgass, épen itt jön - szólt André asszony, ki most nagyon is észrevette fiának fájdalmas felindulását, - de legyünk nyugodtak, nehogy azt higyje, hogy hibáztatjuk.

XI.

Épen bevégezték volt az étkezést s mindketten Mariánna eleibe siettek, ki most érkezett a ház elé kis lován ülve. Mariánna földre ugrott; alig rántva meg a kantárszárat. A tanulékony, szelid állat megállt magától, mintha kitalálta volna urnője gondolatát, s egész a szoba ajtóig kisérte őt, honnét balra térve, egyenesen ment szokott helyére, egy kis fészerbe, melyet már jól ismert, s melyet a majoros szamarával osztott meg rendesen.

Mariánnának egész amazoni öltözete, bő fehér ujasból állt, bőr-ővvel leszoritva, fején kis kerek szalma kalap, s végül, egy hosszu kék és szürke csíkos szoknyából, melyet gyorsan és igen ügyesen fel tudott szedni s megerősitni bőrövéhez. Haját rövidre vágva s felbodrozva viselte, és e fiatalos hajviselet egyesülve kicsiny, hajlékony termetével, oly gyermekded kinézést adtak neki, mintha legfölebb 14-15 éves volna. Bádgyadt fehér arczbőre, mely szemei körül s nyakán kissé barnásabb árnyalatba ment át, nem szenvedett a nap hevétől, egy folt, egy ráncz nem látszott rajta.

Vonásai finomak, fogai igen szépek voltak. Egyéb semmi nem hiányzott neki arra, hogy szép legyen, mint hogy forditson gondot reá, azzá lenni, vagy hogy higyje, miszerint látszhatnék annak.

- Nos édes kicsinyem! tudjuk mi hozott ide jelenleg, szólt megölelve őt André asszony. Tehát elhatároztad férjhez menni.

- Nem André asszony, még nem vagyok elhatározva - felelt Mariánna.

- De bizony el, miután látni ohajtod a kérőt, el vagy határozva vissza nem utasitni őt, ha megtetszik neked.

- Épen ez a kérdés. Megtekintés nem kerül semmibe, azt mondják a kereskedők.

Beleegyezik kegyed eljőni vele hozzám vasárnap ebédre?

- Hogy ne, kedves kicsikém, neked nem tudnék semmit megtagadni.

- Most én elhagylak benneteket, hogy szabadon beszélhessétek meg e komoly ügyet, mely méltán igénybe veszi Mariánna minden gondolatát, szólt André, kifelé indulva. Az asszonyoknak ez érdekes szakaszról mindig vannak apró titkos közlendőik... Én csak felesleges volnék itt.

- Nem, kedves keresztatyám, ebben csalódik. Legkisebb titkom sincs, mit közöljek másokkal, s komolyan sem fogok e tárgyról gondolkodni mind addig, mig anyja és ön nem mondanak véleményt azon egyénről, s nem javasolják, mit kellend tennem.

- Hogyan! te a mi véleményünktől függeszted fel határzatodat?

- Természetesen.

- Ily felelősséget nem veszek magamra, válaszolt André szárazon; én nem értek a férjek megitéléséhez, s azt hiszem, csak gunyolódni akarsz velünk, ugy mutatván, mintha te sem értenél ahoz.

- De hát hogy érthetnék én hozzá? szólt Mariánna, nagy szemeivel bámulva tekintve Péterre.

- Ugy hiszem, tudod mi okon utasitottad vissza azokat, kiket eddig ajánlottak neked, tehát tudnod kell azt is, hogy mi a kivánságod e részben, s hogy miért vagy hajlandó e mostanit elfogadni...

- Vagy egy másikat! szólt halvány mosolylyal Mariánna. Kérem keresztatyám, ne távozzék el, szeretnék megkérdezni valamit öntől.

- No ez aztán jól van! Lássuk mit akarsz megtudni; azt, hogy milyen legyen azon férj, kit jónak találsz magadhoz?

Mindhárman leültek egy lóczára, André asszony közbül.

- Nem azt, viszonzá Mariánna, ön azt nem tudhatja, miután nem is gondolt soha erre, vagy nem is felelne komolyan kérdésemre, mert nem érdeklődik eléggé jövőm iránt. Oly valamit akarok öntől megkérdeni, mi csak közvetve függ össze a férjhezmenetel eszméjével. Azt szeretném tudni, ha egy az én helyzetemben levő leány képes volna-e tanulni s magát mivelni a nélkül, hogy megváljon lakásától s megszokott életrendjétől?

- Mily különös kérdést intéz hozzám e leány, szólt Péter, anyjához fordulva, képes-e felfogni ennek értelmét?

- Igen, én tudom érteni, felelt André asszony fiának s nem először történik, hogy Mariánna vesződik e gondolattal. Én nem birok neki megfelelni. Én megtanultam azt, mire fiatalkoromban oktattak, mi épen szükséges egy szegény falusi asszonynak; de ez nem nagyon sok és számos oly dolog létezik, miről nem beszélek soha, mivel csöppet sem értek hozzá.

Minden helyzetembeli nő, csakis abban mutathatja ki józan eszét, ha nem tesz kérdéseket, hogy ezáltal tüntesse ki teljes tudatlanságát. Mariánna nem elégszik meg azzal, hogy meglegyen e tapintata s hogy tudja azt mi szükséges élte fentartására s rendes napi foglalkozásához, ő szeretné, ha tudna mindenféléről beszélni a tanult, mivelt emberekkel.

- Bocsánat André asszony, szólt Mariánna, jobban mondva nem annyira a másokkal való társalgásért, mint inkább a magam saját gyönyörüségemre szeretnék mivelődni s tanulni. Látom, például, hogy keresztatyám elégültnek érzi magát, ha magánosan sétálhat s gondolkodhatik mindazon számos dolgokról, melyeket tanult és tud, és nagyon szeretném megbizonyosodni a felől, ha sokkal boldogabb-e ő ezért, mint én, ki hasonlóan sokat sétálok a nélkül, hogy tudnék valamit s valami felől elmélkedném.

- Ej, ej! kiálta fel André meglepetve, épen oly rejtély kulcsát érinted ujjaiddal, melynek nyitját én soha sem tudtam kifürkészni, hogy felfedezhessem ábrándjaid titkát.

- Hogyan keresztatyám, önt kinzá azon gondolat, elmélkedett afelől, ha vajjon nem üres-e egészen agyvelőm?

- Édes istenem, ezt nem épen csak reád vonatkozólag mondom gyermekem, de azon kérdést, melyet te tettél most nekem, én magam is ezerszer tettem már gondolatban. Szemlélve néha egy-egy paraszt embernek mély gondolkodást kifejező arczát, a gyermekek zajos örvendezését, a kis madarak játszi röpkedéseiben boldogságuk érzetének kinyomatát, vagy a virágok elragadó nyugalmát, fürödvén a fényes holdsugárban, azt mondtam gyakran magamban: vajjon jótétemény-e reánk nézve a tudomány s azon idő, mit ez elmélkedésnek szentelünk, nem rabolja-e el az ábrándozásnak legfőbb báját, vagy az érzelmek legfőbb hatalmát? De bocsánat, ugy beszélek veled, mint szobatudós s kifejezéseim nevetségesnek tetszhetnek előtted. Hogy röviden fejezzem be e tárgyat, esküszöm, hogy e részben semmi megoldásra nem jutottam és hogy sokban reád is számitnék s folyamodnám felvilágositásért, ha vennéd magadnak a fáradságot, más valamiről is beszélni velünk néha, mint a szapulásról, vagy hogy a csirkét hogy adják a vásáron.

- Én, keresztatyám, egyébről nem beszélhetek, mint a mihez értek, és én nem tudom eléggé a szók értelmét arra, hogy kifejezni birjam mindazt, a mit magamban gondolok. Arra idő kellene, mig rendezem fejemben a szavakat... Várjon csak, hadd kisértsem meg!

XII.

Nehány perczig mély hallgatásba merültek mindhárman. Mariánna ugy nézett ki, mint ki számvetéssel foglalkozva, fejében több darabból álló, nagy számokat ad össze. André asszonyt nem látszék nagyon meglepni ez okoskodásra való törekvés. Egyedül Péter volt bensőleg nagyon felizgatva. Alkalmasint nagyon szivére vette azon feladat megoldását, melyet ma reggel forgatott elméjében, megtudni azt, ha Mariánnában a szellemi képesség csak szunnyad-e, vagy merőben hiányzik.

Mariánna végre megtörte a csendet s kissé bosszus arczczal szólt:

- Nem sikerül, nem birom kifejezni magamat. Majd máskor kisértem meg. De nem is azt jöttem most öntől kérdezni, ha a tanulás boldogabbá teszi-e az embert; hanem csak is azt akartam megtudni: hogy tanulhatnék-e s mivelhetném elmémet, a nélkül, hogy falunkból távozzam.

- Az ember - viszonzá Péter, tanulhat bárhol és egészen magára is, csak könyvei legyenek s neked pedig módodban áll azokat megszerezni.

- De tudni kellene, hogy minő könyvek szükségesek s önre számitottam, hogy kijelölje azokat számomra.

- Az könnyen megtörténhetik, mihelyt te elmondod nekem, hogy miket tudsz és miket nem tudsz még. Atyád tanult ember volt s nehány igen jó könyvet szerzett meg magának. Ő gyakran mondta nekem, hogy te rest vagy s teljességgel nincs hajlamod a tanulásra. Látva gyenge testalkatod, nem akart elvonni a fenjáró gazdasszonyi dolgok igazitásától, melyhez több hajlamot mutattál.

- És ez most is ugy van - felelt Mariánna. Csak künn járhassak s gondolatimat a külső dolgokra forditva rendezhessem, akkor jól érzem magam.

De ha elmélkedem s komolyan kezdek valami felett gondolkodni, azt hiszem, meg kell halnom.

- Akkor gyermekem, maradj olyannak, a minő vagy s élj ugy, a mint eddig éltél. Nem látom át, miért kellene most uj foglalkozást keresned, midőn a férjhezmenetel ugy is eléggé komoly feladatot tüz elődbe.

- Igen, ha férjhez megyek! - viszonzá Mariánna. De ha nem találok férjhez menni, tudnom kell magamat akkor is elfoglalni, ha már idejét multa a szabadban kalandozás; de ime, a nap is lehanyatlott már: akarja-e, hogy sakkozzunk André asszony?

André asszony elfogadta az ajánlatot s Péter, kit minden e nemü játék untatott, künn maradt a kertben s alá s fel járkálva a ház előtt, figyelemmel szemlélte Mariánnát, ki anyjával ült a szalonban, egy zöld ernyős kis lámpa által halványan megvilágitva; ép oly nyugodtan figyelt játékára, ép annyira igyekezett előnyben lenni s arcza ép oly változatlan maradt, mint bármikor.

- Ki tudja, gondolá Péter, nem valamely különös beteges idegesség hervasztotta-e el a benne rejlő szellemi képességet? Sok jeles tehetségü fiatal ember örökre éretlennek marad a szellemi munkásságra szükséges életerő hiánya miatt. A nőknél nem szokták figyelembe venni a szervezet e következetlenségét, azok más irányt követnek mint a férfiak, s más eredményre is jutnak.

Csak kivételes esetekben kivánják meg tőlük, hogy önmagoknak teremtsenek állást, a mi vagy szellemi erőfeszitést igényel, vagy folytonos kitartást a tanulásban. Mi az oka, hogy Mariánna ily kivételt akar képezni, hogy erre törekszik? Ő is érezné, miként én, azon titkos bút, hogy nem tudta saját értékét eléggé hasznositani? E baj a nőknél nem igen szokott előfordulni. A nőnek egészen más hivatása van. Hogy hű élet-társ, hogy jó anya legyen, ez elég az ő dicsőségére, az ő boldogságára.

Kilencz órakor Mariánna megölelte André asszonyt, kezét nyujtá keresztatyjának, s könnyedén felugrott Suzon hátára, ki meg volt tanitva, hogy térdre ereszkedjék s még kisebbé tegye magát urnője előtt. Ló és lovarnő oly könnyük voltak mindketten, hogy a vágtatás zaja alig hallszott a finom fövenyen, s csakhamar egészen elenyészett az éj csendjében. Az est enyhe illatos volt.

Péter hosszason maradt még a kert korlátjához dőlve, gondolatban kisérve Mariánnát utján, áthaladva vele képzeletben, a kis tölgyerdőn, a virág-balzsamot lehellő réten, s a komor szikláktól környezett tiszta patakon. A Mariánna szemeivel vélte látni e távoli tárgyakat s kedve telt benne oly benső felindulást tulajdonitni neki, melyeket az meglehet nem is érzett.

A következő nap szombat volt, heti vásár napja Failleban.

Bemenni a vásárba, habár semmi vásárolni valója sincsen is, rendes szokása a falusi embernek, legyen az ur vagy paraszt. Kedvencz gyülhely ez számukra, hol találkozhatni mindazokkal, kikkel netán valami elintézni valójuk akad, itt vitatják meg a környékbeli ujdonságokat is s határozzák meg a piaczi áruk értékét. Péter azért szokott eljárni, hogy olvasson hirlapokat. Hogy hetenként egyszer a közérdekek szinvonalára helyezze magát, ez elég volt oly ember részéről, ki egészen vissza akar vonulni a tevékeny élet küzdteréről.

Épen a "Zöldfa" vendéglő előtt haladt el azon perczben, midőn béhajtott oda azon kis jármü, mely a gyors kocsit pótolja e környéken, midőn hirtelen egy szép ifjut lát kiszállni belőle s felé közelitni: - Ime itt vagyok! én vagyok! kiáltott eleibe, s egész barátságos bizalommal ölelte át nyakát. E szép fiu, herkulesi termetével, mint rózsa, oly üde arczczal, s a legujabb divatu választékos egyszerü úti öltönyben, Gaucher Fülöp volt, ki megelőzte vasárnapra béjelentett érkezését.

- Ugy van, nagyon kedves barátom, ismétlé az érkezett, az André elképpedt arczából azt olvasván ki, hogy ez nem ismerte őt fel, én vagyok Fülöp.

Péter csendesitőleg szakitá félbe a fiu szavait. - Nagyon jól felismertem önt, szólt halkitott hangon, de semmi szükség nevét igy kikiabálni az egész utczának; ön oly ügyben jön ide, melynek sikerülte némi óvatosságot igényel. Tudja meg, párisi fiatal barátom, hogy vidéken legelső ok a megbukásra, ha az ember terveit világ elé tárja.

Legelőbb is! ön nem fog az egész városon keresztül vonulni társaságomban. Vegyük utunkat e kis mellékutcza felé, mely kivezet a mezőre, s egy rövid órai menetel után, még elég korán haza érkezhetünk ebédre.

XII.

- Egy rövid órai menetel után, igy bőröndömmel kezemben? - szólt Fülöp elbámulva ez ajánlat felett.

- De hát nehéz ez? - szólt Péter, megemelintve a bőröndöt; oh nem! nagyon könnyü.

- De van még más pakkom is ezen kivül. Egész sereg festő-műszer van velem, mert szándékom egyet-mást vázolgatni e vidéken.

- Azon esetben meghagyom a vendéglősnek, hogy mindent küldjön el önnek egy targonczás embertől, más jármüvet nem ajánlhatok fel önnek, én rendesen lábaimat szoktam idáig használni s elég jól találom magam mellette.

- Engem utse, azokat magam is eléggé tudom használni, mit gondol ön egy tájkép-festő! s ha szükség, hátamon is elviszem festőszereimet. Majd meglátja ön holnap, mit tudok, hanem mára inkább csak a targonczát választom.

- Várjon itt reám!- szólt Péter s bement a vendéglőbe, hogy megtegye a szükséges intézkedést. Öt percz mulva visszatért vendégéhez s útnak indultak. Fülöp első kérdése meglehetősen meglepte Andrét.

- Van sok csinos nő itt a vidéken?

- Nyissa ki a szemét s majd meglátja, - szólt Péter nevetve.

- Szokásom is nyitva tartani - felelt a fiatal festő, ezt megkivánja mesterségem s épen most láttam itt eléhaladni egy furcsa kis jószágot.

Lóháton, ugy tipegve, mint egy kis egér, már tudniillik a ló!

- Egyedül volt? - kérdé André rögtöni felindulással.

- Egészen egyedül... egy kis szürke lovon, fekete sörénynyel.

Péter szinlelte, mintha nem tudná kiről van szó, jóllehet nem kétkedhetett felőle.

- S ugy találta, hogy csinos volt?

- Azt nem mondhatni, félvén, hogy csalódom, oly gyorsan eltünt szem elől... hanem annyi bizonyos, hogy kedvesnek nézett ki távolról.

- Nem tartják szépnek; s ő sem hiszi azt magáról.

- Ön tehát tudja ki az a nő?

- Ugy hiszem igen. Ön azt mondja kicsiny termetü?

- S vékony mint egy pálcza, de nagyon kecses mozdulatu, haja szénfekete s egészen felbodrozva, érdekes halvány arcza, s nagyon szép szemei.

- Végre is megtetszett önnek?

- A mennyire eddig láttam őt, meg. De hát mondja csak ez volna...

- Ugy van, ez az... ez azon fiatal hölgy, kit atyja ohajtana ön nejéül.

- Chevreuse kisasszony? Lám, lám! Mindjárt ideérkezésemkor találkoztam vele.

Tudja ő, hogy én azért jöttem, hogy...

- Ő épen mit sem tud az egészről, felelt Péter nyers hangon, s én is csak holnap reggelre vártam önt.

- Igaz. Egy nappal korábban indultam el, mint szándékomban állt, hogy ne utazzam át éjjel e vidéken.

Egy festő szeret sokat látni! Aztán vágytam is, hogy fogalmam legyen e helyről, mely szülőföldem, mert én is Faille-ban születtem, épen mint ön, kedves barátom; de itt töltött első éveimre legkevésbé sem tudok visszaemlékezni. Hanem a város, legalább a mennyit belőle láthattam, borzasztónak tetszett, de itt e mező s az egész környezet nagyon szép, és itt mindjárt előttünk mily kedves kis zöld fűvel szegélyzett ösvény kanyarog... s a láthatár szélén ama kékes homályban elvesző hegyek... valóban gyönyörü... elragadó!

Az ember képes megszokni e nagy s oly gömbölyüvé nőtt diófákat s ellentétül a levagdalt águ s megcsonkitott nyárfáknak oly igen mulatságos külsejük van. Lelkemre mondom, én itt igen jól találnám magamat s ha nőmnek is ugy tetszik, igen szivesen eltöltöm itt a nyári idényeket.

- Hogyan, az ön neje? szólt André, önkénytelenül megvető, haragos tekintetet vetve az ifju festőre.

- Nós! Chevreuse kisasszony, vagy másvalaki, válaszolt Fülöp, cseppet sem jöve zavarba. Ide jöttem e vidékre, atyám azon határozott parancsával, hogy feleséget keressek magamnak s ha nem ellenkezem akaratával, kinézéssel szép összeg pénzre. Én meguntam már a papa gyámkodását, ki igen derék ember, hisz ismeri őt, de ki mégis untat kissé. Eszméink nem igen összhangzók. Nem fog többé kinozni, nem veti többé szememre müvészetemet, ha a házasság által megkétszerezem vagyonomat. Tehát fel a házasságra! miután a papa eszében házasság és festészet egy és ugyanazon fogalom.

- És a festészet kedvéért, melyet ön annyira kedvel, szeretni fogja nejét, bármilyen legyen is az?

- Nem épen, hanem engedékeny leszek és nem kivánom meg tőle, hogy csodaszép és kiváló eszes legyen. A mi véralkotát s természetét illeti, nagyon csodálatosnak s rosznak kellene lennie, hogy meg ne tudjon egyezni az enyémmel. Én a legjobb tésztából vagyok gyúrva, kiket csak valaha eléállitott a férfiak között a világegyetem főfőmestere, mindig jókedvü, vidám, szeretem a világosságot és szabadságot, nevetve fogadok mindent... de pszt! ime előttünk van az iménti lovagnő. Valóban Chevreuse kisasszony-e? Siettessük lépteinket, hogy legyen időm jól szemügyre venni őt.

XIII.

Mariánna valóban megállapodott volt, vagy jobban mondva lépésben tartotta Suzont, hogy beszélgessen majorosnéjával Marcsával, kit nem messze Dalmortól utólért az úton.

Marcsa felhalmozott zaboszsákok tetején ült, egy ökörszekér saroglyáján, melyet férje gyalogmenve hajtott az ostorral. Az út arra igen keskeny volt, hogy egy ló vagy csak gyalog ember is elférjen a sövénykerités s a szekér kerekei között. Az ökrök csak lassan haladtak előre. Suzon megérezte szagát a számára vásárolt zabnak s felismerve szokott környezetét, orrát egész a majorosnéig nyujtván ki, ennek ölébe fektette fejét, ki beszéd közben homlokát simogatta a szelid állatnak, számot adván asszonyának a mészárosnak eladott kövér juhokról s a vett sertésekről, melyeknél olcsóbbat nem tudott kapni az egész vásárban.

E beszélgetés alatt Mariánna egészen kedvére hagyta mozogni Suzont s a zablát karjára akasztva, elgondolkodva hanyagul ült lován, mint a ki elfáradt s pihenésre van szüksége. Egyszerre egy szép kecskerágó-ágat pillantván meg a bokrok között, lábaival arra felé nógatta Suzont a nélkül, hogy a zablát is használná s kinyujtá mindkét karját, hogy leszakitsa az ágat.

De azon perczben a fiatal Fülöp, ki a nélkül, hogy a lány észrevenné, már odáig ért volt, Andrét egy kicsit hátrahagyva, gyors mozdulattal a bokorhoz lépett, hirtelen letörte a kecskerágó ágát s egy párisi szülött merész biztonságával s udvarias előzékenységével nyujtá át Mariánnának.

Mariánna megpillantva e szép ifjut, tele tűzzel tekintetében, sokat igérő mosolylyal ajkain, perczig sem kétkedett, hogy a kérőt látja maga előtt. E vidék egy lakója sem lett volna képes e bátor fellépésre s lovagiasságra. A hölgy kissé elpirult, de rögtön összeszedve magát, halvány mosolylyal s a nélkül, hogy elfogadná a virágos ágat, szólt:

- Köszönöm uram, nem magamnak akartam leszakitani; lovamnak volt szánva, ki nyalánkságképp vágyik reá.

- Jól van hát! - viszonzá müvészünk a nélkül, hogy kijönne sodrából, azon esetben a lónak kedveskedem vele, ez reménylem nem fogja visszautasitani. Ezzel oda nyujtá az ágat Suzon orra elé, ki azt minden vonakodás nélkül vette fogai közé.

Fülöp egész tisztelettel emelt volt kalapot az ifju hölgy előtt, mi abból áll, hogy nagyon magasra kell felemelni s feje felett tartani a kalapot, mint mikor egy fejedelmet vagy népszerü egyéniséget üdvözölnek. Mariánna ezalatt rövidre fogva a kantárszárat, könnyü főhajlással üdvözlé Fülöpöt s fel sem pillantva, az út sánczába szökteté Suzont, mely ennek egész térdéig ért s ügyes mozdulattal, könnyedén átugorva az ökrök nagy szétágazó szarvai előtt a vastag szekérrúdat, vágtatva tünt el az út-kanyarulatnál.

Péter szivéből örült Mariánnának e rögtönzött s ügyesen kivitt eltávozásán. A legjelentéktelenebb körülmény képes lett volna most Fülöpöt egyszerre a helyzet urává tenni.

- Nós! - szólt, rejteni igyekezvén az ifju müvész előtt gúnyos mosolyát - megnézte-e most egész kedvére őt?

- Elragadó! bájoló! maga a választékosság, tele észszel, erélylyel s még egy kis kaczérság sem hiányzik! Szóval, egészen nő! Ugyan hány éves? Atyám azt mondta, hogy idősebb nálamnál; de azt hiszem csak tréfálni akart, ugy néz ki mint egy kis iskolai növendék.

- Chevreuse kisasszony 25 éves.

- Az lehetetlen.

- Esküvel erősithetem. Ő sem akarná, hogy eltagadják évszámát.

- No az nekem mindegy! Az embernek annyi az évszáma, a mennyinek lenni látszik. Én részemről, ki szakállas vagyok, mint egy török, épen annyi idősnek nézek ki, mint a mennyinek őt mondják lenni, de a mit senki sem hiszen el: egy keretbe lefestve igen öszhangzó képet adnánk ketten, az erő és a kellem classicus tárgy.

- Ön tehát el van határozva?

- El, miután szerelmes vagyok belé.

- S nem kétkedik a sikerben?

- Legkevésbbé sem.

- Szerencsés, hogy ennyire tud bizni magában.

- Édes André barátom, én két dologban bizom, mely egyesülve van bennem: az ifjuság és a szerelem. Ez két nagy hatalom: a szerelem mely önmagában él és gyüjt, az ifjuság mely bizalommal tölt el, szembeszállni a veszélylyel, s kifejezni azt mit érzünk. Abban nincs semmi hiuság kimondani, hogy valaki fiatal és szerelmes.

- Önnek igaza van, szólt Péter, mély szomoruságot s levertséget érezve keblében. Csak azoknál lehet nevetséges a hiuság, kik elvesztették már az ifjuság tapasztalatlanságát, s az első behatások ártatlan tisztaságát.

Ez alatt utasaink elérkeztek egy kissé tágasabb helyre, hol elhagyhatták már az ökör szekeret s közel voltak André Péter hajlékához.

Messziről, hol már hegynek megy az út, ismét megpillantották Mariánnát, ki ujból lépésben tartotta lovát.

- Most már nem megy vágtatva, szólt Fülöp. Ki tudja, valjon nem reám gondol-e?

- De bizonyos, hogy gondol, mondá magában Péter, némi belső keserüséggel.

MÁSODIK RÉSZ.

XIV.

Fülöp elég szerencsétlen volt a legnagyobb mértékben nem tetszeni André asszonynak. Pedig különben nagyon jó és becsületes fiu volt, nyilt szivü, egyenes lelkü, mint arcza; de André asszony nem tudta megbocsátani valakinek, hogy szebb legyen fiánál, ki azonban nem az volt, kiről falu helyt azt mondják, hogy szép ember. Nem volt sem széles mellü, erős, vállas sem, nem volt fekete szakálla, fehér piros arcza. Érdekes, eszes, szerény külsővel birt; arcza s egész megjelenése, a kiváló természetek nemességét fejezte ki. És anyja, ki soha nem forgott a nagyvilágban s nem is tudta volna elemezni, hogy miben áll tulajdonképpen a nemes választékosság, összehasonlitási módjában sajátlagos ismertető jelt állapitott meg magában. Neki sértette érzékét az a bizonyos köznapiság, melytől ugy szólva át volt hatva minden mozdulata s magatartása Fülöpnek s ebből azt következtette, hogy gondolkozásmódja s tettei is következetesek lesznek e külső megjelenéshez. Nem hiányzott nála azon természetes eljárás s ingerkedő szellem, mely jellemzi az e környékbeli lakókat, s különösön a nőket. Nem is szünt meg őt egész étkezés alatt finom gunyjával ostromolni, a nélkül azonban, hogy Fülöp figyelemre méltatná e csipkedést.

Az is igaz, hogy házi asszonyi kötelessége mindenekelőtt való volt reá nézve s vendégét a mellett elhalmozta szivességgel s apró gondoskodással.

Fülöp megtudva, hogy Andréék másnap ebédre Chevreuse kisasszonyhoz vannak igérkezve, és hogy ez alkalmat meg akarják ragadni bemutatni őt is a kisasszonynak, ügyét sokkal előbbre haladottnak találta már is, mint reménylé s nem késett megjegyezni, hogy csillagja már is fenn ragyog az égnek kellős közepén.

- És melyik az?... kérdé André asszony hamis mosolylyal.

- Nevét épen nem tudom, felelt az ifju vidor hangon, nem értek a csillagászathoz; de ha felpillantok az égre, s látom a legnagyobbat s legfénylőbbet valamennyi között, meg vagyok tökéletesen győződve, hogy épen az az enyém. Ön nem hisz a csillagok befolyásába sorsunkra, Péter barátom?

- De igen; hiszek Napoleonra és önre nézve. Ha az oly egyszerü halandók, minő én vagyok, birnak is a csillagok pártfogásával, az enyém oly kicsi s oly magasan áll, hogy soha sem tudtam észrevenni létezését.

Fülöp hosszura nyujtá az esti csevegést, mi Dalmorban egészen szokatlan volt, nem is gyanitván, hogy az öreg asszonyság kilencz órakor le szokott feküdni. Péter látva, hogy az óra tizenegyet mutat, vendégéhez fordulva mondá: Ugy hiszem, ön ki is lesz fáradva az utazás után, mihelyt ohajtja, hogy szobájába vezessem, csak szóljon.

- Én soha sem vagyok kifáradva, szólt Gaucher; semmi sem szokott ellankasztani, hanem az a szekérzörgés mégis összerázta agyvelőmet s kissé álmossá tett, tehát ha megengedi ön...

Péter egy kis vendégszobába vezeté őt, mely egészen uj volt, még csinosan berendezve s melynek redőnyeit a festő kinyitotta azért, mint mondá, hogy kora hajnalban felébredhessen. Azt állitá, hogy ki akar menni tanulmányozni a tájat, hogy legyen mit dolgozzék a következő napokon.

- Aludjék csak nyugodtan, mondá neki Péter; én felébredek napkeletekor s akkor elhivom önt, ha kivánja, hogy meghordozzam a legszebb tájakon itt körülbé.

- Köszönöm, válaszolt Fülöp, de őszintén szólva, jobb szeretem magam fedezni fel azokat. A müvészt mindig zavarja az, ha először is más szempontjából, nem a magáéból kell a dolgokat megitélni.

- Azaz, hogy, gondolá magában Péter, kiváncsiságoddal egész háza belsejéig akarod üldözni Mariánnát. Majd résen leszek jó fiu; még nem a tiéd ő, még most kötelessége keresztatyjának őrködni felette.

André visszament szobájába s hogy szabaduljon rosz hangulatától, kedve jött irni; de hasztalan kereste az azelőtti napon megkezdett naplóját. Nem kapta sehol s arra sem emlékezett tisztán, hogy miket irt volt bele s kezdett nyugtalankodni, hogy tán séta közben elveszitette. Arra emlékezett, hogy mikor hazajött, táskáját s botját a salonba tette volt le s lement megnézni, vajjon nincsen-e könyve is ott.

Ott találta anyját, ki hasonlóan igen izgatottnak látszott.

- Mit keresünk ugy? kérdé tréfásan fiától.

- Egy kis rosz zsebkönyvet, melybe jegyzeteimet irogatom be...

- Itt van, szólt anyja, kihuzva egy fiókot. Ma reggel kaptam meg takaritás közben s betettem ide.

- Ha elolvastad tartalmát, azt hihetted rólam, hogy őrült vagyok.

- Ha olvastam-e? Nem biz én, nem igen vagyok kiváncsi a kéziratokra, melyeket soha sem birtam valami jól kibetüzni; de hát miért mondod, hogy őrültnek gondolhattalak volna?

- Mert - csak... De mondd meg te előbb, hogy miért látszál oly nyugtalannak és szomorunak?

- Oh annak okát könnyen megmondhatom, dühös vagyok, ha elgondolom, hogy e szép madarat el kell vezetnünk Mariánnához s miután szállásba fogadtuk s szivesen látjuk őt házunknál, kénytelenek vagyunk Mariánna előtt kedvesnek találni modorát s őt egészen. De nem! én részemről nem fogok ily csalfaságot elkövetni! én nevetségesnek és kiállhatlannak találom őt s nem is igérem, hogy ki ne mutassam, hogyan vélekedem felőle.

- Igen hirtelen itéled őt el, felelt Péter, helyet foglalva anyja mellett, ki izgatottan vetette le magát a divánra. Nem ostoba s nem is rosz indulatu fiu; modora, mely, elismerem, kissé igen önhitt és merész, meglehet tetszeni fog Mariánnának; ki tudja? Mariánna meglehet nem bir ép oly sok itélőtehetséggel, mennyit te tulajdonitasz neki s a mily mértékben, szavad után, én is hittem azt felőle.

- Mariánnának sok esze van, szólt hévvel André asszony és nagyon józan gondolkodása; te nem ismered őt.

- Az igaz; előttem rejtély egész lénye.

- Az csak a te hibád; oly ritkán és keveset beszélsz vele s nem igen használod fel az alkalmat, megismerni őt közelebbről!

- Ez meglehet, kissé az én hibám is, de még inkább a tied. Hidd el, hogy ő szereti a sphinx szerepét vinni s én pedig nem birok a Gaucher Fülöp vállalkozó szellemével, hogy ellebbenteni akarjam a fátyolt egy fiatal leány legbensőbb érzelmeiről. Lehet, ő gyermek hozzám képest, de azért nő és én nem tudom egy nő tartózkodását durván támadni meg.

XV.

André asszony gondolatokba merülve ült nehány perczig s azután megfogva fia kezét, igy szólt: Te bátortalan, igen is bátortalan vagy!

Ha akartad volna, Mariánna téged szeret meg, téged, egyedül téged választott volna férjéül.

- Nagyon régi bünömet veted szememre! hat éve mult annak. Feledted, hogy hat év óta nem gondolhatok többé házasságra.

- Miért ne? Vén-e az ember harminczöt évvel?

- Arra mindenesetre elég vén, hogy multjához mérve, megitélhesse jövőjét. Ha az ember harminczöt éves koráig nem tudta megalapitni szerencséjét s állást biztositni magának, bátran elmondhatja, hogy azon tul sem fog az neki sikerülni s jobb ha végkép lemond az élet küzdelmeiről s a hasztalan izgalmakról.

- Ellenkezőleg, ez egygyel még több ok, jó házasságot tenni.

- A szerelmet jó házasság szempontjából fogni fel, ez az, mit én nem tudtam tenni soha s ezentul sem fogok megtanulni.

- Igen, igen, értem én ezt s téged is jól ismerlek. Nekem is meg van a magam büszkesége s azért tudom tisztelni a tiedet; nem is vetek egyebet szemedre, mint hogy miért nem tudtad Mariánnát megszeretni önmagáért; ezt ő valóban megérdemelte s lehet, hogy viszonozta is volna érzelmeidet.

Ha egyszer szerelem vegyül a dologba, nincs többé enyém, tiéd, a vagyoni kérdésekben.

- Ez is ugy van, de én nem képzeltem, hogy megnyerhetném a Mariánna szerelmét. S ha Fülöpben igen sok az önbizalom, bennem tán igen is kevés van. És aztán, be kell vallanom, fő szenvedélyem volt az utazás, s mindig reményltem, hogy lesz módom megint elől kezdeni e vágyam kielégitését. Egy más, csak egy kis ügyességgel s világbeli jártassággal biró egyén maga keresett volna fel ily jó alkalmat a boldogulásra, minőt nekem a sors nyujtott. Én még az esetleget sem tudtam elősegitni s felhasználni. Mondtam én már neked azt százszor is, hogy magamra nézve nem vagyok semmire sem jó. Most már részemről mindennek vége s örülök, hogy legalább számodra tudtam egy kis nyugalmat biztositani.

Ne rontsuk meg a jelent hasztalan visszaemlékezésekkel a multra. Azt mondod, lehet, hogy Mariánna szeretett volna engem... Ő jól tudja, hogy én azt nem vettem észre, s ezt soha meg nem tudná bocsátani. Bármily szelid, bármily higgadt legyen is egy nő, soha meg nem bocsátja egy férfinak azt, hogy vak volt iránta. Most már értem miért oly hideg hozzám, miért igyekszik annyira kerülni társaságomat, s tudom okát a kimért "ön" megszólitásnak a régi bizalmas "te" helyett, nem feledheti az elmellőztetést! és most, midőn ez önhitt suhancz, ki nem haboz, ki nem gondolkodik, szemtelenül kihivó, s nagyon is tisztán látó szemeivel sováran tekint reá: lesz alkalma saját hasznára boszszulni meg magát ostobaságomért.

Legyen neki édes a boszu, és legyen boldog, elégült, más kivánságunk nem lehet számára. Jó arczot fogok mutatni a kikerülhetlenhez s helyeselni választását, minden utógondolat nélkül.

- Azt roszul teszed fiam. Csak akarnád, nem volna még késő! De te nem akarod, de te nem szereted őt, az én szegény Mariánnámat! Ez elég baj reá nézve. Te boldoggá tetted volna őt is, bizonynyal nem leend az, oly emberrel, ki minden tekintetben kevesebbet ér nálánál.

- Ha bir ő azon fölénynyel, melyet te oly örömest tulajdonitsz neki, elég idején észre fogja venni, hogy mit ér a másik; még nem mondta ki az "igent".

- Te kétkedsz abban, hogy Mariánna eszes, valóban most én kezdelek téged balgának tartani, bocsáss meg, hogy ezt kimondom! Azt jól tudom, hogy senkit sem itélhetek meg a te szempontodból, és hogy mondhatnád rólam, hogy én nem értek a dologhoz. Azt is tudom, hogy bajos oly egyénnek megitélni észtehetségét, ki nem akarja kitüntetni azt, a mennyivel bir; de mikor hajlandó az ember valakit szeretni, keresi az alkalmat kiismerni - ha már szeret, kitalálja a létezőt.

Ha te akarnál szeretni...

Péter szótlan csókolta meg anyja kezét, s mély felindulást érzett, de melyet igyekezett azonnal elfojtani.

Közel volt hozzá, hogy bevallja neki, miszerint nehány nap óta kisértések martaléka, hogy vágyat érez szeretni, vagy tán szeret is már. Ha bevallja szenvedéseit, anyja majd igen élénk részt vesz benne, s oly küzdelemre találja ösztönözni, melyben nem merte hinni, hogy ő lehessen a győztes.

- Majd holnapután visszatérünk még e tárgyra - szólt - s beszélünk róla.

Lássuk előbb, miként kezd a dologhoz Gaucher. Most már későre jár az idő, ideje lenyugodnunk. Ne nyugtalankodj anyám s légy meggyőződve a felől, hogy sokkal boldogabbnak érzem magam igy együtt élve veled, mintsem vágyakoznám valami jobb után.

André visszatérve szobájába, elhatározá könnyiteni szive nyugtalanságán s elővette naplóját. Azelőtti napon lejegyzett magán-beszédének végsoraiban, kissé szilaj-hangzásu gondolat-töredékre akadt, melyet hogy oda irt, nem emlékezett reá, de mely meglepte őt s elmélkedésre ösztönzé.

- Az embernek - igy szólt magában - emlékül füvész albumokat kellene szerkeszteni. Egy virág, egy lomb, egy fűszál vagy moha valamely szikláról, ereklye értékét képviselnék, ha e gyüjtemény egyes részletei eszünkbe juttatnák benső életünk mozzanatait, szivünk egy-egy hevesebb izgalmát vagy akaraterőnk fellobbanását.

Az embernek eszébe jutnának a kiállott veszélyek, vagy fáradalmak, egy-egy bajjal szerzett müvészeti kincs megpillantásánál. Képzelete elé varázsolhatná, ujólag élvezhetné, egyes nagyszerü, vagy kedves tájak szépségét, mely élénken megragadta lelkét; de csakis a külvilág jelenségei képesek ez emlék-töredékeket felidézni, a lélektan egészen más szerepet játszanék...

E perczben André lépteket hallott végig haladni a folyosó recsegő deszkáin s le a lépcsőkön; azután a kaput nyitotta ki valaki s Péter kitekintve, az ablakon Gaucher Fülöpöt pillantotta meg, ki ugy látszott éj közepén szándékszik felkeresni a lerajzolandó szép helyeket.

XVI.

Éjfél után egy óra volt. - A Péter és anyja közti beszélgetés, melynek csak igen rövid kivonatát adtuk, több mint két óra hosszat tartott.

Minő szeszély üzhette ki most a fiatal müvészt a négy fal közül, hogy napfelkölte előtt hagyja el a házat? Rögtöni bosszuság és harag szoritották össze Péter szivét, azon gondolatnál, hátha e fiatal bolond, üzetve a vágytól biztositni függetlenségét, hirbe akarja hozni Mariánnát, hogy annál gyorsabban és biztosabban érhesse el az óhajtott végeredményt.

André három ugrással mellette termett, midőn látta, hogy Fülöp egész elhatározással Validat felé veszi utját.

- Hová megy? kérdé tőle nyers hangon, tán alvajáró ön?

- Némi részben, - viszonzá Fülöp, kinek arcza inkább meglepetést mint haragot árult el. A szerelem tesz azzá, az vonz, az mutatja meg az útat, a nélkül, hogy biztosan tudnám merre kell haladnom; hanem majd megtalálom bizonnyal falusi szépem kastélyát, avagy kunyhóját. Tegnap erre felé láttam őt távozni, ön azt mondta, hogy lakása az út mellett fekszik, a halmok mellett jobbról. Az éj tiszta s alig egy óra van még hajnalig. Ne aggódjék miattam édes barátom, nagyon sajnálnám zavarni önt szokásaiban.

- Legelső és legfőbb szokásom az, - felelt Péter - hogy őrködjem barátaim biztonsága felett.

- Ön valóban igen szives hozzám!

Örömestebb járok egyedül, a mint már ezt ezelőtt is mondtam önnek.

- Nem is önért aggódtam én, hanem keresztleányomért.

- Keresztleányáért! Ki az?

- Chevreuse kisasszony, kit, ugy hiszem, hirbe akar ön keverni.

- Ő az ön keresztleánya? Lám, lám! Igy már értem. Féltékeny, vagy megvetett szerelmesnek véltem önt előbb; de mihelyt oly atyafélét látok önben, hajlandó vagyok elismerni jogait s biztosithatom, akár meg is esküdhetem reá, hogy szerfelett sajnálnám Mariánna jó hirének ártani.

Tudja meg édes barátom, hogy az én szándékom tiszta, mint a kristály.

Tegnap az én bájos jövendőbelim nem akart tőlem elfogadni egy szál virágot, azt mondván, hogy lova számára akarta leszakitni és én akkor oda nyujtottam lovának, azaz, a fiatal kanczának, melynek, miként az este mondta, Suzon a neve. Nekem tehát szándékom, ma hajnalban lefosztani itt körülbé valamennyi virágos bokrot s egy egyszerü füzért csinálni, vadkázsia s más szép mezei virágokból, melyet Chevreuse kisasszony ajtajára fogok felakasztani, ez egyszerü iratkával együtt, melyet előre elkészitettem s magammal hoztam zsebemben, ime: Suzon kisasszonynak, legalázatosabb szolgája. Láthatja, hogy ebben legkisebb ok sincsen a haragra s hogy keresztleánya csak nevetni fog ez ötlet felett.

- Ha önnek az a becsvágya, hogy nevetésre ingerelje őt, azt hiszem sikerülni fog czélját elérni.

- Azt reményli ön, hogy rovásomra fog nevetni Mariánna? Legyen! Most az a főkérdés, hogy akár rokonszenvvel, akár gunyosan, csak hogy velem foglalkozzanak gondolatai s ön még lekötelez engem, ha nevetségessé tesz előtte. Majd boszut tudok én állani rajta, midőn szive, feje tele lesz s elkábitva az én sok bohóságomtól és teljesleg meghóditottam őt.

Szándékom, mindenképen erre törekedni, mindazonáltal oly módon, hogy szigoru keresztatyjának ne kelljen emlékeztetni engem a tiszteletre, melylyel fogadott leányának tartozom.

Péternek kedve lett volna azon rögtöni ellenvetést tenni e beszédre, hogy a Suzonnak felajánlott virág, egyértelmü a Mariánnának szóló szerelmi nyilatkozattal, oly nyilatkozattal, mely annyival inkább adhat okot szóbeszédre, mivel a majorbeliek nem tudván olvasni s meglátván e virágfüzért a kapun, méltán azt gondolhatják, hogy nem más az, mint május-fa, azaz eljegyzés jele a kisasszony részére; mely szokás itt gyakorlatban van a fiatalok között; de Fülöp annyira elhatározottnak látszék, végrehajtani szándékát, hogy neki vagy engedni kellett, vagy megharagudnia, mi mindenekfelett nevetségesnek tünt volna fel előtte s a házigazda kötelességével meg nem egyezhetőnek, a vendégi jogot sértvén meg durván azáltal.

Péter tehát ugy tett, mintha maga is igen jó tréfának találná a dolgot s hagyta egyedül menni Fülöpöt, csak arra emlékeztetvén őt, hogy anyja kilencz órakor szokott reggelizni s hogy délfelé átmennek Chevreuse-ékhez ebédre, mi rendesen három órakor megesik vidéki szokások szerint.

- Miattam ne nyugtalankodjék s mindenekfelett ne várjanak reám. Ha igen messze eltávoznám arra, hogy reggelire haza térhessek, akárhol kapok egy kis tejet s kenyeret éhségem csillapitására.

Tudja meg ön, hogy egy tájképfestő soha sem jő zavarba, bármily távoli helyekre tévedjen is. Másnemü helyeken tettem én már kirándulásokat, mint az ön parányi mértékben előállitott Helvécziájuk, azt mondhatom édes barátom!

Péter ugy tett, mintha haza felé indulna s egy oldalösvényen Validat felé kezdett közeledni.

Ügyelni akart lépteire annak, a kit magában egész keserü megvetéssel, éretlen ficzkónak nevezett el.

De örömében hangosan elkezdett nevetni, midőn egy negyed óra mulva távolról látta Fülöpöt, mint állapodik meg határozatlanul a keresztút előtt, melynek egyike Validat felé vezet s azután a hegyen felfelé a montsargi kastély irányában haladni. Fülöp végig jártatva szemeit a validati tanya bemohosodott cserépfedelein, egészen beárnyalva a körülfekvő nagy diófáktól s köztük egyetlen erkélyt vagy tornyocskát sem fedezve fel, nem képzelhette, hogy szive hölgye egy ily földmivesnek való "viskóban" lakjék.

Megpillantotta távolról a festői fekvésü kastélyt s gyorsan arra vette utját, hogy az ottani lakóknak - kiknek épen semmi közük nem volt vele és szerelmével - mutassa be hódolati áldozatát.

XVII.

Péter ennek daczára elhatározta hiven őrködni Mariánna lakása körül; haza sietett botja és vadász táskája után, mint a mely mellékletek indokolhatják kora hajnali kalandozását, s melyek nélkül találkozni vele a mezőn, mindenki csodálkozott volna, hogy hol jár igy minden czél és irány nélkül. Faluhelyt senkinek sincs joga határozott czél nélkül kalandozni bé a helyet, mert bolondnak tartaná mindenki, de ha az ember keresni látszik valamit, vagy köveket, növényeket gyüjteni, akkor csak tudás hirében áll, mi valamivel kisebb baj az előbbinél, ha csak nem vegyül hozzá a boszorkányság gyanuja is.

Péter eléggé értett a gazdasághoz arra, hogy mások azt higyjék, miszerint rendesen gyakorolja is. Különben az emberek látva, mily figyelemmel vizsgál meg minden egyes romot, növényt s szikla csoportozatot, azon véleményben is voltak felőle, hogy a kormány által van megbizva e vidék statisztikáját összeállitni. A Francziaország belsejében lakó földnépe, soha sem teszi fel azt valakiről, hogy csupán a maga müvelésére és saját gyönyörüségére tenne ily nemü buvárlatokat.

A nap felkelt már az ormok mögül, midőn André Péter felért a nyirfákkal boritott dombra, mely Validat felé emelkedik. Innét fedezve a sürü bozót által, átpillanthatá mind a majorházat, mind az egész környéket kigyózó útaival. Látta, hogy sürgős mozgás van a majorháznál, alkalmasint a Mariánna által adandó ebéd végett, s öt óra felé már Mariánnát magát is látta, parancsokat osztva jőni, menni az udvaron. Az után elővezették Suzont s Mariánna felülve reá, a patak melletti cserjés felé vette utját.

Péter is gyorsan leindult a dombról, s vele egy időben érkezett a kis gázlóhoz.

- Hova méssz te ily kora reggel? szólitá meg a leányt szigoru hangon, mi ezt nagyon meglepte.

- Érdekli önt ez, keresztatyám? Vajat akarok venni a mortsang-i bérlőnél. Szükségem van reá a mai ebédhez, s én azt akarom, hogy semmi se hiányozzék, mikor önök nálam étkeznek.

- Küldj valaki mást oda Mariánna, ne menj magad Mortsang-ba; ne menj sehová, arra kérlek, s ma ne kalandozd bé a mezőt. Maradj otthon s várj reánk; holnapig meg tudod, ha folytathatod-é magános sétáid, vagy bé kell szüntetned egy időre.

- Nem értem.

- Vagy nem akarod érteni. Jól van! tudd meg tehát, Gaucher Fülöp még az éjjel elindult ide, hogy neked egy virágcsokrot hozzon. Csak hogy utat tévesztve, Mortsang-ba, vagy más valahová vitte; de ha arra felé lovagolsz, ki vagy téve annak, hogy találkozzál vele.

- S ha találkozom is vele!?

- Tégy a mint akarod; én intettelek. Hanem, ha neked tetszik utána szaladni...

- Senki sem gondolhatja, hogy oly sietős volna nekem látni őt.

- De ő maga, igenis gondolhatja!

- Tehát oly végtelen önhitt izetlen ember volna?

- Ezt épen nem mondom, a te dolgod megitélni őt; hanem roppant nagy benne az önbizalom, azt már te is észrevehetted.

- Ugy van, de önbizalom és ostobaság közt nagy a különbség. De beszéljen nekem róla keresztatyám, miután most magunkra vagyunk. Lemondok magam tenni meg ma bevásárlásomat, mihelyt ön nem helyesli azt. Visszamegyek haza, s azt fogom mondani, hogy Suzon sántitott, nem akartam fárasztani. De azért beszélgessünk egy kicsit, miután épen ily jó időpontban találkoztunk össze.

- Én nem összetalálkoztam veled. Én lestem jöttödet.

- Az enyémet? Valóban?

- Igen, a tiédet. Tanácscsal s védelemmel tartozom neked mindazon perczig, mig igy szólsz hozzám: Kiismertem e fiatal embert s tetszik nekem. E percz elérkezik meglehet ma este vagy holnap reggel. Nem gondolom, hogy gyámleányom hosszason legyen még kezem alatt, a mennyiben Fülöptől függ.

- Azt hiszi, hogy ma este vagy holnap teljesen ki fogom őt ismerhetni? Ön sokkal több észt s itélőtehetséget tesz fel rólam, mint mennyivel birok.

- Édesem, te oly balgának akarod magad feltüntetni, hogy merő kaczérsággá válik az egész.

- Ah valóban? szólalt fel Mariánna, ki a szokottnál még nagyobb figyelemmel s kíváncsisággal hallgatta Péter szavait, vizsgálta arczát, - csak folytassa édes keresztatyám! Ismertessen meg önmagammal, nekem sincs élénkebb vágyam, mint megtudni, mennyit érek. Ön azt mondja, hogy esztelennek mutatom magamat s pedig nem vagyok az?

Pétert zavarba hozta, ez oly határozottan tett kérdés, melyre nem volt elkészülve.

- Nem azért jöttem, felelt komolyan, hogy neked előadásokat tartsak s észtani részletekbe bocsátkozzam. Keresztatyai tisztem másra nem hatalmaz fel, mint hogy a külső bántalmaktól megóvni kivánjalak. Te azt akarod, hogy Fülöp urról beszéljek neked s nagyon érdeklődni látszol minden őt illető dolog iránt, te, ki máskor oly közönyös szoktál lenni s nem gondolsz semmivel. Noshát, én mást nem tudok róla mondani, mint hogy nagyon vállalkozó szellemü s el van határozva minden tőle kitelhető módon megnyerni tetszésedet.

- Ő tetszeni kiván nekem? Tehát tetszem neki én is?

- Legalább azt mondja.

- De alkalmasint nem hiszi?

- Ezt nem tudom, hanem nem akarom feltenni róla, hogy ne önmagadért kivánna megnyerni téged.

- Mit mondott felőlem? Hisz még nem is ismer! Nem találhat semmi esetre szépnek.

- Azt mondá, szépnek talál.

- Mondja, de nem gondolja, nemde keresztatyám, nem gondolhatja? Mondja meg az igazat, kérem szépen.

Igy kérdezősködve Andrétól, a Mariánna arczvonásai felváltva lelkesült, határozott, majd félénk kifejezést öltöttek; arcza kipirult, szemei csillogtak, egész lénye teljes átalakuláson ment keresztül. Péter egészen meg volt lepetve. Te már szereted is őt - felelt neki - mert valóban jól nézel ki e perczben s neki köszönheted szépségedet, melylyel eddig nem birtál.

- Ha szépséget hozott nekem, szólt Mariánna s örömében egészen elpirult, ez máris szép ajándék tőle, a miért köszönetet kell mondanom! Én mindig igen csunyának tartottam magamat s eddig még soha senki sem czáfolta meg ebbeli hitemet.

- Te csunya soha sem voltál s nem emlékszem, hogy valaha mondtam volna neked...

- Oh! ön, válaszolt élénken Mariánna, ön jóformán soha meg sem is nézett engem, azt sem tudta soha, hogy milyen arczom lehet!

- Ime Mariánna, ez már megint kaczérság részedről. Én mindig nagy... érdekkel szemléltelek téged.

- Igen, minővel egy orvos szemléli betegét; ön mindig azt hitte, nem fogok sokáig élni. Most, miután igy megerősödve, jó egészségben lát, gondolá, nincs miért többé nyugtalankodni miattam.

- Pedig jól láthatod, hogy az éjjel sem feküdtem le, csupa merő nyugtalankodás miatt.

- De minő ok van a nyugtalanságra? Lássuk! Minő veszélynek lehetnék én kitéve Gaucher Fülöppel szembe? Nem becsületes ember? Az ő korában az ember még nem lehet megromlott s különben is én nem vagyok már gyermek, hogy ne tudjak ellentállni egy fiatal ember mézes szavainak.

- Más veszély valóban nem is létezik itt, mint hogy szóbeszédre adnátok alkalmat, mielőtt te elhatároznád magad s nyilvánosságra akarnád hozni a dolgot... te, ki annyira féled a világ itéletét, hogy még nekem sem engeded meg, házadnál meglátogatni téged!

- Oh! ön keresztatyám, az már komolyabb dolog volna. Mindenki jól tudja, hogy ön nem akarna engem nőül venni; önnel nem az az eset van, mint egy házasulni készülő fiatal emberrel.

- Ugyan mit beszélsz? hisz az képtelenség. Hogy én ne vennélek nőül, ha elég szerencsétlen lennék, valamiképen hirbe hozni téged?

- Tudom, hogy elvenne! de csak becsületből és nem szeretném, sem önt ily kellemetlen zavarba hozni, sem magam azon kényszerü helyzetbe, hogy a házasságot elégtételképen kelljen elfogadnom.

Mariánnának minden szava, lelke mélyéből felzavarta Andrét. Mindketten megállapodtak volt, a leány lovával a vizben, hol Suzon inni akart s Péter a parton egy szikla darabhoz támaszkodva. A patak átlátszóan sikamlott el a part fövénye mellett s alig látszék azt megnedvesitni. A sűrü lombozatu fák, üde uj leveleikkel boritva, a szemnek oly jól eső, kellemes, enyhe zöld szinezetet adtak a tájnak, vegyülve a felkelő nap rózsa-fényével.

- Mariánna, szólt André elgondolkodva, te valóban nagyon szép vagy ma reggel, és azon ifju urnak, ki azt véli, hogy egyedül ő fedezte fel szépséged, igen nagy megvetéssel kell irántam viseltetnie, miután oly higgadtan s egész szerénységgel beszéltem neki rólad, mint mikor egy atya előtt leányát dicsérik. Ezt alkalmasint el fogja beszélni neked...

- Jól van, de hát mit kellend majd elhinnem azon beszédből?

- Azt, hogy az én helyzetemben nem volt szabad téged egy udvarló szempontjából itélni meg és hogy azért nem nevetséges az ember, ha helyesen és igazságosan akar cselekedni. Te szememre látszol vetni, hogy vak voltam irányodban, közönyösség, vagy megvetésből. Nem tehetnéd fel épen ugy azt is, hogy becsületérzésből s tiszteletből voltam az.

- Köszönet szavaiért keresztatyám, válaszolt Mariánna sugárzó arczczal, de önnek közönye soha sem sértett engem. Nem sokat csinálok abból, ha szépnek találnak-e, csak hogy szeressenek és arról tökéletesen biztos vagyok, hogy ön mindig őszinte barátságot érzett irántam. Ha Gaucher ur házassági ajánlatát nem találja előnyösnek reám nézve, bizonynyal megmondja ön nekem s én aként fogok cselekedni, a mint ön jobbnak látja.

- Várjunk ma estig Mariánna; ha megtetszik neked az ifju, ekkor megváltozik minden s te többé nem kéred ki tanácsomat.

- Tetszhetik nekem s önnek pedig nem... De semmi! azért nem kevésbbé fogok az ön tanácsára hallgatni.

- Tán gunyolódni akarsz gyermekem? ha neked tetszik, a kérő meg kell hogy nyerje az én tetszésemet is.

Mariánna arcza átváltozott s egyszerre az a hideg, tartózkodó kis egyén lett belőle, kit Péter oly jól ismert. Ugy látszott, mintha sértette volna őt keresztatyjának önmegtagadása s elszántsága s mintha belefáradva abbeli szándékába, hogy szivét hevesebb mozgásra birja, most ujból s ezuttal örökre lemondana a reményről, szerettetni általa.

- Miután ön ily tökéletes s feltétlen szabadságot ad nekem, sorsom felett határozni, szólt hidegen, ezentul csak önmagamtól kérek tanácsot. A viszontlátásig keresztatyám. Ezzel indulni akart hazafelé, midőn Péter heves érzelemtől elragadtatva megfogta hirtelen Suzonnak kantárját s felkiáltott:

- Várj még egy perczig Mariánna, csak nem válhatsz meg tőlem ily jéghideg szavakkal!

- De keresztatyám! - szólt Mariánna szelidebben hangolva, minő szavakat használjak irányában?

- A rokonszenv és bizalom szavait.

- Nem azt tettem-e, midőn megigértem önnek, hogy kedve ellenére nem fogok férjhez menni?

- És te nem érted át, hogy ez alázatosságot nem fogadhatom el tőled áldozatképen.

- Ki tudja, hát ha nem volna az tőlem áldozat?

- Valóban, ki tudja? Épen ez az! lám még temagad sem tudod!

S Péter leveretve és bátorságot vesztve, egyszerre elereszté Suzon kantárját s fejét lehajtotta, de nem elég gyorsan arra, hogy elrejthessen két nagy könycseppet, melyek megnedvesiték szempilláit.

XVIII.

- Valahára! - szólt magában Mariánna, lassu léptekkel haladva lakása felé, ugy tetszik most már tisztán átlátok érzelmein.

Valóban azt hittem, hogy soha sem nyerem meg szerelmét! Nem gondolta-e s le is irta e gondolatot, hogy a házasság egy mély sir és hogy nem elégednék meg nyugalmas és biztos boldogsággal? s még is roszul esik neki, ha engem habozni lát; mily sajátságos jellem s mennyire kétkedik mindenben!

Mariánna hazaérkezve, bezárkozott szobájába, keblében oly izgatottság dúlt, minőt ezelőtt még soha nem érzett. Ő önmagával szemben, mindig nagyon őszinte volt; elismerve, hogy Fülöppel való találkozása kissé felzavarta őt s engedve ösztönének, némi gyönyört is okozhatna neki, ha ez ismeretlen izlése szerintinek találja őt. Az ily határozott jellemü embereket azonnal kiismerhetni s nem jó-e az bennök, hogy nem kimélnek minket a határozatlankodás kinjaitól? Péter sok tiszteletet tanusit irántam, ez igen hizelgő reám nézve és jól esik; de vajjon nem igen is sokat? Azt akarja, hogy én járjak utána? Nem ugy hozza-e magával a dolognak rendje, hogy a férfié legyen a kezdeményezés joga?

Mariánna egy nagyon okszerü, s nagyon való indulat által érzé magát vonzatva s ugy szólva áthatva, amaz indulat által, mely ösztönzi a gyengébb nemet mindenekfelett becsülni az erősebb nemben a határozottságot, mint a mi leginkább jellemzi a férfiasságot. Örömtől remegett szive, midőn Péter egész hatalommal megragadta lova kantárát, hogy őt visszatartsa; de Fülöp nem bocsátotta volna ujra el, azt jól tudta s Péternél pedig a bátorság csak egy percznyi fellobbanása volt az egész. Hanem aztán ama két könycseppet, melyet Péter nem birt visszatartani, Fülöp bizonnyal nem ejtette volna.

- Meglehet, hogy az ő bátortalansága kényszerü következménye az enyémnek, szól ismét magában Mariánna. Soha nem valék képes kiejteni egy szót, vagy csak egyetlen tekintetet vetni reá, mely sejtethette volna vele, hogy vágyom szerelmére. Igen büszke vagyok; s ő engem vagy közönyösnek, vagy butának tart. Vajjon szabadabban tudna-e szeretni, ha tetszelgő, kaczér vagy egy kicsit szabadabb modoru volnék? Ki tudja azt?

Péter pedig maga részéről Dalmor felé vette utját a nélkül, hogy tovább is fürkészni akarná Fülöp lépteit.

Könyüi csendesen folytak a nélkül, hogy észre is venné. - Végzetem nem tagadja meg magát, szólt magában. Hogy fel legyen téve koronája az én lelki tévelygéseimnek, ismét a lehetetlen után epedek. A mig Mariánna szabad volt, közönyösnek tetszett előttem, reá sem gondoltam. S a mely napon megjelenék e vetélytárs, ki mindenképen előnnyel bir felettem, kétségbe vagyok esve s emészt a féltékenység. Valóban őrült vagyok s a mellett még bárgyu is, annyival inkább, mert épen mikor beszélnem kellene, érzem leginkább, hogy részemről lehetlen, nem vagyok képes szerelmet esdeni.

Haza érve anyját felkelve s a reggeli készitésével elfoglalva találta. Vádolni is jobban esett szivének Mariánnát, mint épen nem beszélni róla. Elmondta a találkozást s hozzá tette:

- Hidd el, hogy Mariánna kaczér, s kegyetlenül gunyolódó. Mindenként arra törekedett, hogy szerelmet valljak neki; szüksége volt e diadalra, hogy megboszulja magát rajtam. Ma vagy holnap kinevette volna ostobaságomat jövendőbeli férjével.

André asszony hasztalan kivánta őt csillapitni. Annyira ment, hogy még esküvel is bizonyitá, hogy kis szomszédnéjok nem szeretett soha mást rajta kivül, s hogy őt, egyedül csak őt várja már hat év óta; de mivel azt nem erősitheté, hogy a Mariánna bizalmas közlései nyomán mondja ezeket, Péter elodázta magától e reménységet, mint egy szép, de csalékony álmot.

Nem akarta anyjának bevallani, hogy szive rabbá van téve, s anyja végre türelmetlenül igy szólt:

- Hát jól van! Nyugodjunk meg benne s ha e házasság boszszant, vagy elkeserit is bennünket, vigasztaljuk azzal magunkat, hogy nem akartuk megakadályozni.

Fülöp is megérkezett pontosan reggelire, s becsülettel hozzálátott. Azután elbeszélte Péternek, mennyit járt oknélkül, mig megtalálta Validát, hogy szinte Mortsang kapui előtt tette le áldozat füzérét, azonban még is elég idején megtudakolta a benn lakó uraság nevét, hogy azután még messzebb hatolt, de csak puszta mocsáros rétekre bukkant, midőn végre ismét visszatérve azon az uton, melyen jött, ugy nyolcz óra felé észrevett távolról egy nagyon rút kinézésü majorsági telepet, de melyet ismét mellőzendő volt, a nélkül, hogy ott megállapodjék, midőn valami sürü tövis keritésen át megpillantott egy kis szürke lovat, legelészve a zöld füven.

Azonnal felismerte e kis állatkában Suzon kisasszonyt. Erre áthatolt a tövis keritésen s a kis sovány ló nyakára akasztván koszoruját, egész diadallal s azon meggyőződéssel tért ide vissza, hogy vállalata teljesen sikerült s éjszakáját a legjobb módon használta fel.

Péter alig felelt neki egy szót, s hogy meneküljön tőle, azt tanácsolta, menjen feküdjék le, s pihenje ki magát ágyában, mert majd az alvás hiánya megbénithatná csábitó képességét. Fülöp esküdött, hogy ő képes három napot is egymás végtiben kiállani alvás nélkül, s a nélkül, hogy még csak meg is látszodjék rajta, a mi azonban nem akadályozá őt, hogy elmenjen titokban a sziklák közé s a puha mohos gyepre ledülvén, jót aludjék egész dél feléig, s élvezze a pihenés gyönyörét.

Pont délkor a szekér s a validati birtokhoz tartozó jó erőben levő kancza, Dalmor kapuja előtt állottak.

André asszony felöltötte bolhaszin selyem ruháját, mely daczára, hogy már tiz évet szolgált, még egészen üdén nézett ki. Fülöp kifogástalan szabásu fekete kabátot vett fel s hófehér nyakkendőt kötött.

André nem változtatott semmit rendes vasárnapi öltözetén. André asszony beült a szekérbe, melyet a Marcsa férje lépésben készült vezérelni, a földön haladván a ló oldala mellett. Fülöp beült André asszony mellé s azt mondta, ő fog hajtani, de nem sikerült neki egy perczig is trappba haladni, mi igen szokatlan járásmód lenne, egy vidéki csikós kanczára nézve.

André előre ment volt gyalog. Legelőbb érkezett meg Validatba, hanem bevárta a többieket s csak azután ment be ő is. A nehézkes menet nyitva találván a kaput, egész méltóságos lassusággal tartá meg bevonulását s a szoba ajtó és sütőház előtti téren állapodtak meg.

Fülöp leendő lakhelyét kissé igen póriasnak találta s azonnal feltette magában, hogy mindezt megváltoztatja, mentől előbb, hogy legalább lakása legyen tisztességes, ha ugyan lesz valami arra való illendő épitmény e fészekben. Szerencsétlenségre nem talált ilyenre. Mariánna, ki a majorosné szobája küszöbén várta vendégeit, ide vezette be őket, mintha valami egyszerü földmivelők lettek volna ők is. Mariánnának volt ugyan az elzárt udvar másik felében egy kis magán szentélye, igen kedvesen és csinnal berendezve; de nem volt kedve bévezetni még most oda az idegen vendéget s Péter nagyon jó neven vette tőle, hogy nem siet rejtekének ajtaját megnyitni az uj jövevény előtt.

Mariánna miután megölelte André asszonyt s kezet nyujtott keresztatyjának, minden zavar nélkül hajtá meg magát a vendég előtt, kit bémutattak neki; azután magával vitte André asszonyt szobájába, hogy letétesse vele nagykendőjét és fátylát.

Azon időben a szegényebb birtokosnők nem igen viseltek még kalapot, fehér mosó fejkötőikre egy fekete fátylat boritottak s ugy jártak ki a háztól.

XIX.

Pétert igen mulattatta a Fülöp kinos helyzete s titkon örült, látva, hogy ez, mily kényelmetlenül érzi itt magát, mit azonban vidor hangulat szine alá igyekszik rejteni. Neki képzete sem volt, az e vidék és e korbeli falusi birtokosok egyszerü, mondhatni pórias szokásaikról.

Mariánna külsőleg mitsem változtatott gyermekkori szokásain. Hosszas időn át nem volt neki más szalonja, mint e nagy hézag, füstös gerendáival, melyről nagy veres hagyma koszoruk függtek alá s melynek közepén a csillár helyett rostélyos kalitka himbálódzott a légben, sajtok eltartására szánva.

A föld népe igen tisztaság kedvelő e vidéken. Ha a tyukok és réczék be is hatolnak minden perczben a lakóház belsejébe, a ház asszonya seprővel felfegyverkezve azonnal talpon van kiüzni őket s átvonulásuk nyomát eltakaritani.

Az ágyfák és minden butorzat szépen meg van surolva s csillog a tisztaságtól, az asztali edények, éteszközök ragyogók s csinnal vannak berendezve a polczokra; de az ágyak szinehagyott, sárga szőrtakaróikkal, melyek a régiség miatt egészen száraz-levél szint váltottak, a nagy fekete kemencze fölibe akasztott üsttel s berakva fazekakkal, a szobában tanyázó macskák és kis gyermekek, az egyenetlen padló, az egyetlen ablak szegényes kicsinysége, megrepesztett falak tele aggatva mindennemü házi eszközökkel, és élelmi czikkekkel, melyeket a szobában járkálva, ki kelle kerülni az embernek, mindez csak nagyon hiányos jólléthez nyujtott kilátást a párisi ifjunak s még csak képzelni sem tudta, hogyan rendezhetne itt be magának műtermet, e homályos, törpe helyiségben.

Mivel szeles természete mellett birt finomsággal is, őrizkedett csak egy szóval is Péter előtt a látottak feletti nem tetszését kijelenteni. Annyit kérdett csupán, hogy itt e szobában fognak-e étkezni?

- Ugy hiszem itt - viszonzá Péter - Chevreuse kisasszonynak van ugyan az épület valamelyik felében még egy kis lakosztálya; de mióta azt berendeztette magának, még soha sem voltam ott s igy nem tudom, van-e külön ebédlőszobája. Ugy tudom, hogy a majorbeliekkel egyenlő életet folytat s azokkal együtt is étkezik.

- Ugy hát az egész majorház cselédségével egy asztalnál fogunk étkezni? No ez valóban gyönyörü dolog! Ezt nevezem már valódi falusi életmódnak.

E perczben Marcsa lépett a szobába, jelenteni Péternek, hogy ha az uraknak kedvök van egy kerülést tenni a kertbe, ott az is lesz mire leülni, és hogy a leány asszony is, alkalmasint ott van már André asszonynyal. A kert a ház háta megett van, tette hozzá a béresné; de ha a leány asszony szobáján akarnak az urak átmenni, akkor nem kell hogy megkerüljék az egész épületet.

- Szivesebben kerülünk, feleli Péter, ki pedig nagyon kiváncsi volt meglátni a Mariánna szobáit, de arra nem vágyott társának is megmutatni az útat odáig. Elkerültek a majorház háta mögé s ugy léptek be Mariánna kertjébe, hol a kis fedett téren, mely a ház előtt vonult el, már elkészitve találták az asztalt s csinosan megteritve számukra. Az üveges ajtó ki volt egészen nyitva s a nélkül, hogy belépnének, mert ott benn senki sem volt, láthatták a kis szalont, régi fabutorzatu falaival, mely fehéresre volt festve s ujonnan kicsiszolva.

A XV-ik Lajos korabeli butorzat egészen összhangzott a burkolat modorával.

A fali tükör, körülfolyva ama csinos faragványu virág-füzérektől, melyeket jól, roszul napjainkban is szeretnek utánozni, egészen ó-kori kinézéssel birt, mert az akkori divat, különösen vidéken, ugy kivánta. De azért nem kevésbbé kaczéran és kecsesen nézett ki; e füzérek gyöngéd fehér szinezettel, egészen alácsüngtek a tükör fényes üvegére, melyet eleibe helyezett, valódi növények és virágok dús csoportozata között, csak mint fénylő pontot lehete megpillantani a zöld lombok között.

Péter csak alig birt reáismerni e szobára, melyet az öreg Chevreuse apó idejében, piszkosan, összefaragcsálva, rendetlen állapotban látott mindig, hol csak unalmat, rosz kedvet s közönyt a szép iránt lehelt minden.

Mariánna elég finom érzékkel birt arra, tisztelni a mult század e fenmaradt emlékeit s mindent azon modorban ujittatni meg. Az egész padlózat izletes, gyöngéd szinü szőnyeggel volt bevonva. A burkolaton semmi disz, de mindenfelé felséges virág-csoportozatok s csak nem fa nagyságu bokrok dús lomb-sátora emelkedtek virág-állványokon, a falba mélyedő fülkékben s szekrények tetején s egy szép művü asztalon, szemben a csinos kandallóval.

- No ez már valóban kitünő szép! kiáltott fel Fülöp. Jól tudtam én, hogy neki müvészi hajlamokkal kell birnia.

- Honnan tudhatta ezt? szólt Péter, ki tulajdonképen még Fülöpnél is jobban meg volt lepetve.

- Édes barátom, az ilyesmit első tekintetre felismerhetni a nőben, a nélkül, hogy elemezni tudnók azt. Mariánnán látható a herczegnői jelleg!

- Mit jelent a herczegnői jelleg? Én nem ugy vagyok, mint ön, nem sokat forogtam a nagy világban.

- Csak azért nem tudja ön, mert ma oly zsörtölődő kedvében van, - felelt nevetve Fülöp.

XX.

A Mariánna és André asszony megjelenése véget vetett e párbeszédnek. A nők a kertben járkáltak s a férfiak is siettek hozzájuk csatlakozni. Péter kijelenté keresztleányának, hogy miután oly sok ideig ki volt zárva e szentély légköréből, szeretné látni az ujitásokat, melyeket azóta tettek.

- Majd semmi változást sem fog ön találni, válaszolt Mariánna; atyám kedvelte a kertészetet, ő maga ültette be kertjét, én abból mit sem akartam kipusztitni s aztán a majoroséknak is meg kell lenni részöknek zöldséget termelni. Az idő magára vállalta, sok fának ketté vágni életerejét s a fagy sok szép bokrot megsemmisitett.

A kiveszettek helyett erősebb s dúsabb növényzet állott elő és a kert hátsó fele, a gyümölcsös végénél, hol atyám faiskolát akart felállitni, egészen vad bozóttá alakult át.

- Szeretném látni azon helyet, szólt Péter, emlékszem, hogy nyirkos talaj volt ott s atyádnak mindig mondtam, hogy nem diszfák tenyésztésére való.

- Menjen egyedül megnézni azt keresztatyám, szólt Mariánna, mert André asszonynak valóban is igen nyirkos és ág-bogos hely az.

Péter áthaladva a gyümölcsösön, behatolt a hajdani faiskolába, mely egy hosszu földnyelv alaku helyiséget foglalt magában, nagyon magas sövény keritéssel s egy kis pataktól átszelve. Nemét az elragadtatásnak érzé keblében, a mint ide belépett. A fű helyenkint magasan, erőteljesen nőtt felfelé, mig máshol sima virágos foltot képezett, a szerint, mint a viz szeszélye hozta magával, mely számtalan apró ágazatokban folyt szét a patakból, hogy csendes, lomha csörgedezés után, a földrepedésekbe tünjön el.

E puha fekete, finom fövénynyel vegyült talaj, kiválóan kedvező volt a táj virányára s mindennemü buján tenyésző növény, dús lombozat, elvadult fák, légyottot látszának itt adni egymásnak. A vizi liliom, fehér és sárga nimpheákkal vegyesen, dus választékban dísziték a vizfelületet.

A bojtorján és bodza bujanövésü fákká gyarapodtak itt. Mindenféle orchis fajok, melyek oly nagy változatokban találhatók e tájon s más szép virágok, gyönyörü tarka szőnyegként boriták el a zöld pázsitot; különféle emlények a vénka fénylő leveleivel, scyllák, vadjáczintok, némelyike fehér, balzsamos illattal tölték be a léget. A dombosabb helyek, szikkadtabb lévén ott a talaj, megtartották a maguk virányukat. Itt e helyeken szabadon nőtt a hangafü s a futóka fehér és rózsaszin csillagocskái összefolytak a kék anemonékkal.

Ösvény nem volt sehol, minden fövénymosódás bejáratul szolgálhatott e tömkelegbe, melybe semmi háziállat nem tette lábát soha s hol csak Mariánna szokott sétálgatni. Néhány szikladarab ülőhelyül szolgált, midőn meglepte őt az ábrándozás vágya s nyir- és füzfahajtások magasra felnőve, elég árnyat nyujtottak, a nélkül, hogy akadályoznák a gyengébb növényélet gyarapodását.

Mariánna tehát szereti a természetet - szólt magában Péter elragadtatással s szive benső örömtől remegett; ő is szereti szemlélni, gyönyörködik benne, érzi jóltevő hatását miként én. És ő ezt nem is mondja, soha sem szólt róla, nem is gyanitottam.

- Nos keresztatyám - szólott Mariánna hirtelen megjelenve oldala mellett - most láthatja ön, hogy épen nem vagyok valami ügyes kertésznő s tudom, hogy el nem cserélné ujonan beállitott kertjét, melyet még igen fiatalnak talál, e régi, elhanyagolt, posványos helylyel.

- E régi posványos hely valódi paradicsom lenne reám nézve! Tudod-e, hogy egy szenvedélyes füvész itt a talaj virányából csaknem teljes gyüjteményt állithatna össze?

Nem egy példány lepett meg nagyon engem, mert a legritkább fajokat látom itt egyesitve s köztük olyakat, melyeket gyakran nagyon távoli helyeken kellett felkeresnem, például mindjárt itt lábunk előtt e szép havasi növény.

- Ah ez itt! ez a Crevant tetőről való s nagyon jól tenyésznek e helyen is.

- Te a Crevant-tetőre is ki szoktál néha járni?

- Nagyon gyakran; elragadó kertje az a természetnek, a legdúsabb növényzettel, onnét került ide e szép fehér vadjáczint is.

- Ez nem jáczint, hanem menyanthe, egy amannál sokkal szebb és ritkább faja e virágnak.

- Én keresztatyám, neveit nem tudom mind külön a növényeknek, hanem alakjukat s illatukat felismerem a különböző fajoknak. Valahányszor kimegyek a szabadba sétálni, mindig hozok magammal haza mezei virágmagvakat, ások ki gyökereket vagy fiatal növényeket, elültetem ide s csaknem minden megfogamzik e nyirkos talajban.

- Igy már értem e jelenséget, mi feltünt itt nekem. E kis paradicsom a te müved tehát?

- Részben, hanem azzal teljességgel nem dicsekszem, hogy e sok mindenféle burjánt is én akarom meghonositni, mert akkor méltán bolondnak tarthatnának.

- Nekem azt is bátran mondhatnád, ki hasonlóan oly nagy kedvemet lelem az efélékben.

- Oh ön keresztatyám! az egészen más dolog, ön tudós ember s igy természetes, hogy érdeklik önt mindezen aprólékosságok. Hanem nekem, ki tüzetesen semmihez sem értek, nincs mentségem.

- Hogyan! azt hiszed, mentségre volna szükséged, a miért szereted a virágokat?

Oh Mariánna, ez részedről annál becsülendőbb, mert még nem is birod felfogni szépségük egész titkát. Ha figyelemmel vizsgálnád...

- Oh! a mi azt illeti, eleget vizsgálom és tanulmányozom őket s a nélkül, hogy legkisebbet is értenék a tudományhoz, mind el tudnám önnek mondani a köztük létező rokonságot és különbségeket.

Oly kedvesek is és oly sokfélék e növények! Még inkább tudom bámulni ama szép idegen égalji virágokat, melyeket az ön kertjében láttam; de szivem nem azokhoz vonzódik. A mi szerény vadvirágainkat jobban szeretem s hozzám közelebb is állanak azok.

- Te séta közben tehát ilymódon szoktál szemlélődni? Én mindig azt képzeltem, hogy semmire sem forditasz figyelmet, midőn Suzonnal vágtatva haladsz át a mezőkön s csak a puszta gyönyörre gondolsz, gyorsan előrehaladni, szóval, hogy a mezőt csak azért szereted, mert nagy tért látsz magad előtt s a szabad mozgást csupán önmagáért.

- Oh, az bizonnyal nagy gyönyört okoz az embernek, gyorsan száguldozni, átszelni a léget s mint nyul szökdelni keresztül a virágos pázsiton; de tán még nagyobbat, lépésben haladni, mindent megfigyelni s megállapodni az előtt mi megragadja, vagy bámulatba ejti lelkünket.

Én mindkettőnél egyaránt szeretek időzni, annál is a mit értek s annál is a mit még nem ismerek. Szeretném, hogy ne kelljen semmit is megtanulnom és hogy mégis tudjak mindent... vagy jobban mondva, szeretnék tudni mindent, de ugy, hogy néha elfeledve azt, ismét eszembe jöjjön, mikor akarom, mert nagy gyönyört okoz valamit kifürkészni akarni s ha mindent tudnék, meg lennék ettől fosztva.

- Csak maradj te az mindig, a mi most vagy Mariánna! Te, jól látom, azon egyének természetével birsz, kik lelkükben hordják a valónak érzetét a nélkül, hogy magyarázatokra szorulnának, de miután benne vagy ma gondolatid leleplezésébe, mondd meg nekem még azt az egyet...

- Mára már elég volt keresztatyám. - Félek, nehogy anyja, kit csak azért hagytam el, hogy önnel térjek vissza hozzá, megunja nagyon hosszas távollétemet. Siessünk hozzá most.

XXI.

- Elfogadod karomat? - kérdé Péter, csak nagy nehezen birva megválni a virágzó oázistól, hol Mariánna most először árulta el magános álmodozásainak titkát.

- Nem mehetünk itt a fák közt ketten egymás mellett, felelt Mariánna. Csak egy embernek való sétahely ez.

- Csak egynek... nem lész te itt mindig csak magadban! Azt hiszem nemsokára sétányt fogsz ide csináltatni.

- Siessünk, - szólt Mariánna. Amott jön szembe Gaucher ur, ki minket keres s azt nem szeretném, hogy belépjen ide magányomba. S ezzel elkezdett könnyedén, ügyes mozdulattal szaladni a rugalmas nyirkos talajon, melyet alig látszott érinteni, mint a gyors röptü fecske.

- Köszönet ezért Mariánna! - kiáltá szive mélyéből Péter: de örömittassága, mely elfoglalá egész valóját, csakhamar szétoszlott, midőn látta, mint fogadja el Mariánna Fülöp oda nyujtott karját, hogy André asszonyhoz vezesse őt; szerette volna, hogy a leány találjon valami okot visszautasitni azt. De az igaz, hogy erre bajos lett volna elfogadható okot találni, ha épen libának nem akart feltünni.

A mint látszott Mariánnának nincs szándéka szenteskedő szerepet játszani, Fülöppel szemben.

Csinos és eléggé tetszetős öltözéket választott e napra: arany-porszin, finom szőrkelméből készült ruha volt rajta, mi igen előnyösen emelte ki halvány, barnás arczszinét. Nyaka körül s a kézelőknél megszakadt az egyhangu szinezet s szép könnyed s nagyon átlátszó csipke-fodrozatnak adott helyet. Fekete hajában semmi más diszitmény nem volt, mint egy halvány sárga rózsa, de a rövidre nyirott dus és fénylő hajzat a szokottnál nagyobb gonddal volt fodoritva.

Nagyon csinos czipői voltak s lábai, melyeken rendesen durva bőrből készült vaskos czipőket, néha még közönséges fa papucsot is viselt, a kicsinység csoda példányának látszott. Gaucher merész kiváncsisággal szemlélte őt, mi nem látszott kellemetlenül hatni Mariánnára.

Müértő szemekkel jártatta végig tekintetét picziny lábán, kezén, termetén s oly ember megelégedésével arczában, ki azt akarja, hogy észre is vegyék megelégedését.

Nem tartózkodott a szemébe mondani, hogy elragadó szine van ruhájának, és hogy termete gyönge fuvallattól ingatott pálmához hasonló.

- Az én termetem pálmához hasonló? - válaszolt vidoran Mariánna, - akkor tehát olyan vagyok, mint a törpe pálma, a chamärops? nemde keresztatyám?

- Oh! oh! kegyed olyan tudós? - kiáltott fel ártatlanul Fülöp.

- Nem uram, teljességgel nem vagyok az, Péter urnak van egy oly törpe pálmája ládikóba ültetve s neve még megmaradt emlékemben.

- De kegyed is szereti a virágokat, mert e virág-tartók s kosarak itt csodaszépen vannak a legszebb fajtákkal ellátva s izletesen rendezve.

- Ezek csak a mi kertünk és mezőnk virágai. Jobban szeretném őket künn látni, mint e kis szük szalonba; de nem gyakran van szerencsém André asszonyhoz, és valamint a régiek áldozatokat mutattak be isteneiknek, én is legszebb növényeimet hozom áldozatul az én kedves jó barátnőmnek.

- De még egy ágacskát sem látok a vad kázsia szép virágából - szólt most Fülöp s követte Mariánnát, azon szobába, hova André asszony ült volt le pihenni.

- Suzon adhatott volna nekünk is egy kicsit az övéből, - válaszolt Mariánna; - de mivel, mint látszott, nyakláncza terhére volt, földre heveredett vele s elképzelheti, minő állapotban kapták meg később. Egyéb nem maradt fenn belőle, mint a czimzet, mire nem sokat gondolt, azon szin alatt, hogy nem tud olvasni.

- Ön nevet André ur? - szólt Fülöp - de hát ugyan miért? Én elértem czélomat.

- Önnek volt valami czélja ezzel?

- Minden bizonnyal, tudtára kivántam adni, hogy a hajnali órákban is önre gondoltam kisasszony. Most már tudja s én csak ezt akartam.

- És mi ösztönzé önt arra, hogy ily korai órában reám gondoljon?

- Azt kivánja, hogy itt nyilvánságosan tanuk előtt feleljek kérdésére?

- Ön imént sem titokban mondta el nekem, hogy velem foglalkoztak gondolatai. Nem kell hangosan kezdeni el beszélni oly tárgyról, melyet halkan szeretne az ember befejezni, ily esetben jobb semmit sem mondani.

- Más szókkal, jobban tettem volna, hogy hallgassak.

- Ezt nem mondtam. Szeretném tudni, hogy mit gondolt ön rólam ma reggel.

Alkalmasint valami nagyon kedves lehetett, miután ön Suzonnak udvarolt.

- Azt gondoltam, hogy kegyed a kecs és báj mintaképe, s ez oly mértékben, hogy bárkinek is képes megzavarni fejét.

- Ezer köszönet jó uram. Ön valódi fejedelmi méltósággal osztja szives bókjait. Nagyon meg kell magamat hajtanom érette?

- Ha kedve tartja Mariánna kisasszony.

- Tehát ime fogadja hálámat Fülöp ur, szólt Mariánna nagyon gunyosan, de egész játszi kellemmel hajtva meg magát előtte mélyen.

Péter elképpedve szemlélte őt.

Nem is képzelte, hogy Mariánna ennyire eleven és tetszelgő tudjon lenni.

Fülöp neki bátradva, udvarolni kezdett neki, azt gondolva, mit minden más ember is megtett volna az ő helyében, hogy Mariánna igen vágyik reá, szerelmessé tenni őt magába.

XXII.

Az ebédet a borostyán fák és jázmin bokrok alatt költötték el; a virágok hosszu füzérei a kifeszitett ernyőre omolva, rojtként csüngöttek alá az étkezők körül. Az asztal egészen ragyogott a sok ókori festett cserép edénytől, melyek azon időben nem valami sokat értek, de melyeket mai időben nagy becsben tartanának s melyeknek eleven szinezetök élénken elütvén a halvány kékes alaptól, igen gyönyörködteték a szemet.

Mariánna előszedte régi neveri üvegnemüjét, melyet szülői nem is mertek volt már használni, mert azon időben nem becsülték többé a régiségeket, de melyet bár mely műbiró megbámult volna. Fülöp eléggé müvész volt arra, hogy méltányolni tudja habár különösségüknél fogva is e csinos eszközöket s nem mulasztott el egy alkalmat is megdicsérni egészben és részletenként e csinos asztali készüléket. E mellett nagyon jó étvágygyal ett, mert Marcsa, segitve kisasszonya által, nagyon jó szakácsnő volt, s a legegyszerübb ételek izletes falatokká lettek, az ő kezeiből kerülve ki. A Chevreuse apó pinczéjében maradt volt még fenn nehány palaczk kitünő bor; Mariánna ezt sem mellőzte el előadni. Egyátalán kis lakomája rendezésére épp oly kiváló figyelmet forditott, mint a mennyi ártatlan kaczérság volt megjelenésében és modorában. Fülöp, ki teljességgel nem hitt azon feltevésnek, hogy ő váratlanul megjelent egyéniség, könnyen kitalálni vélte, hogy ő miatta megy most minden ilyen nagyban, és hogy nem erősen nagy bajába fog kerülni neki, a kisasszony szivét és vagyonát együttesen megnyerhetni.

Ha nem is volt épen mámoros a csemege felhordásakor, de minden esetre el volt érzékenyedve. Péter ellentmondás és hibáztatás által akarván őt mérsékelni, még inkább fokozta lelkesültségét. André asszony azon reményben, hogy nevetségessé teszi, elkezdte őt nyiltan gunyolni s boszszantani. Mariánna oly kiszámitott ügyességgel hivta fel őt bizalomra s közlékenységre, hogy nagyon biztatónak tünhetett az fel neki, ugyhogy felkelvén az asztaltól bizalmasan ragadta meg Mariánna karját, kijelentvén, hogy igen szeretné látni a nagy jármas ökröket és kövér birkákat, mert egy tájkép festő jobban meg tudja itélni becsét a szarvas-marhának s házi állatoknak, mint maga a földmivelő.

- Ezt én épen nem hiszem, - szólt Mariánna elvonva tőle karját; - ön azt tartja magáról, hogy mindenhez jobban ért, mint mi, mind itt a falun, mind a városban, azzal érvelvén, hogy önnek mestersége a müvészet; én pedig azt mondom, hogy a mesterség képes mindent elrontani és hogy ön semmit sem lát jól.

S mivel Fülöp elszörnyedve kiáltott fel e feltevésnél, hozzátette Mariánna, igen sokat lát ön s ezt rosz felfogással.

Izlése szerint kezd oly dolgokat magyarázni, melyek változhatlanok s megértetni azt, mit nem szükség értelmezni. A szépnek fogalma istenhez hasonló, ön magában hordja becsét, és mit sem nyer nagyságban hymnuszok és dicsénekek által. Ellenben azon dicsőitő szavak, énekek, festmények s mindaz, mit a való szépitésére találnak fel az emberek, nem szolgál egyébre, mint azon szent érzelem megcsonkitására, mely keblünkben támad, midőn a nélkül merülünk el szemléletébe, hogy azzal foglalkoznának gondolatink, mimódon tudjunk kifejezést adni azoknak.

- Hogyan? Mi volt ez? Kiálta fel Fülöp meglepetve. Kegyed müvészetellenes rendszerből korlátolt eszmék hirdetője?

Ez alkotás kegyed ajkairól jőve, ép oly visszatetsző, mint csunya a hernyó a virágzó rózsatőn.

- Oh most mindjárt meg lesz ön fogva - viszonzá élénken Mariánna - a hernyó egy rózsatőn nem visszatetsző valami, mert épen azok, melyek rózsáinkon élődnek, oly finomak, oly sima puhák s az üde tavasz leggyöngédebb zöldszinét viselik magukon.

Ön soha nem nézett meg figyelemmel egy ily hernyót, tisztelt festő ur. A hernyók közt vannak csodaszép példányok, csunyát pedig egyet sem ismerek. Minő szemmel nézné ön az én nagyszarvu ökreimet, miután egy ily kis állatkának sem birja elviselni jelenlétét?

- André ur - szólt most Fülöp - ön a természetbuvár, hitette volna el keresztleányával, hogy a müvészet megölője a természet iránt táplált szent érzelmeknek. Ha ugy van, akkor mondhatom, szép kis paradoxonra oktatá őt.

- Azon állitás valóban paradoxonként hangzik önnek vitatkozásában - válaszolt André - s az, mit ön tart magáról, nem kevésbé az, mint a mit Mariánna mond. Azt hiszem, ügyesebben téve fel a kérdést, a vitatkozás is jobb eredményre vezetne.

- Tegye fel tehát jól keresztatyám - szólt Mariánna.

- Nó jól van, én eként értelmezem a dolgot - mond Péter Gaucher felé fordulva. - Ön azt hiszi, hogy a látásra szükséges a tudás is s magam is e véleményen vagyok; a természetbuvár jobban lát, mint egy földmüves, de a müvészet egészen más valami, mint a tudomány, és mielőtt megtanulnók kifejezni, éreznünk kell azt. Ezt akarta mondani Mariánna. Ő azt véli, hogy ön még nem tanulmányozhatta, nem szerethette eléggé a természetet arra, hogy azt a maga nagyságában visszaadhassa. Jegyezze meg, hogy ő ép oly kevéssé látta önnek festményeit, miként én és hogy nem önnek tehetségét veti ő birálat alá. Csak a modor és rendszer ellen van kifogása, melyet igen merésznek talál egy ily egészen fiatal egyén szájában. Ő azt hiszi, hogy nem a műteremből kell menni a szabadba tanulmányozni a természet szépségeit, hanem a szabadból a műterembe, azaz az ember nem azért tanul meg látni, mert festő, hanem azért tanul meg festő lenni, mert már tud látni. Nemde ezt akartad te mondani Mariánna?

- Tökéletesen ezt. Ön tehát igazat ad nekem keresztatyám?

- Menjünk megnézni az ökröket, szólalt fel egyszerre Fülöp, már látom, hogy itt nekem igen is eszesek az emberek.

- Menjünk, lássuk hát az állatokat, nem bánom - felelt Mariánna. - Velünk tart keresztatyám? - S felé hajolva, halkan hozzátette: Én elmegyek önökkel az istálóig s onnét visszatérek anyjához.

- Vele együtt követünk titeket, felelt Péter; de nem követte őket.

Visszatért André asszonynyal a szalonba s mondá: Hagyjuk őket magukra, hadd intézzék el a dolgot. A percz elérkezett már, midőn Mariánna határozni fog sorsa felett. Ő akarta igy, ő ösztönzé őt bizalmasságra. Most Gaucher egy egészszé fogja összefoglalni mindazon bókokat és nyilatkozatokat, melyeket étkezés alatt pazarul osztogatott. Ha ez tetszik Mariánnának, a mi véleményünk felette közömbös: csak is áment mondhatunk reá.

André asszony nagyon nyugtalan volt; nem akarta, hogy Péter ily hamar átengedje másnak a tért. Kényszeritette hogy menjen ő is Mariánnáék után. Péter megigérte, hogy engedelmeskedik s aztán elvonult egészen egyedül, a kis puszta magány legbensőbb rejtekébe, hol az imént egy percznyi boldogságot s reményt élvezett. Már ujólag elveszité ezt és tulzott szerénység miatt elhibázott egész életpályája keserü gunyként tünt fel neki, egy gyermek e rögtöni győzelme előtt, kinek tán nincs semmi más érdeme, mint az önmagába vetett hit és bizalom.

Egy órai mély szomorkodás után visszatért anyjához, kit beszélgetésben talált Marcsával, gazdasszonyi dolgok felől, miközben segitett ennek visszarakni a polczokra az étkező szereket s a sok csinos üvegnemüt. - Nos! szólt karonfogva Pétert s kivezette őt a kertbe, csak egyedül tért vissza?

- Nem tudom merre vannak, felelt Péter. Azt hittem itt találom őket.

- Nem jöttek be, alkalmasint még a majorban vannak.

Anya és fiu kimentek a szobából, megkerülték a szőlő-lugast. Nem látták sehol a fiatal párt.

- Most már jól láthatja anyám, hogy a hosszan tartó, magános együttlét eléggé határozó.

- Nem látom, hosszabb sétát tettek. Menj, keresd fel őket!

- Nem akartam, hogy az a szine legyen, mintha ki akarnám fürkészni lépteiket, ha pedig regényes sétát tesznek a nyir-erdőcskében, nem akarom, hogy keresésem által Mariánnára vonjam a majorbeli cselédség figyelmét.

Mindketten visszatértek a szalonba, honnét Marcsa már eltávozott volt s még egy jó negyed óráig vártak.

André asszony igen boszus és nyugtalan volt. Péter némán ült s megtörtnek látszék.

Végre belépett Mariánna egyedül. Kissé izgatottnak látszott, ámbár mosoly ült ajkain.

- Bocsásson meg édes barátnőm, szólt megölelve André asszonyt, nagyon roszul teljesitem önök körül háziasszonyi tisztemet, de maguknak tulajdonitsák. Miért hoztak magukkal vendégül ily vállalkozó szellemü egyént.

- Vállalkozó szellemü? szólt Péter keserü gunynyal.

- Igen is az! Azt kivánja tőlem, hogy három órai együttlét után szeressem őt s menjek hozzá nőül. Ez egy kissé gyors eljárás nemde?

- Nem igen gyors, ha sikerült megnyerni beleegyezésedet s téged határozatra birni.

- Én el vagyok határozva! szólt Mariánna.

- Ugy hát, szólt Péter elkeseredve, ezennel tudtunkra adod közeli férjhez meneteledet. Miért nem jött be ő maga is, hogy elmondja előttünk diadalát?

- Oh! az ő diadala nagyon is szerény; elment haza.

- Tehát egyedül tér vissza Dalmorba?

- Nem oda, Párisba megy.

- Hogy bevásárolja a ruhanemüt? szólt bele André asszony, ki e kifejezés alatt mint a többi falusi lakosok a menyasszonyi ajándékot értette.

- Alkalmasint valamely párisi nő számára fogja azt nemsokára megvásárolni, felelt Mariánna, mert nekem kijelentette, hogy jóllakott a falusi kisasszonyokkal.

XXIII.

André asszony hirtelen felugrott helyéből s felkiáltott: - tehát vége van a dolognak!

Mariánna Péterre tekintett, ki nem tudott visszatartani egy öröm kiáltást. - Örül neki keresztatyám? kérdé.

- Nem, ha te sajnálod eltávozását.

- Én nem sajnálom. Minden érdeme merész önbizalmában állott, mely tulajdon eleinte jó véleményt keltett bennem iránta.

Gondoltam magamban, hogy egy ily határozott jellemü emberrel élve, nem kellend azzal is bajlódnom, hogy a dolgok rendezésében saját akarattal is birjak, és én ezt nagyon kényelmesnek találtam; de ha az ember mindent magára vállal, és annyira bizik magában, nagyon jó itélő tehetséggel kell birnia, és én nehány kiejtett szavából azonnal láttam, hogy lehet neki jó szive, sok esze, s kedélyessége, hanem mákszemnyi okossággal s józan megfontolással nem bir.

Ugyan mi lenne belőlem, ki oly gyenge és semmit jelentő vagyok, egy hig velejű férj oldala mellett? Erre még csak gondolnom sem lehet, és miután Gaucher ur azon volt, hogy megtudja, miként vélekedem felőle, tehát elmondtam neki azt nyiltan, leplezetlenül, miként önöknek most.

- Beszéld el, miként történt az egész dolog, szólt André asszony. Legelőbb hova mentetek? Az istálóba, az ökrök közt tett szerelmi nyilatkozatot neked?

- Nem, ott künn a réten, a bozót tulsó oldalán. Csodálom, hogy semmit sem hallottak kegyedék, mert jó hangosan vitatkoztunk menet közben. Mi a nyilatkozatot illeti, azt megtette volt már itt a szobában, kegyedék előtt, a jó muskotály bor hatása alatt, nem tartotta szükségesnek arra visszatérni. Egyszerre házasságról kezdett beszélni, de mivel én már tisztában voltam magammal, azonnal kijelentettem neki, hogy nem szándékom férjhez menni; ebből aztán nagy harag lett. Ugy látszik, a bor rosz hatással van reá, ha felbosszantják. Falusi kaczérnak nevezett s szememre lobbantotta, hogy egész étkezés alatt, játékszerül használtam őt, csak amugy dobtam ide oda, vagy megtámadtam orozva. Sőt még meglehetős kemény szavakat is intézett hozzám, melyeket szépen eltürtem, mert éreztem, hogy megérdemlem azokat. Kaczér voltam igen is, hazudnék ha ezt be nem vallanám: csakhogy tetszelgéseim nem őt illették, s miután titkomat be nem vallhatám neki, inkább hagytam őt vélekedni felőlem, a mint neki tetszik.

- És kit illettek tetszelgéseid? szólt André asszony, kit akartál meghóditani?

- Olyan valakit, ki nem akarja kitalálni azt, mit meg nem mondanak neki élő szóval. Hogy ez ember megértethesse magát azon valakivel, Fülöp ur rettenthetlen önbizalmával kellene birnia. Megkisérlém elsajátitni azt s csak azt ohajtottam, hogy dicséretei által felvillanyozva birjak azon bátorsággal, mely mindig hiányzott nálam; de most tanárom már eltávozott s én nem tudom, hogy valóban csinosnak és eszesnek talált-é, mert kezdek kételkedni abban.

- Mariánna, Mariánna! kiáltott fel Péter, térdre borulva keresztleánya előtt, ha te megértetted szivemet, daczára félénk tartózkodásomnak, tudom megbocsátod ezt nekem, mert eléggé megbünhödtem érette a mai napon.

- Nekem is ki kell valamiért kérnem bocsánatát, nekem is van bünöm, felelt Mariánna.

Elolvastam önnek napló jegyzeteit keresztatyám.

Kiejtette zsebéből tegnapelőtt, mialatt nekem beszélt Gaucher Fülöpről; a könyvecske ott maradt a füvön, s visszajövet megtaláltam. Azt hittem rajz album, s vázlatokat tartalmaz, minőket ön gyakran készit séta közben. Felnyitottam, megláttam nevemet... s bevalljam, olvasni kezdtem, az egészet átolvastam, s csak midőn átmentem önökhez, magammal vittem a könyvet s minden szó nélkül letettem vadásztáskája mellé az asztalra. Ebből áll vétkem.

E könyvből megtudtam, hogy ön kétkedik vonzalmamban, és hogy fájdalmas önnek nem számithatni reá. Látni akartam, hogy valjon féltékeny lesz-e az uj kérőre, ha szeretetre méltó kivánok és tudok lenni irányában, és most már...

- És most már! kiáltott fel André asszony, keresztatyád boldog mert hiába igyekezett rejtegetni búját, én még is beláttam szivébe s kitaláltam, hogy miért ócsárolja, kárhoztatja magát annyira!

- De hisz én nem vagyok reád érdemes, Mariánna, szólt Péter, ki rettegését nem birta még egészen legyőzni; én nem érek annyit mint te! Te egy imádandó lény vagy, a mig én...

- Ne mondja el mit tart maga felől, vágott szavába élénken Mariánna; eleget mondott már előttem, mindazt mit csak ki tudott gondolni, arra, hogy elvegye kedvemet, önt szeretni, de nem sikerült.

Hat éve, hogy ezt fejembe vettem. Mikor legelőbb önre kezdtem gondolni, nem hittem, hogy ily sok ideig kelljen visszatértére várnom. De én vártam, mindig csak vártam, azon csendes türelemmel, melyet itt falun kora gyermekségünk óta meg kell szokni; végre haza érkezett, de magatartása elvette minden bátorságomat, mert jól láttam, hogy le akar mondani a szerelemről s megtalált naplója nélkül azt hittem volna, hogy minden el van veszve reám nézve. Erőt s bátorságot meritettem ujolag, látva, hogy akaratja ellenére is gondol reám és aztán ma reggel... két könycseppet láttam csillogni szemében.

Valljuk be bátran, hogy szeretjük egymást, és hogy most már lehetlen volna nekünk egymás nélkül élni.

- Valóban lehetlen! - felelt André Péter - mert soha két ennyire rokon lélek, mint a miénk, nem találkozott még össze. Tartozkodó, zárkozott létünkre ugyanazon nemü őszinteséggel, ugyanoly egyenes lélekkel birunk mindketten. Izléseink ugyanazok és egyaránt akadályozva érezzük magunkat mások előtt nyilvánitani azt, de egyaránt érezve szükségét, hogy egymásnak felfedezzük s közösen élvezzük ez egységet. Mindketten imádjuk a természetet, szeretjük a szabad mezőt, egymástól elválasztva, ábrándosan szerettük azt, most egyesülten elragadtatással fogjuk szemlélni! de hidd el, hogy a mi leginkább hiányzott nekünk, hiányzott mindkettőnknek, az a való szerelem, a megosztott szerelem, azon határt nem ismerő bizalom, mely egy más lényben egészen feltalálja hasonmását. Oly szivet ajánlok fel neked most negyven évvel, mely eddigelő csak ábrándokból táplálkozott s ily szűz szerelmet rejt magában. - Fogadd el azt mint sajátodat, mert te leszel reám nézve minden, mult, jelen, jövő boldogsága.

Már jó későre járt az idő, midőn Péter és anyja odahagyták Validat-t. André asszonynak kedve volt egy darabocskáig gyalog menni s azután felült a szekérbe s hagyta a fiatalokat követni őt, mert érezte, hogy azoknak sok mondani valójuk lesz egymásnak és Mariánna, kinek visszatérő utjára rendelkezésére állt szekere, egész Dalmorig ment keresztatyja karján, kit ismét elkezdett tegezni s egyszerüen Péternek szólitani.

- Minő éj! - szólt ez, felpillantva kedvesével együtt a csillagos égre. - Minő éltető a lég, mily balzsamot lehellő minden növény! Azt hiszem, ma este a föld is s még a kövek is érezni tudnak! Soha nem láttam ennyire tiszta fénylő csillagokat és ugy tetszik nekem, mintha egy tündérkertben járnánk, a mely tudtunkon kivül lett ide varázsolva, ma reggel óta.

Oh! ha ennyire boldog lettem volna fiatal éveimben, bizonnyal nagy költő vagy hires festő vált volna belőlem.

- Istennek hála, hogy nem lettél egyik sem - felelt Mariánna - mert akkor ugy találnád, hogy én, ki a szép dolgokhoz mitsem értek, igen alant állok hozzád képest; de igy nem tudván kifejezni miért szeretem annyira a természetet, még annál jobban szeretem azt. Fülöp ur egész borzadályt keltett bennem ma, midőn oly visszatetsző tudákossággal kezdte taglalgatni azt, hogy hogyan és mit lát ő.

Nem, ennek kifejezésére nem találhatni szavakat és én azt hiszem, mentől több szót vesztegetnek reá az emberek, annál kevesebbet képesek látni. És higyj nekem Péter, a természet szépsége hasonló a szerelemhez. Az is benn a szivben él s nem kell róla igen sokat beszélni, mert kicsinyitve tünik az fel mindig, mit az ember szóval akar ismertetni. Midőn én ábrándozom, nem tudnám megmondani, mi megy végbe keblemben, csak azt látom, mi köztem s az ég között létezik. Én különben e részben nem jöhetek számitás alá; ha én reád gondolok, nekem ugy tetszik, hogy a te lelked lakozik bennem s én nem létezem többé.

És reám nézve ez a boldogság, a költészet, a tudomány.

Miután Mariánna felült szekerébe s haza indult, Péter felment szobájába s a következő levelet kapott asztalán, melyet Fülöp hagyott hátra.

"Kedves Andrém! Visszajöttem ide, hogy összeszedjem portékáim s azonnal indulok is útra, köszönetet mondva önnek a szives fogadtatásért, melyet házában tapasztaltam. Az nem az ön hibája, hogy csinos szomszédnője gúnyt üzött belőlem. Csak egyedül az enyém: jobban nyitva kellett volna tartanom szemeimet s ideje korán észrevennem ön iránti előszeretetét, melyet nem vallott ugyan be nekem, de melyet nem sikerült épen egész végig elrejtenie előlem. Azon esetben nem lettem volna három óra hosszat szerelmes belé; de ezek oly fajta szerelmek, melyekbe bele nem hal az ember és én jó barátja maradok önnek, valamint neki is, mert valóban kedves nő, és szivemből szerencsét kivánok önnek boldogságához."

Másnap kihirdették a templomban az André Péter és Chevreuse Mariánna között kötendő házasságot.