---

Tartalom

Előszó
Gönczi Andrea: A máramarosi skizmaper
Domokos Vera: Etnikai és felekezeti elhatárolódás a naptárváltás tükrében
Geszti Zsófia: A betlehemezés Kárpátalján
Papp Richárd: Etnikai jelentéstartalmak Kárpátalján egy zsidó életútinterjú tükrében
Svetkó Erzsébet: Kisebbségpolitika Kárpátalján a szovjet rendszer kiépítésének idején (1947-1952). A donbászi munkatáborokba elhurcoltak visszaemlékezései alapján
Csernicskó István: Kárpátaljai magyar beszélt nyelvi vizsgálatok: előzetes a Kárpátaljai Magyar Hanganyagtár adatbázisából
"... fázik az ember akármit mondani is" Egy irányított beszélgetés szövege
Karmaesi Zoltán: "magyar kecskének neveztek" avagy a magyar nyelv presztízse Kárpátalján (az Aréna sátorfesztivál lakói körében elvégzett kérdőíves felmérés alapján)
Beregszászi Anikó: "Csata" a szimbolikus térért, avagy a látható/láthatatlan anyanyelv

---

Előszó

A ma Kárpátaljaként ismert, 1918-ban Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék romjain kialakult, a huszadik század során számos államfordulatot megért, területében, lakosságában és elnevezésében egyaránt többször is módosult földrajzi-közigazgatási egység (lásd pl. Botlik 2005) hosszú ideig - az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején bekövetkezett rendszervaltásig - volt úgynevezett "terra incognita". 1991-ben, Botlik József és Dupka György Ez hát a hon... Tények, adatok, dokumentumok a kálpátaljai magyarság életéből 1918-1991 című kötetének Immár nem terra incognita címmel írott bevezetőjében Balla Gyula a következőképpen fogalmaz:

"Magyarország felfedezte Kárpátalját! Négy évtizedes kényszerű hallgatás, elhallgatás után, miközben mint egy titkosügynöknek, oly gyakran változtatták nevét a honi és a helyi sajtóban - Kárpátontúli terület, Kárpátalja, Kárpat-Ukrajna stb. -, napjainkban egymás sarkát tapossák (a szó szoros értelmében is) az odalátogató újságírók, hivatalnokok, érdeklődők, turisták" (S. Benedek 1991: 5).

Az itt említett kezdeti lelkesedés és lendület természetesen az azóta eltelt csaknem másfél évtized alatt többször alábbhagyott, majd változó intenzitással újra meg újra fellángolt (példának okáért éppen a közelmúltban, mióta egyre több "bevásárló turista" érkezik Magyarországról Kárpátaljára), és közben a társadalomkutatók is - helyiek és anyaországiak egyaránt, hol közösen, egymást segítve és kiegészítve, hol pedig időnként egymás ellenében, versengve - fokozatosan elkezdték birtokba venni a régiót. Néprajzkutatók, kulturális antropológusok, szociológusok, politológusok, oktatáskutatók, nyelvészek, irodalmárok és történészek egész sora fordult Kárpátalja irányába. Kezdetben, a hosszas elzártság után természetszerűleg nem is lehetett ez másképp, a felületes ismeretközlés, a már-már unalomig ismert közhelyek ismételgetése jellemezte az itt élőkről szóló híradásokat (példaként lásd a Munkácsról soha ki sem lépett, mégis több ország állampolgárságát is megért bácsi sokat citált történetét, a Rákóczi hű népeként aposztrofáit ruszinok emlegetését, a Vereckei-szoros, Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc megidézését). A kezdeti időszakban a tudományosságot sem kerülte (talán nem is kerülhette) el a laikusok lelkesedése, a jól bevált klisék szajkózása. Ám szerencsére viszonylag hamar sikerült leküzdeni az átmenet hiányosságait, és az imént említett valamennyi tudományágban számos olyan publikáció jelent meg, amelyek jelentősen hozzájárultak a Kárpátaljáról alkotott kép árnyalásához.

A (részben vagy teljesen) magyar vonatkozású társadalomtudományi kutatások erőteljes és gyors fellendülését nagyban megnehezítette, hogy - Erdélytől, a Felvidéktől és részben a Vajdaságtól eltérően - Kárpátalján a szocializmus évtizedeibe nem lehetett átmenteni a korábban kialakult kutatói intézményhálózatot, hiszen ilyen az első világháborút megelőzőn sem nagyon létezett. A Szovjetunió fennállása idején pedig - az Ungvári Állami (ma már Nemzeti) Egyetem Magyar Filológiai Tanszéke, illetőleg az 1998-ban a magyar állam jelentős anyagi támogatásával életre hívott Ungvári Hungarológiai Intézet kivételével - kialakítani sem sikerülhetett egy olyan intézményrendszert, amely keretet adhatott volna a kutatásoknak, amelyhez a magyarországi partnerintézmények együttműködési szándékkal fordulhattak volna. Nem véletlen tehát, hogy az első években a legtöbb kutatási program vagy a helyi értelmiségiek egyéni kezdeményezése, mintegy magányos kutatómunkája révén valósult meg, rendszerint kisebb vagy nagyobb mértékű anyaországi támogatás segítségével (gondoljunk csak például Móricz Kálmán (1993) Nagydobrony című monográfiájára), vagy pedig úgy, hogy a magyarországi kutató és/vagy műhely személyes ismerőseit (magánszemélyeket) kereste fel azzal, hogy vegyenek részt ilyen-olyan vizsgálat megszervezésében (így sikerült például Gereben Ferencnek lekérdeznie Kárpát-medencei felmérésének kárpátaljai mintáját, vö. Gereben 1999: 13).

Az intézményes háttér hiánya okozta nehézségek korai felismerése kényszerítette arra az önálló jogi személyként 1996-ban önállósult Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolai vezetését, hogy 1999-ben az intézmény keretében, annak bázisán létrehozza a Limes Társadalomkutató Intézetet, majd 2001-ben a Hodinka Antal Intézetet. A két kutatóműhely kialakítása minőségi változást hozott a kárpátaljai magyar közösségre irányuló társadalomtudományi kutatásokban. Egyrészt új lendületet kapott a helyi kutatók munkája, másrészt számos anyaországi kutatóintézet talált partnerre az új intézetekben. A Limes és a Hodinka Intézet fennállásának rövid ideje alatt közös kutatási programban vett már részt többek között az MTA Nyelvtudományi Intézetével és Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetével, a Márton Áron Szakkollégium Kutatások Koordinációs Irodájával, a Nemzeti Ifjúságkutató Intézettel stb.

A jelen kötet a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és kutatóintézetei, illetve az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet között létrejött együttműködési megállapodás keretében készült, és az Arany János Közalapítvány támogatásával jelent meg. A gyűjtemény kárpátaljai tárgyú, elsősorban a kárpátaljai magyar közösséghez kapcsolódó tematikájú társadalomtudományi írásokat tartalmaz a főiskola oktatóinak-kutatóinak, illetőleg a Kisebbségkutató Intézet munkatársainak tollából.

A Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nernzeti Kisebbségkutató Intézete egyik legfontosabb célkitűzése, hogya Kárpát-medencében élő magyar közösségek, régiók, nemzetrészek életét, összetett valóságtartalmait minél mélyebben és részletesebben megismerhessük. Ennek jegyében gondozta az intézet például l998-ban Csernicskó István kötetét a magyar nyelv kárpátaljai helyzetéről (Csernicskó 1998), melyet az Osiris Kiadóval közösen jelentetett meg, és amely az MTA Nyelvtudományi Intézete Élőnyelvi Osztálya koordinálásával és Kontra Miklós vezetésével végzett, A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatás keretében készült. A Kisebbségkutató Intézet említett törekvéseinek egyik kiemelt területe ugyanis Kárpátalja magyarsága, hiszen e régió magyar közösségének drámai sorsfordulókkal tűzdelt története, a velük együtt élő népek és kultúrák sokasága, az elmúlt évszázad kommunista évtizedei különösen fontossá teszik a bonyolult összefüggések részletes ismeretét és feltárását. A Kisebbségkutató Intézet ezért az említett könyvön kívül konferenciákon, intézeti kiadványokban és az intézethez kötődő folyóiratokban folyamatosan szorgalmazta a régióval foglalkozó kutatások megjelenítését. Jelen kötet kisebbség-kutató intézethez kötődő szerzői: Domokos Vera, Geszti Zsófia és Papp Richárd is többször mutatták be kutatási eredményeiket különbözö fórumokon és írásokban. Mindhárman etnográfiai, kulturális antropológiai kutatásokkal járulnak hozzá a kárpátaljai kisebbségi identitás és léthelyzetek mélyebb megismeréséhez. Ez a gyűjtemény, melynek írásai változatos témákat érintenek, természetesen illeszkedik a Kisebbségkutató Intézet és a Rákóczi Főiskola kutatóműhelyeinek feladatihoz, célkitűzéseihez.

Gönczi Andrea tanulmánya olyan eseményeket dolgoz fel, amelyek az akkor tulajdonképpen még nem is létező régióban, egészen pontosan nagyrészt a mai Kárpátalja területén játszódtak le a huszadik század elején. A szerző a máramarosi skizmaper történetét, azaz a vidék lakosságának többségét alkotó, főként nem magyar görög katolikusok tömeges pravoszláv (ortodox) hitre térését, illetve az e körül kibontakozott, politikai felhangokkal terhelt per történetét tárgyalja.

Domos Vera írása egy kárpátaljai görög katolikus magyar közösség, Tiszaújhely lakosainak etnikai és felekezeti identitását mutatja be a kulturális antropológia eszközeivel egy közelmúltban bekövetkezett esemény, az egyházi naptárváltás apropóján. A görög katolikus-ortodox felekezetváltásnak itt tehát az ellenkező irányát láthatjuk, mint az előző tanulmányban.

Geszti Zsófia kárpátaljai betlehemezésről készült munkája a hagyomány újraéledésének és funkcióinak (adománygyűjtés, szórakoztatás, a vallási és nemzeti identitás kifejezése), illetőleg a betlehemes játék különböző szintjeinek (lokális, regionális és nemzeti, illetve tradicionális és színpadi) bemutatása és elemzése.

Papp Richárd egy a holokausztot túlélő beregszászi zsidó bácsival készített interjú tükrében mutatja be az egykori Magyarország északkeleti csücskében megmaradt zsidó közösség etnicitás- és identitástörténetét, a zsidó adaptációs és asszimilációs kényszert, amely a változó körülményekhez való alkalmazkodás lehetősége és feltétele is egyben.

Svetkó Erzsébet tanulmányát a kárpátaljai magyarság huszadik századi történetének egy a "málenykij robot"-hoz hasonlóan szintén tragikus, ám jóval kevésbé ismert epizódjának, a helyi magyar férfiak kényszermunkára való hurcolásának szenteli. Az 1944-ben 18. évüket még be nem töltött, és így a deportálások után itthon maradt fiatalembereket nemzetiségük miatt megbízhatatlannak nyilvánították a szovjet hatóságok, és 1947 és 1952 között, amikor katonaköteles korba kerültek, erőszakkal a Donyec-medence szénbányáiba irányították őket. Az eseményeket a kelet-ukrajnai bányavidéket megjárt, ma már idős férfiakkal készített mélyinterjúk alapján mutatja be a szerző.

Csernicskó István írása - amellett, hogy összefoglalja a kárpátaljai magyar nyelvváltozatok kutatásának eddigi legfontosabb szempontjait és eredményeit - jó példája annak, hogyan működhetnek együtt a különböző társadalomtudományok művelői. A tanulmány és a példaként közölt, elsősorban nyelvészeti elemzés céljából készített, de más kutatók számára is sok érdekességet tartalmazó mélyinterjú lejegyzett változata azt igazolja, hogy ma már lehetetlen egyetlen nézőpontból, csak egy bizonyos tudományág szemüvegén keresztül vizsgálni egy-egy közösséget, a tudományterületek és képviselőik közötti párbeszéd nagyon is szükségszerű kell(ene) legyen.

Karmacsi Zoltán munkája a magyar, ukrán és orosz nyelv presztízsét vizsgálja a kárpátaljai magyar fiatalok körében. A kárpátaljai magyar fiatalok legnagyobb tömegrendezvényén, a benei Aréna sátortáborban készített kérdőíves felmérés eredményei arra mutatnak rá, hogyan látják a fiatalok, azaz a jövő generációjának képviselői a magyar nyelv helyzetét.

A gyűjteményt Beregszászi Anikó írása zárja. A sok fotóval illusztrált tanulmány annak jár utána, mennyire használják ki a szimbolikus teret a kárpátaljai magyarlakta településeken, azaz hogy milyen mértékben van jelen a magyar nyelv láthatóan, feliratokban is a kárpátaljai magyar falvakban, városokban.

A Kárpátalja. Társadalomtudományi tanulmányok című gyűjtemény, melyben magyarországi és kárpátaljai szerzők írásai olvashatók egymás mellett, reményeink szerint egyrészt rámutat arra, hogy bőven vannak még feladatai a magyar tudományosságnak e régiót illetően, másrészt pedig igazolja azt, hogy a tudományos együttműködés, a magyarországi és kárpátaljai kutatók közös munkája, egymás kutatásainak megismerése kerekebbé teszi azt a képet, melyet a nem is olyan rég még "terra incognita"-ként emlegetett régióról eddig alkothattunk. A kötet tanulmányaiban kisközösségek és egyének kapnak hangot, szólalnak meg, akiknek személyes, megélt életsorsán keresztül nemcsak megérthetjük, de át is érezhetjük a kárpátaljai kisebbségi sors mibenlétét. Emellett vallás, identitás, nyelv, tradíció, kulturális változások mindennapi gyakorlatára, aktuális jelenvalóságára is rápillanthatunk, beleláthatunk az elemzett közösségek életébe, s ezáltal is lehetőségünk nyílik arra, hogy e közösségekre ne csupán a messzi távolból tekintsünk, hanem velük együtt gondolkodjunk el jelenükről, múltjukról és jövőjükről.

Úgy véljük, hogy határon innen és túl, illetve különböző kultúrák, közösségek, nyelvek, felekezetek között egymás értő elfogadásához és megbecsüléséhez az egymásról való ismereteink mélyebbé válásán át vezet az út. Kötetünk is e cél elérésének reményében fogant.

Budapest-Beregszász, 2005. április 27.
A szerkesztők

---