Kedves Olvasóim, drága Unokáim!

Ugye, milyen nagyszerű élmény felliftezni a Lawinensteinra vagy a Zugspitzére, és onnan gyönyörködni a kilátásban? A hó és jég szikrázását csodálni a sötétkék ég alatt? Ugye, nem is kell érte olyan sokat dolgozni, főleg, ha az utazás lehetőségét is ajándékba kaptátok!

Nem így volt 50 éve.

A II. világháború után olyan bezártságban éltünk, hogy a szomszédos "baráti" országokba is csak rokoni meghívólevéllel lehetett egyéni útlevelet kapni. Nyugat- Európába meg gyakorlatilag sehogy. A felvidékieknek (csehszlovákiaiaknak) ott volt a Magas Tátra, a Kárpátok egyetlen alpesi jellegű hegysége, de annál magasabbra egyénileg ők sem mehettek.

Csoportos utazásokat ugyan szerveztek. Szervezett magyar hegymászók szigorúan cserealapon eljutottak a Magas-Tátrába, ha akadt csehszlovák hegymászó csoport, aki Magyarországra akart jönni (hegyet mászni?). Gondolhatjátok, hogy nem volt könnyű bejutni ilyen csapatba.

A leggyakorlottabb szervezett csehszlovákiai hegymászók messzebbre eljutottak, persze csak keletre, a volt Szovjetunióba, a Kaukázusba.

Egyikük - nagybátyám - magyarul írta meg élménybeszámolóját. Ezt tartjátok a kezetekben. Lenyűgöző olvasmány, igazi extrémsport-story.

Talán azt is megértitek belőle, miért választják ma is egyesek a kötelet és a hágóvasat a kényelmes lift helyett.

Fogadjátok szeretettel

Budapest, 2010. február 14.
(a szerző születésének centenáriuma évében)

Hollóházy Ildikó, Ildi mami