Az a raj, amelynek parancsnoka, a káplár, a puccerrel jóban volt, mindig pontosan értesült arról, hogy mikor lesz a támadás. Ha a tisztiszolga azt mondta, hogy: Két óra harmincöt perckor futni fogunk – akkor az osztrák katonák pont két óra harmincötkor nekiláttak az ellenségtől való megszabadulás hadműveletének.

A tisztiszolga intim összeköttetésben állott a tábori konyhával is. Szívesen tartózkodott a kondérok körül, ahol ő osztogatta a parancsokat. Mintha csak a vendéglőben az étlapot diktálná.

– Bordáshúst adj – mondotta a szakácsnak –, tegnap ökörfarkot adtál. Egy darab májat is adhatsz a levesbe. Tudod, hogy a lépet nem szeretem.

Azonban az ilyen puccer legjobban mégis ahhoz értett, hogyan kell pánikot csinálni. Ha az állásokat bombázták, rendesen a nadrágjába szaladt a szíve. Ilyenkor összes csomagjaival és urával együtt behúzódott a legbiztosabb fedezékbe, a pokróc alá dugta a fejét, nehogy valamilyen gránát észrevegye, és semmi más kívánsága nem volt, csak az, hogy ura valamiképp megsebesüljön, hogy mihamarabb elmehessen innen a biztos hinterlandba.

A pánikot leginkább nagyképű titokzatosságával rendezte: – „Azt hiszem, már pakkolják a telefont!” – tudatta bizalmasan valamelyik rajparancsnokkal. És egyenesen boldog volt, ha azt mondhatta, hogy: – „A telefont már össze is pakkolták”.

Senki se futott olyan frissen, mint a puccer. Ilyenkor egészen megfeledkezett arról, hogy a gránátok repülnek és hogy a hátán a csomagok sokasága van. Futott, mint a bolond, lehetőleg oda, ahol a trén tartózkodott. Nagyon szerették az osztrák trént ezek a tisztiszolgák és felséges élvezettel szállíttatták magukat a trénszekerekkel. Legrosszabb esetben a szanitéc kocsira kapaszkodtak fel. De ha véletlenül gyalog kellett menniök, olyan pofát vágtak, mintha emberi méltóságukban sértették volna halálra. Ebben az esetben a gazdájuk csomagját elhagyták valahol és csak a saját cókmókjukat cipelték.

Előfordult, hogy a tiszt meg tudott szaladni a fogságba esés elől, a puccer pedig nem. Ez ilyenkor a tiszt úr csomagjaival masírozott szépen a hadifogságba.

Láttam egyszer egy fogoly tisztiszolgát, aki egy társával gyalog jött a frontról Darnicára, Kiev mellé. A maga hátizsákján és a tisztje hátizsákján kívül öt különböző koffert, két pokrócot, egy vánkost és még valami csomagot cipelt, aminek már csak a fején akadt hely. És még panaszkodott is, hogy a kozákok két koffert elloptak tőle. Így gyalogolta végig – mint egy élő speditőrkocsi – egész Ukrajnát. Ma sem értem, hogy tudott ez az ember százkilométereket gyalogolni, csomagjait megőrizve Taskentig eljutni, csak azért, hogy Taskentben flektífuszban meghaljon.

Ezek a tisztiszolgák most nyilván hőstetteiket mesélik a mi respublikánk minden részében. Hogyan rohamozták meg Sokalt, Dubnót, Nist és a Piavét. Mindegyik egy-egy Napóleon:

„... Akkor azt mondottam az ezredesünknek, hogy telefonáljon a Stábnak, átmehetünk-e már általános támadásba?...”

A puccerek általában sötét, reakciós elemek voltak és a legénység szívből gyűlölte őket. A legnagyobb örömmel ártottak a puccereknek, ha valahol összekerültek velük. Külön kasztot képezett ez a puccergárda. Önzésük határtalan volt.

Lukás főhadnagy a korhadó osztrák–magyar monarchia hivatásos tisztjének típusa volt. A hadapródiskola kétéltű emberré nevelte. Társaságban németül beszélt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az önkéntes iskolában csupa cseh fiúkat oktatott, bizalmasan azt mondotta nekik:

– Csehek vagyunk, de erről nem kell tudni senkinek. Én is cseh vagyok.

Úgy tekintett a cseh népre, mint egy illegális organizációra, amitől legjobb jó messzire húzódni.

Egyébként elég rendes ember volt, nem félt a följebbvalóitól és szakaszáról a hadgyakorlatok alkalmával tisztességesen gondoskodott. Jól elkvártélyozta őket valamilyen csűrbe és szerény fizetéséből gyakran vendégelte meg katonáit egy pohár sörrel.

Szerette, ha katonái menetelés közben valami nótát énekeltek. Dalolni kellett nekik akkor is, amikor kimentek a gyakorlótérre és akkor is, amikor visszajöttek. És a szakasz oldalán haladva maga is jó kedvvel énekelte:

Ránk borult az éjcaka,
Mind kihullott a dara,
Trarara-ara, bummtarara...

A katonái kedvelték, mert szokatlanul igazságos volt és nem szekírozta az embereit.

A sarzsik féltek tőle, mint a tűztől, a legnyersebb őrmesterből is szelíd bárányt tudott nevelni.

Ordítani tudott ugyan irgalmatlanul, de nem gorombáskodott, inkább udvariasnak lehetett mondani.

Már régen kapitánynak kellett volna lennie, azonban óvatossági álláspontja a nemzetiségi kérdésben, valamint az a nyers nyíltság, amivel feljebbvalói iránt viseltetett, nem vált javára az előmenetelének.

De amennyire emberséges volt a katonáival szemben, oly mértékben gyűlölte a puccereit. Ez a gyűlölet azért volt ilyen mély, mert soha életében nem akadt még rendes tisztiszolgára.

Szájon verte, pofozta őket, ahol érte, és a leghathatósabb eszközökkel próbált rendes embereket csinálni belőlük, miután katonáknak nem tartotta őket. Éveken át folyt a reménytelen harc a tisztiszolgáival. A puccerjaira úgy tekintett mindig, mint aljas zsiványokra.

Viszont szerette az állatokat. Volt egy angóramacskája, egy harci kanári madara és egy istálló-pincsije. Puccerjai persze úgy bántak ezekkel az állatokkal, amiképp velük bánt Lukás főhadnagy.

A kanárimadarat éheztették, az egyik puccer kiverte az angóramacska félszemét. Az istálló-kutyát pedig ütötték-verték, míg végre Svejk elődje egy szép napon elvitte a kutyát Pankrácra, a sintérhez és nem sajnált tíz koronát fizetni érte a saját zsebéből, csakhogy eltegyék láb alól a gyűlölt jószágot. A főhadnagynak pedig azt mondta, hogy a kutya séta közben elfutott tőle. Persze másnap már a szakasszal menetelt kifelé a gyakorlótérre.

Amikor Svejk szolgálattételre jelentkezett a főhadnagynál, az bevezette őt a szobájába és következőképp szólt hozzá:

– Katz tábori lelkész úr melegen ajánlotta magát és remélem, hogy nem fogja a tábori lelkész urat meghazudtolni. Nekem már volt egy tucat puccerem, de egy se melegedett meg nálam. Figyelmeztetem magát, hogy én nagyon szigorú vagyok és minden aljasságot és hazugságot szigorúan büntetek. Megkövetelem, hogy nekem mindig az igazat mondja és parancsaimat szó nélkül teljesítse. Ha azt parancsolom magának, hogy ugorjon a tűzbe, akkor gondolkozás nélkül be kell ugrania, még ha semmi kedve se volna rá. Hova néz maga?

Svejk érdeklődéssel nézte a kalickát a kanárimadárral, majd ártatlan szemeit a főhadnagyra emelve, barátságos hangon mondta:

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ezt a szép kanárimadarat nézem.

És miután ezzel a tisztigazda prédikációját félbeszakította, Svejk katonásan állott a főhadnagy előtt, egyenesen a szemébe nézve.

A főhadnagy szeretett volna valami kemény szóval válaszolni, de Svejk ártatlan arca láttán csöndesen megjegyezte:

– A tábori lelkész úr úgy ajánlotta magát, mint a kretenizmus megtestesülését. Azt hiszem, nem tévedett.

– Alázatosan jelentem a főhadnagy úrnak, hogy a tábori lelkész úr nem tévedett. Tényleges katona koromban hülyeség végett szuperáltak ki a katonaságtól és hozzá még krónikus hülyeség végett. Kettőnket tettek ki ezen a címen annak idején az ezredből, engem meg egy százados urat, egy bizonyos von Kaunitz nevezetűt. Engedelemmel legyen mondva, főhadnagy úr, amikor ez a kapitány úr az utcán ment, akkor a balkeze egyik ujjával a bal orrlyukát vájta, a másikkal pedig a jobbik orrlyukát. Aztán amikor velünk a gyakorlótérre ment, díszmenetre sorakoztatott bennünket és azt mondta:

– Katonák! Ah... vegyétek tudomásul... Ah... Ma szerda van, minthogy holnap csütörtök lesz, ah...

A főhadnagy vállat vont, mint akinek erre nincs mit mondania és nem is talált rögtön megfelelő szót rá.

A főhadnagy szótlanul járt-kelt az ajtótól az ablakig és vissza. Svejk közben aszerint, ahogy a főhadnagy állott, arrafelé jobbra vagy balra nézett ártatlan jámbor kifejezéssel. A főhadnagy a szőnyegre szögezte a szemét és olyasvalamit mondott, ami semmiféle összefüggésben nem volt azzal a hülye kapitánnyal, akiről Svejk beszélt.

– Igen, nálam rendnek és tisztaságnak kell lenni és ne próbáljon nekem hazudni soha. Szeretem a becsületességet és gyűlölöm a hazugságot, amit kegyetlen szigorral büntetek. Megértette?

– Értem, jelentem alássan. Nincs rosszabb, mint amikor valaki hazudik. Ahogy hazudni kezd valaki, az már elveszett ember. Pelhrimov mögött egy faluban volt egy tanító, egy Marek nevezetű, aki egy Spera nevezetű csősz lánya után kezdett koslatni. A csősz azt izente neki, hogyha megfogja a tanítót a lánya körül, sóval és paprikával lő a fenekébe. A tanító azt izente a csősznek, hogy semmi se igaz, hogy ő nem jár a csősz lánya után. Egyszer azonban, amikor épp randevúja volt a lánnyal, a csősz elkapta a tanítót és végre akarta hajtani rajta a só-paprikás operációt. De a tanító kibeszélte magát, hogy ő csak virágot szedni jött ide... más alkalommal pedig azt hazudta, hogy rovart gyűjt arrafelé. Mindig jobban és jobban belekeveredett a hazugságba, míg végre rémületében megesküdött, hogy tőrt akart felállítani nyúlfogás céljából, ami tudvalevőleg szigorúan tilos, így aztán a csősz bevitte orvvadászat címén a tanítót a csendőrségre. Innen a bíróságra került a dolga és kevesen múlott, hogy be nem zárták. Ha az igazat megmondta volna, hát kapott volna egy kis sót meg paprikát az alfelébe és az egész kellemetlenséget elkerülte volna. Az én véleményem az, hogy mindig meg kell vallani mindent azonnal, ha valami rosszat is csinál az ember. Jöjjön azonnal és jelentse: – „Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ezt és ezt követtem el.” – Ami pedig a becsületességet illeti, az nagyon szép dolog, becsületességgel az ember sokra viheti. Ez úgy van, mint a versenyfutókkal. Ahogy egyik fixelni kezd, rögtön kiállítják. Az én unokaöcsémmel történt épp ilyesmi. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és ami a fő, az ilyen ember magával is megvan mindig elégedve. Minden este, mielőtt lefeküdne, elmondhatja magában: „Ma megint tisztességes ember voltam.”

Amíg ezt a szónoklatot Svejk elmondta, a főhadnagy már egy széken ülve bámulta Svejk bakancsát és így gondolkozott: „Uramisten, hiszen én is beszélek néha ilyen marhaságokat összevissza, a különbség tulajdonképp csak a formában van.

Mindazonáltal, hogy tekintélyét megőrizze, a következő szavakkal fordul Svejkhez, amikor az már befejezte mondókáját:

– Nálam viszont a bakancsát rendesen ki kell pucolnia és az uniformisát rendben kell tartania barátom. Gombjai a blúzon jól fel legyenek varrva, szóval katonának nézzék, ne pedig valamilyen civil szamárnak. Eddig egy puccerem se tudta magát katonásan viselni egy kivételével, akinek igen stramm harcos külseje volt, de végül ellopta a parádés uniformisomat és eladta a zsidónegyedben a gazember.

Ezután tovább magyarázta Svejk kötelességeit, amik között alaposan aláhúzta azt, hogy Svejk köteles hűségesen szolgálni és a házban látottakról sehol se szabad fecsegnie.

– Hozzám hölgyek járnak, és ha másnap reggel nem vagyok szolgálatban, akkor itt is alusznak nálam. Ilyenkor maga behozza a kávét az ágyba, amikor csöngetek magának. Érti?

– Értem, jelentem alássan, hogy ha csak úgy váratlanul jönnék az ágyhoz, ez esetleg némely hölgynek kellemetlen is volna. Egyszer egy kisasszonyt vittem föl a lakásomra és a takarítónőm épp akkor hozta az ágyhoz a kávét, amikor mi a legjobb szórakozásban voltunk. Szegény úgy megrémült, hogy az egész hátamat végigöntötte kávéval és azt mondta ijedtében, hogy „jó reggelt kívánok!” Tudom kérem, hogy kell viselkednie az embernek, ahol egy hölgy alszik.

– Rendben van, Svejk, a hölgyekkel szemben nagyon diszkréten és udvariasan kell viselkednünk – mondotta a főhadnagy jobb hangulatban, minthogy a beszéd arra területre terelődött, mely a főhadnagyot a kártyán, a kaszárnyán és a gyakorlótéren kívül leginkább érdekelte.

Az asszonyok vittek lelket ebbe a legénylakásba. Több tucat nő járt ide és szívesen díszítették valami aprósággal a főhadnagy lakását.

Egy kávéháztulajdonos felesége, aki tizennégy napol töltött nála – mígnem a kedves férje érte jött –, nagyon szép asztalterítőt hímzett neki, összes fehérneműjét monogrammal látta el, sőt gyönyörű fali szőnyeget is csinált volna finom kézimunkával, ha a férj az idillt föl nem borítja.

Egy másik hölgy, akit három hétre hozott ide a szüleitől, az egész hálószobáját női budoárrá akarta átalakítani. Mindenféle csecsebecsét, kis vázákat és védőangyalokat rakott a főhadnagy ágya fölé.

A háló és az ebédlő szoba minden sarkában nyoma maradt e női kezeknek. Némelyik a konyhára is rányomta bélyegét, ahol a legkülönfélébb konyhai felszerelések, edények voltak láthatók. Egy gyáros feleség figyelmességének jelei voltak ezek, aki szerelmén kívül speciális krumplihámozóval, prézlidarálóval, hús és burgonyavágó géppel, lábasokkal, bögrékkel és egyéb konyhafelszereléssel ajándékozta meg a főhadnagyot.

Ez a hölgy azonban egy hét múlva elhagyta, mert nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a főhadnagynak rajta kívül még vagy húsz átmeneti szerelme volt, ami természetesen bénítólag hatott az uniformisba bújtatott nemes hím képességeire. Lukás főhadnagy szorgalmasan levelezgetett volt szeretőivel és fényképeiket szép albumba gyűjtötte össze. Egész csinos kollekciója volt más emléktárgyakból is, amik azonban kezdtek fétis-szerű karaktert ölteni. Volt ebben a gyűjteményben egy pár női harisnyakötő, négy darab dús hímzésű női nadrág, több finom ingecske, batiszt ruha, sőt egy fűző is egy pár harisnyával.

– Ma szolgálatban vagyok – mondotta Svejknek –, csak késő éjjel jövök haza. Vigyázzon mindenre és hozza rendbe a lakást. Az utolsó puccerem aljas viselkedése miatt épp ma indul a frontra egy menetzászlóaljjal.

Miután a kanári madárra és az angóramacskára vonatkozó utasításait kiadta, elment hazulról, de még az ajtóban is rendre és becsületességre figyelmeztette Svejket.

A főhadnagy távozása után Svejk szép rendbe hozta a lakást és amikor a főhadnagy visszatért, nyugodtan jelentette:

– A főhadnagy úrnak alássan jelentem, minden a legnagyobb rendben van. Csupán a macska viselte disznó módon magát és megette a kanári madarat.

– Hogyan? – ordított fel a főhadnagy.

– Alázatosan jelentem, a dolog úgy történt, hogy tudva, hogy a macska nem szereti a kanári madarat és szívesen árt neki, ahol csak teheti, én össze akartam barátkoztatni őket. Elhatároztam, hogy ha a bestia ártani akarna a madárnak, megtépem a bundáját, hadd tanulja meg, miként kell viselkednie egy kanári madárral szemben, minthogy én az állatokat nagyon szeretem. Nálunk, a mi házunkban van egy kalapos, aki úgy bedresszírozta a macskáját, hogy annak most akár a hátára ülhet a kanári madár, nem fogja bántani. Persze dresszírozás közben három kanári madarat evett meg a disznó, de aztán rendre szokott. Én is hozzá akartam szoktatni a kanárihoz és kivettem a madarat a kalitkából, odaadtam neki, hogy szokjon hozzá. De a majom, még mielőtt valamit is tehettem volna, leharapta a madár fejét. Nem vártam tőle ilyen aljasságot. Mégha veréb lett volna, nem szólnék semmit, de olyan szép rendes kanári madár volt. És milyen örömmel zabálta fel a malac tollastul, csak úgy dorombolt evés közben... A macskák tudvalevőleg nem rendelkeznek zenei műveltséggel és ki nem állhatják az éneklő madarat. Jól összeszidtam a macskát, de – isten őrizz – egy ujjal se nyúltam hozzá. A főhadnagy úrra vártam, hogy tessék határozni afelett, mi legyen ezzel a betyár macskával...

Svejk e jelentés közben olyan nyílt őszinteséggel bámult a főhadnagyra, hogy az lemondott durva szándékairól, egy székbe vetette magát és csendes, nyugodt hangon kérdezte:

– Mondja, Svejk, maga tényleg ennyire ostoba barma az istennek?

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem – mondta Svejk ünnepélyesen –, igen. Kicsi koromtól kezdve ilyen pechem van. Mindig valamit jót, valami jobbat akarok csinálni és mindig valami baj származik belőle rám és a környezetemre. Én igazán össze akartam ezt a két kedves állatot szoktatni, hogy jól elviseljék egymást, ha már együtt élnek. Nem tehetek arról, hogy a macska fölfalta a kanárit és így vége lett az ismeretségnek. A Stupart mellett egy házban egyszer egy papagájt falt fel egy macska, azért, mert az utána nevetett az utcán. A macska nagyon szívós életű dög. Ha a főhadnagy úr azt parancsolná, hogy öljem meg a macskát, hát kénytelen lennék az ajtó közé tenni és laposra nyomni, különben nem lehet egy rendes macskát agyon se ütni.

És Svejk jóindulatú mosollyal elmesélte a főhadnagynak, hogy ölik meg közönségesen a macskát és olyan részletességgel magyarázta az ilyen természetű aktust, hogy egy egész állatvédő egyesület megbolondult volna ennek hallatára. Közben olyan szakértelemről tett tanúbizonyságot, hogy a főhadnagy egészen megfeledkezett a haragjáról és érdeklődéssel kérdezte:

– Tud maga az állatokkal bánni? Van magának érzéke az állatokhoz, szereti őket?

– Legjobban szeretem a kutyákat – felelte Svejk –, mert a kutya olyan ember részére, aki jól el tudja adni, egész szép jövedelmet jelent. Sokáig kereskedtem kutyákkal. Jóllehet mindig nagyon tisztességes voltam, mégis sok kellemetlenségem volt miattuk, minthogy néha döglődő kuvaszokat adtam el egészséges telivér állatok helyett. Mintha minden kutyának egészségesnek és telivérnek kellene lennie! Persze, hogy minden vevő egyúttal családfát is akart venni valamelyik kutyanemzedékből, úgy hogy kénytelen voltam ilyen családfa-okmányokat nyomatni és a közönséges komondort, amelyik holmi téglagyár körül született, úgy bocsátani áruba, mintha az a híres bajor kutyatenyésztő Armin von Barnheim kezeiben látott volna napvilágot. Az emberek boldogok voltak, hogy egy nemes állat jutott birtokukba.

– Én is nagyon szeretem a kutyákat – mondta erre a főhadnagy –, van néhány bajtársam a fronton, akik magukkal vitték a kutyájukat és azt írják, hogy egy hű kutya társasága nagyon megkönnyíti a frontélet nehézségeit. Tehát maga ismeri az összes kutyafajtákat. Remélem, ha vennék egy kutyát, tisztességesen gondját viselné. Melyik fajta a legjobb kutya a maga véleménye szerint? Persze én valami társalkodó okos kutyát szeretnék. Volt nekem már egy istálló-pincsérem, de isten tudja...

– Véleményem szerint – felelt Svejk –, az istállópincsér nagyon kedves jószág. Persze mindenkinek nem tetszik, minthogy sörtéje van és nagyon kemény szakállt visel a szája alatt, úgy néz ki, mint valami maszabadult fegyenc. Olyan csúnya, hogy csúnyasága direkt szép és hozzá nagyon okos. Egy ostoba bernáthegyi a nyomába sem jöhet. Még a foxterriernél is okosabb. Ismertem egy ilyen...

Lukás főhadnagy az órájára nézett és félbeszakítottá Svejket:

– Holnap megint szolgálatban vagyok, tehát most aludni megyek. Késő van és ki akarom pihenni magam.

Holnap ideje lesz egész nap utána járni a dolognak és szerezzen nekem egy rendes istálló-pincsért valahol.

A főhadnagy aludni ment. Svejk is ledűlt a konyhában a díványra és olvasni kezdte az újságokat, amiket a főhadnagy hozott magával a kaszárnyából.

– Nézd csak nézd? A szultán hadiéremmel tüntette ki Vilmos császárt és nekem még csak egy kis ezüstöm sincs...

Svejk elgondolkozott efelett és hirtelen felugrott.

– A teremtését, majd elfelejtettem! – Ezzel befutott a főhadnagy hálószobájába, aki már az igazak álmát aludta, és felköltötte:

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, nem tetszett intézkedni a macskát illetőleg.

Az alvó főhadnagy a másik oldalára fordult és félálmában mormogta:

– Három nap kaszárnyaáristom! – és tovább aludt.

Svejk csendesen elhagyta a szobát és a konyhába ment. Kihúzta a szerencsétlen angóramacskát a dívány alól és szigorúan így szólott hozzá:

– Három nap laktanya-fogságod van, te bitang! Lelépni!

És az angóramacska visszabújt a dívány alá.

4.

Svejk éppen elkészült hazulról, valami istálló-pincsér után, amikor egy fiatal hölgy csengetett be és Lukás főhadnagy úrral kívánt beszélni. A hölgy mellett két koffer állott, a lépcsőn pedig látható volt egy hordár sapkája, amint lefelé haladt a kapu felé.

– Nincs itthon! – mondotta Svejk keményen. De a fiatal hölgy már benn is volt az előszobában és kategorikusan rászólt Svejkre:

– Vigye be a koffereket a szobába.

– A főhadnagy úr parancsa nélkül nem lehet – mondotta Svejk –, a főhadnagy úr megparancsolta, hogy semmit se csináljak az ő parancsa nélkül.

– Maga bolond – kiáltott föl a fiatal hölgy –, én vendégségbe jöttem a főhadnagy úrhoz.

– Erről én nem tudok, kérem – felelt Svejk –, a főhadnagy úr szolgálatban van és csak az éjjel fog hazajönni, nekem pedig parancsom van, hogy egy istálló-pincsért szerezzek. Nem tudok semmiféle kofferről és semmilyen hölgyről. Most a lakást be fogom zárni és arra kérem magát, hogy legyen szíves kimenni innen. Nekem előzőleg semmitse mondottak és így nem hagyhatok a lakásban egy teljesen idegen személyt. Megjárhatjuk mi is, mint Belcicky cukrász a mi utcánkban. Az is beeresztett egy idegen embert, aki kirámolta a ruhásszekrényt és szépen meglógott.

– Én nem gondolok semmi rosszat magáról – mondotta Svejk, amikor látta, hogy a fiatal hölgy sírva fakadt –, ellenben semmi szín alatt se maradhat itt, ezt maga is beláthatja. Rám van bízva az egész lakás és minden apróságért felelős vagyok. Épp ezért mégegyszer felszólítom teljes udvariassággal, hogy legyen szíves kimenni innen. Amíg a főhadnagy úrtól nincsen parancs, addig az édes testvéremet sem ismerem. Nagyon sajnálom, hogy így kell beszélnem magával, de a katonaságnál rendnek kell lenni.

Közben a fiatal hölgy egy kissé magához tért. Kivett a retiküljéből egy kis névjegyet, néhány sort írt rá ceruzával, betette egy bájos kis borítékba és leverten mondotta:

– Vigye ezt el a főhadnagy úrnak. Addig én itt fogok várni a válaszra. Itt van öt korona az útra.

– Az nem megy, kérem – mondotta Svejk sértődötten – csak tartsa meg az öt koronáját. Ha azonban akarja, jöjjön velem a kaszárnyába és várja meg, míg én megkeresem a főhadnagy urat és választ hozok. De ittmaradnia semmi körülmények között se lehet.

Ezek után a koffereket bevitte az előszobába, és a kulcsot csörgetve, mint valami várkastély középkori kulcsárja, jelentőségteljesen mondotta:

– Zárunk kérem!

A fiatal hölgy reménytelenül lépett ki a lépcsőházba. Svejk bezárta az ajtót és előre ment. A látogató-nő úgy futott utána, mint egy kis kutya és csak akkor érte utól, amikor Svejk bement a trafikba cigarettát venni:

A hölgy aztán Svejk mellé szegődött és mindenáron beszédbe szeretett volna elegyedni vele.

– Biztosan odaadja a levelemet?

– Természetesen, ha egyszer mondottam.

– És meg fogja találni a főhadnagy urat?

– Nem hiszem.

– Mit gondol, hol lehet?

– Nem tudom.

Erre a beszéd egyidőre abbamaradt. Kis idő múlva a fiatal nő kezdeményezésére tovább beszélgettek.

– Nem vesztette el a levelet?

– Még eddig nem.

– Tehát biztosan oda fogja adni a főhadnagy úrnak?

– Igen.

– És meg fogja találni?

– Mondottam már, hogy nem tudom – mondta Svejk. – Csodálom, hogy lehetnek az emberek ilyen kíváncsiak és mindig ugyanazt kérdik. Épp mintha az utcán minden második embert megállítanék és megkérdezném, hogy hányadika van ma?

Ezzel a hölgy is befejezte a kísérletezést azirányban, hogy Svejkkel beszédbe elegyedhessen. A további utat a kaszárnyáig teljes hallgatásban tették meg. Svejk a kaszárnya előtt felszólította az idegen nőt, hogy várjon, míg visszajön, aztán a kaszárnya kapuban beszélgetni kezdett a katonákkal a háborúról. A fiatal hölgy valószínűleg roppant örülhetett, amikor a kaszárnya előtt idegesen fel és alá sétálva Svejket még mindig csöndes beszélgetésben látta a kapuban. Svejk nyugodtan diskurált tovább, olyan ostoba arccal, amilyet csak a „Világháború Krónikájában” lehetett látni azokon a fényképeken, amelyek alatt ez a felírás állott: „Az osztrák trónörökös beszélget egy lelőtt orosz repülőgép két pilótájával.”

Svejk a kapuban egy padra ült és elmagyarázta, hogy a Kárpátokban a hadsereg támadása megakadt. A másik oldalon azonban, Kuzmanek tábornok, Przemysl parancsnoka, Kiev alatt áll csapataival. Aztán azt mesélte el, hogy Szerbiában tizenegy operációs pontot adtunk már fel és hogy a szerbek nem sokáig bírják már a futást katonáink után.

Aztán egyes ismertebb ütközeteket kezdett kritizálni, majd egy spanyol falut fedezett fel, ahol egy minden oldalról körülvett osztag kénytelen volt magát megadni.

Amikor már jól kibeszélte magát, még kiment a türelmetlen nőhöz és azt mondotta, hogy várjon csak még egy keveset, azonnal jönni fog, aztán felment az irodába a főhadnagyhoz. A főhadnagy épp a fedezékásás technikai problémáját oldotta meg egy hadnagy előtt és azt magyarázta, hogy a hadnagy nem tud rajzolni és csöppet se konyít a geometriához.

– Nézze kérem, ezt így kell megrajzolni. Ha egy adott egyenes vonalhoz egy függőleges vonalat rajzolunk, azt úgy kell odaillesztenünk, hogy az feltétlenül a kívánt szöget alkossa. Érti? Ebben az esetben maga a fedezéket a rendes irányba fogja vezetni és nem fogja véletlenül az ellenséghez ásni a saját árkainkat. Hatszáz méter távolságba kell tartania magát az ellenségtől a fedezékásásnál. Ellenben, ahogy maga felrajzolta, kétségtelenül az ellenséghez vezette volna állásainkat. A maga fedezéksora az ellenség vonalával teljesen függőleges irányban halad, ezért magának feltétlenül egy nagy hegyes szögre van szüksége. Ez világos. Nem igaz?

És a tartalékos hadnagy, aki civilben pénztáros volt egy bankban, kétségbeesetten állt ezek előtt a katonai tervek előtt. Nem értett szegény egy betűt sem az egész haditervből, így aztán érthető, hogy megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor Svejk belépett.

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, levelet hoztam egy hölgytől, aki itt vár a válaszra.

És Svejk bizalmasan kacsintott egyet a főhadnagyra.

Azonban az, amit a főhadnagy a levélből megtudott, egyáltalán nem volt rá jó hatással.

„Kedves Henrik!

A férjem borzasztóan üldöz. Feltétlenül nálad kell maradjak pár napra. A puccered egy ronda állat. Nagyon boldogtalan a te

Katyd.”   

Lukás főhadnagy bevezette Svejket egy szomszéd üres irodába. Bezárta az ajtót és az asztal mellett szótlanul fel és alá kezdett sétálni, míg végre megállott Svejk előtt:

– Ez a hölgy azt írja, hogy maga Svejk, egy ronda állat. Mit csinált maga?

– Én nem csináltam semmit, főhadnagy úrnak alássan jelentem. Nagyon rendesen viseltem magam a hölggyel szemben, azonban őnagysága mindjárt be akart rendezkedni a lakásban és mivel erre a főhadnagy úrtól semmi parancs nem volt, tehát nem engedtem be a szobába. És még hozzá két koffert hozott, mintha csak a saját lakásába jött volna haza.

A főhadnagy mélyet sóhajtott. Svejk hűségesen utánozta.

– Mi ez? – ordította a főhadnagy fenyegetően.

– Alázatosan jelentem a főhadnagy úrnak, hogy ez nagyon nehéz eset. Két évvel ezelőtt a Vojtech utcában egy kárpitoshoz költözködött be valami efféle kisasszony, akit aztán sehogy sem volt képes kipucolni a lakásból, úgy hogy kénytelen volt szegény magát is, meg a nőt is világítógázzal megölni, csakhogy vége legyen a kellemetlenségnek. Keserű dolog ez, kérem, ezekkel az asszonyokkal. Én belelátok a főhadnagy úr lelkébe.

– Nagyon nehéz eset – ismételte a főhadnagy Svejk szavait. Talán sohasem fejezte ki ilyen keresetlen szavakkal az igazságot, mint most. A „kedves Henrik” csakugyan furcsa szituációba került. A férjüldözte feleség épp most jön hozzá pár napra, amikor Miskóné is útban van hozzá Trebonéból, hogy a szokásos negyedévi három napot nála töltse. Miskóné ugyanis minden három hónapban fel szokott jönni Prágába bevásárolni, és ezt az időt rendesen a főhadnagynál szokta tölteni. Azonkívül holnaputánra egy úrilányt várt, aki egyheti gondolkodási idő után megígérte, hogy az övé lesz, mielőtt férjhez menne valami mérnökhöz.

A főhadnagy lehajtotta a fejét és nekiült az íróasztalnak. Mélyen elgondolkozott, azonban nem talált hamarosan más kivezető utat, mint hogy egy hivatalos formuláré hátára a következőket írja:

„Drága Katym! Este kilencig szolgálatban vagyok. Tízkor jövök haza. Kérlek, érezd magad úgy, mint otthon. Ami pedig Svejket, a szolgámat illeti, szigorú parancsot adtam neki, hogy téged minden tekintetben kívánságod szerint szolgáljon ki.

A te Henriked.”   

– Ezt a levelet – mondotta a főhadnagy – adja át azonnal a nagyságos asszonynak. Parancsolom, hogy a legnagyobb tisztelettel és tapintattal viselkedjék irányában. Minden kívánságát azonnal teljesítse. Magának parancs legyen őnagysága minden óhaja. Viselje magát udvariasan és szolgálja ki tisztességesen. Itt van száz korona, amivel majd elszámol. Lehet, hogy őnagysága elküldi magát vásárolni. Rendeljen jó ebédet és vacsorát is őnagyságának. Aztán vegyen három üveg bort és egy doboz Memphist. Így. Egyelőre nem kell semmi egyéb. Elmehet, azonban újra a lelkére kötöm, hogy teljesítse, amit a nagyságos asszony szája-szeme megkíván.

A fiatal hölgy minden reményét elvesztette már, hogy Svejket ebben az életben viszontlátja. Nagy volt tehát a meglepetése, amikor azt látta, hogy a kaszárnyakapuból Svejk közeledik levéllel a kezében.

Svejk szalutált és a levelet átadva, tiszteletteljesen és tapintatosan jelentette:

– A főhadnagy úr parancsára a nagyságos asszonnyal tiszteletteljesen és tapintatosan tartozom viselkedni, tisztességesen tartozom kiszolgálni magát és be kell vásárolnom mindent, amit parancsol. Mindezekre a főhadnagy úr adott száz koronát, amiből azonban még három üveg bort és egy doboz Memphist is kell vennem.

Miután a levelet elolvasta, a fiatal hölgynek visszatért az ereje és a bátorsága, aminek oly módon adott kifejezést, hogy megparancsolta Svejknek, hogy kerítsen egy fiakert és mikor ez megtörtént, Svejket felültette a kocsis mellé a bakra.

Hazahajtattak. Otthon aztán őnagysága elsőrangúan játszotta a háziasszony szerepét. Svejkkel őnagysága bevitette a koffereket a hálószobába, kiporoltatta a szőnyegeket az udvaron és egy csöpp kis pókháló miatt, amit a tükör mögött talált, nagy haragra lobbant.

Minden jel arra mutatott, hogy jóidőre kívánja beásni magát ebbe a harci pozícióba.

Svejk izzadt, mint egy ló. Miután a szőnyegeket kiporolta, őnagysága rájött, hogy a függönytartókat is le kell szedni és takarítani, majd a konyha és szoba ablakainak megpucolására kapott Svejk parancsot. Azután a bútorokat kezdte átrendeztetni a hölgy és ettől módfelett ideges lett. Miután Svejk átcipelte egyik sarokból a másikba a nehéz bútordarabokat, ismét visszahordatta őket egy másik helyre és újabb kombinációkba kezdett.

Az egész lakást a fejetetejére állíttatta őnagysága, míg végre a fészek újjárendezésének nehéz munkájában energiája fogyni kezdett, és a barbár munka végetért.

A ruhaszekrényből őnagysága tiszta ágyneműt szedett elő, amelyet maga húzott fel a vánkosokra és az ágyra. Észrevehetően nagy élvezettel végezte ezt a munkát és szemmelláthatóan nagy szeretettel csüngött őnagysága ezeken a bútordarabokon. Orrcimpája szinte remegett az élvezettől, amellyel ez a foglalkozás járt.

Aztán ebédért és borért küldte Svejket. Miközben Svejk odajárt, finom, átlátszó reggeli pongyolába öltözött, mely a fiatal hölgyet szokatlanul csábító jelenséggé tette.

Ebéd közben megivott egy üveg bort és elszívott egy csomó Memphist, aztán végigdőlt az ágyon. Ezalatt Svejk a konyhában valamilyen édes pálinkával ízesített komisz kenyeret rágott.

– Svejk! – hangzott a hálószobából őnagysága hangja –, Svejk!

Svejk benyitott a hálószobába, ahol őnagysága elbájoló pozitúrában feküdt az ágyon.

– Jöjjön közelebb, Svejk!

Svejk az ágyhoz lépett. A fiatal hölgy különös mosollyal szemlélte Svejk zömök alakját és erős combját.

Az átlátszó pongyola fellebbent a dáma ideges kezei nyomán és mindent felfedett, amit úgyse nagyon takart eddig sem.

– Vesse le a cipőjét és a nadrágját! – mondotta szigorúan. – Vetkőzzön le!

Így történt aztán, hogy Svejk, a derék katona, nyugodt lelkiismerettel jelenthette Lukás főhadnagynak, amikor ez a kaszárnyából hazatért:

– Alázatosan jelentem a főhadnagy úrnak, hogy a nagyságos asszonynak minden kívánságát teljesítettem és a főhadnagy úr parancsa szerint tisztességesen kiszolgáltam.

– Köszönöm Svejk – mondta a főhadnagy. – És sok kívánsága volt őnagyságának?

– Körülbelül hat kívánsága volt csupán – felelte Svejk. – Most azonban alszik, mint akit főbevertek. Az utazás kimerítette. Én mindent megcsináltam, amit csak szeme-szája kívánt.

5.

És mialatt a Dunajec-menti erdőkben a csapatok állandó gránáteső alatt állottak, mialatt a nagykaliberű ágyúk egész századokat semmisítettek meg egyszerre a Kárpátokban, darabokra tépve és eltemetve az emberek tömegét, mialatt a hadszínterek egét égő falvak és városok lángja festette vörösre, addig Lukás főhadnagy és Svejk kellemetlen idillt éltek a fiatal dámával, aki férjétől megszökve, Lukás főhadnagy házában játszotta a háziasszony szerepét.

Egyszer, amikor őnagysága sétálni ment, Lukás főhadnagy és Svejk haditanácsot ültek. Azon tanakodtak, miképp lehetne megszabadulni a kellemetlen vendégtől.

– A legjobb volna, főhadnagy úr – mondja Svejk –, ha az ember értesítené a férjét, az valószínűleg úgy is keresi. A főhadnagy úr mondotta, hogy abban a levélben, amit a főhadnagy úrnak vittem, az volt, hogy a pasas keresi a feleségét, tehát biztosan érte jönne. A legjobb volna táviratot küldeni neki, hogy az asszony itt van nálunk és hogy vigye a fenébe. Vrsenorechben történt hasonló eset a múlt évben egy nyaralóban. Azonban ez alkalommal maga az az asszonyszemély küldötte a táviratot a férjének. Az aztán el is jött az élete párjáért, de mindkettőjüket csúnyán összepofozta. Igaz, hogy mindkét férfi civil volt, míg ebben az esetben a férj aligha mer kikezdeni egy tiszttel. Különben is a főhadnagy úr nem lehet felelős ezért az egész históriáért. Nem tetszett idehívni senkit, és ha az asszony mégis idejött, ezt csak a saját felelősségére tehette. Meg fogja látni, hogy milyen jó szolgálatot tesz az ilyen távirat. No és ha pár pofont adna, az sem a világ...

– A férje roppant intelligens – szakítja félbe Svejket Lukás főhadnagy. – Komlóval kereskedik en gros. Feltétlenül beszélnem kell vele. El fogjuk küldeni a táviratot.

A távirat, amit elküldöttek, rendkívül lakonikus és tárgyilagos volt. „Felesége jelenlegi címe...” – és a főhadnagy lakcíme következett.

Így történt aztán, hogy Katy asszony kellemetlen meglepetésére, a komlókereskedő egy napon berontott az ajtón.

A komlókereskedő en gros arcán a becsületesség és az aggodalom ült. Katy asszony viszont ebben a pillanatban se vesztette el lélekjelenlétét és bemutatta egymásnak a két urat.

– A férjem... Lukás főhadnagy úr –, egyebet igazán nem is tehetett volna.

– Foglaljon helyet, Wandler úr – kínálta Lukás főhadnagy barátságosan hellyel a vendégét, előhúzva cigarettatárcáját. – Parancsol, Wandler úr?

Az intelligens komlókereskedő kivett egy cigarettát és apró füstfelleget eregetve gondterhesen kérdé a főhadnagytól:

– Hamarosan kimegy a frontra főhadnagy úr?

– Kértem áthelyezésemet a kilencvenegyesekhez Budweiszba. Oda fogok menni valószínűleg, mihelyt az önkéntes iskolával készen leszek. Rengeteg tisztre van szükségünk, azonban, sajnos, manapság nem igen jelentkeznek azok a fiatal emberek, akiknek megvan az egy éves önkéntességhez szükséges előképzettségük. Inkább szolgálnak, mint közönséges közlegények, semhogy mihamarabb kadétokká igyekeznének képezni magukat.

– A háború borzasztó sokat ártott a komlóüzletnek. Azonban azt hiszem, hogy nemsokára vége lesz már ennek a vacaknak – jegyezte meg a komlókereskedő, hol a feleségére, hol pedig a főhadnagyra tekintve.

– A mi csapataink helyzete nagyon jó – mondotta Lukás főhadnagy. – Ma már senkise kételkedik abban, hogy a háború a központi hatalmak fényes győzelmével fog végződni. Franciaország, Anglia és Oroszország sokkal gyengébbek, semhogy ellent tudjanak állni az osztrák, török, német erőnek. Természetesen egyes frontszakaszokon mi is szenvedünk jelentéktelen veszteségeket. Azonban bizonyos, hogy sikerülni fog a Kárpátokban és a Dunajec középfolyásán áttörnünk, és ez az operációnk egyszersmind a háború végét is jelenti. Franciaországot is veszedelmesen fenyegetik a német csapatok. Kelet-Franciaország eleste és a németek Párisba való bevonulása szintén csak napok kérdése már. Ez egészen bizonyos. Azonkívül hadmozdulataink Szerbiában szintén szépen fejlődnek. Ott csapataink visszavonulása nem jelent egyebet egyszerű erőátcsoportosításnál. Persze, sokan másképp ítélik ezt meg. Különösen az olyan egyének, akik nem rendelkeznek a háborúhoz szükséges hidegvérrel. A déli harcszíntéren egyik napról a másikra fog ölünkbe hullani előre kiszámított haditaktikánk gyümölcse. Tessék csak megnézni...

És Lukás főhadnagy gyöngéden vállonfogta a komlókereskedőt, odavezette a falon lógó haditérképhez és egyes pontokra mutatva barátságosan magyarázta:

– A keleti Beszkidek nagyszerű operációs pontot jelentenek részünkre. A kárpáti frontszakaszon, amint látja kérem, hatalmas természeti erősségünk van. Egyetlen hatalmas ütés, és meg sem állunk Moszkváig. A háború előbb végetér, mint ahogy gondoljuk.

– És hogy állunk a törökökkel? – kérdi a komlókereskedő, azt latolgatva, hogyan térhetne már rá a dolog lényegére.

– A törökök jól tartják magukat – mondja a főhadnagy, visszavezetve vendégét az asztalhoz. – A török parlament elnökei, Halill Bej és Ali Bej megérkeztek már Bécsbe. A Dardanellák-beli török hadsereg főparancsnokává Limán von Sanders tábornagyot nevezték ki. Von der Goltz pasa Konstantinápolyból Berlinbe érkezett. Enver pasát, Usedom pasa viceadmirálist, valamint Dzsvad pasa tábornokot császárunk a legmagasabb kitüntetésben részesítette. Aránylag nagyon sok kitüntetés ily rövid idő alatt.

Pár pillanatig némán ültek együtt, míg végre a főhadnagy elérkezettnek látta az időt, hogy a következő szavakkal a kényes kérdés tárgyalásába kezdjen:

– Mikor érkezett Wandler úr?

– Ma reggel.

– Nagyon örvendek, hogy itthon tetszett találni. Én tudvalevőleg délutáni és éjjeli szolgálatban vagyok, úgy, hogy a lakás egész nap üres, így aztán abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a nagyságos asszonynak felajánlhattam lakásomat. Itt az én lakásomon egész prágai tartózkodása alatt senkise háborgatja őnagyságát. Persze a régi ismeretség...

A komlókereskedő felsóhajtott:

– Katy borzasztó furcsa asszony. Főhadnagy úr kérem, fogadja leghálásabb köszönetemet mindazért a szívességért, amit érte tenni méltóztatott. Csak úgy, minden ok nélkül eszébe jut Prágába utazni és már Prágában is van. Itt az ideje, hogy idegei gyógykezeltetéséhez lásson. Én üzleti ügyekben utaztam, és amikor megjövök, hát üres a ház. Katy eltűnt...

A komlókereskedő kedélyes mosolyt erőltetve az arcára, megfenyegette ujjával tévelygő feleségét:

– Azt hitted, ugy-e, hogyha én úton vagyok, akkor te is utazgathatsz? Persze nem gondoltál arr...

A főhadnagy látva, hogy a beszéd kellemetlen fordulatot vehet, ismét a hadi térképhez vezette az intelligens komlókereskedőt és az aláhúzott pontokra mutatva mondta:

– Elfelejtettem önt egy módfelett érdekes körülményre figyelmeztetni. Erre a nagy hajlásra szeretném felhívni figyelmét, itt, a délnyugati frontszakaszon, ahol ez a hegycsoport fontos hídfőt képez. Ide irányul most az Entente offenzívája. Ennek a vasútvonalnak a lezárásával, amely a hídfőt az ellenség nagyon fontos védelmi vonalával köti össze, tulajdonképp elvágjuk az ellenség jobb szárnyát az északi hadseregtől a Visztulán... Nemde világos? Mit szól hozzá?

A komlókereskedő kijelentette, hogy az egész helyzet ezek után teljesen világos előtte. De mivel taktikai érzékében nem nagyon bízott, attól tartva, hogy véleményét sértésnek vehetik, inkább visszaült helyére és tapintatosan a következőket mondotta:

– A mi komlónk a háború miatt elvesztette külföldi piacát. Franciaország, Anglia, Oroszország és a Balkán a cseh komló számára most elveszett terület. Még Olaszországnak szállíthatnánk komlót, de attól tartok, hogy Olaszország is bele fog keveredni a háborúba. De ha mi győzünk, az árakat magunk fogjuk diktálni, ez világos!...

– Olaszország meg fogja őrizni a semlegességét – felelte a főhadnagy megnyugtatóan. – Ez kérem...

– Na kérem, de miért is nem ismeri el ez az Olaszország, hogy ő háromszoros szerződéssel lekötötte magát Ausztria–Magyarország és Németországhoz? – tör ki a komlókereskedőből egyszerre az elkeseredés, mint akinek egyszerre hullott a fejére minden: a komló, az asszony és a háború. – Elvártam volna, hogy Olaszország megtámadja Franciaországot és Szerbiát! Rögtön vége lenne a háborúnak! A komló mind megrohad már a raktáraimban, a belföldi elhelyezési lehetőségek alig jönnek számba, az export a nullával egyenlő és mindennek tetejébe ez az Olaszország neutrális marad nekem. Minek újította meg akkor ezerkilencszáztizenkettőben is a hármas szövetséget? Hol van az olasz külügyminiszter, Marquis di San Giuliano? Mit csinál ez az úr? Alszik, vagy mi? Tudja-e ön, hogy mi volt az én évi forgalmam a háború előtt és milyen most?

– Ne higyje kérem, hogy én nem kísérem figyelemmel az eseményeket – folytatta dühös pillantást vetve a főhadnagyra, aki nyugodtan eregette a füstkarikákat a szájából. – Mért mentek vissza a németek akkor a határra, amikor már Páris alatt voltak? Mért folytatnak Maias és Mosel körül heves tüzérségi harcokat? Tudja-e ön, hogy ott Combres és Woffernél három olyan sörgyárat perzseltek le nekem a földig, ahová én évente több mint ötszáz zsák komlót liferáltam? És a Vogézekben is leégett a Hartmansweiler-féle sörgyár, a niederspachi sörgyárat Mühlhausen mellett szintén a földdel egyenlővé tették. Ez kérem, az én üzletem számára évi ezerkétszáz zsák komlóveszteséget jelent. A németek hatszor ütköztek meg a belgákkal pont a klosterhocki sorház mellett, ez szintén háromszázötven zsák komló veszteség évente...

Tovább már nem tudott az izgalomtól beszélni. A feleségéhez lépett:

– Katy! Te pedig azonnal jössz velem! Egy kettő, öltözködj!

– Engem nagyon felizgatnak ezek az események – mondotta kis idő múlva, bocsánatkérő hangon. – Régebben mindig nagyon nyugodt voltam.

És amikor őnagysága kiment a szobából, csendesen odaszólt a főhadnagynak:

– Nem először csinál ez nekem ilyesmit. Egy évvel ezelőtt valami gyakornokkal utazott el. Valahol Zágrábban akadtam rá. Ez alkalommal a zágrábi városi sorházakkal nagyon jó üzletet csináltam hatszáz zsák komlóra. Bah, bizony régebben az egész délvidék direkt aranybánya volt. Az én komlóm egészen Konstantinápolyig ment. És ma?... ma a tönk szélén állok. Ha még most a kormány korlátozni fogja a sörgyártást, akkor aztán végem is van.

Miközben rágyújtott a főhadnagynak egy újabb cigarettájára, kétségbeesett hangon jegyezte meg:

– Egyedül Varsó kétezerháromszáz zsák komlót vásárolt tőlem. Az ő képviselőjük minden évben meglátogatott. Kétségbeejtő állapot. Még jó, hogy nincs gyerekem...

A beszédnek ez a logikus befejezése az Augustin sörgyár képviselőjének látogatásával és a gyermekhiánnyal, a főhadnagyot mosolyra kényszerítette, amit a komlókereskedő azonnal észre is vett és tovább folytatta előadását:

– A magyar sörgyárak Sopronban és Nagykanizsán exportsöreik gyártására szintén nálam vásárolták a komlót, ezer zsákot évente. Ez a sör eljutott egészen Alexandriáig. Ma a blokád miatt, bár harminc százalékkal olcsóbban adom, egy zsákkal se vásárolnak. Ez kérem a vég, a teljes züllés, a katasztrófa. És ehhez járul még a házi gond...

A szomorú csöndet, amit a komlókereskedő beszéde követett, Katy asszony törte meg:

– Mit csinálunk a kofferekkel?

– Majd elszállítjuk, Katykám – mondta a komlókereskedő örvendve, módfelett boldogan, hogy kellemetlen jelenetek nélkül oldhatta meg a nehéz problémát.

– Ha pedig még vásárolni akarsz valamit kedvesem, akkor ideje, hogy induljunk. Kettő negyvenkor megy a vonatunk.

Mind a ketten szívélyesen búcsúztak el a főhadnagytól. Az intelligens komlókereskedő olyan boldog volt, hogy a dolog ennyire simán ment, hogy az előszobában a következő szavakkal köszönt el:

– Főhadnagy úr, ha isten őrizz, megsebesülne a háborúban, jöjjön csak hozzánk az üdülés idejére. Tőlünk telhetően gondját fogjuk majd viselni.

Amikor a főhadnagy bement a hálószobába, ahol előbb Katy asszony készülődött az útra, a mosdószekrényen egy papirost talált és négyszáz koronát. A papíron a következő üzenet állott:

„Főhadnagy úr! ön nem védett meg engem a férjemtől, ettől az idióta majomtól. Megengedte, hogy magával cipeljen, mint valami koffert, amit az ember a lakásban felejt. Sőt olyan kifejezést engedett meg magának, hogy ön felajánlotta vendégszeretően a lakást. Azt hiszem, hogy itt tartózkodásom nem került többe a mellékelt négyszáz koronánál, amin kérem, hogy osztozkodjon a puccerjával.”

A főhadnagy pár percig csodálkozva bámult a levélkére, majd csöndesen elszakította. Nevetve nézett a mosdóasztalon hagyott pénzre, miközben észrevette, hogy a nő ottfelejtette felindulásában a fésűjét, amint a tükör előtt a haját igazította. A fésűt betette a házi múzeumba a többi emléktárgyak közé.

Svejk déltájban jött vissza. Egy istálló-pincset keresett a főhadnagyának.

– Svejk – mondta a főhadnagy – magának szerencséje van. A hölgy, aki nálunk volt, már el is utazott. A kedves férje ura elvitte tőlem. És minden szolgálatért, amit maga teljesített őnagysága ittléte alkalmával, 400 koronát hagyott itt a maga részére. Persze ezt szépen meg kell köszönnie a kedves férjének írandó levélben. Azért a férjének, mert ez a pénz az ő pénze, amit önagysága az utazásra vett magához. Én diktálom majd a levelet.

És a főhadnagy diktált:

„Mélyen tisztelt uram! Legyen szíves átadni kedves nejének szívélyes köszönetemet azért a négyszáz koronáért, amit őnagysága számomra hagyott itt azokért a szolgálatokért, amiket én önagysága Prágában való tartózkodása alkalmával teljesítettem. Mindent, amit őnagyságának tehettem, szívből tettem, és épp ezért nem fogadhatom el ezt az összeget, amit mellékelve küldök vissza...”

– Csak írja tovább, Svejk. Mi a fenét forgolódik itt? Hol is hagytuk abba?

– Mellékelve küldök vissza – mondta Svejk reszkető tragikus hangon.

– Jól van: Mellékelve küldöm vissza, biztosítva önt legmélyebb tiszteletemről. Szívélyes üdvözletemet küldöm a nagyságos asszonynak, kézcsókommal együtt.

Svejk József,              
Lukás főhadnagy úr tisztiszolgája.

– Megvan?

– Alássan jelentem, főhadnagy úr, a dátumot nem tetszett még rádiktálni.

– Ezerkilencszáztizennégy december 20-án. Így. Most írja még a borítékra a címet és vigye el a postára a négyszáz koronával együtt és küldje el a pénzt is ugyanerre a címre.

Lukás főhadnagy vígan fütyürészni kezdte „Az elvált asszony” című operett egy áriáját.

– Még valamit, Svejk – szólt a főhadnagy, amint Svejk már indulóban volt a posta felé. – Mi van a kutyával? Talált valami rendes állatot?

– Egyet találtam már, főhadnagy úr. Nagyon szép dög. Viszont nehéz lesz megkapni. Mindazonáltal, azt hiszem, holnap mégis csak elhozom. Harap a bestia.

Lukás főhadnagy nem hallhatta Svejk utolsó szavait, pedig fontos lett volna, hogy hallja.

– Harap a bestia, mint egy tigris – akarta ismételni Svejk, de aztán meggondolta. Mi köze ahhoz a főhadnagynak tulajdonképpen. Kutyát akar, hát legyen neki kutyája!

Természetesen, könnyű azt mondani valakinek, hogy „Hozzon nekem egy kutyát!” Viszont a kutyatulajdonosok még akkor is vigyáznak a kutyára, ha az nem is telivér állat. Még egy haszontalan kandúrt is megbecsülnek, mely semmi másra nem való, minthogy valamely öregasszony lábát melengesse. Még az ilyen kandúr gazdája sem engedi meg, hogy a macskájával holmi erőszakra vetemedjenek.

Egy rendes kutya ösztönszerűen megérzi – különösen, ha fajkutya –, hogy egy szép napon meg fog válni a gazdájától. Az ilyen rendes kutya állandó félelemben él. Attól fél mindig, hogy valaki ellophatja, sőt hogy valaki feltétlenül el fogja lopni. Néha, amikor a kutya úgy séta alkalmával eltávolodik kissé a gazdájától, eleinte vígan futkos előre-hátra. A többi kutyákkal játszik, szemérmetlenül rájuk mászik, vagy a többiek másznak rá, megszagolja a sarokköveket, minden sarokkőre ráemeli hátulsó lábát, sőt néha a krumplit áruló kofaasszony kosarával is megcselekszi ugyanezt. Egyszóval olyan életvidámnak és oly szépnek látja a világot, mint az az ifjú, aki szerencsésen letette az érettségi vizsgát.

Egyszerre azonban észrevehetően eltűnik a jó kedve: érzi, hogy elvesztették. Most aztán erőt vesz rajta a kétségbeesés. Ijedten futkos az utcán össze-vissza, szűköl, mindenfelé szaglász, kétségbeesetten lába közé húzza a farkát, hátraszegzi fülét és a villamosok között rohan a teljes idegenségbe. Ha beszélni tudna, biztosan így kiáltana fel:

– Jézus Mária! most valaki el fog lopni!

Voltatok már kutyadresszőrnél és láttatok nála ilyen megrémült kutyákat? Valamennyi ilyen lopott jószág! A nagyváros különböző fajta tolvajokat termel. Az ilyen tolvajok egyik érdekes fajtája a kutyatolvaj, aki kizárólag kutyalopásból él. Az apró szalonkutyákat, törpe kutyákat, apró ratlereket, szóval olyan kutyákat, amilyeneket az ember könnyen becsúsztathat a felöltője zsebébe vagy egy női karmantyúba, azokat kilopják onnan. Sőt ellopják estéről reggelre azt a dühös német, foltos doggot is, aki városon kívül a nyaralókra vigyáz. Ellopják a rendőrkutyát a detektív orra elől. Ha pórázon vezetsz egy kutyát, levágják zsinórról a féltett jószágot, amely eltűnik a következő pillanatban tolvajostul, és szomorúan bámulhatod az üres pórázt. Azoknak a kutyáknak ötven percentje, amelyeket az ember az utcán lát, néhányszor cserélt már gazdát ilyen módon. Előfordul az is, hogy megveszed a saját kutyádat, amelyet ifjú kölyök korában lopott el tőled valaki, amikor sétára vitted. A legnagyobb veszély akkor fenyegeti a kutyát, amikor az ember kiviszi az utcára, hogy kis és nagy szükségletét elvégeztesse vele. Leginkább az utóbbi aktusnál történik a lopás. Ez a magyarázata annak, hogy a kutya ennél a műveletnél állandóan jobbra-balra tekint.

Jónéhány formája van az ilyen kutyalopásnak. Vagy zsebtolvajok módjára direkt ellopják a kutyát, vagy pedig becsapják a szerencsétlen teremtést. A kutya tudniillik csak az olvasókönyvekben és a természetrajzban hű állat. Viszont szagoltass csak meg egy darab sült lókolbászt a leghűbb kutyával: a kutya elveszett. Elfelejti a gazdáját, aki mellett halad, megfordul és árkon-bokron át téged követ. A szájából folyik a nyál és barátságosan csóválja a farkát a kitűnő eledel tiszteletére, miközben úgy remeg az orrlika, mint a legvadabb csődöré, amelyet fedezésre vezetnek.

*

A Kastély-lépcső melletti kis sorházban, a félhomályban, két férfi ült az asztalnál. Az egyik katona volt, a másik pedig civil. Egymáshoz hajolva titokzatosan sugdolóztak. Úgy néztek ki, mint a velencei köztársaság idejében az összeesküvők.

– Naponta pont 8 órakor – suttogja a civil a katona fülébe –, akkor viszi sétálni a szobalány. A Havlicsek tér sarkán fordul be a parkba. De ronda egy dög ám, harap, mint a veszett. Még simogatni se hagyja magát.

Majd még jobban odahajol és halkan súgja a katona fülébe:

– Még a kolbászra is fütyül!

– A sült kolbászra is? – kérdi a katona.

– Még a sültre is!

Mindketten utálattal kiköpnek.

– Hát mit eszik tulajdonképp az a bestia?

– Isten tudja, némelyik úgy el van kényeztetve, mint a hercegprímás.

A katona és a civil koccintanak. A civil súgva folytatja:

– A többi kutyák rendesen a finom sült lókolbászra is felfigyelnek. De ez a bitang nem hallgat semmire. A legjobb volna, ha megkérdeznéd a lánytól, hogy mit eszik az a kutya legszívesebben. Te katona vagy, jóképű fickó, veled előbb áll szóba a szobalány, mint velem. Én már megkérdeztem tőle, de végignézett rajtam, majdnem átdöfött a szemével és azt mondta, hogy „mi köze hozzá?” Nem szép az a lány, olyan mint egy majom, de katonával biztosan szóba fog állni.

– És igazi istálló-pincsér? A főhadnagyom csak istálló-pincsért akar.

– Gyönyörű kölyök, mondom neked, tökéletes tiszta istálló-pincsér. Olyan igaz, mint hogy téged Svejknek, engem pedig Blahniknak hívnak. Csak az a fontos, mit zabál a betyár, azzal már megnyugtatlak, el is vittem neked.

A két jó barát ismét koccintott. A háború előtt, amikor Svejk még kutyákkal kereskedett, Blahnik szállította neki az állatokat. Nagyon tapasztalt férfiú volt ez a Blahnik. Azt mesélték róla, hogy a gyepmesternek átadott kutyákat is megvette és továbbadta. Egyszer már meg is veszett ez a Blahnik. Úgy érezte magát a bécsi Pasteur-intézetben, mint odahaza. Most aztán kötelességének tartotta, hogy Svejket, a derék katonát önzetlenül támogassa a háborúban. Ez a Blahnik Prága és környékén minden kutyát ismert. Most azért beszélt olyan halkan, mert nem akarta elárulni magát a kocsmáros előtt, mivel fél évvel ezelőtt ő lopta el kabátja alatt a kocsmáros fiatal daxliját. Cucliból tejet szoptatott a kutyával, s az ostoba daxlikölyök azt hitte, hogy az anyjánál van és nyugodtan maradt Blahnik kabátja alatt.

Elvileg csak fajkutyákat lopott. Annyira kiismerte magát ebben a mesterségben, hogy bátran törvényszéki szakértő lehetett volna. Szállított ő dresszőröknek, de privát házaknak is, már ahogy alkalom kínálkozott. Az utcán az összes kutyák rámosolyogtak, amelyikkel csak életében dolga akadt. Ha pedig elbámult a kirakat előtt, bizony sokszor megesett, hogy valamelyik bosszúálló kutya ráemelte hátsó lábát és bevizesítette a nadrágját.

Másnap reggel nyolc órakor Svejk, a derék katona, már ott sétált a Havlicsek-tér sarkán a park előtt. A szobalányra és az istálló-pincsérre várt. Végre egyszerre csak megjelent a lány egy szakállas, borzas kutyával. Az okosszemű állat vígan futott el Svejk mellett. Víg volt, mint minden kutya, amikor szükségleteit elvégezte már. Boldogan futkosott a verebek után, melyek az utcán nyugodtan reggeliztek a lóganén.

Végre a lány is Svejk közelébe került. A leányzó, akire a drága kutya bízva volt, idősebb nő volt már. A haja koszorúba fonva. Fütyült a kutya után, láncot csörgetett kezében és elegáns kutyakorbáccsal csapkodott.

Svejk megszólította:

– Bocsásson meg kisasszony, hogyan jutok innen legközelebb Zizkovba?

A lány megállt és gyanakodva nézett végig Svejken. Azonban Svejk ártatlan, nyílt tekintetét látva, elhitte, hogy tényleg Zizkovba akar menni ez a katona. A lány arca megenyhült és barátságosan elmagyarázta Svejknek, miképp kerül Zizkovba az ember.

– Csak most helyeztek ide Prágába – mondotta Svejk –, és nem igen ismerem még ki magamat. Nem vagyok idevalósi. Maga ugyebár szintén nem idevaló?

– Vodnani vagyok.

– No hiszen, akkor majdnem földiek vagyunk – feleli Svejk örömmel –, én ugyanis a szomszéd Protvinából való vagyok.

Svejk nagyszerűen ismerte Dél-Csehországot, ahol manőveren járt, s a lány szívét a hazai falvak említésére otthoni melegség járta át.

– Akkor valószínűleg ismeri Protvinában a Piactéren Pejchala mészárost?

– Hát hogyne ismerném! Nagyszerű gyerek, mindenki szereti nálunk – mondja Svejk –, derék, szolgálatkész ember az. Mindig friss húst ad és nem csal a mértéke.

– Nem Jaresnek hívják magát? – kérdi a lány, aki szimpatizálni kezdett az ismeretlen katonával.

– De igen.

– Melyik Jaresek közül való, a kircsiek, vagy a zsaziciak közül?

– Zsazici vagyok.

– Még mindig sört mér az öreg Jares?

– Még mindig.

– Már túl lehet az öreg a hatvanon.

– Hatvannyolc volt most ez év tavaszán – mondta Svejk nyugodtan. – Most vett az öreg egy nagyon szép kutyát. Ott ül vele a kutya a sörös kocsin, olyan vígan árulják a kutyával a sört, mint a pinty. Épp olyan a kutyája, mint az ott ni, aki a verebeket űzi. Gyönyörű állat.

– Ó, az a mi kutyánk – mondta Svejk új ismerőse –, én itt szolgálok az ezredes úrnál. Maga nem ismeri a mi ezredesünket?

– Ó, igen, nagyon intelligens ember – mondja Svejk. – Nálunk Budweiszban is volt egy ilyen ezredes.

– A mi ezredesünk nagyon szigorú. Nemrég, mikor olyan hírek jártak, hogy Szerbiában alaposan elvertek bennünket, az ezredes úr mérgében minden tányért összetört a konyhában és fel akart mondani nekem.

– Szóval ez a maguk kutyája – szakította félbe a lányt Svejk. – Kár, hogy az én főhadnagyom nem szereti a kutyát. Én nagyon szeretem őket.

Egy pillanatra elhallgatott, majd hirtelen odaszólt a lánynak:

– Azért az ilyen kutya nem eszik ám meg mindent, ugyebár?

– Óh, a mi Luxunk nagyon kényes, egy ideig nem akart húst enni, most azonban...

– És mit szeret legjobban?

– Májat, főtt májat.

– Borjú vagy disznó májat?

– Az neki mindegy – nevetett Svejk „földije”, aki utolsó szavait rosszul sikerült viccnek vette.

Egy darabig együtt sétáltak, majd az istálló-pincsi is hozzájuk csatlakozott, a lány mindjárt láncra is vette. A kutya Svejkkel bizalmasan viselkedett. Mindenesetre bizalmasságnak vehető, hogy szájkosarával mindenáron le akarta tépni a nadrágját, úgy ugrándozott körülötte. Egyszer aztán, mintha csak megérezte volna, hogy ez a katona mit tervez ellene, hirtelen elkomorodott. Nem ugrált és búsan lépkedett tovább. Csak úgy oldalról nézett néha-néha Svejkre, mintha azt mondotta volna: „Szóval ez én rám vár?”

A lány elmesélte, hogy minden este hat órakor itt szokott sétálni a kutyával, hogy egész Prágában nem hisz senkinek, hogy egyszer az újságba tett házassági hirdetésére egy lakatos jelentkezett házassági szándékkal és kicsalt tőle valamilyen találmányra nyolcszáz koronát, aztán szépen eltűnt a pénzzel, mint a kámfor. Elmesélte, hogy a vidékiek sokkal tisztességesebbek, és ha egyszer férjhez menne, csak egy vidéki lehetne az élete párja. A hadi házasságokról pedig az volt a véleménye, hogy az ilyen házasság butaság, mert az ilyen asszony feltétlenül hadi özvegy lesz.

Svejk reményekkel kecsegtette a lányt, megígérte, hogy este hatkor eljön és azzal elköszönt és értesítette Blahnikot, hogy a kutya mindenfajta májat szívesen felfal.

– Marhamájjal fogom megvendégelni – határozta el Blahnik. – Vidra gyáros gyönyörű bernáthegyijét is marhamájjal fogtam. Borzasztó hű állat volt. Szóval holnap hozom a kutyát, testvér, épségben.

Blahnik szavának állt. Másnap délelőtt – Svejk már a lakást takarította – egyszerre az ajtó előtt felhangzott a drága kutyaugatás. Blahnik húzta maga után az istálló-pincsért, aki ezalkalommal borzasztóbb volt, mint közönségesen. Dühösen forgatta szemét jobbra-balra, sötéten nézett, mint egy éhes tigris a vasketrecben, mely előtt az állatkertben jóltáplált bámészkodó áll. Fogát vicsorgatta, morgott, mintha csak azt mondta volna:

– Széttéplek! Felfallak!

A kutyát odakötötték a konyhaasztalhoz és Blahnik elmesélte a lopás történetét:

– Tudod, a becsomagolt főtt májjal szépen elmegyek a kutya mellett. A büdös persze mindjárt felszagolt és elkezdett ugrálni körülöttem. Nem adtam neki semmit és szépen tovább mentem. A pincsér persze utánam. A parktól befordultam a Bredovszki utcába és csak ott adtam neki az első darabot. Úgy futás közben zabálta fel a májat, csakhogy szem elől ne veszítsen. Aztán befordultam a Jindriski utcába, ott kapott még egy porciót. Mikor ezt is megette, láncra vettem és a Wenzel téren keresztül a Szőlőhegyre mentem egész Vrsovicáig. Az úton rettenetes dolgokat művelt. Amikor a vasúti sínekre értem, ráfeküdt a sínre és az istennek sem akart továbbmenni, öngyilkos akart lenni a bestia. Családi okmányt is hoztam neki, amit Fuchs papírkereskedőnél vettem. Rendesen kell kitölteni, Svejk.

– Jobb, ha a te kezed írásával csináljuk. Írd bele, hogy a kutya Lipcséből való von Bülow intézetéből. Apja Arnheim von Kahlsberg, anyja Emma von Trautensdorf. Az apja a berlini istálló-pincsér-kiállításon első díjat nyert ezerkilencszáztizenkettőben. Az anyja pedig Nürnbergben kapott aranyérmet a „Főúri Kutyatenyésztők Egyesületétől”. Mit gondolsz, hány éves lehet?

– A fogai szerint két éves.

– Írd be, hogy két és féléves.

– A füle rosszul van levágva, nézd csak Svejk.

– Azon lehet segíteni. Utána lehet metszeni a fülét, amikor már kissé hozzánk szokott. Most még jobban haragudna, ha a fülét bántanánk.

A lopott jószág ezalatt dühösen morgott. Jó ideig ide-oda dobálta magát, majd fáradtan lefeküdt, a nyelvét kilóbálta és várta, hogy mi fog vele történni.

Lassan kezdett beletörődni a sorsába, csak néha-néha morgott szemrehányóan.

Svejk odaadta neki a maradék májat, amit Blahnik meghagyott. A kutya azonban nem is hederített a májra. Dacosan nézegetett hol Svejkre, hol Blahnikra, mintha csak azt mondaná:

– Egyszer már ráfizettem erre a májra. Zabáljátok meg ti!

Rezignáltan feküdt az asztal mellett és úgy tett, mintha elszunnyadt volna. Egyszer aztán, mintha valamit gondolna, felállt, a két első lábával szolgált, kérni kezdett. Szóval: megadta magát.

Ez a megható jelenet a legkisebb hatással sem volt Svejkre.

– Csiba te! – kiáltott rá Svejk a szerencsétlenre, mire ez sírva, nyöszörögve visszafeküdt.

– Milyen nevet írjak a születési bizonyítványába? – kérdezte Blahnik. – Luxnak hívták, valami ilyesforma nevet kellene adni neki megint, hogy mindjárt megértse.

– Tudod mit, nevezzük el Max-nak. Nézd csak Blahnik, hogy hegyezi a fülét. Kelj fel, Maxi!

A szerencsétlen istálló-pincsér, akit nevétől és otthonától is megfosztottak, felállt és várta a további parancsot.

– Azt hiszem, legjobb volna elereszteni a láncról, hadd lássuk, mit művel – mondja Svejk.

Amint láncáról elengedték, első útja az ajtóhoz vezetett, ahol a kilincset három rövid ugatással megugatta, mintha csak ezeknek a rossz embereknek a nagylelkűségén csodálkozna. Aztán, amikor látta, hogy ennek semmi eredménye sincs, szépen odacsinált az ajtó elé, szentül meggyőződve arról, hogy ezek után ki fogják dobni, mint ahogy az ezredes tette vele kölyök korában, aki a legkisebb ilyenféle vétségért azonnal kidobta! Ilyen katonás szigorral nevelték kora ifjúsága óta szobatisztának.

De Svejkre ez sem hatott. Tisztában lévén a helyzettel, dühösen megjegyezte:

– Milyen okos ez a dög, a fene egye meg. Tiszta kutyajézsuita – aztán végigvágott rajta a szíjjal, beleverte orrát a piszkába, amit alig győzött szegény lenyelni.

A kutya nyöszörgött, úgy látszik, nem volt ínyére ez az íz, elkezdett a konyhában ide-oda futkosni, kétségbeesetten szaglászta saját nyomát, majd az asztalhoz futott, megette a maradék májat és lefeküdt a tűzhely elé. Belefáradt a kalandba és elaludt.

– Mivel tartozom, testvér? – kérdi Svejk Blahnikot a búcsúzásnál.

– Ne beszéljünk erről, Svejk – mondta Blahnik barátságosan –, régi barátnak szívesen megteszek én mindent, különösen ha katona a haver. Isten veled, koma. Ne vezesd soha a Havlicsek-tér felé, nehogy kellemetlenség történjen. Ha pedig még egy kutyára volna szükséged, hát tudod, hol lakom.

Svejk jó sokáig pihentette Maxot. Közben elment a mészároshoz, vásárolt egy negyedkiló májat, megfőzte és várta, hogy Max felébredjen. Ehhez pedig úgy segítette, hogy egy darab finom, meleg májat tartott az orra alá.

Max álmában csendesen megnyalta a májat, majd magához tért és mohón felfalta. Aztán újra az ajtóhoz futott és ismét megugatta a kilincset.

– Max! – kiáltott Svejk a kutyára. – Gyere ide!

A kutya gyanakodva fülelt. Svejk ölébe vette, megsímogatta. Max pedig most először nézett Svejkre barátságosan és stuccolt farkának maradványát csóválta. Majd kedvesen szájába vette Svejk kezét és melegen nézett rá, mintha csak azt mondaná:

– Most már mindegy, ezt a játszmát elvesztettem.

Svejk tovább simogatta a kutyát és mesélt neki:

– Volt egyszer, hol nem volt egy kutya. Luxnak hívták és egy ezredesnél élte világát. Szobalány hordta sétálni Luxot. Egyszercsak jött egy úr és szépen megcsapta a szolgálótól. Lux újra katonáékhoz került, egy főhadnagyhoz, ahol elnevezték Maxnak.

– Maxi, adj hamar egy pacsit! Így ni! No látod, te barom, egész jó barátok leszünk, ha tisztességesen viseled magad. De ha aljaskodni fogsz, megtanítanálak ám bestia, hogy a háború az nem mézeskalács.

Max leugrott Svejk öléből, jobbra-balra futkosott körülötte. Estére, amikor a főhadnagy hazajött a kaszárnyából, Svejk és Max már a legjobb barátok voltak.

Miközben Svejk Maxot nézte, így bölcselkedett:

– Alapjában véve minden katonát így lopnak el hazulról.

A főhadnagynak kellemes meglepetés volt Max. Ez pedig gyorsan megbarátkozott új gazdájával, aki szintén kardos ember volt.

Arra a kérdésre, hogy honnan való a kutya és mibe került, Svejk nyugodtan felelte, hogy egy barátjától kapta ajándékba, aki épp most vonult be katonának.

– Jól van, Svejk – mondta a főhadnagy, Max-szal játszva. – Elsején kapni fog ötven koronát a kutyáért.

– Nem fogadhatom el, főhadnagy úr!

– Svejk! – szólt a főhadnagy szigorúan – mikor szolgálatba lépett, megmondtam magának, hogy parancsaimat szó nélkül fogja végrehajtani és nem fog feleselni. Ha egyszer azt mondom, hogy ötven koronát kap tőlem, azt szépen elfogadja és megissza. Tehát mit fog az ötven koronával csinálni, Svejk?

– Alássan jelentem a főhadnagy úrnak: megiszom.

– És ha elfelejteném az ötven koronáját megadni, megparancsolom, hogy feltétlenül juttassa eszembe. Érti?... Nincs-e a kutyának bolhája? Mindenesetre fürdesse meg, Svejk és fésülje ki szépen a bundáját. Holnap szolgálatban vagyok, de holnapután én fogom maid megsétáltatni Maxot.

Mialatt Svejk a kutyát fürdette, az ezredes, a kutya volt bánatos gazdája, éktelenül káromkodott odahaza. Azzal fenyegetőzött, hogy a kutyatolvajt hadbíróság elé állítja, agyonlöveti, felakasztatja, húsz évre bezáratja és darabokra vágtatja.

– Az ördög bújjon abba a zsiványba – ordította az ezredes, hogy az ablakok remegtek. – Majd ellátom én ezeknek a gyilkosoknak a dolgát.

Svejk és Lukás főhadnagy felett így tornyosult a katasztrófa vészfellege.

XV.
A KATASZTRÓFA

Friedrich Krausz ezredes – aki a „von Zillergut” predikátum tulajdonosa is volt, mely falu valahol Salzburg környékén ékeskedett és amelyet az ezredes ősei már a tizennyolcadik században szerencsésen felzabáltak –, igen tiszteletreméltó idióta volt. Ha valamit előadott, állandóan a legbanálisabb közhelyekre rakta a hangsúlyt és közben folyvást kérdezgette, hogy értik-e hallgatói ezeket az egész primitív szavakat: „Also^[38], ez ablak, uraim, igenis egy ablak. Tudják önök, mi az, hogy ablak?”