Déryné Széppataki Róza
Déryné naplója
TARTALOM, UTÓSZÓ
Tartalom
ELSŐ KÖTET
I. RÉSZ. Gyermekkori emlékek és benyomások (1793-1809)
II. RÉSZ. Pesti élmények a színi pályán és a közéletben
III. RÉSZ. Vándorúton keresztül-kasul a hazán.
MÁSODIK KÖTET
IV. RÉSZ. Székesfejérváron (1821-2), Pesten (1822), Miskolcon, Debrecenen és Egeren át (1823), Kolozsvár felé.
V. RÉSZ. A kolozsvári állandó színházban eltöltött első évek
VI. RÉSZ. Kassán.
HARMADIK KÖTET
VI. RÉSZ. (Folytatás) Kassán.
VII. RÉSZ. Az állandó szinház kötelékében Pesten, majd ismét vándoruton.
Utószó
A sorstól nem adatott meg Dérynének az a kedvezés, hogy Önéletrajzát befejezhesse. A toll kiesik kezéből, s néhány hétre a leírt utolsó sorok után, egyszerü tölgyfakoporsóban, a szegények temetőjébe viszik kórságtól évek óta gyötört földi maradványait. Pedig igazán sietett. Még rettenetes betegsége, - a vízkórság, - se tartóztatja vissza az írástól. Sokszor hónapokig egyetlen sort se képes írni s alig épül föl, már is tollat ragad, hogy háláját lerója Egerváry Ödön irányában, mint a ki sok utánjárással, számára 100 forint segélydíjat eszközölt ki a Radnóthfáy-alapból. Mert, - nem szabad erről megfeledkeznünk, - Déryné Önéletrajza nem öndicsekvésből iratott, hanem nemes hálából egy oly szívességért, mely neki hihetetlen örömet okozott, holott egyébre is számot tarthatott volna a mi fölfogásunk szerint, ennél az alamizsnánál.
De az ő életpályájának éppen ez a szerénység egyik legjellemzőbb vonása. Szerény volt mindig, valahányszor egyéni érdekeit kellett közérdekért háttérbe tolni. Szerény volt, valahányszor mások igazán nagyobb érdemeit kellett megtisztelni. Szerény volt valahányszor csak pályatársai érdekeiért a maga igényeit kellett korlátok közé szorítani. Ez a szerénység természetesen nem zárta ki, hogy jogai mellett kardoskodjék, valahányszor a közérdek mögött leplezett önzést, a siker mögött színpadi s színpadon kivüli ármányt, az önzetlenség mögött kaján haszonlesést látott.
Nincs terünk, hogy egyénisége, színi pályája rajzát naplója, levelezése és az egykori hírlapi följegyzések alapján ezúttal részletesen adhassuk, azért e helyütt - az Önéletrajzban való könnyebb tájékozás végett - csupán életrajza főbb adatait mondjuk el, hogy az olvasóközönség ebbe a keretbe könnyebben beleilleszthesse mindazt, a mit oly kedves közvetlenséggel maga mond el élete utolsó éveiben.
Dérynénk anyjának családi neve Riedl Anna, kinek első férje Dr. Prosán volt. (l. I. k. 6. fej.). A kora özvegységre jutott nőnek kezét aztán egy Bécsből hazánkba szakadt gyógyszerész: Schenbach József kérte meg regényes körülmények között. Ebből a házasságból csak két leánygyermek született: Róza (Déry Istvánné) és Jeanette (Kilényi Dávidné.)
A kis Róza születését 1795 karácson estéjén maga Naplóirónk mondja el az I. fejezetben.
Nem valószínü, hogy Patyikás Rózsi - mint magát kedélyeskedve nevezi - 1809 tavasza előtt került volna Pestre, de az viszont bizonyos, hogy 1810 március 29-én Hamletben, szoktatóul némaszerepet kap és első beszélő szerepe az E g y p t o m i ú t c. színdarabban, a szobalány, 1810 április 8-án.
Déryné tehát színi pályájának első lustrumát 1810-15 Pesten tölti el. Négy ízben megfordul Székesfejérvárott 1813 októberben, 1814 ápril-májusban; októberben és november-decemberben, de állandó helye a társulatnak Pest.
Pályája második időszaka 1815-1819-ig Miskolcon telik el. Mielőtt oda jutna, 1815-ben Egerben játszik. Miskolcról Kassára megy a színtársulattal vendégeskedni 1816-ban, 1817-ben május, 1818-ban november és 1819-ben március havában. Innen kezdve vándorúton találjuk egész 1823-ig, midőn Kolozsvárott színi pályájának s egész életének uj korszaka nyílik meg. 1819 szeptemberben Szombathelyen van s 1819 októbertől 1820 tavaszáig Komáromban; de 1820 tavaszán Győrött, majd Szombathelyen találjuk, junius 24-tól julius 27-ig Pozsonyban van, hol rég nem látott "tavaszával" a hosszas távollét utáni első viszontlátás örömeit élvezi; julius végével Sopronban, augusztusban Kismartonban ünnepelik, de októberben visszakerül Komáromba, honnan 1821-ben a székesfejérvári színtársulathoz szerződik. 1822 elejével Pécsett játszik, majd visszamegy Fejérvárra, hol őszig a társulat tagja. Megfordul áprilisban, juniusban Aradon és 1822 november havában Pestre jön "megmenteni a magyar becsületet." Az 1823. év tartózkodási helyei nem egészen bizonyosak. Visszamegy Miskolcra, megfordul Nagyváradon, Balaton-Füreden is, de december végén Egerben van, honnan a kolozsvári színtársulat tagjai megszöktetik.
Kolozsvárra feledni megy. Tavaszával megszakad a benső viszony (Prepelitzay S. megnősül) és egy uj szerelmi történet kezdődik Szentpétery Zsigmonddal, mely komoly összezördüléssel végződvén, egyik ok volt arra, hogy 1827-ben elhagyja Kolozsvárt. Ezzel a vándorlás második nagy korszaka kezdődik. Megfordul Szegeden (junius), Szabadkán (julius-aug.), Pécsett (szept.-okt.) és Székesfejérvárott (október közepén), majd október 27-dikén Pestre kerül s a társulat operaelőadásaival lázba ejti Pestnek kezdetben aggódó magyarságát.
Ez a vállalkozás azonban szomoru véget ér 1828-ban, ugy hogy télvíz idején kell ott hagyni a magyar fővárost. Elképzelhetjük, minő kellemetlenségekkel járhatott abban az időben egy téli utazás, - még postakocsin is - de a szükség reákényszeríti s 1828. február 17-én már Miskolcon lép föl. Az 1828. év folyamán rövid időre Kassán kétszer is megfordul, majd Nagyváradon, miglen 1828 októberével állandó tartózkodásra Kassára kerül. A Kassán töltött tíz év (1828- 1839.) életének legnyugodtabb, müvészetének delelő korszaka. De hogy mit jelentett abban a korban egy elsőrendü művésznő, "állandó" tartózkodása, ide jegyezzük, hogy minden év tavaszától októberig hol vendégszerepel. 1829-ben Debrecenben, 1830-ban Eperjesen, Ungváron, Beregszászon, Mármaros-Szigeten, Kolozsvárott, Debrecenben. 1831-ben Bártfán, 1832-ben Aradon, Temesvárott, Nagybecskereken, 1833-ban Kolozsvárott, Nagyváradon. 1834-ben ismét Kolozsvárott, 1835-ben Balassa-Gyarmaton, Budán, Debrecenben, 1836-ban Kolozsvárott és Budán, 1837-ben Eperjesen s Pesten a Nemzeti Színháznál van (akkor "Pesti magyar színháznál."). Itt 1838 őszéig tartózkodik, midőn kötelezettségei visszahívják Kassára. Egy év elteltével 1839/40-re Kecskés Károlylyal maga akarja kibérelni a kassai színházat, s miután ez nem sikerül neki, végképp búcsut mond Kassának s oda soha többé vissza nem tér.
Ezen időszakra esik barátsága gróf Csáky Tiborhoz. De itt kezdődik pályájának hanyatló kora is. Midőn Kolozsvárott vendégszerepel, 1839 május végétől szeptember végéig, már csak a régibb nemzedék kedvence, a fiatalság másokért rajong. 1840/41-ben Kolozsvárott van, 1840. december 10-től ő veszi át a belkormányt, 1841 május közepén elmegy és csak 1842 márciusra tér vissza, - de ebben az évben már megszünt a közönség kedvence lenni. Naplója csak eddig a korig terjed. Nem hiúságból hallgatja el a hanyatló évek történetét, - de mert a halál vet véget életírásának.
A szini pályán 1852-ig müködik, aztán kibékül férjével s annak 1862 január 8-án bekövetkezett haláláig együtt lakik vele Diós-Győrött. Ezután Miskolcra költözik, hol özvegygyé lett nővérénél Kilényi Dávidnénál éli élte utolsó tíz évét. Nemsokára azonban beköszöntenek a nélkülözés s testi szenvedés napjai, de a véletlen kegyelméből megismerkedik Egerváry Emiliával, a ki testvérének, Egerváry Ödönnek leírván a művésznő szomoru helyzetét, némi javulás áll be sorsában. Ekkor határozza el magát - 1869. julius 28-áról írott köszönő-levelében, - hogy megteszi azt, a mit eddig Vahot Imrének, Kazinczy Gábornak megtagadott: megírja Önéletrajzát s Egerváry Ödönnek szánja a munkát. Kezdetben lassan indul meg, de 1870-től kezdve gyorsan halad előre. Így készül el munkája 3 év alatt, mert 1872 szeptember 29-én örökre lezárja szemeit. Közbe annyit betegeskedik, hogy legalább egy évet teljes tétlenségben kell eltöltenie. Az utolsó évben a vízkórsághoz köszvény is járul, sőt egyik szeme világát el is veszti, gyertyavilágnál pedig éppenséggel nem tud dolgozni, de azért írja Önéletrajzát, leveleiből pedig csodálatos jó humor áradoz felénk. Ránk maradt legutolsó - sajnos, keltezés nélküli levelében már bevallja, hogy nem tud többet írni, de azért keresztényi megnyugvással így fejezi be sorait: "De legyen ugy, miként odafönt az én jó Atyám elvégezte sorsomat."
Életének hátralévő történetét élőszóval mondotta volna el keresztleányának Farkas Rózának, ennek azonban hiteles följegyzését ekkoráig nem ismerjük.
Temetése nagyon szomoru befejezése volt életének: egyszerü tölgyfakoporsóban a miskolci "nagyleány-sírkertbe" vitték a mindenkitől elfeledett, elhagyott művésznőt, siratatlanul, mert vonzalmának utolsó tárgyát, keresztleányát a haláleset betegágyba döntötte. Igaza volt Egressy Gábornak, midőn azt írta róla: "Azon nemesen küzdők sorában tiszteljük őt, kik nélkülöznek, de nem élveznek, kik vetnek, de nem aratnak"...
A magyar szinészet története azonban a legfényesebb nevek sorában az övét mindig az elsők közt fogja emlegetni. - Önéletrajza pedig fön fogja tartani nevét a magyar írónők legjobbjai mellett.
*
Önéletrajza a Nemzeti Muzeumban őriztetik, a hová Egerváry Ödön fia utján került.
Teljes szövegében ezúttal jelenik meg első ízben. Az a kiadás, melyet két kötetben 48 ívnyi terjedelemben Törs Kálmán rendezett sajtó alá s a Kisfaludy-társaság adott ki 1880-ban, már terjedelmével is mutatja, mennyiben különbözik emettől; egyébként arról mindenki személyesen is meggyőződhetik.
Mi azon voltunk, hogy az Önéletrajz jellegzetes pongyolaságán ne változtassunk, az ismétléseket is meghagyjuk, szóval hitelességét azzal is emeljük, hogy minden följegyzését úgy adjuk, a mint az szeretetreméltó közvetlenséggel, kusza keresetlenséggel folyt tollából.
B. J.