FRIEDRICH GERSTÄCKER: A RABSZOLGA-LÁNY

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-476-9 (online)
MEK-19298

Az 185* év junius havában a széles és hatalmas Missisippi folyamon rendkivül nagy számban sürögtek a hajók és csónakok, melyek a terményeket északról a délen fekvő városokba, különösen New-Orleansba, Louisiana fővárosába szállitották.

A nyár meleg napjaival már beköszöntött s a hajók lefelé igyekeztek a folyamon, hogy a délre fekvő városokat még az egészségtelen évszak beállta előtt elérhessék és el is hagyhassák. E hajók tulajdonosai részint üzérkedők az északi tartományokból, kik a farmerektől^[1] vagy kereskedőktől árukat és terményeket vásároltak össze és azokkal hajóikat megrakva, levitték néhány száz mértföldnyire is a Missisippi folyamon; részint maguk a farmerek, kik a szomszédos ültetvényeken nem tudták elég jó áron termesztményeiket eladni, s maguk állitván össze ilyen jármüveket, azokon leszállítják a terményeket a déli tartományokba.

A farmerek rendesen csak azt rakják hajóikra, amit saját ültetvényeiken termesztettek: kukoriczát, dohányt, burgonyát, almát, füstölt húst, whiskeyt (kukoriczából égetett pálinka), szárított gyümölcsöt, vöröshagymát, sőt némelykor szarvasmarhákat, disznókat és juhokat is.

Az üzérkedők ellenben, nem elégesznek meg ezen árúkkal, hanem rendesen kartont, gyapju- és selyemkendőket, takarókat, szalma kalapokat, lőport és ólmot, sőt nem ritkán titokban fegyvereket is vásároltak össze, hogy azokat délen a négereknek eladják. El van ugyan tiltva a rabszolgáknak fegyvereket vagy whiskeyt eladni, de a tiltott üzérkedés csak mindig a legjövedelmezőbb kereset marad s ezt az északi kereskedők jól tudják.

Amit a négereknek nem szabad megvenni, azért adnak cserébe malaczot, tyukokat, tojást s több effélét.

Ilyen üzér-hajó, melynek orrában a többi hajóktól való megkülönböztetésül piros-zöld zászló van kitüzve, érkezett estefelé egyik nagyobb ültetvény közelébe s a kormányos kiáltása fölébreszté a fedélzeten alvó hajósokat. Amig az ily fajta hajók a viz folyását követve lefelé haladnak, a hajósoknak a födélzeten nem sok dolguk van. Csak némelykor kell egy-egy szigetet kikerülniök, vagy talán még ritkábban a közeledő gőzösök elől kitérni. Különben a hajózás a Missisippi folyamon nem igen jár akadályokkal s csak este, ha ki akarnak kötni, van egy kis dolguk a nehézkes hajót széles orrával a part felé biztos helyre kormányozni.

Ez történt most is. A jobb parton nagy kiterjedésü ültetvény volt látható, mely fehérre meszelt lakházával, s apró négerkunyhóival gyümölcscsel terhelt narancsfák s diófák árnyában terült el, s a yankee^[2], ki a kormánynál állt, csakhamar szemelt ki egy helyet, mely különféle czéljaira alkalmasnak látszott.

A hajó legénysége egyszerre az evezőknél termett, s hozzáláttak az evezéshez, mert tudták, hogy két-három napnál előbb innen el nem indulnak s azalatt a parton a hajózás fáradalmait kipihenhetik.

- Az ördögbe, Bill - mondá egy szőkehaju, jó arczu szálas legény, - nézd milyen szép ez a vidék itt a part mentében. Nézd csak ott túl a narancsfákat - egész erdő; ha csak oda nézek is, a nyálam folyik utána.

- Bah, - dörmögé Bill, - én nem becsülöm ezt a nyalánkságot olyan sokra, többet ér egy pohár whiskey vagy egy jóravaló ohio-alma, mint Louisiana összes narancsfái. Általában nem igen jól érzem magamat idelenn a gyapjasfejüek^[3] között s szeretném ha már utban volnánk megint hazafelé. Vigye az ördög ezt a hajózást, amikor kedve tartja.

- Rajta, rajta, emberek - lássatok jobban a munkához mindaketten Jack és Bill! - kiálta le hozzájuk a hajó tulajdonosa, ki szerette, ha emberei "kapitány"-nak czimezték, - mert különben nem tudunk a kijelölt helyen kikötni s ha aztán a hajót a viz ellenében kell majd felhúznotok, az a ti dolgotok.

Poleridge, a hajó tulajdonosa, időtől barnult arczu alak volt, vasszigort kifejező vonásokkal s apró, barátságos szemekkel. Születésére nézve yankee volt s majdnem egész életében kalandozott az északamerikai tartományokban, végre Ohio államot vélte legalkalmasabbnak arra, hogy ott - legalább egy időre - letelepedjék.

A helyet, hova hajóját kormányozta, Poleridge jól ismerte. Hányszor volt már itt s kereskedett mindennel, a mi nyereséget igért - a négerektől a tojásokig.

Ismerte az ültetvényeket is - kevés kivétellel - melyek a Missisippi folyam mentén feküdtek s ha magukkal az ültetvényesekkel nem közlekedett is, annál több dolga volt a "fölügyelők"-kel meg a - négerekkel.

Hogy mily veszélynek teszi ki magát ezen üzérkedés által, azt nagyon jól tudta, de épen azért nem félt, mert tudta s a törvényes és nem törvényes üzérkedést itt is olyan nyugodtan végezte, mintha otthon volna saját ültetvényén s kukoriczát venne vagy adna el szomszédjának.

Azon ültetvényen, melyhez a hajó most lassan közeledett, már évek óta nem volt, de gyakorlott szemei mégis megtalálták már messziről azon helyet, mely a kikötésre legalkalmasabbnak mutatkozott s habár embereinek az nem is volt a legkényelmesebb, tudta ő nagyon jól, mit tett és - mit akar.

- Az ördögbe, kapitány, - kiáltá Bill, - ereszsze a hajót egy kissé lefelé. Ott túl az ellenáramban csak jobb helyünk volna, mint itt, a magas part alatt.

- Igazad lehetne, fiam, - nevetett az öreg, - hanem nem akarnék épen oda följutni. - Rajta legények, rajta, - huzzátok meg jól az evezőket, mert istenemre! fennakadunk, akkor dolgozhattok fél éjjel, hogy megszabadulhassunk.

Valóban nem is igen volt idő a beszélgetésre, mert a mint a hajó kanyarodni kezdett, ugyan meg kellett fesziteni erejöket, hogy a veszélyes helyet elkerüljék. Bill leginkább belátta ezt s hozzá is látott teljes erejéből az evezéshez. Ez azonban nem akadályozta őt abban, hogy ezalatt hatalmas káromkodásokat zuditson minden ügyetlen emberre Ádám apánktól kezdve egész Poleridge Jonathánig.

Poleridge hallotta ugyan ezt a kormányon, de nem sokat törődött vele. Ha emberei a hajón elvégezték dolgukat, beszélhettek ő miatta, amit akartak - hogy azonban megtegyék kötelességüket, arról tudott gondoskodni.

Nagy erőlködés után sikerült is nekik azt a helyet elérni, melyet az "öreg" a kikötésre kiszemelt. Az evezőkkel azonban mindamellett nem boldogulhattak volna, - mert az áram ott épen erős volt - ha Bill vakmerően a döntő pillanatban a födélzeten megerősitett kötéltekercscsel egy, a folyóból kiálló fatörzsre nem ugrik. Az egyensulyt azonban elvesztette s a másik oldalon a vizbe zuhant; a csök alatt azonban átbujt s az alatt a kötelet is áthuzta. - A következő pillanatban a hajó már szilárdan állt s most már nem volt azt nehéz a partra dobott kötéllel oda vontatni, ahová az "öreg" akarta.

Poleridge Bill merész ugrását látta, anélkül, hogy szólt, vagy arcza ijedtségét árulta volna el. A kormánynyal segitett a hajón amennyire lehetett s fennhangon osztogatta parancsait. Az evezőket bevonták s Bill vizesen és iszaptól bevont ruházattal kapaszkodott föl a fedélzetre.

- Ez hát szörnyü okosan volt téve, - mondá Bill káromkodva, midőn a födélzetre ért, - s ha nem ez a legalkalmatlanabb hely a kikötésre az egész Missisippin, akkor ne igyak mást viznél egész életemben.

- Igazad van, Bill, - mondá az öreg nevetve; - ha nem ugrottál volna olyan ügyesen a födélzetre, még rosz vége lehetett volna a dolognak. Magam sem hittem, hogy az áram itt oly sebes legyen. De hogy mégis jó helyre kötöttünk ki, azt be fogod látni. Most azonban, mivel tudom, hogy a vizet nem szereted, huzz magadra száraz ruhát, aztán menj le a hajószobába, vedd a kőkorsót és "segits magadon" - a czukor is ott van mellette; a keveréket, ugy hiszem, magad is össze tudod csinálni. A korsókat azután hozd föl magaddal, ha készen vagy odalenn, mert a többieknek sem fog ártani néhány korty ital.

- Magam is azt hiszem, - mormogá Bill jobbkedvüen s aztán Jackkal a hajó orra felé ment, hol lakhelyük volt s eközben igy folytatá beszédét: - Némelykor van a vasfejü öregnek egy kis sütnivalója s különben is derekasan el tud bánni a hajóval. Most az egyszer azonban szörnyü kiváncsi vagyok, minek hozott bennünket ide a sok fa közé, ahonnan ördöngős munka lesz ismét épen kivergődni. Én miattam különben jó lehet az igy is, annyi azonban szent, hogy nem ugrom többé le a födélzetről s mihelyt e rozzant jármüvet kiüritettük, felülök valamelyik gőzhajóra és haza utazom. Az ördög vigye a Missisippit.

- Ne bántsd az öreget, - mondá Jack nevetve, - tudja ő nagyon jól, mit tesz s ezt a bolondos helyet sem hiába választotta.

Az igaz, hogy csak ez a második ut, melyet hajóján teszek, annyit azonban eddig tapasztaltam, hogy nem szeret nyilt kikötőben kötni ki. Látod azt a narancs-erdőt, mely itt mindjárt fölöttünk kezdődve, egész a kocsiutig terjed? Épen nem csodálom, hogy minden áron itt akart kikötni, a négerek tanyájához itt sokkal közelebb vagyunk, mint az uraság házához, mely innen nem is látható.

- Igazad van, pajtás - mondá Bill - hanem hogy átkozott makacs feje van, az is igaz s ha - - hohó! már látogatókat kapunk - szakitá meg beszédjét, midőn néhány gyapjasfejü tünt föl a töltés mögött, - hogyan leskelődnek a gazemberek, ha whiskeyt sejtenek valahol.

A két néger, kik a töltésen mutatkoztak, a következő pillanatban ismét eltüntek a Missisippi folyam partján huzódó töltés mögött, honnan körülbelül tiz percz mulva egy lovas közeledett az országuton a töltéshez, s midőn a partnál álló hajót észrevette, leszállt lováról. Nemsokára fölért a töltésre, a hol kezét zsebébe dugva megállott s a jármüvet egy darabig hallgatva szemlélte.

Az ültetvény felügyelője volt; körülbelül 30-34 éves lehetett, rút, élesen markirozott vonásokkal, melyek legalább is tiz évvel idősebbnek tüntették őt föl. Apró, határozatlan szinü szemei téveteg tekintettek ide-oda és soh'sem függtek azon, kivel beszélt.

Ruházata olyan volt, minőt az e fajta emberek viselnek: bő nadrág, könnyü, feltünő szinezetü koczkás kabát, bal csizmáján sarkantyu s tarka karton inge kék selyem kendővel volt összekötve. Fejét széles karimáju szalmakalap födte s jobb kezében sulyos, marhabőrből font ostort tartott.

Poleridge ezalatt a hajószobában bevégezte "öltözködését", mi abból állott, hogy tiszta inget, harisnyát váltott és csizmát huzott, mert a födélzeten a hajós nép a melegebb éghajlat alatt mezitláb járt. Kezeit zsebébe dugva lassan jött föl épen akkor a födélzetre, midőn a felügyelő a hajót nézegette. - A felügyelőt már akkor észrevette ugyan, midőn az a töltésre ért, de ugy tett, mintha a födélzeten volna elfoglalva s az idegent a parton nem venné észre.

A hajónak még egy lakója jött most fölszinre s ez nem volt más, mint Poleridgené, a "kapitány" felesége, kinek meglehetősen vörös arcza s félrecsapott fejkötője volt. Kitekintett a partra, de onnan, a hol állott, nem láthatott mást, mint a füvel benőtt magas töltést. A kilátással tehát meg nem elégedve, megfordult, s egy kis barna kutyát, mely mellette nyihogott, a födélzetre emelve ismét eltünt - a honnan jött - a hajó mélyében.

Az "öreg" nem is tekintett reá vissza; megvizsgálta a köteleket, vajjon eléggé meg vannak-e erősitve, félrerugott egy vászontekercset, mely láb alatt volt, s azután megállva a hajó szélén, a vizbe bámult.

- Hej, hajósok! - kiáltá a parton álló férfi az "öreg"-re, - nem tudtatok különb helyet találni a kikötésre? - Ki tudjon oda lemászni hozzátok?

- Hohó! - mondá a yankee lassan a hang felé fordulva - ki mondta azt, hogy valakinek le kell ide hozzánk másznia?

- Hm, - mormogá a fölügyelő, a rövid feleleten kissé elcsodálkozva - hát nem üzérhajó ez itt lenn?

- Üzérhajó mindenesetre, - felelé a yankee, szájából a bagólevet messzire köpve a födélzeten, - de kevés eladni valója van, amit ti használhatnátok s bevásárlással is ugy látszik itt nálatok vékonyan áll a dolog.

- Whiskey? - Nincs! - mondá Poleridge nyugodtan, - talán lehetne itt közelében kapni? Mindössze csak annyim van, amennyi nekem szükséges, pedig szeretnék embereim számára is szerezni.

A felügyelő egyik szemével a hajóst vizsgálta, mig a másikkal a legénységre kancsalitott. Poleridge szavainak - ugy látszott - nem akart hitelt adni. Az "öreg" azonban oly nyugodtan és egykedvüen állt a födélzeten, hogy a felügyelő gyanuja tünni kezdett.

- Ki kellend mennünk, mert nincsen főzni való fa a hajómon. Van-e odafenn jó száraz fa?

- Itt bizony kevés van, hacsak nem resteltek egy darab utat a mocsárhoz megtenni. - De hiszen itt ugy is csupa fa között vagytok. Vágjatok innen fát.

- Nedvesnek látszik, - okoskodék a yankee, a partról félig-meddig a vizbe dőlt fákat nézegetve - nem szolgálhatna meg négereitek közül valamelyik nehány centet a munkaidőn kivül?

- Ha nincs itt számomra dolog és kilátás, akkor már holnap tovább megyek. De fölkapaszkodom egy kissé a partra, - egy pár tuczat narancsot, azt hiszem, csak lehet odafenn kapni.

- Majd veretek le egypárt embereimmel, - mondá a felügyelő, mialatt a yankee egy, a töltésből kiálló gyökérbe kapaszkodott s ennek segélyével a partra vetette magát.

- Van jó dohány a hajón? - kérdé a felügyelő, midőn Poleridge mellette állt, s kezeit ismét zsebeibe mélyeszté.

- Gondolom, - dörmögé az öreg - valódi édes kentucky, de nem sok. - Csak egy pár ládával volt, melyet Bicksburgban kiraktam. Az emberek majd lehuztak érte s amit megtartottam - azt tulajdonképen magam akartam felhasználni.

- Azt mindig kivéve, - mondá Poleridge nyugodtan. Az adásból és vevésből élek s aki valami nyereséghez juttat, az emberem.

- És készpénzért is szoktál vásárolni? kérdé a felügyelő, miközben lovát a kantárnál fogva vezetve az "öreggel" a töltésen az ugynevezett levée^[4]-re ballagott föl.

Poleridge elértette azonnal, mit jelent a kérdés. A felügyelőt már régebb idő óta ismerte, de esze ágában sem volt minden üzletét azonnal csak ugy futtában elvégezni. Mindenekelőtt időt akart nyerni, hogy három vagy négy napig maradhasson; azért volt érdekében a felügyelőt foglalkoztatni.

Terve abban állott, hogy a négerekkel titokban whiskey-kereskedést fog üzni s ez csak akkor volna jövedelmező reá nézve, ha a négereknek idejük jutna. Nekik ritkán van, vagy soha sincs pénzük, de e helyett ellopnak mindent, amit a szomszédos ültetvényeken találnak. Fölkeresik azon helyeket, ahol tyukokat, malaczokat s több effélét lophatnak. Ha jutalmuk whiskey, nem kimélnek semmi fáradságot.

Egy-két nap alatt azonban nem lehetett az üzletet velök elvégezni, mert több időre volt szükségök a szomszédos ültetvények bekalandozására. Csak ha négy-öt napig maradt az ültetvény közelében, remélhette Poleridge, hogy ott töltött ideje meg lesz fizetve. Ezen idő eltelte után azonban tanácsos is volt rá nézve hajójával odább állani, mert ha egyik vagy másik tolvajlás napfényre került, kellemetlen dolgokba elegyedhetett volna.

- Készpénzért? - ismétlé Poleridge a kérdést, mintha előbb meg akarná fontolni a dolgot, - készpénzért nem örömest, ha csak valami nagyobb nyereség nem volna kilátásban. Legszivesebben cserekereskedést üzök, mert az oly árukat és terményeket, melyeket éjszakon jól eladhatok, többre becsülöm mint a készpénzt.

- Azt kérdeztem, hogy adsz-e készpénzt terményekért is, - mondá a felügyelő - csak értesz angolul?

- Egy kicsit értek; - a nyers terményért igen - mindenesetre, ha jól meg tudunk egyezni s én jó üzletet csinálhatok.

- Nem örömest. Mi nem versenyezhetünk a gőzhajókkal s olyan olcsón ritkán juthatunk hozzá, hogy a nagy kiadást fedezhetnők.

- Az persze már más volna - mondá az "öreg" szemeivel hunyorgatva. - Van nektek talán odafenn? - Nos hát mondok valamit - szakitá meg beszédjét, midőn látta, hogy a felügyelő vonakodik a dologra térni. - Ha azt gondolod, hogy lehetne jó üzletet csinálni, akkor holnap is itt maradok hajómmal. Ugy is szeretnék egy kis "fát berakatni" - mint a gőzhajókon mondják, azaz a környékből többféle fris portékát szeretnék bevásárolni, s ha mindezt itt megkaphatnám, épen kedvemre lenne. Négereitek nem termesztenek görögdinnyét, fügét s több effélét?

- Többet mint kellene - dörmögé a felügyelő. - A helyett, hogy a munka után lefeküdnének s kinyugodnák a nap fáradalmait, addig ásnak, kapálnak kis kertjeikben, mig a korbácscsal az ágyba nem hajtom őket. Ezeknek vannak ilyféle terményeik - de ne adj ám barátom whiskey-t érte - ugy hiszem, ismered a büntetést, melylyel a whiskey eladását fenyitik?

- Whiskey? - Bolondság, - mondá Poleridge nevetve, - örülnék, ha magamnak volna; az egyedüli szeszes ital, mely a hajómon van, az almabor. Ha szereted, szolgálhatok vele.

- Köszönöm, barátom, - mondá a felügyelő fejét tagadólag rázva, - de még egyet szeretnék mondani, ha holnap még itt maradsz. Ne bocsátkozzál a négerekkel, ha találkozol velük, hosszasabb beszélgetésbe. Az uraság nem szereti és - én sem. A gazemberek már ugy is igen elbizakodottak s ugyancsak a korlátok közt kell őket tartani.

- Bajaink? - mondá a felügyelő gunyosan nevetve, miközben ostorával néhányszor suhintott a levegőben, - az volna elég, de ránczba szedjük őket és ne merészeljen moczczanni egyik is, mert jaj neki. Egy idő óta valami jámbor fajta csőcselék kalandozik itt délen és oly bolond eszméket vert a négerek fejébe, hogy elég dolog, azokat belőlük kikorbácsolni. Egy időben azt is beszélték, hogy összeesküvés van köztük s hogy a mocsárok közt fegyvereik vannak elrejtve, ez azonban mind lári-fári, s mihelyt néhányat a nyugtalanabbak közül jól megkorbácsoltunk s a többieknek példa gyanánt fölakasztottuk, azóta okosabbak lettek, s elfeledték azokat a bolondos gondolatokat.

- Hm, - mondá Poleridge és jobb kezével simára borotvált állát végig huzogatta. Nem nagyon örült annak, amit hallott, mert ahol az ily dolgok előfordultak, ott rendesen nagyon vigyáztak a négerekre. Minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb az ellenállás és Poleridge nem volt az az ember, a ki tervéről egy könnyen lemond, különösen ha saját haszna rejlik annak hátterében.

- Hát miféle eladni valód van tulajdonképen? - kérdé ismét a felügyelő. - Szabad-e áruidat megnézni?

- Minden bizonynyal - csakhogy ma este már késő van - mondá Poleridge, - de holnap reggel bevezethetlek hajómra s valamit csak fogunk találni, a mivel üzletet csinálhatunk. Mindenből van egy kicsi hajómon.

- Elvem azt nem tartani - felelé nyugodtan a hajó tulajdonosa. - Magam is a mértékletesség embere vagyok és véteknek tartom ezen méreg elterjesztését. De ez nem tart vissza attól, hogy embereimnek ne adjak belőle, mert sokkal frisebben dolgoznak, ha egy-két korty ebből a haszontalan italból a gyomrukban van. A felelősséget vegyék ők magukra; nekem semmi közöm hozzá.

- Keresztényies gondolkodás, - mondá a felügyelő nevetve - a lónak is pálinkát adnak, hogy jobban fusson.

- Miért ne adnék? - dörmögé Poleridge. - De ha neked is ugy tetszik, küldj le terményeitekből valamit. Mennyi dohányt akarsz venni?

- Holnap reggel lejövök a hajóra és megnézem, - felelé a felügyelő, azután fölvetette magát lovára s az ültetvények felé akart lovagolni. Az uton az uraság háza felől négy lovas, két férfi és két nő, vágtatott föl a széles uton s a gyors lábu ponnyk alig érintették a földet, amint tova vágtattak.

A felügyelőnek alig maradt annyi ideje, hogy gyorsan félre állhatott s tiszteletteljesen emelte meg kalapját.

Poleridge állva maradt a töltésen, kezeit zsebjébe tolva. A lovasok alig biczczentettek fejükkel a felügyelő köszöntésére - az idegent pedig észre sem látszottak venni.

- Az uraság volt ez? - kérdé Poleridge, midőn mellettük már elvágtattak s a mögöttük felszálló porfelhőben eltüntek.

- Az, aki elől volt, Beauchamps ur két leányával és egy new-orleansi vendégével.

- Van is okuk rá - ha kettőnknek egy évre volna annyiunk, amennyit ez egy hónap alatt elkölt!

Az "öreg" valamit fogai közt morogva, elfordult és lassan a töltésre ballagott, hogy a vidéken egy kissé körülnézzen.

Fél óra mulva egy öreg néger egy kosár narancsot és fügét hozott a partra. Poleridge maga vette el tőle, miközben pénzt csusztatott a néger markába, de anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

Fönn a töltésen ismét megjelent a felügyelő, ki a földekről tért vissza s kémkedve nézett le a hajóra.

Később ismét egy kis néger suhancz érkezett s egy csomó tüzelőfát hozott, melyet a nélkül, hogy a hajóra mászott volna, a partról dobálta le.

Odabenn az ültetvényen megszólalt a néger harang, mely a rabszolgáknak a munkaszünetet jelentette.

Az erdő mögött, mely a legközelebbi földeket határolta és a mocsár kezdetét jelezte, a nap épen lenyugodni készült.

Az alkonyat Amerikában csak rövid ideig tart s nemsokára a nap lenyugta után nagy csapatokban röpködtek a vadkacsák az átlátszó köddel boritott folyam fölött. A széles, rohanó vizen a karakatona^[5] hallatta egyhangu énekét és a szomszédos narancserdő sürűjében a gunyoló rigó, az amerikai fülemüle, fütyölte halkan panaszos, kedves dalát.

Az éj beállt. Csak a csillagok fénylettek az égbolton, de még csak vissza sem tükröződhettek a folyam tükrén, mely fölött a nap lemente óta a köd még sürűbben ereszkedett alá.

Poleridge hajója is oly elrejtve állt a körülbelül hat láb magas part alatt, hogy még a töltésről is alig lehetett észrevenni, a töltés pedig tökéletesen elfödte a hajót azok szemei elől, kik az uton föl és alá jártak.

A hajósok körülbelül egy óráig voltak a töltésen, s ott nem törődve azzal, vajjon meg van-e engedve vagy nem, narancsot, fügét és gránátalmát szedtek s csak az est beálltakor tértek vissza a hajóra.

Az "öreg" azonban sétája óta, melyet a töltésen tett, nem hagyta el többé a hajót.

Igy telt el az idő: a hajósok egyenkint vonultak vissza a hajószobába és mosquitó elleni hálóik alá.

A mosquitók alkonyat után annyira ellepték a födélzetet, hogy alig lehetett ott megmaradni. Az öreg Poleridge türelmesen ült kutyájával, a kis Tekkellel a hajó orrában, rövidszáru pipájából hatalmas füstfelhőket bocsátva. Csak néha-néha vette ki "makráját" szájából, midőn a part felől vélt neszt hallani s ilyenkor óvatosan nézett körül. Ugy látszott, hogy várt valakit.

Körülbelül egy óráig ülhetett igy magányosan a födélzeten s éppen negyedszer tömte meg pipáját a finomra vágott jó dohánynyal, midőn a partról, éppen vele szemben, gyönge nesz volt hallható; Tekkel morogni kezdett.

Poleridge fejét a nesz felé forditotta, de különben nem mozdult helyéről. Egy sötét alak csuszott le óvatosan a partról s a deszkára lépett, mely a hajóról a partra vezetett.

Poleridge mosolygott, nem szólt többet s türelmesen várt, mig a késő vendég a sötétben nagy ügygyel bajjal a hajóra mászott.

- Ki az? - kérdé ujra Poleridge, de most már elfojtott hangon, miközben mormogó kutyáját lecsendesitette s a sötétben az érkezettnek fekete arczát igyekezett fölismerni.

A néger azonban a födélzeten nem igen akart magyarázatokba bocsátkozni. Még ily sötét éjjel sem hitte magát a part közelében a fedélzeten biztonságban. A körülbelül kilencz láb magas töltés mögött s a gyepen könnyen és nesztelenül a parthoz csuszhatott volna valamely kiváncsi ember s ennek a néger nem szerette volna magát kitenni.

- Menjünk le, - susogá félénk tekintetet vetve a part felé, s a fedélzetről néhány lépcsőn a hajószobába csuszott.

Poleridge még egy darabig a födélzeten maradt azon helyzetben, amint előbb ült, mert onnan a part felé nézve, a magas töltés képezte a láthatárt, a melyen minden legkisebb mozdulatot vagy alakot észrevehetett.

Csak midőn minden csöndesen maradt, kelt föl helyéről, még egyszer körülnézett s azután a mellette ülő kutyának igy szólt:

- Vigyázz Tekkel - jól vigyázz, - s ezzel a lépcsőkön, hol a néger eltünt, ő is a hajószobába ment le.

Midőn leért, nem törődve vendégével, mindenekelőtt a szekrényből gyufát vett elő, meggyujtotta a lámpást, mely az asztalon állott s csak azután tekintett körül a néger után, ki széles kalapját kezében tartva, az ajtóhoz támaszkodott. Még mindig nem ismerte őt meg, mig a lámpát kezeivel ugy el nem födte, hogy a fény nem bántotta szemeit s a világosság éppen a néger alakjára esett.

- Hohó, Salomo, - üdvözlé őt barátságosan, - még mindig ilyen későn teszed látogatásaidat? - nos, hogy folyt mindez ideig dolgod?

- Köszönöm, massa^[6], köszönöm, - mondá a néger, - bizony rosszul - nem jöhettem előbb; Hoof ur mindig a kunyhók körül leselkedett.

- A felügyelő - valóságos ördög. Valahányszor itt egy hajó kiköt, ugy vigyáz, hogy a szegény négernek épen sehogyan se lehessen öröme. De sok rosz buckra^[7] van a világon, Poleridge ur!

- Igazad van, ficzkó, s a ti Hoof uratok épen nem látszik a jobbak közül valónak. Mit hoztál?

- Ma este semmit, - suttogá a néger körülnézve, - de - nem jöhet le valaki a partról a hajóra?

- Ne félj Salomo, - bátoritá őt Poleridge, kutyám odafönn van a födélzeten, s mihelyt valami kis neszt hall, azonnal lármát csap.

- Jól van, massa. Ma este semmit sem hoztam - mondá a néger valamivel nyugodtabban - de reggel felé két fiam és még három vagy négy más néger majd hoznak mindenfélét - a massa is elhozta az igért whiskeyt?

- Többet mint a mit meg tudtok inni, Salomo, benn a raktárban harmincz egynéhány hordó hever telve a legfinomabb, valódi monongahtlatival; elég lesz?

- Jól van, massa - mondá nevetve - igen sok jó, - Salomo és Sambo majd hoznak korsókat és hordókat.

- Hordókat? - hohó, ficzkó, csak nem hiszed, hogy ezt a jó whiskeyt csak ugy bolondjában odaadom? - A whiskey nálunk éjszakon legalább 50 centtel drágább lett s ha nem tudtok elég értékes dolgokat érte adni, inkább megtartom hajómon.

- Értékes dolgokat? - ismétlé Salomo csodálkozva, - massa tudja, hogy hozunk tyukokat, tojást, kókus-diót, burgonyát.

- Tudom, tudom - de különösen malaczokra volna szükségem, azokat jól el tudnám adni.

- Visítanak, - az ördögbe - mondá Poleridge nevetve, - majd elbántok ti velük, hogy nem fognak lármát ütni.

- Veszélyes dolog, massa, - dörmögé Salomo, - a malacz rosz állat, mindig visít akár a fülénél, akár a farkánál fogja meg a néger, és Hoof ur mindjárt jön, ha malaczot hall visítani.

- No, látod ficzkó, gondoltam, hogy ott lakik, azért jöttem ide föl, mert mindennel, a mit hajómra hoztok, a narancserdőn jöhettek keresztül. - Ne feledd el tehát a malaczokat. Reggel felé majd ébren leszek s majd átadok mindent, a mit akartok, de van-e készpénzetek?

- Készpénz? - igen, massa, de nem sok; Szipnek van - és Lucynak - Lucynak sok van, - de Lucy rosz leány - igen rosz.

- Azzal nem sokat törődöm - mondá Poleridge, - küldd ide azokat a lányokat, kiknek pénzük van, holnap délután, s mond meg nekik, hogy hoztam pompás kendőket, szalagokat és mindenféle csinos apróságokat. Talán eljöhetnek még holnap este is a munkaszünet után.

- A munkaszünet után nem lehet - mondá Salomo. - Hoof ur nem bocsát ki senkit sem, különösen a lányok közül nem - délben könnyebben lehet, de akkor is gyorsan kell végezni; s csak egy óra nyugvási idő van. De most már nekem is mennem kell - hát - jó a whiskey massa? - mondja a néger ravaszul mosolyogva.

- Szeretnéd már megkóstolni, Salomo? - kérdi Poleridge nevetve, - jól van, adok, de amit mondtam, azt jól elvégezd ám!

- Jól van, massa, meg lesz - mondá a néger - mialatt a yankee egy mellette álló korsót vett kezébe, s egy bádogpoharat félig megtöltött belőle whiskeyvel.

A néger nyelvével csettentve épen szájához akarta a poharat emelni, midőn a kutya a födélzeten ugatni kezdett.

Ijedten tette le a whiskeyt és aggodalmas arczczal nézett a yankeera, ki figyelmesen hallgatódzott a födélzet felé.

- Idd ki először whiskeydet, Salomo - mondá Poleridge, - aztán majd megnézzük, mi baja van Tekkelnek odafönn.

- Ha Hoof ur jönne, - mondá a néger aggodalmasan, - megölné a szegény négert, ha éjjel idegen hajón találná.

Egy darabig hallgatódzott, azután midőn ujabb zajt nem hallott, felhajtotta a pohár tartalmát.

Poleridgenek is érdekében volt, hogy a négert hajóján ne lepjék meg. Ha már elvégezte a négerekkel üzletét és megkapta tőlük azt, amit lehetett, akkor már nem törődött vele, ha a felügyelő megtudta is, hogy tiltott dolgokat adott el nekik. Ha nem csipték rajta, nem foghatta rá senki s mire az ügy törvényes elintézésre került volna, akkorra behuzta szépen a köteleket a partról s reggelre már üthették nyomát.

Nehány szóval figyelmeztette tehát Salomot, hogy maradjon nyugodtan odalenn, mig ő fönn körülnéz; azután fölment a födélzetre, s a hajó orrához csuszva onnan nézett körül.

A kutya ezalatt ismét nyugtalankodni kezdett de nem ugatott többé. Valamit okvetlenül észre kellett a parton vennie.

Poleridge néhány szóval lecsititván a kutyát, visszatért a hajószobába és tanácsolta Salomonak, hogy várjon egy darabig, - ne menjen még ki a partra. Ez azonban minden áron el akart menni, mivel, mint mondá, a lopott jószágoknak még napkelte előtt a hajóra kell jutniok, mert csak igy lehet rá bizton számitani, hogy a felügyelő nem fogja észrevenni.

- Ha most kinn van is a parton - mondá a néger nevetve, - nem tesz semmit. Salomo van olyan okos, mint a buckra. Sokáig állhat ott, mig Salomot megtalálja.

- Mit akarsz tenni, Salomo? - kérdé Poleridge csodálkozva, midőn a néger az asztalhoz lépett s a lámpát elfujta. - Az ördög bujt beléd?

- A partra akarok menni, massa, - vigyorgott a néger, - good bye. Napkelte előtt Salomo megint itt lesz.

E szavak után mint a kigyó, fölcsuszott a lépcsőkön, s a fedélzeten végig a hajó farához huzódott, ott óvatosan fölemelkedett, átvetette magát az alacsony korláton és lassan a vizbe bocsátkozott. Oly nesztelenül tünt el a hullámok között, hogy a mellette álló yankee sem hallott semmi locscsanást s habár a korláton kihajolva utána nézett is, nem vehetett semmit észre. A viz alatt uszott az lefelé.

Ha volt is valaki a parton, nehezen vett valami gyanusat észre, mert egész éjjel nem mutatkozott és Poleridge most már maga is fölkeresé fekhelyét, hogy hajnalban idejében fölkelhessen.

Az e fajta üzérkedést már jól ismerte, azért is hozta föl hajóját a négertanyák közelébe, hogy a parton levő narancserdőn alkalmat szolgáltasson a négereknek észrevétlenül hajóra jöhetni - s ezt az alkalmat a négerek fel is használták.

Reggel felé hoztak mindenfélét, részint amit némely alkalommal megtakaritottak és félreraktak, részint pedig amit hamarjában a szomszédos ültetvényeken lopni tudtak.

A fölfedeztetéstől, hacsak tetten nem érettek, nem kellett félniök, mert mindazt, ami ellenök bizonyithatna, a buckra magával vitte.

Három órakor hajnalban épen a legalkalmasabb idő volt erre. Négy órakor már munkára szólitotta a négereket a harang s habár akkor még a felügyelő nem törődött sokat velük, mégis ki voltak azon veszélynek téve, hogy valamelyik "négerhajtó" - kik rendesen szintén négerek voltak - észreveszi s elárulja őket. Elnézést ezektől nem remélhettek, és bármily irgalmatlan volt is "massa Hoof", kegyetlenségben a négerhajtók fölülmulták.

Az üzérkedést a hajón Poleridge feleségével végezte, mert mindenesetre legalább két szemre volt szükség a négerek ügyes kezeinek járatát figyelemmel kisérni. Poleridge asszony épen alkalmas személyiség volt az ily üzletre s nem tanácsoltam volna egyiknek sem a fekete ficzkók közül, hogy csak gyanus kézmozdulatot is tegyenek az ott fekvő tárgyak felé. Pedig ugyan bagoly szemekre volt ám szüksége, hogy a homályban, mely az alacsony szobában uralgott, mindent észrevehessen; ha valamely edényt megtöltött, sohasem öntött ki egy cseppet sem, pedig szemei a töltés közben mindig másfelé jártak, sovány tyukokat vagy kacsákat sem volt szabad egyiknek sem hozni, hacsak árát is felényire le nem szállitotta, s e közben sohasem beszélt hangosan. Az egész üzlet suttogó hangon folyt s a hajós legények, kik a hajó másik részében aludtak, hallhatták ugyan a hangokat, de nem értették, mit beszéltek.

De nem is igen törődtek vele. Azt tudták, hogy az "öreg" titkos kereskedést üz a négerekkel s hogy jól érti. Ők azalatt, mig a hajó valamelyik ültetvény előtt állott, heverhettek s az "öreg" ily alkalommal a whiskeyt sem sajnálta tőlük.

A négerek azonban ismervén a veszélyt, ugy biztositották magukat a meglepetés ellen, hogy nem a hajó körül, hanem a felügyelő háza előtt, hol a "négerhajtók" is aludtak, állitottak fel őröket. Mihelyt ott valaki mozdult, közösen megállapitott jellel adták azt az őrök tudtukra s ők még elérhették a narancserdőt, mielőtt felügyelőik valamelyike a leggyorsabb lovon is fölvágtathatott a töltésre.

Habár a felügyelő gyanus szemekkel vizsgálta is a hajót s alapos gyanuja volt is, hogy Poleridge esküdözése daczára whiskey van rajta, bizott a félelemben, melylyel a rabszolgák irányában viseltettek. Este még egyszer megtiltotta nekik szigoru büntetés terhe alatt a hajóra menést, hacsak nem küldik őket s azt hitte, hogy a négerek közül senkisem fog merészelni parancsával daczolni s hogy reggel aludtak, mint a borz.

Ebben azonban nagyon csalódott, mert a ficzkók föl tudtak kelni, ha akartak. S most különösen törekedniök kellett magukat hosszabb időre whiskeyvel és dohánynyal ellátni, mert nem mindig fordult az elő, hogy miattok hajók kötöttek ki s azon veszélynek tegyék ki magukat, hogy megbüntessék őket.

Előczipeltek minden edényt, korsókat, hordókat, bádogedényeket s mindent amit a sietségben összeszedhettek és sürögtek-forogtak a hajón, mint a méhek, mig Salomo, egyike a legtevékenyebbeknek jelt adott a távozásra.

A hajnali csillag épen akkor tünt föl az erdő fölött s épen annyi idejök volt, hogy házaikba juthattak s a becserélt tárgyakat elrejthették, mielőtt a "négerhajtók" valamelyike fölébredt s a gyülöletes harang megszólalt. Egy órával később már mindnyájan a munkához fogtak.

Poleridgenek és élete párjának is volt ezalatt elég dolga a becserélt szárnyas és szárnyatlan állatokat ugy biztonságba helyezni, hogy utban ne legyenek. Ha elhagyták a kikötőt, a yankee fölvitte az állatokat a födélzetre, de most még nem tehette ezt, nehogy a felügyelő figyelmét fölköltse.

Midőn a hajóslegények reggel fölkeltek, már minden rendben volt, sőt még a reggeli is el volt számukra készitve. Reggeli után tudtukra adta a kapitány, hogy kényök-kedvök szerint kószálhatnak a parton, mivel még egy napig maradni fog.

Ezt örömmel hallották a legények s nem mondatták még egyszer, hanem vették puskájukat s kimentek az ültetvény mögött elterülő erdőbe, hogy golyóikat a mocsárokban tartózkodó alligátorokkal megismertessék.

Csak Jack maradt a hajón, hogy ruháját egy kissé rendbe hozza. Erre a hajószobában talált helyet, hol az égető napsugaraknak nem volt annyira kitéve. E helyet ugyan Poleridge, s különösen élete párja tartotta fönn magának, de Jack csöndes és becsületes ficzkó volt s épen ezért kedvencze levén Poleridge asszonynak, sokat tehetett olyat, mi a többieknek nem igen volt megengedve.

Jack vágott neki apró fát a tüzre, kijavitotta a tüzhelyet, ha valami hibája volt s azonkivül néki volt legnagyobb szerencséje a vadászaton. Ha valahol kikötöttek, ritkán ment az erdőbe, hogy vad pulykát, szarvast, vagy más egyebet a hajóra ne vitt volna.

Azonkivül sohasem feleselt az "öreg"-gel - ez oly tulajdonsága volt, melyért szerfelett becsülte őt.

Jack tehát egész kényelmesen ült a hajószobában, mig az "öreg" odafenn a födélzeten vendégeivel járkált föl s alá. Ugyanis az ültetvény fölügyelője jött a hajóra, hogy az "öreg"-gel egy kis üzleti dolgot végezzen. A beszélgetés folyamán aztán kitünt, hogy a derék fölügyelőnek saját házában körülbelül egy mértföldnyire az ültetvényen alul meglehetős csinos készlete volt "saját termesztményeiből," a mint ő szokta nevezni, a mi tulajdonkép nem volt más, mint urától lopott holmik halmaza, melyekért most Poleridgetől a lehető legmagasabb árt igyekezett kicsikarni.

Egyikök sem tudta, hogy Jack a hajón van, különben előtte nem is igen voltak tartózkodók. Az ily hajósok nem sokat törődnek azzal, mit müvel "kapitány"-uk a parton. Ha jó üzleteket tud végezni, annál kedvezőbb rájuk nézve, mert az "öreg" ilyenkor nem fukarkodik a whiskeyvel. Azonkivül fizetésüket havonként kapják; a tétlenül eltöltött napok tehát, melyeken a parton kalandoznak, épugy beszámittatnak az "öreg" által, mint a többi napok, ezek tehát rájuk nézve tiszta nyereség tárgyát képezik.

Jack el volt ugyan munkájával foglalva s nem sokat törődött a fölötte folytatott beszélgetéssel, de nem kerülhette el, hogy annak legnagyobb részét meg ne hallgassa s közbe-közbe fejét rázogatta, hogy mily sok gonosz ember van a világon.

- Itt ugyan jó lehet ültetvényesnek lenni, - dörmögé maga elé, - az apraját ellopják a négerek, a nagyját meg a fölügyelők s a mi megmarad, azzal boldoguljon az uraság. Vigye az ördög ezeket a tolvaj népeket emberkereskedésükkel együtt. Mégis csak többre becsülöm a mi valóban szabad boldog országunk északi államait. Itt a vérengző délen vagy kutyának, vagy lélekkufárnak kell lenni, bizony pedig egyikhez sincsen igen nagy kedvem.

- Mihez nem volna igen nagy kedved, Jack? - kérdé Poleridge asszony, ki a legény utolsó szavait meghallotta s most feléje közeledett.

- Ezt a kabátot ujra megfoltozni, ha még egyszer elszakadna, - mondá Jack szárazan, miközben fölállott helyéről s a kiigazitott kabátot helyrerázogatta. Az asszonynak nem kellett tudni azt, hogyan vélekedik ő az odafenn folyó üzletről s hogy általában figyelt is rá.

- Dehogy nem, kapitányné asszonyom, - mondá Jack nevetve, - de rongyosan csak nem mutathattam magamat azok előtt odaát. Valóban szégyenlenem kellett volna magamat a négerek előtt, kik legalább nem viselnek rongyos kabátot. Ugy-e le kell vetniök öltözetüket, mikor megkorbácsolják őket?

- Pszt, Jack - mondá az asszony s fenyegetőleg emelte föl ujját - od' kinn a parton szerfelett óvatos légy ilyféle megjegyzésekkel, mert itt a rabszolgák országában csak a száját nyissa föl az északi ember az ilyen dolgok fölött, azonnal rárohannak s kimondják rá a "rabszolga-felszabaditó" nevet. New-Orleansban szemtanuja voltam egy ilyen jelenetnek s azt mondom, hogy inkább legyen egy tuczat éhes farkas a nyomomban, mint a louisiánai fehérek, kik ily "felszabaditóra" vadásznak.

- El tudom képzelni. De még Amerikában vagyunk s azt hiszem, hogy a fehér embernek és az Egyesült-Államok polgárának szabad ugy beszélnie, amint szive érez.

- Mindenről beszélhetsz, - mondá az asszony gyorsan, - csak az istenre kérlek, arról ne, ami rabszolga viszonyokra vonatkozik. Az utolsó években az elkeseredés az észak ellen itt igen nagy mérvben növekedett és ezért idelenn délen nem ok nélkül félnek, hogy a négerek a sok beszéd által utóvégre is fellázittatnak ellenük. Itt-ott már födöztek is föl összeesküvéseket a négerek között s mikor mi tavaly idelenn jártunk, egyik délután tul a másik parton egyszerre hét darabot akasztottak föl.

Egy fehéret is megfogtak, aki ez alkalommal a korcsmában ugy nyilatkozott, hogy gyalázatos kegyetlenség az, a mit a négerekkel tesznek, pedig azok is csak olyan emberek, mint mi vagyunk; istenem, mit tettek azzal a szegény emberrel! Először kivonszolták a korcsmából és ugy megkorbácsolták, hogy alig tudott a lábán állani, azután levetkőztették, bekenték egész testét kátránynyal és belehentergették egy csomó toll közé. Ily állapotban kellett a szerencsétlennek az erdőbe menekülni, mert még föl is akarták akasztani.

- Az nem is volt amerikai, - mondá Jack, kinek a haragtól elfutotta arczát a vér.

- Nem volt amerikai? - mondá az asszony; - de igen is az volt, még pedig azon államból, ahol te születtél, Illinoisból. - Bizony Jack, te még nem ismered a déli lakosokat, mert ha nem csalódom, először vagy itt Dél-Amerikában^[8]. Azért különösen figyelmeztetlek, hogy óvatos légy. Ne törődjél semmit azzal amit látsz, változtatni ugy sem tudsz rajta, s különösen ne beszélj a négerekkel a rabszolgaságról. Én csak javadat akarom, azt elhiheted. Csak egy könnyelmüen kiszalajtott szó a négerekhez - s vesztedet okozhatja, ha valamelyik fehér fülébe jutna.

- Csodálatos egy ország ez, - mondá Jack kedvetlenül. - Annyi igaz, hogy nem szeretnék benne élni s örülök, ha megint hidegebb földön lehetek. De nem bánom, ha a négerek türelmesen hagyják itt magukat ütlegeltetni, ugy kell nekik s nem érdemelnek jobb sorsot. De idővel azt hiszem, okosabbakká lesznek, s akkor sokkal jobb szeretnék itt fekete, mint fehér bőrben lenni.

E szavak után magára vette kabátját, fejébe nyomta kissé megviselt szalmakalapját, nyakába akasztotta golyótáskáját, puskáját vállára vetette s lassan a part felé ballagott, hogy az egész napot nyugalomban és kényelemben tölthesse el.

Tekkel, Poleridge kutyája, melyet Jack különösen kedvelt, más foglalkozás hiányában mögötte czammogott.

Gyönyörü szép reggel volt. A nap ugyan egy kissé égetően sütött, de a kis narancserdő, mely egészen a kocsiutig terjedt, üditő árnyat nyujtott s a virágok kábitó illata betölté a levegőt, mig mellette az érett gyümölcsök kicsillogtak a fák zöld lombja közül s a leszakitásra kinálkoztak.

Jack leszakitott néhány narancsot, leheveredett a fa alá s rendkivüli élvezettel szopogatta a gyümölcs frissitő nedvét. Odafenn az Ohio melletti tartományokban evett ugyan már elég narancsot, de ugy tetszett neki, mintha egy sem izlett volna neki ugy, mint a melyeket most a fáról szakaszthatott le.

De ezt is csakhamar megunta s különös vágyat érzett, ezen vidék erdőségét bejárni.

A valódi vadászra nézve ugyanis semmi sem bir oly csodálatos ingerrel, mint valamely ismeretlen erdőt először bejárhatni, a melyben még hozzá azt is remélhette, hogy valami különös vadakat is fog találni. Hallotta ugyan, hogy a szarvasok idelenn igen gyéren mutatkoznak s hogy nem nagyon érdemes utánuk a mocsárokban járkálni. Volt azonban e helyett elég alligátor s több másféle állat is, melyek láthatásának már előre örült. Szándéka volt a mocsárokat közelebbről megnézni, mert hát ideje volt rá elég.

Keskeny, mindkét oldalról sövény által határolt ut vezetett le a mocsárokhoz. Jack, miután Tekkelt átemelte a sövényen, gondolatokba mélyedve ballagott az uton végig.

Poleridge asszonynak csakugyan igaza volt; Jack valóban most volt először "Dél-Amerikában" és minden egészen más világnak tünt fel előtte. A fákról csodálatos füzérekben lecsüngő mohot, az ugynevezett "spanyolszakált" már látott ugyan fölebb is a folyam mellett; ugyszintén a csodálatos alaku karcsu czyprusok gúla-alaku gyökereikkel sem voltak előtte ismeretlenek.

A terjedelmes, árnyék nélküli gyapotföldek azonban, melyeken szélylyel-szanaszét négercsoportok dolgoztak, ily terjedelemben még ujak voltak előtte, és az óriási nagy, minden fatörzsöktől megtisztitott és termékenyekké átalakitott földek érdekelték őt.

- Ez persze nem nagy mesterség, - mormogá magában, miközben szemeit jobbra is balra is megjártatta, - ha néhány száz szegény négert akarnánk igy dolgoztatni anélkül, hogy csak egy cent bért adnánk is nekik, tudom nekünk is lennének ilyen kukoriczaföldeink. Szeretném azonban egyszer látni, hogy néznének ki ezen földek, ha a fehér naplopóknak maguknak kellene megmüvelni. Vigyen el az ördög, ha csak egy csomag gyapotot is tudnának vásárra szállitani. És milyen talajuk van, gyönyörű föld, melyben az eke magától megy s még hozzá verejtékkel és vérrel trágyázzák, akkor elhiszem, hogy gazdagon terem! De nem hihetem azt, hogy embernek öröme telhetnék ily föld termésében - én legalább nem fertőztetném be kezeimet vele.

A nap az árnytalan utra majdnem függélyesen ereszté sugarait és a legény megkettőzteté lépteit, hogy az erdő hüvös árnyát mielőbb elérhesse. Eleinte oly közelnek hitte, hogy lépésekkel vélte a távolságot kimérhetni, mégis mire odaért, jó félóra eltelt.

Mikor az utolsó gyapotföldhöz ért, nem nagyon széles, apró, szétszórt bokrokkal benőtt rét terült el előtte, mely után jobb felől egy tóhoz hasonló, vizzel telt mocsár volt látható, mig a háttért sürű sötét erdő foglalta el.

A bokrok hemzsegtek a különféle éneklőktől. Jack azonban nem állt meg köztük, hanem amily gyorsan csak lehetett, a legközelebbi erdősarok felé sietett, melynek szélső fái egészen a vizig jöttek, ott akarta magát kipihenni és lehüteni. A nagy hőségben puskája csöve is olyan forró lett, hogy keze nem állotta ki rajta.

Tekkel is szörnyen el volt fáradva s oly melege volt, hogy a nyelvét lógatta. A kis eb rövid lábaival a hajón a nyugalmas élethez volt szokva s valószinüleg megbánta már, hogy a hosszulábu hajóssal ilyen nagy ut megtevésére vállalkozott. Az utóbbi időben ugyanis igen gyakran megállt s visszanézett, mintha azt fontolgatná, hogy nem volna-e jobb még most is megfordulni. De ugy látszott, hogy az ut visszafelé egyedül unalmasnak tünt fel előtte; azonkivül előtte volt az erdő s talán vizet is sejtett ott, elég az hozzá, hogy végre is követte gazdáját.

Jack lefeküdt egy óriási czyprus alá, Tekkel pedig ezalatt megfürdött, mely, ugy látszott, igen jól esett neki. Eközben folyton a mocsár felé szimatolt s mikor a partra jött, föl s alá futkosott s a tulsó part felé szaglászott a honnan valószinüleg jó vadszag bántotta az orrát.

Tekkel kitünő kutya volt a vadászaton, különösen a nyomozásnál és sohasem vezette szimatolásával gazdáját tévutra. Jack tehát figyelmesen körültekintett, hogy nem lát-e valami prédát, de semmi sem mozdult, még alligátort sem látott, pedig ezektől hemzsegtek az ilyen mocsárok. Csak körülbelől két-háromszáz lépésnyire vett észre a sekély viz fölött több helyen kimagasló, kupalaku majdnem rózsaszinü tárgyakat, melyekről nem tudta elgondolni, mik lehetnek. Vajjon valamely vizinövény levelei voltak-e azok, melyek ugy kimagaslottak? - Megint körülnézett alligátorok után, de egyet sem látott, - - egyszerre nagy locscsanást hallott a vizben.

Jack fölijedt és Tekkel, mely épen azon irányba nézett, elkezdett ugatni. De ugyanazon pillanatban föl is ugrott a fiatal hajós helyéről, mert mintegy varázsütésre az egész mocsár alligátoroktól hemzsegett. A rózsaszinü kupok, melyeket növényleveleknek tartott, csapkodva jöttek a mélyebb vizre s száz meg száz keskeny emelkedés, melyekről kezdetben azt hitte, hogy fölhányt földrétegek, vagy korhadt megperzselt fadarabok, most mind megelevenedtek s nesztelenül siklottak a vizen feléje.

Tekkel figyelmét sem kerülte ki ezen a vizben történt változás. Alig látta meg, hogy ott minden mozogni kezd, elkezdett feléjük ugatni és Jack észrevette e pillanatban, hogy a barna, hosszu szörnyetegek a kutya ugatására csak annál gyorsabban feléje tartottak.

- Épen jókor jöttök, ficzkók - mormogá magában nevetve, miközben puskáját arczához emelte és a kakast fölhuzta - és milyen nagy társaság. Akárhová néz az ember, ugy jönnek a szörnyetegek, mintha huzná őket valaki; no várjatok, majd fogadlak én ugy benneteket, hogy tudom, csiklandik a bőrötök bele.

A mocsár itt - mint már emlitve volt - kiszélesbült egészen a gyapotföldek mögé, melyek a folyam melletti szárazföldet egészen elfoglalták. Beljebb az erdőben azonban még inkább szélesedni látszott a viz, s hogy az összeköttetés a mögötte ismét elterülő szárazfölddel fentartassék, sima és meglehetősen keskeny töltést emeltek keresztül. E töltés mellett három vagy négy vén ficzkó uszott Jack felé, de a kutyát nem hallván többé ugatni, megálltak s azután a tulsó oldalon a mocsár közepén álló cyprusok felé tartottak. Mások azonban ismét a tulsó oldalról átusztak s az egyik közülök még a töltésre is fölkuszott, s ott a napon sütkérezett, teste felső részét a szárazon nyugtatva, mig hosszu farkát a vizbe lógatta.

Néhány szorosan a töltés mellett álló bokor Jacknak épen alkalmas helyet nyujtott az elrejtőzködésre, s mellettük észrevétlenül közeledhetett az alligátorhoz, mig lőtávolba ért. Sokat hallott északon ezen állatok pánczélos bőréről, melyen a golyó sem hatolhat keresztül s ezért oly közel akart hozzá jutni, hogy a ficzkónak golyóval a szemébe lőhessen; tudta, hogy harmincz-negyven lépésnyiről nem fog hibázni.

Intett a kutyának, hogy mögötte maradjon; Tekkel jól tudta, mit jelentsen ez, s hátul maradt, mig Jack óvatosan az alligátort folyton szem előtt tartva, közeledett.

Az alligátor, amennyire a bokrok közül észrevehette, teljesen nyugodtan feküdt s nem sejtette a veszélyt, melyben forgott s talán nem is törődött vele. Tőle nem messze a töltés mellett még néhány sütkérezett, melyek Jack közeledtére bellebb usztak. Némelyik alig husz lépésnyire bevárta és Jack tőle elforditott fejüket kényelmesen czélba vehette volna. De mivel félve, hogy golyója fejükről lepattanhatna, bántatlanul hagyta őket távozni, hogy szerencséjét a szárazon fekvő alligátoron kisérelje meg, melyhez már kényelmes lőtávolba jutott.

Figyelmét azonban annyira a remélt zsákmány felé forditotta, hogy semmi mással nem törődött. Most azonban, midőn czélzott, a puska csöve irányában valami fehéret látott lebegni s csakhamar egy fehér ruhába öltözött lány tünt szemébe, ki a keskeny töltésen épen az alligátor felé tartott. Alig lehetett még negyven lépésnyire tőle s ugy látszék, nem is vette észre, mert e vadállatok mikor csöndesen, mozdulatlanul a napon sütkéreztek, olyanok voltak, mint egy darab száraz fatörzs.

Jack lőni akart, de attól félt, hogy a golyó lepattanhat az állat pánczéljáról s a lányt találhatná. Sajátságos aggasztó érzés szállta meg, midőn látta, hogy a leány gondtalanul közeledik a borzasztó veszély felé. Egy darabig habozott, mit tegyen, de nem volt elveszteni való idő.

A fiatal lány kis, hosszu szőrü barna ebet tartott karjain s azzal enyelegve csak annyira nézett lábai elé, hogy a töltésről le ne térjen. Alig lehetett már tiz lépésnyire az alligátortól és ha most Jack előugrik s rákiált, mi sem valószinűbb, mint hogy a lesben álló alligátor üldözni fogja menekülő áldozatát s ez esetben nem lehetett volna többé segitségére, azért tehát rábizva magát fegyverére, fölemelte csövét, amennyire lehetett az alligátor füle alá czélzott, hogy agyvelejébe találjon - s lőtt.

Az óriási állat a lövésre a töltésen keresztül a vizbe csapódott; a leányka azonban, ki csak most vette észre a lábai előtt levő szörnyeteget, e fölfedezés és a lövés által megijesztve, elejté a kutyát s még épen kellő időben ugrott vissza, hogy az állat keresztül csapódó farkát elkerülje - ha csak egy lépést tett volna még előre, épen elérte volna.

Ő ugyan kikerülte az ütést, de a szegény ebecskét a vizbe söpörte s midőn az fájdalmában eljajdult, még egyszer megfordult a halálra sebzett alligátor, megragadta tátongó szájával s eltünt vele a fölötte összecsapódó habok között.

Jack, ki nem sokat törődött a kutyával, örömkiáltást hallatott és a leány felé ugrott, ki minden tagjában reszketve, mozdulatlanul állott a töltésen.

Fiatal, alig tizenhét éves gyönyörű szép leány volt, sötét fekete hajával élénk ellentétet képezett gyengéd, most majdnem márványfehér arcza és kék szemei.

Ruházata egyszerü volt ugyan, de egész alakja finom, gyengéd s lázasan reszketett, midőn a fiatal ember karjai átölelve támogatták.

- Ne féljen többé, kisasszony - mondá Jack s őszinte arczát pir boritotta el, - azt hiszem a szörnyeteg megkapta a magáét s elment az étvágya. Golyóm jól talált; nézze csak a véres barázdát ott a vizen a merre haladt, hogyan csillog. Ugy-e nem vette észre az állatot maga előtt feküdni? Az átkozottak valóban hajszálig hasonlitanak a korhadt fatörzsekhez.

- Köszönettel tartozom önnek, - suttogá a lányka, mialatt a vér, mely előbb arczából eltünt, ujra visszaözönlött s arczát és nyakát majdnem biborpirosra festette, - valóban nem láttam - de - édes istenem, Jolym, szegény Jolym elveszett, - óh én szegény, szerencsétlen teremtés, mi fog most velem történni!

- A szegény kis állatot az átkozott sátánfaj bizony elragadta, - mondá a hajós egy kissé megzavarodva, mert furcsának tetszett előtte, hogy a fiatal hölgy, ki maga alig az imént menekült meg a haláltól, annyira siránkozik egy kutya elvesztése fölött, - de azon már nem lehet változtatni és hála istennek, hogy az egész ily szerencsésen végződött - nagyon megijedt, ugy-e?

- Istenem, igen, - különben nem ejtettem volna el a kutyát, - sóhajtá a leány, miközben lassan kiszabaditá magát a hajós még mindig támogató karjai közül, - sehogysem lehetne már azt a szegény állatot megmenteni?

- Megmenteni? - bajosan, - mondá Jack, kinek e gondoskodás, mely folyton az elveszett kutyával foglalkozott, épen nem tetszett. - Ha az a sátánfaj nem is nyelte el utolsó falat gyanánt, összetörött annak minden csontja s most lenn fekszik valahol a mocsár fenekén s jó falat lesz valamelyiknek a rokonságból.

A fiatal lány arczát egy pillanatra kezeibe rejté s midőn ujra felegyenesedett, Jack könyeket látott arczáin végig gördülni.

- Szent isten, - mondá Jack jószivüen - nem hittem volna, hogy a kis kutya elvesztét annyira szivére vegye. Ha Tekkel is az enyém volna, mindjárt odaadnám már csak azért is, hogy megint nyájas arczot mutasson, de a gazdámé, az meg drága pénzen sem adná oda.

- Elveszett, elveszett, - jajgatott a lányka, lecsüggeszté fejét s lassan el akart haladni a töltésen Jack előtt.

- Nem szabad elkisérnem, kisasszony, - mondá a hajós - még egész sereg uszkál itt e sátánfajból és nem tudom - -

- Köszönöm, - mondá a leány elutasitólag, - szivemből köszönöm önnek - a jóságért is, melyet irányomban tanusitott, de - egyedül kell mennem - nem szabad ajánlatát elfogadnom, - tevé utána gyorsan, midőn Jack oly mozdulatot tett, mintha ajánlatát még egyszer akarná ismételni, - isten önnel! - s gyorsan haladt tova a keskeny töltésen, mintha félt volna, hogy az idegen mégis követhetné, átsietett a réten s a szétszórva álló bokrok mögött csakhamar eltünt az utána bámuló Jack szemei elől.

Jack valóban, amig csak a fehér ruhát a bokrok közt ki-ki csillámlani látta, nem fordithatta el onnan szemeit; azután fejét hajtogatva leütötte puskája agyát a földre s a közben magában dörmögé:

- Csodálatos teremtés; jajgat azért az ebért, mintha legalább is a gyermeke esett volna a vizbe s ugy látszik nem is törődik a veszélylyel, melyben maga forgott. Itt vagy az alligátorok szoktak mindenfelé az utban heverni s az emberek bennük keresztül botlani, vagy - a kutyák veszett drágák. No, de nem bánom; én nem törődöm vele, de - gyönyörű szép volt az a leány. Nem láttam még életemben ilyen szép sötétkék szemeket - olyan karcsu volt, akárcsak ezek közül a cyprusok közül valamelyik - de ki lehetett? - az ültetvényes leánya? - de az nem járna egyedül és gyalog itt a mocsárok között, s a mint vettem észre nem is volt igen előkelően öltözve, az itteni kisasszonyok pedig olyan fényt üznek, hogy a magamféle embereknek szinte elmegy a bátorsága mellettük. Hm, talán valami társalkodónő-féle New-Orleansból - de az angol szavakat is olyan idegenszerüen ejtette ki, mintha nem mindennap használná s kissé nehezen menne neki - no de nem törődöm vele - az ördögbe! annyira ráfeledkezem arra a leányra, hogy még a puskámat is elfeledtem megtölteni - hm, hm, - mégis csak a legszebb leány volt mindazok között, kiket láttam.

Fejét még mindég hajtogatva, kihuzta a töltővesszőt puskája csöve mellől, kivette táskájából a vakaróvasat, rásrófolta a töltővesszőre s gondosan kitörölte vele a csövet. Az amerikai vadász ezt majd minden lövés után meg szokta tenni, különösen ha nem töltött mindjárt a lövés után. - Azután lőport töltött, ráeresztette a golyót s csak akkor nézett körül a meglőtt alligátor után, mikor már puskája rendben volt. - Már egy párszor ugy tetszett neki, mintha a vizen valahol szuszogást hallott volna.

A többi alligátorok ezalatt a lövés hallatára s midőn az emberalakot a töltésen fölismerték, nagyobb távolságra huzódtak vissza, mert gyávák s csak igen ritka esetben intéznek támadást. De nem messze előtte s még pedig oly helyen, hol három cyprusfa állott egy csoportban s köztük egy negyediknek csonka, ledőlt törzse emelkedett ki a vizből, látott egy sötétbarna tárgyat, mely a viz fölületén ide-oda hánykódott.

- Ahá, vén ficzkó - morgá a hajós megelégedetten nevetve - megcsiptelek, ugy-e? fejfájást kaptál, mi? vagy talán a kis kutya nyomja a gyomrodat? - No várj egy kicsit, remélem, meg tudlak gyógyítani. Szeretnélek különben is közelebbről látni.

A töltésen közelebb igyekezett a megsebzett állathoz jutni, mely fejét épen a csonka fatörzs mögé tolta. Míg azonban az alligátor mindenképen ujra szabadulni törekedett kényelmetlen helyzetéből, Jack puskáját készen tartotta, hogy kedvező pillanatot várjon egy második lövésre.

A viz itt nem látszott mélynek, de mégsem mert beleugorni, ahol előbb annyi ravasz ficzkót látott uszkálni és a viz alá merülni s azt remélte, hogy zsákmányát kényelmesebb helyzetbe is kapja.

A csend és nyugalom által azonban a többi alligátorok ujra neki bátorodtak, s itt-ott ujra kezdtek megelevenedni a rózsaszinü emelkedések, melyekben most az ügyetlen állatok felső állkapczáit ismerte föl, s milyen fogaik voltak tátongó szájukban!

Az ő alligátora azonban most csöndesen és mozdulatlanul feküdt és pedig testének egy részével a fatörzsre csúszott föl. Bizonyosan meg volt sebesítve, talán már meg is döglött s most ott hagyja? Azt nem tudta volna megtenni. Nem is lett volna vadász, ha ezt teszi.

A töltésről, a hol állt, a viz fenekét tisztán láthatta. Körűlbelül harmadfél vagy három láb mély lehetett a viz s ha belebb mélyebb helyek lehettek is, a cyprus fák alig voltak száz lépésnyire s ott már a szárazföld kis szigetté emelkedett. Gyors elhatározással levágott széles vadászkésével egy 6-7 láb hosszú botot, melynek alsó végén meghagyott egy kiálló ágat kampónak s ezzel puskáját fölvont kakassal vállára vetve, bal kezébe a botot fogva, belement a langyos vizü mocsárba.

Eleinte természetesen igen óvatosan haladt előre s gyanakodva nézett hol jobbra, hol balra, nem lát-e egyet valahol a lomha fickók közül. Mivel azonban a viz nem lett mélyebb s folyton három és négy láb között váltakozott, megszünt minden aggodalma. - Igy haladhatott körülbelül a töltés és a cyprusok közötti tér közepéig, midőn háta mögött hirtelen locsogást hallott. Ijedten tekintett vissza, de megnyugodva vette észre, hogy csak Tekkel volt, mely nem akart egyedül a parton maradni s utána uszott.

- Csak te hiányzottál még - mormogá Jack fogai között - ha téged is felfalna valamelyik alligátor, akkor akár viasza se menjek az "öreg"-hez a hajóra; takarodjál vissza a partra Tekkel, és ha eszed van, fogd be a szádat.

E szavak közben karjával, melyben a botot tartotta, a part felé mutatott. Tekkel azonban, - vagy azt hivén, hogy a feléje nyujtott bottal meg akarja ütni, vagy talán, mert nem volt kedve egyedül maradni a töltésen - a hajóst iv alakban megkerülte és nem jött közelébe. Jack magához akarta csalogatni, hogy legalább a karjára vehesse; de Tekkel ezt sem akarta vagy talán attól félt, hogy visszavinné a partra és midőn Jack a kampóval akarta elfogni, akkor megfordult és egyenesen beuszott a mocsárba.

- Nagy gazember vagy te, Tekkel, - mondá Jack káromkodva, - de nem bánom; ha örömed telik benne, nekem nincsen ellene semmi kifogásom. Annyit azonban mondhatok, hogy sirni nem fogok érted, ha valami bajod történik.

Ezzel elfordult a kutyától s a mily gyorsan csak lehetett, a cyprusfák felé tartott.

Tekkel csak erre várt. A mint látta, hogy a hajós nem törődik vele, ujra megfordult s nyugodtan uszott utána, mignem Jack a fák közelében sekélyebb vizre talált s rá nem sokára a fák körüli szárazföldre lépett. Mivel Tekkel még mindig nem mert közelébe jönni, a vizből ferdén kiálló fatörzs felé uszott s föl akart arra mászni. Ott persze a megsebesitett alligátor feküdt utjában s a mint hozzáért, az nagyokat csapott hatalmas farkával s néhány lépést előre csuszott.

Tekkel persze erre szörnyen megrémült, el-elnyikkantotta magát, de még szerencsésen elérte a fatörzsöt, melyről előbb lecsuszott, felfutott oly magasra a mennyire csak tudott s biztonságban érezve magát, elkezdett torkaszakadtából ugatni az alatta végvonaglás közt csapkolódó alligátorra.

Jack hangosan felkaczagott, midőn a kutya hősködését látta. Alig hangzott el azonban a kutya éles ugatása a mocsár fölött, az alligátorok minden oldalról gyorsan közeledtek s midőn Tekkel nem szünt meg oda fönn hetvenkedni, alig öt percz mulva legalább is husz darab alligátortól látta magát körülvéve, melyek apró, ravasz szemeiket vágyólag pislogtatták föl rá s a fatörzs körül uszkáltak, nem tudván még, mihez fogjanak.

- No tessék, meg van a baj - mondá Jack, ki a nagy számu alligátorok láttára kezdte magát nem jól érezni s a cyprusokat vizsgálgatta, hogy szükség esetében fel tudna-e egyik vagy másik sima törzsü fára mászni. - Tekkel még társaságot is hí meg s az urakat ugy látom saját sovány hullájával szándékozik megvendégelni. Én meg ostrom állapotban ülök itt tiz-tizenkét lábnyi száraz területen s itt fülelhetek talán az egész éjjel, mig e sátán hadnak eszébe jut odább állani. A kutyáknak ma szerencséjük van, annyi igaz s fogadni mernék, Tekkel kezdi oda fönn belátni, hogy bolondot követett el.

És valóban ugy látszott. Tekkel, - valószinüleg észrevevén, hogy minél többet ugat, annál több alligátor közeledik, melyeknek közelebbi ismeretségét, pedig ugy látszott, nem igen óhajtotta, - egyszerre elhallgatott, óvatosan körültekintett jobbra is, balra is, azután szép csendesen lefeküdt odafenn, fejét szorosan a fára tette, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el.

Az elővigyázattal azonban már elkésett, mert a társaság már tudta, hogy Tekkel odafenn van s szerette volna valahogyan leszólitani onnan, s midőn csakhamar belátták, hogy azt az ide s tova uszkálással nem érik el, más tervet gondoltak ki, mely inkább kecsegtette őket eredménynyel.

Az egyik alligátor, s a mint látszott, az erősebbek közül való 13-14 láb hosszú ficzkó, felkapaszkodott éles karmokkal ellátott előlábaival a fatörzsre, s mialatt farkával lenn a földön megtámaszkodott, hosszu pikkelyes testét mindig jobban és jobban tolta fölfelé. Eközben a kutyához aggasztó mérvben közeledett, mely remegve és fogait vicsorgatva, tekintett le reá, egy másik alligátor azonban most az egyszer segítségére jött. Irigykedvén, hogy társa a jó falatot orra elől kapja el, s körülbelül oly erős lévén, mint amaz, rárohant s ledöntötte a fatörzsről, ez azonban oly segély volt, mely a szegény Tekkelre majdnem veszedelemmel végződött. A fatörzs ugyanis a róla hirtelen lerázott teher miatt elkezdett inogni s Tekkelnek ugyancsak meg kellett mind a négy lábát feszítenie, hogy megtarthassa veszedelmes helyét a sima fatörzsön.

A nagyobbik alligátor a támadást szörnyű rosz néven vette s dühösen rontott a támadóra. Az sem akart azonban meghunyászkodni s a két hatalmas állat a következő pillanatban ugy fölkorbácsolta a vizet, öblös szájukat csattogtatva, hogy a hab és iszap a levegőbe s azon helyre is fecscsent, a hol Jack még mindig határozatlanul állott.

Egy gyöngébb alligátor ezalatt ravaszul fel akarta az időt használni, mig erősebb társai a zsákmány fölött verekedtek, s mint az előbbi tette, ez is a zsákmányhoz kezdett kuszni. De hamar le kellett onnan takarodnia, anélkül, hogy czélját elérte volna, mert az öreg ficzkó nem volt olyan könnyelmü, hogy a harcz folyama alatt a zsákmányt szem elől tévesztette volna. Mint a fergeteg, ugy rohant a fatörzshöz, az iszapot magasra csapkodva farkával, kiemelkedett a vizből, s mintegy kihivólag tekintett maga körül, vajjon merészelné-e még egyszer valamelyik megtámadni azt, a mit ő már a maga számára lefoglalt.

Jack ezalatt alig husz lépésnyire állott tőlök a három cyprusfa között s még mindig nem tudta, mit tegyen, segitségére menjen-e a kutyának, vagy átengedje sorsának. Legvégső esetben azon reménye lehetett, hogy az alligátorok szabad elmenetelt engednek neki, ha Tekkellel elbántak. De másrészt mégis sajnálta a szegény kis állatot. Azonkivül a vén alligátor e pillanatban olyan csábitólag forditotta feléje lapoczkáját!

Hogy a golyók jól találnak, azt látta az első lövésnél, s a nélkül, hogy sokáig habozott volna, a felágaskodó alligátornak válla mögé a lapoczkájára czélzott és lőtt.

Az alligátor a lövés után egy ideig mozdulatlanul maradt, de Jack abban a pillanatban láthatta a jobb oldalon a golyó által okozott lyukat, melyből vér sugárzott ki. A megsebesült állat egyszerre eleresztette bal lábával a fatörzset, a fejét egy kissé oldalvást hajtotta, azután nagy locscsanással a vizbe zuhant.

Tekkelnek megint egyensulyozni kellett s azon öröme is volt, hogy rögtön utána egy másik alligátort látott fölkapaszkodni, mely nem sokat törődött a lövéssel. De Jack lázas gyorsasággal töltötte meg ujra fegyverét s mielőtt az uj ellenség a szegény kutyát elérhette volna, a hü puskacső ujra durrant s ártalmatlanná tette azt is.

A többi alligátoroknak ez a lárma közvetlen közelükben egy kicsit még is sok volt. Halottaikat a csatatéren hagyták s valamivel nagyobb távolságra huzódtak vissza, de még mindig nem voltak a lőtávolon kivül.

Tekkelnek most igen jó alkalma lett volna a fáról lejönni s urához menekülni, de még mindig nem bizott a lenn honolt békében. Az alligátorok, habár halálosan meg voltak is sebesitve, még mindig hánykolódtak a vizben, melyet vérükkel vörösre festettek; Jack néhányszor csalogatta, de nem jött s a fiatal hajós nevetve mondá:

- No, tessék; előbb szájaskodott és hetvenkedett odafönn, mintha mindnyáját föl akarta volna falni, most meg egyszerre az inába szállott a bátorsága. Szégyeneld magadat, Tekkel! - De a többi ficzkókat jó lesz előbb mégis egy kissé belebb a mocsárba hajtani, aztán majd meglátom, lehozhatlak-e onnan, ficzkó!

Ezzel ujra megtöltötte puskáját s néhány golyót lőtt egymásután az állatoknak a vizből alig kilátszó fejök tetejére. De a viz kápráztatta szemeit, azon rész is, melyre czélozhatott, alig másfél hüvelyknyire állott ki a vizből s igy fölöttük lődözött el. Czélját azonban elérte, mert az alligátorok mindig tovább és tovább huzódtak vissza s Jack most komolyan hozzálátott e nem egészen biztos helyet elhagyni. Mert ha a kutya még egyszer idecsalta volna őket, eszükbe juthatott volna őt magát is megtámadni s a fák sokkal simábbak és vastagabbak voltak, hogysem azokra fölmászhatott volna.

Miután tehát puskáját ujra megtöltötte s vállára vetette, első teendője volt Tekkelt a fáról lehozni. Ez nem is igen kérette most az egyszer magát s mihelyt Jack a fatörzshöz lépett, a szegény agyonzaklatott állat szükölve csuszott le hozzá s nyugodtan engedte magát karjaira venni.

- Aha, - nevetett Jack, - megjegyeztük a leczkét? Remélem, ficzkó, jövőre befogod a szádat, ha nem vagy veled hasonlók között. S most iparkodjunk mind a ketten, hogy ezen átkozott mocsárból kikerüljünk, honnan csak ezt az emléket viszem magammal.

Ezzel Tekkelt balkarjára vette, melylyel a puskát is tartotta, botjának kampóját beleakasztotta a hozzá legközelebb levő leteritett alligátorba, s kihuzta a viz fölött uszó nehéz testet magával a partra. A többi alligátoroktól már nem kellett félnie. A lövések által elijesztve nem jöttek többé közelébe és zsákmányával csakhamar kiért a szemközt levő töltésre, honnan már nagyobb fáradságába került a nehéz ficzkót a legközelebbi fák árnyékába czipelni.

Jack már a hajón hallotta Poleridgetől, hogy az alligátorok husa ehető, még pedig Poleridge szerint finomabb nem is létezett a világon. Midőn azonban a hatalmas állat meleg pézsma szagával előtte feküdt, elment minden étvágya tőle s elhatározta, hogy csak hátáról fog egy darab bőrt nyeregteritőnek a hajóra vinni. A kicserzett bőrön, melyről természetesen a pikkelyeket leszedik, azoknak helye megmarad, ami nyeregteritőkön igen csinosan veszi ki magát.

Mig ezzel foglalkozott, levetette ruháját, kifacsarta s a napra tette száradni, azután felöltözött, összecsavarta a bőrdarabot, rövid zsinorral fegyverével együtt a vállára akasztotta s Tekkellel együtt hazafelé indult.

Eleinte habozott, merre forduljon; de a vágy, a fiatal lánykát még egyszer láthatni s megtudhatni kilétét, arra inditotta őt, hogy azon irányt kövesse, melyen ő haladott. Megindult tehát, de azon irányban nem tudott járt utra találni s a kerités mellé érve, keskeny mocsár-ághoz ért, melyen a lány nem mehetett keresztül. A puha talajon meg is látszottak lábnyomai.

- Az ördögbe, az a lány csak nem ment a keritésen keresztül, - mormogá ingerülten és fejét rázva nézegette a gyapotföld meglehetős magas keritését.

De csakhamar határozott. Nem lett volna jó vadász, ha nem tudott volna nyomok után haladni. Visszatért tehát azon helyre, ahol a lány a töltésről rézsutosan a mezőre ment s ott csakugyan fel is fedezte a füben a kicsi, formás lábnyomokat. Ezek után óvatosan haladva, csakugyan a keritéshez ért s a gyapotföldön, a puha talajban egészen tisztán látszottak a lányka lábnyomai.

- Teringettét - mondá Jack nevetve, - ha a fiatal hölgyek itt Louisiánában ily pompásan gyalogolnak, szeretném őket egyszer nyeregben is látni. - Ördögbe! - tört ki egyszerre és megállott - utóbb mégis egyike volt a tegnap esti lovaglónőknek! - de azt szeretném tudni, mit kereshetett egyedül itt a mocsárban. - Ezt meg kell tudnom és ha a kis nyomok után haladok, oda át meg fogom találni.

Hirtelen átvetette magát a keritésen, miközben Tekkelt ismét karjára kellett emelnie, azután könnyedén lépkedett a puha talajon tisztán felismerhető lábnyomok után, mig azok egy másik, a földeket keresztező utra vezették. Itt még egyszer át kellett ugornia a keritésen s látta, hogy az út egyenesen az ültetvényre vezet, melynek külső házait egy negyedóra mulva el is érte.

Először egy nagy gyapottisztitó géphez ért, melyen a gyapotot magjától tisztitják meg. Házmagasságnyi mag-rakások voltak itt összehalmozva s nyomtatták a földek gazdag termését. Körülötte rendetlenül számtalan sok apró kunyhó állott, melyeknek czélját Jack nem ismerte; végre néhány istálló mellett elhaladva, melyek után néger kunyhók állottak, a tulajdonképeni négerfaluhoz ért, mely szabályos utczákból s teljesen egyforma, számozott kunyhókból állott.

A kis fehér és tisztára kimeszelt lakások csinosak voltak s körülöttök számos egymástól elkülönitett kert volt, a melyeket a négerek a maguk hasznára müvelhettek. Néhány kunyhó előtt öreg vagy beteg férfiak és asszonyok ültek s körülöttök apró, mezitelen gyermekek játszottak a napon, hajszolták egymást s e közben nevettek és ujjongtak.

- Hm, - mormogá Jack, ki szeretett magában beszélgetni - ez itt nem is látszik olyan szerencsétlen állapotnak - s habár nem örömest cserélnék is velük - mégis tulajdonképen én sokkal roszabbaknak képzeltem e négerfalukat. - Jó napot öreg! - köszöntötte az egyik öreg hófehér haju négert, ki nem a ház árnyékában ült, hanem az égető, napos oldalon guggolt s egy csomó lármás gyereket látszott őrizni - hogy vagy? Jó meleg helyet kerestél ki magadnak.

Az öreg kissé csodálkozva tekintett reá, de egy szóval sem felelt, alázatosan meghajolt felső testével azután megint maga elé merengett, mig a kicsinyek a fehér idegen hirtelen megjelenésekor, ijedten futottak szét a házakba.

- Halló! - nevetett a hajós csodálkozva nézve az apró fekete ficzkók után, - meg éppenséggel nem haraptalak volna ám benneteket. Az öreg meg ugy látszik lusta a száját felnyitni s ki aszalja itt a napon még az utolsó csepp háját is, mely sovány bordái között maradt.

Néhol még meg-megállott, ahol ilyen egyes csoportokat látott. Megjelenésének azonban mindenütt ugyanazon hatása volt s ezután nem törődve többé az apró fekete ficzkók csoportjaival, lassan végighaladt közöttük.

Miután most már az uraság háza felé közeledett, egész figyelme oda irányult, mert szemei akaratlanul is ismét a fiatal lányka karcsu, fehérruhás alakját keresték, kit valahol az erkélyen vélt megpillanthatni. Erősen el volt határozva, hogy e helyet mindaddig el nem hagyja, mig a lányt még egyszer meg nem láthatta s minthogy a mai napra nem volt semmi teendője, volt is erre elég ideje. Egyszer csak elő kellett neki valahonnan jönni.

A ház közelében néhány néger félénken és gyorsan surrant el mellette, de Jack nem sokat törődött velük. Másokat egy alacsonyan bekeritett téren látott gyülekezni s itt valami rendkivülinek kellett történni, mert onnan haragos hangokat s közbe könyörgő női hangokat hallott.

Jack nem ismerte a déli vidékek szokásait: hogy az ültetvényesek nem igen szeretik, ha bekeritett telkeiken idegenek járnak és hogy szigoruan meg van tiltva a négerekkel szóba állani. Északon mindenki odamegy, a hová neki tetszik s igy most Jack is, nem törődve azzal, vajjon tetszik-e valakinek vagy nem, arra tartott, a honnan a hangokat hallotta s a hol a csodálkozás és meglepetés csakhamar a megállásra kényszeritették őt.

Az ültetvény tulajdonképeni főépületéhez, az uraság házához közeledett, mely szellős virágokkal ékesitett erkélyével végtelenül barátságosan tekintett ki a narancs- és gránátalma-fák ezer meg ezer virágai közül. Az erkélyen éles szemei két világos öltözetü nőt vettek észre, kik közül az egyik fiatal, alig tizenhat éves virágzó szépségü leány, a másik valószinüleg nővére, körülbelül hat évvel öregebb volt, - de a fiatal leány a mocsár környékéről nem volt köztük, sem az ablakoknál nem vette észre.

- Istenem, ne verjetek, - hangzék egy gyönge panaszos hang nem messze tőle a négerek csoportjából, kik a kertben állottak s kiket eddig nem is vett észre.

- Az ördögbe! - hangzék akaratlanul Jack ajkáról, midőn a keresett leányt könytől ázott szemekkel s összekötött kezekkel látta egy csoport néger kezei között.

A közelében félénken álló négerek hirtelen megfordultak szavaira s csodálkozva tekintettek reá, Jack azonban se nem látott se nem hallott e pillanatban egyebet, mint a fiatal leány reszkető alakját és a vér szivéből annyira az arczába tolult, hogy szemei kápráztak s jobb keze görcsösen ragadta meg a vállán függő fegyvert.

- Ne üssetek, ártatlan vagyok, - könyörgött a lányka még egyszer, - az alligátor egészen előttem feküdt - nem láttam s midőn egy idegen golyójától találva felém csapott, ijedtemben elejtettem a szegény kis kutyát.

- Legalább megtanulod most, hogy jövőre nyitva tartsd a szemeidet, - kiáltá le az idősebbik nő az erkélyről. - Végezze el a dolgát, Hoof ur, a nap már igen alkalmatlankodik.

- Eugenia kisasszony, könyörögjön érettem, - esedezett a szerencsétlen, összekötött kezeit kérőleg emelve föl a fiatalabb nő felé.

- Nem, utálatos Szally, - kiáltá ez le majdnem gyermekes daczczal, - mivel oly rosszul ügyeltél szegény Jolymre, megérdemled a büntetést. - Szemeimet szeretném kisirni, hogy az alligátorok egyike az én szegény kis kutyámat meg ette.

Hoof ur, a felügyelő, mint Jack látta - s az egész még mindig mint őrült álom tünt föl előtte - szorosan a lány mellett állott s néger korbácsát jobb kezében tartotta. Bal kezével megragadta a szerencsétlen vállát s korbácsát ütésre emelte föl...

- Megállj! - kiálta a fiatal hajós s aggálytól és dühtől torzult arczczal ugrott át a keritésen, mely a kerttől elválasztotta, - megállj! Csak nem akartok egy átkozott kutya miatt fehér leányt megkorbácsolni?

A felügyelő lebocsátotta az ostort, de csak azért, hogy meglepetve és haragosan nézzen körül, ki merészel itt az ő hivatásába beleavatkozni.

- Mit akar ezen idegen ember a mi kertünkben? - kiáltá le haragosan az idősebbik hölgy az erkélyről. Hoof ur, kérje fel őt, hogy rögtön távozzék a helyről.

- Meg is fog történni, kisasszony, - felelé Jack daczosan, - ha megtudom, ki jogosit fel Louisiánában arra, hogy egy fehér leányt megkorbácsoljatok? Vigyen el az ördög, ha - -

- Kiméld a beszédet, ficzkó, - szakitá őt félbe a felügyelő megvető mosolylyal. - Senkinek sincsen itt eszében fehér leányt megkorbácsolni, - ez a lány néger vérből származik s most légy oly szives és hordd el magadat s a te javadra szolgál, ha azt hiszem, hogy nem tartozol te is a rabszolga-felszabaditókhoz.

- Négervérből? - kiáltá Jack, félig elkábulva az uj hir hallatára, - s olyan bőre van, mint a friss hónak.

- Miért nem takarodik el, - kiáltá le ujra az idősebbik nő, mig a szerencsétlen lányka halott halvány arczczal remegett a felügyelő durva kezei alatt.

- És ha - - ördög, pokol! - tört ki Jack magánkivül, midőn a szerencsétlen aggodalomteljes, könyörgő pillantását magára irányozva látta, - igen is, van még bajom, átkozott kancsalszemü gazember te, és ne volnának e nők itt, ököllel mutatnám meg neked, hogy semmirekellő tolvaj vagy. Most azonban nincs erre időm, de bizonyithatom, hogy e leány ártatlan.

- Nincs szükségünk bizonyitékaira uram, - mondá gőgösen az ifjabbik lány az erkélyen. -Legyen szives, távozzék a kertből s ne avatkozzék oly dolgokba, melyek nem tartoznak önhöz. Nem veszitette-e el a kutyát?

- Mindenesetre, - felelé Jack, de én jelen voltam mikor ez történt. Az alligátor utjában feküdt - már majdnem rálépett, midőn golyóm fejét találta. Amint farkával csapott, alig egy hüvelyk hiányzott, hogy magával nem ragadta a vizbe - majdnem érintette farkával s hogy azt a kis ebet elejtette, az természetes - a kisasszony még a gyereket is elejtette volna, ha ott kezében tartja.

- Minő gorombaság! - kiáltott föl a nő boszusan - takarodjál innen, vagy embereim meg fognak rá tanitani, mi itt Louisiánában a szokás. Ha jó szántából nem megy, küldjön el a sherifért, Hoof ur.

Jack ugy állt ott, mintha a villám találta volna - a lány négervérből származik - és most - nem is bűntény, hanem szerencsétlenség miatt, melynek talán egyedül ő volt oka, hóhérai kezei között volt. Görcsösen tartotta kezével a puska csövét. De mit tehetett itt, nemcsak egyedül a tömeg - azzal talán daczolhatott volna - hanem a törvény ellen is? Az uraságnak teljesen jogában állott, szabadon tenni mindent rabszolgáival és irgalmat? - remélhetett-e irgalmat e hóhéroktól?

A felügyelő intésére most a "négerhajtók" is közeledtek egy csapat néger kiséretében és Jacknak eszébe jutott Poleridge asszony figyelmeztetése: az istenért, óvakodjál olyasfélébe avatkozni, ami a rabszolga törvényekre és intézményre vonatkozik. - És be is látta, hogy itt sem erőszakkal, sem rábeszéléssel nem végezhet semmit s azért még egyszer megvetően végig nézve az egész jeleneten, lassan keresztül lépett a keritésen, a szorosan mellette haladó keskeny gyaloguton megállott, el lévén határozva ezen gyalázatos üzelem végét bevárni.

- Kérem, uram, önnek nincsen itt semmi keresete, - kiáltott utána a felügyelő, - távozzék az ültetvényről, vagy majd mi inditjuk utnak.

- Talán te? sárgabőrü gazember, - felelt vissza Jack fogait csikorgatva dühében, - az uton állok, a ti telketeken kivül és jőjj ki most hozzám s merészeld szemembe mondani, hogy elmenjek innen. Ha szégyenled magadat fehér ember előtt korbácsolni meg azt a leányt, akkor eredj máshová, valami sötét szobába, vagy várd be az éjjet; e helyről azonban nem fogok elmenni.

A felügyelő dühös pillantást vetett feléje, de az erkélyről az egyik nő ingerülten kiáltott le: - Hagyja őt ott állani, ha kedve tartja és lásson dolgához. Negyedszer is parancsoljam?

Jack föltekintett rá - a különben valóban szép, szabályos arcz vad szenvedélytől volt eltorzitva s ugy tetszett neki, mintha inkább ördöghöz, mint nőhöz hasonlitana.

A fiatal idegen, ki tegnap este a két nő kiséretében lovagolt, e pillanatban az erkélyre lépett - eddig a nyitott ajtóban állott. Lehajolt a két nővérhez és sürgősen látszott velük beszélni; azonban mindketten elutasitó mozdulatot tettek s az idősebbik parancsolólag intett kezével.

A felügyelő ujra megragadta áldozatát és Jack látta, amint a szerencsétlen lányhoz hajolva, annak valamit fülébe sugott; de az utálattal fordult el tőle s parancsolólag mondá neki: "Teljesitse borzasztó kötelességét!"

- Jól van galambom, - mondá a felügyelő, - azt megtehetem, s a következő pillanatban korbácsával rá vágott a reszkető gyengéd alakra s a fehér, könnyü ruhán egy véres csik mutatta a nehéz korbács helyét.

Jack vérét megfagyni érezte szivében s ugy rángatództak izmai, hogy a puskát leemelje válláról s lelőjje a lány hóhérát, mint előbb az alligátort. Érezte, hogy ez nagyobb szörnyeteg, mint az alligátor. De nem tehetett semmit, mert nemcsak hogy ő maga a hatóság kezeibe került volna, hanem még a lányon sem segithetett. A fölügyelő helyét más foglalta volna el - hiszen csak néger volt, a kit korbácsoltak. Szemeit azonban elforditotta e borzasztó látványról és látta a mint odafönn a két hölgy, kiket kis négerlánykák pávatollakból készült legyezőkkel legyeztek, mosolyogva támaszkodtak az erkély korlátjára s a szerencsétlen lány büntetésében gyönyörködtek.

Az idősebbik szemei véletlenül a hajós felé tévedtek, de midőn annak gyülölségtől és megvetéstől égő pillantásával találkozott, büszkén forditotta el tőle fejét new-orleansi látogatója felé, kihez néhány szót intézett. De ennek gondolatai másfelé kalandozhattak, mert nem válaszolt semmit s midőn a nő csodálkozva és sértődve fordult egészen feléje, némán, udvariasan meghajtva magát, eltávozott az erkélyről.

A hölgy ajkát harapdálta, mig odalenn ütés után ütés érte a szerencsétlen lány gyenge vállait. Egyszerre gyors elhatározástól fölemelte kezét s lekiáltott:

- Elég - oldjátok föl kötelékeit, remélem meg fogja e leczkét jegyezni s máskor figyelmesebb lesz, - s anélkül, hogy egy pillantást vetne le, nővére kiséretében eltünt az erkélyről.

A lányka hősiesen türte el az ütéseket, teste reszketett ugyan, de halvány arcza egy rándulattal sem árulta el a fájdalmat, melyet érzett. Midőn azonban a felügyelő kezét levette vállairól s az urnő parancsára a korbácsolást megszüntette, akkor ingadozni kezdett, néhány lépést tett előre - azután ájultan rogyott össze.

A felügyelő intett néhány nőnek, kik a kertben dolgoztak, hogy vigyék ágyába, - leszakitott néhány levelet a legközelebbi bokorról, letörülte velük ostorát s mintha valami közönséges munkát végezett volna, egykedvüen lépegetett kis háza felé.

Jack feje szédülni kezdett s a keritésbe kellett kapaszkodnia; de senki sem törődött többé vele, s mintha ittas volna, ugy tántorgott a ház mellett el a keskeny uton a folyam felé.

Mögötte megszólalt a négerharang, mely a munkásokat a földekről rövid pihenésre szólitotta, - Jacknak azonban ugy hangzott, mintha egy szép álom halotti kongása volna s csak akkor tért egészen magához, midőn a Missisippi fölött elvonuló hüvös szellő homlokát érintette.

Gépszerüen ballagott a parton végig, mig hajójához ért. Szó nélkül a sarokba dobta ott puskáját, lefeküdt a födélzeten s lebámult a locsogó habokba.

A hajón csak az "öreg" és Poleridge asszony voltak. Az asszonynak azonnal feltünt Jack szótlansága, közeledett hozzá, de Jack nem vette észre.

- Jack, - szólitá meg őt, midőn látta, hogy nem mozdul, - mi történt veled?

- Szent Isten! - kiálta fel az asszony, - mi bajod, Jack? Olyan sárga vagy mint a fal. Beteg vagy, vagy az ördögöt láttad valahol?

- Semmi, épen semmi, - felelé Jack, és ismét a folyamba bámult, - csak a parton voltam s ott megnéztem egy darabot a mi szép, szabad Amerikánkból, egyéb semmi sem történt.

- De te veled odakinn valami szokatlannak kellett történni. Olyan különös vagy, - talán nem szabad a történteket megtudnom?

- Valószinüleg nem ujság az itt Louisianában, ami odakinn történt, - mondá Jack. - Annak voltam szemtanuja, midőn egy fehér leányt ugy megkorbácsoltak, hogy a vér csorgott le gyenge vállairól, s mind ez azért történt, mert egy alligátor megette az ő gondjaira bizott kutyát.

- Olyan fehér volt, akár maga, vagy bármelyik asszony Illinoisban, de a négerek azt mondják, hogy ereiben néger vér foly.

- Bizonyosan quadroon lesz, - mondá Poleridge asszony, - azok némelykor egészen fehérek, de mégis a négerekhez tartoznak. - Csak annak örülök, hogy nem avatkoztál bele dolgaikba. Azt nem szeretik, s az ember csak roszabbá teszi a szegény négerek sorsát.

Az asszony fejét rázta, - szeretett volna még többet megtudni Jacktól, de az ültetvény felől egy csoport néger közeledett lármázva, le kellett tehát sietnie a hajószobába, hogy férjének segitsen.

Nappal a négerek csak pénzen vásároltak, vagy legfölebb oly terményeket cseréltek be, a mit maguk termeltek kis kertjeikben.

A négerek énekeltek, nevettek, ujjongtak odalenn a hajószobában. Itt egy négerlányka uj kendőjét próbálta, ott egy másik csillogó, tarka függőket akasztott füleibe, mig egy négersuhancz egy kis, piros és aranyozott papirossal körülragasztott nórimbergi tükröt tartott előtte. Egyik rikitó szinü kasmir kendőket, szalagokat, a másik szagos vizet, szappant tartott kezeiben.

Az öreg Salomo is ott volt a csoport között, de őrizkedett egy szót is kiejteni, ami nem "mostani" üzletére vonatkozott. Mert egy négerhajtó, ki az egész üzérkedésre felügyelt, folyton közelükben állott s annak gyanuját nem volt szabad fölkelteni. Megvett tehát egy zsebkést, egy csomó dohányt s lassan kiballagott a partra.

Az egyik néger szinte zsebkést vett, melyen azonban dugaszhuzó is volt s a födélzeten társaival nézegette. A felügyelő észrevette őket.

- Hiszen nem kell, - felelé a néger megzavarodva, - rajta volt, hát mit csináljak vele? Nem tudom levenni.

- Ugy? - Nem tudod levenni? No majd talán tudom én, - mondá a felügyelő, kinyitotta a dugaszhuzót, letette a földre s lábával letörve, átadta a megcsonkitott kést a négernek.

- Itt van, barátom, egy kissé javitottam rajta, most nem lesz olyan nehéz a zsebedben czipelni.

A többiek nevettek s a szegény ördög megcsonkitott kését megszégyenülve dugta zsebébe.

- Most már elég lesz! kiáltá egyszerre a "négerhajtó", kihuzván hatalmas ezüst óráját, - az idő elmult - ki veletek a partra. Ha oda át a harang megszólal s én még valamelyiket itt kapom, jaj lesz annak. Hallottátok?

- Igen, massa, - mondák a négerek és rohantak a partra. Tudták, hogy a "hajtó" nem tréfál s a keze viszketett, ha egy kis ideig nyugodott az ostora.

Az üzlet tehát félbeszakadt s Poleridge alig tudott néhány ficzkót megakadályozni abban, hogy fizetés nélkül el ne szökjenek. Az egyik néger selyem-nyakkendőt vett s az adott pénzből vissza kellett volna kapnia. Remegve állott Poleridge előtt s tartotta markát, de az "öreg", ki e négerre előbbi lármás magaviselete miatt haragudott, egy kis leczkét akart neki adni s addig keresgélt aprópénzt zsebeiben, mig a négerharang megszólalt.

- Oh, istenem, istenem, - jajgatott a néger Poleridge előtt türelmetlenül tipegve, - szegény néger verést kap, gyorsan massa, gyorsan.

- De rosz kedved lett egyszerre, - előbb meg te szájaskodtál leginkább - ne itt a pénzed és most kotródjál a partra.

A néger egy ugrással a parton termett s a "négerhajtó" mellett el akart rohanni, ez azonban már várt reá s midőn a közelébe ért, ostorával jót huzott hátára.

A szegény néger mindkét kezével hátához kapott az ütésre, de nem nézett vissza, hanem futott társai után.

A töltésen egy lovas léptetett a hajó felé s midőn a narancserdőhöz ért, megállitotta lovát, leszállt, a gyeplőt a keritésbe akasztotta s azzal a töltésen keresztül menve a hajóra indult.

Jack, ki nem törődve az égető napsugarakkal, még mindig a födélzeten hasalt, midőn a lépteket hallotta, arra felé forditotta fejét és fölugrott, mintha vipera csipte volna meg. Az érkezett idegen Hoof, a felügyelő volt.

- Ah, ön az a tüzesvérü idegen, a ki az imént odaát olyan galibát szerzett. Ugy látszik, nem sokszor volt ön ezen a vidéken s nem ismeri a törvényeket s szokásokat. Ha elfogadja a jó tanácsot, azt mondom, őrizkedjék a négerek dolgaiba beleavatkozni.

- És maga még elég arczátlan egy becsületes fehér ember előtt törvényekről és szokásokról beszélni?

- Barátom? - Az ördög a maga barátja, - tört ki Jack haraggal - s ha soha nem vágytam egy alávaló gyáva semmirekellőt a földhöz teperni, e pillanatban nagy kedvem volna hozzá.

- Jó volna, ha a nyelvét egy kissé megfogná, - mondá a felügyelő sápadtan, de egész nyugalommal. Csak jobb keze nyult lassan mellénye alá, hogy onnan egy elrejtett pisztolyt vonjon elő.

- Azt hiszi, mivel az a pisztoly a zsebében van, megijedek? - mondá gunyos mosollyal. - De mivel olyan könnyen tud tanácsokat osztogatni, hallgassa meg az enyémet is. Én csak annyit mondok: hordja el magát innen, mert istenemre, mielőtt e vidékről távoznék, kezeimet beszennyezem a maga piszkos vérével.

- Hohó! - kiáltá Poleridge, ki e pillanatban fejét kitolta a hajószoba ajtaján, - kit akarsz agyonütni, Jack!

- Uram, ön a tanum, - kiáltá a felügyelő, alig fojthatva vissza haragját, melyet eddig a félelem féken tartott, - hogy egyik embere milyen gyalázatosan bánt velem. Állásom nem engedi meg, hogy máskép feleljek neki - a biróság majd el fogja dönteni, vajjon köteles-e egy louisianai polgár ilyesmit itt saját államunkban egy rabszolga felszabaditótól eltürni.

- A törvény? - kérdé Jack gunyos mosolylyal, ura megjegyzését figyelembe sem véve. És te alávaló tolvaj mersz még a törvénynyel fenyegetőzni? Uraságod előtt csuszol-mászol, a szegény négereken pedig kitöltöd állatias dühödet! Eredj nyomorult a birósághoz, majd én is kikutattatom házadat s majd meglátjuk, hány csomag gyapot van az ott elrejtettek közül a számadásba bevezetve. Ha nem takarodol el azonnal e hajóról, istenemre! nem állok jót magamért.

Kezeit ökölre szoritva, szikrázó szemekkel közeledett a felügyelő felé, ki ijedten hátrált.

Poleridge már czélszerünek találta a közbelépést, mert nem igen óhajtotta a hatóságot hajójára figyelmessé tenni.

- Jack - mondá haragosan - hagyd ezt az urat békében. Az ördögbe! igazán szeretném tudni, mi történt ezzel a gyerekkel. Nem tud békében maradni?

A felügyelő iparkodott a felbőszült hajós közeléből távozni. Mindennél jobban nyugtalanitotta őt az, hogy Jack tudott az "öreg"-gel folytatott üzérkedése felől. Fölhasználva tehát azon pillanatot, melyben Poleridge közéjük lépett, gyorsan kisietett a hajóról s fölvetvén magát lovára, elvágtatott az ültetvény felé.

- No, most a nyakunkban van a baj, - mondá Poleridge s fejét rázva nézett a felügyelő után - minek avatkoztál üzletünkbe? Mi közöd hozzá, ha jó üzletet csinálhatok az ilyen urakkal? Azt hiszitek, megfizethetem béreteket abból, amit New-Orleansban kukoriczából és whiskeyből beveszek? Mi bajod volt azzal az emberrel?

- Nekem? - semmi - de vigyen el az ördög, ha be nem verem a fejét, hogyha még egyszer az utamba kerül.

- Ha olyan nagy kedved van a sheriffel ismeretséget kötni, akkor legalább várhattál volna addig, mig itt hagytad az én hajómat.

Poleridge egy ideig határozatlanul járkált a födélzeten, azután egyszerre gyors elhatározással megfordult s az ültetvény felé indult.

A többi hajósok is hazaszállingóztak s nevetve beszélte el mindegyik napi élményeit.

Vacsora után a hajósok egy része lefeküdt, a többiek pedig még a parton csatangoltak. Poleridge ruhástól dőlt le ágyára, hogy, ha jönnek majd az éjjeli látogatók, talpon lehessen.

- Hohó, Salomo, olyan késő van már? - kérdé Poleridge s fölkelt ágyáról.

- Nem, susogá a néger aggodalmasan, még nincs késő. De nem jöhetünk ma és holnap sem.

- Igen, massa, - intett a néger szomoruan, - Hoof ur mindenfelé szaglászott s több korsó whiskeyt talált - nagy baj van az ültetvényen - szegény néger sok verést kap és semmi whiskeyt.

- Átkozott dolog - dörmögé Poleridge elkeseredetten, - ennek csakis az a bolondos Jack az oka. Mi az ördög lelte ezt a gyereket ma?

- A sherif - mondá a néger, - nem tudták mindjárt megtalálni, de minden pillanatban itt lehetnek - azért siettem ide, hogy magát figyelmeztessem. Ha megtalálnák a malaczokat, meg a ludakat a hajón -

- Hoof ur ismeri a disznók jegyeit az egész ültetvényen - mondá a néger félénken körülnézve.

- Adj ennek a ficzkónak egy üveg Whiskeyt - te meg aztán siess a partra, Salomo, mi, azt hiszem, egy negyedóra mulva elindulhatunk innen, - akkor aztán jöhet a fölügyelő sherifjével együtt s megvizsgálhatják a helyünket.

Poleridge a födélzetre sietett, két mutató ujját ajkai közé illesztette s éles fütytyentést hallatott.

Salomo ezalatt üvegjével együtt végig csuszott a födélzeten s csakhamar a parton termett.

- Az ördögbe, - kiáltá Bill, ki néhány társával pár száz lépésnyire a hajótól a töltésen ült, - mi volt ez? Nem az "öreg" adott jelt?

- Az "öreg"-től minden kitelik, - jegyzé meg Bill, - de akkor - csakugyan, már másodszor is fütyöl - szakitá meg beszédjét s fölugrott. - Pajtások, itt valami baj történt, siessünk a hajóra.

- Most már talán egy kicsit késő is lesz elindulni, - jegyzé meg Tom, a hajósok egyike - a sötétben és a nagy ködben valószinüleg neki megyünk valaminek.

- Bill, meg tudod a kötelet ott fönn a csökön erősiteni? - kérdé Poleridge - ülj bele a csónakba s evezzél vele fölfelé. De nagyon megörvendeztetnél, ha sietnél egy kicsit.

Bill egy pillanat alatt a csónakban termett s gyorsan a kijelölt csök felé evezett. Nagy munka volt a gyönge csónakkal az erős áradat ellen haladni, de Bill markos legény s ügyes hajós volt, s rövid idő mulva a csök egy kiálló ágát, melynek segélyével könnyen odahuzhatta csónakját, körülcsavarta a kötéllel s néhány evezőcsapással ismét a hajónál termett.

Ezalatt az egész legénység a kötélbe kapaszkodott, a hajót elmozditották a parttól a folyam közepe felé, azután Bill megint a csökhöz evezett, leoldotta a kötelet s visszaevezvén a hajóhoz, felmászott s a csónakot megerősitette a hajó faránál.

Az evezők egyszerre elkezdtek müködni, a kormány nyikorgott s a hajó nyilsebesen suhant lefelé az áradat irányában.

E pillanatban Poleridge, ki véletlenül a partra tekintett, egy lovast látott a töltésen lefelé vágtatni. A fölügyelő nem volt, tehát csakis a sherif lehetett.

Az éj beállt ugyan már, de a hold megvilágitotta a folyamot s ha a part közelében maradtak, bátran haladhattak előre.

Jack szótlanul ült az evező mellett s szomoruan nézett azon épületek felé, amerre elhaladtak.

Fölismerte a kertet, - a nagy facsoport elárulta a helyet, hol a szegény leányt ma megkorbácsolták; - egyik alacsony kunyhóban, mely fehér falával a töltésből előcsillámlott, fekszik a szerencsétlen - szégyentől és fájdalomtól kinoztatva - szegény rabszolgalány! - -

De a rabszolgákat uraik el is szokták adni - jutott egyszerre Jack eszébe - nem jó volna-e tehát, ha eladná odahaza kis birtokát és megszabaditaná a leányt?

E gondolatnál szive hevesen dobogott s egész teste reszketett. - Ha elébe lépne s azt mondhatná neki, hogy az övé - hogy szabad - s a szegény agyonkinzott leány először volna boldog életében.

- Vigyázz, Jack! - kiálta le hozzá az "öreg" a kormányról s felkölté őt boldog álmaiból, - ha azon a kis sarkon ott tul vagyunk, akkor nem bánom nyugodhattok.

A part felől csónak közeledik a hajó felé - mondá Bill - ott a saroknál, kapitány ur.

- Láttam már, Bill - felelé az "öreg" - szeretném tudni, mit akarnak. - Talán hozzánk szeretnének jönni?

- Vigyen el az ördög, ha nem asszony ül abban a csónakban, - dörmögött Bill.

A csónak ezalatt nyilsebesen rohant el a hajó orra előtt s hiába várták, hogy a másik oldalon előjöjjön - eltünt szemeik elől s idejük nem igen volt arra, hogy kereshették volna.

Most a folyamba kiszögellő szárazföldhöz értek - a hajósok erősen dolgoztak az evezők mellett s gyorsan haladtak el a veszélyes hely mellett.

A parton egy lovas alakját vehették ki, aki kezeit fenyegetőleg emelte feléjük s valamit kiáltozott, de a hajósok nem értették.

- Mit mond az odakünn? - kérdé Bill, elbocsátva az evezőt és zsebkendőjével homlokáról az izzadságot törülgette.

- Nem tudom, - felelé Poleridge, - de nem is sokat törődöm vele. Ha valami dolga van velünk, jött volna akkor, mikor még a partnál voltunk. Most már késő s egy negyedóra mulva tul vagyunk a másik oldalon, más államban. Az ott tul már a Missisippi^[10], ugy-e Bill?

- Igen, kapitány ur - felelé a kérdezett. - De hová az ördögbe lett a csónak.

Az öreg egészen megfeledkezett már a csónakról; most azonban, midőn a kormányrudat a másik oldala felé tolta, kinézett a hajó balfelén a vizbe.

- Hohó, Bill - dörmögött az "öreg" - itt van a csónak az első evezők mellett. Ki ülhetett benne?

Poleridgenek igaza volt. A csónak szorosan a hajó mellett állott s egy fehér alak ült benne, de nem mozdult s kezével a hajó orrába kapaszkodott.

- Hm - mondá Bill, ki szintén lenézett a csónakra - olyan valaki lesz, a ki kényelmesen akar a folyamon lefelé jutni. De akasszanak föl, ha nem fehérnép ül a csónakban.

A többi hajósok most szintén a hajó szélére jöttek és Jack, ki épen a csónak fölött állott, megrendült, mintha a villám csapott volna le előtte.

A csónakban női alak guggolt s feléje forditott hátán a fehér ruhán keresztül sötét foltok látszottak.

- Ur isten! ha csakugyan az a lány volna - mormogá Jack s a hajó orrához rohant, honnan a csónak elejét elérhette; megfogta a csónak orrához erősitett kötelet s azzal a hajó oldalához kötötte.

Midőn már nem volt veszély, hogy a csónak elmaradhatna a hajótól, fennhangon lekiáltott:

Erre a lány felemelte halvány arczát és könyörgő s reszkető hangon felelt.

- Mi történik itt? - kérdé e pillanatban Poleridge, ki a kormányra Billt állitotta és Jack felé közeledett.

Poleridge asszony is meghallotta a siránkozó női hangot s főzőkanállal kezében tipegett elő a konyhából.

- Istenem! - suttogá Jack s nem tudta szemeit a lányka halvány arczáról elforditani.

- Fehér lány! - szörnyüködék Poleridge asszony, - s éjnek idején egyedül ül egy csónakban! Segitsd a hajóra Jack.

Jack lenyujtotta kezét a leánynak, ki remegve fogta meg azt - s fölsegitette a hajóra.

- Mondja csak gyermekem, mi hozta éjnek idején ilyen nagy ködben egyedül ide a folyam közelébe? - kérdé a lánytól Poleridge asszony s a hajó belsejébe vezette őt. - Egészen vizes a ruhája a nagy ködtől. - Mindjárt főzök egy kis theát, az majd föl fogja melegiteni.

A lányka reszketve állott az asszony előtt s gyanitotta, hogy itt másnak tartják, mint ami valóban s rettegett azon pillanattól, melyben föl fogják fedezni eredetét - s félig ájultan rogyott a számára kijelölt székre.

A hajósok ezalatt a födélzeten a fölött tanácskoztak, honnan kerülhetett elő e rejtélyes leány. Az "öreg" maga is fejét rázta e különös dologra.

Jack, ki egyedül adhatott volna felvilágositást, fejét kezére támasztva mozdulatlanul ült a hajószoba ajtaja előtt.

Nem tudta, mit tegyen? Fölfedezzen-e mindent Poleridge asszony előtt, vagy a dolgok kifejlődését a sorsra bizza? Megtartanák-e a leányt a hajón, ha megtudnák, hogy rabszolgavér foly ereiben? Nem figyelmeztette-e épen ma Poleridge asszony arra, hogy ne avatkozzék ily dolgokba, melyek ha felfedeztetnek, a legkomolyabb következményeket vonják maguk után?

A csöndes éjben tisztán kivehette egy őket követő csónak szabályos evező csapásait.

A hajó hátsó részéhez sietett, hogy onnan tisztábban kivehesse, hová fordul az idegen csónak, s mely irányt követi.

- Nos, Jack - szólitá meg őt Bill a kormányról, - láttad vendégünket? Ki lehet az a lány?

- Nem tudom - felelé Jack, alig hallva társa szavait. - Hová lett az a csónak, mely utánnunk jött?

- Valószinüleg keresztül akar vágni a folyamon, az evezőcsapások legalább ugy hangzottak. Most azonban egyszerre nem hallok semmit, ugy látszik, lefelé ereszkednek - hohó, itt vannak már.

- Nem is csodálnám - mondá az "öreg", ki közeledett Jackhoz és Billhez - ha ezek a csónakkal vendégünk után jönnének. Le kell mennem megtudni, mi történik odalenn, s hogy minő feleletet adjak, ha kérdezősködnek utána.

- Mit lehetne mondani? - jegyzé meg Bill, - a csónakot a hajó oldala mellett a legelső pillanatban észreveszik.

- Igazad van, Bill, - mondá Jack, ki erre nem is gondolt, - ezt el kell az utból tennem - az istenért! csak el ne áruljátok azt a szegény leányt! El kell rejtenünk a szerencsétlent.

- Hohó, - nevetett Bill, midőn Jack a hajó orra felé szaladt, hogy tervét keresztül vigye. - Jack egész nap nem nyitotta föl a száját, most meg egyszerre csupa tüz. No én nem fogom elárulni. Nincs is semmi közöm hozzá, végezzék azt el azok odalenn.

Jack ezalatt leugrott a hajóhoz kötött csónakba, feldobta az evezőt a hajóra s a csónak egyik szélére állott ugy, hogy azon a viz befolyhatott.

A csónak egy percz alatt annyira elmerült, hogy csak a széle látszott ki a vizből.

A hajó árnyékában csak akkor lehetett volna észrevenni, ha valaki közvetlen közelébe jött volna.

A kis lámpa fénye épen a lányka kedves, halvány arczára esett. Poleridge, ki különben nem volt valami gyenge természetü, olyan szokatlanul érezte magát e szenvedő angyalarcz láttára.

- Hallja csak, kisasszony - akadozék az "öreg" - én nem akarnám háborgatni - de odalenn - egy - egy csónak jön utánunk, mely épen olyan mozdulatokat tesz, mintha a kisasszony csónakját keresné. Nagyon valószinü, hogy azok az emberek a hajóra is föl akarnak jönni. Azért meg akartam kérdezni, szabad-e azoknak megtudni, hogy a kisasszony a hajón van.

- Hm, dörmögé Poleridge, fejét rázva - tehát igy áll a dolog; - de hát az istenért, hogyan - -

- Ugyan, hagyd e lánykát békében, - mondá Poleridge asszony, - éjjel csak nem fogsz idegen csónakot a hajóhoz bocsátani? Ki tudja, miféle rablóbanda van a csónakban. Ha valamit akarnak, jöjjenek nappal. Látod, hogyan remeg a lányka félelmében.

- No, no, - csititá őt férje - az ugyan nem tartozik üzletemhez, hogy éjjel lányokat szöktessek meg, de ha épen ugy akarod, nem bánom. Hogy a hajóra ne jöjjenek, az az én dolgom. No ne féljen, - mondá a lánykának barátságos hangon, a mint látta, mily aggodalmasan tekint reá s kezeit zsebébe dugva felballagott a fedélzetre.

Alig távozott Poleridge a hajószobából, midőn az asszony legnagyobb csodálkozására Jack lopózkodott be az ajtón.

- Poleridge asszony, - mondá Jack zavarodottan, - valami fontosat kell önnel közölnöm - hallgasson meg.

- Ur isten! mi bajod, Jack, - kiáltá az asszony megrémülve, - hogy oly halvány vagy?

E szavak után a lámpához közeledett, hogy jobban felcsavarja, midőn azonban kezét felemelte, ijedten vevé észre, hogy egészen véres.

- Hallgasson meg jó asszonyom és segitsen egy szerencsétlenen, ki ön nélkül elveszett.

- De Jack - én nem értem, - mondá az asszony meglepetve. - Férjem már megigérte, hogy meg fogja őt védelmezni.

Poleridge asszony halk kiáltást hallatott s meglepetve tekintett a lányka halvány arczára.

- És mégis rabszolgalány, - suttogá Jack. - Hallgasson meg mindent s azután itéljen.

Gyorsan és röviden elbeszélt mindent, mi az elmult napon történt, s mi birta a szerencsétlen lányt a szökésre.

Az üldöző csónak azalatt nagy kanyarodást tett a hajó körül s látszólag el akart maradni. Egyszerre azonban visszafordult s egyenesen a hajó felé tartott s rövid idő alatt oly közel jött, hogy a csónakban ülők számát meg lehetett olvasni.

Négyen voltak az evezők mellett s egy a kormánynál; az elsők négerek lehettek, mig az utóbbi fehér ember volt.

- Hohó, hajósok, - kiáltá egy durva hang, - nem láttátok azt a csónakot, mely az imént hajótok előtt evezett?

- Ez a hang ismerősnek tetszik, - dörmögé Poleridge. - Minő csónakot? - kiáltá aztán hangosan.

- Minő csónakot?! - kiáltá vissza haragosan ugyanazon hang. Ördögbe, azt a melyikben az a magányos leány ült.

- Nem? - Látnotok kellett, - kiáltá a csónakbeli hang. - Alig haladt el husz lépésnyire előttetek.

- Meglehet, de nekünk egyéb dolgunk is van s nem törődünk azzal, a mi a folyamon uszkál, - felelé Poleridge.

- Vigyen el az ördög, - dörmögé Bill, - ha ez nem az a kancsal gazember az ültetvényről, ki a négereknek az éjjel még egy kis foglalkozást akart szerezni.

- Én is azt hiszem, - mondá az "öreg", - de épen jókor jön. Először elrontja az üzletemet, aztán még itt milyen hetykén beszél velünk. - De mit is akar azzal a fehér leánynyal?

- Poleridge ur, - mondá a kormánynál ülő fehér, - valamit szeretnék önnel beszélni, - dobjon le egy kötelet, hadd menjek föl a hajóra.

- Sajnálom - ma este már nem vagyok idehaza. Ha valamit akar, legyen oly szives holnap reggel jönni.

- Bolondság - mondá ingerülten a csónakbeli ember - reggelig legalább is husz angolmérföldnyire lesztek innen.

- Isten segitségével igen, - felelé az "öreg" - de hát éjjel és ködben nem örömest bocsát az ember idegent a födélzetre.

- De hiszen én nem vagyok idegen - nevem Hoof - azon ültetvény fölügyelője vagyok, melynél ma estig hajójuk állott.

- Ugy? - mondá Poleridge szárazan, - akkor örülök, hogy most vehetek öntől bucsut, miután az este egészen megfeledkeztem róla.

Emberei bevonták az evezőket s a csónak folytonosan a hajó mellett haladott a folyamon lefelé.

- Poleridge ur, - mondá a fölügyelő komolyan, - félek, hogy ön nagyon veszedelmes játékot üz. Az ön hajóján megszökött rabszolgalány van s ön azt el akarja titkolni. Tudja-e, hogy törvényeink értelmében fegyház-büntetés vár önre?

- Megszökött rabszolgalány? - kérdé az öreg megütközve. - Bolondság, barátom; menj haza feküdjél le s ne bolygass ostoba fecsegéseiddel. Senki sincs hajómon s nem is állok tovább veled szóba.

- Majd meglátszik - kiáltá a felügyelő dühösen. - A hajóra kell bocsátania, hogy magam meggyőződhessek. Ezt nem szabad megtagadnia.

- Nem szabad? - nevetett Poleridge. - E szerint éjjel minden csónak hajómhoz jöhetne s négereket akarna keresni. Nem olyan biztos a Missisippi éjjel, hogy azt tehetném.

A fölügyelő nem felelt; embereinek azonban megparancsolta, hogy lássanak ujra az evezéshez.

A csónak csakhamar a hajó mellett termett s a felügyelő fölállott, hogy a hajó szélébe kapaszkodjék.

- Tom - add ide a puskámat! - kiáltá Poleridge dörgő hangon - s az elsőt, ki hajómra lép, lelövöm, mint a kutyát. Ördög, pokol! mégis csak szeretném látni, ki az ur hajómon, én-e vagy te?

Néhány pillanat mulva az egyik hajós Poleridge kezébe adta a puskát s a felügyelő nem merte őt ingerelni, mert tudta, hogy az "öreg" képes fenyegetését teljesiteni és semmiféle törvényszék nem itélheti el érte.

Káromkodva lökte el csónakját a hajó mellől s emberei ujra folytatták az evezést.

Az egyik néger e pillanatban észrevette az elsülyesztett csónakot s figyelmessé tette rá a felügyelőt is.

- Ezer ördög! a lány mégis a hajón van, - kiáltott föl a felügyelő örömmel. - Most majd meglátjuk, van-e jogod, rabszolga-felszabaditó, hajóddal az ültetvények közelében kikötni és négereket lopni. Vonakodol-e még a rabszolga-lányt kiadni?

- Négereket lopni? - kiáltá Poleridge haragosan. - Most már takarodjál ám innen, azt mondom, mert olyant találok elkövetni, amit később magam is megbánnék.

E szavak után fenyegetve emelte föl puskáját - mire a felügyelő, ki gyáva volt ott mindig, hol a többség nem az ő részén volt, - visszaforditotta a csónakot s az csakhamar lőtávolon kivül maradt vissza.

- Bill, - mondá, a kormányon állóhoz fordulva, - tartsd szemmel azt a csónakot - s ne ereszd őket a hajóra.

- Hohó, Jack - mondá, midőn a hajóst odalenn találta, - tudod mit mondott ez a gazember Hoof, ki odakünn van a csónakban?

- Ördög, pokol! - kiáltá a "kapitány" megijedve, s a lányka reszketve rejtette arczát kezeibe.

Nyugodtan tette le Poleridge puskáját, kémlő pillantást vetett a lányra s oly mozdulatot tett, mintha a szobából távozni akart volna.

- Igy tehát nincs is szükségem a puskára - dörmögé magában! - ezt előbb kellett volna tudnom.

- Mit akarsz tenni, ember? - kérdé hevesen Poleridge asszony, férje karját megragadva.

- Mit akarok tenni? - ismétlé az "öreg", csodálkozva nézve feleségére. - Ide hivom a csónakot és a lányt átadom nekik. Azt gondolod, hogy talán nagy kedvem van a louisianai fegyházakkal megismerkedni?

- De nézd meg ezt a leányt, - mondá Poleridge asszony, - nézd ezt a szép, halvány angyalarczot. - Ezután felemelé a lányt helyéről s férje elé vezetve, annak hátára mutatva, folytatá: Nézd hogyan agyonkinozták a szerencsétlen teremtést s mindezt azért tették, mert egy alligátor a gondjaira bizott ebet megette.

- Hm, - dörmögé az "öreg", - mindenesetre gonosz dolog, - de a törvény ellen nem tehetünk semmit.

- Ha előbb tudtam volna, hogyan áll a dolog, nem is hagytam volna a hajómra jönni. Még most nincs elrontva semmi. - Ne is beszélj tovább, nem használsz vele semmit.

- Hadd őt legalább csónakjába szállni s meneküljön a szegény, a merre tud.

- Ezzel azonban nem rázzuk le az üldözőket nyakunkról. Vagy felfödözik a csónakot s akkor nem tud előlük menekülni, vagy pedig engem fognak követni s a legközelebbi ültetvényen valami bajba kevernek.

- Adjatok ki nekik - szólalt meg a lány panaszos, könyörgő hangon. - Belátom, hogy nincs jogom benneteket ily veszélynek kitenni s én ugy is elvesztem. Ha el tudnék is ide az erdőbe jutni, mit használna ez nekem? vagy ha emberek közé mennék is, mindenütt üldöznének ezen átkozott törvények. Adjatok ki nekik - nem marad egyéb választásom, mint meghalni.

- Talán mégis? - mondá ekkor Jack s előlépett a szoba hátteréből - akarod-e rám bizni magadat, lányka?

- Ostobaság! - mormogá az "öreg." - Azt hiszed, hogy elmenekülhetsz az üldözők nagy és négyevezős csónakja elől kis lélekvesztőddel? Félóra alatt utólérnek s mit csinálsz akkor? Azt nyerheted el, hogy a kezükbe kerülsz s fölakasztanak a legelső fára.

- Ha élve meg tudnak fogni - nevetett Jack. - Mi nekem az az egy fehér négy négerével?

- De hová akarsz menni? Jobbra van Louisiana, balra Missisippi, egyikben csak ugy divik a rabszolgakereskedés, mint a másikban. De ha szabad államba jutnál is el, onnan is csak ugy kiszolgáltatják a rabszolgákat mint innen.

- Tudom én ezt mind - felelé Jack - s mindez nem képes visszatartani. Tervem készen van.

- Már most nincs itt rám többé szükség. Adja ki "kapitány" ur a béremet és a többi az én gondom.

A szerencsétlen leány visszafojtott lélekzettel hallgatta a beszélgetést s uj remény éledt szivében.

- Rám bizod-e sorsodat? - mondá Jack - feléje közeledve s kezét nyujtva neki. - Akarsz-e követni s hiszed-e, hogy becsületes szándékom van veled?

Sötét pir boritá el a lányka halvány arczáit, reszketve tette kezét Jackéba s megindult hangon mondá:

- Követni fogom önt, mintha testvéremet követném, s az isten fizesse meg, amit velem, elhagyatott teremtéssel tett.

- Akkor isten segitségével mehetünk, - mondá Jack, - az éj még hosszu, sokat tehetünk. Olyan jó kedvem van, hogy szeretnék kiáltozni örömömben.

- Azt igen okosan tennéd, - mondá Poleridge szárazan, - legalább Hoof ur megkérdezné, mit kivánunk. Különben ha vakon akarsz rohanni a szerencsétlenségbe, eredj; én mindent megteszek, hogy menekülésteket előmozditsam. Készülődjél, addig én körülnézek, mi történik odafönn.

Poleridge asszony azonban, az okos asszonyok mintaképe, tudta mit kell most tenni.

- Eredj, hozd rendbe a csónakot s készen légy akkorra, ha az öregem az időt alkalmasnak fogja találni. Én addig betakargatom ezt a szegény teremtést, hogy meg ne fázzék. Egy kis harapni valót is adok veletek, szükségtek lehet reá. És te légy nyugodt, gyermekem, - mondá a lányhoz fordulva. - Jack derék, becsületes ficzkó, bátran rá bizhatod magadat.

Mig Poleridge asszony mindent elkészitett, azalatt Jack nesztelenül fölemelte az előbb alámélyitett csónakot s kimerte belőle a vizet.

A hajó most egy oly szigethez közeledett, minők a Missisippin nagy számban vannak.

A hold már meglehetősen alant állott s a fák árnyékában a csónaknak sikerülhetett szerencsésen elmenekülni.

Poleridge tudatta embereivel is Jack szándékát s lelkükre kötötte, hogy bárki kérdezősködjék tőlük, ők nem látták és nem hallottak semmit.

Poleridge ezalatt lement a hajószobába s elbámult, midőn felesége a leányt elébe vezette.

Ugy föl volt öltözve, hogy senki sem ismerte volna föl abban a rabszolga-lányt.

- Nesze, itt a pénzed, egy pár dollárral több, mert teljesnek számitottam a hónapodat. Majd megfizeti azt apád, ha téged föl találnának akasztani. Hát a puskád rendben van-e?

Bill átadván a kormányt egyik társának, a hajó orrába huzódott és onnan vizsgálta a környéket.

A hold ugyan elég alacsonyan állott, de annyira még világitott, hogy egy jó darab területet be lehetett látni.

Az üldözők a szigetnél vártak reájuk, valószinüleg, hogy megfigyeljék, mely irányban fog a hajó haladni.

Jack elővigyázata daczára meghallotta az egyik néger a locsogást, amint Jack a vizet a csónakból kimerte s a felügyelő azonnal tudta, mit jelent az.

Gyanitotta, hogy Poleridge - elháritandó a felelősséget magáról - a lányt a szigetre akarja kitenni, honnan - mihelyt üldözői a sziget közeléből távoztak - könnyen megmenekülhetett.

Ezt meg kellett akadályoznia, azért a csónakot egy a vizbe dölt fa árnyékába kormányozta s onnan tartotta szemmel a hajó minden mozdulatát.

De a hajón levők figyelmét sem kerülte ki ezen dolog és Jack épen erre épitette tervét.

A felügyelő nem gondolta meg, hogy a menekülő lánynak nem is lehetett szándéka a szigeten kikötni, ahol - ha felfedeztetik - okvetlenül üldözői kezébe került volna.

A csónak könnyünek látszott s két evezővel, ha üldöztettek is, egy ideig csak elmenekülhettek üldözőik elől.

A lányt azért Jack a csónak orrához ültette még pedig arczczal a csónak hátulja felé, hogy szükség esetében szintén evezhessen, Jack maga pedig a csónak szélén állott s a jelre várt, melyet az "öreg" fog adni.

Poleridge nem tévesztette szem elől azon helyet, ahol az üldözők csónakja állott e pillanatban körülbelül száz lépésnyire haladtak előttük el.

- Most - suttogá Poleridge a türelmetlenül várakozó Jacknak, - ugy igyekezzél, hogy a hajó mindig közted és a sziget között legyen s minél kevesebb zajt okozzál.

Jack tudta, mi a teendője s puskáját az egyik, az evezőt a másik kezébe fogva a csónakba ugrott; Poleridge asszony eloldotta a kötelet s a csónak nagyot kanyarodva gyorsan siklott tova a vizen.

Jack nesztelenül evezett s csak néha-néha tekintett vállán keresztül visszafelé, hogy a hajóval irányt tartson.

A leánynyal egy szót sem váltott. Mindenek előtt üldözőiket kellett tévutra vezetniök.

A felügyelő csónakját amennyire lehetett a hajó és a sziget közt tartotta s igy az egész folyamot beláthatta, kivéve azon helyet, mely a hajó mögött volt.

A megáradt folyam azonban közvetlen a sziget közelében fadarabokat és ágakat hordott össze s hogy a hosszú evező szijakkal meg ne akadjanak, jobban a part felé kellett tartania. Ez által azonban a hajó kissé előbbre haladt, egyszerre észrevette - egy néger - bár jó nagy távolságban - a menekülő csónakot.

Azonnal figyelmeztette rá a felügyelőt s most megkezdődött a kétségbeesett hajsza.

Poleridge a hajóról azonnal észrevette a bajt. Jacknak azonban nem adhatott jelt, hogy fel vannak fedezve, mert maga is bajba keveredhetett volna.

- Halló uram! - kiáltott a felügyelőre, még pedig oly hangosan, hogy Jacknak is okvetlenül meg kellett hallania, - hová tartanak ilyen szörnyü nagy sietséggel? - Azt hittem, továbbra is követni fognak bennünket.

- Gazember - dörmögé a felügyelő boszusan, de azután gunyosan nevetett - de kiáltozásod nem használ semmit - a lány az enyém. - Rajta emberek, lássatok az evezéshez, mindegyik 5 dollárt kap saját zsebemből, ha azt a lányt el tudjuk fogni.

A négereket nem kellett többé biztatni; megfeszitett erővel dolgoztak s a csónak nyilsebességgel sikamlott tova a folyamon.

Jack csakugyan meghallotta Poleridge hangos beszédjét s ha nem is láthatta, de mindenesetre gyanitotta, mi történik a sziget mellett.

- Most vedd az evezőt kezedbe, gyermekem, - mondá a lánynak, - s ha karjaid nem fájnak, légy a mennyire teheted, segitségemre, hogy e gazemberek elől menekülhessünk. - Ne félj, szivem, semmit - tevé hozzá vidámabb hangon - ha utolérnének is bennünket, még azért nem vagyunk a kezeik közt. Ha már egyszer pártfogásom alá vettelek, vagy megmentlek vagy - együtt halunk meg. De e gazemberek kezére nem hagylak, arra esküszöm!

A leány nem válaszolt, hanem - bár karjaiban heves fájdalmat érzett - felvette az evezőt, s hogy tudott vele bánni, azt már előbb is megmutatta.

A kis lélekvesztő könnyen siklott át a hullámokon s lassanként közeledtek az erdőhöz, mely a még nagy távolságban levő parton elterült.

De a csónak is közeledett és Jack hátrafordulva, nem nyomhatott el egy szitkot, mert ugy látta hogy az összeütközés majdnem kikerülhetetlen, még mielőtt a partot elérnék.

Mellette hevert ugyan fegyvere s készen is volt reá, hogy szükség esetén használni is fogja, de mi lesz akkor, ha egyszer kilőtte? - Az ingó lélekvesztőn meg sem töltheti ujra!?

Azt látta, hogy kis járművök, ha inkább az árral tart, sokkal gyorsabban szeli a vizet, de ez által nem is igen közeledhetik a parthoz, mig üldözőik mindig nagyobb előnyt nyernek.

Nem maradt tehát más hátra, mint egyenesen a legközelebbi szárazföldnek venni az irányt. Ki tudja minő előny lehet már az is, ha egyszer a part közelébe juthatnak.

Csak midőn az üldözők evezőinek csobbanását hallá, fordult vissza egy pillanatra. Aztán evezett ismét tovább.

Mögötte a halál, előtte az élet. S ehhez ragaszkodott még a szegény egész erejével.

Jack is teljes erejéből evezett, mennél inkább látta, hogy amazok előnyben vannak, annál haragosabban szoritá össze fogait.

Nem félt, mert hiszen életét százszor is koczkára tette már s nem egyszer előtte teljesen közönyös dolgokért, de az boszantá, hogy neki ama sehonnai felügyelő elől menekülnie kell.

- Nyomorult! - mondá e közben - lenne csak én alattam is olyan jármü, mint a tied, melyben felállhatnék a nélkül, hogy felboritástól kellene tartanom, mint e dióhéjban itt, majd megtanitanálak én téged.

És evezett tovább. - Arczáról nagy csöppekben hullott a verejték s mégis mindig közelebb hangzottak az evező csapások. S e mellett ugy vette észre, hogy a szárazföld, melyet pedig már közel lenni gondolt, még mindig távol van, még mindig széles viztükör választja el tőle, mig az üldözők már oly közelre jutottak, hogy a golyó elérné őket.

De egy hangot sem szólt, mit is használt volna a beszéd?! Itt tenni kellett, mert a csónak mindinkább közeledett.

Mig a szegény leány fájó karja perczről-perczre jobban kifáradt, addig azok ujult erővel kezdték az evezést, mivel látták, hogy a távolság köztük s az üldözöttek között mindig fogy.

Aztán meg érdekükben is volt az iparkodás, mert egy oldalról gazdag nyereségre volt kilátásuk, másik oldalról meg a korbács fenyegette őket.

A csónak már alig volt távolabb száz lépésnél s a felügyelő hangos kaczaja tisztán áthallatszott hozzájok.

Jack dühösen csikorgatta fogait s hirtelen vakmerő terv fogamzott meg agyában.

- És még sem kerülsz kezeik közé Szally! - sugá oda a leánynak. - Ha már együtt csakugyan nem menekülhetünk, legalább meghiusitom tervüket.

- Mind hiába! - sóhajtá fel a szegény leány, miközben az evezőt elbocsátá. - Köszönöm azt a nagy jóságát és szivességet, melyet irántam tanusitott, s nagyon sajnálom, hogy ilyen veszélybe sodortam. Megkönyezném - ha volna könyem még. - De már vége... néhány percz mulva hatalmukban leszünk.

- Még nem, - mondá Jack az evezőt kettőzött erővel használva, - a sziget már alig van kétszáz lépésnyire tőlünk s most adnók meg magunkat? - Van még egy mentő gondolatom:

"Azon a kis darabon, mig a szigethez érsz, csak el tudsz evezni, s hogy üldözni nem fognak, arról biztosithatlak. Még egy darabig evezek s bevárjuk, mig mellettünk elhaladnak, akkor fogóddzál meg jól, mert akkor át fogok ugrani csónakjukba s meg fogom őket az evezésben akadályozni mindaddig, mig te biztonságba jutottál."

- Mit tehetnek velem? - mondá Jack - Jó uszó vagyok, majd megmenekszem előlük.

- Hiába, - mondá a lányka fejét rázva. - Mit használna, ha a szigetre tudnék is menekülni. Utánam jönnének, megtalálnák csónakomat, összekötnék s holnap a szomszédos ültetvények felügyelői eljönnének vérebeikkel nyomozni. Egész szökési tervem őrültség volt s csak arra szolgált, hogy önt is belesodorjam a veszedelembe.

- Bolond beszéd, - dörmögé Jack - annyira még nem jutottunk s legalább te kiséreld meg a menekülést.

A lány egy darabig hallgatott; egyszerre Jack füléhez hajolt és suttogó hangon mondá:

- Azt mondta ön, hogy együtt fogunk menekülni. - De önt megölik - mig én elérném a partot - nem megyek - önnel együtt akarok meghalni.

Sajátszerü vad, fájdalmas és mégis oly édes érzés hatotta át Jack szivét e szavakra.

- Velem halnál meg, Szally? - no jól van, gyermekem - meg lehet - de még nem vagyunk annyira. Ha a felügyelő a végsőre kényszerit bennünket, ám lássa a következményeket. Ha nem adott kegyelmet másnak, ne számitson ő sem kegyelemre - s ha te ugy gondolkodol akkor - egyszerre elhallgatott s vad tüz lángolt fel szemeiben s e pillanatban mégis eltünt minden fájdalma, minden aggodalma.

Hátravetette fejét s visszatekintett az üldöző csónak felé, mely alig volt már kőhajitásnyira.

- Megadod már magadat, ugy-e? Belátod már, hogy nem menekülhetsz meg előlünk?

Jack futó pillantást vetett a közel levő szigetre s egy helyet épen alkalmasnak talált a kikötésre.

A part majdnem mindenütt meredek volt, s csak kissé alább kezdődött egy zátony, melynek felső végén remélte a kiköthetést.

A csónak orrát egy kissé oldalt, a sziget felé forditotta s a felügyelő csak most vette észre, hogy a menekülő rabszolga lány nem egyedül van a csónakban.

- Ördög, pokol! - kiáltá - mi ez? - talán nem az igazi csónakot követtük, vagy kisérője akadt annak a lánynak? Azért tudott hát oly ügyesen evezni! No várj csak, kedvesem, majd elveszem a kedvedet a szökéstől. Szeretném ismerni utitársadat is.

- Azt könnyen megismerheted! - kiáltott át Jack s puskáját térdeire fektette.

- Ez egy jó barátod és régi ismerősöd, - szakitá őt félbe Jack s evezőjét félre dobván, a puskát lövésre készen tartotta. - Tartsd a csónakot addig feléjük, Szally, mig azzal a ficzkóval oda át nem végeztem - és most forduljatok vissza gazemberek, - vagy istenemre, golyót bocsátok agyatokon keresztül.

- Ez Poleridge embere! - kiáltott föl a felügyelő, - száz dollárt kaptok, emberek, ha élve kezembe adjátok, hogy fölakasztathassam.

A négerek hozzá is láttak az evezéshez; a csónak minden pillanatban jobban közeledett.

A felügyelő csónakját egyenesen a menekülők lélekvesztőjének oldala felé irányozta és Jack rögtön átlátta annak tervét.

Ha sikerül neki az ingó lélekvesztő oldalába ütközni, az okvetlenül fölborul, puskáját akkor nem használhatja s ők a vizbe bukva menthetlenül üldözőik kezébe kerülnek.

A lányka rémülten forditotta félre fejét; hóhérának hangja halálfélelemmel töltötte el szivét s csak gépileg engedelmeskedett kisérője parancsainak.

A kis lélekvesztő csöndesen uszott a vizen lefelé, mig az üldöző csónak gyorsan közeledett feléjük.

Jack a puskát lassan fölemelte... a hold bágyadt fénye megtörött a csillogó csövön... tudta, hogy e lövéstől függ élete, s midőn a csónak alig volt már tiz lépésnyire - elsütötte a puskát...

Jack félredobta fegyverét, felkapta az evezőt s csónakja villámgyorsasággal közeledett a zátonyhoz.

A halálosan megsebesitett felügyelő a kormányrudra esett s az üldöző csónak egészen eltért eredeti irányától.

Egy ideig még élt ugyan és vad szitkokat szórva, hánykolódott a csónakban.

Ez által azonban a csónakot eltéritette rendes irányából, a lövés pedig a négereket ugy megzavarta, hogy félben hagyták az evezést.

Nem hallatott ugyan örömkiáltást a sikerült lövés fölött s egy pillantást sem vetett vissza az elmaradó csónakra, uj reménynyel szivében, evezett a sziget felé.

A négerek észrevették ugyan a lélekvesztő menekülését, de mire evezőikhez kapkodtak, az már nagy előnyben volt és szorosan a part mellett siklottak a megmentettek a folyón lefelé.

Még talán komolyabb veszélyek is fenyegethették őket, mint ha a folyóba vesztek volna.

A legveszélyesebb ellenség, a felügyelő, ártalmatlanná volt téve s a fiatal hajós minden más veszélynek bátran nézett a szemébe.

A négerek a haldokló felügyelőt, miután segiteni nem tudtak rajta, a csónak fenekére fektették s ujra üldözni kezdték a menekülőket, de nem oly hévvel, mint előbb tették.

El nem foghatták, mert halálbüntetés várt arra, aki a szabad állam bármely polgárát bántalmazta.

Igaz ugyan, hogy az üldözött rabszolgát szöktetett meg s a biróság talán fölmentette volna őket, de csak talán!

S az első lövés is olyan biztosan volt irányozva s áldozatát oly hirtelen kiragadta körükből, hogy halálfélelem fogta el őket...

Egyszerre, midőn egy a vizbe hajló fát akartak kikerülni, a csónak eltünt szemeik elől.

Az üldözők négyen voltak; két "négerhajtó" és két néger. El akarták a menekülők elől az utat vágni az által, hogy csónakjukat, melyet valószinüleg a parton hagynak, elsülyesztik.

Igy lehetséges volt, hogy a szigeten reggel mindkettőjüket feltalálhatják és elfoghatják.

Rövid idei tanácskozás után elhatározták, hogy csónakjukkal benyomulnak az ágak és fatörzsek közé, a merre a menekülő lélekvesztő haladt.

Óvatosan fogtak tehát a munkához; bevonták az evezőket, s a csónakot az ágaknál fogva huzván előre, csakhamar oda jutottak, hol a menekülők lélekvesztője eltünt.

Mielőtt azonban a sürűben megtalálhatták volna, a fiatal hajós dörgő hangon rájuk kiáltott:

- Vissza, emberek, mert ha csónaktokat még csak egy ölnyire előre toljátok, ugy a legelsőt, ki szemem elé kerül, lelövöm. Megértettétek?

A négerek nem válaszoltak, de hogy a hajós nem tréfál, arról a véres bizonyiték csónakjukban volt s amily gyorsan csak lehetett, kifelé iparkodtak a sürűből.

Látták, hogy erőszakkal itt semmit sem végezhetnek s más tervről kezdtek gondolkozni, hogy a csónak menekülő utját elvágják.

Mihelyt csónakjuk a parthoz ütődött, Szally kiugrott s remegve várt a parton megmentőjére.

Jack sem késett őt követni, s midőn szárazföldet érzett talpa alatt, egészen fölindult.

Első dolga volt a kilőtt fegyvert ujra megtölteni s most a töltött fegyverrel kezében tudta, hogy a fegyvertelen négereket könnyen távol fogja tarthatni.

Első kisérletüket - mint láttuk - csak puszta fenyegetéssel is meghiusitotta.

Egy darabig hallgatózott a négerek távozása után, a mig csak hangjokat hallhatta, azután óvatosan visszacsuszott a csónakba.

- Csak csöndesen, szivecském, - felelt Jack szintén suttogó hangon. - Először meg kell tudnom, mit terveznek ezek a ficzkók odakünn, csak maradj békében - ne félj - visszajövök nem sokára.

Fegyverét magával vivén, lassan huzta előre lélekvesztőjét az ágaknál fogva, mig eltünt a bokrok közt a reszketve utána néző lány szemei elől...

A sürű nád s a bokrok közt olyan titokzatosan suttogott a szellő, a bagoly oly rémesen huhogott benn az erdőben...

A nád és ágak közül nesztelenül siklott elő a hosszu, keskeny lélekvesztő s a következő perczben Jack puskájával kezében a partra ugrott.

Nem szólt egy szót sem, - kiszedett mindent, ami még a csónakban volt. Azután megfogta a csónak orrát s lassan - hol az egyik, hol a másik oldalon emelgetve - fölhuzta a partra.

Nagy erőmegfeszitésébe került a dolog, mert Szally nem igen lehetett segitségére.

A partra huzott csónakot egy bokor mögé rejtette, azután a nyomokat simitotta el, amennyire lehetett.

Ebben már Szally is segitségére volt. Midőn minden nyomot elsimitottak, akkor megfogta a lányka kezét, fölsegitette a partra s kézen fogva vezette az erdőbe befelé.

Még mindig nem beszélt - utjában mindenütt a tisztásabb helyeket kereste ki, hogy a lányka arczába ütődő ágakat kikerülje.

Szally minden kérdezősködés és minden panasz nélkül követte őt tüskön-bokron keresztül.

Jack egyszerre megállt, ledobta a pokróczot a földre, puskáját egy közel álló fához támasztotta és barátságos hangon mondá:

- Most, gyermekem, egy időre megmenekültünk üldözőid elől; hogy mi sors vár ránk, azt a jó isten tudja. - Van-e még erőd néhány óráig e fárasztó uton követni?

- Igen, - mondá a lányka halk hangon - bárhová vezessen is ön; nem kérdem mit és hogyan akar tenni.

- No már azt nem fogadom el kedvesem - mondá Jack nevetve - neked okvetlenül kell tudnod, mit szándékozom tenni. A négerek azért, hogy csónakunktól elriasztottam őket, azt fogják gondolni, hogy a vizen akarunk menekülni. Azt is tudják, milyen vadonak ezen erdők s nem hiszik, hogy idegen ember azokban el ne tévedjen. De az erdő az én tulajdonképeni hazám, nálam jobb vezetőt nem találhattál volna.

- De üldözőink a legközelebbi ültetvényre eveznek s a lakosokat nyomunkra vezetik.

- Ha ezt akarnák az éjjel tenni, akkor most már megint utban volnánk csónakunkon, - mondá Jack - és sokkal jobb dolgunk volna. De amint láttam, csónakjukat megerősitették a bokrok között s ott bevárván a reggelt, egyszersmind menekülésünket meg akarják akadályozni. Reggelig azonban már üthetik nyomunkat. Midőn a kikötésre alkalmas helyet kerestem, egy kissé alább, tőlünk alig félórányira, gyenge fényt vettem észre. Ott bizonyára valamely favágó kunyhója van, ki azért telepedett itt le, hogy az erre járó gőzhajókat fával elláthassa. Ezen embereknek mindig szokott csónakjuk lenni. Ha azt a kunyhót megtaláljuk nap fölkelte előtt, akkor ezek leshetnek bennünket kényük-kedvük szerint, mi elmenekszünk s elviszlek oda, hol boldogabb napokat fogsz élni, Szally.

- Igen, Szally, - mondá lágy hangon Jack, miközben a lány kezét megfogta - ha szerencsésen megmenekszünk minden veszélyből, mely még most bennünket fenyeget, akkor boldog jövőre számithatsz. Ezt Jack igéri neked! De most vigan föl, gyermekem. Menjünk, ne töltsük az időt fecsegéssel. Nagy utat kell még megtennünk s félek, hogy ez sok is lesz neked.

- Oh, ne aggódjék miattam, - mondá a lányka s hangja e pillanatban oly vig, oly gondtalan volt. - Majd meglátja, milyen kitartó tudok lenni s e pillanatban ugy érzem, mintha minden bánat eltünt volna szivemből. Istenem, sohasem tapasztaltam életemben, milyen érzés az, ha az emberről valaki gondoskodik. Ön az első, ki barátságosan közeledett felém, kinek ajkáról nem hallok durva szavakat s most már ha kinzóm kezeibe kerülnék is, ha egész életemen keresztül kellene is e perczekért bünhödnöm, - békével türnék - mert boldog voltam!

- Szegény gyermek, - mondá Jack a lány kezét melegen megszoritva. - De reméljünk, a jövő boldogan mosolyg felénk. Menjünk - légy mindig nyomomban - szedd össze erődet még egy-két órára s akkor - azt hiszem - a legroszabb részt már kiállottuk.

Fölvette a földről a takarót, vállára vetette puskáját s gyorsan haladt a sötét erdőben előre.

Eközben óvatosan mindig a tisztásabb helyeket kereste s közbe közbe megállt, hogy a sürű ágak között az égre tekintsen s a szerint tájékozza magát.

A lánykát gondosan átsegitette minden fatörzsön, árkon, mocsáron s habár fáradságos volt az ut, mégis elég gyorsan haladtak előre.

Igy mehettek körülbelül két óráig, midőn egyszerre egy tisztás helyre értek, hol egy levágott fa emberi lak közellétét árulta el.

- Igen, még pedig kocsiut, melyen az emberek az összevágott fát a kikötőhöz szállitották. Igy tehát a part már nem lehet messze. Nem hallod a hajó zakatolását, mely a Missisippin lefelé halad? Ha most tudnók bizonyosan, mely irányban fekszik a ház, rövid idő alatt odaérhetnénk.

- Kutyaugatást hallottam, - kiáltott föl egyszerre Szally a fiatal hajós karját megragadva s arra felé mutatva, honnan a hangot hallotta.

- Onnan hallatszik a csöngetyü is, - kiáltott Jack ujjongva. - A hajó kiköt hogy fát vegyen föl - öt percz mulva tudjuk hányadán vagyunk.

- Tesz az valamit? - nevetett Jack - Szeretek az erdőben lakni, és sohasem voltam boldogabb, mint midőn a lombokat fölöttem hallottam susogni. De ez a nagy ut elvette a kedvemet az erdőtől s a mély nyomok, melyeket a puha talajban hagytunk, könnyen elárulhatnak bennünket. Azért jobb - ha bármely irányba megyünk is - de elhagyjuk e helyet.

A harang ismét megszólalt, egészen tisztán áthallatszott hozzájuk éles hangja és Jack tudta, hogy a hajón e jelet éjjel csak akkor adják, hogy utasok szállnak ki, vagy pedig a hajó fát vesz föl.

Az első eset nem igen volt valószinü, mert a sürű erdőben nem volt sehol ültetvény, ha pedig fáért kötött ki, akkor elég idejük maradt jókor odaérkezhetni.

Mindenekelőtt tudniok kellett a helyes irányt, melyben a gőzhajó kikötött s azt, hogy jó helyre vezet-e ezen ut, melyen állottak.

A harang harmadszor is megszólalt s utána mindjárt hallatszott a kibocsátott gőz sistergése.

- Hurrah, tisztában vagyunk már - ujjongott Jack - most csak előre kedvesem - még egy rövid ut s czélunknál leszünk.

Gyorsan, jó kedvvel haladtak előre s csakhamar megpillantottak egy nagy tisztást, hol tanyát véltek találhatni.

Egy széles mocsár előtt állottak, mely köztük és a folyó partja között terült el.

- Az ördögbe, - dörmögé - ez ugyan kellemes meglepetés! Már majdnem a czélnál vagyunk s most rekesztene itt bennünket ez az átkozott mocsár.

- Az ilyen helyek hemzsegnek az alligátoroktól - tört ki megrémülve a lányka, és Jack, ki szintén erre gondolt, határozatlanul állott a lány mellett.

- Igen, tudom, Szally - mondá kedvetlenül - ma pedig volt már egyszer velük dolgunk -

A gőz ismét sisteregni kezdett s most ugy tetszett a szökevényeknek, mintha a hajó alig volna tőlük 5-600 lépésnyire.

- Hátha megkisérelnők a mocsárt megkerülni? - kérdé a lányka félénken.

- Azt nem tehetjük, egész éjjel járkálhatnánk s még sem érnénk czélt s azonfölül még a nyakunkat törhernők az átkozott sok cyprusfa gyökérben. Ha már itt vagyunk, Szally, keresztül is kell mennünk; amint ma reggel láttam, ezek az alligátorok roppant gyáva férgek. Csak bátran kedvesem, fogd a puskámat - vigyázz, hogy a sárkányát föl ne huzd - s most jőjj, átviszlek.

- Ne félj semmit - a viz ilyen helyeken nem szokott mély lenni - hiszen mindenfelé fák állanak s e pocséták által csak nem riasztatjuk vissza magunkat. Félsz nagyon?

- Önt féltem - mondá a lányka halk hangon s vonakodva nyult a puska után - én inkább az alligátorok áldozata leszek, minthogy üldözőim kezébe kerüljek.

- Egyik sem valami kellemes dolog - mondá Jack nevetve - de reménylem, hogy mindkettő elől szerencsésen megmenekülünk, csak előre!

Jobbra-balra hallott néha locscsanást s itt-ott vett észre egyes sötét pontokat, hol alligátort sejtett, de a gyáva ficzkók nem mertek közeledni és Jack körülbelül egy negyedóra mulva ismét szárazföldet érzett lábai alatt.

Előttük volt a gőzhajó is. A lombokon keresztül látták a tüzet, melyet a hajósok a parton gyujtottak s midőn még egy kis darabig előre siettek, a tűz fényénél meglátták a kis favágó házat is, mely a tisztás hátterében állott.

A hajó a parton állott s a legénység nagy csomókban hordta be a fát a partról.

- Fel fognak-e bennünket a hajóra venni? - kérdé aggódva a lányka, kit a sok fehér ember látására ujra megszállt a félelem.

- Nem kérdezzük őket, - mondá Jack. - Hordd magasan, gyermekem, a fejedet s ne mutass félelmet. Egyenesen bemegyünk a hajóra - senki sem fog kérdezni bennünket, mert nincs most arra idejük. Ha utban leszünk, akkor majd elintézem a dolgot.

Egy-két ember ugyan csodálkozva nézett a női alakra, de azt gondolták, hogy az utasok közül való, vagy hogy a favágó családjához tartozik - s nem sokat törődtek vele.

A legénység között föltünés nélkül bementek a hajóra s ott minden habozás nélkül lementek a terembe az alvók és kártyázók közé.

Jack csakhamar talált egy üres ágyat, odateritette takaróját, azután lefujta puskája serpenyőjéről a lőport s azt az ágy mellé állitotta.

Odakünn ezalatt csöngettek, a berakodással készen voltak; a gőz sistergése megszünt s a hajó zakatolva indult el a parttól.

Jack elkészitette védencze számára a fekhelyet, betakarta a szegény lányka fáradt testét a gyapju takaróba s azzal nehány bátoritó szót mondva neki, a géphez ment, hogy vizes ruháit megszáritsa.

Most már semmi esetre sem voltak oly nagy veszélynek kitéve, mint eddig. Szally olyan fehér volt, hogy nem kelthetett gyanut senkiben az iránt, hogy néger vér foly ereiben, ha csak személyesen nem ismerte valaki.

A quadroonoknál rendesen csak a kézujjak körmein látható egy halvány barna jel, mely származásukat elárulhatja.

De Szallynál ez is oly jelentéktelen volt, hogy csakis a figyelmes vizsgálónak tünhetett föl.

Most, midőn nyugodtabban gondolkodhatott az elmult nap és éj eseményei fölött, belátta, mennyi veszély fenyegeti még.

Itt a rabszolga államok között minden pillanatban azon veszélynek volt kitéve, hogy valaki a lányt fölismerheti. Ekkor vagy le kellett volna mondania a lányról, vagy pedig annak származásáról számot adnia, - az elsőt nem akarta, a másodikat pedig nem tudta tenni.

Reggelre üldözőiknek fel kellett fedezniök szerencsés megmenekülésüket s bizonyára jelentést tettek a felügyelő meggyilkoltatásáról is.

Habár ez utóbbi fölött épen nem érzett is lelki furdalást, de tudta jól, hogy a szökésből nagy lármát ütnek s a lapok igyekezni fognak a lány személyleirását minél gyorsabban közölni.

Sohasem volt az elkeseredés a déli államokban olyan nagy az északi államok ellen, mint épen most s a felügyelők sohasem őrizték a rabszolgákat annyira, mint az utolsó években.

Borzasztó szigorral büntettek minden négert, aki csak a legkisebb összeköttetésben állott is az északi államok "rabszolga felszabaditó" társulataival.

Jack mindezt már akkor hallotta odahaza, midőn Poleridge hajóján utra kelt dél felé s most egyszerre eszébe jutott.

Nem szándékozott a Missisippin tovább lefelé menni, mint amennyire épen szükséges volt, hogy üldözőit tévutra vezesse s reggel felé épen jó alkalomnak kinálkozott egy közel eső kikötő helyen kiszállani.

Mindenesetre nagy városban akart kiszállani, hol a figyelem nem irányul annyira reájuk s midőn hallotta a hajósoktól, hogy reggel Natchez-ban, a Missisippi állam legjelentékenyebb városában kötnek ki, akkor elhatározta, hogy Szallyval ott elhagyja a hajót.

A rabszolga-lány szökésének hire ide még nem juthatott el s ott mindennap négy-öt hajót is találhatott, mely észak felé indult.

Fölkeltette tehát Szallyt s midőn a hajó kikötött, minden akadály nélkül kiszállottak, hol Jack azonnal egy német vendéglőt keresett azon reményben, hogy ott legkevésbé fog ismerősre akadni.

Külön szobácskát fogadott s itt kényelembe helyezkedve, türelmetlenül várták az északi államokba menő gőzhajó indulását.

De eltelt az egész nap, eltelt az éjjel is, anélkül, hogy hajó indult volna.

Az idő gyorsan mult s minden pillanatban attól tarthattak, hogy a lány szökésének hire ide is eljut s felismertetvén, mindketten üldözőik kezébe szolgáltatnak...

Végre, napkeltekor közeledett délről Natchez felé azon nagy gőzhajók egyike, melyek különösen New Orleans és Saint-Louis között járnak.

Jack tudta, hogy ha Natchezbe már érkezett tudósitás szökésükről, akkor a beszálló hidnál rendőrök fognak állani, kik minden be- és kiszálló utast szemügyre vesznek, s e gondolat nyomasztólag hatott lelkére.

A bizonytalanság miatt egészen elvesztette erélyét s midőn Szallyért bement a szobába, a lányka reszketve nézett rá, mert halotthalvány arcza a legrosszabbat sejttette vele...

- Fel vagyunk fedezve? - kérdé rémülten s arczát kezeibe rejté. - Oh, ne titkolja előttem; ugy-e üldözőink nyomunkban vannak?

- Hogyan megijesztettél, Szally - mondá Jack s maga is érezte, hogyan reszketnek térdei - minek beszélsz olyan hangosan? a falak itt vékonyak s egy áruló szó elég arra, hogy vesztünket okozza. Még semmi sem történt. De vigyázzunk, ne áruljuk el, hogy félünk s remélem, hogy minden jól fog menni. Emelt fővel menjünk tehát kedves Szally; megmutattad a napokban, hogy szilárd határozott jellemed van; ne essél tehát kétségbe; csak egy pár nap s biztonságban leszünk.

- Menjünk tehát - mondá a lány összeszedve magát - igaza van, meglátja, hogy erős tudok lenni.

Jack dobogó szivvel nézett a lányka könyben uszó mosolygó szemeibe s ugy érezte, mintha szivébe e pillantásra minden bátorság visszatért volna.

Elfeledte a veszélyt, melyben maga forgott s csak a kedves gyermekre gondolt, ki sorsát egész bizalommal az ő kezébe tette le.

Bátran majdnem daczosan haladt a lányka mellett s csak néha vetett egy-egy kémlő pillantást jobbra-balra, vajjon nem fedez-e föl a tömkelegben ismerős vagy gyanus arczot...

De mind idegen volt az, akivel találkoztak. A sok ember között alig tudtak a hajóra bejutni.

Különben Jack mindent elkövetett, hogy a lányról minden gyanut keltőt eltávolitson. Egyszerü karton ruháját csinos testhez illő ruhával cserélte föl s kezeire keztyüt huzatott s igy eltakarta körmei áruló jeleit.

A hajón eleinte szorongó érzés szállta meg őket, de miután semmi gyanusat nem vettek észre, megnyugodtak.

Jack a hajó orránál állott, gondolataiba elmélyedve, midőn egyszerre számos bárkát és hajót látott szemközt a Missisippin lefelé uszni.

A legelsőn, mely közvetlen a gőzhajó közelében haladt, a kormányos oly ismerősnek tetszett neki, mintha Poleridge volna.

Amint efölött tépelődött, egy kis kutya szaladt föl a födélzetre s a zakatoló gőzhajót szörnyen megugatta.

- Tekkel! - kiáltott föl Jack önkénytelenül s a következő pillanatban fölismerte a födélzeten pajtásait és a "kapitányt".

- Jack! - vigyen el az ördög, ha nem az! - kiáltott föl Bill, őt felismerve.

- Jack! kiáltott az "öreg" örömmel és sapkájával integetett. - Rendben van minden?

- Éljen! - Hurrah! - ujjongott az "öreg", miközben nyilsebességgel surrantak le a gőzhajó mellett.

Jack örült, hogy találkozhatott Poleridge hajójával egyrészt azért, hogy még egyszer isten hozzád-ot mondhatott pajtásainak, másrészt pedig, hogy most már biztosan tudhatta, miszerint a hajót nem üldözték tovább, vagy ha üldözték is, nem fedezték föl, s igy nem vonhatták felelősségre azért, hogy egy rabszolgalánynak - habár rövid időre is - menedéket nyujtott.

A hajó ezalatt egy ültetvénynél kötött ki, hogy utast vegyen föl, vagy tegyen ki; de Jack itt nem mutatta magát, nehogy ismerőssel találkozzék.

Nem sokáig időztek a parton s a hajó azon oldal felé tartott, melyen azon sziget volt, honnan az éjjel menekültek.

E helyet ugyanazon éjjel csak a felgyujtott tüzek világánál látta, mégis fölismerte azt s szive hevesen dobogott, midőn az ismeretes helyet ujra s oly közelről látta.

Szerette volna Szallyt is kihivni, hogy e mindkettőjükre nézve oly gazdag emlékü helyet még egyszer megmutassa neki, de annyi utas volt a födélzeten, hogy nem merte Szallyt közéjük vezetni, nehogy valaki felismerje.

A hajó gyorsan suhant el a sziget mellett és Jack tisztán kivehette azon helyet, hol Szallyt karjaira véve, átgázolt vele a mocsáron.

Odaértek azon helyre, a honnan a lélekvesztőben a szökést kezdték. Ott volt a nádas, melyen oly nehezen tudtak keresztül vergődni, ott volt a magas part, a zátony, hol kikötöttek, - ott volt a vizbe hajló nagy fa, mely alatt üldözőik reájuk vártak - -

- Itt volt, massa - suttogá mögötte egy hang s midőn ijedten megfordult, egy öreg négert látott maga előtt, ki csak szemeivel intett neki, hogy kövesse.

Jack ugy érezte, mintha vére jéggé fagyott volna s minden tagját megbénultnak érezte a rémülettől.

Az öreg néger óvatosan haladt előtte s a hajó azon részébe vezette, ahonnan az égető napsugarak az utazókat elüzték.

- Massa, Poleridge hajójáról való, ugy-e? - szólitá meg őt. - Tudok mindent. Én is azon csónakban voltam, melyben Hoof urnak oly csinosan keresztül lőtte a fejét, hogy alig rugott utána még egyet-kettőt és vége volt. Gonoszabb fehér nem élt, mint ő s a szegény feketék örülnek, hogy az ördög elvitte - Szalomo nem fogja massát elárulni.

- De honnan kerülsz te ide? - kérdé Jack, kinek az ijedtség torkát összeszoritotta.

- Inkább én kérdezhetném, honnan jön a massa ide? - mondá nevetve a néger. - Roppant ügyesen kellett a massának eljárni, hogy már erre fölfelé halad, mintha New-Orleansból jönne. Én a két négerhajtóval és Scipioval vagyok itt, kik ott elől a napon alusznak - uram szintén a hajón van.

- Nagyon örülne, ha tudná - itt óvatosan körülnézett - mily közel van hozzá Szally.

- Szalomo nem oly ostoba - mondá szemeivel jelentőségteljesen pislogatva - ha finom ruhája és keztyüi vannak is, azért megismertem. Szegény leánynyal ugy bántak, hogy a kő is megsajnálhatta volna; Hoof ur és a kisasszonyok annyira kinozták! Szalomo inkább meghal, minthogy elárulja.

- Pszt, - nem kell félni - mondá a néger nevetve - Szalomo gondoskodik róla. Szally áldott teremtés - megérdemli - mindig ápolta a szegény beteg négert.

- Nem szükség. - Szalomo látta és intett neki. Erre Szally lement a hajószobába és a fal felé fordulva ugy tesz, mintha aludnék.

- Bolondság - nevetett Szalomo - nem is sejti, hogy massa Szallyval itt járhatna. Midőn tegnapelőtt a lélekvesztőt nem találták - Szalomo nem szólt semmit, midőn a nyomokat látta, amerre a lélekvesztő a partra lett huzva - hazaeveztünk az ültetvényre, hirnököt küldtünk urunkhoz s a holttestet kitettük a partra. Mig a csendőrök a vérebekkel massát és Szallyt a szigeten keresték, mi másik csónakon lefelé mentünk a Missisippin s minden ültetvénynek hirt vittünk a szökésről. Urunk is lejött a legelső hajóval, de mivel nincs most felügyelő otthon, sietnie kell haza - a napokban azonban ujra le fog utazni.

- Nem, egyik fehér olyan, mint a másik, de menjen massa a sarokba, huzza kalapját szemére - egy fél óra alatt az ültetvénynél leszünk.

- Isten veled Szalomo - mondá Jack kezét nyujtva feléje - derék becsületes ficzkó vagy!

A néger óvatosan körülnézett, mielőtt az odanyujtott kezet elfogadta volna, azután megszoritotta Jack kezét s hirtelen visszavonva mondá:

- Köszönöm, massa, hogy a szegény négernek kezet nyujtott - de ha valaki látta volna, - óh istenem, milyen lármát ütnének emiatt - üdvözlöm Szallyt - Szalomonak nem szabad hozzá mennie - mondja meg neki, hogy a fekete emberek imádkoznak érte - ugy-e jól fog vele bánni, massa?

- Isten áldja meg, massa - isten áldja meg, - suttogá a néger s még egyszer megszoritá a hajós kezét; - de most már sietek. Anélkül, hogy egy szót szólt volna, megfordult s a födélzetre akart menni.

- Hej, Szalomo, hol bujkálsz te odalenn? - kiáltott le e pillanatban valaki a födélzetről.

Magas erőteljes alak volt, előkelően öltözve. Fején nagy karimáju szalmakalap s kezében nád bot volt.

- Itt vagyok massa, - kiáltott Szalomo vissza, - épen most akartam fölmenni - azt néztem, hogy nem látok-e gyanusat idelenn.

- Az már más, - mondá az ültetvényes a négertől a folyam felé fordulva, - Ben, Scipio, ide jöjjetek - a legközelebbi ültetvényen ki akarok szállani - legyetek készen csónakotokkal - tudtok-e a viznek szemközt csónakotokkal a partra szállitani?

- Bajosan, massa - mondá Scipio kalapját tiszteletteljesen leemelve - itt igen sebes a viz.

- Lehet, massa - vágott közbe Szalomo, kinek érdekében volt, hogy urát a négerekkel együtt minél előbb kiszállásra birja - csak két hely veszélyes.

Jack ezalatt borzasztó gyötrelmeket állott ki. A fölött aggódott, hogy Szallyt fölismerhetné-e a négerek valamelyike. De később eszébe jutott, hogy Szally Szalomot látta s igy tudván, hogy veszélyben forog, vigyázni fog magára.

Amint a födélzet korlátjának támaszkodva lebámult a tájtékzó habokra, hallotta a mögötte járkáló négerek lépteit, érezte amint azok mellette elhaladva ruhájához dörzsölődtek, s szive mindannyiszor összeszorult.

Egyszerre éles füttyentés zavarta föl gondolataiból; a kerekek zakatolása megszünt, a kerék által fölvert habok lesimultak s a hajó lassan haladt magától a vizen fölfelé.

- Jőjj, segits Scipio - mondá Szalomo a hajóhoz kötött csónak kötelét föloldozva - ugorj bele és segitsd beszállani urunkat.

A négerek a csónakot a hajó kiszálló részéhez vontatták s mig a két négerhajtó urokat a csónakba segité, azalatt a másik két néger az evezőket huzta a szijakba.

Az ültetvényes elhelyezkedett párnás ülésén - Szalomo eloldozta a másik kötelet is - az egyik "négerhajtó" intett s az evezők elkezdtek működni.

A gőz fütyölt, a kerekek ismét zakatoltak s gyorsan szelte a hajó a habokat.

Szalomo, ki a kormánynál ült, futó pillantást vetett a hajó födélzetére, de a fiatal hajós eltünt a hajó korlátja mellől.

Szally ezalatt halálfélelem közt töltött egy órát s az elmult napok aggodalmait és kínjait ezen egy óra alatt még egyszer végig szenvedte.

Szive telve volt édes reményekkel, a szabad élet oly csábitón mosolygott feléje - félig ébren, félig álmodozva ült a hálóterem egyik félreeső helyén; nem gondolva többé veszélyre, környezetéről egészen megfeledkezett s csak is azon édes érzésnek engedte át magát, hogy a hajó zakatolva haladt észak felé - tovább és tovább... a szabadság hazája felé.

Egyszerre valaki megállt mögötte - fölnézett, azt hivén, hogy Jack jött le hozzá - de abban a pillanatban megállott szive verése - - Jack helyett Szalomot, urának rabszolgáját látta maga előtt.

Rémületében szemét sem tudta levenni róla; látta, hogy az öreg néger először óvatosan körülnézett, aztán barátságosan intett s a nyugágy felé mutatott; még egyszer körülnézett, mintha várna valakit maga után, azután ismét eltünt.

Szally csak akkor tért magához, midőn a néger alakját az ajtónál eltünni látta.

Tudta, hogy Szalomo egyedül nem lehet a hajón - azon bizonytalan gondolatok közt, hogy Szalomo talán nem árulja el - lassan ágyához közeledett, lefeküdt ágyára arczczal a fal felé fordult s beburkolódzott.

Midőn Szalomo később ujra körülnézett a hálóteremben, legnagyobb megelégedésére már az ágyon fekve találta. Fölsietett tehát, hogy Jackot felkeresse.

Mozdulatlanul feküdt Szally ágyában s lelkében borzasztó kinok dultak. Hallotta ura hangját - eszébe jutott, hogy Jack nem sejti, minő veszélynek van odafönn kitéve és nem mehetett őt figyelmeztetni.

Talán fölfedezték?... Talán az ültetvény előtt vannak s üldözőinek durva kezei most fogják megragadni, midőn a boldogság és szabadság küszöbén állott?...

Minden csöndes volt - a hajó ujra elindult - a gép zakatolt - a gőz sistergett, a nehéz kerekek zuhogva csapkodtak a vizbe. - Alig birt lélegzeni - imádkozni akart - de nem tudott. Gondolatai összezavarodtak s lefolyt élete összes rémképei végig vonultak lelkében...

Egyszerre valaki megérintette vállát - a szökevény rabszolga-lányt illette ez? - megrázkódott.

- Szally - suttogá Jack barátságos hangon, füléhez hajolva - légy nyugodt, kedvesem - fölkelhetsz, a veszély - a legutolsó, mely bennünket fenyegetett, - elmult. Meg vagyunk mentve.

A lány nem mozdult. - A kiállott aggodalom és gyötrelem után igen hirtelen érte az öröm és meglepetés.

Jack visszavonta kezét s leült az ágy mellé. Tudta, hogy az előtörő könyek az agyonzaklatott szivnek enyhülést szereznek...

De a lányka szivét a sok szenvedés megedzette s csakhamar legyőzte pillanatnyi elérzékenyülését. Leszállt az ágyról, rendbe szedte ruháját és Jackkal együtt fölment a födélzetre...

A hajó mindinkább közeledett azon ültetvényhez, honnan Szally megszökött.

- Ott fekszik a néger falu - szólalt meg egyszerre s összeborzadott, - ott van az a ház, mely poklom volt, nem nézhetek oda - tört ki s elfordult, - ugy tetszik, mintha a korbácsot hallanám még mindig magam fölött suhogni.

- Boszut álltam érted, gyermekem, - mondá Jack komoran. - A hóhér, ki agyonkinozott, szétzuzott agygyal fekszik a föld alatt. Nem fog többé korbácsot suhogtatni senki fölött s nem kinozza a szerencsétlen négereket.

- Én miattam ontott ön embervért, - mondá Szally könyes szemekkel tekintve föl a fiatal hajósra, - én miattam koczkáztatta életét, miattam a szegény, megvetett rabszolgalány miatt.

- Szally! - mondá Jack szemrehányó hangon. - Különben tudod bizonyosan, hogy csak is miattad tettem ezt? - folytatá, tréfára forditván a dolgot.

- Légy most már nyugodt, kedves Szally - folytatá Jack, midőn a lány nem felelt, - üzd ki agyadból a szomoru gondolatokat, mert e helyen tul már megmenekültünk minden veszélytől. Az utasoknak e hajón sejteni sem szabad, hogy mi nem vagyunk boldogok. Légy vig, megelégedett s gondolj mindig arra, hogy a szabad északi államok alig néhány napi járásra vannak tőlünk. Már nem messze van tőlünk egy szép, szabad ország, - az én hazám s reménylem nemsokára a tied is. El fogod-e a szenvedett fájdalmakat felejteni?...

Szally fölemelte rá szemeit. Oly pillantás volt ez, mely Jack szivét megremegteté.

- Csak egy órát engedjen még, aztán minden el lesz feledve - suttogá a lány s mielőtt Jack szólhatott volna, lesietett a födélzetről.

Jack azonban ujjongni tudott volna örömében s alig tudta megállani, hogy a legelső utasnak, ki elébe kerül, nyakába ne essék. Az ugyan nagyot nézett volna, hogy honnan jut ehhez a nagy szerencséhez.

Körülbelül egy óra mulva Szally vidám mosolylyal arczán, közeledett feléje. Minden bánat, minden gond eltünt szép arczáról s az utolsó könyek nyomai is le voltak törölve szemeiről.

Az utazási idő ezentul gyorsan mult el. Nappal kedélyesen elcsevegtek. Jack elmondta a lánynak, minő élet van északon. Elmondta, hogyan müvelik ott a földeket, hogy ott nem a szegény négerek verejtéke termékenyiti a földet; beszélt neki a boldog családi életről, apjáról, anyjáról, testvéreiről, - a szép, szabad ország gyönyörü réteiről és erdőkoszoruzta hegyeiről.

Éjjel Jack a lányka ágya közelében foglalt helyet s az öreg Szalomonak tett igérete szerint gondoskodott róla, mintha testvére volna.

Öt nap telt már igy el. Eleinte Jackot mindig szorongó érzés szállta meg, valahányszor valamely nagyobb városnál kötöttek ki, vagy ha a parttól csónak közeledett feléjük, - de lassankint ezt is megszokta.

Mindig közelebb értek az északi államokhoz; mögöttük terült el Arkanzasz és Missisippi, balra Missouri, jobbra pedig Kentucky állam erdős hegyei huzódtak.

Midőn az ötödik napon a nap lenyugodott, Jack Szally kezét megragadva, felvezette a huricanera^[11], honnan az egész vidéket beláthatták.

Jack oly izgatott volt, minőnek Szally őt még nem látta s csodálkozva tekintett reá.

A jobb parton elterülő hegyek felé mutatva, reszkető, megindult hangon mondá:

- Nézz arra, kedvesem. Látod ott a szép széles folyót, mely keletről lefelé hömpölyögve a Missisippibe szakad?

- Látom, - felelé a lányka vontatva s nem tudta megmagyarázni Jack felindulását...

- E folyam torkolatánál fekszik Ohio állam - mondá, Jack, - s tovább az a kis ország, melyet egy óra mulva elérünk, Illinois, az első szabad állam s a jövőben hazánk. Oda át fogunk kikötni s az Ohión járó kis hajók egyike még ma este el fog bennünket szállitani szülőim karjai közé - apámhoz, anyámhoz!

- Apa, anya, - suttogá a lány szomoruan, - mily édesen hangzanak e szavak - én nem mondhattam soha - atyám, anyám!

- Meg fogod tanulni, kedvesem! - mondá Jack s szive az érzelmek árja alatt megremegett. - Az én szülő hazám legyen ezentul a tied is, ahol szabad leszel, ahol nem fognak a rabszolgakereskedők keresni s ha megtalálnának is, nem ragadhatnak el tőlem. Most, midőn szabad vagy s szülőföldem határán állunk, kérdem tőled lányka, akarsz-e az enyém - akarsz-e feleségem, az én drága, kedves feleségem lenni; aki meg fogja velem osztani örömemet és bánatomat?

Szally elhalványult s szép nefelejtskék szemeit félénken és csodálkozva emelve a hajósra, mondá:

- Oh, ne mondd ki e szót többé! - mondá Jack könyörgő hangon s megragadta a lány kezét. - Ha megszabaditottalak hóhéraid körmei közül, szabadságodat is biztositani akarom, ha mindjárt Canadába kellene is mennem. Mikor először megláttalak, megszerettelek s szeretlek most is lelkemből. Szülőm áldása fölött nem kételkedem, - ismernek ők engem jól s választásomat csak helyeselni fogják. Szólj tehát, kedves Szally, akarsz-e az én kis feleségem lenni?

Karját a lány karcsu dereka köré fonta s érezte, hogy az érintésére egész testében reszketett.

Szally nem szólt. Szép szemeit az égre emelve, fejét Jack vállára hajtá, ki szótlanul szoritá a szeretett lányt dobogó szivére...

Három év mult el a fenn leirt események óta s az ültetvényesek Louisianában a gyapottermés betakaritásával voltak elfoglalva.

A négerek künn dolgoztak az árnytalan földeken a déli nap égető sugarainak kitéve. Könnyü káka-kosaraikba szedték a gyapjut, hogy estelig a kiszabott sulyú gyapotot összegyüjtsék, mert ha a mérlegelésnél csak csekélylyel is kevesebbet tudnak este a kiszabottnál felmutatni, akkor a büntetést el nem kerülhetik.

Az ültetvényes háza körül mély csönd uralkodott. Az uraság siestát tartott s nem lett volna tanácsos valamelyik négernek a ház közelében csak egy hanggal is megzavarni a csöndet.

Az ablakok sürűen el voltak függönyözve s csak a verandára nyiló ajtó fél szárnya volt nyitva, hogy a Missisippi felől lengedező szellőnek szabad utat engedjen a szobákba.

A Missisippin, mely lassu mormolással haladt széles medrében, csónak jött keresztül orrával élesen kettémetszve a tajtékozva lefelé rohanó hullámokat s az evezőknél ülő két férfiu a rekkenő hőség daczára ugyancsak hozzá látott az evezéshez.

A kormánynál egy korosabb férfiu ült, ki a csónakot mindaddig a legerősebb áramban tartotta, mig a kikötő hely átellenébe jutottak s ekkor egyenesen a kikötő helynek tartott.

A parton álló öreg néger, ki a folyamon uszó fadarabokat fogta ki csáklyájával, bámulva nézett a kis jármü felé, mely oly derekasan daczolt a hatalmas habokkal.

Néhány percz mulva a csónak a part alatt állott, egy kiálló fagyökérhez erősitve.

Három egyén szállott ki s puskájukkal vállukon ketten lassan ballagtak a töltésen, a harmadik azonban előresietett és ugy látszott, mintha türelmetlenkedett volna, hogy az előtte elterülő vidéket mielőbb beláthassa.

Midőn fölért a töltésre, bevárta az utána jövőket, kik egy ideig szótlanul állottak mellette. Végre megszólalt az idősebbik, ki a csónakban a kormánynál ült.

- De vigyázz ám magadra, Jack - mondá, - és ne csinálj bolondokat; - vagy legalább tartózkodjál közelünkben, hogy legrosszabb esetben a csónakba menekülhessél.

- Ne aggódjatok miattam, - felelé a fiatal ember nevetve. - Nagy idő mult el azóta, mikor mi itt voltunk s bajosan ismeri csak egy is a fiatal legényt, ki akkor alig volt a parton látható. De ha megismernének is, mit bizonyithatnának rám? - Különben - mondom - a fejembe vettem, hogy az izenetet magam akarom átadni - és nincs egy csepp kedvem sem tervemet abba hagyni.

- Hogy vakmerő ficzkó vagy, azt már régen tudom, - mondá az öreg félig nevetve, félig boszusan; - de most nem is fogsz senkivel beszélhetni. Az uraság egész családjával együtt déli álmát alussza ilyenkor és a világért sem hagyja magát egyik is nyugalmából kizavartatni.

- Nem törődöm vele - felelé a fiatal ember - még előbb ugyis más végzendőm is van. Megigértem Szallynak, hogy az itteni alligátorok egyikének bőréből nyeregtakarót viszek. Ezt mindenekelőtt be kell szereznem, mert ki tudja, lesz-e később erre időm.

- Még utóbb is rajtavesztesz - mondá az öreg, fejét rázva. - Nem bánom, menj, a merre tetszik, mi itt maradunk az árnyékban, s ha nem jösz meg idejében, elmegyünk nélküled. - Várni nem fogunk rád semmi esetre.

A fiatal ember nevetett s köszöntvén társait, végig ballagott a kocsiuton egészen a kertajtóig, a többiek pedig visszahuzódtak s a töltés mellett leheveredtek, ugy hogy ez által teljesen födözve voltak.

Itt egy erdő terült el, melynek árnyékában kényelmesen nyujtózkodtak s várták a történendőket. Csónakjuk közelükben a part alá volt elrejtve.

A fiatal ember ezalatt elérte a kertajtót s mivel annak ajtaját bezárva találta, végig ment a mellette elhaladó gyaloguton, mely a négerfaluba vezetett.

Mindenütt csönd volt, mintha az ültetvény kihalt volna; még a gyermekek és öregek is behuzódtak az égető napsugarak elől az árnyékos helyekre.

Az idegen megállott s valakit keresni látszott, akitől utbaigazitást kérjen - midőn a földek felől egy lovas közeledett feléje.

Magas, szikár alak volt, egy kissé mogorva, de épen nem visszataszitó arczvonásokkal. Illedelmesen kérdezte fiatal emberünktől, hogy keres-e valakit.

- Mindenesetre; - felelé a kérdezett - az ültetvényessel, Beauchamps urral szeretnék beszélni. Egy kis üzleti dolgom van vele.

- Akkor kérni fogom, hogy egy kissé várakozni sziveskedjék. Beauchamps ur most alszik és semmi szin alatt sem engedi magát fölzavartatni.

- Körülbelül másfél óra mulva. Ha szives lesz kis lakásomra kisérni, szolgálni fogok egy kis kávéval!

- Köszönöm szives ajánlatát, - felelé idegenünk, - már régóta óhajtottam alligátort lőni, - ezt az időközt épen felhasználhatnám. Ugy-e bár vannak itt a környéken?

- Arra nincs is szüksége, - mondá a felügyelő - alligátoraink készséggel állanak szolgálatára. Ha különben kedve van egy pillanatig várakozni, vagy ha lassan halad azon uton, melyen én jöttem, akkor magam fogom önt elkisérni. Még egy kis dolgom van, de azt mindjárt elvégzem s még utolérem önt. Nagy szolgálatot tesz nekünk, ha lő egy pár alligátort, - zsirjukat most felhasználhatjuk gyapottisztitó gépeink kenésére.

A fiatal ember lassan ballagott a mocsár felé s nem haladt messzire, midőn lódobogást hallott maga mögött s a fölügyelőt látta jönni, hátamögött a lovon kis négerfiu ült, kezében gerelyt tartva.

- No, - mondá, midőn idegenünket elérte, - most már megkezdhetjük a vadászatot. Itt van a gerely, a meglőtt állatok kihuzására a vizből, ez a gyermek pedig majd ide fogja csalni őket, hogy lövésre kerüljenek.

- Ah, ön ugy látszik nem először van alligátor vadászaton. Volt már ön ezen a vidéken?

- Nem, most vagyok először Louisianában. Régen van ön itt az ültetvényen?

- Körülbelül három éve, mióta elődömet egy rabszolga-szöktető agyonlőtte.

- Ah, arról hallottam én is, - mondá az idegen közönyösen, - nem leányt raboltak el akkor?

- Igen, egy csinos quadroon-leányt. - Különben magam sem tudok sokat a dologról; a négereket nem akartam megkérdezni, az uraság pedig nem szeret erről beszélni.

- Dehogy fogták. Azóta is folyton történnek itt szöktetések, azért röviden bánunk el az ilyen emberekkel.

- Igen, ha a biróságnak adjuk át őket; de mi rövidebb módot követünk; ha elfogjuk valamelyiket, felkötjük a legelső fára.

Ezalatt a mocsár mellett elhuzódó töltéshez értek. A néger fiu leült egy fa mellé s a malacz visítást utánozta.

A felügyelő elvette a néger fiutól a gerelyt s kihuzta vele a vonagló állatot a partra.

Az alligátorok a lövés által elriasztva, visszahuzódtak, de a négerfiu ismét odacsalta őket...

- Ön pompásan lő, - mondá a felügyelő - nem szeretném, ha én volnék valaha czéltáblája.

- Nem tudnám hol. Háboruban nem voltam, s nálunk északon nincsenek embervadászatok.

Az idegen előkelő öltözete és széles karimáju kalapja azt sejttette vele, hogy ültetvényessel van dolga s ez volt oka rendkivüli előzékenységének is. Midőn azonban hallotta, hogy északról való, azonnal sürgős dolga akadt emberei után nézni.

Felült lovára s onnan adott az idegennek utasitást, merre menjen és hol fogja az uraságot találni.

Gondolatai nem lehettek szomoruak, mert gyakran elmosolyodott. Egyszerre fölkerekedett s könnyed léptekkel haladott az ültetvény felé vezető uton.

Midőn az urasági lak elé ért, bekopogtatott s az eléje jövő négerlánykától Beauchamps ur után kérdezősködött.

- Az ur odafönn van, - mondá a leány - mindjárt bejelentem neki, hogy massa beszélni akar vele.

- Jól van, gyermekem, - mondd meg neki, hogy üzleti dologban keresem s idejét egy negyedórára igénybe szeretném venni.

A lány fölsietett a lépcsőkön, az idegen pedig azalatt a sarokba állitván puskáját, fel-alá sétált az előcsarnokban.

Jack - mert mint a nyájas olvasó is eltalálhatta, az idegen nem más, mint a mi Jack barátunk, - fölsietett a lépcsőkön s néhány szobán keresztülhaladva, egy barátságos terembe jutott.

Beauchamps ur egy kényelmes khinai nádszékben ült és Jack beléptekor felkelt s maga mellett mutatott neki helyet.

- Ott vannak, uram, szivarok - mondá Jacknak - mellette van gyufa is - tessék rágyujtani.

- Annál jobb; könnyebben fog az egész dolog menni. Nemde uram, önnek volt egy Szally nevü rabszolganője, ki megszökött, vagy ellopták - nem is tudom egész bizonyossággal.

- Igen, volt, - mondá az ültetvényes s érdeklődéssel várta a fiatal ember további szavait. - Tud ön felőle valamit?

- Ördögbe! - dörmögé Beauchamps ur, lábával toppantva - nem szégyen-e, hogy Kanadát a mi határunkon az angolok kezében hagyjuk? Hogy eltürjük, miszerint a tőlünk megszökött rabszolgáknak menedéket nyujt. Ennek meg kell változni. Kanadának a mienknek kell lenni.

- Mindenesetre kellemetlen dolog - mondá az idegen, - de e pillanatban nem tehetünk semmit ellene. - Mennyit ért a leány?

- Nem adtam volna nyolczszáz dolláron alul, s meg vagyok győződve, hogy a new-orleansi vásáron ezer dollárt is kaptam volna érte...

- A lány egészen fehér volt s épen ez a körülmény könnyitette szökését is.

- Ön valószinüleg elfogatta a lányt Kentuckyban s most olcsó pénzen szeretne hozzá jutni, - mondá az ültetvényes gyanakodva.

- Jó uram, - felelé Jack közönyösen - ha ez az eset forogna fönn, akkor bolondság volna tőlem a lányért bármily keveset is igérni. Csak Tenesseebe vagy Alabamába kellene őt küldenem s ott jó pénzért eladhatnám. Nem. - Szally teljesen biztonságban van s édes keveset törődnék a felszabaditó levéllel, ha férje nem érezne lelkiismeret furdalásokat.

- Igen, még pedig egy vagyonos fehér ültetvényeshez. Férjével Kanadában utazásom alkalmával ismerkedtem meg, s hallván, hogy délre utazom, felkért, hogy vegyem meg számára nejét.

- Quebeckben - vagy legalább környékén. De nem lehet ám elfogatni, - mondá az ültetvényes kérdésének okát eltalálva, - s ha okosat akar tenni, legjobb lesz, ha eladja.

Az ültetvényes fölkelt helyéről s hátán keresztbe rakva kezeit, fel s alá járkált a szobában.

- Én is ugy voltam vele, - mondá az idegen nevetve, - s ha nem is mondtam, de gondoltam, hogy az az ültetvényes elég bolond Kanadából azért a lányért pénzt küldeni.

- Az az ön dolga volna. Ha azt hiszi, hogy akad valaki, ki e lányért, helyesebben asszonyért többet ád, akkor helyesen teszi.

- Megbizattam, hogy önnek hatszáz dollárt fizessek a felszabaditó levélért, - nekem pedig fáradságomért és az időveszteségért száz dollár van igérve.

- Szavamat kellett adnom, hogy nevét nem fogom emliteni. Nevének helyét sziveskedjék ön kitöltetlenül hagyni. A mint hallottam, megbizóm a szöktetési dologban szinte - -

- Felügyelőmet ez alkalommal agyonlőtték, - mondá az ültetvényes komoran.

- Azt hiszi tán, hogy megbizóm a tettes? Utóvégre nem is volna ez lehetetlen! - Kérem azonban gyorsan határozni, mert a legközelebbi hajóval tovább akarok utazni.

- Akkor hamarább rendbe hozhatjuk a dolgot. Ha nem tévedek, a felügyelő ur épen a ház felé közeledik - és ott jön a négerfiu is, ki az alligátor-bőröket hozza. - Bátorkodtam uram, néhány alligátorától megfosztani.

- Nem volna szives személyesen velem jönni? Sokkal könnyebben lehetne az ügyet elintézni.

- Köszönöm, - mondá Jack, - eleget fáradtam már ezen ügyben s nem nagy kedvem volna még ezt az utat is megtenni.

Az ültetvényes meglepetve nézett Jackra. A közönyös hang, melyen Jack ez ügyről beszélt, eloszlatta gyanakodását.

Fölkelt s kalapját vette, hogy távozzék, midőn felnyilt az ajtó s egy fiatal leány dugta be fejecskéjét.

- Jőjj csak be, kedvesem, - mondá Beauchamps ur, - Dodge ur Kentuckyból - Luiza, idősebbik leányom; hol van Eugenia, kedvesem?

- Akkor Dodge urat fogom felkérni, hogy helyettesitsen. Egy kis dolgom akadt a biróval s egy félórára távoznom kell.

- Ez pompás lesz, - mondá Luiza. - Kentuckyról fog ön nekünk sokat beszélni? Nekem azt mondták, hogy ott még meg vannak az őserdők telve medvékkel és párduczokkal. - Ugy-e bár Kentucky egészen északon a jeges vidéken fekszik.

- No, annyira még nincsen, kisasszony - mondá Jack mosolyogva, - de ha megengedi, elkisérem kegyedet, hogy kedves nővérét ne várakoztassuk soká.

Meghajtván magát az ültetvényes előtt, felkérte a fiatal hölgyet, hogy nehány perczig türelemmel legyen, mig az udvaron várakozó négerfiutól elveszi az alligátor-bőröket.

Mig Beauchamps ur elővezetett lován elvágtatott, azalatt Jack elvitte az alligátor bőröket azon kis erdőhöz, melynek szélén társai heverésztek.

Ezekkel nehány szót váltva, náluk hagyta puskáját s visszament a kertbe, ahol a hölgyek már várták.

A nap eközben mindig alább szállott; a levegő hüvösödni kezdett s a Missisippi fölé vékony ködlepel borult. Egyes helyeken csak mint az átlátszó fátyol terült el a viz fölött ugy, hogy rajta keresztül lehetett a tajtékzó folyamot látni, másutt pedig már sürűbb rétegeket képezett s harmincz-negyven láb magas rétegben födte el a folyam fölszinét.

Egyszerre lódobogást hallottak s a széles uton két lovas közeledett egy négerfiu kiséretében.

Jack mosolygott s köszöntötte a férfiakat, kik lovaikról leszállva, a gyeplőt a négerfiunak dobták.

- Igen, meg van - felelé az ültetvényes - de mielőtt átadnám, kérem sziveskedjék néhány közelebbi adattal a dolog mibenlétéről felvilágositani.

- A mennyire tehetem, a legnagyobb készséggel; szabad azt a levelet egy kissé megnéznem?

Az ültetvényes eleinte vonakodott, de később mágis a fiatal ember kezébe adta megtekintés végett.

- Egészen hitelesen van kiállitva, mondá, a levelet Jacknak átnyujtva, de arra kell önt kérnem, hogy legyen vendégem mindaddig, mig bizonyitékokat nem szolgáltatott arra nézve, hogy Szally csakugyan az Egyesült-Államok törvényhatósága által el nem érhető.

- Szally? - kérdé Luiza meglepetve - mi baj van Szallyval, talán Dodge ur tud felőle valamit?

- Mindenesetre, kedves kisasszony, - mondá a fiatal ember nevetve, - engedje meg, uram, hogy mindenekelőtt a vételárt kézbesitsem!

- Az attól függ, hogy kik a tanuk, - mondá a biró. - Őszintén megvallom, ez a dolog nekem nagyon gyanusnak tetszik, s ön uram nem fog addig e kerületből távozni, mig be nem bizonyitotta, hogy a szöktetésben és a fölügyelő meggyilkoltatásában nem volt része.

- Én nekem? - kérdé Jack s élesen nézett a biró szemébe. Épen a kis erdő közelében állottak, ahol Jack társai voltak. - Tanuim az ellenkezőről fogják önt meggyőzni.

- Férfiak, - kik azonnal szolgálatára állanak. - Halló! - kiáltott az erdő felé - itt vagytok?

Beauchamps ur és a biró csodálkozva fordultak az erdő felé hol e pillanatban a két hajós erőteljes alakja puskával kezökben a töltésen megjelent.

- Megálljon, uram! - kiáltott rá a biró, - ez fenyegetés a törvénynyel szemben, melyért meg fog lakolni. Uram, ön foglyom.

Jack felkaczagott, - miközben észrevette, hogy az uton egy csapat lovas közeledik.

- Sajnálom, - mondá, - hogy nem maradhatok; Szally megunná a hosszas várakozást.

- Szally? - kiáltott fel ujra Luiza kisasszony, ki növekvő csodálkozással hallgatta a történteket, mig Eugenia félénken huzódott félre az idegen elől.

- Szally már három éve feleségem s mindnyájuknak szivélyes üdvözletét jelenti, - felelé Jack nevetve.

- Ah apám, hiszen ez az a hajós, aki Szally megkorbácsoltatását meg akarta akadályozni, - kiáltott fel Luiza.

- Kitünő emlékező tehetsége van a kisasszonynak, - mondá Jack, - de most már sietnem kell - -

- Megálljon! - kiáltott rá a biró s utját állta. - Ön a felügyelő gyilkosa!

- Fogd meg, Szalomo! - kiáltott az ültetvényes a négernek, ki a folyam partján állott.

- Sajnálom - mondá nevetve, miközben a közeledő lovasokra mutatott, - hogy azokat az urakat hiába ide fárasztotta.

A lódobogás már egészen a közelből hallatszott - de a hajósok néhány ugrással a csónakban voltak - s nyilsebességgel repültek be a folyam közepe felé.

Az egyik rendőr utánuk lőtt, de a golyó a menekülők mögött csapódott a vizbe.

A rendőrök azonnal a közellevő csónakhoz rohantak, hogy a menekülőket üldözőbe vegyék, de azoknak volt annyi eszük, hogy azalatt, mig Jack az ültetvényessel volt elfoglalva, átlyuggatták a csónakot s használhatlanná tették.

Az ültetvényes elkeseredetten káromkodva tért vissza a biróval és leányaival lakásába.

Alig tüntek el, midőn az öreg néger csuszott elő a töltés mellől s egy ideig óvatosan utánuk nézett, mig a kertben el nem tüntek s az ajtó bezárult mögöttük.

Ekkor villámgyorsasággal a parton termett s lekapván kalapját fejéről, a levegőben csóválta, miközben ugrált, kaczagott s ujjongva kiáltozá:

- Poleridge ur, Poleridge ur, - és Szally a fiatal ültetvényes neje - fehér ember neje, - északon asszonyság lett - -

- Mi az ördög lelt téged, hogy ugy ugrálsz és tánczolsz odalenn? - kiáltott egy durva férfihang a töltésről s midőn a néger ijedten odanézett, a felügyelőt látta ott állani, kezében a korbácscsal.

- Oh massa, - jajgatott a néger, ügyesen feltalálva magát - nagy darab fa szegény néger lábára esett.

- Te csak mindig a régi ügyetlen ficzkó maradsz, Szalomo. - Takarodjál haza, mit bujkálsz még ilyenkor is itt a folyó körül?

- Igen, massa, megyek! - mondá a néger. - Lihegve emelt föl egy nagy darab fát a vállára s eltipegett vele - a fölügyelő által kisérve, a négerfalu felé.

1 Amerikai gyarmatosok.

2 Amerikai bevándorló.

4 A levée a Missisippi partján néhány száz mértföldnyire emelt töltés, melynek feladata a medréből gyakran kiöntő folyamnak gátat vetni. Louisiánában különösen szorosan a part mentében halad és széles, kényelmes kocsiut választja el az ültetvényektől.

7 Fehér ember.

8 Az északi hajósok a déli államokat, különösen Louisiánát igen gyakran nevezik "Dél-Amerikának".

9 A gyikféle hüllőcsalád egy neme.

10 Missisippi állam, mely a hasonnevü folyó mellett Louiziana átellenében fekszik.

11 A Missisippin járó nagy hajókon a födélzet fölött levő tetőzet, hol egyedül csak a hajóvezető kis őrszobája van.