HUNYADY SÁNDOR


EGY SÖTÉT KIRÁLYI CSALÁD





KERESZTES KIADÁS



 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-482-0 (online)
MEK-19362



TARTALOM

EGY SÖTÉT KIRÁLYI CSALÁD
KOZMETIKA
A KALAP TRAGÉDIÁJA
A NŐK ÉS FÉRFIAK ÖREGEDÉSÉRŐL
A GALLÉRGOMB
A KRUMPLIBAN MEGEVETT DICSŐSÉG
A TECHNIKA DIADALA
"HÁNY ÓRA VAN FIAM?!..."
A TELT KEBEL
MIT SZÁLLÍT A MÁV?
LIN YUTANG
EGY KOSÁR SZAPPAN
MESE A KONFLISRÓL
A TUDÓS, A KAKAS ÉS AZ ALTATÓ
ŐNAGYSÁGA ÉLETKORA
VÁLÓOK
MARGITSZIGET
PISTA BÁCSI
BODRI ÉS A SORS
AZ ADÓ
KÉT NŐ
JOBB MEGBUKNI, MINT SIKERT ARATNI
ÖT PERC AZ UTCÁN
A LIFT
TÉLI ÜGETŐVERSENY
KARÁCSONYI KÍVÁNSÁGAIM






EGY SÖTÉT KIRÁLYI CSALÁD
(Filmtörténet)

Sokszor láttam amerikai filmen néger szereplőket. Nagyon tetszettek. Úgy éreztem, hogy még a legkisebb epizódisták is született művészek. Ezért és a romantikusabb lehetőségek miatt próbálok részben négerekről szóló történetet csinálni. Az események egyik részének színhelye Afrika. Nem lényeges, hogy a helyet pontosan meghatározzuk. Afrika négervilága majdnem mindenütt egyforma. De talán mégis a legjobb, ha a nyugati partra gondolunk. Valahol a Niger torkolatánál, talán a rabszolgaparton, magán az angol gyarmatterületen, vagy annak a közelében. A statisztéria és a dekoráció kérdése azt hiszem könnyen megoldható. Tenger kell hozzá, erdő és négerek. Ebből a három dologból pedig éppen elég van a gyártási hely körzetében.


I.

Egy kis európai telep képe az afrikai parton. Kaszárnya, bazár, iroda, gyarmatáru lerakat, bár, kórház és dolgozószoba, minden egy tető alatt. A ruhákon, a fegyvereken, talán egy naptáron is látszik, hogy az 1900-as évek elején járunk, mélyen a világháború előtt. Kegyetlen meleg lehet. A kis telep izzad és drukkol. Nyomasztó hangulat ül mindenkin. Éjszakánként a messziségből a harci dobok izgatóan egyhangú lármája hallatszik. Mélyen bent az erdő sűrűjében valami készül. A törzsek nincsenek megelégedve az uralkodóval, aki szerintük túlságosan a kezére jár az európai gyarmatosítóknak. Valami kora-néger nacionalizmus ez. Fekete reakció a haladás, műveltség és kereszténység ellen. Az izgalom, melyet a kuruzslók egyre fűtenek a harcosok között, tetőfokra hág. És egy éjjelen néhány lázadó clan mezítelen harcosai megrohanják a királyi falu fűből és agyagból készített kunyhóit. Az őröket legyilkolják, az uralkodócsaládot kiirtják. A mészárlásból, amelyben elpusztult maga a király és valamennyi felesége, csak a király legidősebb fia menekül meg. A királyfi díszesen tetovált, karcsú fekete kölyök, csupa izom és rugalmasság. Ennek az ügyességnek köszönheti az életét. Fut mint a nyúl, mászik mint a majom egyik fa koronájáról át a másikra. Nyilak és dárdák repülnek utána. Üldözik a felmerülő hajnal fényében ragyogó erdőn át. Végül is kiér a tengerhez. És egy magas szikláról (a part igen meredeken képzett Közép-Guinea vidékén) bele veti magát a vízbe. A hullámok felcsapnak körülötte. És a királyfi úszik befelé, - a nyílt óceánba. Hová? Ki tudja? Nincs más választása és reménye. Ha hátranéz, a partokon végig ott állnak a lázadó törzsek harcosai.

Úszik, úszik. Végül a feje már csak egy kis fekete pont a messzi horizonton.


II.

Egy portyázó kisgőzös fedélzete. Kókuszt és csereárut szállítanak rajta. Rozoga hajó, a kazánja szuszog az erőlködéstől. A gazdája sem valami nagy úr. Félig kalandor, félig kereskedő. Együtt pipázik és iszik az embereivel a ponyva alatt. Egyszerre csak a kis hajó megáll, farol. A kormányos ledudál a gépházba. Észrevettek valamit. Csónakot bocsájtanak le. És kihalásszák a vízből a félájult, lihegő, halálrafáradt királyfit, aki úgy meg van rémülve a fehér arcoktól, hogy talán a menekülésének sem tud örülni.

Lefektetik. Enni és inni adnak neki. Olyan félve, gyanakodva nyul az étel és ital után, mint egy foglyul ejtett vadmacska.

Egy néger fűtő, aki tud a nyelvén beszélni, melléje bújik, faggatni kezdi. Aztán jelenti a hajó gazdájának:

A kis fekete suhancot Tokonak hívják. A király fia a "Nagy" parton. Országukban a nép fellázadt. Megölték az apját és az anyját, az összes testvéreit. Ő maradt élve az egész családból. Nem tudja, hogy mit csináljon? Ha hazamenne, őt is megölnék bizonyosan.

- Toko! - kiáltott a kereskedő és pattintott az ujjával, mint a kutyáknak. És a fiatal néger, akinek az elmúlt éjszaka a szeme előtt gyilkolták le a mindenkijét, csakugyan, mint egy kis kutya, hálásan, vigyorogva és alázatosan odakúszott a fehér emberhez és összekuporodott a lábánál.

A kereskedő rátette nagy tenyerét a néger fiú fejére és az embereire nézett:

- Hazaviszem ezt a kis vadállatot. Megszelidítem. Kedves pofája van. Hűségesnek látszik. És talán lesz is olyan tanulékony, mint egy farkaskutya!


III.

Sok év múlt el. Talán harminc. A kis európai telep megnőtt. A papaya-fa a régi az udvaron. De köröskörül modern gyarmati épületek emelkednek.

Pálmák, napfény, kinin és viszki. Egy asztalon grammofon, a falnál fegyverállvány. A fehér emberek fején trópusi sisak, a derekukon revolvertáska. Orvossággal, bibliával és fegyverrel dolgoznak ezek az európaiak. Egyszerre kereskedők, katonák és hittérítők.

A haditanács együtt ül az irodában, térképek és kartotékok között. Mason kapitány ideges. A magas kormány, odahaza Londonban, tervbe vette egy partmenti vasút, vagy legalább is egy jó országút építését. De hogy lehessen dolgozni ezen a környéken, ahol a harminc éve tartó "nacionalista" rezsim alatt a törzsek nyugtalanabbak, mint valaha. A protestáns bibliaterjesztő társulat nem tud semmi eredményt felmutatni. A hittérítőket megölik. Az uralkodórendszer maga a vadság. A jelenlegi főnök halálos ellensége mindennek, ami európai. A nép nagyobb része a kuruzslók és varázsló papok uszításának hatása alatt áll.

Bezzeg a régi dinasztia! A régi király! - Még a bennszülöttek között is vannak elégedetlenek, akik sokat emlegetik a régi főnököt, a "szelídet". Különösen Tokot, a királyfit. Toko alakja egészen legendássá vált. Öreg harcosok még emlékeznek rá, hogy ugrott a part szikláiról a tengerbe, hogyan tűnt el az óceán távlatában.

Ha a legyilkolt királyi családból feltámadna valaki, ha Toko királyfi visszajönne, valószínűleg meg lehetne csinálni, hogy a nép lerázza magáról a bitorlókat és visszaültesse helyére a régi dinasztiát.

A királyfi pedig él. Mindenféle bizonytalan hír került róla vissza az afrikai partra, hogy Angliába került és Londonban tartózkodik a fehérek között már három évtized óta.

Toko él és szükség van rá. Vissza kell hívni. Királyt kell belőle csinálni. E logikai sorozat kapcsán születik meg az a levél, amelyet a helyi gyarmati vezetőséggel egyetértésben Mason kapitány fogalmaz meg a fölöttesei számára. Keressék meg Londonban Tokot. Küldjék vissza. Ők a trónra segítik. Békét és nyugalmat lehetne teremteni a személyében levő presztizs segítségével, a civilizálás nagy munkájának számára.


IV.

A levél végigjár egy csomó hivatalt. Okos levél, világos, velős. A terv, amit kínál, célravezetőnek látszik. A gyarmatügyi minisztérium palotájában, igen finom szobákban, igen nagy urak foglalkoznak Mason kapitány előterjesztésével. Míg végül is a dolog eldől. És illetékes helyen kiadják a parancsot: meg kell keresni London sokmilliós rengetegében a királyfit és közölni kell vele, hogy újra elfoglalhatja hazájában ősei trónját.

Ez rendben volna. Más a baj. Az, hogy Toko, ha nem is halt meg, lényegesen megváltozott, mióta a lázadó harcosok nyilai elől a tengerbe ugrott.

Harminc évvel megöregedett, megkomolyodott. Már nem is Tokonak hívják; szabályos úton civilizált nevet, polgári egzisztenciát szerzett magának. Az új neve: Tommy Black. Megtanult tökéletesen angolul. És ugyancsak tökéletesen elfelejtette, hogy valaha királyfi volt. Tíz év óta portás egy varietében. Szolíd polgári jövedelme van, amellyel szerfölött meg van elégedve, hiszen eleinte annyit kellett küzdenie a létért, az új világban. Volt liftes gyerek, londiner egy hotelban, míg végül olyan karriert csinált, hogy megházasodott.

Elvett egy amerikai származású, civilizált néger nőt. Három gyereke van. A felesége garderobos nő ugyanabban a lokálban, ahol ő libériásan a kapuban áll. A lánya - igen csinos lány - dzsigg-táncosnő és akrobata szám, ugyanott. Az idősebbik fia a zenekarban ül a kivilágított dob mellett, a kisebbik fia pedig doktornak készül. Komoly fiatalember. Pápaszeme van. Csupa szorgalom és ambíció. Nagyon szép jövőt jósolnak neki társai és tanárai egy olyan egyetem orvosi fakultásán, amely nyitva áll színesek számára is.

A kis néger család nagyon boldogan él a fehér világban. Tisztességesek, szerények és szorgalmasak. Szeretik őket. Jól keresnek. Szép kis lakásuk van London perifériáján. Gőzfűtéssel, villanyvilágítással, modern bútorokkal, fürdőkáddal. A tudósnak készülő fiú szobája telitömve könyvekkel. És Berenice kisasszony toalettasztala ugyanúgy fel van szerelve mindenféle piperecikkel, mintha fehérbőrű táncosnő lenne.

Egy este autó áll meg a lokál előtt. Toko, vállrojtos egyenruhájában alázatosan kinyitja a kocsi ajtaját. A három ünnepélyes zsakettbe és cilinderbe öltözött gentleman azonban nem bánik vele úgy, ahogy egy néger portással szokás.

Ez az a "diplomáciai" küldöttség, amelynek megbizatása van rá, hogy közölje a királyfival: az út a trónjához szabad. A kormány minden eszközt a rendelkezésére bocsát, hogy újra elfoglalhassa méltó helyét.

Az első tárgyalás ott folyik le a varieté egyik félreeső folyosóján, a toalett-fülkék előtt.

Tommy-Toko eleinte nem hisz a fülének, arra gondol, hogy csak ugratják. Aztán, amikor meggyőződik az ajánlat komolyságáról, először elkacagja magát, majd őszintén elszomorodik. Persze tudja, milyen fényes karrier egy lokál-portás számára, ha királyi trónra ülhet, mégha ez a trón Afrikában van is. De hát őbenne olyan gyászos emlékek élnek. Emlékszik az apja és az anyja halálhörgésére. Emlékszik a nyilakra, amikor üldözték. És itt olyan édes polgári egzisztenciájának nyugalma.

Meg is mondja a követségnek, hogy köszöni szépen a megtiszteltetést, de nem kér belőle. Inkább marad tovább is szolga, a fehérek között, minthogy elmenjen a feketékhez királynak.

A három zsakettes úr feszes lesz, haragos, komoly. Nekik parancsuk van felülről. A birodalomnak szüksége van Toko szolgálataira, nem fogadhatják el véglegesnek ezt a választ. Háromnapi gondolkodási időt adnak az öreg királyfinak, akitől már nem fogadják el azt a szolgálatot, hogy visszasegítse őket az autóba, bármilyen alázatos hajlongások között igyekszik teljesíteni portási kötelességét a fekete trón jelöltje.


V.

Toko bejelenti otthon, a családjának a nagy eseményt. Mint fenyegető bajt jelenti be. Naív ember, azt hiszi, hogy körülötte mindenki úgy fogja fel a dolgokat, mint ő.

A család azonban boldog és büszke. A kövér asszony, aki a garderobban cédulát tűz gombostűvel a kabátokra és filléres borravalókat fogad el, természetesen királyné szeretne lenni. És Berenice, a másodrendű kis dzsigg-szám, máris királykisasszonynak érzi magát. Bob nem akar egy pillanattal sem tovább a dob mellett ülni, hiszen az apja király, akkor ő a trónörökös. Kezdi kicsit felülről kezelni a kollégáit a zenekarban.

Az egész családot megbolondítja a hiúság ördöge. Az asszony szétkukorékolja a szomszédaik között, a varietében, hogy ő királyné; a címe: felséges asszony. Henceg a barátnői előtt. Koronáról beszél, palástról. A lány is koronát stikkel a fehérneműibe. Bob monogrammos cigarettatárcát vásárol. És valamennyien a tükör előtt próbálgatják a fejedelmi válltartást, a királyi fejbiccentéseket.

Toko nem sokat tehet az ilyen őrület ellen. Megpróbál okosan beszélni, tiltakozni. De hát papucs alatt van. A felesége nagy darab, harcias, kövér asszony, a hajába markol, szinte megveri. Berenice ájuldozva sikítozik, hogy ő megmérgezi magát, ha itthon maradnak, miután már száz embernek dicsekedett el, hogy az apja király lesz Afrikában.

Toko a kisebbik fiánál, a tudósnál próbál segítséget találni. De hát Bernard is szeretne Afrikába menni. Őt nem a rang izgatja, hanem a tudományszomj. Meg akarja ismerni őshazáját. Tanulni akar. Van egy fiatal tanárja, aki a tropikus betegségeket szeretné tanulmányozni. A tanár megígéri, hogy a "királyi családdal" együtt lemegy Afrikába és tanítványának, a kiskirályfinak oltalma alatt fogja végezni tudományos kutatásait, esetleges kísérleti állomást is létesít az országban.

Toko nem tud mit csinálni! A családja csupa izgalom. Minden fel van fordulva körülötte. A szolgák a munkahelyén csúfolódva "felségnek" szólítják. A főnöke pedig behívja és megmondja, hogy ne terjesszen magáról ilyen bolondságokat, mert úgy kirúgja, hogy a lába sem éri a földet.

Toko-Tommy nagyot sóhajtva látja be, hogy nem tud menekülni a királyi bíbor elől. Tehát bejelenti alázatosan, hogy kész vállalni a megbizatást.

A szervezkedés megindul a trónjára visszatérő király körül. A gyarmatügyi hivatal az ilyen mellékes és csak helyi jelentőségű kérdések körül is nagy tapintattal és bőkezűséggel jár el. Toko pénzt kap és kíséretet. Egy kicsit azért négerek még mindég. Tehát a család sok csillogó haszontalansággal felszerelve hajózik be Southamptonban az óceáni gőzösre, ahol már várják őket az útépítő mérnökök és a tisztek, akik velük mennek a rabszolgapartra. Velük van a tudós is, a fiatalabbik királyfi tanára, sok láda orvosi holmival együtt.

A fehér kíséret elnézően udvarias a souverain familiával szemben. Csak titokban mosolyognak össze, hogy játsza a királynét az egykori garderobosnő és milyen csipogó, kényeskedő királykisasszony a kis néger tyúk, a nemzetközi varieték egészen harmadosztályú csillagocskája.


VI.

A már említett angol gyarmattelep, a guineai parton. Itt köt ki a gőzös, amely a királyi családot hozza. Mindenki felkészült a nagy fogadásra. A kikötőben ott van Mason kapitány és törzskara. Valamint ott állanak a királyhű törzsek harcosai is. Kitetoválva, befestve, tolldíszeikkel, karikákkal az orrukban és a fülükben, lándzsáikkal és íjaikkal.

A dinasztia a hazai földre teszi a lábát. Az ünnepi alkalomhoz pompásan fel vannak öltözve. Tokon cilinder van és zsakett, a fiai is fekete kabátot viselnek. Az anyakirályné és Berenice királykisasszony uszályos selyemruhában jelennek meg szeretett népeik előtt.

Csakhogy átkozott meleg van az egyenlítő alatt. És a londoni klímához szokott királyi család pokoli módon szenved a hőségtől. A víz szakad róluk, majd elolvadnak. Le is vetkőznek mindnyájan félmeztelenre. A hölgyeken csak kombiné van, de a fejükről nem teszik le a divatos kalapot. Maga a király is, fiaival együtt, alsónadrágban fogadja a harcosok hódolatát.

Minden olyan szokatlan, borzalmas, ijesztő. Toko király általános amnesztiát hirdet familiájának egykori gyilkosai számára. Ez a dinasztiahű harcosokat meglepi és elbúsítja. Ők azt hitték, hogy most majd a bosszú következik és valamennyien szabadon engedhetik vérszomjas hajlamaikat.

A trón helyzete máris meginogna, ha Tokonak nem lenne egy szerencsés tulajdonsága. A király ugyanis még portás korában megtanult a varietében néhány bűvészkunsztot. És most sokat segít, hogy galambokat és tengerinyúlakat tud előhúzni egy üres kalapból, hogy az eltűnt tallért a szájátátó harcos füléből bűvöli elő.

A tetovált vitézek üvöltve csodálkoznak. Aj! Aj! - A király gyáva és gyönge, de nagy varázsló, meg kell tartani őt a fejedelmi gyékényen.

Az út is rettenetes az őserdőn keresztül. A királyi seregnek sokszor elkeseredett harcot kell vívnia a lázadók guerilla-csapataival. Az éjszakai táborozásoknál vadállatok üvöltése hallatszik a sötétből. Berenice kisasszony egyszer rálép egy összetekeredett kígyóra. Moszkitófelhők, férgek üldözik őket. Minduntalan felhangzik a harcidobok pergése, az éles csatakiáltás. Az élet olcsó és a halál könnyű ezen az úton, amely alapjában véve nem más, mint Toko diadalmenete országának székvárosa felé.

És a főváros - Kili-noa - sem valami étvágygerjesztő. Néhány nyomorult fűkunyhó, mocskos ólak, amelyben disznók röfögnek. Maga a királyi palota is csak egy falábakra épített nagyobb kunyhó, agyagból és fűkockákból tapasztva. Primitív létrán kell felmászni ebbe a fejedelmi palotába, amelynek termei sötétek, büdösek és teli vannak mindenféle féreggel.

A királyi családnak borzasztó ez a környezet. Hiszen alapjában véve már régóta kispolgárok ők, akik megszokták az európai civilizáció kényelmét és tisztaságát. A királyné valósággal zokog csinos konyhája, villanyfőzője és puha ágya után. Berenice kisasszony külön hálószobáért és fürdőkádért sóhajtozik. Bobnak az a legfőbb baja, hogy az ő muzsikusan képzett fülét rendkívül sérti az eredeti néger zene. Ez a hamis üvöltözés lenne a jazz őse? Lenézi a fajtáját, ahogy Berenice sem hiszi, hogy meg lehetne tanítani ezek közül valakit egy rendes táncszámra.

Azután itt van a nyelv és itt vannak a nemzeti szokások. Ez a torokhangú ugatás lenne az emberi beszéd? És a kifejezési formák! Ha valakiről azt akarják mondani, hogy csodálkozik, a kifejezés erre: "nagy a szeme!" Valakinek "összeszárad a szíve", ez annyit jelent, hogy neheztel. Nevetni kell ezen a beszéden minden jó angolnak. Az ősi szokások pedig egyenesen elbírhatatlanok. Inni a közös kókuszhéjból száz másik ínysorvadásos bennszülött után. Eltűrni a varázslófőpap mocskos kezének érintését. Bételt rágni. Szagolni az elviselhetetlen szagokat. Enni az ehetetlen tropikus ételekből. Betartani a százféle babonát. Szakadatlanul rettegni valamelyik ádáz pofájú fekete alattvaló haragjától, tűrni a gúnyos röhögéseket, hallgatni az undok csámcsogást.

Itt nincs kondenzált tej, tiszta liszt, jégbehűtött sör, tea, édesség, mozi, színház és terefere. A királyné, a királykisasszony és az idősebb királyfi másképpen képzelte el a dolgot. Hiszen itt aludni sem lehet. Folyton vakarózni kell a férgek miatt, fürdeni nem lehet, pedig a hőség rettenetes. Hiába hoztak magukkal annyi szép ruhát, csaknem mezítelenül muszáj járni szakadatlanul.

Berenice zokog, a királyné a férjét kínozza, hogy hova hozta őket. Toko is szenved, de azért elégülten vigyorog a családja panaszain. Megmondta előre, hogy nem valami isteni gyönyör királynak lenni az ő hazájában. A felesége áhítozott mindenáron a királyi bíbor után. Hát most ne panaszkodjék. Egye meg, amit ő maga főzött.


VII.

A dinasztia tagjai közül egyedül a fiatalabb királyfi, Bernard, az orvos veszi komolyan a dolgát. Nem uralkodni akar, hanem segíteni szeretne a népen, amelyet mindenféle betegség pusztít. Ő nem útálja és nem nézi le a fajtáját, mint családjának a többi tagjai. Nevelni szeretné a népet, egészségessé tenni. Hűséges segédje az "udvarukban" levő európainak, Wilmington doktornak, aki vele együtt jött Londonból, hogy tanulmányozza bizonyos tropikus lázak sajátosságait.

A két tudós barát, a fehér és a fekete, nem sóhajtozik a civilizáció kényelme után. Tanulnak és dolgoznak. Valami álomkórhoz hasonló járvány pusztít az országban. Wilmington doktor megpróbálkozik oltással győzni a járvány felett. De a bennszülöttek teli vannak babonával. Azt hiszik, hogy gonosz szellemek vannak a doktorok pravazjaiban és gyógyszereiben. Inkább meghalnak, de nem engednek magukhoz nyulni. És egy falu törzse csaknem fellázad, ahol Bernard és Wilmington legalább a gyerekeket próbálja beoltani.

Az udvari élet "a székváros" fűkunyhói között nincsen ínyére a két fiatal férfinak. Nem akarják az asszonyok jajongását hallani. Szégyelik magukat a király bűvészmutatványai miatt, amelyekkel az alattvalóit szédíti. Ők ketten nem kispolgárok, hanem tudósok. Behatolnak mélyen az őserdőbe. Így történik, hogy egy falu mérges legyekkel és gennyes sebekkel borított, elvakult babonás népe elfogja őket. Az ördögűzők, papok és vének úszítására a "kínok fájához" kötözik a két barátot. A tanács halálra ítéli őket és a törzs hozzáfog a kivégzés válogatott formaságok között lezajló, élvezetes műveletének gondos előkészítéséhez.

Az előkészítés munkája napokig tart. A vének meg akarják várni a holdtöltét, hogy a nagy pillanat minél ünnepélyesebb legyen. És abban is van valami gyönyörűség, hogy mindenki láthatja a foglyokat, amint a kínok fájához kötözve vergődnek a gyilkos napsütéstől és a mérges rovarok csípéseitől.

Nappal a nép ott őgyeleg a karók körül. Bámulják a halálraítélteket. Wilmington doktor kínosan balra fordítja a fejét és halkan odaszól a társához:

- Esküszöm Bernard, hogy maga megtetszett ennek a kis fruskának.

Csakugyan, a bámészkodók első sorában egy egészen fiatal, mezítelen néger lány áll és a szemével majd felfalja a királyfit. Ami nem is csoda, mert Bernard sokat sportolt az egyetemi csapatban, izmosabb és arányosabb testalkatú a honfitársainál.

Bernard visszanéz a lányra, mosolyog, kacsint. Aztán odasúgja a barátjának:

- Igen. Érzem, hogy tetszem neki. És ő is nekem. Tudja-e doktor, hogy ez a kislány feltűnően csinos? Sokkal csinosabb, mint a többi lány a faluban.

Wilmington doktor félrehúzza a száját:

- Ha nem lennék idekötözve ehhez a förtelmes karóhoz, most nevetnék. Milyen hiú maga, Bernard. Észrevette, hogy tetszik egy lánynak. Erre tüstént megtette ezt a lányt a falu szépségkirálynőjének. Nézze, milyen hegyes a hasa.

Bernard tiltakozott:

- De nézze a szemét, milyen hűséges, milyen gyönyörű. És milyen kerek a válla!

Éjszaka valami lágyan megmozdult a karók körül. Wilmington doktor arra ébredt fel ájulásszerű álmából, hogy Bernard halkan sugdos feléje:

- Itt van a kislány, doktor. Engem már meg is itatott, elkergette rólam a bogarakat. Látja, milyen érdemes volt egy kicsit kokettálni vele. Vigyázzon. Mindjárt átküldöm. Itassa meg magát is.

A lány óvatosan mozgott a sötétben. Látszott rajta, hogy fél. Mégis odakúszott a másik karóhoz és inni adott a fehér embernek egy kókuszhéjból.

A doktor megkérdezte a barátját:

- Hogy hívják a kicsikét?

- Muwának - felelte a királyfi. - Legalább azt hiszem. Én nem tudok jól beszélni vele. Óh, hogy reszket. Drága kis nő! Az életét kockáztatja értünk. A falu népe bizonyosan megölné, ha itt csípnék mellettünk a kókusz héjával.

Elmúlt néhány nap. A hold egyre nagyobb lett, az éjszaka egyre világosabb. A harcosok valami máglyafélét építettek a cölöpök közelében.

- Az lesz valószínűleg a vérpad! - mondta Wilmington doktor a szomjúságtól kiszáradt szájjal.

Vad, piros színekkel festették ki a főnök kunyhóját díszítő ördögálarcokat. Mindenen érzett, hogy az utolsó nap közeledik.

Bernard megfeszítette kötelékeit:

- Meg fognak ölni. Pedig én csak jót akartam tenni velük. Értük akartam élni.

- Mindig így szokott lenni! - felelte Wilmington doktor és a mellére horgasztotta fejét, mint Krisztus a kereszten.

Már nagy tejfehér hold ragyogott az égen, de éjfél után Muwa mégis odacsúszott a halálraítéltekhez. Gyöngédség és szeretet ömlött el szemén, ahogy a kókuszdióhéjat a királyfi ajka felé nyujtotta.

Bernard ivott, aztán a barátja felé fordította arcát:

- Milyen nagy lélek lakik ebben a kislányban. Büszke vagyok rá, hogy az ő bőre is fekete, mint az enyém. Szenvedek és meg fogok halni. Mégis, amikor a közelemben van, szinte boldognak érzem magamat!

- A szerelem! - sóhajtotta Wilmington doktor. És éppen néhány tudományos szót akart mondani a szerelemről, amikor éles puskaropogás hangzott fel a falu szélét környező bokrok felől.

Muwa rémülten arcraborult a karónál, nem mozdult, mintha együtt akarna meghalni Bernarddal.

Az első néhány lövés a cölöp közelében alvó őröknek szólt. Aztán szélesebb lett a puskaropogás, nyilak süvöltöttek az erdő fái közül.

Ez nem volt csoda vagy varázslat. A törzs napokig tartó, lusta készülődése a kivégzésre, elég volt ahhoz, hogy a hír eljusson a partokig. És Mason kapitány megjelent kis, fehér milíciájával, amelyet a kormanyhű falvak nyilas serege kísért, hogy kivágja a foglyokat, vagy ha már késő, bosszút álljon értük.

A kapitány tapasztalt katona volt és úgy bánt el a lázadókkal, mint egy csapat gyerekkel. Ijedt szaladgálás, visongás, kétségbeesett üvöltés töltötte be az éjszakát. Aztán a puskaropogás elhallgatott. A nyíl dolgozott, a lándzsa, a balta. A "királypárti" feketék kéjjel gyilkolták halomra testvéreiket.

Bernard védelmezően a mellére ölelte a reszkető Muwát, akit a támadók ambíciózusabb harcosai szinte a karjából is ki akartak ragadni. Megjelent Mason kapitány, levette trópusi sisakját, tisztelettel üdvözölte a királyfit és kezet fogott a tudóssal.

Wilmington doktor körülnézett a csatatéren. Szomorúan mondta:

- Nem tagadom, hogy örülök az életnek. Mégis, ha egészen pártatlan és precíz akarok lenni, nem vagyok tökéletesen meggyőződve róla, van-e olyan nagy tallér az én életem, hogy megérje azt a sok aprópénzt, amennyit itt kiszórtak érte?! - és a szerteszét heverő halottakra mutatott.

Bernard szorosan magáhozvonta Muwát, úgy kérdezte meg a barátját:

- Mit gondol, professzor úr, fontos, hogy érdeklődjem ennek a kislánynak a családfája és a hozománya iránt? Mert én úgy érzem, hogy nem fontos. Bizonyos, hogy ebből jó asszonyka lesz és olcsó feleség. Nézze, milyen egyszerűen öltözködik! - mondta és mosolygó hálával végigsimított a leány mezítelen, fekete testén.


VIII.

A királyi család tagjai, Toko, a királyné, Berenice és Bob nagyon kétségbe voltak esve a két fogoly sorsa miatt. De az értük küldött fegyveres expedícióban nem vettek részt. Odahaza ültek a fejedelmi kunyhó előtt. Jajgattak, tépték a hajukat. És amilyen gyermekes volt a fájdalmuk, olyan gyermekes volt örömük kitörése is, amikor a királyfi, tudós fehér barátjával együtt sértetlenül hazaérkezett.

A királyné viharos szeretettel ölelte magához gyermekét, aki a halál torkából menekült meg. De az öröme tüstént ingerült nehezteléssé változott, amikor Bernard bemutatta Muwát, a menyasszonyát.

A királyné most már tudta, hogy ez az afrikai trón más, mint amilyennek az uralkodást a Westminster előtti őrségváltásból és a Graphic fényképei után Londonban elképzelte. De annyira mégsem süllyedt, hogy az anyósa kívánjon lenni Muwának. Hogy merészel ez a folyton reszkető, mezítelen bús vadállat az ő családjába tolakodni? Őhozzá, akinek fehér barátnői is vannak odahaza, akinek rendes, villanyvilágítású, gőzfűtéses lakása volt. Kispolgári kotlós önérzete fellázadt a gondolat ellen, hogy a fiának ilyen felesége legyen. Szegény kis Muwát, akármilyen alázatos volt, akármilyen könyörögve nézett sötét szemével, Berenice, Bob, sőt Toko is ugyanúgy megvetette, mint az anyakirályné. És Bernardnak egész jellemerejére szüksége volt, hogy menyasszonya pozícióját az "udvar"-nál megvédelmezze.

A házasság megtörtént. Muwa felvette a keresztény hitet. Tanuk voltak Wilmington doktor és Mason kapitány. Az esketést a protestáns biblia-társulat lelkésze végezte. Muwa hibingtusz virágokkal díszítette fel haját. És végre Berenice is leereszkedett a fiatal párhoz, amennyiben a szertartáshoz egy szép hosszú fehér fátyolt ajándékozott gazdag garderobjából, amelyet a kis, fekete menyasszony boldog vigyorgással borított a fejére.

A házasság kitűnőnek bizonyult minden szempontból. Muwa engedelmes volt és tanulékony. Azonkívül kiderült, hogy igen előkelő totemből való harcos lánya. Menekülése és az a tény, hogy a nagy galamb-varázsló király fia őt választotta feleségnek, jó vért szült a legyőzött, de még mindég ellenálló törzsek között.

Enyhébb, barátkozóbb hangulat támadt az ország bensejének dacos falvaiban. Híre ment az uralkodó dinasztia végtelen gazdagságának. Mennyi rum, dohány, fényes üveg, tarka szövet és hatalmas fegyver van ládáikban.

"Legyen béke!" mondta ki a jelszót Marana, a leghatalmasabb főnök és legfélelmetesebb ellenség. Összegyüjtötte harcosait és seregével leszállva a partok felé, követeket s ajándékokat küldött az udvarnak.

És még egy üzenetet is: mégpedig azt, hogy hajlandó feleségül venni harminc asszonya fölé, első asszonynak, Toko király leányát, Berenice hercegkisasszonyt.

Az ajánlat komoly volt, megfontolandó. Mindenki tudta, hogy az elfogadása a békét jelenti, a nyugodt kormányzás lehetőségét. A visszautasítása pedig a további harcot és elkeseredett gyűlölködést. Mert Marana a távolból látta Berenice királykisasszonyt, amint kacér dresszben fürdött a tengerben. Hevesen vágyódott utána. Azonkívül büszke férfi volt, aki bizonyosan nem tűrné el a visszautasítást.

Mason kapitány világosan látta, milyen diplomáciai lehetőségek rejlenek e házasság mögött. És egész tekintélyét latba vetette a királyi családnál, hogy Marana kapja meg Berenice kezét.

Berenice, akárcsak egy európai királyleány, abba a helyzetbe került, hogy dinasztikus okokból, egy ország üdvéért érdekházasságot kössön egy idegen férfiúval.

Berenice hiúságának hízelgett, hogy személyének ekkora fontossága van. Kíváncsi is volt, milyen az a félelmetes és hatalmas főnök, aki őt feleségül kívánja. De amikor a vőlegény teljes hadidíszben, harcosainak kíséretében megjelent előtte - a királykisasszony felsikoltott, elájult a meglepetéstől.

Marana törzsének valóságos óriása volt. Közel két méter magas, fekete szörny. Fehér mészfölddel a csontváza volt kifestve a bőrére. Vastagon be volt kenve kókuszolajjal. Az orrában két sildpát korong lógott, a fülcimpáit egészen a válláig húzták le a beléfűzött ólomkarikák. De a legborzasztóbb rajta mégis az a vadállatias leplezetlen mohóság vigyorgása volt, ahogy farkasfogait mutogatva közeledett a menyasszonya felé.

Ez a ketrecbe való fenevad csakugyan nem illett a fürdőkádhoz és selyem kombinékhoz szokott kényes kis civilizált néger tyúkhoz, akinek már valódi, finom fehér férfiak is kurizáltak és aki Londonban nőtt fel a zenés színházak vídám világában.

Ezen a ponton már a királyné anyai szeretete sem engedett. Muwa még csak megjárta, de már Marana igazán lehetetlen férj, vő és rokonság lenne. Berenice bőgött és ájuldozott, Bob fel volt háborodva, Toko is belátta, hogy túlságos kegyetlenség volna ezt a házasságot erőszakolni, amelyet Mason kapitány és vezérkara olyan melegen protezsált.

Marana erőszakoskodott. A harcosai követelőzve üvöltöztek a székváros kunyhói között. Mason az ország érdekét emlegette. Az idő is fülledtebb volt a rendesnél. Berenice reszketett, hogy végül mégis Marana gyékényére kell költöznie harmincegyedik feleségnek. Az egész uralkodócsaládot elfogta a lebírhatatlan honvágy Anglia és a polgári élet biztonsága után.

És egy éjjel - éppen egy korpaszállító vitorlás tartózkodott az öbölben - az anyakirályné titokban becsomagolt. Bob megvesztegette a vitorlás gazdáját. Toko saját királyi hátára vette a bőröndöket. Az uralkodó familia: Toko, a királyné, Berenice hercegkisasszony és Bob királyfi, otthagyva a trónt és hatalmat, a vitorlás fedélzetére szökött, hogy visszatérjen Európába.

Toko csak egy egészen rövid levelet hagyott Mason kapitánynak:

"Drága, kedves kapitány úr! Ne haragudjon ránk. Nem szeretek király lenni és nem is tudok uralkodni. A családomnak nem tesz jót ez a klíma. Berenice lányom megőrül a félelemtől Marana miatt. A mi bőrünk fekete, de belől már fehérek vagyunk. Hazamegyünk Angliába, dolgozni, hogy jó adófizetők lehessünk. Cserébe itthagyjuk Bernard fiamat, akinek úgy látszik jobban tetszik Afrika, mint nekünk.

Melegen üdvözli, alázatos szolgája Toko király, azaz inkább Toko Black, aki boldog lenne, ha visszakaphatná azt a portási állást, amelyet elég könnyelmű volt otthagyni."

Mason kapitány, amikor a levelet elolvasta, a szikratávíró apparátusra nézett. Talán jó volna sürgönyt küldeni valamelyik nagyobb központba, hogy egy őrhajó tartóztassa fel a király vitorlását.

Bernard megfogta a tiszt karját:

- Hagyja szökni szegényeket, Mason kapitány! Itt maradok helyettük én. Mi ketten jobban is tudunk dolgozni náluk nélkül.

A trónváltozást nagy dobolással kihirdették a népnek. A szerelmes és megsértett Marana tombolt. De hamar ki lehetett békíteni egy tucat malaccal, egy kis hordó rummal, egy nagy pamuternyővel és azzal, hogy Bernard kinevezte a királyi seregek fővezérének.

A konszolidációs kor, a komoly munka kora elérkezett. A mérnökök hozzáláttak, hogy műszereikkel kijelöljék a parti út helyét.


IX.

A trónról lemondott királyi család baj nélkül érkezett vissza Londonba. Kivették a régi kis lakást. Berenice megcsókolta a fürdőkádat és a szappant. Bob az artistaegyesületbe rohant, hogy állást kapjon egy zenekarban. Toko alázatosan vigyorogva jelent meg régi gazdájánál a varietében. Hajlandók volnának-e alkalmazni portásnak egy nyugalmazott királyt? Az anyakirályné is elfoglalta helyét a garderobeban. Kezelte a kabátokat. És hencegve, csirke-kotyogással mesélte társnőinek, milyen volt az, amikor ő még a trónon ült.


X.

Amíg Toko és családja boldogan helyezkedett vissza az európai polgári élet keretei közé, Bernard komolyan dolgozott a hazájában. Az út már készült. Követ robbantottak a hegyekben. Megérkeztek a kavicslapító gőzhengerek. A székvárosban primitív templom volt, iskola, vöröskeresztes lobogó alatt pálmalevéltetejű kórház, ahol Wilmington doktor gyógyította betegeit.

A palota is megnőtt. A szobákba európai bútorok kerültek, ágy, rádiókészülék. Muwa királyné sem volt már "vadállat". Csinos kis shortban járt, a régi csimbókok helyett a haja bubisra nyírva. És már nem reszketett úgy, nem borult minduntalan térdre, ha valaki ránézett. Öntudatosan járt-kelt a házban, ahogy egy szabad asszonyhoz illik.

A dolgozószobában ott ült Bernard király. Úszónadrágban, a lábán szandál, a csuklóján karkötőóra, az orrán szemüveg. Nézte Mason kapitányt és Wilmington doktort, akik a melegtől elgyötörve, izzadt homlokukat törölgették.

- Hogy van az - kérdezte csöndesen -, hogy maguk nem szöknek el innen? Mert hogy én itt vagyok, az természetes. Ez az ország az őseim szülőföldje. Ez a nép a testvérem. Kötelességem dolgozni értük. De maguk? Hiszen látom, hogy mennyire szenvednek. És elképzelem, milyen pompás életük lehetne odahaza.

- Én azért kapom a zsoldom, hogy itt legyek és vigyázzak! - felelte keményen Mason kapitány.

- Én nem kapok zsoldot - mondta Wilmington doktor. - De nekem elég fizetés, ha ráteszem a kezem egy beteg néger kisgyerek testére és érzem, hogy már nem olyan lázas. Gyógyítok, tanítok és magam is tanulok itten. Úgy érzem, hogy jó helyre kerültem. Ezen a földön sokat használhatok a munkámmal az emberiségnek. Hogy miért maradtam itt? Maga, mielőtt király lett, orvosnak készült, Bernard. Meg kell értenie. Vagy maga talán ott tudna hagyni egy véres sebesültet, egy lázas beteget az országúton, amikor érzi, hogy segíteni kellene rajta?

Bernard király felállt a székéről és odaguggolt Wilmington doktor lábához a gyékényre. Rajongva nézett fel az arcába:

- Nagyon szeretem magát és azt akarom, hogy a népem is nagyon szeresse. Ha megengedi, szobrot állíttatok magának itt a főtéren, a palota előtt.

A tudós nevetett:

- Jól van. Majd ha meghaltam.

- Nem. Már a jövő héten! - mondta a király. És a fejét odahajtotta fehér barátjának és tanárának a térdére.



KOZMETIKA

Megkérdeztem a barátomat, helyesebben a barátom fiát, hogy mit csinál a menyasszonya?

- Szanatóriumban fekszik!

- Ugyan! Mi baja?

- Semmi különös. Csak az orrát operáltatta meg! - felelte a fiú oly természetes hangon, mintha azt mondaná, hogy a menyasszonya éppen a szabónőnél van, új ruhát próbál.

Lelkiszemem elé idéztem a leány orrát. Kedves orra volt, kissé túlságosan pisze, de éppen ez a rendetlenség tette vonzóan egyénivé. Szerintem kár volt bántani ezt az orrot. Dehát az ilyen dolgokban nem lehet vitatkozni a nőkkel. Mariska únta az orrát és ez elég volt hozzá, hogy lefeküdjék a sebész kése alá. Úristen! Hogy halad a világ! Egy századeleji leány legföljebb annyi kozmetikát csinálhatott, hogy esővízben mosdott, szeplő ellen kinyitotta a napernyőjét és krétát evett a szép, sápadt arcszín kedvéért. Ma pedig oly könnyed elhatározással csináltatnak maguknak új orrot a nők, mintha csak a frizúrájukon változtatnának.

Azóta találkoztam Mariskával. Gratulálok a sebésznek, aki a kozmetikai műtétet elvégezte rajta. Nem látszott az operáció helyén más, mint egy halvány rózsaszín vonal, az is csak akkor, ha az ember nagyon kereste.

- Hogy tetszem?! - kérdezte Mariska kacéran.

- Rendkívül! Igazán szép, új orrot csináltatott, bár én a régivel is meg voltam elégedve. Hogyan csinálták? Paraffin töltéssel?!

Mariska kinevetett:

- Ugyan kérem! Hol vagyunk már attól a technikától! - Csont átültetéssel! A bordámból vették ki a hozzávaló porcot!

Elképzeltem, amint Mariska a műtőasztalon fekszik, fűrészelik a bordáját, folyik a vére. Borzongva érdeklődtem:

- Félt?!

- Dehogy féltem! Beszélgettem jóformán az egész műtét alatt a tanárral, mert nem altattak el, helyi narkózissal dolgoztak rajtam!

- De attól csak félt, hogy nem sikerül az operáció és elcsúfítják az arcát.

A lány kissé sajnálkozva nézett rám és úgy beszélt, mintha egy személyvonathoz szokott, ódivatú embernek a repülőgép biztonságát magyarázná:

- Az ilyesmitől ma már nem kell félni. Egy jó sebésznek semmi az ilyen kozmetikai műtét!

A diskurzus a megyeri lóversenypálya tribünjén zajlott le. Mariska másik oldalán a vőlegény ült, aki ezzel kapcsolódott belé a beszélgetésbe:

- Tíz perc óta nézem profilból az új orrodat drágám. Korrekt. Mégis fáj a szívem egy kicsit a régi orrod után. Tudod, azzal ismertelek meg. Hiányzik rólad!

Mariskát nem búsította el ez a megjegyzés. Odafordult a fiúhoz, élénken mondta:

- Jó, hogy szólsz drágám, mert ezen igazán könnyű segíteni. Tudod mit? Egy darabig hordom ezt az orrot, aztán ha látjuk, hogy sehogysem akarod megszokni, a télen visszacsináltatom a régi fazont!...



A KALAP TRAGÉDIÁJA

Barátom az orrát lógatva sétál mellettem. Megkérdezem, hogy mi a baja?

- Rossz kedvem van. Csúnya kis kellemetlenség történt velem tegnap. Nem tudom elfelejteni!

- Mondd el. Talán megkönnyebbülsz, ha elmondod!

- Meglehet! - bólintott a barátom és elmondta a következő históriát: - Tegnap reggel véletlenül ránéztem a kalapomra, amikor a fejemre tettem és úgy láttam, hogy szégyen tovább viselni. Kiment a formájából, a szalagja zsíros, a bélése csupa rongy. Magam sem tudom, miért, de úgy van, hogy az összes ruházati cikkek közül kalapra sajnálok a legjobban pénzt kiadni. Évekig elhordok egy kalapot, amíg rászánom magam, hogy újat vegyek. Tegnap azonban megérlelődött bennem az elhatározás. Betértem egy belvárosi úridivat kereskedésbe. Kifejeztem óhajtásomat, hogy kalapot szeretnék venni. "Kérem!" - mondta udvariasan a segéd és munkába lépett. Fölpróbáltam vagy harmincféle kalapot. Nem tudom, más hogy van vele, én nagyon nehezen tudok kalapot választani. A fejem számközötti fej. Vagy szűk, vagy bő a kalap. Nem illenek az arcomhoz. Tegnap is vagy félórát töltöttem el a tükör előtt, míg végre sok válogatás után odajutottam, hogy két kalap maradt versenyben. Az egyiknek az ára tizenhat pengő volt, a másiké harmincöt. Soha még nem volt drága kalapom, mondtam, hogy mennyire fáj nekem a kalapra adott pénz. De ebben a harmincötpengős kalapban volt valami lenyűgöző báj. Tízszer is föltettem az olcsó kalapot. Hajszál választott el tőle, hogy kifizessem és elvigyem. De a harmincötpengős az utolsó pillanatban mindig elcsábított. Sokszor benne van kis ügyekben is az ember egész élete, az egész világ. Ennél a kalapvásárlásnál is súlyos lelki válságot éltem át. Megszólaltak legbensőbb tulajdonságaim. Fukarságom és lendületességem küzdött egymással. Pesszimizmusom keserűen figyelmeztetett, hogy ne ugrándozzam. Optimizmusom mosolyogva biztatott, hogy ne legyek olyan kishitű. A kalap mosolygott a pulton, mint egy drága metresz: "vegyél meg!" Egye meg a fene, megvettem, abban a titkos reményben, hogy ez a finom kalap egész sorsomat magasabb szintre fogja emelni. "Hazaküldjük?" - kérdezte a segéd udvariasan. "Nem szükséges. Elviszem a fejemen!" - válaszoltam mohón.

A régi kalapom, miután sajnálkozva megnézték, beletették egy papírzacskóba. Leszúrtam a harmincöt pengőt. És fejemen az új kalappal, kezemben a régivel, kiléptem az üzletből.

Gyalog indultam haza. Pedig a Zsigmond-utcában lakom. De a szép, új kalap sétára csábított. Keresztülmentem a Belvároson. A kirakatok üvegében többször megnéztem magam. Lehajtottam a kalap szélét, fölhajtottam. Mellem büszkeség dagasztotta, hogy volt bennem bátorság és nagyvonalúság megvenni a drágább kalapot. Önérzetes terveket szőve haladtam végig a Dunaparton, majd eljutottam a Margit-hídra.

A híd közepén, a ragyogó őszben, váratlanul és értelmetlenül éles, kis szél-csík futott végig. A szél lefújta a fejemről a kalapot, amely könnyű volt, mint a pehely. Hiába kaptam utána, vége, kirepült a hatáskörömből. Néztem, hogy libeg lefelé. Első kétségbeesésemben majdnem utánaugrottam. Úristen! Mennyi minden fér el öt másodpercben. Érzések és gondolatok egész tömege. Első érzésem heves és csúfondáros önvád volt. Úgy kell nekem! Mért nem az olcsó kalapot vettem meg, akkor csak tizenhat pengőt fújt volna le a fejemről a szél. Majd fájni kezdett a szívem, mint az elhagyott szerelmesé. Hát ennyi volt egész viszonyunk! A Váci-utcától a Margit-hídig. Sírtam, nevettem, dühöngtem! Fájdalmas sóvárgással néztem a kalap után, amely már leért a vízre. Mily gyönyörű kalap volt! "Jól állt" még a Dunának is, elegáns pasztell zöldje dekoratív folt a méltóságos folyó szőke hullámain.

Mit tehettem volna? A papírzacskóból elővettem a régi, rongyos, zsíros kalapot és a fejembe nyomtam. Bosszantott, hogy már nem fúj a szél, sőt azelőtt sem fújt. Éppen csak nekem fújt egy pillanatig, mintha a végzet figyelmeztetni akart volna, hogy legyek alázatos, ne ábrándozzak a jövőben nyúlszőr-kalapokról és más finom dolgokról, hanem maradjak meg régi medremben, a tizenhatpengős belföldi kalap színvonalán.



A NŐK ÉS FÉRFIAK ÖREGEDÉSÉRŐL

Egészen a legutóbbi időkig bebizonyított és elfogadott tétel volt, hogy a nő hamarabb öregszik meg, mint a férfi. Egy híres francia regénynek az volt a témája, hogy arról vitatkozott: nőnek számít-e még a harmincéves asszony. Metternich herceg hatvanéves korában házasodott, huszonhatéves gazdag, szép arisztokratanőt vett feleségül és a közvélemény nem csudálkozott a korkülönbségen. Nem is olyan régen, a negyvenéves asszony már nagymama lett, főkötőt viselt, szelíden elterebélyesedett, mint egy szép gesztenyefa, olyan családi fényképek készültek róla, hogy karosszékben ül, az ölében kötés, körülötte egy csomó unoka játszadozik.

Ennek a kornak azonban vége. A nők föllázadtak ez állapot ellen. És ma már ott tartunk, hogy ők csinálnak rekordot ifjúsági élettartamból. Ott kezdődik a dolog, hogy egyszerűen be sem vallják a korukat. És mit lehessen tenni egy tagadásban lévő bűnössel, akire nem lehet semmit rábizonyítani, mert papirokat mégsem illik követelni a hölgyektől. Azt hiszem, nem is hajlandók többek lenni harminchatévesnél. Ha valamelyik ötvenéves korára lassacskán eljutott oda, hogy harminchatot beismer, ebben az állapotban aztán elszántan megmarad, mindaddig, amíg neki tetszik.

Mi okozta ezt a sajátságos változást? Sok minden. A társadalmi fejlődés és a technika haladása egyformán. Ma nemigen akad elszáradt, vén leány. Illetőleg, a címe megmaradhat az, hogy "leány", de senki nem veszi rossznéven, ha nem fonnyad el, hanem él és virul, a társadalom nem kéri olyan élesen számon a cselekedeteit, mint ezelőtt. Helyes ez? Igen, azt hiszem, hogy ez szép dolog és Istennek tetsző dolog. De az már kínosabb ügy, hogy a meddőség sem számít hibának. A meddőség nagy szégyen volt valaha egy asszony számára, ma szinte követendő példakép. Íme, a nők hosszabb ifjúságának egyik titka: a társadalom alaprajzának megváltozása, amely lehet, hogy haladás, de valószínűbb, hogy csak súlyos betegség.

Sok minden megváltozott. Régen az asszonynak volt több dolga, a férfi inkább henyélkedett. Ma a férfi már régen kint csatázik az életben, gyűlik a pepszin a gyomrában, amikor a felesége délfelé arra gondol, hogy föl kellene kelni. Nyujtózik még egyet csipkés ágyában és csönget a szobalánynak, hogy csinálják meg a fürdőjét. És bizony, ez a néhány órai napi pihenéstöbblet sokat jelent arcbőr és idegfrisseség szempontjából. Márpedig a férfiaknak ugyanúgy van arcbőre és idege, mint az asszonyoknak.

Aztán itt van a kozmetika. A patriarkális időkben a férfi már csak a szakálla és a bajusza miatt többet kente-fente magát, mint az asszony. De nem sokat fejlődött ebből a szempontból. Mi a legtöbb, amit egy férfi csinálhat? A fürdésnél egy kicsit svédtornászik, megmanikűrözteti a kezét és a borbélynál azt mondja a segédnek, borotválkozás után, "masszírozza meg az arcom egy kicsit, öcsém!"

Ezzel szemben a nők szédületesen messzi jutottak. Hormonokat és hashajtókat szednek az alakjuk miatt, gumifásliban alusznak, gőzöltetik és vasaltatják magukat, megoperáltatják a mellüket, annyiszor festik a hajukat, hogy végül nem is tudják, milyennek szülte őket a mamájuk és ha minden kötél szakad, az arcukat is fölvarrattatják a fülük mögött egy divatos sebészszabóval.

Mindez így van. Csak az a kérdés, hogy sikerült-e a nőknek ez a háború?

Ha a magam tapasztalatait tekintem, azt hiszem, igen. Ötvenéves lettem és engedelmesen megöregedtem, ha utazom, a táj érdekel és nem a kaland, amelyet a kupéban lehet csinálni a "magános" nővel, már a szivarhamut sem nagyon verem le, ha a mellényemre hull.

Ezzel szemben egy csomó asszonyismerősöm, aki velem együtt volt fiatal, tehát kortársam, nem adta meg magát a múló időnek. Vannak közöttük igazán csinosak, legalább is nekem tetszenek, holott tudom titkukat. Bizony, némelyik kellene nekem még ma is, de én már nem kellenék egyiküknek sem. Mi más ez, minthogy az egyensúly megváltozott közöttünk? Harminc évvel ezelőtt bubi voltam nekik, ma pedig azzal a tisztelettel kezelnek, ami egy öregúrnak kijár. Ezen néha jóindulatú elnézéssel mosolygok, de akadnak esetek, amikor bosszankodom. Például van egy elegáns, kokett asszonyismerősöm, aki harminchárom évvel ezelőtt a Múzeum-körúton egy kapualjban csókolózni tanított, ahogy az idősebb a fiatalabbat oktatja. Igaz, hogy akkor barna volt, tömzsi és alacsony, ma pedig szőke és karcsú, de mégis csak disznóság tőle, hogy most még négyszemközt is "Sándor bácsi"-nak szólít. Ha sokat ingerel, a fülébe is suttogom egyszer, hogy nem felejtettem el emlékeinket.



A GALLÉRGOMB

Tegnap reggel öltözködés közben földreesett a gallérgombom. Lehajoltam, hogy fölvegyem. De nem találtam meg. Hihetetlen, hogy milyen ravasz mimikrivel tud elbújni a szőnyegen, vagy a parketten ez a gonosz kis gomb. Egy darabig csak a szememmel kerestem. Aztán letérdeltem, majd négykézláb kezdtem mászkálni a szobában. Eltoltam helyükről a bútorokat. Hasrafeküdtem és a szekrény alá nyultam, ahonnan egy ingerült fekete pók futott ki. Amikor föl akartam állni, hogy egy kicsit pihenjek, belévertem a mosdóba a fejemet. Felgömbölyítettem a szőnyeget. Hiába. Végül úgy találtam meg, hogy véletlenül ráléptem és tönkrenyomorítottam. Mégis ott volt a gomb az orrom előtt, a földön, érthetetlen, hogy nem vettem észre.

Természetesen éppen sürgős dolgom volt. Mindig olyankor történik az emberrel ilyesmi, amikor nagyon siet valahová. Nem tudom, más hogy van vele, nekem átlag hathetenkint gurul el öltözködés közben az inggombom. Mégpedig olyan alaposan, hogy sohasem találom meg. Hosszú vergődés után föladom a küzdelmet, zsebreteszem a gallért és csupasz nyakkal vonulok le az utcára, hogy a legközelebbi "úri divat" boltban másik gombot vegyek.

Meg is veszem a gombot és ott helyben azonnal felteszem a gallérom. Amíg a tükör előtt bajlódok, rendesen eszembe jut, hogy mért nem veszek tartaléknak még egy gombot? Húsz fillér, vagy negyven fillér. Ennyi pénzt igazán megérne, hogy megváltsam magam a szabályos időközönként ismétlődő bosszúságtól. Tudom, hogy így kellene cselekednem. És mégsem vásárolom meg soha a második gombot. Vagy elfelejtem a döntő pillanatban, hogy mit akarok csinálni. Vagy valami ostoba belső ellenkezés a nyelvemet sem engedi forogni, hogy kimondjam: "igen, kérek még egy gombot!" - amikor fizetek és a segéd megkérdi, hogy egyébre nincs-e szükségem?

Az ember nehezen tapasztal. Rendesen elfelejtkezem a világ összes gombjairól, amikor kilépek a kereskedésből. De tegnap tovább foglalkoztatott a probléma. És délután körkérdést intéztem vagy húsz ismerősömhöz; hogyan állanak inggomb dolgában?

A húsz barát közül tizenkilenc úgy vallott, hogy csak egy gombja van. Pedig volt közöttük hivatásos gavallér, könnyelmű bohém, pedáns tanár, földbirtokos és bankár. A földbirtokosnak két lakása is van, egy Budapesten és egy a pusztán, Pesten nyolc szobája van, falun, a kastélyában huszonnégy, de inggombja csak egy van, viszi magán mindenüvé a nyakán. A bankárnak van három nagy háza, de gombja neki is csak egy. Ha elveszíti, ő is dühöng, pedig neki könnyű, kölcsönkérheti az inasa gallérgombját. A huszadik barátom - egy festő - azt állította, hogy neki van otthon egy kis skatulyája, amelyben legalább féltucat gallérgomb található. Viszont mindig puha inget hord, nincs is neki másféle, tehát szüksége sincsen gombokra.

Lehet, hogy ez a statisztika nem egészen tökéletes, hiszen csak egy kis területet világít meg a gallérgombot viselő férfiak tengeréből. Mégis úgy érzem, hogy van benne valami igazság. Miért? Hogyan? Nekem sincs róla sejtelmem. Az élet teli van megmagyarázhatatlan, apró titkokkal. Ilyen apró titok például az is, hogy karácsonykor és húsvétkor miért sütnek a háziasszonyok egyforma hosszút a mákoskalácsból és a diósból? Sok évtizedes gyakorlatukban rájöhettek volna már, hogy általában véve, az emberiség jobban szereti a diósat. Mégis gyerekkorom óta keserűen tapasztaltam, hogy a dióskalács már régen elfogyott mindenütt, mikor a szalvéták alatt még félméternyi mákosok száradnak... Meg vagyok győződve róla, hogy ez az asszonyi csökönyösség hasonló forrásból fakad, mint ahogy mi férfiak viselkedünk az inggomb dolgában. Ők elvből sütnek egyforma hosszút a kétféle kalácsból és mi is elvből nem vásárolunk második gombot. Pedig jó lenne néha revizió alá venni az elveinket!



A KRUMPLIBAN MEGEVETT DICSŐSÉG

Most, hogy Kolozsváron voltam, megszólított egy nagyon öreg ember. Botratámaszkodva járt az öreg, olyan görcsös, száraz volt a keze, hogy nem lehetett látni, hol ér véget a kéz és hol kezdődik a bot.

- Nagy örömet szerzek magának, fiam! - mondta az öreg. - Jöjjön velem, megmutatom azt a házat, amelyikben született!

Nincs érzékem a szülőházak iránt, még a leghíresebb személyek szülőháza sem érdekel, hogyan érdekeljen a sajátmagamé? De mert nem akartam megsérteni az öreg urat, nagy örömet színleltem és vele mentem a Király-utcába.

- Ez az! - mondta az öreg és rámutatott egy földszintes házra, a páratlan oldalon.

Ügyesen sóhajtottam egyet, majd mégis meghatódtam egy kicsit, de nem az én érzésem miatt, hanem azért, mert anyámnak is volt köze a házhoz.

- Itt rövid ideig laktak! - magyarázta a balzsamos vén ember. - Később átköltöztek abba, a harmadik házba, amelyiknek rostély van az ablakán. Ebben megmaradtak egészen addig, amíg a mamája Pestre nem szerződött, a Vígszínházhoz...

Átsétáltunk a másik ház elé. Ez már jobban érdekelt. Emlékeztem rá homályosan - az udvarra, az udvar közepén kert volt, a kert körül kék tócsák. Mindig mosott valaki a kútnál, a kékítős vizet itt öntötték ki a teknőből.

Természetes, hogy ezen a környéken laktunk. Anyám, amikor én megszülettem, a kolozsvári színház drámai hősnője volt. Csak egy kis közön kellett áthaladnia a Király-utcából, máris ott volt a Farkas-utcai színház hátsó bejáratánál.

Összeszedtem magam, a hely varázsa is segített, kezdtem visszaemlékezni nagyon régi dolgokra, amelyek már csaknem egészen eltűntek bennem... Nagyon kicsinyke vagyok, még szoknyát viselek és a földön ülve, rubintokkal és gyöngyökkel játszadozom. Ezek színpadi ékszerekből való drágakövek voltak. Anyám valami hosszú, piros bársonyszöveten öltöget és közben hangosan, érthetetlen és súlyosan csengő mondatokat ismétel. A szerepét tanulta. Nagyon hamar hozzászoktam Shakespeare, Schiller és Madách szövegeihez. Gyermeki fülemet, ahogy nőni kezdtem, későbben talán ezért bántotta a közönséges emberek prózai beszéde.

A gyöngyházfényű múltból elém tűntek régi bútorok. Az ágyam, az asztalunk, anyám karszéke. Szalonunk falán nagy babérkoszorú volt. A koszorún két piros-fehér-zöld, aranyrojtos, moirèe szalag. Az egyik szalagon anyám neve, a másikon ez: "Stuart Máriának". Egy jutalomjátékon kaphatta édesanyám ezt a szép, jószagú babérkoszorút.

Egy reggel, hálóingben bevonultam játszani az anyámhoz, aki a szalonban aludt egy széles dívánon. Vöröspecsenyét és csípi-csókát játszottunk, amikor belépett Zsófi néném. Zsófi néném nagyon magas, szigorú öreg hölgy volt, mint Dickens Betti nénije. Ő vezette a háztartásunkat. Odament a falhoz és energikus mozdulattal kitépett a koszorúból két babérlevelet.

- Mit csinál, Zsófi néném?! - kérdezte meglepetve anyám. - Minek magának ez a babérlevél?!

- A krumpliba! Ízesítőnek! Ma péntek, krumpli lesz! Amióta megkaptad ezt a koszorút, több, mint két esztendeje már, mindig ebből tépem ki a konyhára szükséges babérlevelet!

Ránéztem a koszorúra. Néhol látszott a csupasz drótja.

- Óh, hát ezért ilyen vedlett, szegény koszorú! - mondta az anyám. - Mint egy bunda, amit kikezdett a moly!

- Ezért! - vallotta be keményen Zsófi néném. - Haragszol?!

Anyám mosolygott:

- Dehogy haragszom! - mondta vídáman. - Inkább örülök, hogy olyan dicsőséget szereztem, amit meg lehet enni!...



A TECHNIKA DIADALA

Nálunk is sok autón van rádió. De Amerikában mindeniken van. A taxikon is. Az amerikai nép gazdag és mohó. Halmozza az élvezeteket. Az úrvezető, mialatt vezet, szivarozik, újságot olvas és a rádiót hallgatja.

Ez a kis magyarázat talán kell az alábbi történethez.

A mult év tavaszán, amikor Amerikában voltam, egy vasárnap kirándultam Connecticutba. Természetesen autón. A kocsink egy benzinkútnál megállt olajat felvenni. Egy másik autó, egy nagy, vörös, nyitott Buick közvetlen utánunk érkezett a benzinitató amerikai csárdához.

Utasai kiszálltak és mialatt a benzines-ember itatta a Buickot, autójuk rádiójának zenéjére táncolni kezdtek az olajkút körül. Vídám fiatalok voltak, valószínűleg gazdag diákok. Két hosszúlábú, sportinges, fehérnadrágos fiú és három, ugyancsak hosszúlábú, sportnak öltözött izmos leány. Táncoltak és kacagtak. A harmadik lány, akinek nem jutott partner, egyedül dzsiggelt.

Mi készen lettünk és továbbindultunk. Elbúcsúztam magamban a táncoló társaságtól. Valószínűleg sohasem fogom látni őket. Amerika nagy és tömérdek benne a benzinkút.

Sebesen mentünk, jóval százon fölüli tempóban. El is ütöttünk ebben a száguldásban egy kis madarat, összetört testének nedves nyoma ott maradt a szélvédő üvegén.

De akárhogyan repültünk, a fiatalok kocsija mégis utólért. Szédítő rágondolni, hogy ők milyen sebességgel mehettek. A széles aszfaltos úton ránkdudáltak hátulról, aztán elsuhantak mellettünk, szinte meg-megcsapott a gyorsaságuk szele. Valami vörös villanást láttunk és egyetlen vídám, zenei hangot hallottunk a rádiójuk muzsikájából. A következő pillanatban már nem voltak sehol.

Aztán később mégis láttam őket, most már bizonyos, hogy utoljára az életben.

Vagy tíz mérföldet mehettünk, amikor a vezetőnk hirtelen lestoppolt. Katasztrófa! Már három másik autó állt az országúton, ahogy csődület támad minden szerencsétlenség körül.

Az út kanyarodójában, a sosszé melletti árokban ott hevert fölfordulva a vörös Buick. Illetőleg csak a roncsai. Ha ilyen sebesség közben ér egy automobilt valami baj, az mindig tragédiát jelent. Ez is az volt. Tökéletes tragédia. Az összetört, füstölgő romok közt ott hevert az öt vidám táncos fiatal, véres teste. Kettő közülük haldokolt, hárman már halottak voltak.

A kocsi bukfencet vethetett a levegőben. Föl volt fordulva, szétzúzódott tökéletesen, tartályából folyt a benzin és összekeveredett a vérrel. De a volán mellett az a kis rész, ahol a rádiószerkezet volt elhelyezve, véletlenül épen maradt. És a rádiót nem zavarta a katasztrófa. Mintha a technika kinevetné az életet, a haldoklók és halottak véres testei fölött vígan, szinte csúfolódón szólt a négeres ütemű, sikongató, divatos amerikai táncmuzsika.



"HÁNY ÓRA VAN FIAM?!..."

U. úr már felnőtt ember, előkelő rangja van az egyik minisztérium státusában. De tizenöt évvel ezelőtt még kisdiák volt, azt hiszem, Debrecenben járt iskolába. Akkor történt, hogy kapott ajándékba egy tula-ezüstből készült zsebórát az édesapjától, aki református pap volt a városban, vagy talán csak a megyében.

Lánca nem volt az órának, csak rojtja, szép piros selyemből. A fiú nagyon büszke volt a tulajdonára, minden pillanatban megnézte, hogy mennyi az idő? Így érkezett el a nyár, amikor is az óra által okozott boldogsághoz új gyönyörűség társult. A tiszteletes úr fölhozta a fiát a pesti vásárra. Hadd lásson egy kis világot a gyerek, nem járt még túl Hajdu megye határain.

Kimentek a kiállításra, azt hiszem, ott volt akkor is, ahol mostan van. Sodródtak a tömegben, néha megálltak, nézelődtek. Az apa élénken magyarázgatott gyermekének. Pedig ő sem volt pesti ember, sőt nagyon is lerítt bajszos, kedves arcáról, egész magatartásáról az ártatlan, barátságos és becsületes vidék.

Séta közben véletlenül ráesett a fia tula-órájának piros bojtjára a tiszteletes úr pillantása. Gondolt egy merészet és amíg a gyerek a pavillonok kirakatait bámulta, óvatosan kihúzta piros bojtjánál fogva a lajbizsebből az órát és elsüllyesztette a saját zsebében.

Várt néhány percig, aztán ravaszul megkérdezte:

- Hány óra van, Sanyi?!

A kisdiák udvariasan a mellényéhez nyult, de persze nem volt sehol, sem bojt, sem óra. Ijedten végigkaparászta az összes zsebeit, megtapogatta magát, még a földet is megnézte köröskörül. Semmi eredmény. Torkát szorongatta a sírás, mert szörnyű fájdalom az ilyesmi. Majd kétségbeesett hangon jelentette ki:

- Ellopták, apa, az órámat!

A tiszteletes úr hümmögött, rosszalóan csóválta a fejét. És szép, cifra, bölcseségtől súlyos prédikációt tartott a gyereknek. Elmagyarázta, hogy mindenkinek úgy kell vigyázni a tárgyaira, mint a jó pásztornak a báránykáira. Különösképpen az olyan nagyvárosban kell vigyázni, mint Budapest, mert a világ hivalkodó nagyvárosai mind teli vannak bűnnel. Veszélyes az efféle csődületben olyan csábító dolgokat lógatni figyelmetlenül, mint a piros bojt.

A gyerek egyre bánatosabban hallgatta az apja zengzetes korholását, végül két nagy, sós könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

Ekkor a tiszteletes úr úgy vélte, hogy elég lesz a leckéből, vigasztaló barackot nyomott a fia fejebúbjára és barátságos zenére fordítva hangját, így szólott:

- Ne sírj Sanyi! Én vettem el az órádat! Csak meg akartalak tanítani rá, hogy az embernek vigyázni kell! Nagyon vigyázni!

Azzal belényult a zsebébe, hogy visszaadja az órát. De annak már hült helye volt. Egész komolyan ellopta rögtön egy jószemű tolvaj, aki láthatta a jelenetet, talán még hallgatott is néhány mondatot abból a nevelésügyi előadásból, amelyet a tiszteletes úr tartott okulás végett a gyermekének.



A TELT KEBEL

Az idő, amelyben élünk, nagyon komor. Hogy kissé megvigasztalódjam, egy estét azzal töltöttem, hogy nagyon régi, képes folyóiratokat nézegetve, visszamenekültem a messzi multba. Lassankint rájöttem, hogy az emberek sorsa és szenvedélye alapjában nem változott. Bár a régi nők egészen másfélék voltak, mint a mostani nők. Nemcsak a ruha volt másféle, amit viseltek. Ez természetes. Éva anyánk is bizonyosan változtatgatta a fügefaleveleit. Más volt a testük is, egészen más. Átlagban és darabonkint, körülbelül húsz kilóval voltak nehezebbek a mostani hölgyeknél. A mai nők úgy próbálnak tetszeni, hogy laposak, a régiek azzal szédítettek, hogy gömbölyűek.

Nézem a lapok hirdetési rovatát, amely sokkal nyersebb őszinteséggel mutatja a törekvéseket, mint a szövegi rész és csóválom a fejemet: "millen idők! millen idők!"

Egy képen kacér hölgyet látok, amint fürdődresszbe öltözve, a strand homokján keresztül a víz felé halad. Klott fürdőbugyija térden alul ér, a derekának ujja van. De ez mind semmi. A hölgy harisnyában, sőt könyökön felül érő kesztyűben megy fürdeni, a fején széleskarimájú florentin-kalap és ezenkívül még csipkenapernyővel is védi az arcát.

Úgy látszik, mégsem a mezítelenségben van a pornográfia. Mert egy modern strandkép nem háborgatja föl a nyugalmamat, holott a fürdő nők ma csak egy pici nadrágot viselnek és a mellükön két kis sapkát. Ezt a régi, florentinkalapos, nyakig felöltözött figurát pedig úgy néztem, hogy az orromon szinte diákpattanások rügyeztek ki az izgalomtól. Miért volt az alak pikáns? Akármi legyek, ha nem a gömbölyűsége miatt. Vajjon, mi lesz, ha a nők újra rájönnek a kerek idomok ősi vonzerejére?

A kép különben fürdőszobareklám volt. Nem is értettem a szomszédságban azokat a kozmetikai hirdetéseket, amelyek védő kenőcsöket és folyadékokat ajánlanak, a nap ellen. "A liliom kenőcs megvédi hófehér bőrét a nyáron át is." - "Nem kap szeplőt, nem barnul le, ha Daisy krémmel keni be magát fürdés előtt!..."

Hol az ördögben volt ezeken a harisnyában strandoló nőkön megbarnulható bőr? Talán a nyakuk? Úristen! Micsoda változás! Ma egy csomó nő télen is kvarcol, hogy barna legyen. Nyáron pedig olajjal bekenve sütteti magát az egész hölgyvilág abban a nemes versenyben, hogy ki tud feketébbre égni?! Úgy látszik, hogy a gömbölyű idomokkal együtt a hófehér bőr is megszűnt asszonyi ideál lenni.

Nézem tovább a hirdetéseket. Egy pillantást vetek a sarkigérő hajú asszonyra, aki így kezdi: "Én Csillag Anna..." Elolvasom egy berlini vegyészeti cég hirdetésének szövegét, amely csábítóan ígéri, hogy keleti erőtápporának szedése néhány hét alatt, legalább harminc font súlygyarapodást "garantál"... Egy másik hirdetésen élveteg arcú, odaliszkszerű nő fényképe van, akinek mellét csupán fátyol födi. A kép alatt ez a szöveg: "akar ilyen telt kebleket? Ha akar, vegyen egy doboz dr. Ketter-féle orientális labdacsot és rövid időn belül teljesedik a vágya!..."

Vigyorgok magamban, ha arra gondolok, mekkorát sikoltana ijedtében korunk bármelyik divatos hölgye, ha ráparancsolnának, hogy szedje ezeket az orientális labdacsokat, vagy a keleti erőport... Pedig... pedig... néhány apró jelből úgy érzem, hogy a nők egy lépéssel tovább mentek a soványság kultuszában, mint ahogyan hasznos lett volna. És az ilyesminek mindig megvan a reakciója.

Nem láthatok belé a nők lelkébe, de a férfiakat ismerem. És ilyeneket hallok barátaimtól: "nekem nappal az elegáns, sovány nők tetszenek, de bevallom, hogy mindig molettekről szoktam álmodni!" ... "ha vacsorázni megyek Csibivel, vagy színházba viszem, büszke vagyok rá, hogy olyan szép vékony, mint egy cérnaszál, de amikor hazafelé baktatunk, bizony nem bánnám, ha éjszakára egy kicsit meghízna!"

Ezek a sóhajtások nem fakadnak frivol vágyakból, magyarázatuk a legmélyebb, férfias ösztön. És könnyen lehet, hogy majd a háború után, amikor az embereknek be kell hozni a faj érdekében a kiesést, újra vissza fog térni a telt idomok divatja.



MIT SZÁLLÍT A MÁV?

A finom, csipkés elsőosztályú kupéban öten utaztak. Öt férfi. Külsőre egyforma fajtájú egyének, de ki tudja, hogy mi lakik belül az emberekben? Ketten diskuráltak, kettő újságot olvasott, egy csöndesen szivarozva nézte az ablakon át a tájat.

Bejött a fülkébe a kalauz, megvizsgálni a jegyeket. Szép, tiszta, rózsapiros férfi volt, az a bizonyos nyugodt magyar, aki olyan erős, hogy sohasem jön ki a sodrából. Jegygyűrű volt az ujján. Takaros felesége lehet a rózsapiros kalauznak, bizonyosan egy kis hozományt is kapott, a nyugdíjas állásra való tekintettel. Micsoda rend lehet a házatáján, mekkora gonddal lehet megstoppolva a fehérneműje, hogy szerethetik és becsülhetik odahaza! És ő is mennyire becsülheti saját magát, mintha skatulyából vették volna ki, nincs a köpenyegén egy pehely.

Bejön, udvariasan szalutál. A két diskuráló úr egyszerre mondja, hogy "szabadjegy". A kalauz elhiszi, amit mondanak, rájuk mosolyog. Kétségtelenül jól ismeri őket. Rengeteget utazhatnak ezek az ő vonalán.

A harmadik úr a sarokban, szintén azt mondja, hogy "szabadjegy". De a hangja egy árnyalattal agresszívebben cseng a szükségesnél. Van benne dölyf, türelmetlenség és gorombaság is, mintha ezt mondaná: "Nem látja, maga szamár, hogy újságot olvasok!? Hagyjon békén!" A szép, piros, ideális kalauz azonban, talán éppen a hang miatt, egészen odafordult az utashoz és szelíden mondotta:

- Szabadna kérném felmutatni?!

Végre is joga, sőt kötelessége volt megnézni a jegyet, azonkívül rendkívül udvarias modorban tette a felszólítást. Az úriember mégis úgy viselkedett, mintha szemtelenül zavarnák valami lappáliával. Idegesen nyulkált a zsebe felé és mivel nem találta rögtön, amit keresett, most már egészen ingerült gorombasággal vetette oda a "közeg"-nek:

- Mondtam már, hogy szabadjegy!

A kalauz azonban nem ijedt meg. Megismételte a felhívást, változatlan nyájassággal. Nyugodtan állt, várt, rózsapiros arcán nem látszott semmi indulat.

Az úr erre tovább keresgélt. Kezdett az ügy kínossá válni. Hátha otthon felejtette a szabadjegyet? Vagy nincs is szabadjegye? Csúnya dolog, amikor az ilyesmi kiderül egy talpig kockás, fényes cipőjű gentlemanről, aki az első osztályban ül.

De nem. Végre megtalálta a jegyet, átnyujtotta és mialatt a kalauz vizsgálta a fényképet, azon a módon, ahogy útitársakat szoktunk megszólítani, ezt mondta elég hangosan, nem is a szomszédjának, hanem általában az egész kupénak:

- Nem értem, hogy ez a marha mért nem hitte el nekem, hogy szabadjegyem van!?

A goromba mondatnak kettős célja volt. Az úriember részben helyre akarta állítani vele, a fülke előtt, megtépett méltóságát, részint a kalauzt akarta megbüntetni a "marhá"-val.

De most a kalauzon volt a sor. Mindenki ránézett. Mit fog csinálni? Lenyeli a sértést? Mit tegyen a szegény "közeg"? Oly veszedelmes dolog kikezdeni egy dölyfös úrral, aki valami jogcímen szabadjegyet "élvez". Vagy elégtételt próbál szerezni magának és a hivatalának? Tesz legalább egy megjegyzést? Megemlíti, hogy ő csak a kötelességét teljesítette? Jegygyűrűje van, felnőtt férfi, bajuszában néhány ezüst szál csillog. Ahogyan kék egyenruhájának tisztaságára vigyáz, bizonyosan kényes emberi méltóságára is.

A kalauz érezhette, hogy várnak valamit tőle. Becsukta a jegyet és mialatt visszaadta, derűsen végignézett a goromba úron. Nyugodtan, udvariasan, szinte kedvesen mondta, mint egy kitűnően iskolázott tisztviselő, aki fölvilágosítással szolgál, valami hivatalos dologban:

- A MÁV kérem, nem alkalmaz marhákat. Legföljebb szállít!

Ezután barátságosan szalutált és nyugodtan kiment a fülkéből, csöndes illedelemmel behúzva maga után a perron ajtaját.

A kupéban csönd volt, a szivarozó utas elvigyorodott, a két diskuráló úr szemén is látszott, hogy nagyon szeretnének nevetni. A goromba úr karját keresztbe fonva mellén, komoran ült a sarokban. Füle lassan pirosodni kezdett a belső haragtól és szégyentől. A falhoz kenték! Úgy elveszítette a csatáját, hogy jobban nem is lehet. A kalauz legyőzte és íme, a pofákon látja, hogy a világ helyesel hozzá. Egy darabig ült, néma gyűlölettel nézte az útitársait. Talán szeretett volna belé is kötni valamelyikbe. Aztán inkább kiment a perronra sétálni. Majd bejött, levette a hálóból a táskáját és átköltözött köszönés nélkül egy másik fülkébe.



LIN YUTANG

Lin Yutang kínai író, de művei minden nyelvre le vannak fordítva. Kétezeroldalas regényei bestsellerek Amerikában és kedvencei az európai közönségnek is. Nekem nincs erőm hozzá, hogy ilyen vastag regényeket végigolvassak. De sokszor megesett, hogy belélapoztam egyik-másik kötetébe. És majdnem mindig, önmagában is megálló, bájos, kínai panorámára akadtam.

Például: "Tömjén tizenhatéves leány volt, fekete hajába magnolia-virág volt tűzve, rózsaszín kabátkát és lila selyem nadrágocskát viselt." Ez a lila selyem nadrágos leányka egy kínai gyógyszerkereskedő cselédje. Tömjénnek hívják! Az ember elmerenghet rajta, hogy a kínai fantázia milyen gyönyörű neveket ad a nőknek. "Csillagsugár", "Korall", "Brokát", "Csók", "Kékfény", "Esthajnal", "Édestej". Ilyenek a lányok keresztnevei. Ez nemcsak szép, hanem talán fontos is. E nevek hangzása mindenesetre fölemeli a porból a szerelmet. Az udvarló ezt mondja ideáljának: Csókom, Brokátom, Csillagsugaram! Vagy kicsinyitőnek, Édestej helyett, csak ennyit: "Tejecském!"

Szép lehetett a régi Kína, bölcs álmodásának idején. Szokásai közt sok volt, amely ragyogott a Kelet okosságától.

Lin Yutang rengeteget magyaráz meg közülök. Amelyet itt megpróbálok elmondani, szintén valamelyik művében olvastam:

Ez a szokástörvény nem kisebb dolgot mond ki, mint azt, hogy az apa viselheti a fia megszerzett címét és rangját, a fiúnak ellenben nincs semmi köze az apja méltóságához. Az örökösödés sora meg volt fordítva a Kék Sárkány birodalmában. Mert a gyakorlatban ez a szabály ilyenforma dolgot jelentett: ha egy szegény öszvérhajcsárnak, vagy valami más, legalsóbb kasztból való kulinak a fia a tehetsége révén karriert csinált, mandarin lett és kristálygombot kapott, az apja vele együtt méltóságos, vagy kegyelmes úrrá lépett elő. Viszont a mandarin fia nem örökölte az apja rangját. A kínai jog szerint a legalsó kasztban kezdte és a saját erejéből kellett felküzdenie magát.

Ez a törvény vagy jogszokás a mi szemünkben roppant groteszknek tűnik fel, pedig nemcsak szociális igazság, hanem rendkívüli bölcseség nyilatkozik meg benne. Hiszen az apának kétségtelen érdeme van abban, ha a gyermek, akit nemzett, tehetséges. Sőt nemcsak ebben van érdeme. Ő nevelte a gyermeket, fogékony lelkébe ő ültette belé azokat az erkölcsi elveket, amelyek naggyá tesznek valakit. Ő tanította, ő ébresztette föl érdeklődését. És ha a gyerek megkapja a kristálygombot, csak jogos, hogy ennek a jelvénynek a fénye a szülőt is besugározza!

A gyermek pedig, aki egy mandarin fiának született és a bölcsőben fekszik, miért örökölje apjának rangját? Még nem bizonyított be semmit a tehetségéből. Dolgozzon tehát. Kezdje életét lent, egy sorban a kulik fiaival, így mondta ki a szentenciát a bíborban született gyermekekre a kínai jog.

Persze, ez régen volt. A kínai béke idejében, - mily furcsa - a császárok uralkodása alatt. Azóta sok minden átalakult a Mennyei Birodalomban. Földjére gyári korom és nyugtalanság szállt. A régi, kézzel csinált, finom rizspapír helyett, amelyekre tussal írták a törvényeket, most gyári rongypapírra nyomtatnak. Könnyen lehet, hogy a civilizációval együtt az örökösödési szokás is megváltozott Kínában.



EGY KOSÁR SZAPPAN

1940 őszének közepefelé, még jó meleg időben egy dunaparti kávéház terraszán üldögéltem és újságot olvastam. Egyszerre csak árnyék vetődött asztalomra. Felnéztem: egy sovány, öreg, feketeruhás, kicsike asszony állott előttem. Egy "koldusnéni", vagy micsoda. Kalapja volt, de rongyos volt, a lábán ferdére taposott gombos férficipő. Gyászruhát viselt, tollas gyász-kalapot, aminek a lyukain keresztül látszott borzas, ősz haja. Kicsit züllött volt, mintha egy valaha tiszteletreméltó öreg hölgy, aki éppen temetésen volt, évekig tartó bújkálás, koplalás, ázás-fázás, kazlakban alvás után menekült volna ide az őszi napfényben úszó Dunapartra.

Koldus! A nadrágzsebembe nyúltam aprópénzért, de a nénike mielőtt alamizsnát adhattam volna, alázatosan és nagyon rossz magyarsággal ezt a két szót ejtette ki:

- Szappan árulok!

Nyögött egyet az erőlködéstől és máris elém tette a kerek márványasztalra viaszkosvászon szatyrát. A szatyor már az asztalon volt, de észrevettem, hogy a nénike válla azért ferde maradt. Szegénykének a jobb karját úgy meghúzta a nehéz teher, hogy rajtamaradt a jegy, mint egy rabszolga-bélyeg.

Szappan? Miért ne vegyek tőle egy darab szappant? Miért sértsem meg az egyenes alamizsnával? Végre is kalapot visel, hátha pislog benne valami haldokló önérzet, az ég tudja, micsoda szerencsétlenség hulláma vetette elém.

Még azt is engedelmesen tűrtem, hogy érvényesítse rajtam kereskedői ügybuzgalmát. Magyarázgatta a szappanait, hogy ez tojásból van, ez jól habzik, ez szagos, ez "Gyógyít a bőr!" Közben öreg, csirke szeme nyugtalanul pislogott köröskörül, mintha félne valamitől. Holott ennek a dolognak két éve van már. Akkor még semmiféle rendelet nem korlátozta a szappan forgalmát, nyugodtan kereskedhettünk. Csak később jutott eszembe, hogy a néni bizonyosan a pincérektől félt, a szigorú pincérektől, akik még szigorúbb főnöki utasításra kötelesek távoltartani a finom kávéházak terraszaitól az ilyen mozgó kereskedőket. Óh, szegény néni! Hogy lihegett, hogy dobogott a szíve, hány kávéházból kergethették ki már a rakományával együtt! Hogy reszkethetett, hogy most is lecsap reá a végzet, mielőtt nyélbeüti a vásárt.

Mit csűrjem-csavarjam sokat a dolgot? Megvettem a néni egész kollekcióját. Mind a huszonkét szappant. Minek cipelje tovább a nehéz szatyrot? Úgy dobogott a szíve, úgy lihegett, a szuszogásától mozgott a papírszalvéta az asztalon. Amikor kezébe adtam üzletének vételárát, éreztem, hogy kérges keze van a finom kis vénasszonynak, mint aki fát vág, vagy súrol, mi mindent dolgozhat még a nénike, azonkívül, hogy szappankereskedő.

Illetőleg már nem is volt az. Foglalkozása megszűnt, boltját eladta. Látszott rajta, hogy meg van rendülve a nagyszabású üzlettől. Lehet, hogy bolondnak tartott. De azért szépen megáldott öreg szemével, majd elsietett az üres szatyorral, háta görbe volt, válla ferde, nem nyomhatott többet a nénike úgy, ahogy volt, kalapostól, kendőstől, táskástól, cipőstől együtt, negyven kilónál.

Ott maradt asztalomon az áru. A pincérek vigyorogva néztek. Egy szappant azonnal adtam a trafikoskisasszonynak, egyet az újságosgyereknek. A többit becsomagoltattam és hazavittem.

Közel két évig dagasztotta keblem az a büszke érzés, hogy "készletem" van valamiből. Sajátságos hangulat az olyan ember részére, akinek soha semmiből nem volt semmiféle készlete. A szappankorlátozás életbeléptetésekor még megvolt majdnem a fele vagyonom. Sőt még ma is van abból a rakományból vagy három darab. Néhány nap előtt, éppen a borbély volt nálam, amikor friss szappant vettem elő a szekrényből.

"Szép, nagy szappan! Ilyent ma már nemigen csinálnak! Szabad megnézni?!" - mondta a borbély a szakértő kíváncsiságával.

Megnézte, megszagolta, megmérte a tenyerében a súlyát. Megkérdezte, hogy mennyiért vettem? Megmondtam. Olcsónak találta. Most legalább háromszor annyiba kerülne.

A bőr majd lejött a képemről a szégyentől. Jót akartam cselekedni és íme, kiderült, hogy vagy harminc pengőt kerestem a gyászruhás, görbehátú, ferdevállú, kopott kis nénikén, akinek két éve, ősszel megvásároltam az egész árukészletét.



MESE A KONFLISRÓL

A korlátozott taxiforgalom eszembe juttatja azt a régi, lassútempójú, boldog világot, amikor még konflison és fiákkeren közlekedett a pesti ember.

A gumikerekű fiákkert már sokszor megénekelték, különösen a Stefánia-úti kocsikázóval kapcsolatban. A szerény konflisról azonban eléggé elfelejtkeztünk. Holott most be jó volna, ha lenne belőle néhány. Ez az az eset, amikor visszasírjuk a multat.

Az egyfogatúnak két alakja volt. A "nyitott" és a "csukott". A furcsább, a kedvesebb, a fontosabb a csukott volt. Micsoda sarakon, esőkön, havakon döcögött keresztül! Ma is emlékszem, hogy gőzölgött a sovány konflisló teste, amikor a téli standon a kocsis levette róla a pokrócot.

Sajátságos szag volt a csukott konflisban. Penész-, bőr-, megkeseredett dohányszag, mint a szellőzetlen kávéházakban. A kocsi ablakán kék függöny volt, amelyet egy kis bojtnál fogva le lehetett húzni. "A nap ellen védek!" - mondta hangosan a függöny. De közben huncutul kacsintott és ezt mondta: "A szerelmesek kedvéért vagyok!"

Akik már éltek a konflis-világban, bizonyára sokszor láttak befüggönyözött ablakú egyfogatút kocogni az utcán. Ránéztünk és mosolyogtunk. Még az irígyek is mosolyogtak. Mert nagyon regényes látvány volt ez a kékfüggönyös, döcögő titok.

Ebbe a függönydologba kapcsolódik a mesém.

Gimnazista koromban, a tánciskolában, beleszerettem egy lányba, aki szintén gimnazista volt. A nevére már nem emlékszem, de azt soha nem fogom elfelejteni, hogy a mutatóujja mindig tintás volt és hogy az arcán sok apró, kedves lencse volt, ez a kis hiba rendkívül elevenné és viccessé tette őt.

A lányt nevelőnő kísérte a tánciskolába. Megvárta, hazakísérte. Nem tudtunk sehol és sehogy egyedül maradni. Pedig tíz évet adtam volna az életemből egy negyedórai kettős magányért. Bár nem is tudtam volna mit kezdeni azzal a bizonyos magánnyal. Dehát az ilyen csekélység nem befolyásolja a gimnazisták vágyait.

Addig törtem a fejem, amíg eszembe jutott a konflis, ablakán a kék függönnyel. Mind a ketten a Lipót-körúton laktunk. Én a református gimnáziumba jártam, a Lónyay-utcába. Ideálom a Deák-tér sarkán szállt le a villamosról, ott kellett lenni valahol az iskolájának.

Már nem tudom, hogy csináltam, de valahogy sikerült rábeszélnem, hogy hagyja abba a villamost, elviszem én az iskolába és haza is hozom kocsin, mert nagyon gazdag vagyok, eddig is csak miatta váltottam villamosbérletet, hogy láthassam.

Holott természetesen nem voltam gazdag. A legádázabb furfanggal teremtettem elő a konflisköltséget. Eladtam az iskolakönyvemet, a cirklimet, a fényképezőgépemet, elsikkasztottam a tánctandíjat. Egyszer azt hazudtam otthon, hogy fáj a fogam. Kaptam öt koronát, hogy húzassam ki. Az öt koronát eltettem, viszont egy egészséges fogamat kihúzattam Budán, az Irgalmas barátoknál, akik ingyenes ambulanciát tartottak. Hiába, ezt meg muszáj volt csinálni, mert meg kellett mutatni nagyanyámnak a kihúzott fogat... Mint látni méltóztatnak, elég korán megismertem azt a gyönyörteli gondot, amikor a férfi erején felül költ a nőre!

Szóval hát beleültünk a konflisba. Megfogtam a kis bojtot, lehúztam a függönyt.

- Mit csinál? - kérdezte kacéran és kíváncsian az ideálom.

- Lehúzom a függönyt!

- Miért?!

- Így szokás! - hazudtam maflán. És ijedten meredtem magam elé. A szívem vadul dobogott, mintha halálos veszedelemben lennék.

Bizonyosan sokan látták a mi befüggönyözött konflisunkat a Deák-tér és a Lipót-körút között haladni. És ki tudja, mit gondoltak, akik ránéztek, hogy mi folyik benne?!...

Pedig soha nem történt benne semmi. Reszketve ültünk egymás mellett, mint két porció tüzes kocsonya. Az alkalmat zseniálisan megteremtettem, de nem tudtam mit kezdeni vele. Pedig, ha sejtelmem nem csal, a szerelmemen nem múlt volna az ügy. A kislányok sokkal érettebbek és merészebbek a kisfiúknál. Én voltam gyáva, ügyetlen, hülye. Megőrültem a lencséiért és nem csókoltam meg, nem mertem tintás kezét sem megsímogatni. Mindössze annyi történt, hogy egyszer lekönyörögtem a fejéről fekete diáksapkáját és megszagoltam a haját. Sajátságos, meleg, fülledt dió-, gyanta-, kaucsukszaga volt. Számomra ez fogja jelenteni örökké az ifjúság illatát.

A Váci-körútról a Lipót-körútra fordulva, felhúztam a függönyt az ablakon.

A Csáky-utca sarkán megálltunk. Ott szállt ki a kocsiból, minden ok nélkül pirosan és ziláltan a lány. Onnan gyalog ment tovább, mert nem akart konflison érkezni a kapujuk elé.

Az egész históriában az a legbosszantóbb, hogy mihelyt egyedül maradtam, rögtön megjött a bátorságom, sőt még az ötlet is az eszembe jutott, ahogy neki lehetett volna fogni... Azt hiszem, egy kicsit rövid volt az út a Deák-tér sarkától a Csáky-utca sarkáig. Ha az ideálom véletlenül messzebb lakik, mondjuk Budán, a Zsigmond-utcában, talán meg tudtam volna, hogy milyen íze van édes, apró lencséinek...



A TUDÓS, A KAKAS ÉS AZ ALTATÓ

A tudós vikenden volt falun. Nagyon jól érezte magát, valósággal újjászületett a friss levegőtől. De annyira nem született újjá, hogy minden városi rossz szokását huszonnégy óra alatt levetkezhette volna. Például altatót vett be, amikor lefeküdt, éjfél körül, aránylag korán, a pesti életrendjéhez képest.

Bevette az altatót, a fodormentától szagos párnára hajtotta a fejét és édesdeden elaludt, orrában a viaszgyertya illatával, amely az elfújt kanóctól származott.

Aludt, hortyogott, szuszogott. Hajnali háromkor azonban furcsa lárma verte föl az álma legközepéből.

A tudós csatába képzelte magát álmában, trombitaharsogást hallott, pedig csak egy kakas kukorékolt az ablaka alatt.

A kukorékolás az első pillanatban romantikus volt, aztán, mert nem akart megszűnni, bosszantóvá lett.

A behajtott zsalugáteren keresztül a szürkület bájos fénye szűrődött és balzsamos levegő áradt. Viszont a kakas hangja szerfölött útálatossá tette a falusi hajnalt.

A tudós felült az ágyban. A feje fájni kezdett. Haragudott és tépelődött. Mit kell itt tenni?

Fölkelt, lábát a papucsba dugta és bokáig érő, bojtosnyakú hálóingében az ablakhoz lépett, kinyitotta a zsalut, kihajolt, hogy megnézze a lárma forrását.

A szoba a magasföldszinten volt. És lent a földön, pontosan az ablak alatt egy piros taréjú, bronznyakú, zöldfarkú kakas állt és kukorékolt.

"Rostand madara! Most üdvözli a fölkelő napot!" - gondolta a tudós tárgyilagosan. De ezzel csöppet sem csillapodott neheztelése.

- Hess! - kiáltott le az ablakból. A kakas nem mozdult. Beszélni kezdett a madárhoz. Önözte, tegezte, szidta, fenyegette, kérte, hogy hallgasson el. Mikor mindez nem használt, ledobta az ablakból Jean Giono legvastagabb kötetét, hogy fejbevágja vele.

A vitéz kakas azonban - nem hiába Franciaország címerállatja - egy lépéssel kikerülte a bombát és tovább kukorékolt.

A tudós a fületövét vakarta kétségbeesésében. Nem volt semmi falusi gyakorlata, hogy mit kell ilyenkor csinálni egy kakassal?

Először azt tervezte, hogy beteszi az ablakot, becsukja a zsalut, bevesz újra két pasztilla altatót, a dupla adag majd fejbevágja és elalszik, hiába ordít a büdös kakas.

Ekkor azonban pompás ötlet cikázott rajta keresztül. A homlokára ütött, diadalmasan gondolta:

- Miért vegyem én be az altatót? Miért fájduljon meg a fejem? Vegye be a kakas!

Sátáni mosollyal csavarta le a veronálos tubus nikkel kupakját, tenyerébe rázott egy pasztillát. Majd ismét az ablakhoz lépett:

- Pi-pi-pi-pi! - mondta csábítón és a kis, fehér gurigát lepottyantotta a földre.

A tudós jól számított. A kakas talán kukoricának nézte az apró, fehér dolgot, mert mohón utánakapott a csőrével és lenyelte.

Ezekután megrázta a taraját és tovább kukorékolt. De a dala percről-percre bizonytalanabb lett, halkabb, majd egészen elhalt. A méreg hatni kezdett. Rostand madara néhány tántorgó lépést tett, majd végigesett a földön, mintha szivszélhűdést kapott volna.

A tudós kaján örömmel nézte a földön heverő, kinyílt szárnyú madarat. "Most már nem fog kukorékolni, hortyogni pedig remélem nem is szokott!" - gondolta győzelmesen. Újra lefeküdt, térde közé fogta a pikétakarót és abban a büszke diadalérzésben aludt el, hogy városi-tudós eszével is megtudta oldani az elébe táruló falusi problémát.



ŐNAGYSÁGA ÉLETKORA

Társaságomban egy pesti szépasszony életkoráról vitatkoztak. A. azt állította, hogy negyven is elmúlt már. B. harmincasnak véleményezte. C. föl volt háborodva e rosszmájúság miatt. Látta a hölgyet egy este valamelyik bárban táncolni. Szerinte legföljebb huszonnyolcéves.

Csöndesen szivarozgatva, arra gondoltam magamban, könnyen lehet, hogy mind a három barátomnak igaza van. Az asszonyok néha csudát tudnak csinálni az életükkel. Íme, így képzelem a dolgot:

Reggel, amikor a szóbanforgó hölgy fölébred az ágyában, gumifáslival a bokáján, zsíros éjjeli kenőccsel az arcán, a szobalány és a masszírozónő számára ötvenéves. Iszik egy kis gyümölcslevet. Megfürdik. Felölti fésülködőköpenyét. Lecsökken negyvenkilencre. A tükre elé ül, megcsinálja az arcát. Most már csak negyvenöt. Felöltözik, kimegy a délelőtti utcára, kis kalapja sikkesen a szemébe húzva. Sebesen jár, mintha rettentő sok, sürgős dolga lenne. Pedig nincs semmi dolga, csak azért ilyen fürge, hogy ne lehessen alaposan megnézni. Aki előtt elvillan, megzavarodik. Ilyenkor már nem lehet több esztendőre ítélni negyvennél.

Jön a könnyű ebéd, majd az üdítő ebédutáni álom és a második számú kozmetika, amelyben már több a részletekre menő, finom retus. Hat órakor megjelennek a nappali világosságban az alkony fátylai. Ez az alig észrevehető, füstszerű homály hatalmas szövetségese a hölgynek. Ahogy nő az alkonyi árnyék, egyre fiatalabb lesz. Lámpagyujtáskor már jó harmincas. Viruló teremtés lett belőle. Délelőtt még futott az emberek elől a korzón, mint egy félénk őzike. Félhétkor, a Gerbeaud egyik kis asztalánál flörtölve, már vakmerően belenéz a gavallérja arcába.

De íme, megérkezett az este, csillogó lámpafényeivel. A hölgy egész lénye, kedélye, bőrének anyaga, festékeinek színe, mind a lámpavilágossághoz van kombinálva. Egy tizenhétéves lány a reggeli tennisznél a legszebb, vagy az uszodában s estére Hamupipőkévé válik. A mi hölgyünk annál ragyogóbb, minél ragyogóbb körülötte a világ. Grandiózusan tud belépni a páholyba. Büszke vállával, mezítelen nyakával, kifestett arcával olyan, mint egy egyiptomi királynő. Bátorság látszik rajta, szépségének önérzete, észre sem vesszük a tudományt, amely ezt a szépséget fölépítette és összeragasztotta néhány tündöklő órára.

Holott nem a színház, vagy a vacsora a hölgy ifjúságának csúcspontja. Ez a csúcspont későbbre esik, a titokzatos éjszakába. A hölgy megjelenik egy finom kis bárban, amely oly puha, sötét, piros és illatos, hogy az ember alig érzi a földet a talpa alatt. Itt már nem is látjuk a hölgyet, csak sejtjük. Ami jelen van belőle, már nem is test, hanem valami művészi káprázat. Most már, ha akarjuk, valósággal leányka. Mily szemérmes, mily riadt, szinte sajnáljuk, hogy itt van ezen a bűnös helyen, ahol elrontják. A ravaszul elhelyezett lámpákból színes fények esnek rá. A hajára egy arany esik, a karjára, a ruhája selymére. Odasímul a táncosához, szinte elvész a karjában, alig látható, szép tündér a szerelmes vággyal teli sötétben, amelyet átsző a duruzsoló zene finom szálaival...

C. úr ebben a bárban találkozhatott a hölggyel. És azt hiszem, a vita alapja egyszerűen az volt, hogy a három barát, három különböző helyen, különböző időben látta a nőt. Tehát három különböző személyt láttak. Mert sokféle alakja van azoknak a szépasszonyoknak, akik nagymamának ébrednek reggel és éjszakára a saját unokájukká fiatalodnak.



VÁLÓOK

Sok évvel ezelőtt a telet egy tátrai fürdőn töltöttem. Alkalmi ismerőseim közt a hotelban volt egy házaspár. Illetőleg nem is házaspár, hanem háromszög. Férj, feleség, házibarát. Az ember nem láthat át a falon, de gyanakodtam, hogy a házibarátnak is sokféle joga volt a naponta négyszer öltöző, koplaló és sportoló és mégis molett, szőke asszonynál. Vannak ilyen gyászos esetek. A férj kopasz, szemüveges, porcellánfogú, gyámoltalan kis öreg volt, a házibarát úgy ragyogott az ifjúságtól, mint egy vadonatúj cilinder.

Történt egy reggel, hogy a szépasszony briliánsgyűrűje elveszett. A hölgy rettenetes ribilliót csinált. Maga elé rendelte a hoteldirektort, a portásokat, telefonáltatott a csendőrségre.

A gyanú az emeleti szobalányra irányult, aki piszeorrú, sovány kis nő volt. Krumplit kapáló, környékbeli parasztlányból fejlesztették ki bóbitás szobalánynak.

A háromszög szőke asszonya megesküdött rá, hogy más nem lophatta el a gyűrűt, csak ez a lány. Rámutatott, a szemébe mondta, hogy ő a tolvaj! A kis, pisze cseléd bőgött és tagadott, de ez nem segített rajta. A csendőrök azonnal magukkal vitték az őrszobára, amely a telep egyik villájában volt berendezve. Földszinti szoba volt, akik elmentek a villa előtt és benéztek az ablakán, látták, hogy a szobalány a priccsen ül, órákon át mozdulatlanul, szégyenében a két tenyerébe rejtve arcát.

Másnap délelőtt, séta után fölmentem a háromszögben szereplő házaspár szobájába. Nekik volt a legnaposabb balkonuk. A házibaráttal együtt rendesen én is náluk töltöttem az ebéd előtti időt.

Az asszonyon sínadrág volt, belenyúlt a zsebébe az öngyujtójáért. Hát a kis ezüst Dunhill gyujtóval együtt előhúzta a gyűrűjét is. Megvolt a gyűrű, nem lopta el a szobalány. Sűrűn megesik, hogy valamit rosszul keresnek. Az ember a zsebébe nyúl és nem talál meg egy tárgyat, ami pedig benne van. Ez a gyűrű is ott volt a hölgy sínadrágjának zippzáras zsebében, amikor rámutatott a pisze szobalányra és ezt mondta:

- Ez a tolvaj! Megesküszöm rá!

Mindnyájan boldogok voltunk. Még legkevésbbé az asszony. Bizonnyal természetesnek találta, hogy meglett a gyűrű. Elvárta a gondviseléstől, hogy szolgálatára legyen.

A kopasz kis férj arca sugárzott az örömtől:

- Hála Istennek! Szegény lányt, hogy megkínozták! Szuronyok közt vitték végig a telepen. Most elégtételt kap. Én adok neki ezer korona fájdalomdíjat. És te, mucuskám, pedig bocsánatot fogsz tőle kérni!

Az asszony fölemelte a kezét, figyelmesen nézte a napban szikrázó briliánskövet. Szinte oda sem figyelt arra, amit beszélnek, foghegyről felelte:

- Maga adhat neki pénzt, cicuskám. De én nem kérek tőle bocsánatot!

- De mucuskám! Olyan fájdalmat okoztál szegénynek! Úgy illene, hogy bocsánatot kérj!

A sínadrágos asszony hideg útálattal nézett a férjére:

- Ne adj nekem leckéket illemtanból, drágám. Ezüsttel tanultam enni!

A kopasz kis öreg rimánkodva pislogott a házibarátra:

- Segíts te is, Ottó! Mondd neki te is, hogy kérjen bocsánatot.

A brillantínos hajú, szvetteres, téli naptól barnára sült, szép, nyurga fiú csatlakozott a férjhez. De a hölgy megkötötte magát. Így szólt a lovagjához:

- Maga is szekíroz, mókuskám?! Érthetetlen alakok maguk! Miért akarják, hogy olyasmit csináljak, ami nekem zsenánt!

Végre is nem voltam a háromszög tagja. Kimentem a szobából az erkélyre, hogy ne lássam és ne halljam, hogyan intézik az ügyüket. A sarokba egy faragott, szögesvégű túristabot volt támasztva. Megfogtam, játszadoztam vele és arra gondoltam, micsoda kéj lenne ezzel a bottal huszonötöt sózni a sínadrágos hölgyre, ott, ahol a legmolettebb.

Bent a szobában egyre ingerültebb és hangosabb lett a hármas párbeszéd. Akármennyire nem figyeltem, kénytelen voltam hallani néhány mondattöredéket. Amennyire kivehettem, az asszony azt találta volna a legokosabbnak, hogy ne is mondják meg senkinek, hogy a gyűrű nem veszett el. Akkor legalább nem lesz az ügyből "színház". Hogy a szobalányt esetleg bezárják, azzal nem törődött. Álláspontja az volt, hogy "akassza föl magát a szobalány!"...

Két nagyon éles, hangos, ideges mondat után hirtelen csönd lett. Majd ajtócsukódást hallottam.

Egy kínos, néma perc után az asszony kijött hozzám a balkonra. Láttam, hogy arca zöld a dühtől a festék alatt. Méltatlankodva magyarázta:

- Képzelje el, mind a ketten itthagytak! Valamit mondtam, amire összenéztek és szó nélkül kimentek a szobából! Menjen utánuk, keresse meg ezeket az őrülteket!

Megtettem, amit a hölgy parancsolt. Mindkettőjüket a házibarát szobájában találtam. A fiú csomagolt, a férj éppen autóért telefonált, mert az esti gyorsig sem akartak várni.

Volt bennem annyi káröröm, hogy meg sem próbáltam békeangyalként fellépni. A két férfi megállapodott abban, hogy egyelőre "látni sem bírnák az asszonyt." A férj elővette a töltőtollát, megfogalmazta a búcsúlevelet, amelyet majd a recepcióban hagy a felesége címére. Ők már úton is lesznek, amikor lejön ebédelni és a portás átnyujtja.

Elég energikus levél volt. Így hangzott:

"Nekem elég volt belőled, Erna. Elutazom és Ottó is velem jön, mert ő is jóllakott a gonoszságoddal! - Lajos."

A válás néhány hónap múlva meg is történt, természetesen a férj hibájából. Általában iszonyodom az ilyen csúnya családi ügyektől. De ebben az esetben volt valami, ami jólesett. Az, hogy a háromszög két férfitagja ily emberi módon szolidáris volt a szobalány körül támadt afférban.



MARGITSZIGET

Valaki így szólt hozzám:

- Bár már szép idő lenne, amikor az ember sütkérezhet a Dunaparton vagy kimehet a Margitszigetre!...

Közbevágtam:

- Ami azt illeti, a Margitszigetre most is nyugodtan kimehet. Nincs olyan pocsék időjárás, amely tönkretehetné a hely varázsát!

Ez így is van! Tudom. Régi szakértője vagyok a Margitszigetnek. Éltem ott, amikor még Hamupipőke volt. És azóta is elég sokat laktam odakint, amióta föl van öltöztetve királykisasszonynak.

Sőt, egyszer egy teljes évig rab voltam a Margitszigeten. Közönséges rab, csak foglári engedelemmel jöhettem be a városba.

Ez úgy történt, hogy az inflációs évek elején nem volt sem állásom, sem lakásom. Kárpáti Aurél, aki akkor a Margitszigeten lakott, megsajnált és átmeneti szállás gyanánt, megkínált a díványával.

Később ő beköltözött a városba, én pedig kintmaradtam a szigeten. Borzasztó piciny szobám volt a Kisszálló földszintjén. Olyan kicsinyke, hogy nem is állt arányban azokkal a szigorú levelekkel, amelyekben fizetésre szólított föl az igazgatósági iroda.

Honnan fizettem volna? Nem értettem az inflációhoz. Nagyon elkeseredtem és már arra gondoltam, hogy föladom a küzdelmet. Egyszerű dolog. Egy reggel nem kelek föl és hanyattfekve, szép szelíden, éhenhalok az ágyban.

Ekkor azonban csoda történt. Atyai jóbarátom és földim, Dombora Árpád lett a Margitsziget vezérigazgatója. Egy nap váratlanul meglátogatott. És miután konstatálta, hogy minden vagyonom egy fogkefe és két foltozott puplining, szigorúan rámparancsolt, hogy azonnal öltözzem föl és menjek vele pikézni.

Innen kezdve, egy évig abból éltem, hogy minden áldott nap tíz parti pikét játszottam, gyöngéd és derék barátommal, ebéd után, a Nagyszálloda üveghalljában.

Dombora vigyázott rá, hogy mindig nyerjek. De arra is vigyázott, hogy ne nyerjek annyit, hogy független kapitalista váljék belőlem. És nem is pénzt kaptam, hanem csak cédulákat, amelyeket a partnerem kinevezett "Margitszigeti-értékjegyeknek". Ceruzájával néhány szót firkantott a cédulákra. Például ilyeneket: "Kétheti szobaszámlám ellenértéke." "Tíznapi ebédjog Stettnernél." "Három vacsora." "Húsz darab feketekávé." "Egy skatulya portorikó." "Tíz borotválkozás és egy hajnyírás."

Soha nem volt egy vasam sem. Ezekkel a cédulákkal fizettem a Margitszigeten, amelyeket azután a "vezér" mindenkitől beváltott.

Az volt a mániája, hogy nekem tilos kimenni a sziget területéről. És mivel ő volt az úr, érvényesítette is az akaratát. Körülbelül olyan volt a pozícióm, mint a kertészet szelíd őzének. Etettek, ápoltak, sőt kényeztettek. De gondolnom sem volt szabad a városra.

Így aztán módom volt alaposan megismerni a Margitszigetet. Ismerem esős éjszakára következő, gyémántcsöppektől ragyogó reggeleit, napsütését, rózsaszín alkonyait. A fák és virágok illatát. A madárcsicsergéssel teli hajnalokat. Az évszakait. A telet, amikor a fürdő, valami sajátságos, ködtől körülfogott és meleg párákkal telített bazilikává válik. A havas fákat, amelyek olyanok télen, mint a finom, fehér-fekete kínai tusrajzok. Az ősz piros színét, a nyár arany színét. Estéit, amikor zene szűrődik át a sötéten. Ismerem a vendégeit. A szerelmeseket, akik összebújnak a padokon. Az öreg házaspárokat, akik némán ülnek egymás mellett, pléddel a térdükön. Ismertem külön-külön a rigókat, megtudtam mondani, melyik fütyül előttem a bokorban. Éjszaka, ha elment valaki nyitott ablakom alatt, abból a halk zajból, hogy a kavics csikorgott, rendesen tudtam, hogy kicsoda volt? Lovas úr az irodából vagy Tóth II. János, az őrszemes rendőr!... Nem volt a Margitszigetnek olyan rejteke, formája, színe, íze, gyönyöre, amelyet ne láttam volna számtalanszor és ne éreztem volna minden megnyilatkozásában.

És mégis, soha, egy pillanatra nem úntam meg a börtönömet. Tudom, hogy a Margitszigetnek külön tündére van, veszélyes tündér, minél jobban ismerjük, annál jobban belészeretünk.

Egy esztendeig tartó, szigeti rabság után, amikor elragadott az ambíció és kiűzött az életbe, a hídra érve úgy megfájdult a szívem, mint egy fog. Hátranéztem és úgy éreztem, hogy az a néhány hold erdő és pázsit, amelytől megválok, talán többet ér az egész világnál. Ádám érezhetett ilyesmit, amikor vándorútjában, egy kopár domb tetejéről visszanézett az elhagyott Paradicsomra.



PISTA BÁCSI

A napokban látogatóban voltam egy balatonkörnyéki villában, amelyben valaha régen egy teljes nyarat töltöttem. Föltámadt bennem annak a nyárnak az emléke.

A villa magányos telken áll, elég messzi minden fürdőteleptől. Viharos éjszaka, ha a szél zúgatta körülötte a fák lombját, kísérteties hely volt. De különben is elátkozott kastélynak bizonyult a szép, emeletes villa, amelyben kilenc szoba volt, gondosan összeválogatott panziósoknak.

Mindennap történt valami baj a házban. Hol a száradni teregetett lepedőket lopták el a kertből, hol eltűnt a majorság fele, hol elromlott hirtelen, vacsora közben a villany, hol a vízvezetékcsap dugult el, hol a cserép hullt le a tetőről, hol a kéményből csapott le a füst, hogy megtelt a konyha korommal. Nem lehetett volna élni abban a villában, ha nem lett volna ott Pista bácsi.

Pista bácsi a házmester volt, lent lakott a pincében egy sötét, dohos kis lyukban. Pedig termeket érdemelt volna, olyan zseniális ember volt.

Ha valami elromlott, mindjárt kijavította. Amikor a villany elaludt és az asztal körül ülők nem találták a sötétben a kanállal a szájukat, gyertyafény jelent meg az ajtóban. Pista bácsi jött, ahogy az ágyból kibújt, gyertyával a kezében, ingben, hosszúszárú gatyában. Dörmögött, zsörtölődött, de tíz perc alatt megtalálta a baj okát. Valamit csinált a kapcsolókkal, csavargatta a drótokat. Egyszerre begyulladtak az összes lámpák. A tetőt is ő csinálta meg, a vízcsapokat is. Visszahozta az ellopott lepedők felét; a libákból, amit még nem adtak tovább a tolvajok. Egyszemélyben ács volt, cserepes, elektrotechnikus, detektív. Nem is lehetett érteni, hogy fér el benne ennyi tehetség, mert különben csúnya, görcsös, görbe, szürkeborostás, ravaszszemű, szőrös kis ember volt Pista bácsi.

Persze mindenki imádta a házban. Elhalmoztuk borravalóval, szivarral. Nagy jellemnek találtuk, mert a sok ezermester munkát mind roppant olcsón csinálta, éppen csak a drótot fizettette meg, a szeget, cserepet, szóval a nyers költségeket, a fáradságáért alig akart elfogadni néhány pengőt.

De a cselédek viszont útálták Pista bácsit. Mert az öreg, az urak barátságára támaszkodva, tirannizálta a személyzetet. Kiszolgáltatta magát velük. "A kávémat!" bömbölte a pincéből a szakácsnőnek, aki gőgös, kövér asszony volt, a guta majd megütötte mérgében, hogy neki személyesen kell odavinni a kávét, kiflit, szalvétás tálcán, a rongyos, piszkos, kiveresedett szemű vénembernek.

Ez a szakácsnő lett végül is Pista bácsi veszte. Figyelni kezdte, összeesküdött ellene a többi cseléddel. Addig lesték, amíg minden kétséget kizáróan rábizonyították a bűnt. A bizonyítékok szerint Pista bácsi nemcsak a jószelleme, hanem egyúttal az ördöge volt a háznak. Ő lopta el a lepedőket, ő verte le a tetőről a cserepet, ő rontotta el a villanydrótot, ő dugott rongyot a vízcsapba. Mindezt azért tette, hogy a javítási munkán megkeresse a maga kis hasznát. Könnyű volt neki olcsón dolgozni, ott volt a zsebében a falról leszedett drót. A lepedők felit is könnyen visszahozhatta, hiszen ő lopta el mind, tudta, hogy hova dugta.

Az öreg nem is próbált tagadni. Úgy viselkedett a felelősségrevonás viharában, mint egy nagy színész. Lehajtotta a fejét, pislogott, drámai közvetlenséggel vallotta be, hogy kártyára kellett neki a pénz, mert eljárt huszonegyezni egy közeli kocsmába.

Lehet az ilyen huncut, vén tolvajt szeretni? Azt hiszem lehet. Mert a lakók tovább is imádták Pista bácsit. Amikor a kártyáról beszélt, mindenki azt gondolta, hogy ha a bankár megbocsáthat a fiának, amiért váltót hamisított, hogy kifizethesse a pókerveszteségét, akkor mi is megbocsáthatunk a ravasz öregnek.

Majd megszakadt a szívünk, amikor láttuk, hogy kötözi a pinceszobában Pista bácsi a batyuját. Nagyon kicsi batyu volt, vagyont nem szerzett az öreg tolvajlásaival.

Közbenjártunk a házigazdánál, aki új tárgyalást rendelt el az ügyben és kihirdette Pista bácsi előtt a bűnbocsánatot.

Az öreg szépen megköszönte a kegyelmet, még könnyek is gyűltek gyantás, vén szemébe. De az elmenéshez ragaszkodott. Megmagyarázta, hogy ismeri magát, "benne lakik a gonosz". Nem érdemli meg a jóságot, mert azért is komiszsággal fizetne. Ezután is csak lopna. Hiába, ilyen a természete.

Most már egyenesen fájt volna, hogy elveszítsük az öreget. Olyan pompásan játszott, mint valaha Ujházi Ede a színpadon.

A házigazda némi töprengés után így szólt:

- Nézze csak Pista bácsi, ha magának annyira muszáj lopni, hát nem bánom, néha elcsenhet valami apróságot, abba is belemegyünk, de ne hagyjon el bennünket.

Pista bácsi erre pityeregni kezdett, kezet akart csókolni mindenkinek. Úgy mondta, hogy: "nem érdemli meg kérem az ilyen házat az olyan semmirevaló ember, amilyen én vagyok!..."

El is ment. Láttuk, hogy ballag az úton, vállán a kis batyu, a botja kampójára akasztva.

Nekünk "derék ház"-at mondott Pista bácsi. De másnap hallottam annak a kocsmárosnak a csaposától, ahová huszonegyezni járt az öreg, hogy ott meg azt mesélte, hogy nem tud megmaradni azon a bolond helyen, ahol mindenki meg van zavarodva, úgyhogy az ember nem tudja kiismerni a törvényeiket!



BODRI ÉS A SORS

Barátom, aki ezt a históriát elmesélte, falun él. Szép háza van a község szélén, átmenet egy jegyzői lak és egy kastély között.

Március végén aggkori végelgyengülésben kimúlt a kastély házőrző kutyája, egy Tisza nevű, fehér, magyar komondor, miután sok éven át becsületesen szolgált. Hűséges volt, éber és bátor. Amíg ő őrködött, nem volt tanácsos éjjel az udvarra lépni, még nappal is elkapta a gyanús idegen ember lábikráját.

Tiszát megsíratták és eltemették a kertben. Aztán gondoskodni kellett az utódjáról. Falun majdnem olyan szükséges a házőrző kutya, mint a községi bakter. Pláne a szóbanforgó falu alján cigányok is tanyáztak, földbe ásott, füstölgő lyukakban. Esküdöztek ugyan, hogy ők jó emberek. Lehet is, hogy igazat mondtak, de azért helyes dolog volt egy kicsit vigyázni minden megfogható ingóságra a közelségükben.

Tisza helyének betöltése nem ment egész símán. Mert bár falun sok a kutya, a helyzet az, hogy amelyik ér valamit, azt nem adja a gazdája, amelyik meg nem ér semmit, az gonoszabb a farkasnál. Megszelídíthetetlen és kitaníthatatlan. Félig elvadultan kószál a kerítések alatt.

Így aztán belétartott néhány napba, amíg az utódot kiszemelték. Ez egy fekete puli volt, a kukoricacsősz kutyája, a neve Bodri.

A csősz három pengőért és egy régi nadrágért adta el. Elhozta a kutyát. Odakötötte madzaggal a kerti filagória egyik rúdjához. Felvette az árát. Sóhajtott egyet, mint akinek rettentően fáj az elválás, aztán megbillentette a kalapját és elment.

Bodri hamar odaszokott a házhoz. Meg sem kellett kötni, nagyon otthonülő természete volt. Fürtös, fekete bundája volt és sajátságos módon gyönyörű, kék szeme, mint egy leánynak.

Meghatóan tudott nézni nefelejcskék szemével, szelíd volt, hízelgő, külön-külön imádott minden embert. Valósággal szerelmes volt az emberi fajtába. Nemcsak a gazdáinak hízelgett, hízelgett mindenkinek, akármilyen idegen jött az udvarba, farkcsóválva szaladt eléje.

És nem ugatott sem éjjel, sem nappal. Nem haragudott és nem gyanakodott senkire. Ha aludt, olyan mély álma volt, hogy keresztül lehetett rajta lépni, nem is pislantott.

Az ilyen kutya nem jó házőrzőnek. Fontos, hogy a házőrző gyűlölje az egész világot, csak azt a kicsiny területet szeresse, amelyre vigyáz.

A gyerekek bevitték a kékszemű kutyát a házba, hogy játszanak vele. Ilyenkor mindig kiderült, hogy Bodri nem szobatiszta. Az inas és a szobalány panaszt tett ellene a ház asszonyánál.

És más hibái is voltak Bodrinak. Szeretett a virágágyban aludni. Az illat miatt? A nedves, puha föld miatt? Mindegy, a fiatal palántákat mindenkép összetörte. A kertész átkozódott. Nem volt harapós, csöndes rágcsálásra használta a fogát. Egy éjszaka kettérágta a gumi öntözőcsövet, majd azon csípték rajta, amint éppen a terrasz lépcsőjére terített kókuszszőnyeget szedi széjjel.

Megverték. Hiába. Nem tudott tanulni. Alázatosan vinnyogva tűrte a verést, aztán rabszolgamódra megnyalta a büntető kezet. De éjszaka megint belégázolt a virágokba, vagy lyukat kapart a pázsitba, hogy eldugjon egy darab csontot.

Elkezdett intrikálni ellene az egész cselédség, mert a kertésznek nem imponált, hogy olyan gyönyörű kék a szeme, a szobalány sem bocsátotta meg a tornácon vagy a konyha padlóján csinált tócsákat. Bodri bélistára került. Szétszórta a szeretetét, nem volt elég ügyes hozzá, hogy hatalmas protektorokat szerezzen, még a ház ura is megsértődött, hogy a kutyája egy csöppet sem ragaszkodik hozzája jobban, mint akárki máshoz. Hiába, az ember olyan, hogy hiú az ilyesmire is.

Tavasztól őszig szolgálta Bodri a házat, akkor elhatározták, hogy mégis kicserélik, mert nem jó házőrző. Nem ugat, nem harap, valószínű, hogy a tolvajnak is a nyakába ugrana, aki éjszaka átmászik a kerítésen.

Bodri megérezte, hogy mi történik körülötte. Behúzta a farkát, látszott rajta, hogy szégyeli magát. Néhány kísérletet tett, hogy fokozott hízelgésével kegyelmet kérjen. Aztán belétörődött a sorsába. Valósággal úgy viselkedett, mint aki csomagol és búcsúzik.

Megüzenték a csősznek, hogy visszaviheti a kutyáját, ha akarja, nem vált be, visszaajándékozzák. A csősz el is ment Bodriért. Kapott egy pengőt, meg egy bögre kávét. Pattintott Bodrinak. A kutya lehajtott fejjel, röstelkedve fordult ki utána a kapun. Így megy el a hivatalából a tisztviselő, akinek fölmondtak.

A csősz délután vitte el Bodrit. Mindjárt ezen az éjjelen tolvajok jártak a háznál. Elvittek az udvarról egy félszekér aprófát, elvitték a padlásról a száradni kiteregetett lepedőket, még a terrasz kerti bútorainak tarka párnáit is elvitték.

A sors fényes elégtételt szolgáltatott Bodrinak. Mert az igazság mégis csak az, hogy amíg a helyén volt, soha nem történt semmi baj. Viszont rögtön, azon a napon, amelyiken kidobták az állásából, megesett a kár. Örök titok maradt, hogy vajjon akkor is elvitték volna-e a lepedőket, ha a feketebundás kékszemű kutyát nem nyomják ki a hivatalából.



AZ ADÓ

Az adó szörnyen komoly dolog. Különösen válságos időkben fontos, hogy a működésében semmiféle zavar ne keletkezzék. A barátom, akiről beszélni szeretnék, tudja is ezt. Az adómorálja kitűnő. Fizet, hogy nyúlik belé a nyaka. De az elméleti részt nem tudja megtanulni. Talán igaza van abban, hogy az adóív lehetne egy kicsit egyszerűbb. Legalább is ő, bár nem egészen ostoba fickó, reménytelenül tanulmányozza. Bizonyos rubrikákat könnyűszerrel ki tud tölteni. Például azt, hogy van-e bányája? És, hogy hány ölebet tart? Nincs bányája a jó fiúnak és ölebe sincsen. Ezekre a kérdésekre határozottan felelhet. De azoknál a rovatoknál az esze megáll, ahol a kereseti adó és a jövedelmi adó rejtelmes disztinkcióiról van szó. Melyik ilyen és melyik olyan? Vannak humanista agyvelők, amelyek az efféle gyakorlati dolgok befogadására képtelenek. A barátomnak sem lehetett még eddig megmagyarázni, hogy melyik pénz a "kereset" és melyik a "jövedelem". Azt mondja, hogy minden garasát teljesen egyforma, keserves munkával keresi össze.

Különben a barátom adómagatartása hibátlan. Ha megidézik, pontosan megjelenik. Dobogó szívvel kopog be, reggel kilenckor, különböző adóhivatalokba. Órákon keresztül vár türelmesen és alázatosan. Az iktatóban földig hajol a tintafoltos íróasztalok előtt, majdnem kezet csókol a szolgáknak, pedig elég szép rangja van a szakmájában. Mindegy. Jól teszi, hogy tiszteli a hivatalokat. Az az értékesebb polgár, akit áhítatos ijedelem fog el a közintézmények irodáiban. Az államnak ilyen ártatlan, tiszta bárányokra van szüksége. Az az ember, aki túlságosan tájékozott és az ajtókat csapkodva jár-kel az adóhivatalokban, ha nem is mindig bűnös, legalább is gyanús egy kicsit a magasabb rezon szempontjából.

Ha adótárgyalásra kellett elmennie, a barátom mindig úgy érezte, mintha a saját testének élveboncolására lenne meghíva. Félelme nem csökkent, pedig hosszú idő óta aktív adófizető, megtanulhatta volna, hogy soha nem ették meg. Legföljebb gyanakodva néztek rá. De a barátom érzékeny lélek, az is rosszul esik neki, ha észreveszi, hogy nem akarnak hinni neki. Holott ő nem hazudik. Gyáva jellem. Amíg könnyebben lehetett utazni és utazgatott, a finánc csak ránézett a határon, tüstént bevallotta, hogy: "igenis kérem, van elvámolni valóm. Három pár selyemharisnya a kofferem fenekén és egy üveg kölnivíz, itt a zsebemben".

Tíz év kellett neki, amíg rájött, hogy az adótárgyalásokon nem azok a tiszteletet gerjesztő, idősebb urak a legfontosabbak, akik az asztal körül ülnek, mint a velencei tizek tanácsa, hanem az a fiatalember, aki olyanféle, mintha a jegyzője lenne az inkvizíciónak. Ez az ifjú, a pénzügyminisztérium kiküldöttje, a voltaképpeni ítéletvégrehajtó. Erre kell koncentrálni az összes könyörgő tekinteteket. Mert az elnök csak nobile officiumot visel, nem igazi birtokosa a hatalomnak.

Hiába tudta a barátom, hogy megalázkodni nem szép és nem is érdemes. Mégis síró hangon beszélt az adótanács előtt. Nem tehetett róla, az idegességtől polipot kaptak a hangszálai. Még arra is zokogva felelt, ha a lakása címét kérdezték.

Ez az állapot azonban megszűnt a legutolsó adótárgyalásán. A tanács egyik tagja azt találta kérdezni: "van-e családja?!" "Nincs nekem senkim, kérem, egyedül vagyok, akár a kisujjam!" - válaszolta síró hangon a barátom. "Nono! Ez baj adó szempontjából!" - figyelmeztették hárman is jóakaratúan. Egy őszbajszú úr, aki nagyon únhatta magát, joviálisan közbevetette: "ezen a bajon lehet segíteni! Házasodjék meg. Mondjuk, vegye el a jányomat!" "Öreg vagyok már!" - tiltakozott megszeppenve a barátom. "Nem baj! Az én jányom is öreg!" - biztatta kedvesen az őszbajuszú úr. Mindenki elmosolyodott. Még a pénzügytől való fiatalember is. Mintha besütött volna egy pillanatra a nap a téli ablakon.



KÉT NŐ

A hajón a sok menekült, elpusztult család, nyomorúságos batyu és bőgő gyerek között utazott két szép hölgy. Általában szeretem a szép nőket, de ezek nem voltak számomra rokonszenvesek. Szépségükben volt valami impertinens. Ki voltak festve, hangosan beszéltek. Az sem látszott rajtuk, hogy asszonyok, vagy leányok, modorukban sem a leányos szemérem, sem az asszonyos tartózkodás nem érzett. Nem törődtek a körülöttük lévő egyetemes szerencsétlenséggel. Mintha nem is látták volna, hogy milyen az a hajó, amelyen utaznak, tömeghálóhellyé berendezett pálmakertjével és uszodájával. Mintha minden rendben lenne, ők ketten legalább háromszor átöltöztek mindennap. Flörtöltek, táncoltak, kártyáztak és ittak a hajó bárjában. Minden este részegnek láttam őket, hallottam hangos, rekedt, bántó kacagásukat.

Egyre jobban útáltam, gyűlöltem őket. Miből lehet ez a két nő, hogy egy csöppet sem lágyítja meg lelküket környezetüknek végtelen boldogtalansága?

Egy hajnalban a vészjelző sziréna üvöltése ébresztette föl az utasokat. Ezernyi ember gyűlt össze a fedélzeten, ahogy az ágyából kiugrott, hálóingben, papucsban, borzasan, derekukra felkötve a mentőöv.

A gyöngyház-szürke tengeren, nem messze tőlünk, látszott a tengeralattjáró testének sötét körvonala. A megafon néhány recsegő mondatban körülbelül azt közölte velünk, hogy tíz perc múlva meg kell halnunk. A matrózok izgatott lassúsággal dolgoztak a mentőcsónakok darujain. Ki fog itt megmenekülni? Néhány asszony és gyerek, akik bejutnak az első csónakba. A többiek?... Ezerötszáz ember mormolta magában utolsó imádságát.

Nagyon szép volt, nekem legalább e rettentő percekben is imponált, hogy minden erőszakosság nélkül kialakult a természetes rend: elől az asszonyok és gyermekek, hátul a férfiak.

Ekkor észrevettem a két gyűlöletes, szép nőt. A kalandos hajnal még ébren találhatta őket. Fel voltak öltözve, ki voltak festve. A vállukon drága prémbunda, amely alól kilátszott estélyi ruhájuk szegélye, ezüst cipőjük. Ők nem kötötték föl a mentőövet, hanem hanyagul tartották a karjukon, mintha sál volna. Leghátul állottak, még a férfiakat is maguk elé engedték. Ásítozva, unatkozva nézték a nyüzsgést, gőgös közömbösségüket csöppet sem érintette a halál közelsége sem.

Egy altiszt hozzájuk lépett és előre akarta őket vezetni a nők közé, a mentőcsónakokhoz. Mosolyogva hárították el a segítséget, a zsúfolt villamoson szoktuk ezzel az udvariassággal átadni a helyünket. És még hátrább mentek. Leültek egymás mellé, a fedélzet közepén, két üres fekvőszékre. Cigarettát vettek elő, kezük csöppet sem reszketett, amikor fölemelték csillogó kis öngyujtójukat. Messziről láttam, hogy valamin nevetnek. Talán azon, hogy ketten maradtak, hogy udvarlóik között egyetlen férfi sem akadt, aki kitartott volna mellettük.

Tizenhárom perc múlva a megafon újra megszólalt. Recsegve adta hírül a kegyelmet. A tengeralattjáró sárga lámpafényei elaludtak. A tünemény süllyedni kezdett.

Csak most tört ki az izgalom az utasok között. Mindenki vihogott, rikácsolt, taszigálta egymást.

A két prémbundás nő ekkor sem veszítette el nyugalmát. Mintha csalódtak volna valamiben, lusta, kedvetlen nyujtózással keltek föl fekvőszékeikből.

Másnap este újra láttam őket a bárban. Együtt ittak azokkal a férfiakkal, akik a bajban nem törődtek velük. De már nem tudtam haragudni rájuk. Úgy éreztem, az olyan embereknek van joga egy kis pimaszsághoz az életben, akik vakmerően tudnak szembenézni a halállal is.



JOBB MEGBUKNI, MINT SIKERT ARATNI

Fiatal kartársam, akinek darabja (az első darabja!), alkalmasint még ebben a szezonban színrekerül, így sóhajtott előttem: "már előre drukkolok a premiertől! Úristen! Milyen izgalmas nap lesz! Mennyi minden dől el rajta! A bukás örvénye, vagy a siker mennyországa!"

Megnyugtattam kedves, fiatal barátomat, hogy a bukás nem is olyan "örvény", viszont a siker sem az a fényes "mennyország", amilyennek elképzeli. Volt részem elégszer mind a kettőben és mondhatom, hogy ha gondos mérleget csinálok, az a sajátságos eredmény jön ki, hogy megbukni - kellemesebb dolog, mint sikert aratni.

Természetesen csak magamról beszélhetek. De hiszen én nem vagyok unikum. Bizonyosan vannak mások is, akiknek esete hasonló az enyémhez.

Íme, a mérleg összevont képe: először is nézzük a dolog anyagi részét. El vagyok adósodva a kiadóimnál, azonkívül, mint tőzsgyökeres pesszimista, előre eladogatom a tantiémjeim nagy részét. Ilyenformán a színrekerülő darab jóformán csak az előlegeimben való könyvelési műveletet jelent. Ha ki is csavarok a premier után a darabból néhányszáz pengőt, az nem olyan borzasztó sok, hogy érdemes legyen izgulni miatta. Römin is lehet annyit nyerni. És különben sem vagyok anyagias természetű. Ha már reggel tudom, hogy miből fogok este vacsorázni, meg vagyok elégedve a helyzettel.

Ez volt tehát a "pénz". Már most, mi a "dicsőség"?

A színpadi dicsőségre fütyülök, miután jól tudom, hogy a dolog természete szerint a siker vagy a bukás, az esetek kilencvenkilenc százalékában nem a darab erényeiből vagy hibáiból keletkezik, hanem ezer mellékes körülményből. Sőt a nagysikerű darab mindig gyanús egy kicsit, hogy az ordináriságában van az ereje. A színház kegyetlen terület, a finom mese sokszor vékonnyá válik a színpadon, az előkelő hangot pedig nem hallja meg a tömeg.

Ez az ügy ideális része. Reális szempontból véve a sikernek sok kellemetlen velejárója van. Először is, hogy a premieren többször kell kimenni, meghajolni a lámpák előtt. Lehetnek nőieslelkű szerzők, akiknek ez gyönyörűség. De az olyan szivarozó férfi számára, amilyen én vagyok, a premier egész szertartása kínosan kényelmetlen, sőt megalázó.

Továbbá a siker valami izgatott hemzsegést csinál a hős körül. Olyanná válik, mint egy kerti lámpa, amelynek száz meg száz nyugtalan kis pille repül neki. Nem is jó ez a kép. Túl költői. Gondoljunk inkább arra, hogy a siker sokszor olyan, mint egy poloskás ágy, ahol a bogarak tüstént megrohanják, aki beléje fekszik. A sikeres szerző telefonja szakadatlanul szól. Ezer apró kötelessége támad, tolakodó ismerősök jelennek meg a körzetében. Ahogyan mondani szokták, jó darab ideig "nem tud élni".

A bukás ellenben csöndes dolog. Mintha egy lágyvizű tóban fürdene az ember. Életének lusta rendjét nem bolygatja meg semmi. A siker parazitái nem törődnek vele. Élvezheti a magány büszke örömét. Majd a ködből fölbukkan néhány rokonszenves alak. Az igaz barátok jönnek balzsamos sebkötéseikkel. Általában a hasraesett szerzővel, ha a bukásában csillogott valami tehetség, finoman bánnak, szinte váltót kap arról, hogy kárpótolni fogja a jövő.

Ami engem illet, bukás esetén csak a színészeket sajnálom, akik hiába magolták a szövegemet és hiába keltek föl a próbákra. Ez bosszant. És még jobban bosszantana, ha nem tudnám, hogy a legtökbukottabb darabban is elkezdődhet fényes, színészi karrier, viszont egy óriási siker is ad acta tudja tenni, esetleg magát a primadonnáját.



ÖT PERC AZ UTCÁN

Mentem az utcán oly fáradtan és közönyösen, hogy jóformán észre sem vettem, hol vagyok és mi vonul el mellettem, mintha köd borulna rám is és az egész világra. Így történt, hogy összeütköztem valakivel. Az illető nagyon szegény ember volt, szinte megcsapta orromat a szegénység penészes lehellete, amikor összeütköztünk.

- Pardon! - mondtam riadtan.

- Kérem! - hallatszott nagyon felülről és kegyesen a megbocsátó válasz, mint fejedelmi szó.

Mert az öreg ember, akit majdnem elgázoltam, nemcsak szegény volt, hanem egyúttal rendkívül méltóságos jelenség. A kabátja feketéből zöldre kopott siralom, félretaposott cipője csupa gyász. Viszont császárszakállt viselt, amely körülmény a mi szőrtelen korunkban erőteljesen konzervatív egyéniségre vall. Még pénzbe is kerül az ilyen frizura, ápolni, nyiratni kell ezt a szakállt, költeni a borbélyra. A két szürke szőrpamacs között frissen volt borotválva a kis öreg álla, látszott, hogy büszke az arcára, mert hasonlít Ferenc Józsefre, önfeledt pillanataiban talán császárnak is képzeli magát. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy a kopott öreg úrnak nincs sokkal több vagyona, mint ez a Ferenc József szakáll. Sőt, talán ez a szakáll mindene, nemcsak testének, hanem lelkének is egész kincse. Ennek a szakállnak él. Szereti és gondozza, ahogy öreg nyugdíjasok a kis kertjüket ápolják.

A karambol után valamennyire magamhoz tértem, élénkebben figyeltem és megint találtam valami furcsaságot. Az egyik körúti büfé előtt, homlokát az üvegnek támasztva, toprongyos, vén csibész nézte elmerülve a kirakatba tett ennivalókat. Pedig nem voltak különös dolgok, néhány csomó hónapos retek, egy darab füstölt sajt, a sajtot kolbászgyűrű fogta körül, a sajton keménytojás piramis... Már vissza is vontam, hogy ezek "nem különös dolgok", becses dolgok ezek és érthető, hogy a rongyos vén csibész olyan megbűvölve bámult rájuk az üvegen át.

Miért mondom, hogy "vén csibész" és miért nem mondom, hogy koldus? Megmagyarázom. Azért, mert régen ismerem a szóbanforgó egyént és tudom, hogy nem koldus, hanem csibész. Ő maga is megsértődne, ha a koldusok közé osztályoznák.

Ráköszöntem:

- Jónapot, Józsi!

Józsinak szólítom, holott már lehet hetven éves. De úgy van valahogy, hogy a csibészek mindig megmaradnak Józsinak és sohasem érik el a józsefi rangot.

Józsi elvette homlokát az üvegtől, barátságosan visszaköszönt. Diskurálni kezdtünk.

Megkérdeztem:

- Mit nézi ilyen hipnotizálva ezt a tojást? Éhes? Vegyek egyet magának?

A vén csirkefogó legyintett:

- Ne tessék fáradni! Nem kell. Nem szeretem a tojást, ezt a gubaszagú sajtot is útálom. Éhes sem vagyok. Csak így próbálok most keresni!... Látom, bámulni tetszik, hogy nem tetszik érteni, mi ez? Pedig ziccer! Mert kérem, ha egy ilyen rongyos, szőrös, borotválatlan pofa nekidűl egy ilyen auzlágnak és nézi az ételt, nem szól, meg sem mozdul, csak bámul, legföljebb néha didereg egy kicsit, mintha fázna, minden tíz percben elmegy mellette valaki, aki megszólítja és megkérdezi, hogy nem akar-e enni egy falatot? Ez olyan dolog, mintha valakinek egy lába van. Csakhogy ez jobb. Mert az egylábúnak beledobnak a kalapjába két fillért. De engem nem lehet beküldeni két fillérrel ebbe a boltba, hogy vegyek magamnak valamit!

Elismertem az ötlet értékét. De nem állottam meg, hogy ne tartsak erkölcsi leckét:

- Látja Józsi, milyen haszontalan ember maga! Okos, élelmes, ötletes! Ha jóra használná az eszét, meg tudna maga élni munkából is, nem kellene egész nap nézni ezt a nyavalyás kolbászt!

Józsi savanyúan mosolygott:

- Ne tessék nekem hízelegni szerkesztő úr! Belényugodtam már, hogy buta vagány vagyok. Hol van énnekem eszem? Sehol! Ezt a munkát sem én találtam ki a kirakattal. Kaptam a tippet a kávéházban!



A LIFT

Néhány évvel ezelőtt egész párizsi nyaralásomat elkeserítette, hogy abban az opera mögötti kis hotelben, ahol egy csomó más magyarral együtt laktam, lakott egy halálos ellenségem is.

Valaha régen, amikor még mind a ketten "fiúk" voltunk, összeverekedtem, majd utána párbajoztam ezzel az emberrel. Az ügy lovagias elintézése után azonban nem fogtunk kezet. Tartottuk a haragot harminc éven át. Ártottunk egymásnak, ahol lehetett.

Undok dolog az ilyen emberrel egy szállodában lakni, minduntalan beléütközni. Mert ez a hotel, bár hatemeletes volt, mégis egészen picinykének számított, olyan keskeny, amilyen magas, vannak a párizsi építkezésnek ilyen csodálatos figurái.

A vendégek sajátmaguk kezelték az egyszerű szerkezetű liftet, vezető nem volt. Így történt, hogy egy délután összekerültem ellenfelemmel. Valaki éppen belépett a liftbe. Beugrottam utána.

Már mozogtunk fölfelé, amikor észrevettem, hogy ez a "valaki" éppen az én halálos ellenségem. Sötéten néztünk egymásra. Nehéz ideggel bírni az ilyen pillanatokat.

Átkoztam magamban a véletlent. Ekkor, mintha az ég meg akart volna büntetni a csúnya gondolatok miatt, nagyot sercent valami, a kapcsolótáblából elektromos szikra pattant.

Álltunk öt-tíz percig, elzárva a világtól a harmadik és negyedik emelet között, a levegőben lebegve. Majd meghallottuk a patron kiabálását. A gazda közölte velünk, hogy lent a liftaknában történt valami baj. Készüljünk el rá, hogy egy-két órába is beletelhetik, amíg kiszabadulunk.

Ádáz helyzet volt. Mintha egy kandurt és egy bulldogot zártak volna össze egy ketrecbe.

Minden francia lift parányi. Ez is olyan kicsiny volt, hogy szinte éreztük benne egymás lehelletét is. Július volt, haragosom puplin-ingén izzadtságfoltok voltak. Azt képzeltem, hogy még a szagát is érzem a dögnek. Úristen, hogy útáltam! A szeplőit, a vörös szőrt a nagy pracliján! Még a cipője formájától is undorodtam.

Rá akartam gyujtani. A számba dugtam egy caporalt. Ez a legbüdösebb francia bakacigaretta. Gondoltam, hogy prüszkölni fog a füstjétől. Csakhogy nem volt gyufám. A fene egye meg. Most bizonyosan kiröhög ez a piszok fráter. Tehetetlenül álltam, számban a hideg cigarettával.

Ekkor ő akart rágyujtani. Elővette a cigarettatárcáját, kinyitotta. Üres volt. Elvigyorodtam, mert észrevettem, hogy bosszankodik.

De gyufája az volt a kutyának. Tüntetően megrázta a skatulyát, majd kivett egy szál gyufát, a szája szögletébe vette, kidöntötte a pocakját és nekitámaszkodott kényelmesen a lift tükrös falának, mint aki roppantul meg van elégedve a világgal.

Néma undorral fixiroztuk egymást negyedórán keresztül. Az ő szája sarkában a gyufa, az enyémben a cigaretta. Érzéseim a végletek közt hányódtak. Az egyik pillanatban közeljártam hozzá, hogy torkonragadom és erővel elveszem a gyufáját. Micsoda remek filmötlet lenne egy ádáz verekedés ebben a szűk ketrecben. Bizonyosan leszakadna velünk a lift, mind a ketten halálrazúzódnánk a mélységben.

Ellenfelem arcán is élénk kedélyhullámzást láttam. De ő könnyebbjáratú lélek volt. Megtört. Meggyujtott egy gyufát és a barátságos kis lángocskát szó nélkül a cigarettám elé tartotta.

Rágyujtottam, kifújtam az orromon a füstöt. Majd némán eléje tartottam a caporalos csomagot.

Vett egyet. De nem köszönte meg. Nem is vártam. Csak a diplomáciai érintkezést vettük föl, a szükség parancsa folytán, de érzelmileg még nem találkoztunk.

Némán cigarettáztunk egy darab ideig. Hanem mert a füst a legjóságosabb békevarázsló, egyre szelídebben néztünk egymásra.

Ismert folyamat, ahogy a bor megecetesedik. Itt fordított dolog történt. A bennünk lévő ecet kezdett egyre édesedni, attól a bizonyos isteni kémiától, amely az embert végül is mindig megmenti.

Megszólaltam:

- Fáradt vagy?

- Fáradt!

- A fene egye meg ezeket a párizsi lifteket, olyan kicsik, mint a koporsó. Itt is csak egy ülőke van. Ülj le rá. Hiszen már egy órája ácsorgunk!

- Ülj le te!

- Te ülj le!

Jólesett hallani egymás hangját. Mielőtt összevesztünk volna, pajtások voltunk. Diákkorunk jutott eszünkbe.

- Tudod mit? Ülj le, majd én az öledbe ülök!

- Majd én ülök a tiédbe!

- Akarod, hogy lehúzzuk? Feldobom ezt az ötfrankost. Ha írás, te leszel felül, ha fej, te ülsz le!

Nevettünk. Játszottunk.

Végül is én ültem le, ellenségem az ölembe telepedett. Jólesett nagyon, igazán fáradtak voltunk az álldogálástól.

- Nyomlak?

- Nyomjál nyugodtan!

- Szervusz, édes öregem! - mondta a társam. Hangja nagyon melegen csengett. Még a nyakamat is átkarolta és megcsókolt, hogy pecsétet tegyen a fegyverszünetre. Én pedig visszaöleltem és visszacsókoltam, nagyot cuppantottunk egymáson.

Ha a patron véletlenül meglát bennünket, bizonyosan nagyot nézett és nagyot röhögött volna. Furcsa látvány, két nyolcvankilós férfi, aki egymás ölében ül és csókolózik. Pedig csak békét kötöttünk, harmincesztendős háborús ciklusunk után.



TÉLI ÜGETŐVERSENY

A lóverseny november végén lefekszik aludni. Túl korán sötétedik, a föld keményre fagy. A telivérek kényesek, maga az üzem is kényes, mint egy finnyás gentleman, akinek nem szabad egy pohár hideg vizet inni, mert tüstént náthás lesz. Hiába, ilyenek az arisztokratikus dolgok, sok mindenre szükségük van, hogy kellőképpen ragyoghassanak. Már pedig a galopp igazán arisztokratikus szerkezetű. A Lovaregylet pályáinak bejáratára nyugodtan föl lehetne tenni valami elegáns, nemesi címert, amilyen a régi kastélyok kapuján szokott lenni.

Ezzel szemben a lósport másik ága, az "ügető" tisztára népmulatság. Annak nem baj a tél. Az ügetőló olyan, mint egy riksakuli. Talpon van tavasztól tavaszig, fut szélben, napban, hóban, sárban, fagyott talajon. Nagy dolog, ha év közben kap két hét szabadságot, hogy lemehessen a ménesbe egy kis "emberi életet élni". Nézzük csak meg, hogy mekkora különbség van egy zsoké és egy hajtó között. A zsoké körülbelül negyvenöt kilónyi sovány hús, feszítő izmokra tenyésztett, előkelő specialitás. A hajtó lehet kövér, sőt jó, ha kövér. Mesterségéhez illik egy kis sör-pocak. Minél polgáribb, annál jobb, úgy nézhet ki, mint a csapos egy nagyforgalmú söntésben és ugyanakkor zsenije lehet a foglalkozásának.

Kell is hozzá az egész vonalon ez a vaskosság, még a közönségnek is hasonlítani kell az üzemhez, hogy a téli ügető-meetingeknek sikere legyen. Mert télen nem valami üdítő dolog versenyre menni. A hideg nagyon sokféle formában tudja megkínozni az embert. Nem is tudok hirtelen választani, hogy melyik figurája a legkomiszabb. Az a tiszta, gyémántkemény hideg, amikor süt a nap, de a fülünk megfagy és úgy érezzük, mintha apró, éles tűket lélekzenénk be a tüdőnkbe. Vagy az a lucskos hideg, amikor a hátunk megizzad, a nyakunk is izzad a sálba csavarva, de közben belül, a csontjainkban fázik a velő...

Azonban mindegy. Lehet száraz hideg, esetleg nedves hideg, minden téli versenynapon kivonul az ügetőpályára tizenötezer ember.

Úgy vonulnak ki, mint valami búcsújáró helyre, vagy mintha mindenki kapna ajándékba odakint egy malacot. Pedig az ügetőn nem osztogatnak krisztkindlit. Sok fejtörésbe és végtelen türelembe kerül, amíg az ember elcsíp egy középvastag befutót. Különösen télen, amikor jönnek a vad formák, a papír fölfordul. (Melegen ajánlom sorstársaimnak, akik kijárnak az ügetőre, hogy szorgalmasan forgassák az egész évi eredmények kalendáriumát. Nézzék meg benne, hogy melyik a speciális téli ló, mert vannak speciális téli lovak, amelyek szeretnek korcsolyázni, ahogy akadnak a traberek között nevezetes sárdagasztók is.)

Oly fene hideg van! Az ember orra kívül piros, belül jéggel van kibélelve. Bámulok az óriási tömegen, amely kijött. Azaz, mit bámulok? Hiszen én is kijöttem. Kimegyek mindig lázasan és náthásan, ha van jártányi erőm. Valami furcsa, csábító varázs van odakint. Például pazar dolog egyszerre fázni és nyerni. Az ember félig szenved és félig boldog. Olyanok vagyunk, mint a sült fagylalt. Sőt még abban az állapotban is lehet találni valami sátáni gyönyört, amikor az ember megfagyva veszít. Ez az élet feneke, vigasztaló, hogy innen már csak fölfelé vezet az út. Jó a hidegből betolakodni a zsúfolt büfébe és lenyelni valami meleg italt. Majd utána végtelen öröm a sűrű füstből kimenni a tiszta télbe. Olyan a dolog, mint a mozaik. Egy kocka szenvedés, egy kocka boldogság. Ilyen az élet. Íme, talán az a varázslat titka, hogy a téli lóverseny olyan, mint a koncentrált élet, vagy mint a hegymászás, éppen az teszi értékessé örömteli pillanatait, hogy annyi vesződséggel kell megfizetni értük.

És aztán szép is a téli ügető. Este van. A csillagos ég alatt kigyulladnak az ívlámpák és viola reflexeket vetnek a hó hermelinjére. Látom a színes szemeket. A lovak átváltoznak sárkánnyá. Orrlyukaikból gőz gomolyog... Igazán nem értem az olyan embereket, akik délelőtt fogadnak a bukinál és este az újságban nézik meg, hogy mi történt velük? Hiszen a versenyt látni kell, éppen az benne a gyilkos öröm, - a guszta. Hátha még egyszer csakugyan szánokat fognának be télen a sulkyk helyett, ahogy annyi év óta ígérik. De gyönyörű lehet, ahogy siklik a szán a gőzt lélekző amerikai telivér mögött... Azonkívül szánon még soha nem veszítettem, szeretném kipróbálni már!



KARÁCSONYI KÍVÁNSÁGAIM

A kisbabák a legnagyobb imperialisták. Egy másféléves babának minden kell, az egész világ. A saját hüvelykujja, amelyet dudli helyett a szájába vesz. A mamája hajából a fésű, a papája óralánca. A szivaron a parázs, a bridzs-kártya, amelyet szét akar szórni és el akar tépni. Dühösen toporzékol, ha valamilyen kívánságát nem teljesítik azonnal. Életünk első karácsonyfájánál még ilyen követelődző kis fenevadak vagyunk. Fölváltva bőgünk és kacagunk. Kacagunk a csillogó fényesség látványára. És bőgünk, ha nem kapunk meg mindent a fáról, amit akarunk. Az angyalhajat, az ezüstdiót, az égő viaszgyertyákat. Később a cukor kezd érdekelni, az ezüstpapírba csomagolt likőrös csokoládék. Majd, ahogy az értelem és igény fejlődik, játékokat kívánunk. Főzőedényt, labdát, vasútat, építőszekrényt. Eleinte nem fontos, hogy a baba fiú vagy leány. Nem tudja még, hogy mi illik hozzá? Egyéniség kérdése, hogy a karácsony szempontjából a nemek mikor válnak külön.

Én hétéves koromban lettem férfivé, amikor ólomkatonákat kértem az angyaltól. Nyolcéves koromban egy Richter-féle építőszekrény mérnökké avatott. Tízéves koromtól kezdve pedig könyveket kezdtem rendelni a karácsonyfától. Verne Gyula összes munkáit, a "nagy" Brehmet és Jókai-regényeket.

Amikor fiúból kamasszá serdültem, sok karácsonytalan év következett. Fekete karácsonyesték, üres kávéházakban. Nem volt senkim, akitől ajándékot kaphattam volna. Ez időkben főképpen arra vágyakoztam, hogy különösebb fájdalom nélkül ússzam meg a szent estéket.

Aztán olyan kor kezdődött, amikor minden évben idegen karácsonyfák fényénél melegedtem. Most jut eszembe, mily hálátlan dolog, hogy azt mondom: "idegen" karácsonyfák. Hát idegenek voltak a házak, ahol kiválasztottak és elég jónak tartottak ahhoz, hogy karácsony estéjén maguk közé fogadjanak családi szentélyükbe. Sok boldog karácsonyest következett egymásután. Apró örömök színezték az estéket. Vágytam hangulatukra, a pörkölt fenyő és az égő viaszgyertyák illatára. Büszkeség töltött el, hogy kiléptem a magányból, vannak, akik szeretnek és akiket én is szeretek. Akadtak tiszta percek, amikor fölemelve lelkem, Istenre mertem gondolni. És akadtak édesen zűrzavaros pillanatok, amikor bűntudatot éreztem, mert jól esett, ha kezem hozzáért egy leány kezéhez, amikor segítettem neki, hogy a fenyőfa gallyáról leakasszon egy mandarint.

Ez így tartott nagyon sokáig. De negyvenes éveim közepére jutva, valami sajátságos halálvágy fogott el. Csöppet sem volt szomorú ez a vágy. Türelmetlenség volt benne, ahogyan valaki perének végtárgyalását sürgeti, hogy bírái elé állhasson. Én Teremtőm elé szerettem volna állni, mielőtt egészen elszennyesedem.

Havas utcákon haladtam a karácsonyi ház felé. Néztem a fehér földet. Hát oly rossz volna eltűnni e gyönyörű, puha hermelin alatt, újra készülni a természet hatalmas olvasztótégelyében?

Néhány karácsony estén őszintén azt kívántam, hogy a fa alatt, láthatatlan, bűvös csomagban legyen ott a könnyű halál kegyelmes ajándéka: "lehajolt, hogy megkösse a cipőzsinórját és meghalt..." "nagyot nevetett és meghalt!..." - a gyertyák lángjába nézve, ilyesmiket mormoltam magamban.

Ha valakinek képzeletében egyszer megjelent a fekete angyal alakja, el nem tűnik belőle többé soha. Most, az ötvenedik év küszöbén, teli vagyok kicsinyes kívánsággal és gyarló vággyal. De mind e hiúságok mögött most is ott érzem a nehéz sóvárgást, hogy el szeretném hagyni sajátmagamat. Csakhogy még mindig fejlődöm, mint a babák ízlése... Már nem egészen a könnyű elmúlást kívánom a karácsonyfa alatt. Szeretném, ha a halálom, - ha majd elérkezik - önmagába zárt eseményből, cselekedetté nemesedne. Úgy értem ezt, hogy szeretnék valakiért meghalni, vagy valakikért, vagy méginkább valamiért, amiért eddig éltem.