Szappanos István
Emlékirataim
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
EMLÉKIRATAIM
I. AZ ELSŐ TIZENNÉGY ÉV
II. A SZÉLVIHAR - MENEKÜLÉS
Utolsó hónapok otthon
Velem, Nyugat-Magyarország
Josefsberg, Ausztria
1945
Menekülés tovább Josefsbergből
III. A HÁBORÚ UTÁNI ÉVEK
Mooseurach
1946. A második menekült év
1947
1948
Farsang 1948
Iskolás éveim 1947-48. Waldwerke
Érettségi után - újra otthon - Königsdorf
1949
Ez a láda
Kivándorlás
Utolsó visszapillantás
IV. COMING TO AMERICA
Brief background history and politics of the inter-war years
Communist revolution and following terror in 1918.
Regent Horthy (Mar 1920-Oct 1944) and his 24 years
Loss of territory, economic and military sanctions by the Trianon treaty
First 10 yrs begins definite trend to prosperity, 30's world depression.
Territorial revisions
World War II.
Wave of refugees: DP's
Years in Germany and Austria
Emigration
Arrival in USA
Our new life in America, September 1949.
1950
1951
1952 - The year in Korea
1953 - Back to civilian life
EPILOG
BEYOND THE EPILOG
APPENDIX
Előszó
Mikor az ember elér egy bizonyos kort, egyszerre fontossá válnak a rég elmúlt dolgok. Az ember gyerekkora, ifjúkora, és a mi esetünkben az a világkatasztrófa, ami bennünket elsodort otthonunkból, Magyarországból, szanaszét a világ minden tájára. És egy sürgető érzés vesz erőt az emberen, ezt mind le kell írni, mielőtt túl késő.
Kinek? Minek? Édesapám is evvel töltötte nyugdíjas éveit. Írt, kopogott az írógépe akárhányszor ott voltam náluk. Mutatta is mit csinál. Írja emlékiratait. Itt van, olvasd, Pistikám. És én csak udvariasan mosolyogtam és mondtam, jó, majd egyszer. Egyszer csak elment, örökre. És akkor kezembe került a sok száz oldalas sűrű sorokban gépelt kézirat, amit ő olyan nagy igyekezettel írt, nekünk. Egy korról, egy életről, amikor ő fiatal volt, és a magyar történelem apró gyöngyszemeiről. Egy régi, más világ terült elém, annak szépségeivel, egyszerű örömeivel, egy talpig becsületes, józan gondolkodású magyar ember életének tükrében. De sok kérdésem támadt, amit még szerettem volna részleteiben újra hallani. De már késő volt, már elment.
Talán jelen írásomnak is ez lesz a sorsa, talán még ez se. Utódaimnak írom, de írom azért is mert kikívánkozik, mert talán nyugodtabban hagyom itt ezt a világot, majd, ha tudom hogy mindezt nem vittem magammal. Mind a négy gyerekünk ír és olvas magyarul, de nem olyan gyakorlattal, hogy egy ilyen írást könnyedén élvezni tudjon. Dilemma előtt állok: magyarul vagy angolul írjam? Mindkét nyelven majdnem egyforma könnyedséggel tudnám ezt tenni, de valahogy úgy tűnik, hogy magyarországi életemet, annak sajátosságaival, hangulatával, kizárólag magyar ízével és szavaival nem lehet más nyelven visszaadni. Majd talán amerikai életem nagy részét, ha arra még sor kerül, angolul írom.
Apuka megírta élettörténetét, és befejezte azt az otthonunkból való menekülés idejével, élete 46.ik évében. Bár neki is mindennap írott naplója volt majdnem élete végéig, mégsem tartotta érdemesnek, vagy képesnek magát arra a feladatra, hogy a menekülés és az emigráció, számára végzetes és fájdalmas napjait, éveit újra átélje.
Én, jelen írásomban az első 14 év emlékei után folytatom, ahol ő abbahagyta. 15 éves voltam amikor elhagytuk otthonunkat Kecskeméten. Teenager éveim különös keveréke volt a még éretlen gyerek játékos világának, a serdülő diák a lányok iránt való ébredő érdeklődésének, és a világ új realitásaiba hirtelen belekényszerített felnőtt felelősségeket, feladatokat megkívánó életnek.
Nekem akkor a menekülés és az emigráció németországi évei egy borzalmas de nagyszerű kalandnak tűntek. A hazátlanság, a nehézségek, nélkülözések nem vágtak oly mély sebet tudatomba, mint szüleimnek. A hazai harmincas és negyvenes évek telítetten hazafias magyar társadalmi légköre, nevelése és mentalitása azonban maradandóan beolvadt egyéniségembe, ami későbbi felnőtt koromban életem irányát és értékrendszerét meghatározta. A németországi emigrációs évek nélkülözései és az elkerülhetetlen kemény munka, a fegyelmezett élet, úgy hiszem jobb, erősebb, és helytállóbb egyéniséget faragott belőlem, mint ha mindezeken nem mentem volna keresztül.
Milyen megdöbbenéssel és hitetlenséggel hallgattam, amikor Pajor Elemér a waldwerkei magyar menekült gimnázium filozófia és számtan tanára, aki egyben internátusunk szoba parancsnoka is volt, esti 'agytágító' elmélkedéseiben ezt a témát fejtegette. Hogy lehet azt mondani, hogy ez a küzdelmes, keserves élet jó lehet!!... Megengedte a sors, hogy 1969-ben Burg Kastl-ban még meglátogathassam a tanár urat, és megköszönhessem neki azokat a bölcs gondolatokat.