---

Tartalom

1. Előszó
2. Virágéréskor
3. Szerelem a törvénykönyvbenen. (Párbeszéd)
4. Remény
5. Ábránd
6. Örök vágyódás
7. Édes álmom
8. Hűtsd le édes
9. Szemem előtt
10. Nem ismerlek
11. Pipacs a buzában
12. Rádium
13. Esti lepke
14. Poétaszerelem
15. Önteltség
16. SZONETTEK:
  I. Merengés
  II. Lidérczfény
  III. Örök emlék
  IV. A szeretet hajnala
  V. A mátkaság zengzete
  VI. Korkép
17. Délibáb
18. Szendergés
19. Mámorban
20. Az első csók. (Dénes és Juliska)
21. Örök varázs
22. Szemérem
23. Talány
24. Emlékezés
25. Tilalom

HONSZERELEM:
26. Ne bántsd a magyart. (Párbeszéd)
27. Márczius 15.
28. Rákóczy
29. Váljunk el
30. Közeledés
31. Kürtszó
32. Szózat a királyhoz
33. Szürkület
34. Két szerelem
35. Pitymallik

NÉPIES LYRA:
36. Incselkedés
37. Selyemháló a lyány csókja
38. Leánykérő
39. Szeretek egy kis lyányt
40. Cziczázás

VEGYES:
41. A csutak bajuszról
42. Férfijellem
43. Ború
44. A szeretet nevében
45. Rímcsöppek: I.-IV.
46. Dalmottók 1-9
47. Az idealizmus szerepe a társadalmi alakulásokban. (Elmélkedés)
48. Tettre magyar

---

Előszó

Nem érdemem, hanem sorsom, vagy talán végzetem, hogy poézissel van átitatva szívem és agyam s ezeknek erejével ott látom minden sötét felhő mellett a kikandikáló napsugarat, - a halál mellett a születést - a rombolás mellett a fáradhatatlan alkotást, teremtést, - a sötét múlt mellett a reményszínű biztató jövőt.

A legnagyobb tudós mester: a teremtő őserő és a legnagyobb művész: az örökké alkotó Természetnek hű fia és rajongó imádója vagyok tudatosan, - világos értelemmel és teljes ösmeretével annak az őstörvénynek, mely bennünket: világparányokat mozgat és irányít.

Önigazolásomul kell előrebocsátanom e picziny autophotographiát, hogy jóelőre élét vágjam a modernség porhanyó mázával tündöklő és orrfintorgató kritikának, mely az érzelmi, eszményi irányt kitörülte szótárából és kézzel-lábbal küzd Istene, Teremtője és minden őstörvény ellen, melynek korlátait pedig a világ legnagyobb elméi is alig hogy megközelíteni merészelték, de törpe elméket már annak gondolata is megszédít. Lehet, hogy e megszédüléstől olyan zavarosak a mostani világnézetek!

A világos elme, eszmény és érzelem harmoniáját keresem. A gondolatok és érzelmek nemes összhangját művészi tökélyben egy lapra festeni! Ez az eszme lelkesít és vezet.

Érzem az egyedüllétet, de nem fájlalom az elhagyatottságot. Kivárom e nagy erjedés végét és eredményeit nyugodt biztonsággal.

A mai ember nem ér rá eszmélni! Pillangó életet él; végig iramodik az életen, élvezi a pillanatot és hódol az ösztönöknek.

Újat keres hitben, szerelemben, művészetben s a társadalmi élet minden megnyilatkozásában és újnak, érdekesnek hiszi és becsüli a modernség minden lehetetlen banalitását.

De lássuk csak, micsoda hát voltaképen e zavaros forrongás minden téren:

Semmi egyéb, mint az öregek maradi gondolkozásának még el nem döntött mérkőzése a helyet és érvényesülést kereső friss nemzedék térfoglalásával szemben.

Amaz a csoport nem tágít az ő kormos, szurtos, ősi várfalai mögül és hatalma tudatában nyugodtan állja a védsánczokat.

Emennek a csoportnak éles fegyverénél egyebe nem lévén, harczmodora türelmetlen ideges és megfontolatlan, akár a kiéhezett emberé, ki nem akar a kenyérkiosztásra várni, hanem maga rohan érte.

Őrségváltás ez zenebonával, nagy dobbal, fokozva az érvényesülni akarás zajos szóváltása által. Tehát átmeneti állapot.

Az ily társadalmi forrongásnak, melylyel karöltve szokott haladni a művészetek s az irodalom művelőinek szerteválása és pártraszakadása, - secessiója is - legyen az puskaporos vagy véres - üdítő hatása soha nem marad el.

Egy perzsa szólás-mondás azt tartja, hogy:

"Nyomorban érik a férfierény,
A tűzben tisztul az arany s ezüst".

Ez a bölcs igazság megnyugtathatja a társadalmi dulakodástól rettegőket is, mert hiszen szebb, tisztultabb erkölcsök és világnézetek következnek utána.

E szempontokat ügyelve, nem zavar engem semmikép, ha a rohanvást élő és futólépésben kritizáló modernség elmaradottnak vagy az őszi madárköltözéskor itt felejtett karácsonyi fecskének tart; mert meggyőződésem, hogy én a visszatérő romantikus, eszményi iránynak (egyelőre csak néhányadmagammal járó) előőrse, ábrándozó dalosa vagyok; mögöttem látom azonban az ököllel kivívott előtérben csillogó telivér moderneket műfölényükkel és talmi nagyságukkal, merev klasszicizmusával vagy a mostani epigonsecessiójával?

Ilyen valójában az életünk! Ilyen a társadalmunk!

A négy évszak vetített képét ott látjuk a korszakok vedléseiben, csupán csak más számarányokban.

Kiindulva az idealizmusból, idővel megunja az emberiség s édeskés, émelygős, unalmas és kopottnak találja; belemerül a realizmusnak kizárólag csak a kézzel tapinthatót értékelő, anyagbálványozó szertelenségébe s onnét a test csömörével ismét csak visszatér az ősfényhez: az örök napsugárhoz, a hitben, szeretetben és szerelemben gyökerező eszményi irányhoz.

Én a korszakok ellipsisének visszatérő vonalán haladok; a múlt korok idealistái mögött, de a jelenkor lelkettagadó, anyagbálványozó realistái előtt!

Az "ölelkező gondolatok" s "csókolódzó eszméknek" lelkem üdeségével összefont e szerény bokrétáját nyujtom szeretettel azoknak, kik az Istent alkotásaiban imádják s tisztelik, nem pedig önmagukban!

A szerző.

---