PONSON DU TERRAIL: FRAKKOS BANDITÁK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-516-2 (online)
MEK-18950

Éjfél volt. A Maison d'Or egyik szeparéjában három személyre teritett asztal mellett két elegáns fiatalember ült egymással szemközt. Raymond magas volt, kékszemü és szőke. A jóval alacsonyabb Maxime kreol-arcából tüzes fekete szemek villogtak a dus, hullámos barna hajjal árnyékolt homlok alatt.

Mikor ezt a müveletet harmadszor megismételte, az asztal mellett békésen cigarettázó Maxime odaszólt:

- Na hallod!... fiatal vagy, csinos, ötvenezer frank évi jövedelmed és mégis arra gondolsz, hogy Antonia nem fog eljönni.

- Ó, te naiv lélek! Akinek ötvenezer frank az évi jövedelme, azt mindig szeretik. Hanem mondd csak!... micsoda furcsa ötlet volt ezt a mai vacsorát itt rendezni? Éppen itt... csak igy hármasban. A jóbarát, a szerető és a házigazda! Ha valakinek olyan bübájos kis palotája van a Saint Honoré-utcában, mint neked, az ilyen intim vacsorákat ott illik rendezni.

A kivülről behatoló kocsirobogás félbeszakitotta. Felugrott és az ablakhoz szaladt. Az étterem ajtajával szemközt, a Laffitte-utca sarkán egy kocsi állt. Egy nő szállt ki. Raymond arca felragyogott.

Egy perc mulva a szoba ajtaja felpattant s a várvavárt ott állt a küszöbön. Fiatal, csodaszép nő volt, aki mintha minden nemzetiség asszonyának a szépségét egyesitette volna.

- Antonia... drága!... azt hittem már el se jön! - és Raymond tulboldogan szorongatta a kis kezeket.

- Szivem királya! - mosolygott a szép Antonia. - Mivel szolgáltam erre a bizalmatlanságra? Még sohase várakoztattam meg. Vagy talán azt hitte, megijedek az esőtől?

- Ó, maga drága csacsi!... - két alabástrom karját Raymond nyaka köré fonta és összecsókolta. - De most hamar... együnk! Meghalok éhen!... Jó estét, Maxime! Üljön ide mellém!... Együnk, együnk!

- Térjünk át arra, hogy miért csőditettél ide ma este bennünket? - mondotta Maxime.

- Mert egy vallomással tartozom nektek... De mielőtt a vallomásomhoz kezdenék, valamit kérdezni szeretnék. Mondd csak Maxime, mit értesz barátság alatt?

- De hiszen ez még egyszerübb! Két csókos száj, két együttdobogó sziv, két lélek boldogságban, örökkön egybeolvadása.

- Hogy kérjek bocsánatot tőletek!... hogy pillanatig is kételkedni tudtam bennetek.

- Igen Maxime... kételkedtem benned, a legjobb, leghüségesebb barátban!... Egyetlen Antoniám, térdenállva könyörgöm a bocsánatát, hogy háromesztendei rajongó szerelem után kételkedni merészeltem a legtökéletesebb női szivben... Most már nyugodtan kezdek a vallomásomhoz!

És Raymond a két csodálkozó szempár kérdő tekintetének kereszttüzében, kis szünet után sóhajtva folytatta:

- Tudják, hogy nem ismerem a származásom titkát. Még a nevemet se... Azt sem tudom, hol születtem. Kora gyermekségem emlékei egy vén kastély képét vetitik elém. Egy fiatal, szép asszonyra emlékezem, akit mamának neveztem. A nevét nem tudom... Kisfiu voltam még, mikor elvittek tőle és elhelyeztek a Clichy-utcai intézetben, ahol már az iskola padjaiban összebarátkoztam veled, Maxime.

- Soha többé. Egy ismeretlen, titokzatos kéz fizetett értem az intézetnek. Semmiben sem szenvedtem hiányt. Ellenkezőleg, ugy neveltek, mint egy királyi sarjat. Huszéves koromban, mikor a tanulmányaimat befejeztem, annak az intézetnek az igazgatója, ahol fiatalkoromban nevelkedtem s aki továbbra is közvetitette érdekeimet titkos pártfogómnál, felkeresett és igy szólt hozzám:

- Raymond fiam, elérkezett a férfikor küszöbére. Talán sohase fogja megismerni származása titkát, de a vagyon, jó neveléssel és nemes szivvel hatványozva, sok mindenért kárpótol. Maga mindezzel bir, édes fiam. A szive és az esze a helyén van és ötvenezer frank évi jövedelemmel lép az életbe. Minden félévben pénzeslevélben pontosan kézhez fogja kapni e jövedelmet. Sok szerencsét az élethez!

- Hiába faggattam. Minden kérdésemet azzal háritotta el, hogy a rábizott titkot még a halálos ágyán se árulhatja el.

- Idestova két esztendeje ugyanis a titokzatos jövedelmi forrás kiapadt. Ismeretlen pártfogóm bizonyára hirtelen meghalt és nem maradt ideje rólam gondoskodni.

Raymond, mialatt beszélt, merőn nézte Antoniát. Antonia viszont konokul lesütötte a szemét s a kenyérmorzsákkal játszadozott.

- Hát Istenem!... Fiatal vagyok, eleget tanultam, sok nyelvet beszélek. Nem félek az élettől. Majd csak elélek valahogy.

- Én bizony, a te helyedben, - mondta szárazon Maxime - Amerikában próbálnék szerencsét.

- Ott ugyanis, - magyarázta könyörtelenül Maxime - az ember mindent csinálhat szégyenkezés nélkül. Kemény munkával ujra meggazdagodhatsz és visszajöhetsz a régi társaságba, a régi barátokhoz...

- Akiket elszegényedésemben elveszitettem - mormogta közbe keserüen Raymond.

- Na nem éppen!... csak hát... a helyzeted mégis csak kinos volna. Gondold csak el!... valami hatodikemeleti lakásban kellene megbujnod, gyalog járnod, kerülnöd a klubokat, a régi embereket. Akárhogy barátok maradnánk, mégse igen mutatkozhatnánk együtt... Ez természetes. - Maxime hidegen, közönyösen beszélt, mintha egy kivülálló, idegen esetét tárgyalná.

- Talán igazad van, - felelte Raymond sápadtan, összeráncolt homlokkal. S most Antoniához fordult. - Amerikában már sokan meggazdagodtak. Maga drágám, aki az imént olyan gyönyörüen magyarázta a szerelem lényegét, ugy-e maga eljönne velem? Ha mellettem lesz, nagyobb lesz a bátorságom, élesebb az eszem, mohóbban igyekszem pénzt keresni, hogy megszerezzem a szokott fényüzését. - Könyörgőn nyujtotta ki a kezét, tekintete szinte koldulta, hogy az a kis női kéz a kezébe simuljon. De Antonia csak hallgatott. - Nem szeret? - kérdezte reszkető hangon Raymond.

- Tudja, hogy szeretem, - szólt végre Antonia. - De ez a kivándorlási gondolat őrület, barátom. És még sokkal nagyobb őrület arra gondolnia, hogy éngem is elvigyen. Mihez kezdenék én Amerikában? Végre is... huszonötéves vagyok! Egy asszony ebben a korban már nem kezdhet uj világban uj életet, kedvesem.

Raymond halálsápadtan, vonagló szájjal, irtózattal tágra meredt szemekkel nézett a férfira, akit barátjának hitt, a nőre, akinek a szivét ajándékozta.

- Hát mindent... mindent elvesztettem!... Mindent, amit szerettem! - csuklott fel. És hörgő zokogással borult az asztalra.

Mikor hosszu percek mulva, kába megtorpantságából magához térve, felemelte a fejét, egy idegen ember állt vele szemközt. Harminchat év körüli, jómegjelenésü férfi volt, kifogástalanul szabott ruhájának gomblyukában valami idegen érdemrend szallagjával.

- Bocsásson meg uram, - szólt Raymondhoz - én a szomszéd szobában vacsoráztam. S mikor az imént e szoba nyitott ajtaja előtt elhaladtam és akaratlanul betekintettem, ön olyan mereven feküdt az asztalra borultan, oly kinosan hörgött, hogy azt hittem, rosszul lett. Ezért bátorkodtam...

- Azt a hölgyet keresi talán, aki annak az urnak a karján távozott? - mosolygott csöppnyit gunyosan az idegen. Mikor látta, hogy Raymond elsápadt, komolyan, jóindulatuan folytatta - engedje, hogy itt maradjak önnél. Majd együtt vacsorázunk. Azt hiszem, módomban lesz megvigasztalni a hütlen barát és hütlen...

- Igen. Ezek az árulón vékony közfalak... Az ember akaratlanul is kényszerül minden szót áthallani. De megnyugtathatom, semmi ujat se hallottam. Bárhogy csodálkozik, hangsulyozom, hogy már ismertem az ön élettörténetét, önnél is jobban.

- Vagyis inkább ismertem azt a... titokzatos pártfogót. Aki az ön apja volt.

- Meghalt és óriási vagyont hagyott hátra, amely háromszázezer frankot jövedelmez. Ezt a vagyont módomban van az ön kezeihez juttatni.

- A nevem mitsem jelent, - felelte az idegen. - De ha éppen tudni akarja... Samuel őrnagy vagyok. A porosz hadseregben szolgáltam. Tiz év óta lakom Franciaországban.

- Előbb hadd mondjam meg, mit tudok. Hadd ajánljak fel egy kis üzletet. Ha elfogadta, akkor...

- Igen. Mert apja, a herceg feleségül akarta venni az ön anyját s e szándékában csak egy hirtelen lecsapott katasztrófa akadályozta meg.

Az őrnagy felgombolta kabátját és mellényzsebéből kivette a levéltárcáját. Előhuzott egy bélyeges ivet, amelyen a következő sorok feketéltek:

- Amint láthatja, - folytatta az őrnagy - a családnév helye üresen maradt. Ezt azon a napon fogom kitölteni, amikor ön az apjától örökölt vagyonnak birtokába lép. Egyelőre elég, ha ezt a kötelezvényt csak a keresztnevével láttamozza.

- Akkor hatheti haladékot kérek feladatom végrehajtására és még ma este rendelkezésére bocsátok ötvenezer frankot. - Az őrnagy hanyagul felnyitotta bankjegyektől duzzadó tárcáját.

- Helyesebben mondva vagyonát törvény szerint az unokahuga örökölte. Elfelejtettem ugyanis megemliteni, hogy az ön apja, a herceg hirtelen halt meg, szivszélhüdésben és nem maradt ideje végrendelkezni.

- Akkor bajosan állhat módjában kezeimhez juttatni egy nem nekem szánt vagyont, - vágott közbe hüvösen Raymond.

- Mindenre található mód. A herceg unokahugát, a törvényes örökösnőt egyszerüen eltüntetem és előállok az ön születését igazoló okmányokkal. - Az őrnagy kimérten, röviden beszélt, mint aki tudja, hogy ajánlatát nem fogják visszautasitani.

Az őrnagy a szája széléig elfehéredett. Az ajtónak hátrálva, haragtól reszketve kapkodott az oldalához, mintha a kardját keresné. Aztán hirtelen gunyosan felnevetett.

- Hagyjuk a veszekedést. Mához egy hétre ugyanitt, ugyanebben az órában várni fogom önt. Addig gondolkozhat. - S a rákövetkező percben már nem volt a szobában.

Az idegen, aki magát Samuel őrnagynak nevezte, a Maison d'Or küszöbén pillanatra habozva megállt, mintha nem tudná, mitévő legyen. Majd hirtelen elhatározással gyors lépésekkel nekivágott a Laffitte-utcának. A Provence-utca sarkán megállitott egy arrahaladó üres kocsit.

A kocsis a lovak közé vágott. Samuel őrnagy a kocsi sarkába huzódva ördögi vigyorgással mormogta:

- Ostoba fickó!... kiszalasztja a kezéből a vagyonát! No majd én okosabb leszek!... Ha Raymond urfinak nem kell, majd én megmarkolom. - Tiz perc alatt célhoz értek. Az őrnagy néhány lépést előrement, majd mikor a kocsi tovatünt, sarkon fordult és befordult a Rocher-utcába. - Szét fogom ugrasztani a bandát! - morogta. - Ebben a dologban csak a kis báróra lesz szükségem. A többit szélnek eresztem.

Egy kétemeletes, alacsony ajtós ház előtt állt meg. Zsebéből kivett egy kulcsot és a zárba illesztette. A kis kapu zajtalanul felnyilt és az őrnagy már bennállt a boltozatos dohosszagu bejáróban, amely egy keskeny torkolatu, hosszu, szük folyosóra nyilt. Jól ismerhette a járást, mert a sötétben biztos lépésekkel ment egyenest a folyosó végéről nyiló lépcsőhöz. Ez a lépcső felvezetett az emeletre, de egyben le az alagsorba is. Az őrnagy ez utóbbi utat választotta. Vagy harminc lépcsőfokot botorkált le a sötétben. Ekkor ismét egy ajtóhoz ért, amelyet egy zsebéből kivett második kulccsal nyitott fel. Egy pinceszerü helyiségbe lépett, amelynek közepén homályosan pislákoló lámpa függött. A lámpa alatt asztal állt, az asztal lapján szétteregetett irások. Az asztal körül hatan ültek. Valamennyien jólöltözött, látszólag az uriosztályhoz tartozó egyének voltak, akiknek megjelenése e helyen furcsán festett. Mikor az őrnagy belépett, felálltak és tiszteletteljesen üdvözölték. Az őrnagy viszonozta a köszöntést.

- Bocsássanak meg uraim, hogy megvárakoztattam önöket. Éjfélre beszéltük meg az összejövetelt s most hajnali három óra. Szerencsére röviden végezhetünk. - Mialatt beszélt, elfoglalta helyét az asztalfőn. - Az ülést megnyitom, - szólt ünnepélyesen.

Valamennyien visszaültek a helyükre. Egyik, a társaság legfiatalabb tagja, az asztalon fekvő irásokat az őrnagy elé sorakoztatta. De az őrnagy eltaszitotta a papirlapokat.

- Ugy van uraim!... Teljesen feleslegesek. Társulatunk, amelyet az Örökségek Szindikátusá-nak nevezünk, két év óta müködik. Valamennyien jó körökből származunk és minden cselekedetünkért a sors a felelős, amely egyénileg tönkrejuttatott. Két évig jól-rosszul keresztülvergődtünk. Voltak kritikus óráink és nagy kockázataink. Én a fejemmel játszottam, maga gróf, hajszál hiján gályarabságra került. Valamennyien ugyszólván állandóan az elfogatás mesgyéjén jártunk. S mi volt az eredmény?... Meggazdagodtunk?... Nem! Nos uraim, a helyzet ma rettenetesebb, mint valaha volt! A rendőrség a nyomunkban!... A legcsekélyebb vigyázatlanság bármelyikünk részéről és végünk!

- Mert valljuk csak be uraim, - folytatta az őrnagy - hogy legutóbbi kudarcunk elég port vert fel. Nem állok jót érte, hogy e pillanatban is nem leselkednek-e az utcán a kopók... Ajánlatosabbnak vélném uraim, hogy egy időre szétváljunk.

- Ideiglenesen. Mondjuk, két hónapig, amikor majd ujra módját ejtem, hogy a szindikátust egybehivjam.

A rendőrség emlitése valamennyiüket annyira megfélemlitette, hogy némi gyenge vitatkozás után jóképpel, sőt megkönnyebbülten elfogadták elnökük javaslatát. Az ajtóra vetett nyugtalan tekintetük elárulta, hogy máris szeretnének távol lenni.

- Okosan, egyenként, sorjában fogunk innen távozni. Nehogy feltünést keltsünk. A legfiatalabb fogja megkezdeni a sort. Én, elnöki minőségemben utolsó leszek. Mint ahogy a sülyedő hajó kapitánya is utolsónak hagyja el a hajóját. Rajta, báró...

Az őrnagy a fiatalemberhez fordult, aki a papirokat elébe fektette s aki azóta se mozdult mellőle.

- Maga fog először távozni, báró. Menjen egyenesen haza a lakására, öt percnyi időközökben kövessék a bárót, uraim. Valamennyien siessenek haza.

Miközben az őrnagy beszélt, a kezében lóbált tollal talányos szarkalábakat rajzolt az előtte fekvő papirlapra. A fiatalember, akit bárónak nevezett, a szeme szögletéből kibetüzte e szarkalábakat:

Öt perc mulva követte egy másik. S ötpercnyi időközökben valamennyien távoztak. Az utolsónak maradt Samuel őrnagy hangosan felnevetett:

A kis báró becsengetett a Saint-Lazare-utca 7. számu házba. Felment a kivilágitott lépcsőn az első emeletre s a zsebéből kivett kulccsal felnyitotta a lakása ajtaját. Az előszoba padján felöltözötten alvó inas, gazdája lépéseire ijedten ugrott fel álmából. Pislogva dörgölte a szemeit. A fiatalember keresztülment az elegáns ebédlőn, izléses szalónon és hálószobán tul fekvő dohányzóba igyekezett, amely egyben dolgozószoba célját is szolgálta. Itt leült a kandalló előtti öblös bőrkarosszékbe és cigarettára gyujtva, nyugodtan várt. Félórába se telt és felberregett az előszoba csengője.

- Francois, - kiáltotta ki a báró az inasnak - ha az őrnagy urat bevezetted, lefekhetsz. Nincs rád szükségem.

Egy perc mulva már Samuel őrnagy is ott cigarettázott a szemközti öblös karosszékben.

- Bolond vagy! A szindikátus most is fennáll. A különbség az, hogy most csak két tagja van. Te meg én.

- Huszonkilencéves vagy, mi?... Elég csinos, jónövésü fiu. Valamit majd csak kezdhetek veled! Csak éppen a rangod... Báró!... ez már nagyon közönséges. A bárók százával szaladgálnak.

- Nana, csak várj! Egy nagyon szép fiatal leányt fogsz elvenni. Százezer hozománnyal.

- Sajnos, csak akkor tudom megérteni a dolgokat, ha kielégitőn megmagyarázzák.

- Vagyis ezt a nevet adományoztad magadnak. Sose fintorgasd az arcodat. Egy ilyen könnyen szerzett nevet nem nagy áldozat jobbal felcserélni.

- Hagyjuk a részleteket. Mondom, hogy nagyon szép. Térjünk át a második előnyre: a vagyonra.

- Gyermekkori emlékeid egy vén bretagne-i kastélyba vezetnek vissza, ahol egy szép fiatal asszonnyal éltél. Az anyáddal.

- Nem. Erre majd később visszatérünk. Tizéves korodban elszakitottak tőle s egy intézetben helyeztek el.

- Ameddig férfisorba léptél, egy titokzatos kéz minden évben ötvenezer frankot juttatott a kezeidhez.

- Kedves elnököm, mégis csak szeretném, ha kissé világosabban beszélnél.

- Ismétlem, egyelőre elégedj meg ennyivel. De ha jobban tetszik, akár abba is hagyhatjuk az egészet.

- Nem, nem! - ellenkezett most már ijedten a kis báró. - Csak folytasd. Pontosan követni fogom az utasitásaidat.

- Ennél okosabbat alig tehetnél!... Nos kedves Raymond, még ma este be foglak mutatni az anyádnak.

- Már elfelejtetted, hogy tizéves korodban elszakitottak tőle? A gyermek hangja különbözik a férfi hangjától.

Délelőtti tiz órakor a Neully-ut egyik kis kertes háza előtt kocsi állt meg. A kocsis ostora nyelével lenyult a bakról és megnyomta a kertajtó csengőjének gombját. A csengő felberregésére a ház egyik ablaka felnyilt. Egy ijedtarcu, breton főkötős idősebb cseléd nézett ki az ablakon. Ebben a házban szokatlan jelenség volt a vendég. Érthető csodálkozással bámulta a kocsiból kilépő Samuel őrnagyot. Miközben az őrnagy a kocsit elküldte, az öreg cseléd már kitipegett és felnyitotta a rácsos kertajtót.

- Felesleges. Mondja csak urnőjének, hogy egy ur van itt, aki jelen volt a bordeauxi városháza álarcosbálján.

A cseléd pillanatig azt hitte, hogy bolonddal áll szemközt. De az őrnagy erélyes magatartásával nem mert ellenkezni és bevezette a kis hallba.

Az egész ház berendezése szinte szegényesen egyszerü volt. Első pillantásra elárulta, hogy lakói nem bővelkednek földi javakban. A kis szalon egyetlen szembetünő ékessége egy életnagyságu férfiportré volt az ajtóval szemközti főfalon. Ez a festmény, egy huszártiszti egyenruhás daliás, szép fiatal férfikép, mesterkéz munkája volt. A portré szemlélésébe elmerült őrnagy nem hallotta az ajtó nyilását. Csak a háta mögött felhangzó könnyü lépések neszére fordult vissza. Egy nő állt mögötte, üdvözlőn kinyujtott kézzel. Bajos lett volna a korát meghatározni. Sima fehér homloka, dus, sötét haja, szépen ivelt, szomoru mosolygásu piros szája harminc évesnek se vallották. Csak szeme szögletének hajszálfinom ráncai, fáradt járása és magatartása árulták el, hogy valójában közelebb jár az ötvenhez, mint a harminchoz. Nagy szemei furcsán mereven néztek, anélkül, hogy láttak volna... Mert Jeanne Blanchet vak volt. A vakok csodálatosan finom ösztönével egyenest az őrnagy felé tartott. Majd kezeivel végigtapogatta egyik karosszék támláját és leült.

- Foglaljon helyet uram!... Ó, milyen szokatlan dolog!... vendég az én házamban! Tiz év óta senkit sem fogadtam. Senkise keresett fel... senki.

- Az igaz barátok egyre jobban ritkulnak asszonyom, - felelte meleg, résztvevő hangon az őrnagy.

- Sokat tudok asszonyom, nagyon sokat. Ne gondolja, hogy tolakodó kiváncsiság vezetett önhöz. Ismétlem, ott voltam a bordeauxi bálon.

- Megigéri hát, hogy bármily kinos emlékeket fogok felidézni, végighallgat. Félbeszakitás nélkül.

Samuel őrnagy leült a szemközti karosszékbe és nekikezdett a történetének: Régen történt. Közel harminc éve. A bordeauxi városháza disztermében jótékonycélu jelmezbált rendeztek, amelyen a város és a környék szine-java megjelent. Diszesebbnél-diszesebb jelmezek tarkitották a fényesen kivilágitott báltermet. Mintha valamennyi elmult korszak pompája megelevenedett volna. Miután az akkori politikai áramlatok még erősen izgatták a kedélyeket, a városi tanácsosokból alakult bálrendezőség határozatából, fényes udvaroncok, daliás testőrök a jelmezeiket kiegészitő fegyvereket a ruhatárban hagyták. A bálterembe csak fegyver nélkül léphettek be. Pontosan éjfélkor egy elegáns, könnyü járásu fiatal lovag, széles peremü, puha nemezkalapján lengő fehér strucctollakkal, rövid, kerek fekete bársony körgallérral, felsietett a lépcsőn a bálterem ajtajához. Oldalán lógott a kardja. IV. Henrik jelmezében volt. Abból az időből, amikor a huszéves király a szépséges Margot királyné szerelmes férje volt. Arcát fekete bársony félálarc fedte. Mikor a bálterem küszöbét át akarta lépni, egy testőrjelmezes fiatal férfi megszólitotta.

- A királyt nem foszthatják meg a fegyverétől! - hangzott a gőgös válasz. És balkezével keményen a kardjára csapott. Jobbkezével pedig lerántotta az álarcot. A fiatal testőr felkiáltott és bámulva hátrált.

A testőr harmincév körüli férfi volt, a IV. Henriknek öltözött fiatalember nem látszott többnek huszonötnél. A testőr szőke, magas, a másik inkább alacsony, fekete. Mindakettő fölényesen büszke magatartásu. Tekintetük pillanatig, mint két éles kardpenge, kereszteződött.

- Valóban nem, marquis, - felelte nagyon sápadtan a testőr. - Azt hittem, Braziliában van.

- Londonba utaztamban kerültem erre. Még pedig egyenest azért, hogy önnel találkozzam. Reménylem, megértett?

- Jól tudja marquis, hogy nem akarok kitérni az utjából. De... talán várhatnánk holnapig.

- Sajnálom gróf, - felelte hidegen a modern IV. Henrik, - az én utam sietős.

- Értse meg marquis!... holnap, a nap bármely órájában, rendelkezésére állok.

- Megmondtam, hogy sietős az utam, - hangzott a másik metszőn hideg válasza.

- Pardon gróf! Bár feltett szándékom önt megölni, nem akarom, hogy gyilkossággal gyanusithassanak. Dacára annak, hogy ugyszólván jogom volna önt egyszerüen leszurni, - miközben ez utóbbi élesen gunyos szavakat kiejtette, kivette a zsebkönyvét, kitépett egy lapot s nehány szót firkantva rá, átnyujtotta a testőrnek: - Raoul de Nangeal barátom bizonyára benn van a bálteremben. Adja ezt át neki gróf s ő nyomban követni fogja. Siessük kérem...

Mig a testőr visszasietett a bálterembe, a modern IV. Henrik, akit a bál nem érdekelt, lement a lépcsőn. Odabenn a bál hangulata tetőfokára hágott. A testőr megállt egyik négyes kolón előtt, amelynek legragyogóbb jelensége egy feltünően szép fiatal leány volt. Egy XV. Lajos korabeli abbénak öltözött fiatalember volt a párja, szemköztije pedig egy udvari apród. Ez az apród volt a keresett Raoul de Nangeal.

A fiatal leány egy fordulónál táncosa vállán keresztül hátratekintett és meglátta a testőrt. Rózsaszinü arcocskája pillanatra árulón biborvörösre gyult. A négyes éppen véget ért. A testőr titkon intett Nangeal-nak s az abbénak öltözött fiatalembernek. Ez utóbbi helyére vezette a fiatal leányt és visszasietett a testőrhöz.

- Nem. Csak szerencsétlen vagyok, - a testőr közel hajolt az abbéhoz: - Visszajött!

- Mondom, hogy megőrültél!... ha megölöd, Jeanne sohasem lehet a feleséged.

- Lent vár a kocsijában. Hivd Nangealt. Add át neki ezt a cédulát, ő küldi. Tudod, hogy Nangeal a legjobb barátja.

Mikor elhaladtak egy csoport előtt, amelynek központjában az előbbi fiatal leány ült, hódolóitól körülrajongottan, a testőr sápadt arca egy árnyalattal még jobban elsápadt. A szomszédos teremben ráakadtak Raoul de Nangealra, aki csak egy pillantást vetett az átnyujtott papirra és szó nélkül csatlakozott hozzájuk.

- Tudtam, hogy a marquis vissza fog jönni, - sugta kimenet az abbé a testőr fülébe, - siettetned kellett volna a házasságodat. Megelőznöd a visszajöttét. Most már késő. Meg kell verekedned.

Raoul de Nangeal melegen megölelte a nagy uti batárban várakozó marquist, aki ezalatt ismét felkapcsolta fekete bársony félálarcát. A marquis viszonozta a baráti üdvözlést, majd az abbéhoz fordult:

- Ha nem tévedek, Biquet ur?... de hiszen akkor minden rendben van!... csupa ismerős, akik minden részletében ismerik a helyzetet. Parancsoljanak uraim!

- Egy mérföldnyire innen, a Gironde partján van egy nagyszerüen alkalmas kis erdőrészlet. A kocsi ládájában feküsznek a kardok és pisztolyok. Vadonatujak. Párizsban vásároltam. Egyiket sem érintettem, de valamennyi elsőrendü. Elhallgatott. Az ut további részén egyikük sem szólt. Mikor a kocsi végre megállt, elsőnek a marquis ugrott ki. Intett a kocsis mellett ülő inasnak. Az inas leugrott helyéről és kiemelte a kocsi ládájából a hosszu, fekete fatokot, amelyben a kardok és pisztolyok feküdtek. Vállára emelte és nyomon követte gazdáját.

A testőr utánuk sietett. Utolsónak mentek a sorban, egymás oldalán Biquet és Raoul de Nangeal, a párbajsegédek.

- Azt hiszi, minden békitési kisérlet hiábavaló volna? - kérdezte halkan Biquet.

- Legjobb bizonyiték, hogy Victor gróf megkapta Jeanne kezét. Imádják egymást!

- Tudja-e, hogy nagyon furdal a lelkiismeretem!... értesitenünk kellett volna Jeanne-t.

- Figyelmeztetem gróf, - szólt a marquis, - hogy minden eshetőségre gondolva, megtettem a kellő lépéseket. Szándékom önt megölni. De miután az ellenkezője is megtörténhetik, foganatositottam az intézkedéseimet. Levelet irtam az apámnak és mindent lelepleztem.

- Nem!... nem fog gyülölni! - kiáltotta szenvedélyesen Victor gróf, - mert tudni fogja, hogy utolsó percig józanságra akartam tériteni, le akartam beszélni őrületes szándékáról... hogy én, a gőgös, a hajlithatatlan... megalázkodtam... kértem... a bocsánatát könyörögtem!

Ez a végzetes szó ugy hatott, mint egy arculcsapás. A gróf arca megvonaglott a gyülölettől.

A hold fényében keresztezték pengéiket. Egyformán dühösen csaptak össze. Mindaketten kitünő vivók voltak. Egyforma erők küzdöttek. A párbajsegédek helyükről három percen keresztül csak az éles kardpengék nyisszanását hallották. Majd egy dühödt kiáltást. A hold fényénél látták, hogy Gontran marquis kardja a levegőbe repül.

A gróf egy ügyes vágással kiütötte ellenfele kezéből a kardot, s a maga kardhegyével a marquis mellét érintette.

- Marquis ur... az élete a kezemben van! - szólt megindultan, - mégegyszer kérdezem, megbocsát?

- Öljön meg, rajta!... - tajtékozta a marquis, - gyülölöm és megvetem önt!

A marquis előhozatta a két tartalékkardot s a következő percben a két ellenfél ismét "en garde!" állt.

De e pillanatban éles, metsző sikoltás hasitott az éjszaka csendjébe. A fák sürüjéből egy fehér női alak bontakozott ki és a hadakozók közé vetette magát... A nő, aki a párbajozók közé vetette magát, a gyönyörü fiatal leány volt, akit Victor gróf a bálteremben oly szerelmes tekintettel nézett. - Bátyám! - kiáltotta a marquisnak. És kis kezét már könyörgőn nyujtotta a grófnak: - Victor... hát elfelejti, hogy nemsokára a férjem lesz!... - s miközben a két leeresztett kard hegye a földbe szuródott, megdöbbenten tekintett egyikről a másikra: - Bátyám! - ismételte fájdalmasan, - hát csak azért jöttél vissza három esztendő után, hogy megöld azt, akit szeretek?... És maga Victor... ó, mondja, hogy nem ismerte fel... mondja, hogy nem tudta, kivel áll szemközt... mondja hát...

A marquis hallgatott A gróf is némán leszegte a fejét S most a marquis hirtelen kezét nyujtotta a grófnak. A két ellenfél kezet szoritott s a marquis mosolyogva szólt:

- Hadd magyarázzak meg mindent!... Azért jöttem haza édes kis Jeanne-om, hogy az esküvődön jelen lehessek. De miután jövendő férjeddel volt egy kis elintézendő ügyünk, a lovagiasság szabályai szerint lebonyolitottuk. Csak éppen, hogy nyugodtan alhassunk. Az egész inkább játék volt. Már be is fejeztük.

A sápadt, reszkető fiatal leány boldogan vetette magát fivére karjaiba. - Akkor hát gyorsan... menjünk! - Fivére karjába akaszkodva, gyöngéd tekintetet vetett vissza a szerelmesére. A két párbajsegéd összenézett.

- Most pedig asszonyom, - szakitotta félbe ismét történetét Samuel őrnagy - le kell lepleznem ön előtt Gontran marquis, Victor gróf iránt érzett gyülöletének való okát. Amit ön mindeddig nem tudott. Ma talán már én vagyok az egyetlen élő lény e földön, aki erről a végletes, szörnyü titokról tud. Hallgassa hát tovább: körülbelül két évvel, mielőtt a fentemlitett báli éjszakán Poitou erdejének egyik ösvényén négy vadász baktatott. A négy fiatal vadász Gontran marquis, Victor gróf, Nangeal és Biquet urak voltak. Beszélgetés közben elérkeztek a majorhoz, amelyben megszálltak. A tágas konyhában a nagy nyitott tüzhelyben vigan pattogtak a hatalmas fahasábok, a nyárson sisteregve, sercegve sült az őzgerinc. A konyhával szomszédos szobában a majorosné már felteritette a vacsoraasztalt.

- No csak azért, mert ezen a télen tul sokat legyeskedtél egy bizonyos kis bárónő körül.

- Tévedsz. Az én szerelmem nem jár társaságba. Egyszerü bayonnes-i lány - felelte hüvösen a marquis.

- Én megértem Gontrant. A bayonnes-i lányok csodaszépek. Csak öt nap előtt akadt egy az utamba. No hiszen csak egy éjszakára... De mondhatom, elbüvölő volt! A történet elég mulatságos. A kicsikének ugy látszott volt egy kedvese. Valami titokzatos lovag, aki nagyon regényesen s a kellő óvatosság fenntartásával közeledett hozzá.

Egyiküknek se tünt fel, hogy Gontran hirtelen élesen felfigyel. Victor gróf zavartalanul folytatta:

- A kicsike a szüleinél lakott, Bordeaux egyik szük sikátorában, a Vieille Tour utcában. Éjjel, a szemközti ház ablakából egy deszkát taszitottak át s a két ablakdeszkán megerősitett hidon a szerelmes lovag kényelmesen átsétált. Az inasom kifürkészte a légyottozásnak ezt az egészen eredeti módját. Ő ujságolta el...

- Nagyon egyszerü. A titokzatos szerelmes ugy látszott, elutazott Az inasom ezt megtudta s a szerelmesét váró leányhoz engem csempészett be a szemközti házba a deszkahidon... én sétáltam át. Egy éjszakán keresztül én voltam a deszkalovag!

Victor gróf ráeszmélt az igazságra. Halálsápadtan állt fel. De a szavának helyt állt.

- Az a titokzatos szerelmes lovag, - tajtékozta Gontran - az a deszkalovag, a megcsalt, kijátszott... én vagyok! - és öklével Victor arcába vágott.

Egy óra mulva az erdő tisztásán megverekedtek. Csak ugy, minden előkészület nélkül, a vadászfegyvereikkel. Mind a ketten, kölcsönösen ugy érezték, hogy a rajtuk esett gyalázatot csak vér moshatja tisztára. Kétszeri eredménytelen golyóváltás után, a harmadszori golyóváltásnál Victor gróf kezéből kiesett a fegyver és véresen terült el a füvön. Eszméletlenül vitték be a majorba. Nangeal, aki kissé konyitott az orvosi tudományhoz, miután a sebet megvizsgálta, kijelentette, hogy Victor gróf nem éri meg a hajnalt.

- Menekülj!... siess vissza Bordeaux-ba, - tanácsolta a marquisnak - ez a legokosabb, amit tehetsz.

Gontran megfogadta a tanácsot. Lovára kapott és Bordeauxba vágtatott. Az első negyedórában megtudta, hogy a szép bayonnes-i lány, akit imádott, mikor rájött végzetes tévedésére, szégyenében öngyilkos lett. Gontran keserü bánatában az Ujvilág gyilkos déli éghajlatában kereste a halált. A családjának azt irta, hogy mindenét elkártyázta és Amerikába megy uj vagyont szerezni.

...Eltelt két év, - folytatta az őrnagy - Raoul de Nangealt cserbenhagyta az orvosi tudománya. Victor de Brégny gróf nem halt meg. Három hónapig nyomta az ágyat s mikor felépült, egy esztendeig Olaszországban utazgatott. Aztán visszatért Bordeauxba, ahol senkisem tudott tragikus kalandjáról. Egy bálon meglátott egy gyönyörü fiatal leányt, akibe első látásra halálosan beleszeretett. S ekkor megtudta, hogy álmainak ez életrekelt eszményképe, annak az embernek a testvérhuga, akit ő kétségbeesésbe és világgá kergetett.

- Érti már az összefüggést asszonyom? De hadd folytassam: Victor de Brégny gróf megkérte és meg is kapta Gontran de Laisy marquis testvérhugának, Jeanne de Laisynek a kezét. Egy héttel a kitüzött esküvő előtt, az eltünt fivér, Gontran marquis, azon az emlékezetes báli éjszakán, hirtelen előbukkant. A kibékülési jelenet az erdő tisztásán természetesen csak Jeanne jelenlétében rendezett komédia volt. Alig hogy a bálterembe visszatértek, a marquis félrevonta Victor grófot:

- Tehát holnap. És pedig... Van egy kitünő ötletem. Nem akarok előre magyarázatokkal szolgálni az enyéimnek. Erre ráérek, ha majd megöltem önt. Viszont, ha ön fog megölni engem, a hugom és ön között keletkező áthághatatlan örvényről maga fog magyarázatot nyujtani. Ameddig meg nem verekedtünk, okosabbnak vélem önt meghagyni vőlegény szerepében. Atyám Moreliéreben van, a kastélyunkban. Hugom csak az anyámmal jött be Bordeauxba.

- Reggel, önnel együtt fogom visszakisérni őket Moreliérebe. Nangealt és Biquet-t is meghivom.

- Holnapra amugy is várnak Moreliére-be, - felelte hüvösen a gróf. - A házassági szerződés aláirására.

- Igy hát ön bizonyára jól ismeri a kastély környékét. Vacsora után a télikerten át, minden feltünés nélkül kimegyünk a parkba. A parkon tuli erdőbe. A Farkasveremnek nevezett völgybe. Ott zavartalanul megverekedhetünk. Viszontlátásra gróf!

Victor gróf még tiz perc mulva is meredten, némán állt egy helyben. Egy ismerős hangra riadt fel. Biquet állt előtte.

- Rettenetes... rettenetes! Jeannet mindenképen örökre elveszitettem. Ha megölöm a fivérét, többé soha...

Biquet csak akkor folytatta a megkezdett tárgyat, mikor a báltermet együtt elhagyták.

- Ide hallgass. Gontrannal, ugy mondtad, megegyeztetek, hogy csak akkor fogtok megverekedni, ha a kastélyban már mindenki alszik. Nos, ezt megelőzőleg találkozni kell a menyasszonyoddal, bevallanod a tiszta igazságot, legalább annyit, hogy Gontran engesztelhetetlen gyülöletét csak vér moshatja le. Jeannenak meg kell értenie, hogy egyedül a szökés árán mentheti meg boldogságtokat.

- Természetesen. Ha Jeannet kompromittáltad, Gontrannak el kell hallgattatnia gyülöletét, hogy a huga becsületét megmentse... Bizd rám a dolgot. Én majd mindent elrendezek. Holnap éjjel tizenegy órakor a kastély parkja mögött várni fog a postakocsi.

- A bál utáni napon, - folytatta az őrnagy - a Moreliére kastélyban nagy társaság gyült egybe. Ezen a napon irták alá Victor de Brégny gróf, Brégny herceg másodszülött fiának és Jeanne de Laisy, de Laisy marquis leányának a házassági szerződését. Este a vendégek nagyrésze távozott, csak a bizalmas barátok maradtak éjszakára a kastélyban.

- Ma éjjel egy kis cserkészést tervezünk, - jelentette Gontran marquis - ha már igy összekerültünk négyen szenvedélyes vadászok, kihasználjuk a kedvező alkalmat. Lemegyünk a Farkasverembe. Reggel előtt aligha vetődünk haza. Jóéjt hugocskám!... viszontlátásra kedves jövendőbeli sógor!

A három fiatalember kiment s a jegyesek magukra maradtak. Alig hogy az ajtó becsukódott a távozottak után, Victor gróf előrehajolt és mohón kézenragadta menyasszonyát:

- Akkor hát jöjjön Jeanne... gyorsan! Mert minden pillanat a halálhoz közelit. Tudja miért ment a fivére a Farkasverembe?... mert ott akar velem megverekedni. Halálosan, engesztelhetetlenül gyülöl!... S ha ő nem öl meg, én ölöm meg őt. Ha pedig megölném...

Karjaiban vitte ki a parkba a félájult Jeannet. Beemelte drága terhét a parkon tul várakozó postakocsiba. A gyorsjárásu lovak patáit az óvatos Biquet puha flanellbe göngyölgette, nehogy a dobogásukat meghallhassák...

- Honnan tudja ön ezeket a részleteket uram?... ilyen hajszálnyi pontossággal...

- Türelem asszonyom! - felelte Samuel őrnagy. - Majd erre is rátérünk. Előbb hadd fejezzem be gyászos történetemet. - S igy folytatta: - Virradatkor már messze jártak a Moreliére kastélytól. Csak másnap este álltak meg egy elég nyomoruságos utszéli fogadóban, ahol az éjszakát töltötték. Innen a Vendée felé igyekeztek, ahol Victor grófnak kipróbált barátai éltek. Mikor aztán másnap alkonyatkor egy erdőn keresztülkocsiztak, a fák közül dörrenés hallatszott s az egyik ló szügyén találtan, élettelenül terült el a földön. Egyidejüleg négy álarcos ember ugrott elő a fák közül. Körülfogták a kocsit. Victor gróf előrántotta a pisztolyát és kiugrott a kocsiból. De mielőtt védekezhetett volna, egy golyó leteritette. Halódó tekintete Jeannet kereste, aki ájultan feküdt a kocsi ülésén. Victor gróf gyilkosa lerántotta álarcát és Jeannehoz ugrott. - A csábitódat megöltem, - mormogta - te pedig örökös fogsággal fogsz vezekelni a becsületed eljátszásáért. A világ számára meghaltál.

- Most pedig asszonyom, - folytatta az őrnagy - ugorjunk át tiz esztendőt. Jeanne de Laisy egy bretagnei kastélyban élt elzártan a világtól. Victor grófot többé nem látta viszont. Meghalt-e, él-e, nem tudta. Többé nem hallott hirt felőle. Életének egyetlen öröme, boldogsága a fia volt. Mert Jeanne tiz év előtt anya lett. A fiát Raymondnak keresztelte. Apjának eleven képmása volt. Az anya fájdalmasboldogan hosszan elnézte a gyermeket. Nem sejtette szegény, hogy a legszörnyübb megpróbáltatás csak ezután vár reá. A kastély parkját egy gyorsfolyásu folyó határolta. Egy reggel a tizéves Raymond eltünt a kastélyból. Hiába keresték, sehol sem lelték nyomát. Mikor a parkot átkutatták s lekerültek a folyó partjára, a gyermek sapkája ott uszott a vizen... A kis Raymond a vizbe fult!

Ez több volt, mint amennyit a vak asszony némán meghallgathatott. A visszaemlékezés szivettépő fájdalmában egész testét megrázkódtatta a kinos zokogás. Az őrnagy megragadta a kezét és erősen, bátoritón megszoritotta.

- Ó, ha igazat mond!... ha fiamat csókolhatnám!... a fiamat!... meghalnék a boldogságtól. - A zokogó asszony egész testében reszketett.

- Még ma este... érti asszonyom, még ma este csókolni fogja a fiát. De előbb türelemmel végig kell hallgatnia. Egyet s mást meg kell még tudnia, hogy mindent megérthessen.

- Előbb térjünk még vissza az apára. Victor de Brégny grófot Gontran golyója ezuttal sem ölte meg. Mikor sebesüléséből felgyógyult, eget-földet átkutatott, de nem lelte imádottja nyomát. Hosszu éveken keresztül kétségbeesetten keresett, kutatott, végül tiz év után minden reményt feladott és megnősült. Házassága gyermektelen volt. A világ szemében Victor de Brégny grófnak minden oka megvolt az elégedettséghez. Apja és bátyja halála után örökölte a hercegi rangot és a hatalmas vagyont. De titokban, a szive mélyén élete végéig siratta első, nagy szerelmét, Jeanne-t. Mint egy drága halottat. Tiz év után egy napon, váratlan vendég kopogtatott be Victor de Brégny herceghez. A kérlelhetetlen Gontran de Laisy marquis. Megtudta, hogy ellenfelét másodizben se ölte meg és bosszuja visszakergette. Ezuttal nem az életét kivánta. A lelkét akarta megölni. Megmondta, hogy Jeanne anya lett. Hogy a hercegnek egy fia van Jeannetól. Hogy ezt a fiut ő, Gontran de Laisy marquis elválasztotta az anyától és hogy a herceg se fogja soha megtudni egyetlen fia hollétét. A herceg kért, könyörgött, de a marquis hajthatatlan maradt.

- Ezuttal nem a bosszum kergetett önhöz, - szólt hüvösen, - a rajtam esett sérelmet már megtoroltam. Hugomat is eléggé megbüntettem, amiért szégyent hozott a nevünkre. De a gyermek nem vétkes. Nem akarom, hogy az önök büneiért az ártatlan lakoljon. Ha még gazdag volnék, el se jöttem volna. De mindenemet eljátszottam. Mindössze négyezer frank jövedelmem maradt, ami éppen a hugom kenyerének biztositására elég. Ha ön a fiát tisztességesen akarja neveltetni, vállalom, hogy eljuttatom hozzá a szükséges pénzt. Mondjuk évi ötvenezer frankot. Mikor a herceg látta, hogy minden könyörgése hiábavaló, minden sóvárgó vágya dacára nem fogja megismerhetni a fiát, a saját édes vérét, elfogadta az ajánlatot. - Igy aztán asszonyom, - fejezte be az őrnagy, - az ön Raymond fia a legkitünőbb nevelésben részesült s az előkelő, társaságbeli fiatalemberek életét élhette, ameddig... az apja meg nem halt.

- Mindezeket a titkokat a véletlen játszotta a kezemre, asszonyom. Mikor azt mondtam, hogy jelen voltam a bordeauxi álarcosbálon, megtévesztettem. Ezzel akartam elnyerni a bebocsáttatást. A valóság az, hogy az ön bátyja, Gontran marquis szintén meghalt. Utolsó napjaiban, mikor a halálát érezte, ő bizta rám e titkokat. Mindvégig kalandos vándoréletet élt, ideje javarészét a játékasztalok mellett töltötte. Idegen földön akadtunk egymás utjába. Nagyon összebarátkoztunk. Mielőtt meghalt, szavamat vette, hogy önt, asszonyom és a fiát felkutatom. S hogy mindent el fogok követni, hogy az ön fiát, az apja után maradt vagyonhoz juttassam. - Samuel őrnagy felállt. - Most hát bucsuzom asszonyom!... viszontlátásra! Ma este, ahogy igértem, csókolni fogja a fiát.

- Rajta kis báró!... most aztán kezdődik a te szereped. Csak ki kell nyujtanod a kezedet és megmarkolhatod a szerencsédet. Vigyázz, nehogy félre lépj...

Mialatt Samuel őrnagy felépitette a tervet, hogy a kalandor kis bárót Raymond helyébe és örökébe csempéssze, Raymond csüggedt szivvel, de emelt fejjel hagyta el a Maison d'Ort, ahol élete legkeserübb kettős csalódását élte át. Még egyetlen napig élhette a gazdagok kiváltságos életét. Másnap estig Honoré-utcai palotájában lakhatott. E keservesen nehéz éjszakájából már csak egy-két órája maradt hajnalig. Le sem feküdt. Aludni ugyse tudott volna. Kora reggel megnyergeltette lovát s még egyszer utoljára kilovagolt a bois-ba. Lassan ügetett át az elegáns világ e reggeli találkozóhelyén. Ahogy befordult a szökőkut felé vezető hosszu fasorba, a háta mögül gyors ügetés dobogását hallotta. Friss, fiatal hangok gondtalan nevetését. Megállt. Két fiatal lovagló nő ügetett el előtte. Mögöttük a lovász. Mindketten szépek és fiatalok voltak. De Raymond csak az egyiket látta, falta a tekintetével... Egy elragadóan szép fiatal leány ült karcsun, egyenesen a hollófekete telivér hátán. Raymond ugy nézte, mint egy álomképet... A nagy ibolyaszemek tekintete pillanatra viszonozta a pillantást. Utánuk vágtatott. Jól sejtette. A nagy szökőkut melletti térségen várakoztak a kocsik a lovaglásban kifáradtakra. Raymond a távolból látta, hogy a két fiatal nő a lovász segitségével leszáll a nyeregből és elfoglalja helyét a kis hajtókocsin, amelynek hátsó bakjáról egy libériás kocsis fogta a lovak gyeplőit. A lovak a lovász gondjaira maradtak. Raymond hosszan nézett a város felé robogó kocsi után, majd lovát visszarántva, tekintetével a lovakkal bibelődő lovászt kereste.

- Hogy hivnak, fiu? - szólitotta meg a lovászt, miközben három frankot csusztatott a markába.

- A fiatalabb a méltóságos marquisné leánya, Blanche kisasszony. A másik a társalkodónője.

Raymondot, mintha sziven ütötték volna, hirtelen felébredt dőre álmából. Guérigny marquisné leánya... És ő, a koldus... a névtelen. Lehajtott fejjel, komoran ügetett hazafelé. Mikor a Royale-utcán áthaladt, klubjának erkélyéről többen lekiáltottak:

Raymond felnézett az erkélyen cigarettázókra. Maxime még nem adta hirül a tönkrejutását, másként nem tessékelnék fel ilyen nyájasan. Miért is ne nézne be még egyszer utoljára a megszokott termekbe, a fiuk közé? Leugrott a lóról, a gyeplőt odavetette a klub elősiető lovászának és felment a lépcsőn. A fiatalemberek a dohányzóban verődtek össze egy csoportban, élénken beszélgetve.

- Hol az a ritka látvány, amivel felcsábitottatok? - kérdezte az egyenes válasz elől kitérve Raymond.

- A játékszobában. Érdemes barátunk, Barinel báró, a nábob, a tönkrejutásán dolgozik.

- Don Inigóval, a portugál követség titkárával játszik, aki ma éjjel valamennyiünket kifosztott. Háromszázezer frankot nyert. Barinel már üres tárcával, becsületszóra játszik. Mi meg már félreálltunk.

Raymond belépett a játékterembe, ahol a kártyaasztalnál két férfi ült egymással szemközt.

Don Inigo, az olajbarna arcu portugál előtt egész halom arany és bankjegy feküdt. Nyugodt volt és hüvös, mint a Sors.

Csakugyan, a köpcös, pirosarcu, mindig mosolygó, dusgazdag kis Barinel báró négy poént jegyzett, Don Inigo csak kettőt.

- Éppen ideje volna, - mosolygott a báró, a klub leghidegvérübb játékosa. - Tizezer frankot vesztek. Ha ezt a játszmát is elveszitem, becsületszavamra abbahagyom.

- Ez már sok! - kiáltotta kedvetlenül és felállt. - Sajnálom, nem folytathatom... Becsületszavamat adtam, hogy abbahagyom.

- Ezt a szemtelen szerencsét csakugyan restellem uraim, - mentegetőzött a portugál. - Nem szivesen huzom be e széditő nyereséget. Szeretnék revánssal szolgálni...

- Ugyan kérem!... reggeli tiz óra és éjfél óta adja a reváns bankot. Ma már ugyse birunk önnel. Legfeljebb, ha szüz kezet, friss váltást kaphatna... Valamennyiünket sorra próbált.

Erőszakkal lenyomták a portugállal szemközti székre. A szerencsétlen fiu tekintete pillanatig szédülten meredt a portugál előtt felhalmozott aranyakra. Mintha ez aranyak csillogásából ibolyaszemek sugárzását látná... Valami kába mámorban kapott a zsebéhez. Negyven arany pihent a zsebében. Egész vagyona. Kimarkolta s az asztalra vetette.

A portugál hidegvérüen keverte a kártyákat. A körülállók mohón figyeltek. Az első játszmát Raymond nyerte.

És Raymond, mintha hirtelen megszállta volna a játék ördöge, engedett a biztatásnak. Most már a megduplázott tétre játszott. Ujra nyert. Harmadszor is. Az izgalomtól tulfütött levegőben a körülállók lélekzetüket is visszafojtották a nagy várakozásban. Raymond sápadtan, de most már haláltmegvető bátorsággal, hüvös biztonsággal játszott tovább. A kilencedik játszma után Don Inigo egész nyeresége Raymond előtt tornyosult. Tizezer aranyat nyert, vagyis kétszázezer frankot. A portugál sápadtan állt fel.

- Lám-lám, - csufolódott Raymond, aki a játék lázában mintha minden józan eszét elveszitette volna - fél, hogy vesziteni fog?

Az egész tétre játszottak. Tizezer aranyra!... és Raymond a tizedik játszmát is megnyerte! Don Inigo arca haragosan megvonaglott, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. A játékterem visszhangzott a dörgő éljenzéstől. Raymond is felpattant és két kezét a játékasztalnak támasztva, mintegy álomban bámulta az előtte felhalmozott vagyont. Kilenc órakor negyven arannyal a zsebében lépett be a klubba és tizenegy órakor négyszázezer frank birtokosa volt! De nem tudott örülni!... furdalta a lelkiismerete.

- Köszönöm. Ezuttal nem!... s miután sajnos, még ma elutazom az uj állomáshelyemre, hiszen tudják uraim, hogy áthelyeztek, ez a reváns körülbelül végleg el fog maradni. Isten önökkel uraim! A játék, játék!

A bübájosan szőke, ibolyaszemü, rózsás, mosolygóarcu, husz éves Blanche de Guérigny, özvegy anyjának egyetlen, agyonkényeztetett gyermeke volt. Apját korán elveszitette. Az anyja imádta és minden szeszélyét teljesitette. Blanche lovagolt, vivott, vadászott. Legjobb, legbizalmasabb barátnője a társalkodónője volt, Giséle de Bertaut, egy őrnagy nagyon bájos, okos és disztingvált özvegye. Blanche ugy szerette Giséle-t, mint a nagy testvérét.

- Giséle drágám, - szólt most, mikor a kocsiban hazafelé robogtak, - látta azt a csinos fiatalembert a fasorban, aki előtt ellovagoltunk. Milyen szomoru volt a szeme...

- Kislányom, - nevetett Giséle, aki Blanche-t anyáskodón egy kicsit a maga lányának is tekintette, - már megint elragadta a regényes fantáziája.

- Nem, nem drágám!... maga nem nézett rá, hát nem láthatta. Sápadt volt és szomoru. Bizonyos, hogy bánata van.

- Nem vagyok fantaszta!... sem regényes!... maga legjobban tudhatja, Giséle. Inkább nagyon is tisztán látom a dolgokat. Három éve járok társaságba. Körülrajonganak. Azt sem tudom, hányan kértek már meg...

- Ó, nem a szépségem! - vetette ellen keserün Blanche, - hanem a hozományom. Mióta a nagybátyám meghalt, rettenetesen gazdag vagyok. Sose tudhatom, a pénzemért, vagy magamért közelednek-e?

- Inkább életem végéig vénlány maradok, semhogy olyan emberhez menjek, aki a pénzemért vesz el. Különben is, minek mennék férjhez? Nagyon boldog vagyok a mamával és magával.

- Elfelejti Blanche, hogy nem marad mindég husz éves. S az édesanyja sem fog örökké élni.

A kocsi begördült a Guérigny palota boltives kapuján, az elébük siető lakáj lesegitette a hölgyeket. Blanche felszaladt a lépcsőn, egyenest be a nagy szalónba. Ahol ilyenkor az anyja várni szokta.

Guérigny marquisné, még csak negyvenöt éves volt, de sápadt, fáradt arca, mindig vontatott járása, állandóan lázas tekintete, elárulták a szenvedést. Ő maga is tisztában volt az állapotával.

- Hogy aludtál, drága anyuskám? - és Blanche két karját anyja nyaka köré fonva, összecsókolta a sápadt arcot.

- Már nem vagy gyermek, kislányom! Az elkerülhetetlennel az életben komolyan kell szembenéznünk. Az imént nálam volt Postel doktor... No, ne rémüldözz!... nincs semmi baj. Nem vagyok halálraitélt, de... beteg vagyok, kislányom. Elég beteg. Lehet, hogy legyőzöm a betegségemet, de az sem lehetetlen, hogy... Ne szakits félbe! Mondtam, hogy ez egyszer komolyan akarok veled beszélni! Ha egyszer a jó Isten magához szólit, hogy hagyhassalak itt magadra?... Nem tudnék nyugodtan távozni, ha nem látnám melletted a védelmeződet, a támaszodat, aki éppen ugy szeressen, mint ahogy én szeretlek.

- Kis bolond!... hallgass ide! Férjhezadlak. Egy szerető, hü, jó férjet keresek számodra, aki imádni fog és boldoggá fog tenni.

- Nem minden férfi számitó!... Én például ismerek egy kedves, nagyon csinos, elegáns fiatalembert a mi világunkból, aki époly gazdag, mint te és aki bizonyos, hogy imádna.

- Vidéken. Rokonod, bár sose láttad. Én azonban ismerem. Nagyon kedves fiu. Világosabban fogok beszélni, Blanche, - folytatta a marquisné. - Ezidén nem megyünk Vichybe. Jövő héten Sauniéres báróné birtokára utazunk. Ott fogunk tölteni egy hónapot. Sauniéres báróné másodunokatestvérem s annak a fiatalembernek, akiről az imént beszéltem, az anyja.

Blanchenak most emlékezetébe villant egy nagyon rokonszenves, sápadt, bánatos férfiarc, két sötét szem szomoru nézése... Maga sem tudta miért, de a szive nehéz volt.

Ugyane napon, pontosan déli tizenkét órakor, a Laffitte-utcai Maison Dorée étterem előtt egy elegáns fiatalember szállt ki a kocsijából.

- Az őrnagy ur a hármas szobában várja a báró urat, - jelentette a groom, aki lesegitette a kabátját.

Samuel őrnagy már végzett az osztrigájával s a rostbaeftnél tartott, mikor a kis báró belépett.

- Csakhogy megjöttél! - üdvözölte a belépőt. - Már attól tartottam, elalszod a megbeszélt időt.

- Bajosan tudtam volna aludni azok után a furcsa, izgató dolgok után, amiket beszéltél. Még most sem tudom hinni...

- Mert éhes vagy. Az üresgyomru emberek mindig hitetlenek, ülj le és egyél. Ebéd után már bajosan fogsz kételkedni.

- Mert félórával ebéd után, az anyád karjaiban leszel. Az anyád, ahogy mondtam, vak. Nehogy elfeledd, hogy a neved Raymond.

Miután az ebédet befejezték s a feketekávét is elfogyasztották, cigarettára gyujtva, karöltve mentek le. A kis báró elegáns kupéja a ház előtt várt.

Félóra mulva a fiakker megállt a Neully-uti 9-es számu kertes kis ház előtt. A vak asszony, két kezét térdein összekulcsolva, mint a fájdalmas megdöbbenés, a hitetlen boldogság, kétkedő remény szobra, azon meredten ült egy helyben, ahogy e nap délelőttjén Samuel őrnagy bucsuzott tőle. Mikor most a kocsi megállt a ház előtt, mikor a csengő felberregett, a szobor megelevenedett. A sápadt arcban felgyült az élet pirja, kitárult a tétován reszkető két kar, megrebbentek a szegény, világtalan szemek pillái. Vadul dobogott az uj reményre hevült anyai sziv. Már hallatszottak a lépések, már felnyilt az ajtó. S a vak asszony már hallotta egy friss, fiatal férfihang kiáltását: - Anyám!... anyám!

A klubban, a nagy kártyacsata után sehogyse akart elülni a lázas izgalom. A vesztes portugál távozása után, Raymond, mintegy megigézetten, a helyén maradt és kábán, hitetlenül bámulta az elébe tornyosult aranyhalmazt. A játékterem ugyszólván kiürült. Raymond arra eszmélt, hogy egy kéz nehezedik a vállára.

Ugyanaz a fiatalember volt, aki az erkélyről lekiáltott és felhivta Raymondot. Egy hosszu, nyurga, kellemes, okosarcu breton. Olivier de Kermeriac.

- Ha nem is alszol, legalább is álmodozol, - folytatta nevetve. - Mit bámulod ugy azt a pénzt. Valóság, nem álom. A tiéd. Elviheted.

- Hát aztán?... ha Don Inigo nyerte volna el a te negyven aranyadat, minden lelkiismeretfurdalás nélkül a zsebébe sülyesztette volna.

- Az tökéletesen mindegy! A játék... játék! Vedd a pénzedet és gyerünk! Beszédem volna veled! - Karonfogta Raymondot és levezette a klub előtt várakozó kocsijához. - Hazamegyünk... hozzám.

Rövidesen bennültek Olivier de Kermeriac, Victoire-utcai elegáns legénylakásának dohányzójában a kandalló előtt.

- Most hát nyugodtan beszélhetünk - kezdte a házigazda. - Emlékszel, a klubban azt hangsulyoztam, hogy a te negyven aranyad felért a portugál négyszázezer frankjával. Mert hiszen az a negyven arany az összes vagyonod volt, mig a portugálnak...

- Majd arra is rátérünk. Tudd meg, hogy mikor a klub előtt ellovagolni láttalak, egyenest azzal a szándékkal hivtalak fel, hogy félrevonjalak, és igy szóljak hozzád: "Kedves öregem, tudod, hogy breton vagyok s ez egyben azt is jelenti, hogy nem duskálkodom a földi javakban. De ugy a barátságomat, mint az erszényemet rendelkezésedre bocsátom."

- Mikor aztán beléptél, hirtelen az az ösztönös, furcsa ötletem támadt, hogy szembeültetlek ezzel a szerencséskezü portugállal, aki ez éjjel velemennyiünk pénzét elnyerte. Az ösztönöm nem csalt.

- A café Anglaisban találkoztam kedves Maxime barátoddal és szép kedveseddel, Antoniával. Ugy bujtak össze, mint a szerelmes gerlék, ők ujságolták el nevetve a balszerencsédet. Ugylátszott, mulattatta őket az eset. Undoritók voltak! Ott nyomban elhatároztam, hogy felkereslek és megvigasztallak. Annál jobb!... a hütlen barát, helyet ad egy hü barátnak s a hütlen szerető egy uj... igaz szerelemnek.

- Mennyire igaz!... - sóhajtotta Raymond. - Két óra óta a legcsodálatosabb változáson estem át.

- Megvetem! Ugy érzem, hogy sohase szerettem. Hogy nem is tudtam eddig, mi a szerelem! Mintha felnyilt volna a szemem...

- Erős a gyanum, - nevetett a breton, - hogy ezek a szemek megláttak valakit, akinek a képe elhalványitotta a régi emlékeket.

- Hát igen! - lelkesült Raymond. - megláttam valakit!... egy tüneményt!... egy égből leszállt angyalt!

- Blanche de Guérigny! - kiáltotta meglepve Olivier de Kermeriac. - Mult télen társaságban gyakran találkoztunk. Tudom, hogy nagyon gazdag, egyetlen, elkényeztetett gyermek, akinek minden szeszélyét vakon teljesitik.

- Hogy ahhoz fog feleségül menni, akit megszeret. Te öregem, elég csinos és kedves vagy, csak rajtad áll, hogy a szép Blanche szivét megnyerjed. Hopp!... megálljunk csak!... Eszembe ötlik, hogy Guérigny marquisnéval és a leányával egyik nagynéném keddi zsurjain találkoztam. Azt hiszem, ma éppen kedd van.

- No, majd megnyugtatom a lelkiismeretedet, - mosolygott Olivier. - Idehallgass. Rámbizod a négyszázezer frankodat. Befektetjük egy jól gyümölcsöző vállalatba. Rövidesen kikerekitjük egy millióra. Sőt, többre is. Akkor aztán a jövedelemből minden esztendőben tiz-huszezer frankot jótékonyságra áldozol, mindaddig, mig a jótékonyság oltárán vissza nem téritetted a játékon nyert négyszázezer frankot. Jó lesz igy?

- Akkor hát a lelki szükségleteinket kielégitve, gondoljunk a testi szükségleteinkre. Menjünk ebédelni.

Olivier de Kermeriac nem hiába volt breton. Amit egyszer a fejébe vett, azt csökönyösen végrehajtotta. Most felcsapott Raymond legjobb barátjának s ezt a feladatát a legnagyobb buzgósággal teljesitette. Raymond szerelmes volt, Olivier tehát egy bretontól elvárható energiával istápolta ezt a szerelmet. Ebéd után Raymondot az ujságokkal, likőrökkel és szivarokkal magárahagyta a dohányzójában.

- Várj itt rám. A nagynénémhez megyek. Bejelentem a látogatásodat. Egy óra mulva itthon leszek.

Olivier nagynénje egy dusgazdag, negyvenötéves, még eléggé szép és nagyon elegáns özvegy volt, akinek sokan udvaroltak s akiről ugy tudták, hogy bár nagyon válogat, szándéka ujra férjhezmenni. Az unokaöccsét nagyon kedvelte. Most is legkedvesebb mosolyával fogadta:

- Inkább vinni szeretnék valamit. Az engedelmedet, hogy mai zsurodra elhozhassam egy jó barátomat. Szegény fiu, bolondul szerelmes...

- Szegény fiu!... Csakugyan nincs szerencséje. Éppen ma kaptam nehány sort Guérigny marquisnétól, amelyben kimenti mai elmaradásukat. Utra készülnek. Ugy irta, hogy nehány nap mulva utaznak Morvanba, az Orgerelle kastélyba, Sauniéres bárónéhoz.

- Nem én!... de egy breton ne tudná, hogy mi a baráti kötelesség? Viszontlátásra szép nénikém!... a mai zsurodon ne számits rám.

A következő hét végén, a hüvös alkonyatban, a Morvan festői erdőit átszelő uton, két fiatalember kocsizott át. Raymond és Olivier, a most már két elválhatatlan hü barát. Egy közös barátjukhoz és klubtársukhoz, Charles Vulpin-hez igyekeztek, akinek e tájékon volt a vadászkastélya. Auxerre-ig vasuton jöttek, onnan Clamecybe kocsiztak. Clamecyben megtudták, hogy Sauniéres báróné kastélya, Orgerelle, Charles Vulpin vadászházától csak két mérföldnyire van. Minden további késlekedés nélkül ujra kocsiba ültek és reggel óta meg sem álltak, hogy minél előbb céljukhoz érjenek. Ahogy most az erdő sürüjéből kijutottak, a hold kristályosan tiszta fényében a legcsodásabb tájkép tárult elragadtatott tekintetük elé. A zöldelő völgy ölén tó csillogott s e tó partján tornyos kastély teteje vöröslött. Hogy a kedves képben gyönyörködhessenek, megállitották a kocsit.

A tó vizén egy csónak siklott a kastély felé. A csónakban két nő. A csónak sokkal messzebb volt, semhogy a bennülők arcait felismerhették volna, de a friss, fiatalos, ezüstös nevetés hangját feléjük hajtotta szél.

Félóra mulva céljukhoz értek. Olivier nem jelentette be az érkezésüket. Tudta, hogy Vulpin, aki szenvedélyes vadász, hetek óta itt puskázik a morvani erdőkben. De nagy csodálkozására a kis vadászkastély zölderdős ablakai mind sötétek voltak. Csak egyik földszinti ablakból szürődött ki világosság. Olivier becsengetett. Mikor az ajtót nyitó inastól a gazdáját tudakolta, az inas azt felelte, hogy gazdája e reggel Párisba utazott.

Az inas egykettőre nyélbeütötte a vacsorát. Olivier és Raymond az ebédlőben, ahova Joseph bevezette őket, eléggé csalódottan néztek össze.

- Ostoba dolog! - csóválta a fejét Olivier. - Vulpin a hasznunkra lett volna.

Mikor Raymond másnap mély álmából felébredt, Olivier már felöltözötten, vadászruhában állt az ágya mellett.

- Felfedező utra. Én ugyan már eddig is, mig te az igazak álmát aludtad, sok mindent megtudtam. Blanche de Guérigny az anyjával egy hét óta Orgerelle-ben van. Sauniéres báróné és Guérigny marquisné titkos házassági terveket szövögetnek...

- Hagyjuk most a részleteket és menjünk. A lovakat megnyergeltettem. Rókára fogunk vadászni. Joseph, Vulpin kis falkájával, nyolc pompás kutyával előrement. Az Orgerelle felé vezető uton, egy mérföldnyire a kastélytól találkozunk. Szerencséd van!

- Mert ma Sauniéres báró is rókavadászatot rendez. Sejtheted, hogy egy olyan amazon, mint Blanche de Guérigny, nem fog otthon ülni. Majdnem bizonyos, hogy összetalálkozunk..

Joseph a találkozás helyéül azt a pontot jelölte meg, amelyet a kastélyból jövőknek is keresztezniük kellett. Itt várt az összeszijazott kutyákkal. Mikor a két fiatal lovas odaérkezett, Joseph figyelésre intőn fektette ujját a szájára:

- Most én is eleresztem a kutyákat, - magyarázta Joseph. - A két falka a völgyben összetalálkozik és együtt fogják üldözni a rókát. Igy aztán a hallali-nál a társaság mindkét részről összetalálkozik.

Igy is történt. A kutyák hangos csaholással iramlottak a völgynek, abba az irányba, amerről Sauniéres báró falkájának a csaholását hallották. A két falka rövidesen egybekeveredett.

Olivier és Raymond, Sauniéres báró kürtjének fanfárját vagy negyedmérföldnyi távolságból hallották. Nekivágtattak. A róka már kétizben elébük tünt, majd megint beleveszett az erdő sürüjébe. Raymond szerelmes volt, igaz, de egyben szenvedélyes vadász is. Mikor most a kutyáktól üldözött rókát a fák között eltünni látta, felpezsdült benne a vadászvér és e pillanatban nem gondolt egyébre, minthogy a zsákmányt elérje. Alig hogy a fák közé ugratott, a szemközti irányból egy vágtató amazont látott, ugyancsak a rókát üldözőn. Ő volt! Blanche a vadászat izgalmában kipirultan, karcsun, egyenesen ült lova hátán. Az ibolyaszemek ragyogtak, a lihegve felnyiló kis piros szájból előfehérlettek a gyöngyfogak. Csodaszép volt!

Raymond megtorpantotta lovát s megigézetten nézte álmai megelevenedett eszményképét. Már nem törődött rókával, falkával... nem látta, hogy a bokrok sürüjében meglapult róka hirtelen nyilsebesen eliramlott előttük. Ugyane pillanatban Blanche lova, a hirtelen kisüvitő rókától megijedve, horkanva felágaskodott. A váratlan rándulásra a kis kezekből kisiklott a kantár... éles sikoltás hallatszott... A végzetes pillanatban egy erős férfikéz ragadta meg a kantárt.

A vadászatot követő nap estéjén, vacsora után, az Orgerelle kastély szalonjának egyik sarkában, Blanche de Guérigny és társalkodónője, Giséle de Bertaut, himzéseik fölé hajolva, félhangon beszélgettek. Sauniéres báróné és Guérigny marquisné a szalon tulsó sarkában a kandalló előtt ültek. Mögöttük a kandalló márvány peremére könyökölve állt a fiatal Sauniéres báró. Tekintete minduntalan a tulsó sarokban beszélgető két fiatal nőre tévedt.

- A báróné meghivhatta volna azokat az urakat vacsorára, - mondta halkan Blanche. - Itt laknak a szomszédságban...

- Ó, a báróné sokkal megfontoltabb, - mosolygott Giséle. - Nem akar vetélytársakat idecsőditeni a fiának. Hiszen tudja kicsikém, mi célból látogattunk ide. Azt hiszem, ez a szegény fiatal báró máris fülig szerelmes. Nézze csak, milyen mélabusnak látszik...

- Bizonyára ilyen a természete, - felelte Blanche és futólag a kandallónak támaszkodó Sauniéres báróra nézett. De hirtelen felélénkült. Mert a fiatal báró mélabus tekintete e pillanatban nem őt nézte, hanem Giséle-t.

- Ó, maga kis csacsi!... Mintha az fontos volna!... Beszéljünk inkább a tegnapi kalandjáról. Tehát a bois de Boulogne-beli daliás lovag hirtelen felbukkant az erdő sürüjében és megmentette az életét. Mint egy regényben!

- Igen, drágám, - felelte Blanche elpirulva - olyan volt, mint egy álom! És mégsem tudom azt hinni, hogy puszta véletlen...

- Hát szó, ami szó, magam is azt hiszem, hogy a szép lovag nem puszta véletlenségből csöppent ide. Hanem...

Giséle tekintete a kandalló előtti csoportra tévedt. Most ő is elfogta a fiatal báró rajtacsüngő tekintetét.

A fiatal báró lassan megkerülte a szalont és a fiatal hölgyekhez csatlakozott. Az asztalon fekvő képeslapot a kezébe véve, leült Blanche mellé, mintha valamire fel akarná hivni a figyelmét. De a tekintete változatlanul Giséle-en csüngött. Blanche nem nézett fel a himzéséről, Giséle pedig, abban a pillanatban, mikor Raoul leült Blanche mellé, diszkréten felállt s most már ő ment át a két öreg hölgyhöz.

- Mert olyas dolgokról akarok beszélni kis Blanche, ami csak kettőnkre tartozik és nem szeretném, hogy akár egy szót is elkaphassanak belőle.

- Célhoz értünk, - gondolta unottan Blanche. De fennhangon csak ezt mondta: - Hát jó, beszéljünk angolul.

- Blanche... - folytatta angolul Raoul - mikor három nap előtt megérkeztek, esküszöm, nem tudtam anyáink tervéről. Elhiszi?... Anyám csak ma reggel emlitette és... most teljesen nyiltan akarok beszélni.

- Anyáink egy kicsit elsiették a dolgot... Nem gondolja Blanche? Egyikük sem gondolt arra, hogy Párisban lehet valaki, aki a maga szivecskéjét... Ne piruljon kis Blanche! Tudom, hogy mult télen körülbelül husz kérőjét kikosarazta.

- Csak ezért, Blanche?... talán azért is, mert a szivét hidegen hagyták. És... ha ma valaki megkérné a kezét...

- Ne ijedjen meg!... Nem magamra gondoltam. Én nem vagyok kérő, csak jóbarát. Ha akarja fivér. Akinek teljes bizalommal kiöntheti a szivét. Aki, ha csakugyan megtörténnék, hogy valakinek odaajándékozza a szivét, teljes lélekkel, minden igyekezetével segitené célja elérésében. Blanche, kössünk véd- és dacszövetséget!... Akarja, hogy a barátja, fivére, bizalmasa legyek?... hogy minden igyekezeterőmmel segitsem tervei elérésében?

Blanche ugy érezte, hogy minden vére a szivébe tolult. Nagyon sápadt volt. Raoul kitalálta a titkát.

- A tegnapi vadászatra, Blanche. Arra a nagyon kedves és nagyon csinos fiatalemberre, akivel összetalálkoztunk. Ó, nem arra a hosszu, nyurga bretonra gondolok, hanem a másikra... Az a fiu szereti magát Blanche és ha nem tévedek... maga... No ne nézzen ilyen haragosan. Nem kiváncsiságból firtattam ki a titkát. De ma reggel találkoztam valakivel... Hadd beszéljem el.

Raoul de Sauniéres elbeszélte Blanche-nak, hogy reggel, rendes szokásához hiven, puskájával a vállán, vizslájával nekiindult rendes reggeli cserkészésének. Körülbelül félórai puffogtatás után, a dombon tulról lövést hallott. Megkerülte a dombot és szembetalálkozott egy másik vadásszal. A mellette loholó skót szetterben megismerte a szomszéd Vulpin kutyáját. És felismerte Olivier de Kermeriacot is, akivel előző napon a falkavadászat alkalmából összetalálkoztak.

- Hiába minden védekezés!... rajtakapott. Egy óra óta, tilosban vadászok. Az ön területén.

- Már pedig ha az én területemen van, akkor a vendégem, - mosolygott Raoul és a kezét nyujtotta - és teljes bocsánatomat csak ugy nyeri el, ha velem jön a kastélyba és nálunk ebédel.

- Köszönöm a meghivást. Kész örömest fenntartom más alkalomra. Bár nem tagadom, azzal a célzattal cserkésztem erre, hogy a jószerencsém az ön utjába vezessen.

- Nem kiváncsi, hogy miért akartam önnel mindenáron összetalálkozni? - kérdezte Kermeriac.

- Itt is megmondhatom. Sőt, csakis itt. A kastélyban aligha beszélhetnék erről. Ha nem bánja, leülhetnénk erre a fatönkre.

- Tudja-e báró, - kezdte a breton - hogy barátommal egyedül azért jöttünk ide Párisból, hogy az ön kastélyának tornyait megláthassuk. Csodálkozik ugy-e? Minden kerülgetés nélkül megmondom, hogy légvárakat kergettünk... Egyelőre legalább is! Az én Raymond barátom, akivel tegnap szintén megismerkedett, halálosan szerelmes. Valakibe, aki ezidőszerint az ön kastélyában lakik.

- Nézze kedves báró! Mi bretonok nem szeretjük a forró kását kerülgetni. Fő az őszinteség! Az én szegény barátom nagyon szerencsétlen és én nem nyugszom, ameddig céljához nem segitem. Ön sokkal rokonszenvesebb és nyiltképübb, semhogy meg ne kockáztassam a kérdést, hogy akar-e segiteni e vállalkozásomban?

Raoul most már hangosan nevetett. Ennyi breton-őszinteségben még nem igen volt része!

- Erre a lovagias őszinteségre nem lehet egyéb válaszom, minthogy mindent el fogok követni, hogy a segitségére lehessek.

...Ezeket beszélte el Sauniéres báró, a piruló Blanchenak, aki szemét lesütve, félbeszakitás nélkül hallgatta végig. Csak mikor befejezte, nyujtotta hálás tekintettel a kezét:

Raoul felállt s a kandalló előtt ülőkhöz tartva, már a szoba közepéről jó hangosan jelentette:

- Anyám, elfelejtettem megemliteni, hogy holnap vacsorára vendégeket hivtam. Azokat az urakat, akikkel tegnap a falkavadászaton összetalálkoztunk s akiknek az egyike megfékezte Blanche megbokrosodott lovát. Tiszteletüket óhajtják tenni nálad a kastélyban s igy meghivtam őket holnap vacsorára.

Mialatt az Orgerelle kastélyban és környékén ezek történtek, a kastélytól csak néhány mérföldnyire egész másfajta jelenet játszódott le.

Vagy két mérföldnyire a kastélytól, a hegyeket átszelő völgy erdős sürüjében egy régi kastély romjának csonka tornya mered égnek. Valaha régen, évszázadok előtt, ez a kastély erőd célját szolgálta. Ma már csak ez az egy torony maradt meg belőle, körülsáncolva a mohos, sötét romoktól. Ezt a tornyot a környéken Tücsöktoronynak nevezték. Ezen az éjszakán a csonka toronyban két ember melengett a parázsnál és beszélgetett szivarozva. Egyszerü ruháikhoz furcsán illettek a felséges havanaszivarok.

- Szó ami szó, furcsa szerepbe ugrattál be! - morogta a fiatalabb. - Azt sem tudom, miért csinálom!... Csak egyszerüen kiadod a parancsokat és megköveteled, hogy minden ellenkezés nélkül engedelmeskedjem.

- Már megmondtam fiam, - felelte a másik - hogy én vagyok a tervező fej, te pedig a cselekvő kéz.

- Hát, ha éppen nagyon kivánod, - folytatta Samuel őrnagy - egy engedményt tehetek. Megmondhatom, miért vagyunk itt ma este.

- A feloszlatott szindikátus egyik tagja itt van e környéken. Hiszen tudod, nagyon kevert társaság voltunk. Urak és szolgák...

- Eltaláltad. Itt van a környéken, gazdájának, Vulpinnek a vadászkastélyában. Alig egy mérföldnyire.

- Majd meglátod. Közös titkunk hozzánk füzi. Szolgálnia kell az érdekeinket.

- Máris itt kellene lennie. Egy levelet küldtem neki a szindikátus jelmondatával.

A torony üregének bejáratában egy ember bukkant fel, puskával a vállán. A puskás ember Joseph volt. Első pillanatban nem ismerte fel a két embert és hátrahökkent. De ahogy a tüz vörös fényénél közelebbről vizsgálta arcuk vonásait, megnyugodva előrelépett.

- Jó estét, uraim! Álmomban sem hittem volna, hogy önökkel itt találkozzam, - szólt Joseph. - Hogy jutottak ide?

- Látszólag, fiam... csak látszólag. Valójában ma is létezik. Csak a tagok számát csökkentettük. Mindössze hárman vagyunk. Maga, a báró, meg én.

- Nem éppen. Most már nem örökségekkel, hanem házasságokkal foglalkozunk.

- Csak türelem, fiam! - felelte az őrnagy. - Előbb végezzünk a dolog üzleti részével. Ha sikerül a... házasság, ötvenezer frankot kap.

- Semmit! Ha pedig elárul... no, mert minden eshetőségre számitanunk kell, nos, ha elárul, könnyen megeshetik, hogy az a bizonyos hamisitott okmány... no csak ne rémüldözzön, az ember fiatal korában könnyen megbotlik... mondom, könnyen megeshetik, hogy az a birtokomban levő hamisitás névtelen feljelentés kiséretében a biróság elé kerül.

- Miért gondolja, hogy elárulnám? - pattant fel hevesen Joseph. - Meg aztán... mit is kell hát végeznem?

- Ahogy mondtam, a báró ur nősülni akar. Guérigny marquisné leányát akarja elvenni.

- Ötvenezer frankot nyerni nem könnyü feladat. De megérdemli a fáradtságot. Valamiképen megismerkedhetnénk Vulpin urral?

- Az még messze van!... hát idehallgasson, Joseph! Mi az erdőntuli faluban, Cerizay-ban szálltunk meg a fogadóban. Fakereskedőknek adtuk ki magunkat s ugy mondtuk, egész nap az erdőt bujjuk, hogy a fafajtákat kitanulmányozzuk. Gondolkozzon, eszelje ki a módját, hogy miként juttathatna be bennünket az Orgerelle kastélyba. Aztán adjon hirt magáról! A faluban várjuk.

Joseph utközben a helyzetet mérlegelte. Mikor a vak sötétben hazaért, látta, hogy a vendégszoba ablakából a zsalukon keresztül világosság szürődik ki. A vendég urak még ébren vannak. Joseph lehuzta a cipőjét és nagyon óvatosan, lábujjhegyen, egészen nesztelenül az ajtójukhoz osont, ösztöne megsugta, hogy jó lesz kihallgatni az ébren virrasztók bizalmas beszélgetését.

Ez este egy lovaslegény Raoul de Sauniéres bárótól levelet hozott Olivier de Kermeriacnak. Csak néhány sort:

"Kedves barátom, ha kedve tartja, holnap reggel kedvére lustálkodhat. Elállok a délelőtti találkozástól. Ellenben édesanyám megbizásából mindkettőjüket szivesen látjuk holnap este nyolc órakor vacsorára. Melegen üdvözli: Raoul de Sauniéres."

- Bolond vagy! - szólt haragosan Olivier. - Felnyitják előtted a paradicsom ajtaját s te habozol, hogy belépjél-e?

- Elfelejted, hogy ez az ajtó egyik legelőkelőbb arisztokrata szalonba vezet.

- Talpig gentleman vagy. Ezt senki el nem vitathatja. A szerelem nem számolja az ősöket.

- Guérigny marquisné leánya nem mehet feleségül akárkihez, - felelte fájdalmasan Raymond. - S tudod mi a legkeserübb?... hogy valójában egy főrend fia vagyok. Egy herceg fia!... akinek nevét sohase fogom megtudni!

- Az igazságot. Körülbelül egy hét előtt valaki egy gyalázatos egyezséget ajánlott. Felajánlotta, hogy beültet az apámtól maradt vagyonba. Miután előbb eltünteti azt, aki ezidőszerint ezt a vagyont mint törvényes örökös élvezi. Ugy hangzott, mintha el akarná tenni láb alól.

Raymond elmondta találkozását Samuel őrnaggyal a Maison d'Orban. Az élesen fülelő Joseph megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor az érdekes párbeszédet utolsó részletéig végighallgatta.

- Mégis csak érdemes volt hallgatóznom! Ezekután természetesen a kis báró szekerét fogom előretolni, ötvenezer frank nem kutya!

- Lement a faluba élelmiszerekért, - felelte a kertész. - Ugy mondta, hamarosan visszaigyekszik. Ha a nagyságos urék vadászni kivánnának, majd előhozom a vizslákat.

Mikor egy órai sétálás után visszatértek reggelizni, Josephet már helyben találták.

- Ma este nem leszünk itthon, - szólt az inashoz Olivier. - Az Orgerelle kastélyba hivtak meg vacsorára.

- Ha a nagyságos urék lóháton mennek, bátorkodnék egy tanáccsal szolgálni.

- Tessék a Tücsöktorony felé kerülni. Arra rövidebb az ut és még amugyse méltóztattak megtekinteni környékünknek ezt a nevezetességét.

- No jó!... legyen meg a kedved, - mosolygott Olivier. - Megnézzük azt a hires, festői romot.

Samuel őrnagy és a kis báró, Cerizay falu egyetlen fogadójában a kandalló előtt ültek.

- Eddig minden jól ment, - jegyezte meg a kis báró. - Egy mamát már szerencsésen találtál számomra. De hogy a menyasszonnyal is ilyen szerencsénk lesz-e...

- Pedig elég csinos fiu vagy. A modorod se utolsó! Mintha csakugyan bárói bölcsőben születtél volna.

- Ez mind igaz! - felelte öntelten a kis báró, - de hátha a szép menyasszonyjelölt már szeret valakit?

Kivülről lépéseket hallottak. Joseph érkezett. Az őrnagy intett Josephnek, hogy üljön le.

- Bizonyára az unokafivérébe, Sauniéres báróba, - fordult kérdőn Josephez.

- Igen. Az este kihallgattam a beszélgetésüket. Azt erősitette a barátjának, hogy ő egy herceg fia...

- Szőke. Nagyon szép fiatalember. Ahogy a beszédjükből megérthettem, Guérigny kisasszony szerelmes belé.

Joseph elmondotta az előző este kihallgatott párbeszédet. Az őrnagy leült és félbeszakitás nélkül végighallgatta. De mikor Joseph befejezte, megint felugrott és megragadta az inas karját.

- Idehallgasson!... most már nem igérek ötvenezer frankot, hanem százezret. De nem lehetetlen, hogy szükség esetén... talán... - Samuel őrnagy nem fejezte be, csak felkapta a botját és beszédes mozdulatra, mintegy lövésre kész puskát, a vállához emelte.

Joseph leszegte a fejét és hallgatott. Samuel őrnagy, mintha időt engedne az elhatározáshoz, a kis báróhoz fordult:

- Ha az igazi Raymondnak időt engedünk történetének az elbeszéléséhez, a hamis Raymond nyakába szedheti a lábát.

- Hát... ha az urak a szolgálatomat igénylik, mégis csak jó lesz, ha beavatnak a titkukba. Ha már a bőrömet kockáztatom, mindent tudni akarok... mindent!...

- Rendben van! - és Samuel őrnagy röviden, világosan ecsetelte a helyzetet. Felfedte Raymond kilétét, elmondta, hogy sikerült a kis bárót a vak anyához becsempészni a fia helyett. És megmagyarázta, hogy akarják Guérigny marquisnál és a leányánál a kis bárót szerepeltetni. A siker majdnem biztos. Blanche de Guérigny, a büszkelelkü arisztokrata leány, akárkit szeressen is, nem tehet egyebet, minthogy feleségül menjen állitólagos unokafivéréhez, elhalt nagybátyja törvénytelen fiához, vagyis a kis báróhoz. Ez az egyetlen mód, hogy visszajuttassa neki a lényegileg őt illető vagyont.

- A legfontosabb még hátra van, - folytatta az őrnagy. - Mert a legfontosabb, hogy Guérigny kisasszony és az igazi Raymond között áthághatatlan szakadékot teremtsünk.

- A halottak nem beszélnek... Nono... mit sápadoz!... Végre is nem gondolhatta, hogy csak ugy potyára, minden munka nélkül juthat százezer frankhoz.

- Nagyszerü tervet eszeltem ki! A romok mellett, a Tücsöktoronynál, ahol tegnap találkoztunk, egy mély szakadék tátong. Ezt a szakadékot korhadt hid köti át. Majd ugy rendezem a dolgot, hogy azok az urak e szakadék felé kerüljenek.

- A többit csak bizzák rám!... Ma este kilenc órakor jöjjenek el a Tücsöktoronyba, a romokhoz. Én is ott leszek. Ott, a helyszinén fogom elmagyarázni a tervemet. Viszontlátásra!

- Azért mégis kár ezt a kedves, finom Raymond urat a másvilágra sétáltatni!... de hát... üzlet, üzlet!

Ez este a jelzett időben Samuel őrnagy és cinkosa a Tücsöktoronyban várták Joseph érkezését. Az őrnagy minduntalan előrántotta zsebóráját.

- Joseph ugyancsak késik... Életembe se láttam ilyen vaksötétet. Akárha a pokol fenekén ülnénk ebben a fekete éjszakában.

Ebben a pillanatban villám cikkázása hasitott a fekete felhőkbe. Nyomonkövette a fülsiketitő mennydörgés. De ez a mennydörgés furcsán, hosszan dübörgött. A két cinkostárs holtrémülten, esze nélkül rontott ki a toronyból. A sürü fekete ködben, majdnem nekiszaladtak a szemköztjövő, gunyosan nevető alaknak.

- Jól rájuk ijesztettem, mi? - csufolódott Joseph. - Jöjjenek, a villámfénynél meggyőződhetnek eredményes munkámról. - A szakadék felé huzta őket.

- Nagyon egyszerü. Majd mindjárt megértik. Azok az urak délután hat órakor, az Orgerelle kastélyba menet, erre jöttek. Erre rövidebb az ut... Meg aztán nagyon feldicsértem a romokat. Én kisértem őket, mert még nem ismerték erre a járást. Mikor aztán itt vesztegeltek a romoknál, az égre nézve megjegyeztem, hogy az éjjel bizonyára vihar lesz. Elmondtam azt is, hogy egy izben gazdámmal a vihar éjjel itt ért a romoknál és hogy olyan felséges látványt azóta se láttam, mint ezt a csonka tornyot a villámok cikkázásában. Azok az urak a természet bolondjai. Azon nyomban elhatározták, hogy annál is inkább erre fognak visszajönni.

- Ez mind nagyon szép, - vágott közbe az őrnagy, - de még most se tudjuk, hogy a hid hogy omlott be.

- Hát ugyan mire jó a puskapor!... elég körülményes munka volt, mondhatom. A hid elég hosszu és ügyelnem kellett, hogy pont a közepén robbanjon fel olyan módon, hogy a két vége épen maradjon s az éjszaka sötétjében a hidralépő ne sejthesse, hogy egy üregbe nyiló, csonka hidra lép.

Egy ujabb villámcikkázás fényénél megszemlélték a terepet. A legalább negyven láb mélységü szakadék közepéről látták a tátongó ürt a szétrobbantott hid alatt.

- Hát az bizonyos, hogy aki ennek a hidnak nekiugrat, az életével fizet, - morogta Samuel őrnagy. - Emögött a szikla mögött megbujhatunk. Ha nem is láthatjuk, legalább hallhatjuk a játékot.

- Nem hát!... az én időm lejárt! Sokkal ajánlatosabb otthon lennem, mialatt ez a dolog itt lejátszódik. Ezt beláthatják. Jóéjszakát! - Sarkonfordult és nekiindult az ösvényen. A puha moha elnyelte lépéseit. A másik kettő meglapult a szikla mögött és minden ösztönével, némán, élesen figyelt. Jó negyedóra mulva valami távoli neszt hallottak. Lódobogás volt. A gyors vágtatás dobogása egyre közeledett.

- Figyelj csak... - sugta az őrnagy, - mintha csak egy ló dobogását hallanám...

Vagy öt percig vártak. Semmi kétség. Csak egy lovas jött vissza az Orgerelle kastélyból. A fekete éjszakában most már tisztán hallották a vágtató ló patáinak dübörgését. A két leselkedő izgatottan, szivdobogva hajolt előre. Még egy perc és mindennek vége. De ebben a pillanatban éles villámfény cikkázott fel, tüzvörös fénybe boritva lovat és lovast. S a tüzvörös fénytől megvilágitott ló, lovasával a hátán felhorkanva, gőzölögve kitágult orrcimpákkal megtorpant a szakadék szélén!

A hazafelé vágtató lovas, akit a villám fénye és lovának ösztöne a biztos haláltól megmentett, nem Raymond volt, hanem Olivier de Kermeriac. Délutáni hat órakor, ugy, ahogy Joseph cinkosainak jelentette, Olivier de Kermeriac, Raymonddal együtt ugyanezen uton lovagolt az Orgerelle kastélyba. Hogy miért jött most egyedül vissza, annak megvolt a maga története. Raoul de Sauniéres, vendégeit az erdőntuli tisztáson, az ut keresztezésénél várta. Mikor az érkezőket megpillantotta, elébük lovagolt.

- Isten hozta önöket! Jól szimatoltam, hogy a romok felől fognak érkezni. Ha megengedné, - fordult Olivierhez - egy-két percig szeretnék a barátjával kettesben beszélgetni.

- Ahogy parancsolja. Majd előrelovagolok. A kastély kapuja előtt bevárom önöket - mondotta Olivier. S már el is vágtatott.

Sauniéres báró Raymond mellé csatlakozott és minden kerülgetés nélkül igy szólt:

- Blanche de Guérigny, akibe ön szerelmes, az én másodunokatestvérem. Blanche anyja, ugyebár nem tud róla, hogy ön a leányát szereti?

- Mondom, hogy téved. Blanche tudja, hogy ön szereti őt és... azt hiszem... viszonozza az érzéseit - mosolygott Sauniéres báró.

- No csak ne támolyogjon a boldogságtól. Sajnos, ezzel még nincs nyert ügye. Igaz, hogy Blanche is szereti önt s hogy én, az unokafivére a bizalmas, ügyüket elősegitő barát szerepét vállaltam, de ennek dacára még áthághatatlan örvény választja el önöket.

Raymond ajka széléig elfehéredve szegte le a fejét. Mi egyebet gondolhatott, minthogy a báró születése titkára céloz?

- Gondolja el, hogy unokanővérem vagyona körülbelül olyan arányu, mint az enyém, - folytatta Sauniéres báró - és hogy családjaink szeretnék, ha összeházasodnánk.

- Nyugodjon meg! Blanche és én, csak mint testvér és fivér szeretjük egymást. Blanche tulgazdag nekem. Én is tulgazdag vagyok neki. Mondtam, hogy Blanche önt szereti. Én pedig... - s kis habozás után hozzáfüzte - hát Istenem!... talán az én szivem sem szabad már.

- Guérigny marquisné, anyámmal megegyezve, e tervük nyélbeütésére hozta ide Orgerelle kastélyba a leányát. Az igazságot egyikük sem sejti. Nem is állhatunk elő vele, ameddig a talajt elő nem készitettük. Arra akarom hát kérni, hogy ma este nagyon tartózkodó és körültekintő legyen. Uralkodjon az érzésein... Unokahugomnak ugyanezt ajánlottam. Mindamellett ugy intézem a dolgokat, hogy alkalmuk legyen négyszemközt beszélhetni.

Vacsora után Olivier a két öreg hölggyel kártyázott. Raoul Blanche-hoz csatlakozott, mig Raymond Giséle de Bertaut-t szórakoztatta. Röviddel utóbb Raoul javasolta, hogy sétálják körül a tavat.

- Vagy akár csónakázhatnánk!... egy éjszakai csónakázás a tavon! Nos, mit szólnak hozzá?

Valamennyien elértették a szándékát. Olivier, azzal az ürüggyel, hogy miután a hosszabb, kerülő uton, a romok felé fog hazalovagolni, korábban kell indulnia, bucsuzott a társaságtól. Átengedte a terepet Raymondnak. Raymond is elbucsuzott az öreg hölgyektől, mert ugy egyeztek meg, hogy Raoul báró, Raymond lovát átvezetteti a tó tulsó partjára, s a csónakból kiszállva, onnan fog utnak indulni hazafelé.

A hosszu bárkának orrában Giséle ült a kormánynál, Raoul báró a két evezőt kezelte. Blanche és Raymond a csónak közepén ültek egymás mellett. Elég távol a másik kettőtől, hogy zavartalanul beszélhettek.

Alighogy az evezőcsapások megcsobogtatták a vizet, Raymond közelebbhajolt Blanche-hoz.

- Hát bizony, - sugta vissza Blanche, - merészség volna azt állitani, hogy ugyanaz a véletlen, amely először a bois de Boulogne-ban az utamba vezette, hozta ide az erdőbe, ahol az életemet megmentette és ma este a kastélyba.

- Megdicsérném az őszinteségéért. És jóért, jóval fizetek. Én is őszinte leszek. De előbb még egy kérdésre felelnie kell! Őszintén!

- Csitt... lassabban!... Raoul ugy-e elmondta, hogy anyám és nagynéném mit terveznek?

- Nos... hogy céljainkat elérjük, a legmesszebbmenő óvatossággal kell eljárnunk. Az anyám fájdalom, beteges. A legcsekélyebb izgalom ártalmára lehetne. Megért, ugy-e?

- A türelem szép erény!... - mosolygott édesen Blanche. - Viszontlátásra!... három nap mulva. Nem előbb!

A tó partján a kastélybeli lovász várakozott Raymond lovával. Raymond nyeregbe ugrott s elvágtatott. A csónak lassan visszasiklott a kastély felé.

Másnap Blanche már korán reggel sétálni hivta Giséle-t, aki nem annyira a társalkodónő, mint a bizalmas barátnő szerepét töltötte be Blanche mellett. Giséle sejtette e korai séta célját.

- Szegény kicsike!... alig várja, hogy kitárja előttem a szivét... - gondolta mosolyogva.

Igy is volt. Blanche csak azt várta, hogy kikerüljenek a kastély parkjából, az erdő felé vezető hársfasorba. Éppen neki akart kezdeni mondókájának, mikor a fák közül egy szerzetes alakja bukkant elő. Egyenest feléjük közeledett és tiszteletteljesen köszöntötte őket.

- Szabadna tudnom, - szólt alázatosan, - a hölgyek melyikét tisztelhetem Guérigny marquisnénak?

- Én Guérigny marquisné leánya vagyok, atyám - felelte készséggel Blanche - s ha az anyámmal találkozni kiván...

- Annál kevésbbé, mert a jótékonyság az én hatásköröm - és Blanche az erszénye után nyult.

- Tévedni méltóztatik, - tiltakozott a szerzetes - fontosabb küldetésben járok. Valamit közölnöm kell, de... - s habozva nézett Giséle-ra. - Szigoruan megparancsolták, hogy egyedül a méltóságos marquisnénak vagy a leányának mondjam el.

- Ez annyit jelent, hogy felesleges vagyok, - szólt közbe Giséle. Nem tudta mire vélni ezt a furcsa közjátékot, de miután Blanche már továbbindult a szerzetessel, visszament a kastélyba.

Cerisay falu egyetlen fogadójának két vendége, ezen a reggelen, már hajnali négy órakor talpon volt. A tüz előtt melegedve beszélgettek.

- Tudod-e, - szólt Samuel őrnagy -, hogy egy lépéssel se jutottunk előbbre.

- Hacsak még ma nem beszélhetek Guérigny kisasszonnyal, - vágott közbe az őrnagy.

- Bizd rám!... fényes ötletem támadt. Igaz, hogy a keresztülviteléhez álruhára volna szükségem.

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, a fogadó előtt felhangzott egy hosszan elnyujtott hang:

Samuel őrnagy felnyitotta az utcára vezető ajtót s meglátta a zsákkal terhelt öszvér mellett a barnacsuhás, koldustarisznyás barátot.

- Ilyen korán kezdi a vándorlást atyám? - szólitotta meg a szerzetest, aki szokásához hiven, megállt a fogadó előtt.

- Nem most kezdem, jó uram, - viszonozta a köszöntést a barát, - inkább végzem. Auxerre-ből jövök gyalogosan az öszvéremmel s bizony mondhatom, mind a ketten alaposan belefáradtunk.

- Kerüljön beljebb atyám!... nyujtóztassa ki a tagjait a tüz előtt. Igyon egy bögre jó, meleg tejet.

- Hát biz az nem fog ártani!... Isten fizesse meg a jóságát! - Elhelyezkedtek a tüz előtt. A barát kiváncsian szemlélte a két idegent. Ezen a tájékon ritka madár volt az utasember. Samuel őrnagy, mintha kiolvasta volna a gondolatát a tekintetéből, magyarázóan szólt:

- Fakereskedők vagyunk. Fát akarunk vásárolni az erdőbirtokosoktól. Messze van-e a kolostoruk, atyám?

- No, akkor még eleget kell bandukolnia. Legjobb volna, ha tisztességesen bereggelizne, aztán aludna egy-két órát, mielőtt utját folytatná.

Mialatt a barát evett, az őrnagy a "házi patiká"-jából egy üvegcsét sülyesztett a zsebébe. A kályha peremére készitett második bögre tejbe észrevétlenül becsöppentette az üvegcse tartalmát s ugy állitotta a barát elé.

Mikor aztán felállt, hogy a hevenyészett fekhelyen leheveredjen, megtántorodott.

- Furcsa... olyan nehezek a lábaim, akárha bort ittam volna. Meg a fejem is szédül... Ugyan alaposan elfáradtam!

Csakugy, felöltözötten bukott az ágyra s egy perc mulva mélyen aludt. Samuel őrnagy az ágy lábánál állt s egy-két percig figyelmesen nézte az alvót.

- Gyorsan... segits! - fordult a kis báróhoz, - vetkőztessük le ezt a szegény ördögöt.

Ebben a szerzetesi alakban szelte át az erdőt az őrnagy és került Blanche és Giséle utjába a hársfasorban.

...Mikor Giséle távozása után, Samuel őrnagy, - a koldusbarát - Blanche-sal kettesben maradt, elmondta, hogy egy haldokló kérte fel e küldetésre, akit az utolsó szentségben részesitett. Gontran de Laisy marquisnak hivták és gyámja volt annak a szerencsétlen fiatalembernek, akinek érdekében megbizta, hogy Guérigny marquisnéval és leányával közölje a családjukat érintő titkot. Az a szerencsétlen fiatalember, Blanche nagybátyjának természetes fia, vak anyjával a legnagyobb nyomorban él Párizsban.

- Nagybátyám fia!... - kiáltotta fölindultan Blanche, - de hiszen akkor a vagyon, amelyet én örököltem, őt illeti.

- Ó, az mindegy!... mégis csak a fia!... a vagyon az övé... vissza fogom adni!... Atyám, maga tudja, hogy hol laknak?... elvezethetne hozzájuk?... Még ma... igen, még ma Párizsba megyek és felkeresem őket! Várjon itt rám atyám... csak beszaladok a kastélyba, mingyárt visszajövök! - Blanche felindultságában lihegve, megállás nélkül szaladt be a kastélyba, egyenest az anyjához.

...Ugyane nap délelőttjén Olivier de Kermeriac és Raymond karöltve, cigarettázva sétálgattak az erdő mentén. Annyira elmerültek az előző esti események megvitatásába, hogy meg se hallották a hátuk mögött felhangzott kocsizörejt. Csak mikor Raoul báró, kocsijával megállt mellettük, eszméltek a jelenlétére.

- Ugorjanak fel a kocsimra, - üdvözölte őket - amugy is önökhöz készültem, üzenetet hozok... - És jelentősen nézett Raymondra. - Ha ugyanis eddig nem tudták, - folytatta, - tudják meg, hogy az én kis Blanche hugom egész Franciaország legelkényeztetettebb és legakaratosabb leánya. Jaj annak, aki ellenkezni mer vele, ha egyszer valamit a fejecskéjébe vett! Önnek ugy-e azt mondta, hogy három nap mulva látogasson át a kastélyba?

- Most pedig azt üzeni, hogy ez a találkozás nem az Orgerelle kastélyban, hanem Párizsban fog megtörténni. Blanche ma reggel az anyjával és Bertautnéval Párizsba utazott. Hogy miért, senkise sejti. Még az anyja se.

- Igen. De a bucsuzás pillanatában a fülembe sugta: - Raoul, menjen el hozzá és mondja meg, hogy nem fogom elfelejteni és hogy Párizsban találkozunk.

- No de mégis... - vetette közbe Olivier, - hogy magyarázzák ezt a hirtelen elutazást?

- Sehogy. Blanche nem hajlandó magyarázatot nyujtani. Holnap egyébként utánuk utazom. Nekem is van egy kis elintézendő ügyem Párisban... Ha esetleg velem akarnának tartani, elvinném önöket a kocsimon Auxerrebe, ahonnan a félhármas expresszel indulhatnánk.

Három nap mulva a három jóbarát délután öt órakor Tortoninál, egy márványasztalka körül találkozott.

- Jó hirt hozok! - felelte Raoul báró, Raymond mohón kérdő tekintetére. - Blanche holnap várja mindkettőjüket.

- No és még most se tudják a hirtelen elutazás okát? - érdeklődött Olivier.

- Az még mindig talány. Annyit tudok, hogy Blanche tegnap és tegnapelőtt felkereste a közjegyzőjét. Egyébként kilátásba helyezte, hogy ma este, ha ellátogatok hozzájuk, fontos közlendői lesznek. Éppen ezért, ne haragudjanak, ha most távozom. Hat órára igérkeztem Blanchehoz.

A beszélgetés hevében egyikük se figyelte meg azt a huszonöt év körüli, szőke, alacsony, csinos fiatalembert, aki a mellettük lévő asztalkánál ült és látszólag egy képeslap lapozásába elmerülten, minden szavukat kihallgatta.

Alighogy a Maison d'Or kis sárga termében egyik sarokasztalnál elfoglalták helyeiket, belépett a szőke fiatalember, aki Tortoninál a szomszédjuk volt...

- Azt hiszem, azóta az emlékezetes este óta se jártál itt, - jegyezte meg Olivier. - Nem dobog a szived?... Nem sajnálod?...

- Kit?... Talán Antoniát? - mosolygott megvetően Raymond - világ legcsalfább, legkacérabb asszonyát?... hálát adok Istennek, hogy megszabadultam tőle!

- Nem magyarázná meg, - hallatszott egy éles hang a hátuk mögül - ki az a hölgy, akiről ilyen hangnemben mer beszélni! Uriember ilven modorban nem veszi szájára egy nő nevét!

Mindaketten meglepve fordultak hátra. Raymond elsápadt haragjában. Olivier szikrázó szemekkel ugrott fel. Elragadta a lelkes breton vér. Nyakon akarta ragadni a szőke fiatalembert, aki ilyen szemtelenül rájuk piritott. De Raymond csillapitóan fogta meg a karját.

- Hagyd csak... Ez az ur egyenest engem inzultált. Ha olyan nagyon jól tudja, mi illik és mi nem, bizonyára most is tudni fogja a kötelességét. Én rendelkezésére állok.

- Egyebet se kivánok. Holnap hét órakor találkozhatunk az Armenonville mögötti erdőben, a nagy tisztáson.

A szőke fiatalember névjegyét az asztalra dobta, meghajolt és távozott. Raymond felvette a névjegyet és meglepve kiáltott fel.

A szőke fiatalember a Maison d'Orból egyenest a Taibout-utcába sietett. Utközben majdnem nekiütközött a szemközt jövő Samuel őrnagynak. A szőke fiatalember - a kis báró - elujságolta:

- Megbolondultál!... Megmondtam ma reggel, hogy erre a szerepre megvan a kiválasztottam.

- Sajnos, az ügy lebonyolitása nem tür halasztást. Tortoninál kihallgattam őket. A báró meghivta őket holnap estére a marquisnéhoz. Megértheted, hogy nem habozhattam. Ha a két szerelmes találkozik, mindennek vége.

...Blanche, miután az Orgerelle kastélyon tul a hársfasorban az állitólagos koldusbaráttal beszélt, lelkendezve szaladt még ágybanfekvő anyjához.

- Mert a sors... a véletlen egy szörnyü igazságtalanságát kell sürgősen jóvá tennünk.

- Most nincs idő a magyarázkodásra. Csak azt mondd meg gyorsan, hogy Victor bácsi, a te fivéred... Brégny herceg... hirtelen halt meg?

- Mama... te ismered Victor bácsi fiatalságának a történetét?... a párbajt... a szöktetést...

- Ó igen! - sóhajtotta a marquisné. - Szegény Victor ugyszólván egész életén át kereste Jeanne de Laisyt.

- Aki Victor bácsi fia. S akinek, ameddig élt, Victor bácsi évi ötvenezer frank évi jövedelmet juttatott. Csak hirtelen halála akadályozta meg abban, hogy fiáról végrendeletileg méltón gondoskodjon. Most már megértheted mama, hogy miért kell sürgősen Párisba utaznunk.

Az álszerzetes, Samuel őrnagy, elég óvatos volt ahhoz, hogy meg ne adja Blanchenak Jeanne de Laisy vagy ahogy magát most nevezte, Blanchetné cimét. Ezt vele állitólag nem közölték. Ellenben értesitenie kellett Blanchet, hogy a párisi irgalmasrend egyik szerzetese, aki a meghalt gyámnak bizalmasa volt, felkutatja a vak asszonynak és fiának jelenlegi pontos cimét és Blanche-sal Párisban közölni fogja. Blanche csak siessen mielőbb Párisba és várjon türelmesen.

Blanche, Párisba érkezése első percétől lázas mohósággal várta a hirt. Harmadnap az alábbi névtelen levelet kapta:

Blanche szerdán este a megjelölt időben elment a Belle-Chasse-térre és beült a 113-as fiakkerbe. A szobalányt maga mellé ültette. A kocsisnak odaszólt:

Egy órával utóbb a kocsi megállt a kis kertes ház előtt, amelyben Jeanne de Laisy lakott, a "fiával".

Blanche kiugrott a kocsiból és becsengetett. Az öreg cseléd ajtót nyitott. Blanche bement a házba.

Blanche csak tiz óra után ért haza s ahogy szokta, megcsókolta az anyját, jóéjt kivánt és magára hagyta. De másnap korán reggel bekopogtatott hozzá.

- Pedig nagyon érthető. Vissza akarom juttatni nagybátyám fiának az őt megillető vagyont.

- Ó mama, miért mondod ezt?... Te is tudod, hogyha Victor bácsi rátalált volna a menyasszonyára, feleségül vette volna.

- Jó reggelt Defodon ur! - üdvözölte Blanche a belépő közjegyzőt, akit kivánsága szerint egyedül fogadott a szalonban. - Ime az anyám felhatalmazása, egy ügy saját kedvem és tetszésem szerinti lebonyolitását illetőleg.

- Mindenekelőtt azt szeretném tudni, mi módon származtatható át a legegyszerübb módon egy vagyonrész másra?

- Az attól függ, - felelte a közjegyző. - Ha vőlegényről, illetve férjről van szó, házassági szerződés alakjában.

- Pedig elég egyszerü a dolog. Háromszázezer frank jövedelemnek megfelelő tőkét akarok valakire átszármaztatni.

- Nem adhatna el a legsürgősebben e párisi házakból egymillió értéküt?... az értékpapirjaimat is szeretném mind idekapni... A legsürgősebben!

Öt perccel utóbb Defodon közjegyző fejét csóválva baktatott lefelé a Babylon-utcában:

- Azt hiszem, hogy Blanche de Guérigny kisasszony hirtelen megbolondult! - morogta.

Azon a napon, amelynek estéjén a kis báró a Maison d'Orban Raymondot provokálta, Blanche, délelőtt kikocsizott Neuillybe. A kis kertes házhoz, amelyben az az asszony élt, akit nagybátyja, Victor de Brégny herceg e földön legjobban szeretett.

Jeanne de Laisy magányosan fogadta a fiatal leányt. A kis báró - akit a fiának hitt, - s aki most már vele lakott, nem volt otthon.

- Ne haragudjon, hogy csak ma, három nap után mutatkozom. Bizonyos üzleti kérdésekkel kellett tisztába jönnöm, amelyekről nem sokat tudtam. A fia érdekében... Drága Jeanne, ha nagybátyám élne és magát megtalálta volna, bizonyos, hogy a fiát törvényesitette volna s megajándékozta volna nevével és vagyonával. Én legalább a vagyonát akarom visszaszármaztatni...

- Nem, nem... - ellenkezett élénken Jeanne de Laisy, és világtalan szemeiben könnyek csillogtak, - ezt az áldozatot nem fogadhatjuk el. Sem a fiam, sem én...

- De hiszen én még akkor is sokkal gazdagabb maradok, semhogy a pénzem jövedelmét elkölteni tudnám.

Blanche csak hosszas rábeszélés után tudta meggyőzni az anyát, hogy nincs jogában visszautasitani egy vagyont, amely igazság szerint a fiát illeti s amelynek elfogadásával senkit sem rövidit meg. Mikor aztán hazakocsiztában az Étoile-téren áthaladt, szembetalálkozott a szerényen, gyalogosan hazafelé baktató kis báróval. Megállittatta a kocsit és élénken odaintette:

- Üljön mellém! Maguknál voltam. Az édesanyjával volt egy kis megbeszélésem és megegyeztünk, hogy holnap este maga ellátogat hozzánk, hogy a dolgot nyélbeüssük.

Délután Defodon, a közjegyző csengetett be, bőrtáskájával a karja alatt.

- Parancsára, elhoztam a tegnap eladott két párisi ház vételárát s az értékpapirokat.

A közjegyző készpénzben és értékpapirokban hárommillió és kilencszázezer frankot olvasott le Blanche elé. Blanche az egész értéket egy bőrtárcába helyezte és bezárta az iróasztala fiókjába.

- Ez hát megtörtént! - gondolta elégülten a közjegyző távozása után. - Ezt a csinos kis ajándékot holnap este átadom annak, akit igazság szerint megillet!... milyen megkönnyebbülés!... ó, most már minden, minden rendbe fog jönni!... A mamának most már mindent tudni kell. Hogy Raoul nem engem szeret, hanem Giséle-t és hogy én... én Raymondot szeretem!... Ez a csere mindannyiunkat boldogit! Miért ne boldogitaná a mamát is?... hiszen ő csak az én boldogságomat kivánja!

Mikor este Raoul de Sauniéres becsengetett a Guérigny palotába, Blanche-t egyedül találta a szalonban.

- Jó estét, Raoul... már alig vártam az érkezését!... jöjjön, jöjjön... valamit mondani szeretnék. Egészen bizalmasan.

És Blanche most pontról-pontra elbeszélt mindent. Kezdettől - végig Raoul nemcsak helyeselte igazságos eljárását, de megigérte, hogy minden erejéből támogatni fogja nemes szándékai keresztülvitelében.

Későre járt, mikor Raoul de Sauniéres visszament a hoteljébe. A portás a szobája kulcsával együtt két levelet nyujtott át, amelyek a délutáni postával érkeztek. Egyiken felismerte anyja irását, a másik boriték ismeretlen irásu volt. Miután anyja levelét elolvasta, felszakitotta a másodikat. Csak nehány rövid sor volt, aláirás nélkül:

Egyéb semmi. Raoul bosszusan dobta félre a levelet, amelyet ostoba tréfának minősitett. Nem is vesztegetett több gondolatot reá. Még akkor sem ötlött eszébe a levél, mikor másnap reggel nyolc órakor csakugyan kopogtattak az ajtaján és belépett, Joseph.

- Nem tudom, báró ur. Mikor a szolgálatából kiléptem, nagyon jól érezte magát.

- Nem, kérem alázatosan. Hanem... azt a tegnap esti levelet én irtam a báró urnak. Ne méltóztassék csodálkozni. És ne tessék bennem most mást látni, mint egy fontos titoknak a közvetitőjét. Ez a titok közelről érinti a méltóságos báró ur barátait. Főleg Guérigny kisasszony vőlegényét...

Raoul felhökkent. Furcsa!... hogy ez a Joseph ilyen kitünően van mindenről informálva. Ugyan kitől?

- Blanche kisasszony vőlegényétől el akarják rabolni a nevét és a vagyonát. És ezt egyedül én tudom megakadályozni, azzal, ha elmondom, amit tudok.

- Nem, kérem alázattal. A szintiszta igazságot mondom - és Joseph a fali órára nézett. - Most nyolc óra mult tiz perccel. Félkilenckor az expresszel Calaisba utazom s még ma, éjfélkor Londonban leszek. Éppen ezért nem bocsátkozhatom hosszasan a részletekbe. Rövid leszek. Méltóztassék meghallgatni az ajánlatomat. - Joseph a belső zsebéből előhuzott egy lepecsételt, vaskos szürke boritékot.

- A titok itt benn fekszik. Ennek az alapján letartóztathatja a két szélhámost, akik Raymond urat meg akarják rabolni. Ezt a levelet azonban csak két feltétellel adhatom át.

- Először is a báró urnak meg kell igérnie, hogy csak egy órával a távozásom után bontja fel. Továbbá kezeskednie kell arról, hogy Raymond ur a megadott poste restante cimre Londonba utánam küld egy százezer frankos csekket.

- Hát jó!... ha mindaz, amit mondott, igaznak bizonyul, becsületszavammal kezeskedem, hogy a százezer frankot kézhez fogja kapni.

Joseph a levelet az asztalra tette, alázatosan meghajolt és távozott. Most már Raoul nézte egyre a fali órát. Végre is egy gentleman állja a szavát. De azok az óramutatók pokoli lassan másztak...

Mikor ugyanis nagyszerü terve a felrobbantott hiddal nem sikerült és Olivier és Raymond épkézláb tértek vissza Vulpin vadászkastélyába, a ravasz Joseph megszeppent. Az első alkalmas percben leszaladt Cerizay faluba cinkosaihoz, akiknek nagy bámulatára hült helyüket találta. Csak egy levelet hagytak a cimére. Vagyis inkább egyetlen sort: "Attól tartunk, hogy gyanakszanak. Szökünk." - No akkor az én ötvenezer frankom is szökik! - gondolta dühösen Joseph. Megszimatolta, hogy azok ketten, miután Párisban semmi szükségük az ő szolgálataira, egyszerüen ki akarják játszani. De az ő eszén nem fognak keresztüljárni!... éppen kapóra jött, hogy e napon a vendégek is visszautaztak Párisba és igy misem állt utjában, hogy ő is felszedelőzködjön és nekiinduljon cinkosai felkutatásának. Jól tudta, hogy Samuel őrnagy Párisban hol szokott megszállni. Azt is tudta, hogy a kis hotelben nem a hangzatos Samuel őrnagy nevet használja, hanem egyszerüen Walter urnak nevezteti magát. Egy délelőtt kileste a távozását s azzal az ürüggyel, hogy csomagot hozott számára, beférkőzött a szobájába. Sebtiben átkutatta a holmiját. Misem volt könnyebb, mint álkulccsal felnyitni a sarokban álló bőröndöt. Joseph gyakorlott ujjai rögtön felfedezték a bőrönd dupla fenekét s a dupla fenékbe rejtett bőrtárcát. A tárcában angol és német levelek feküdtek, továbbá egy Franciaországba szóló osztrák utlevél, Hermann Getzinger, büntetését kitöltött osztrák gályarab nevére. A levelek a "kis báró" való kilétét leplezték le. A papirokat kivette a tárcából, a tárcát visszafektette, mindent pontosan helyére rakott és távozott. Másnap aztán a délutáni órákban jelentkezett a kis báró lakásán. Ahogy sejtette, Samuel őrnagyot is ott találta. A kis bárónak másnap reggel kellett Raymonddal megverekednie. Láthatóan kellemetlenül meglepve nézték a váratlan látogatót.

- Bajosan! - felelte hüvösen az őrnagy, - de ha már idefáradt, az eddigi, bár eredménytelen szolgálataiért, megkapja a dijazását. Tizezer frankot.

- Értem, - gondolta Joseph -, egy jólirányzott lövés és megszabadulunk az alkalmatlan cinkostárstól, aki többet tud a kelleténél. A halottak némák... - fennhangon csak ezt mondta: - Nem kaphatnék egy kis előleget?

Samuel őrnagy elővette a tárcáját és kivett egy ötszáz frankost. Joseph alázatosan megköszönte és távozott. Egyenest egy kávéházba ment, megirta Raoul de Sauniéres bárónak a névtelen levelet, aztán pontosan, szabatosan leirta az őrnagy és a kis báró, Raymond megrablására tervezett összeesküvését. Ezt is mellékelte az őrnagytól ellopott irásokhoz a lepecsételt boritékba.

A kis báró a párbaj előtti éjszakát Neuillyben töltötte. Mielőtt lefeküdt, az öreg cselédnek lelkére kötötte, hogy másnap hajnali öt órakor ébressze fel, mert sürgős ügyben korán reggel be kell mennie a városba.

Ezen a reggelen kopogtatott be Joseph, az inas, Sauniéres báró szállodai lakására, meglepő leleplezéseivel s a titokzatos vaskos boritékkal, amelyet Sauniéres báró egy órával Joseph távozása után bonthat fel. De a sors másként akarta. Az órából még félóra se telt le, mikor a hotel groomja bekopogtatott, Olivier de Kermeriac néhány hevenyében papirra vetett sorával:

Raoul már nem is gondolt a zsebébe sülyesztett pecsétes boritékra. Esze nélkül sietett Olivier Kermeriachoz.

Raymond eszméletlenül, halálsápadtan feküdt az ágyban. Két orvos volt mellette.

- Hajszál hiján az lehetett volna! - felelte az egyik orvos. - Ha a golyó csak egy keskeny sávval feljebb vagy lejebb hatol be, betegünk már nem él. Igy azonban, ha nem tévedek vagy három heti nyugodt fekvés árán megussza.

- Egy tökéletesen idegen ember provokálta, akit eddig életében se látott. S akinek a neve, csodálatos módon azonos az övével. Ő is Raymond.

Raoul de Sauniéres báró felfigyelt. Eszébe ötlött, hogy előző este Blanche története is egy Raymonddal függött egybe. És hogy ma reggel Joseph... A láncszemek kezdtek összefüződni.

Az orvos intett, hogy a beteg kezd eszméletére térni, hagyják abba a beszédet. A szobában teljes csend és nyugalom legyen.

- Furcsa, - mormogta Raoul, miután az ajtót óvatosan becsukták maguk mögött - hát mindenkit Raymondnak hivnak?... mert én egy harmadik Raymondról is hallottam. Most már ugyanis tudom, hogy Blanche miért jött ilyen sebtiben vissza Párisba.

- A nagybátyjától, Brégny hercegtől örökölt vagyont vissza akarja származtatni a herceg törvénytelen fiának és igazságszerinti örökösének. Ezt a fiatalembert is Raymondnak hivják. Ameddig a herceg élt, a fia, titokzatos uton, minden évben megkapta az ötvenezer frankját. Brégny herceg hirtelen halt meg, végrendelet nélkül. Azóta...

- Megálljunk csak! - vágott közbe izgatottan Olivier. - De hiszen ez a történet feltünően hasonlit az én sebesült barátom történetéhez, ő is törvénytelen fiu, egy titokzatos pártfogója fényes jövedelemhez juttatta s ez a jövedelmi forrás egy-két év előtt hirtelen kiapadt. Az apjáról csak annyit tud, hogy herceg volt. Főrend...

Raoul felugrott. Mit is mondott Joseph?... "Raymond urtól el akarják rabolni a vagyonát és a nevét..." Lázas izgatottan kapta ki zsebéből a lepecsételt boritékot és felszakitotta. A boritékban feküdtek a Samuel őrnagynak és cinkosának való kilétét leleplező hiteles okmányok és Joseph vallomása, amelyben minden szépités nélkül feltárta az általa eljátszott szerepet is. Olivier, miután a papirokat átfutotta, a homlokára csapott.

- Most már értem! Az a krakéler fiatalember, aki Raymondot minden ok nélkül provokálta és hajszál hiján megölte, e két jómadár egyike volt. El akarta tenni Raymondot láb alól, hogy kényelmesebben játszhassa végig a szerepét. Raymond barátunkat most természetesen mindezekkel nem izgathatjuk. De bizzák csak rám az egészet. Maga csak maradjon Raymond mellett és ápolja. Én mindent elintézek.

A kis báró, mint aki jól végezte dolgát, délután a szokottnál is különösebb gonddal öltözködött. Alaposabb munkát végzett volna, ha Raymondot a párbaj helyszinén nyomban megöli, de pillanatig se kételkedett abban, hogy a sebesülés halálos. Még a legrosszabb esettől sem kellett tartaniok. Mert ha Raymond csodamódon felépülne, akkor is jó néhány hétig nyomná az ágyat. Az ő ügyük pedig már közeleg a befejezéshez. A szép "unokanővér" ma estére meghivta vacsorára! Világosan megmondta, mi célból. Ma este fogja megajándékozni az "őt jog és igazság szerint megillető" vagyonnal s ez esetben ők holnap már messze járnak. Pontosan hét órakor becsengetett a palotába. Blanche kedvesen, rokoni melegséggel fogadta. Bemutatta az anyjának. Szük családi körben vacsoráztak, de Blanche megjegyezte, hogy vacsora után néhány vendéget várnak. Közöttük a rokon Raoul de Sauniéres bárót. Vacsora után, mialatt a vendégek sorjában érkeztek, Blanche karonfogta az álunokafivért és a szobájába vezette.

- Mielőtt a társaság megzavarna, intézzük el az ügyet, amiért ma este idehivtam.

- Kedves Raymond, maga bizonyára nem tudja, hogy én nagybátyámtól, Brégny hercegtől, a maga apjától, közel négymillió frankot örököltem. Ez a vagyon a magáé. Ha szegény nagybátyám, aki egész életében kereste, magára talált volna, bizonyos, hogy adoptálta volna. Hiszen az volt a legkeserübb bánata, hogy a fiát és fiának az anyját meg nem találhatta. És ha nem halt volna meg hirtelen, gondoskodott volna magáról. - Blanche, mialatt beszélt, kizárta kis rózsafairóasztala fiókját és kivette a vaskos bőrtárcát, amelybe a közjegyzőtől átvett értékeket helyezte.

- Itt hárommillió fekszik. Bankjegyekben és értékpapirokban. Számolja át...

- Nem! Nem!... - ellenkezett hevesen a kis báró, miközben szive vadul dobogott a boldog izgalomtól és nagy erőfeszitésébe került az önmegtartóztatás, hogy Blanche kezéből a tárcát mohón ki ne ragadja.

- Fogadja el!... ismétlem, a magam megnyugtatására kérem. Én... nemsokára férjhezmegyek és emelt homlokkal akarok a férjem szemébe nézni..

- Az anyám kedvéért... Szegény, beteg, vak anyám kedvéért!... az ő szegény élete megszépitésért! - dadogta elérzékenyülten a kis báró.

Miközben Blanche-t követte a szalonba, mohó tekintettel vizsgálta, hogy az első adott pillanatban merre oldhat kereket.

Ahogy a hallon áthaladtak, az egyik inas éppen egy ujonnanérkezett vendégnek segitette le a kabátját. Hogy kedves vendég lehetett, a kis báró abból következtette, hogy Blanche élénken hozzásietett és látható örömmel üdvözölte.

- Jó estét Raoul!... jöjjön, hadd ismertessem meg az uj rokonnal! Emlékszik, tegnap este beszéltem róla...

Mialatt Raoul és a kis báró kölcsönösen meghajoltak, Blanche besietett a szalonba. Attól tartott, hogy a vendégeknek feltünik hosszas távolléte.

- Végtelenül örülök, hogy megismerhettem!... el sem képzeli, mennyire érdekelt a története. Nagyon lekötelezne, ha néhány percet nekem szentelhetne... egy kis bizalmas beszélgetésre. Karonfogta a kis bárót és visszavezette Blanche szobájába. - Itt zavartalanul elbeszélgethetünk.

A kis báró gyanutlanul követte, de mikor látta, hogy Raoul milyen féltő óvatossággal csukja be az ajtót, kezdte magát kényelmetlenül érezni. Raoul de Sauniéres visszafordult és merőben megváltozott arckifejezéssel szólt:

- Igen, - felelte nagyon önérzetesen a kis báró - atyám, Brégny herceg vagyona, amely igazság szerint engem illet.

- De... bocsánat... - ellenkezett most már jóval kevésbé önérzetesen a kis báró.

- Várjunk csak! - és Raoul fenyegetőn mérte végig. - Először is az ön neve nem Raymond és ön nem Brégny herceg fia.

- Ezt ön legjobban tudja, mert hiszen ma reggel meg akarta ölni azt, akit e név és vagyon megillet. Az ön neve Auguste Bridou, - folytatta élesen Raoul - s az apjának bormérése volt a Montmorency-utcában.

- Csak lassabban!... Ha rögtön vissza nem szolgáltatja a tárcát az értékekkel, átadom a rendőrségnek...

A kis báró hiába akart szabadulni. Raoul de Sauniéres vasmarokkal fogta a karját. Nem mozdulhatott.

- Egy, kettő!... elő a tárcával!... szeretném megkimélni a nagynénémet a botránytól, de ha rögtön ide nem adja...

A kis báró megértette a helyzetet. Zöldre sápadtan, fogait csikorgatva, dühtől eltorzultan adta át a tárcát. Raoul átszámolta a tárca tartalmát, de közben szeme sarkából a foglyát figyelte. Majd a tárcát belső zsebébe dugta és karonfogta a kis bárót.

- Most pedig visszamegyünk együtt a szalonba, nehogy Blanche gyanakodhasson. Tiz percen belül észrevétlenül távoznia kell. Megértett?

- Ma reggel egy kis baleset érte. Ne rémüldözzön. Csekélység az egész. S e kis baleset árán hercegi nevet és közel négymillió vagyont nyert.

Blanche tágrameredt szemekkel nézett rá. Azt hitte, Raoul hirtelen megőrült.

Samuel őrnagy esti tiz órakor a kis báró lakásában várta cinkosát. Utrakészülten. Megegyeztek, hogy amint a kis báró a drága zsákmánnyal megérkezik, az előre becsomagolt poggyásszal rögtön a pályaudvarra hajtatnak és még az éjjeli expresszel kereket oldanak. Türelmetlenül rótta fel s alá a szobákat. Tekintete egyre az órát kereste. - Féltizenegy!... - morogta idegesen rágcsálva a cigarettáját, - a milliók ugyancsak váratnak magukra!... hol késhet?

Már tizenegy felé járt az idő, mikor végre felberregett az előszoba csengője. Az inast szabadságolták, az őrnagy egyedül volt a lakásban. Megbeszélték, hogy a kis báró erős csengetéssel fogja jelezni az érkezését.

S most gyors egymásutánban, mintegy ideges kéz nyomásától, berregett a csengő.

- Jó, jó... elég már! - mormogta az őrnagy s már felpattantotta az előszoba ajtaját.

A következő pillanatban sápadtan tántorodott vissza. A küszöbön két civilruhás férfi állt. Az egyik a belső zsebéből előmutatta titkosrendőri igazolványát, a másik, mielőtt Samuel őrnagy magához térhetett volna, a zsebéből előrántott bilincset villámgyorsan az őrnagy kézcsuklóira kapcsolta...

- Parancsot nyertünk egy Walter nevü, volt osztrák fegyenc letartóztatására, akihez ön feltünően hasonlit, - magyarázta barátságosan a titkosrendőr.

Egy hónappal utóbb a Saint-Thomas templom előtt hosszu, fényes kocsisor táborozott. Az arisztokraták e kedvelt templomában kettős esküvőt tartottak.

Raoul de Sauniéres báró vezette oltárhoz a szép, komoly, megindultan boldog Giséle de Berthaut-t, a fiatal özvegyet.

A másik boldog pár Blanche de Guérigny volt és unokafivére, Raymond de Brégny herceg, aki királyi kegy alapján, apja nevét és rangját viselhette.

Az orgona bugása közben, a templomból távozó nászmenetben, a fiatal pár után, Olivier de Kermeriac karján egy szép, szomoruarcu, őszhaju hölgy haladt, akinek világtalan szemeiből a boldogság könnyei patakzottak...