---

Tartalom

Történelmi népballadáink (Ráduly János)

1. Szilágyi és Hagymási
2. Kinizsi Pál
3. Bíró János, Bíró Kata
4. Bíró Anna, Bíró Éva
5. Fogarasi István
6. Szép Kalára
7. Tatárrabságban levő erdélyiek dala
8. Basa Pista
9. Vitéz Kádár István
10. Rákóczi Sámuel
11. Kerekes Izsák
12. Rákóczi-nóta
13. A madéfalvi veszedelem
14. Fordulj, kedves lovam
15. Bukovina, mit vétettem
16. Most jöttem Erdélyből
17. Ideje bujdosásimnak
18. Dancsuj Dávid
19. A katona
20. Váradi
21. Már feljött az a nap
22. Áldja meg az Isten
23. Látom a szép eget
24. Világosi hír. 1849. aug. 13.
25. Honnan jössz te oly leverten?

Szómagyarázat
Irodalom

---

Bevezető

A Virágim, virágim, drága szép virágim című, régi népballadákat tartalmazó kiskönyvünk (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010) bevezető soraiban utaltunk arra, hogy a balladaköltészet egyik szép elágazása a "történelmi, hősi vállalkozásokról stb. szóló elbeszélő költemények" (Ráduly, 2010. 6.). Egyik-másik kutató - a témáról beszélve - szegényes rétegnek minősítette az ide besorolható alkotásokat. Magunk átforgattunk jó néhány fontos gyűjteményt, s meglepetten tapasztaltuk/tapasztaljuk: a történelmi népballadák tisztes helyet foglalnak el népköltészetünk egészében.

Kis "gyűjteményünk" élére két olyan ballada változat került (Szilágyi és Hagymási, Kinizsi Pál), amelyeknek magva a 15. század (1400-as évek) második felében lezajlott eseményekhez kötődik.

Vargyas Lajos jegyezte meg a Szilágyi és Hagymási kapcsán, hogy "népi följegyzéseinél sokkal régebbi a történet maga." Utalt arra, hogy Mátyás király nagybátyja, Szilágyi Mihály "állítólag kétszer is volt török fogságban (...) Hagymási László pedig a birtokával szomszédos főúr volt" (Vargyas, 1976. 334.) Kinizsi Pál neve az 1479-es kenyérmezei viadallal vált Európa-szerte közismertté: a török feletti nagy győzelem megtermékenyítőleg hatott népköltészetünkre. A történelmi feljegyzések mellett mondák, népi elbeszélések, dalok keletkeztek. Közölt szövegünket a néphagyomány őrizte meg (Ráduly, 1997. 48-54).

Ma már köztudott, hogy Szilágyi és Hagymási történetének első irodalmi feldolgozása 1561-ből való (Szendrői Névtelen), a Kinizsi-témát pedig 1568-ban, illetőleg 1569-ben ketten is "megverselték": Nikolsburgi Névtelen, Temesvári István.

Vargyas megállapítja: "A népballada nemcsak rövidebben adja elő az eseményt, hanem teljesen más megfogalmazásban is." Itt most két sort idézünk, bizonyságképpen a kétféle megfogalmazás eltérő voltára: Szendrői Névtelen: "Nem messze azért császár házátul lám a tömlöc vala, / Kiben két vitéz és fő úrfiak bévettettek vala."

A népballada: "Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk / Császár tömlecébe - két gerezd szőlőért."

Feltűnhet a népi megfogalmazás ritmikai "mássága": az elsőben a sorok tizenhat, a másodikban tizenkét szótagúak.

A tatár-török világ "momentumait" őrzik a Két rab testvér, Két rab nővér, A töröknek eladott leány balladatípusok (3-6. sorszámúak). Igazi nagyballadák ezek, gazdag cselekménysorban beszélik el a történelmileg is igazolható "eseteket". Ezen túlmenően pedig általános emberi mondanivalót hordoznak: a szülőföldhöz való ragaszkodás példázaterejű megnyilatkozásaival szembesül a mai olvasó.

II. Rákóczi György 1657-es, szerencsétlenül végződő lengyelországi hadjáratának eseményei is visszhangra találtak a népköltészetben. "Tizennyolcezeren vagyunk nagy ínségben" - panaszolja a rabságba hurcolt magyar vitéz. Eme korból való a Basa Pista tragédiáját megéneklő szövegünk is, amelynek hőse "Lengyelországnak határán" csatázik meg a gyilkosokkal. Pontosan adatolható a Rákóczi Sámuel-ballada keletkezése: "II. Rákóczi László (kinek neve a balladában Sámuelre változott) II. Rákóczi György erdélyi fejedelem unokatestvére volt, 1662-ben vakmerő csellel vissza akarta foglalni a töröktől Nagyváradot. Kísérlete azonban nem sikerült, elfogták, bebörtönözték és kivégezték" (Faragó, 1965. 279).

Épp ezekben az években - pontosítva: 1658-ban - keletkezett a vitéz Kádár István históriás ének is, amelynek egyes epizódjai a nép ajkára kerültek, dallamos szövegváltozataikat a későbbi gyűjtők megtalálták, rögzítették (Ráduly, 2009. 17-20.).

Külön szólunk a Kerekes Izsák-balladáról, amelynek szüzséje régi-régi motívumok újrafogalmazott részleteit őrizte meg, akárcsak a Szilágyi és Hagymási. Kutatóink joggal állapították meg, hogy a ballada "az elveszett hősi epika nagyon kevés kimutatható maradványainak egyike" (Demény István Pál, 1980. 5.).

Mikor történhetett az újrafogalmazás? Faragó József kutatásai szerint valamikor az 1700-as évek legelején, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának éveiben, "amikor Szeben helyőrsége gyakran megtámadta a környező falukat" (Faragó, 1965. 284.)

Kiadványunkban beiktattuk a Rákóczi-nóta című verset is, amelyet balladás kesergőnek, a hős elődök nagy megidézőjének tekintünk. Lám: "Tenger rajtunk a fegyver, / Mert a német rajtunk hever, / S igen ver." Szövegéről ilyen fölemelően nyilatkoztak a kutatók: "A XVIII. század derekán keletkezhetett, átfogó képet ad a magyar társadalom helyzetéről a szatmári árulást követő évtizedekben (...) Ismerte Csokonai és Kazinczi, ez volt Kölcsey és Petőfi Rákócziról szóló költeményeinek ihletője is (...) Thaly Kálmán 20 változatát ismerte" (Dávid-Tordai, 1956. 303).

Nos, épp a változatok sokasága igazolja népi elterjedtségét, a drámai állapot pedig, amelyet megörökít, tökéletesen balladisztikus.

A 13-as számú szövegünk (A madéfalvi veszedelem) javarészt már katonaballada, amely viszont "Madéfalva felgyújtását" adja elő, tehát egy kisközösség elpusztításáról szól. Igazi történelmi ének.

A 14-18-as számú szövegeinket Bujdosóballada típuscímmel láttuk el, van köztük olyan, amely föltehetőleg a XVII. században keletkezett, és vannak újabbak is. Olyan alkotások ezek, amelyek javarészt a történelmi események kiváltotta elbujdosás keserűségeit éneklik meg. Bizonyos mértékben az úgynevezett siratóballadák rokonaival van dolgunk. Az "Utolszor borulok a hazai földre" állapotot a népköltészetből jól ismert "fogásokkal" ábrázolják.

A Katonaballadák típuscímű alkotások (19-23) "minden bizonnyal a XVIII. században, az állandó hadsereg megalakulása (1715) után keletkeztek" (Demény István Pál, 1980. 34.). Több olyan nyelvi formulát tartalmaznak, amelyek klasszikus értékű történelmi balladáink, históriás énekeink tartozékai voltak. Itt csak egyetlen példát: Vitéz Kádár István szövegében fontos motívum a következő: "Kiontom véremet én szegény hazámért, / Ezenről meghalok kedves nemzetemért." A 22. szövegben ez a motívum így hangzik: "Éltemet áldozom a magyar hazámért, / Véremet kiontom a magyar nemzetért." Ugyanez a 23. szövegben: "Felkötöm a kardot apámért s anyámért, / Megforgatom én a szép magyar hazámért." Nos, épp ez a nemzetben, hazában való gondolkodás emeli a katonaballadákat epikus (elbeszélő) népköltészetünk szerves részeivé.

A 24-25. (egyben két utolsó) szöveg a Világosi fegyverletétel típuscímet kapta. Olosz Katalin foglalkozott vele behatóbban, külön tanulmányban taglalta kivételes értékeit. Idézi Pogány Pétert, aki ezt írta: "legnagyobb verseink közt illenék számon tartani nemzeti líránkban" (Olosz, 2003. 164.). Magam itt a "líránkban" szó mellé oda teszem a "történelmi ballada" vagy "történelmi ének" két kifejezést is. A második, a kibédi változat (25.) - amely a néphagyományban maradt fenn - tartalmazza a már emlegetett nemzetben való gondolkodást, hangulati világa pedig egy tőről fakadt legszebb siratóballadáinkkal és katonaballadáinkkal. Tragikus hangnemű a befejező rész is: "Világos te, honnan vetted a neved, / Átkozott legyen az egész életed." Az átokformula klasszikus balladáink egy részének megszokott zárómozzanata.

Meg kell említenünk - most már utólag - a Váradi című katonaballadát (20-as sz.), amely az 1849-es esztendő utáni eseményekről szól. Faragó Józsefet idézzük: "Az 1848-19-es forradalom és szabadságharc bukása után, 1851-52-ben Váradi József a Székelyföldön szervezőmunkát végzett egy újabb felkelés előkészítésére. Az osztrák hatóságok elfogták, és 1853-ban Sepsiszentgyörgyön kivégezték." A szöveg utolsó versszaka így hangzik: "- Ti legények, ügyeljetek. / A németnek ne higgyetek. Én ha hittem, veszem hasznát, / Viselem a gyalázatját." Teljesen nyilvánvaló az ének katonaballada jellege (Faragó, 1965. 311.).

Zárásképpen jelezni kívánjuk, hogy mostani anyagunk összeállításakor egyik-másik típuscímen módosítottunk, árnyaltunk, például a Szilágyi és Hagymást ballada esetében.

A két változatban ismeretes történet eddig két címmel, típuscímmel "futott": Császár tömlöcéből szabadult úrfiak, Két magyar úrfiak. Új típuscímünk: Két rab vitéz. Indokunk: a ballada frissen előkerült prózai változataiban (közölni fogjuk!) nem szerepel az úrfi szó, a császár helyett pedig az egyikben szultán fordul elő. Mindenikben közös viszont a fogságba esett rab vitéz megjelölés. Ezt tekintjük irányadónak.

Általánosítottuk a Bujdosóballada, illetőleg Katonaballada típuscímeket is. Az ide besorolt szövegeket eddig többféleképpen minősítették: vitézi ének, bujdosóének, rab-, katonaének, katonadal, búcsúzó ének, siratóének, katonaballada, katonabúcsú stb. Egyszerűsítésünkkel a könnyebb tájékozódást kívánjuk szolgálni. Típuscímet kapott a két utolsó, 24-25. szöveg: Világosi fegyverletétel. Lényegre tapintó megnevezés.

A balladák közlési módjáról: a szövegeket sorszámoztuk, a balladacímet a zárójeles típuscím követi, néhol elmaradt. Az epikumok végén feltüntettük a helységet (szék, megye), ahol a gyűjtők rájuk találtak. Ezt a forrásanyag megjelölése követi, itt oldalszámot vagy kötetbeli sorszámot adtunk. Végül a gyűjtő (közlő) neve szerepel. Aki többre kíváncsi, megtalálja őket a felhasznált gyűjtemények jegyzetanyagaiban.

Munkánkhoz Irodalom és Szómagyarázat című fejezetet csatoltunk.

Ráduly János

---