Tartalom

Bevezetés

Mikszáth életéből e vázlatokat még 1886-ban irogattam össze, mikor a Pesti Hirlap-nál együtt dolgoztunk. Ebből az alkalomból ujságirói estéimnek egy néhány szabad óráját otthona körében töltöttem s bizvást elmondhatom, hogy élete részleteit majdnem tollamba mondta nekem, a mivel egyáltalán nem akarok dicsekedni, csak azért említem fel, mert e feljegyzéseimben csak azt írtam meg, a milyennek ő látta élete folyását, vagy a milyennek feltünni akart. Az én saját megfigyelésemnek csak csekély része van meg e közleményeimben.

Nemsokára vidékre kerültem a fővárosból s elhatározásom szerint egyúttal szakítani akartam az írói pályával; abba se egyeztem bele, hogy az Ország-Világ czímű képes lap kéziratomat közölje. Nem ide tartozik annak a fejtegetése, hogy miért szegtem meg ebbéli fogadásomat. Az az igaz, hogy ez a kéziratcsomó annyi év alatt elfeledve hevert egy zugban, míg különös véletlenségből éppen aznap akadt kezembe, mikor Mikszáth Kálmán halála hirét 1910 május 29-én olvastam az ujságban. Ez a különös összetalálkozás arra bírt, hogy rögtön elolvastam a kéziratot s úgy találtam: nem lesz minden érdekesség nélkül való, ha közzéteszem. Utóvégre irodalmunk egyik diadalmas alakjáról szól. Nem éppen érdektelen lesz talán a nagyközönség előtt sem, hogy gondolkozott maga az író élete folyásáról és mit tartott a maga hangulata szerint fontosnak vagy feljegyzésre méltó dolognak, talán az is megjárhat véleménynek, milyennek látta egyik kortársa. Éppen azért alig változtattam valamit e régi kéziraton, keveset töröltem belőle, még kevesebbet igazítottam rajta, csak az akkori jelenben folyó elbeszélést igazítottam ki mult időre, mert a tegnap írásban se válik mai nappá.

Bizonyosan lehetnek benne adatbeli tévedések. Így például most már tudom, hogy Mikszáth nem nemesi családból származott. Simon János, Nógrád vármegye levéltárosa, élete utolsó évében előtte is bebizonyitotta ezt levéltári kutatásai nyomán, a mit Mikszáth maga is jóváhagyó tudomásul vett, be is vallotta, az ő családja kiscsoltói előnevét is csak egyszer látta valami fakó íráson. Ez a Csoltó község különben is Gömörben és nem Nógrádban van. Mikszáthnak csak képzelődésében volt hát mindez meg; az előnév, a nemesség is. Ilyen kétséges anyjának Fáradi előneve is. De mit változtat ez a lényegen; ő nemcsak külsőleg érezte magát e pusztulófélben levő osztály fiának, de érzésben és gondolatvilágban is teljesen húzott hozzájuk. Kortársai is annak tudták, annak ismerték el. Különben is Magyarország legnemesebb fiai közé küzdötte fel magát, olyan nemes familia az övé, a kinek jubileuma alkalmából maga a nemzet adott donátiót. Nem változtattam ebben se, meghagytam, a mit régen megírtam.

Annyi idő mulva, mintha most is előttem állana, a mint e sorokat a papirosra rovom mintha most is együtt dolgoznánk a hirlapírás ólom szőlőjében. Bár azóta többször találkoztunk, első képe mindég megmaradt emlékezetemben. Az első érintkezés hatása mindég a legmaradandóbb. Kerek, piros, elszélesedő arcz, hízásra hajlandó, zömök termet. Éppenséggel nem olyan eszményi alak, a milyennek a nagy írót szokták képzelni. De fekete harcsa bajusza végén olykor-olykor kivillant a dévaj, évődő mosolygás, sötét, apró szemével mindég kutatott, szinte átfúrta véle az embert. Testmozgása lassú, járása ődöngő. Hosszúszárú selmeczi pipájával elterpeszkedve ül az íróasztalnál, bal kezében a pipa, onnan füstöl, míg jobbja apró, szinte olvashatatlan betüket ró a papirosra, inkább egy falusi jegyezgető, kis úrféle, mint a hires író alakja.

Csakugyan azok közül került a fővárosba, egy kis tót faluból, a melynek csak szomszéd községeiben laknak palóczok. Gyermekéveiben csakis köztök forgolódott, a hol a magyar nyelven kívül a tót nóták és kiszólások járták. Magyar élet volt ez, tót mázzal bekenve, magyar szilajság olvadékony szláv érzelmességgel vegyítve, féktelen magyar kedv, a mit a suba alatt nyilatkozó csúfolódás tompít. Mert ezek a gyermekkori hatások látszottak meg minden írásán. Mikor a Lapajok, Hankák világából kikerült, akkor is egy-egy kurta nemes erősen tótoskodik könyveiben, mellette is van legalább Suska Mihály-féle kocsisokból és Sramko József lutheránus tót iskolamesterből egy-egy sunyi, mulatságos alak. Valamint maga is csendes vigassággal mulató, jókedvű ember volt mindenkor. Teljesen egészséges talán sohasem volt, folytonosan köhécselve járta a világot, de ha egy-egy kedélyes alakját papiroson megrajzolta, olyankor mindég felállott íróasztala mellől, pipázva körüljárta székét, velök együtt mosolygott sikerült dévajságán.

Sokan kortársai közül, így Herman Ottó kiváló írónk se tartotta tősgyökeres magyar írónak és ezt meg is okolta előttem.

De én nem osztozom az ő igazmondásában. A magyar élet egyik jellegzetes változatának kiváló képviselője volt. Bizonyos, hogy Jókaihoz járt iskolába: a magyar adomázó tehetségből fakadt kedélyessége éppen úgy hatott reá, mint nagy mesemondó tehetsége, a mely történeteit szinte a mesék birodalmába kergette. Mind a két tulajdonságából van benne, de azért ő - Mikszáth és nem Jókai, mert egyéni tehetségéből fakadt az a kiegyenlítő hangulat, a mely nagy embert, a fenségest is közelebb hozza hozzánk. A kicsinyekben is meglátja az emberileg érdekes, valószerű vonásokat. Itt multa felül Jókait, igazabban szólva igazi humorista regényírónk volt egynéhány valóban kitünő elbeszélésében és újabb időben írt kisebb regényeiben. Igazán lelkesedni sohasem tudott, érzelmessége is napról-napra kopott, mert belátott az emberek szívébe és veséjébe, élete körülményei, meghitt körének szélesebb társasága se adtak rá okot, hogy lelkesedjék. Ez kételkedővé tette, de kételkedése is szelid, legfeljebb évődő humorrá olvadt, s a gyarlóságok, hibák, vétkek rajzolásában az emberi indítékokat meg tudta keresni. Mosolygott az élet sokféle gyarlóságain, ha bosszankodott is, akkor is legfeljebb karczolt, de a nyilt sebekben sohasem vájkált. Magát folytonosan védelmezve tört előre. Hogy mindent elért, mutatja fővárosi jubileuma alkalmából mondott kijelentése: "És lássanak most egy igazán boldog embert bennem." Halálos ágyán is látható megelégültséggel nézegette azt a kis keresztet, a mit a király küldött neki. "Ez igazán szép és nagy megtiszteltetés" mondogatta nagy örömmel. Csak legújabb máramarosszigeti mandátumkeresésével hagyta cserben szokott óvatossága. Úgy is beteges teste megtört a kortesúton, ő maga elégülten, boldogan zárta le szemét az örökös álomra, de nékünk nagyon drága mandátum volt ez. A nagy veszteség az irodalomé és a nemzeté.