---

Tartalom

Előszó
Maksimilijan Vrhovac (1752-1827)
  Felhívás püspökségünk valamennyi lelkipásztorához
Antun Mihanović (1796-1861)
  Szózat a hazához az anyanyelven való írás hasznosságáról
Janko Drašković (1770-1856)
  Disszertáció avagy értekezés
Ivan Derkos (1808-1834)
  A haza szellemének szózata alvó fiaihoz
Ljudevit Gaj (1809-1872)
  Novine horvatske - Felhívás (részlet)
  Helyesírás - (bevezető)
  Nemzetünk
Ljudevit Vukotinović (1813-1893)
  Illírizmus és kroatizmus
Dragutin Rakovac (1813-1854)
  Kis katekizmus nagy embereknek
Bogoslav šulek (1816-1895)
  Mi az illírek szándéka?
Ivan Mažuranić (1814-1890)
  A' Horvátok a' Magyaroknak

---

Előszó

A horvát nemzeti megújhodás, közkeletűbb horvát megnevezéssel az illír mozgalom igazi fordulópontot jelentett a horvátság politikai, szellemi, nyelvi és kulturális fejlődésében. A horvát irodalomtörténet-írás ettől a korszaktól datálja az újabb horvát irodalom kialakulásának kezdetét. A XVIII. század végétől érlelődő és a XIX. század harmincas éveitől ténylegesen is kibontakozó horvát nemzeti mozgalom szervesen beleágyazódik az európai pánszláv törekvésekbe, s fokozatosan, apró lépésekben és óvatosan araszolva megindul a Habsburg Birodalom belső politikai és kulturális viszonyainak átrendezése - döntően a magyarokkal szemben egyre nyilvánvalóbb stratégiát követve.

A magyar reformkor és a horvát illír mozgalom esemény- és fejlődéstörténete szinte egy vágányon haladt. Az illírizmus meghatározó szereplői sok szállal kötődtek a magyar közélethez és kultúrához, ami nem is csoda, hiszen a korszak közel fél évszázados története során a magyar mintákat és példákat követő mozgalmárok egy része felsőfokú tanulmányait nem hazai, hanem vagy osztrák, vagy pedig magyar intézményekben végezte, magyarul kitűnően tudott: Ljudevit Gaj Pesten, Antun Mihanović Budán és Fiumében, Ivan Mažuranić Fiumében és Szombathelyen, Ljudevit Vukotinović Nagykanizsán, Szombathelyen és Pozsonyban tanult, Bogoslav šulek pedig a pozsonyi evangélikus líceum hallgatója volt.

A horvátok a közös országgyűlésnek köszönhetően közvetlen közelről követhették a legfontosabb magyar közművelődési intézmények, a Magyar Nemzeti Múzeum (1802), az Országos Széchényi Könyvtár (1802), a Nemzeti Kaszinó (1827), a Magyar Tudományos Akadémia (1830) és a Nemzeti Színház (1837) létrehozását, s ezen felbuzdulva maguk is kezdeményezték hasonló nemzeti intézmények megalapítását.

A horvátok és a magyarok között a leghevesebb összetűzések a nyelv körül bontakoztak ki. A horvátok saját nyelvük védelme, hivatalossá tétele érdekében politikai és művelődési érveket sorakoztattak fel. A 18. és 19. század fordulóján kiteljesedő magyar nyelvművelési mozgalom eredményei mind ismertek voltak a horvátok számára, ennek ékes bizonyítéka, hogy több cikket is közöltek a korabeli magyar folyóiratok nyelvápoló írásai közül. Fontos kiemelni, hogy a nyelvi kérdés egyben politikai kérdés is volt. Zágráb és környéke valójában az ún. kaj-horvát nyelvi változatot használta, amelynek komoly irodalmi múltja és hagyománya volt. Az új fiatal értelmiségi és írónemzedék, szembesülve az idősebb és konzervatívabb zágrábi körök ragaszkodásával ehhez a nyelvi változathoz, kezdetben azzal a szándékkal lépett színre, hogy a horvát nyelvet tegye hivatalossá. Ezt még könnyű volt elfogadtatni, hiszen a kaj-horvátul beszélők a maguk nyelvét úgyszintén horvátnak (horvatski) nevezték. A déli szláv politikai integráció gondolatának felerősödésével azonban megváltoztatták a stratégiájukat, s a horvát nyelv helyett illír nyelvről kezdtek el beszélni és írni. Romantikus történelemszemléletüknek nagyszerűen megfelelt, hogy a horvátok lakta területeken, a Nyugat- és Közép-Balkánon egykor létezett illír birodalom őslakosságát tekintsék elődeiknek. Ez fontos érvként szolgált a magyarokkal szemben az etnogenetikai és területi folytonosság kihangsúlyozása, illetve a nagy déli szláv összefogás szempontjából. Az illír megnevezés így egyszerre vált történelmi szemléletté, nyelvi és kulturális stratégiává, valamint a távlatos politikai célok burkolt foglalatává. Nem véletlen, hogy a bécsi udvar, belátva ennek tényleges veszélyeit, 1843-ban betiltotta a név használatát. Igaz ugyan, hogy az uralkodó 1845-ben feloldotta ezt a tilalmat, de ezután csak az irodalomban lehetett használni, a politikában nem. Ez a korlátozás egyértelmű jelzés volt: a délszláv politikai összefogást a Habsburgok minden eszközzel meg akarják akadályozni. A hatalmi játszmák persze ennél sokkal összetettebbek voltak, hiszen az orosz balkáni (főleg szerb) befolyás ellensúlyozására ugyanakkor szorgalmazták is a birodalomban élő déli szlávok és a birodalmon kívüli balkáni szlávok közeledését.

A magyar reformkor nagy alakjai közül elsősorban gróf Széchenyi István tevékenységére figyelt föl a fiatal illír nemzedék, de az eszmét felvállaló és a mellé felsorakozott horvát főnemesség is. Gróf Janko Drašković Disszertáció... (1832) című politikai röpiratában nagyon konkrét, Széchenyinek a Hitelben (1830) és a Világban (1831) foglalt, a korban szokatlannak és újszerűnek ható gazdasági elképzeléseit emelte be a horvát politikai közgondolkodásba, a mozgalom szellemi vezére, Ljudevit Gaj pedig folyóirat-alapítási terveinek elkészítésekor Széchenyi Jelenkor című folyóiratát tekintette mintának. Gróf Széchenyi Istvánnak a nemzetiségekkel kapcsolatos megengedő és türelmes nézeteit szimpátiával fogadták a horvátok is, ami a korabeli sajtóvisszhangokból is kitűnik.

A jelen válogatás nagyon pontos betekintés nyújt a horvát nemzeti megújhodás, az illír mozgalom arculatát meghatározó horvát értelmiség gondolkodásába, cselekvési stratégiájába, taktikai elgondolásaiba és szándékainak irányultságába. A kordokumentumok közzétételével kettős célunk volt: egyfelől a pontosabb és az alaposabb megértés céljából a magyar történetírás és irodalomtörténet-írás számára magyar nyelven is hozzáférhetővé tenni e szövegeket, másfelől rádöbbenteni a magyar reformkorral foglalkozó magyar szakembereket, hogy a környező népek, jelesül a horvátság XIX. század eleji modernizációs törekvései teljes mértékben és pontosan követték a magyar reformkori eseményeket és megpróbáltak csatlakozni, illetve igazodni a magyar polgárosulás folyamatához. A Habsburg Birodalmon belüli politikai erőviszonyok átrendezése irányába tett első lépések annak a globális dezintegrációs folyamatnak a kezdetét jelentik, amelyek logikusan vezettek a birodalom XX. század elején bekövetkezett teljes széthullásához. E programalkotó szövegeken és különféle röpiratokon keresztül az is megérthető, hogy részben a birodalmi érdekekkel, de legfőképpen a magyar hatalmi törekvésekkel egyre inkább szembehelyezkedő horvátság stratégiai elgondolásaiban a nemzeti függetlenség politikai távlatossága miként van jelen.

Lukács István

---