---

Tartalom

BEVEZETÉS
1. ZSIGMOND ÉS KORA
2. UDVARTARTÁS ÉS LOVAGVILÁG
3. ZSINATI MOZGALMAK ÉS SZELLEMI KULTÚRA
4. HELYRAJZ ÉS ÉPÍTÉSZET
5. ÁBRÁZOLÓ MŰVÉSZETEK
6. IPARMŰVESSÉG
7. KITEKINTÉS
DEUTSCHER AUSZUG
KÉPEK JEGYZÉKE
VERZEICHNISS DER TAFELN

---

Bevezetés

E munka Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király budai udvartartásának rajzában a magyar késői középkor keresztmetszetét szeretné adni. Történetírásunknak ebben a műfajban nagyszerű mintaképe van Csánky Dezső munkájában, mely Hunyadi Mátyás udvarát festi le. E mű ihlette meg Fogel Józsefet is, II. Ulászló és II. Lajos udvartartásának jeles monografusát. Kísérletünk az említett munkáktól abban különbözik, hogy a kultúrtörténeti szemponton kívül elsősorban a művészettörténeti módszert alkalmazza, amivel utalunk is könyvünk nyilvánvaló hiányaira. A politikai, pragmatikai, alkotmány - és jogtörténeti problémákat alig érinti, a gazdasági vonatkozásokat csak szórványosan, kizárólag a művészi és kulturális jelenségekhez való kapcsolatukban tárgyalja. Ezek a kapcsolatok azonban eléggé szorosak voltak. A késői középkori műformáknak különleges gazdasági stílus felel meg, melyek megismeréséhez a művészettörténeti kutatás eredményei lényegesen hozzájárulhatnak. Sőt éppen ezeknek a különféle területeknek összefonódásából tárul elénk a középkori élet töretlen egysége. Az adatokban és emlékanyagban tátongó fájdalmas hézagok miatt sajnos legtöbb esetben csak mozaikszerű képről lehet szó; a nagy összefoglaló körvonalak meghúzása felette nehéz. A címhez méltó teljes képet épp ezért nehezen lehetett elérni. Olykor más, magyar vagy külföldi várostörténetekből szerzett analógiát kellett segítségül hívni, hogy egyes művészeti vagy szellemi jelenségnek az adathiány miatt megcsonkult képét kikerekítsük. Ez a kivezető út szinte magától kínálkozott, hiszen olyan korról van szó, melynek legbensőbb, legjellemzőbb lényege éppen kozmopolitizmusában rejlett.

Zsigmond király és császár életét az 1400-as év két, majdnem egyenlő részre osztja. A kor eseményeiben való tevékeny részvétele a XIV. század utolsó két évtizedére és a következőnek majdnem négy teljes évtizedére esik. Azok a kísérletek, melyek e korszak szellemi és művészi arculatát szerény regionális és nemzeti kereteken belül próbálják megrajzolni, elérhetetlenül magas mintakép lidércnyomása alatt állanak: J. Huizingának "A középkor ősze" című műve ez.

E korszak élete és szellemisége iránti érdeklődésem még abba az időbe nyúlik vissza, mikor mint a római Magyar Történeti Intézet tagja, néhány adalékot tettem közzé e probléma olasz-magyar vonatkozásaihoz. (Siena ed il primo rinascimento ungherese, Una veduta di Veszprém, Contribuiti al problema di Masolino.) Már akkor érlelődött bennem az a terv, hogy Zsigmond korának szövevényes kultúrtörténeti hátterét külön könyvben megrajzoljam. A Napkelet c. folyóirat 1930-as évfolyamában meg is jelent ennek a még megiratlan munkának egy fejezete vagy inkább vázlata "Zsinati kultúra és lovagvilág" címén. Úgy tűnik még ma is nekem, mintha ez a két fogalom adná a Zsigmond-kor arcélének sajátszerű vonalát. Az említett cikkben beharangozott "Zsigmond király budai udvartartása" c. könyvem hosszú késésének legfőbb oka, hogy közben Huizinga művének második kiadása került utamba és fáradozásaimnak más, átfogóbb igazodást adott. Így tehát a közben megjelent nagyobb munkáim is (Buda a középkorban, A budai pénzverde művészettörténete a későbbi középkorban, Budai kőfaragók és kőfaragó jelek) bizonyos vonatkozásban csak terjedelmesebb előmunkálatok ehhez a témához, melyekből itt-ott egész bekezdéseket átvehettem.

...

Magyarország Zsigmond-kori kultúrája nem tekinthető a Mátyás király idejebeli renaissance előfutárának; ezzel kiemelnők saját korából, és zavart okoznánk. Sajátságos életformái és fejlődési törvényei voltak, melyeket az Európában uralkodó többi jelenségek bevonása nélkül megérteni nem lehet. Ne féljünk idegen hatások feszegetésétől, ilyeneknek csak akkor van logikai értelme és gyakorlati jelentősége, ha a talaj alkalmas befogadásukra. A magyar viszonyok éppen a XV. század elején igen közel álltak a nyugati társadalomban érvényben levő életformákhoz. Ezeket pedig általános erjedés és nyugtalanság jellemezte.

...

Tisztában kell lennünk azzal, hogy Buda városa mint történeti produktum ekkor három fontos, de egymástól majdnem teljesen független fejlődési folyamat találkozópontján áll. 1. Az első a luxemburgi háznak a burgundi udvarral vetélkedő és ahhoz sok tekintetben hasonló, előkelő életnívója és pompakedvelése volt. A VII. Henriktől Trieri Balduinon és IV. Károlyon keresztül Vencelig és Zsigmondig terjedő névsor mecenási hajlamaiban semmiben sem állt mögötte a burgundi és berry-i hercegek ezirányú kedvteléseinek. 2. A német-római császári hatalom kialakulási menete, állandóan váltakozó székhelyeivel ebben az időpontban szintén nagyon fontos fordulóponthoz érkezett, amikor Nürnberg a régi, inkább csak eszményi központ átadta helyét az excentrikusabban fekvő és túlnyomó részben szlávok felett uralkodó, de még a német-római impériumhoz tartozó, sőt annak választófejedelmi tisztségét viselő cseh király székhelyének, Prágának. A következő állomás Buda volt, ahol Zsigmond személyében a német-római birodalom császára, tehát az egész nyugatnak legnagyobb világi tekintélye és a nagy középkori magyar impérium birtokosa székelt. 3. Ami a sajátos magyar viszonyok kialakulását illeti, szintén két különböző fejlődés sorsdöntő állomásánál tartunk. Először is a város székhelyi jellege IV. Béla kezdeményezései és Nagy Lajos tudatos politikája után éppen Zsigmond hosszú uralkodása alatt vált véglegessé. Zsigmond mozgalmas élete ellenére mégis csak itt, Budán központosította udvartartását, császári és királyi tekintélyéhez méltó palotát emelt és az akkori egész világot behálózó, néha fantasztikus, máskor a kor hangulatát vakítóan tükröző terveihez innen merítette az erőt, innen diktálta jól-rosszul az akkori Európa sorsát. Belejátszik még a város fejlődésébe a Zsigmond alatt megindult és tőle messzelátóan pártolt polgári társadalom megerősödése, ez utóbbinak gyújtópontja székvárosi és várszerű jellegének ellenére éppen Buda városa volt.

Buda Zsigmond-kori életében nem beszélhetünk egységes vezető-társadalomról, hanem éppen a város székhelyi jellegénél fogva egyszerre három elit-rétegnek kibogozhatatlanul összefonódott, de műveltség, hatalom, vagyon és etnikai hovatartozóság szerint mégis pontosan egymástól elválasztható együtteséről.

1. A túlnyomóan német kereskedőcsaládokból álló városi patriciátus, az úgynevezett nemzetségek (Geschlechter), a nyugati, elsősorban német városokhoz hasonlóan kezükben tartotta a politikai hegemóniát, a város vezetését, a tanácsot, de már Zsigmond alatt védelmi helyzetbe kényszerült a céhekben tömörült és iparosokból álló kispolgársággal szemben, ez utóbbiban e korban egyre több magyar névre bukkanunk.

2. Az udvari méltóságok és a hivatalnoki nemesség rendje, melyhez természetesen a magasabb rangú vagy udvari szolgálatot teljesítő papság is tartozott, örökös panaszok ellenére s néhány kirívó kivételtől eltekintve, túlnyomóan magyar volt. Magyar volt csatlósainak, apródjainak és egyéb familiárisainak nagy serege is.

3. A nagyobb részben szinte klerikusokból álló műveltségi arisztokrácia viszont egészen kozmopolita képet nyujtott, melyben a számottevő magyar képviselőkön kívül németek, csehek, lengyelek és főleg a már a humanizmus friss szellőjét éreztető olaszok tűntek fel nagyobb számban. Megemlíthető, hogy a szellemi kultúra e hordozói részben az 1. és 2. szám alatt felsorolt csoportokból kerültek ki.

A különböző életformák rekonstruálásánál a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. Nem lehet a fent körülírt három réteget egymástól élesen elkülöníteni, de viszont nem is szabad az egyik csoportnál tapasztalt jelenségeket meggondolás nélkül a másikra, vagy az egész korképre átruházni. A felsorolt három vezető osztály tanulmányozásából leszűrt tapasztalatok korántsem ölelik fel az egész korszak légkörét és hangulatát. A felületek alatt sok minden folyik, ami a multban csak lazábban kötődött, vagy pedig már egyenesen az új idők előkészítője volt. Gondoljunk a céhekre és céhforradalmakra. A budai kultúrtörténet eme sokrétegű szociális alkatának szinte minden vonatkozásban megfelelnek a kor szellemi változásai, hullámzásai és keveredései: skolasztika, platonizmus, idealizmus, realizmus, individualizmus, protorenaissance és antitradicionalizmus.

Az ebben a félévszázadban kialakuló életformák (udvari kultúra, lovagvilág, zsinati gondolatkör, polgárosodás) gyakran különös módon torlódnak egymásra, csak a legritkább esetekben fedik egymást tökéletesen, különböző irányú kisugárzásaiknak gyakran alig van közös vonásuk. A politikában, irodalomban, művészetben megnyilvánuló korszellemet apriorisztikus logikai vagy lélektani követelményekkel nem lehet megközelíteni, csak saját törvényeivel szabad mérni. Így kaphatjuk csak meg az uralkodó eszmék és a történeti tények közötti igazi arányokat. Segítségre szolgálhat egyes szerencsés esetekben egy-egy nagy történeti személyiség meggyőző didaktikája. Olykor egész világnézetek, átfogó kultúrfolyamatok meglepően összesűrűsödnek egyes alakokban. Az 1400 körüli időben Zsigmond király egyénisége a korhangulat ilyféle hordozója. Ha a keresztmetszetet a szellemi kultúra, a külső vagy belső életalakítás, a diplomácia vagy politika, vallásosság vagy erkölcsiség, életstílus vagy ízlés szemszögéből vizsgáljuk, újra és újra feltűnik a magyar király, mint erényeiben és hibáiban korának legkorszerűbb embere: cselekedeteinek és tulajdonságainak megfoghatatlan és ellentmondónak látszó vonásai ellenére — vagy pedig éppen ezért.

---