- leírom, és vigyorgok: igen, ezt így szokták. Aztán mintha fontos alkalomra készülődve sminkelnék, előveszem a legmegfelelőbb tégelyt, s magamra kenem a legmegfelelőbb mondatokat: "hálás vagyok ennek a műnek, mert botom és támaszom volt egy olyan úton, amely gyakran vitt sötét völgyek fölött - menedék, vigasz, haza, az állandóság jelképe volt számomra, megmaradásom záloga a dolgok viharos változásaiban." Mérhetetlen szükségem van erre az irodalmias játékra, a nevettető pózra, hiszen amit Thomas Mann ír a maga József-regényéről, azt csakugyan - majdnem - joggal átvehetem; majdnem, mondom: mert vigasz nemigen volt ez a regény, s most, hogy annyi év és annyi változás után újraolvastam, megint a régi, alig elviselhető fájdalmat éreztem.

1985 és '87 között írtam, s ez a két év, a nyolcvanas évek dereka - most "madártávlatból" is látom - nem csupán az én személyes történeteimben volt végletesen keserű és roncsoló, mert teljesen, a történelem során talán soha ilyen teljesen távlattalan. '85 júniusában lényegében befejeződött "kiirtásom" a képzőművészeti főiskoláról - jóval brutálisabban, mint a regénybeli Kollár Annáé -; akkor, a hónap közepén kezdtem írni és tervezni Pethő András egy hétköznapjának eseményeit; azt a napot pedig nagyon is megfontoltan - hogy rálátásom, valamelyes távlatom legyen - az előző év júniusából választottam. 1984. június: ennek most éppen tíz esztendeje. És '87 nyarán abban a biztos tudatban fejeztem be, hogy csakis posztumusz megjelentetése lehetséges.

...

A világ ezredvégi, egyetemes elöregedése, az új eszmék és eszmények hiánya, a lendületesség, amely régóta csak prakticista vállalkozás, és sohasem szellemi elevenség (a szellemi ember - ha sikerre kacsint - illendően enervált), a járványszerű egoizmus, ez a valaha volt legszörnyűbb betegség: személyiség-beszűkülés és párhuzamosan ego-túltengés - mindez persze a lihegő-fújtató-görcsösen kapaszkodó-kapkodó, szemétből sorselemeket kapirgáló Magyarországra is "begyűrűzött". A rendszer- és egyéb váltások éveiben tragikomikus, állandóan sokkoltató jelenetekben szélsőségesebben mutatkozott, mint a korábbi két évtizedben. A csalódottság és pusztulás immár nem lefojtott; mondhatni kérkedve tombol, s nagyon is érvényes, amit Pethő András oly sokszor érzékel, hogy mintha végeérhetetlen lenne a dolgok mozgása lefelé, szét, pusztulóban, s hogy mindig van tovább, rossz tovább, romlás. A regényben - most vettem észre - sokszor néznek órára, beszélnek konkrét, hétköznapi időről, percek üres futásáról vagy vonszolódásáról; a mérhető, kitöltésre kényszerítő idővel sok baj van, s mintha a hős legfőbb törekvése volna, hogy ne hallatsszon a percegés, fogaskerekek esztelen járása, mogorva suttogás, hogy nincs hova, nincs hova, nincs hova.

Amikor írni kezdtem, majd ahogy vastagodott a kézirat, már azért is szorongtam, hogy talán egészségtelenül sok mozzanatot, összefüggést "eszeltem ki", talán túlságosan is megtervezett az egész, és nem marad tér a "gondolta a fene" spontaneitásának. De úgy tűnt nekem, a minden ízében szétmálló világban a legfontosabb ellenállás éppen a konstruktivitás - a szívemhez legközelebbi Kollár Pál is megfesti a Várótermet, a korszakot és annyi nyomorúságot, lepusztultságot átfogó-ábrázoló nagyméretű képet -; és nekem is kellett a szigorú szerkezet, már csak azért is, hogy megtartson és jelképe lehessen az állandóságnak, igen: megmaradásom záloga a dolgok viharos változásaiban.

Meglehetős eltökéltséggel formáltam például Pethő András figuráját, méghozzá irodalmi példa nyomán is. '84-ben írtam Vargas Llosa Négy óra a Catedralban regényéről, s közben alaposan végiggondoltam, milyen kitűnő lehet egy korcslelkű hős, akivel megláttatható és megszenvedtethető az elcseszett létezés, de aki képtelen a jóvátételre. Egy médium, tele önsajnálkozással. Nagy történelmi események tanúja, részese, akinek szerelem a történelem, de erőtlen és nem elég jellemes ahhoz, hogy aztán a történelem el ne sodorja. Lényeglátó, mégsem hiszi, hogy a determináltság ellenére vagy mellett az ember maga rendezi a sorsát, ha másképpen nem, hát az elcseszés módját. Irodalmi példákat használtam a valóságos dokumentumok és a fikciók keverésében. Nem írtam "kulcsregényt'', nem teremtettem "kulcsfigurákat", de elég szabadon csórtam a megismert élettörténet-darabokból, jellegzetes mozdulatokat, reakciókat lestem el, szóról szóra vettem át levelekből, tanulmányokból ("a képzelet - írja Thomas Mann a Don Quijote-esszében - nem azt jelenti, hogy valamit kigondol az író, hanem inkább azt, hogy csinálni tud valamit a dolgokból"); tudom, hogy az ember merőben újat ki sem találhat, csupán a valóságban tapasztaltak képzeteit rakosgatja, s ha félénk, hát odabiggyeszti művéhez, hogy a megfelelések véletlenek, ha meg szenvedélyes, okosan ezt úgy módosítja, mint Heinrich Böll, hogy "a hasonlóságok nem szándékosak, nem is véletlenek, hanem elkerülhetetlenek".

...