---

Tartalom

Előszó

I. KÖZELÍTÉSEK
Veres András: A modern magyar irodalom megteremtésének dilemmái (a zsidó és nem zsidó szereplők oldaláról)
Széchenyi Ágnes: Az asszimiláció kérdései a dualizmus (1867-1918) korában a magyar irodalom tükrében
Adam Bžoch: Mi értelme van szlovák zsidó irodalomról beszélni?
Blanka Soukupová: A csehországi zsidó kisebbség identitása a modern korban. A kisebbségi irodalom mint az identitás kifejeződése
Berkes Tamás: A csehországi "zsidó kérdés" legújabb cseh szakirodalma
Milan Žitny: Franz Kafka életművének szlovák és cseh recepciója. Néhány megjegyzés
Dorota Krawczyńska: A holokauszt (és következményei) a lengyel irodalomban

II. PORTRÉK
Görözdi Judit: Magyar-zsidó írói identitások Szlovenszkón. Szenes Erzsi és Szabó Béla önéletírásai
Dagmar Kročanová: Gejza Vámoš, a két háború közti szlovák irodalom letört ága
Gabriela Magová: Hová soroljuk Leopold Lahola műveit?
Turi Tímea: Esetlegesség, közvetlenség, naivitás. Szép Ernő Emberszag című regénye és a zsidó identitás
Balogh Magdolna: Aleksander Wat identitásai

Summaries

---

Előszó

Kötetünk annak a 2011 novemberében rendezett nemzetközi konferenciának az anyagából nyújt válogatást, amelyet a Vannak-e közép-európai zsidó irodalmak? munkacím alapján hirdettünk meg, s amelyre az MTA BtK Irodalomtudományi Intézete és a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézete (Ústav svetovej literatúry SAV) együttműködésének keretében került sor. A konferencia felhívása a nem héber és nem jiddis nyelvű irodalmakra kérdezett rá, vagyis arra kerestük a választ, hogy térségünk egyes nemzeti irodalmain belül kirajzolható-e egy olyan, az adott nemzet nyelvén született, de világosan elkülöníthető irodalmi korpusz, amelyet az egymással is feleselő mai diskurzusok a "zsidó" képlékeny és többféleképpen értett fogalma alapján jelölnek meg. Egy lehetséges tipológia vázlatán gondolkodtunk, miközben azt is vártuk a szlovák, lengyel, cseh és magyar részvevőktől, hogy számot adjanak a régiónkon belüli nemzetek "zsidó" komponensének kulturális specifikumáról, ahogyan az a 19-20. század közép-európai történelméből és kultúrtörténetéből kiolvasható.

Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy mind tematikájában, mind megközelítési módjában eltérő, vegyes jellegű előadásokra számíthatunk, melyeknek fogalomhasználatát hiábavaló volna egységes értelmezési keretbe illeszteni, hiszen nemcsak az egyes nemzeti diskurzusok feleltethetők meg nehezen egymásnak, de a "zsidó" fogalmát valamiképpen tételező tényadatoknak is eltérő súlya és helyi értéke van a térségbeli országokban, a tágabban vett nemzeti kultúrákban. Ebből következik, hogy az irodalmi művekre koncentráló kérdésfeltevések mindaddig légüres térben tapogatóznak, amíg a történeti folyamat összetett képleteit a különböző társadalomtudományi diszciplínák mozaikkockáiból nem sikerül összerakni. A tényadatok szükséges ismeretén túlmenően - sőt arra visszatekintve - arról is szó van, hogy a hagyományos fogalomkészlet (nacionalizmus, antiszemitizmus, asszimiláció, identitás) folyamatos felülvizsgálatra szorul. A különböző előfeltevések és beszédmódok kritikája legalább annyira része a témának, mint amennyire az újrafogalmazása.

Ahogy a környező, rokon fejlődésű országokban, úgy magyar környezetben is gazdag és ellentmondásos értekező irodalom keletkezett az elmúlt negyedszázadban a "zsidóság" helyéről és történeti szerepéről a társadalmi modernizáció folyamatában. A "zsidó" szó idézőjeles használata azért indokolt, mert a különböző elbeszélések normatív szóhasználatában gyakran keverednek a "zsidók" közösségi orientációjának referenciái (felekezet, nemzetiség, származás, kettős identitás, asszimiláció). Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a politikai antiszemitizmus térnyerésével a definitív megnevezések elkerülhetetlenül érintkeznek a hagyományban működő (nem is feltétlenül mérgezett) ideológiákkal. Ezek dekonstrukciója nélkül aligha lehet a szóhasználat tudományos kontrollját érvényesíteni. Márpedig a nacionalizmussal foglalkozó nemzetközi irodalom tükrében az "esszencialista" szóhasználat nem csak elavult, de érvényét is vesztette. A közösségi homogenitást tételező nemzetfelfogás ugyanis figyelmen kívül hagyja a modern nemzet konstruált jellegét, s az etnikai csoportot természettől adott entitásként fogja fel. Ennek következménye, hogy az átszínezett múltra hivatkozó etnikai nacionalizmus igyekszik összeolvasztani a közösség kulturális és politikai fogalmát. Talán nem nehéz belátni, hogy a nacionalizmusnak ez a változata azért érintkezik az antiszemitizmussal, mert tagadja az egyén jogát arra, hogy megválaszthassa kulturális értelemben vett nemzetiségét.

Mindennek legjobb példája a magyar történeti irodalomban már alaposan tárgyalt folyamat, amely az izraelita vallású lakosság nagyszámú és polgárosodó csoportjainak az elmagyarosodását, majd 1918 utáni hátrányos megkülönböztetését írja le. A "zsidó" fogalma magyar kontextusban elválaszthatatlanul összefonódik az asszimiláció elutasításával, ezért a "zsidókérdés" kifejezést általában azok használják, akik a fentebb értelmezett etnikai nemzetfogalom jegyében az asszimilációt káros vagy elvileg lehetetlen opciónak tekintik. Amikor a magyar állam törvényileg definiálta a "zsidó" fogalmát, kizárva a zsidókat a nemzeti közösségből, azt a nézetet is kodifikálta, hogy a nemzeti közösséghez való tartozás nem az egyéni önbesorolás függvénye. Ami ezután következett - a tulajdon elkobzásától a haláltáborokba való deportálásokig - végzetes törést idézett elő a zsidó származású magyar lakosság társadalmi integrációjában. Ez a traumatikus tapasztalat azonban nem csupán azokat érinti, akik valamilyen értelemben "zsidónak" tekintik önmagukat, mert az események visszavonhatatlanul beíródtak a magyar nemzetfogalom diskurzusába. Ennek tudományos reflexiója tehát erkölcsi kérdés is, amely előírja a nacionalizmus szakszerű kritikáját éppúgy, mint a beszédmód megválasztásának finomra hangolt követelményét.

...

Berkes Tamás

---