---

Tartalom

Kenessei András: Bevezető
Alkotások:
  Bábel '94
  Utcasarok
  Kertészfiú
  Békemenet (Túlélők)
  Egy arcműtét emlékére
  Cantata Humana (triptichon)
  Cantata Humana (a negyedik)
  Krisztus Pesten
  Az ötödik rend
  Quidquid latet
  A jó fej
  I. Q.
  Aranylány
  Sárgadrapériás csendélet (utolsó csendélet)
  Vázlat (Önarckép)
  Örömutazás

---

Bevezető

Somogyország szülötte, mint azok a mesterek, akikhez soha sem mérte magát: Rippl Rónai, Vaszary, Iványi Grünwald.

Kismester volt, azoknak a festőknek a szinte egyenesági leszármazottja, akik a három-négyszáz évvel ezelőtti Hollandiában éltek és alkottak, a németalföldi polgárosulás jellegzetes társadalmi kísérő jelenségeként. És abban az értelemben is utódjuk, követőjük volt, ahogy a kismesterek hihetetlen műgonddal építették, szerkesztették, megmunkálták képeiket. Ez tanult szakmájának éthoszából származott: (építészmérnöki diplomát szerzett) és genetikus örökség volt. Homo faberként nemcsak szeretett, de tudott is bánni az anyag fizikai valójával. Hogy miért lett művész a mesterből? Azt miért nem szoktuk megkérdezni, hogy miért repülnek a madarak? A mérnök tervez, alkot, épít - és ez igazán szép hivatás: életre szóló. Van azonban, akiben ott mocorog, bukfencez, örvénylik a Tragédia Ádámjába szerkesztett Michelangelo és nem akar több széklábat faragni a falanszternek. Szerencséjére egy puha falanszterbe vetette a sorsa, ahol megtehette, hogy tanult szakmáját lassan de biztosan felcserélje egy másikra, amelyben nem a diploma számít, hanem a tehetség. Nem mintha ezen, a szíve szerint választott pályán felelősség és kötelezettség nélkül élhetne és alkothatna. A tehetségét hivatásszerű kötelességtudással valóra váltó művész ugyanazzal az etikai szigorúsággal teszi a dolgát, mint az építészmérnök. Távol állt tőle a forradalmárok hevülete és lendülete: ő filozófikusabb, szemlélődő alkat. Alanyi költő, aki a saját érzéseiről ír, mert tehetsége van hozzá, hogy versbe szedje azt, amit szűkebb-tágabb környezete, a többi ember nem mer, nem tud, vagy álmában sem gondolna. Merengő-filozófikus festő, aki önarcképet fest, de nem azért, mert ez a legolcsóbb modell, hanem mert az ő arca a mi arcunk, sérülései a mi sebeink, fájdalma és öröme a mi életünk. Nem ő csinálja az eseményeket, de van véleménye róluk, nem ő írja a történelmet, csak széljegyzeteket fűz hozzá, de néha a glosszák fontosabbak, mint a királyi kinyilatkoztatások. Az a hűvös, távolságtartó megfogalmazás, ahogy történelmi és társadalmi széljegyzeteit előadja, nem mentes a maliciózus iróniától (és öniróniától!), amelynek Magyarországon sohasem volt ünneplő közönsége, hivatalos elismertsége, nagy visszhangja. Miért is lett volna, hiszen nem szeretünk tükörbe nézni, amikor a tükör a kócos, gyűrött, borostás, örökké kialvatlan arcunkat mutatja, holott mi csinosak, jólfésültek, ragyogó szeműek vagyunk. Vagy tévednénk?

Állítólag addig élünk, amíg emlékünk fennmarad. A művészek ebben is kivételezettek: az ő életük az emberiség emlékezetére van bízva.

Kenessei András

---