Gyakran borulok édes reménynyel puha vánkosimra, reménynyel, hogy nyugalmat, enyhet találok az álom karjaiban; - de hasztalan! rémkint lebegnek elém e történet egyes szakai, egyes személyei, s mint büntető furiától ostorozott, riadok fel ollykor álmombul, az éber gyötrelem még fájdalmasabb, még kínosabb érzetére. Tanuja voltam a következő történetnek, mellynek emléke fen marad lelkemben - örökre, kiirthatlanul!

Nagy-Várad kelet-észak felőli részén ékes egyház áll, szép, magas, téres helyen. Megható szavu harang szólal fel nagyobb ünnepeken ez egyház egyik tornyából, a levegőt mérföldekre megreszkettetve maga körül. A jámbor népet áhitat szállja meg e hangok hallatára... Volt kor, ártatlan gyermekéveim eltünt boldog kora, mellyben e harang szózatát hallani rám nézve bájhatásu élemény volt. Most csak kinzólag illetnek e hangok engemet.

S nemcsak helyben, de messze távolban is szenvednem kell.

Gyakran jelen meg kinzó rémül e torony álmaimban, nagyon gyakran. Majd dülni kezd, s én alatta állok... és futnék és öldöklő élet-szeretet ostoroz a menekülésre; de mintha meggyökerezve volnának lábaim, helyből nem mozdulhatok. Nincs nagyobb szenvedés, mint erős vágygyal birni a tett véghez vitelére, midőn az akarat a vágynak, az erő az akaratnak nem képes engedelmeskedni.

Majd gyászos jajszóval zúgnak össze a kettős torony harangjai álmom közepett, legkedvesbimnek, enmagamnak halálát hirdetve. Zokogva sirok álmomban fen magam felett, mert iszonyu rémletes halállal multam ki... Oh, én félek a haláltól!

Majd vad lángözön terül el a torony csúcsain, gyorsan elharapozva mindenfelé, ... s mintha nekem, és csak nekem volna kötelességem és hatalmam megmenteni az élők nagy seregét, kik az egyház belsejében jajgatva várnak kínos halálra...

És futkosok, küzdök és izzadásig fáradok az életmentés óriási munkájában. S midőn megpihenve nézném fáradságim eredményét, midőn a megmentett emberekre tekintve, öntudatom érdemlett örömét akarom élvezni, mit látnak szemeim? Minden, mit az égő lángok közül kihordtam, halotti tetem, sárga csontok, undoritó emberromok halmazából áll.

Jaj nekem!

És máskor óriás karokat emel álmomban e torony ellenem s csatára hí fel, mint megsemmisitendő pygmaeust... Vagy szárnyai nőnek s csuda alaku sas lesz belőle, melly üldöz, körmöl, szaggat engem, ki szelid galamb lettem...

Szelid galamb én? Hahahaha!

Örökre kiirthatlanul megmarad e történet emléke lelkem kínzójául - örökre, kiirthatlanul!