Tartalom

Bevezetés

...

Nem Bang regényéről akarunk szólani ebben a fejezetben, hanem korának embereiről. Ez az idő, a mult század vége és a jelen század első évtizede nemcsak irodalmilag, de minden téren a "realizmus" kora volt. A romanticizmus minden ábrándja és eszménye szertefoszlott, bálványai rombadőltek, a rajongás heve kialudt, a tüzes lelkesedés kihúnyt, a hideg és józan Értelem uralkodott a Szív és az Álmok világa fölött. A valóság kíméletlen és éles világossága elűzte a mese utolsó rózsafelhőit, aranyfüstjét, gondtalan és színpompás figuráit, amelyek még nem is olyan régen, olyan barátságosan integettek felénk éppen a dán Andersen tündérbirodalmából. A hit idejét multa, aki eléggé konzervativ volt még és hitt valamiben, lélekben, Istenben vagy pláne túlvilágban, elpirult, úgy szégyenkezett és hallgatagon somfordált tovább. A tudás győzött és a mindenható természettudomány csodálatos, sohasem sejtett eredményeket produkált. A vasút és gőzhajó után gyárak emelkedtek, amelyek toronymagasságú kéményeikből ég felé okádták a füstöt és a kék ég, amely eddig olyan tisztán és reményteljesen ragyogott a munkában megfáradt emberek fölött, most egyszerre szürkén és piszkosan, ólomsúllyal nehezedett a tüdőre. A tüdőre, amely ha kitágult azelőtt, nyári alkonyatkor a hegy tetején a szép, színes világ fölött, a végtelent szívta magába. Imádság, a lélek áhitatos tisztasága helyett a föld saját szennyét és salakját okádta ég felé. A gépek dolgoztak, jobban és megbízhatóbban, mint az emberi tüdő, amely bizony néha öntudatra ébredt, a civilizáció, és a kényelem hétmérföldes csizmákban vágtatott előre, de a célpont még mindig láthatatlan volt.

Cél... ez nem a realizmus fogalomkincséből való. A cél, az egész, az egyetemes átfogó értelme eltűnt, a realizmus azt többé nem látta és nem értette. Helyette az ok volt a kezdet és a vég, a nagy varázsszó, az alfa és az omega. A jelenségeket nem egészvoltuk összefüggéséből magyarázták, hanem a részek egymásra-következéséből, a cél helyett az ok, az egész helyett a részek, a teleológiai helyébe a mechanikus felfogás lépett. Az egész világ gép, amelynek egésze átláthatatlan és megismerhetetlen, de részei megismerhetők és ezek a részek a mechanika pontos és határozott törvényszerűségeivel, okozati összefüggésben követik egymást. Mindennek megvan a maga oka, az okozat újabb okozat oka és így megy ez a hosszú, szigorúan logikus lánc a végtelenségig. Itt nincs megállás, nincs ugrás és nincs szabadság, csak törvény és mozgás, mint a gépek fogaskerekei, úgy kapcsolódnak egymásba a jelenségek és a legkisebb zökkenés, legkisebb eltolódás megállítaná és tönkretenné ezt az egész finom és preciz mechanikát. Ebben a világképben nem lehet többé lélek és eszme és hit, hiszen ezek kövek és vasdarabok a fogaskerekek között, amelyek szétvetnék az egészet, hiszen ezek a szabadságot, a zárt kauzális rend megbontását jelentenék és a szépen fölépített világkép katasztrófáját.

A materializmus kora volt ez, minden csak anyag és ha a lélekkel nem tudnak mit csinálni, hiszen kiölni azért mégsem lehet, hát az is anyag. Nem a szabadság vára, az öröklét és az Istenség szikrája volt többé, hanem a kérlelhetetlen és szigorú természeti törvény, a mechanika végtelen és egyedülvaló birodalmának egyik területe. Mert a lélek nem az Istentől van, hiszen az Istennek semmiképpen sem lehetett helye ebben az új rendszerben. A tudomány megállapította, hogy a lélek az átöröklés és a milieu törvényszerűségei szerint keletkezik és alakul és már születésekor determinálják egyrészt azok a tulajdonságok, amelyek szüleikben és nagyszüleikben vagy távolabbi őseikben voltak, másrészt azok a materiális körülmények, amelyekbe beleszülettek. Ha az Úr annak idején kiűzte az első emberpárt a paradicsomból, úgy Ádám és Éva utódai most magát az Istent rekesztették ki az általuk teremtett világból. Legfeljebb csak mint első mozgató maradhatott meg, különben gyámoltalan báb volt, aki tehetetlenül és közönyösen, vakon és süketen nézte a változhatatlan mozgást. Ha Jacobsen Nils Lyhnejében az atheizmus regényét írta meg, úgy bátran mondhatjuk, hogy Bang még tovább ment és a Reményvesztett nemzedékben az Istentől való lélek tagadásáról írt regényt.

Ez a kor a reménytelenség sivár és céltalan kora volt. Az élet elveszítette értelmét és az ok nem pótolta a célt. A magasra törő és magasba vágyakozó ember rabszolga lett, kerék, csavar egy hatalmas gépben, amelynek rendeltetését nem ismerte, de valószínűnek tartotta, hogy egyáltalában nincs is rendeltetése. A csalódás volt az élet egyetlen pozitivuma, mert az emberi természetből, főleg az ifjúságból nem lehetett kiölni a rajongást és az idealizmust, de ezeket aztán lassan és biztosan sárbatiporta a valóság. A csalódások kora volt ez, hiszen semmiben sem lehet a világon annyira csalódni, mint az észben. A hit és a vágy mindig egy és változatlan, az igazság azonban annyiféle, ahány oldalról nézzük, de ami innen nézve jó és értékes, az a következő pillanatban már csúnyává és hazuggá válhatik. A romantika Sturm und Drang emberei helyett, lelkes, alkotni vágyó és tudó nemzedéke helyett egy mindenéből kifosztott, megalázott, saját semmiségének és értelmetlenségének tudatára ébresztett, reményvesztett nemzedék lakta a földet. Ezek a szomorú és csalódott emberek nem romantikus csalódottak voltak, mint Goethe Wertherje, akiknek egyet jelentett élet és ideál. Goethe Wertherjéből boldog és vidám ember lett volna még, ha szerelme tárgya, meglátván a hős epekedését, az idők folyamán egyszer mégis megajándékozta volna kegyeivel. William Hög csalódott volna és eldobta volna magától az életet akkor is, ha történetesen sikerült volna szinészi debut-je, mint ahogyan eldobta magától akkor, amikor végre felvirradt rá a siker és a dicsőség napja. Ez mélyebb és gyökeresebb csalódottság volt, olyan csalódottság, melyben az értelemnek sincs többé értelme.

Hősének lelkét Bang is az átöröklés és a milieu törvényeivel magyarázza, mint abban az időben mindenki. Az ember nem tehet róla, hogy milyen, minden adottsága készen van, ő nem tesz és nem is tehet mást, mint passzivan érvényesülni engedi magában ezeket az adottságokat. Zola egy nagy regényciklusban, a Rougon-Macquartban rajzolja meg egy család történetét, amelynek minden tagját az ősök determinálják olyanná, hogy nem is lehet más, mint amilyen (v. ö. ma Galsworthy Forsyte Saga-jával!). Bang mestere és mintaképe, Jacobsen is megfesti Nils Lyhne apjának és anyjának képét, hogy ezen keresztül értsük meg Nils lelki adottságait. Bang is leírja Hög őseit, akik a sorői templomban alusszák örök álmukat, nagyapját, az öreg excellenciást, apját, az idegbeteg mániákust és tüdőbeteg, gyönge anyját. Pedig nem a degenerált ősök sora az, amely kiöli Hög lelkéből az utolsó reményt, a kor az, a realizmus és materializmus kora, amely kiölte az emberekből a lelket, az Istent és a hitet.

Ennek a reményvesztett nemzedéknek többi irodalmi képviselői: Goncsárov Oblomovja, aki a maga módja szerint a nagy orosz lomhaságba bújik el az értelmetlenség fájó és nyomasztó öntudata elől; Thomas Mann Tonio Krögerje, aki talán a legközelebb áll Bang hőséhez, és egy magyar regényalak: Molnár Ferenc Andorja, akinek lelkét nem a históriai ősök mázsás súlyai terhelik, mint Högét, hanem egy éppen olyan nyomasztó és hatékony méreg, a háborúelőtti Budapest idegeket elzsongító, érzékeket elkábító és akaratot és öntudatot elsorvasztó éjjeli élete. De alapjában véve mindezek a hősök, Nils Lyhne, Hög William, Oblomov, Tonio Kröger, Andor egyugyanazon talaj hajtásai, egyugyanazon korba kapaszkodnak gyökereikkel és egyugyanazon föld halálos nedvét szívják magukba.

Két évvel Bang halála után a realizmus és materializmus elérte végső kiteljesülését a világ legrealisztikusabb és legborzalmasabb kitörésében: a háborúban. Abban a háborúban, amelynek négyéves vihara elsöpörte magával a realizmust és a materializmust. A hullahegyeken keresztül az emberiség végre újra eljutott a lélekhez és a lelken keresztül a hithez és az ideálokhoz. Megkezdődött az irodalom hatodik fázisa, az új romanticizmus. Talán új középkor? Lehet. Hiszen még a középkor sem volt olyan sötét és sivár, mint a reményvesztett nemzedék kora, az a kor, amely ehhez a háborúhoz vezetett. Ugyanaz a Thomas Mann, aki a reményvesztett nemzedéket olyan mesterien tudta megrajzolni Tonio Krögerjében, megmintázta a mai Tonio Kröger, Hans Castorp alakját, aki a Varázshegyen egyszerre csak szembetalálja magát a diadalmas középkorral.

Bang regénye ma, korunk szemüvegén keresztül tehát egészen más és új jelentőséget nyer. Egy elmerülő kor utolsó segélykiáltása az, egy koré, amelyen - ha a jelek nem csalnak és ha a nagy vihar valóban elvitte magával a fellegeket - ma már szerencsésen túl vagyunk.

Juhász Andor.