T. Igor Csaba
Mindenféle
versek
(2015 -
2016)
Illusztráció:
Farkas Dorottya
festményei közül
Tartalomjegyzék
Alkalmi versek
(Első ciklus)
Előszó. Bemutatás helyett
Értesítés a maradék erdélyi magyarság mai helyzetéről
Szerelmes vers
Parafrázis Ady Endre versére
A régi bűn árnyéka
Ének a legényről, aki éjszakára kinn felejtette a csizmáját
Félig szonett
Egy lány emlékkönyvébe
Figyelmeztetés
András és Liza
Az új Európa
Ragadt madár az ágon
Ballada a szép királykisasszonyról
Afrika
Két rendőr
Ex Turcia
Rövid értelmezés József Attila: "Csak ami nincs, annak van bokra" sorára
Késő ősz
Tánc
Angyalvárás
Az álombeli bicikli
Újabb versek a Világból
(Második ciklus)
Székely tüzek II
IV. László
Borszék fölött a hegyekben
Kósza ötlet
Gondolat egy hegy tetején
Táncszók
A kincsvadász
Centenáriumra
Katalánok
November falun
December
Megmagyarázhatatlan
Madarak egy fényképen
Október
1956
Egy népdal margójára
Január
Látomás. A csillag
Helyzetjelentés - télen
Ha mégis...
Üzenet utódoknak
Denevérkirály
Paláver
Február
A szinglik dicsérete
A haladókhoz
Ellenpápák
Macska ül az ágon
Tisztelt
verskedvelő hölgyek és urak!
Az e kötetben található versek körülbelül négy év termékei. Ritkán vagyok versíró kedvemben, de néha megesik. Főleg olyankor, amikor egy prózai írásban egy költőt szerepeltetek. És ha már egyszer költő, akkor verseket is kellene írjon. Mivel pedig egy képzeletbeli költő nemigen szokott verseket írni, mit tehettem? Magamnak kellett megírnom azokat a verseket is. Nagyjából ez az oka annak is, hogy az első ciklus versei után nem szerepel dátum. Ki emlékszik már, hogy mikor, milyen apropóból írta? Azért, remélem, hogy anélkül is olvasható!
Azután, az idők folyamán annyira felszaporodtak azok a versek, hogy érdemes lett együtt is megmutatni őket.
Kérem, fogadják szívesen!
A szerző.
Ha láttatok
már tájat, amelyikbe
rablók költöztek be és gyilkosok,
nem
erdő, nem is mező, benne
nem őz, farkas, csak a patkány mozog.
A sunyi
patkány, azt akit megöl
úgy öli, hosszú szenvedés után.
Ember,
ha látja undorodik és köp
s három méteres rajta a csalán.
Az ilyen
tájat kerülik a barmok,
csak messze bég' buta birka
nyája.
Tehén sincs már rég, nem kap télire almot.
Ember, ha
van, a munkát nem kívánja.
Csak az kell neki, mit a másik
alkot.
Cinkos segíti, azért nincs hiánya.
Értesítés a maradék erdélyi magyarság mai helyzetéről
(A múltban élünk)
"A
múltban élünk!" sokszor mondják nekünk.
De hát miben is
élhessen az ember,
Ha ma semmi nincs amit szerethetünk,
S ha
jövőjére senki gondolni sem mer.
Tűhegynyi
meteor halvány futó jele,
Mit mutat augusztus holdtalan vak
ege,
Hogy az ember nézi, s nem tudja, látta-e,
Vagy talán
káprázat, megcsalja a szeme.
Mi is így
élünk, csaló szürkeségben,
Míg kíméletlen butítják az agyunk,
Ezen
a földön, reménytelenségben.
S rég nem
hisszük már, hogy megmaradunk.
S csak egyet kérünk Istenünk, az
égben:
Hadd őrizzük meg józan tudatunk!
Talán
álmomban egy, vagy tán ezer
Üzenettel mondom, vagy épp leírom,
(Ne
tudja senki, Te meg én csupán!),
De most már eltitkolni se
bírom:
Egyetlen szerelmem mindig Te leszel!
(Amely válasz egy volt osztálytársnak, karácsonyi üdvözletre)
"Az
én kedves kis falumban"
- Karácsonykor -
Másként
szól a hálaének.
Panaszkodni sem tudunk már
A Magyarok
Istenének.
Azt mondják
ma már a népek:
Csak az egyén legyen boldog!
Ezért ma másképp
neveznek,
Nagyon másképp, minden dolgot.
Nemcsak más
nyelvével élnek,
Nemcsak mások a szokások,
Emberek is
cserélődnek,
Újak jönnek, újak, s mások.
A Hargita
tetejére
Kicsi meleg faházikót
Ne álmodjunk! Hazug méreg!
Rég
nincs már, vagy sohase vót!
I
Régi bűnnek
hosszú árnya
(szürke árnya, rémes árnya)
Rátelepszik a
világra.
Mint egy vastag felhő befed,
Megnyomorít embereket
(s
állatokat, s mindeneket).
Menekülni
nincsen hova.
Bárhova mégy, elér oda.
II
Rég
elkárhozott lelkek égnek a vizes fában
S jajgatnak, sírnak halkan,
nincs helyük a világban.
Így sír a költő is, ki tudja már a
múltat,
És látja a jövőt is, sötét ködbe borultat.
Könnyű a
jövőt látni, vörös, begyulladt szemmel,
Nehéz tudni a múltat, mit
hazudik sok ember.
Mi is így tévedezünk, tántorgunk, mint a
részeg,
Csak egynéhány fát látunk, nem az erdőt, egészet.
III
Székelyföld
határán jó nagy tüzek égnek.
Gyanítom, hogy mégse látszik ez
elégnek.
Tudom, hogy egyesek majd pocskondiázzák,
a
jelentőségét nem érzik, nem látják.
Mi
jelentősége van sok jó nagy tűznek,
kiért majd sok embert
hatalommal űznek
nyomoznak, bezárnak, elveszik a pénzét,
de
feltámasztja a nép életérzését.
Ez a
jelentősége, az életérzés!
Min nem fog a nyomás, min nem fog a
sértés.
Égjetek csak tüzek, lobogjatok vígan!
Ami elkezdődött,
ne hagyjuk annyiban!
Ének a legényről, aki éjszakára kinn felejtette a csizmáját
Bagolymadár
beköltött a csizmámba
Én Istenem, hogyan járjak utána?
Kereshetem
mezítláb a csizmámat!
Hogy látogatom meg az én babámat?
Édes rózsám,
ne haragudj énreám,
hogy mezítláb megyek hozzád délután.
Szegény
madárfiókákat nem bántom.
Tudom, úgyis szeretsz engem virágom.
Juhászlegény
ne menj te a fonóba!
Az a kislány elfelejtett azóta,
hogy neki
a legszebb bárányt ajándékul od'adtad,
mással él már, rajtad
meg csak mulatnak.
Sok hazug
költőféle, verseket
meg még ki tudja, mi firkákat ír,
olyan
dolgokról, mik veszélyesek.
Ember nem bírja őket, csak papír.
Gyalázat
fája ily gyümölcsöt terem.
S hogy mégis legyen igaz
krónikája
korunknak, írok. Csak ezt tehetem!
Templom az
anyanyelv, mely egybetartja
a szétszóratott, gyengült
közösséget,
Mint lánc vagy háló, órjás vitéz karja.
Ha lázadsz,
vagy áruló leszel, szétéget.
Tanulhatsz
nyelvet, többet is, ha képes
vagy rá, kell, szükséges, és
fegyelmezett
is vagy. De tudjad, mostoha, nem édes!
Csak
szétdúlni tudja vékony gyökered.
Szép vagy
leányka, miért is tagadnám.
Tudnálak is hűségesen szeretni.
De
hogy az éveim neked odaadnám?
Ne hidd,
hogy az egész élet csak ennyi!
Bolond lennék, ha a világom
elhagynám!
Főbb dolgokhoz sem tudsz hűséges lenni.
Embernek van
emberszíve,
sertésnek van sertésszíve.
Embernek van
istenhite,
sertésnek van malachite.
Mindenkinek
a magáé,
Nem illik hozzá a másé.
Akárhogy hasonlíthatunk,
Azért
mégis mások vagyunk.
Tenni is
csak olyat tegyünk,
Hogy emberhez méltók legyünk!
Lelkünk így
marad felhőtlen
Ilyen nyomasztó időkben.
András
mondja: Hallucinálok? Vagy tán álmodom?
(Pedig nem szívtam
füvet, jól tudom!)
Ki ez a lány, ki szembejön velem?
Valóban!
Ki vagy, hogy csakúgy megjelensz nekem?
És Liza szól:
Kérlek, ne csúfolódj!
Nem áll jól ez neked!
Árva vagyok én,
árva és beteg.
Rémeket látok ott is ahol nincs.
És félek
mindenkitől, tőled is.
András mondja: Ne félj tőlem,
ne félj!
Meg vagyok illetődve azért beszélek így.
És
szeretnélek szeretni, ha hagynád!
Liza szól: Nem
lehet, mert minden amit csak látsz
Elválaszt tőled, aki él, mind
irigy.
Te otthon vagy, én idegen vagyok.
András:
Meg vagyok babonázva, láthatod!
Mióta élek nem történt velem
Soha
még ilyen!
A szavam áll el, szemem tágra nyílt
Liza
szól: Eláll? Hisz minden szó téged segít.
Az én szavam csak
akadozni tud
A tied mellett, pedig nem hazud!
András:
Ne menj el, hagyd, hogy még lássalak!
Liza: Semmi,
csak egy emberi alak.
De te? Mintha lángolnál mint a tűz.
A
lángolás nem hív engem, inkább elűz.
András: Elűz?
Akkor semmit se mondok már!
Csak még láthassalak, maradjál.
Tán
azt is megengeded, hogy szeresselek.
Liza: Már
megint gúnyolódsz! Mindjárt megyek!
András: Hát nem
érted? Hogy éljek nélküled?
Liza: Úgy, ahogy
eddig!
András: Azt nem lehet.
Hiszen már egyszer
úgyis láttalak!
Liza: Maradjon akkor emlék, arc és
alak!
András: De hogy? Akkor majd én is rémeket
látok!
Liza: Ezt ne mondd ki, ez nagyon komoly
dolog!
Rettegnél, ha azt látnád, amit én!
András:
Szívesen tenném, ha lenne remény
Arra, hogy te majd szebbet fogsz
tőle látni.
Liza: Azt ne kívánd, inkább
akármi'!
András: Az éppen olyan
rettenetes?
Liza: Annál még sokkal rosszabb,
elhiheted!
András: Akkor majd a bőrödbe bújok én,
S
kiűzöm belőled, bármily kemény!
Liza: Jó lenne!
Akkor biztos engednék neked.
András: Megteszem!
Elhiheted!
Liza: Gyere be hát, hogy lássál
engemet!
András: Hogy jól lássalak téged,
bemegyek!
Liza: Jó! Levetem ezt a ruhát, lásd milyen
vagyok!
András: Jaj! Magamért akkor jót nem
állhatok!
Liza: Meggyőztél hát, gyere és
szeress!
András: Most? A lelkiismeretem szúr!
Rettenetes!
Nem élhetek vissza elgyengüléseddel!
Liza:
Itt a testem, vedd el!
András: Jaj, mit tennék, ha
megtenném veled.
Liza: Bizony mondom, vedd el, ha
teheted!
Egyszerre: Liza: Gyere akkor, a tiéd akarok
lenni!
András:
Itt vagyok már, s az enyém fogsz lenni!
András: Ha
árva voltál van valakid már!
Liza: Ha nem ismertél
eddig tudod, vár
az, akit most már ismersz és szeretsz.
Akinél
mindig önmagad lehetsz.
András: Aki lefogja az ártó
rémeket!
Liza: Majd együtt közelebb visszük
egymáshoz a népeket.
András: Jó veled!
Liza:
És jó veled!
A
találkozásuk hát így esett.
Együtt is voltak még egy keveset,
Egy
éjszakát talán
A fiú és a lány,
Aztán, ahogy Liza előre
mondta,
Az irigység őket elválasztotta.
Elszabadult
vadállat, a gyűlölet.
Harcot indít az egész világ ellen.
Nem
számít testvér,
szomszéd is harap,
a hatalom kell csak, ez
számít csak, ebben
érthetünk egyet, szemünkre ez lebben.
És az
idegen, kit behozunk s vele a bajt.
Kicsi a terünk, nagyobb is
lesz majd!
Tágítjuk tőrrel és kalasnyikovval,
kölcsönkért
pénzzel, veréssel, bankkal.
Rágalommal és
kiszorítással.
S
ha már az ellenségből senki nem marad,
újat találunk. Mindaddig,
amíg
van még ember, aki a Földön él.
Majd aztán a bolygót is
szétrobbantjuk,
de akkor is miénk lesz,
ha más már nincs
is,
legalább a bolygóközi tér.
Az üres tér.
A hideg
tér.
Fejünk
akkor
lehűl.
Semmi
sem
lesz
belül.
Se
kint.
!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
(Utóbb a költő már úgy gondolta, hogy a kapzsiság és az önzés néha nagyobb kárt tud okozni, arányaiban is, mint az esztelen, s épp ezért kis hatásfokú gyűlölet.)
Mint amikor
vásott gyerekek
Ragaccsal kennek be egy ágat,
Hogy ha oda
pihenni száll le
Börtöne legyen ott a madárnak.
Börtöne
legyen, halála legyen!
Menekülni onnét ne tudjon,
Ragadjon lába
ott az ághegyen.
Elrepülni onnét ne tudjon,
Így élek én
is ezen a helyen.
Repülnék, s ide ragadt a lábam
Felhőket látok
szállni felettem
De én csak
itt maradtam a sárban
Szállnék pedig, de lehetetlen
Sötét átok
van ilyen madárban!
Ballada a szép királykisasszonyról
Csendes
nyári alkonyatkor, ha emberek összegyűlnek,
Beszélgetnek,
borozgatnak, emlékek előkerülnek.
Egyik ezt mond, másik másat,
férfi szavát más folytatja,
Szép királylány történetét
elmondatlanul nem hagyja.
"Hej
de szép volt Henrietta, kezdetén mint kicsi gyermek!
Apja, anyja
szeme fénye, kedvéért mindent megtettek!"
Így jő a szó a
tapasztalt, idős férfiak ajkáról,
S szól egy ifjú, "de jó
lenne megtalálni őt akárhol!
Megtalálni,
felnevelni, s aztán feleségül venni!
De jó lenne vele élni, nem
kellene más már senki!"
− Ne siess vele oly nagyon!
Fiatal s tapasztalatlan,
Vagy, nincsen meg a tudásod, s lásd,
elbukhatsz érte harcban!
Nem ismered
a mesének eddig még a kezdetét sem.
S már sietnél, már loholnál,
légy türelmes, maradj tétlen!
− Ne szakítsd félbe! -
szól egy lány. - mi mind meg akarjuk tudni,
Mire nőtt fel a
királylány? Vajon olyan lett-e, mint mi?
Olyan is
lett nem is olyan. Míg mindenki csak dicsérte
A kis leányka
nagyobb lett és egy lovag eljött érte.
Eljött érte, el is vitte,
hűs köpenyére ültette
Ha meg fázott, panaszkodott, forró ölébe
ültette.
Szerette ezt
a leányka, élvezte is jó sokáig,
Aztán ráunt, "Jó a lovag,
de még jobb lenne egy másik!"
Amit gondolt, meg is tette,
lovagok jöttek és mentek,
És amit a lány kért tőlük mindent a
kedvére tettek.
Nem volt
elég, nem volt elég! Válogatós volt a lányka.
S nem vette észre,
hogy lassan nem is ő válogat már ma.
A lovagok megint jöttek.
Mindig újabb, mindig másik
Az idő meg telt fölötte, ő már unja,
már nem játszik.
Szeretne már
megpihenni, bármi lovag legyen is már
De azok csak jöttek, mentek,
folyt a cirkusz, állt a vásár.
Jöttek immár mindenhonnan. Baráttól
és ellenségtől,
"Ó! Csak egy már itt maradna!"
sóhajtott szegény fejétől.
Végül aztán
olyan is jött. Nem volt szép, nem volt hírneve,
Művelt sem volt,
kedves sem volt, beszélni sem tudott vele.
Öregedett már a leány.
Tudta jól, hogy nincs mit várjon,
Az a legény maradt neki egyedül
a nagyvilágon.
AJÁNLÁS
Ma is élnek,
együtt vannak. Zsák a foltját megtalálta,
Öreg asszony, csúnya
férjjel, nem előre néz, csak hátra.
Valahai szép királylány egyre
attól kezd már félni,
hogy "ne adja neki Isten!"
sokáig talál majd élni.
Egymáshoz sem szólnak soha, így lettek ők
ilyen népek.
Mindent jól, s idején tenni! Eszetekbe bevéssétek!
Döglött
víziló puffadt teteme
Úszik a folyón lassan lefele.
A hasára
száll néha egy keselyű
De nem csíp bele, olyan keserű.
Négerek
csatáznak künn a túlsó parton
Nem mondja senkinek egyikük sem:
pardon.
Néha támadnak, betörnek a falumba,
Ölik a népet, lövik
halomba.
Törzsfőnök
retteg, vészharangot kongat,
Menekül asszonya, lánya
sikongat,
Akit elraboltak, annak jó már,
Élve marad, csak más
urat szolgál.
Gyermekkatonák
gyilkolni fognak.
Szorítják tusát a kalasnyikovnak.
Görcstől a
kezükből a vér is kifut
Eszmékért halnak, mikről egyikük se tud.
(Szomorkás mese az előítéletről)
Tanakodott
két rendőr, vajh' mit kellene tennie,
Hogy a népek ne
higgyék, hogy minden rendőr tökhülye?
"Amit teszünk"
szólt az egyik, "nem lehet biz' akármi,
Tanuljuk meg ,
miként Jézus, hogy kell a vízen járni!"
Hónapokig
gyakoroltak, míg látták, hogy elég már,
Úgy grasszáltak a vizen,
mint a járdán a kerékpár.
Ki is mentek a folyóra: "nosza egy
próbát teszünk!
Hadd lássák az emberek, hogy nekünk is van sok
eszünk!"
Látta is a
folyó partján a horgászok serege,
S jót nevettek: "Lásd a
bunkók, nem tudnak még úszni se!"
Szomorúan így véste az
eszébe a két koma,
Hogy aki jó az mindig jó, aki meg nem, az
soha.
(Mikes Kelemen emlékére)
Öregember
áll a tornácán a háznak
Odabent vígan vannak az ifjú
társak.
Muzsikálnak, zajjal vannak, mulatoznak,
S nevezik a
háta mögött vén bohócnak.
Nem törődik velük, máshol akar
lenni,
Kéri a királynőt, hagyja hazamenni!
"Magyarok jó
királynője legyél kegyes,
Mondjad: öreg, hagyom, hogy már
hazamehess!"
De írás jő, mint bárd, mellyel sújt a bakó,
Így
szól: "Ex Turcia nulla redemptio!"
Rövid
értelmezés József Attila:
"Csak ami nincs, annak van bokra"
sorára
Förtelmes
virágot hajt rettentő jövő
Mely rossz szagú és mind zsugorodik
Ki
látja, kifut abból az erő
És csendben nagyon elszomorodik.
A kultúra, a
gravitáció,
A dolgokat mely így-úgy összetartja,
Szemünk
láttára megszűnőbe' van.
Mint űrben úszó tárgyak vak
csoportja
Pörög, forog és mind külön való
A világ. Ki megéri,
boldogtalan.
Zúzmarás
száron kis virág,
Ázik szegény, fázik.
Vékony szirmán a Semmi
rág,
Nem él már sokáig.
Öreg Róza
beteg. Fel sem kél az ágyból.
Hónapok múltak, hogy nem járt ki a
házból.
Laposakat pislog, dunyha alatt fázik,
pedig kint a nap
már hétágra szikrázik.
Mind elment
a család munkáját végezni,
hagyták Róza nénit egyedül pihenni.
Mit
is tennének mást ilyen szép időben,
Mindenki dolgozik, ki van jó
erőben.
Napok múlnak el így, s csak fekszik, s lélegzik,
ámbár
néha az is nehezére esik.
Ám mégis
csak látja az ajtót kinyílni.
"Ki az, ki ott belép, tán csak
nem királyfi?"
Vénasszony a vérét megpezsdülni érzi,
hisz
már nagyon rég nem nézett így rá férfi.
És nem is
csak ránéz, de szól is hozzája:
"Gyere Róza! Nem vón'
kedved egy kis táncra?"
Mondaná az, hogy ő épp csak nyögni
tud már,
nem tánc az amin az esze forgása jár.
De nem
mondja, mert ím, csodáknak csodája,
felpattan az ágyból, s táncra
áll a lába.
A férfi meg gyorsan derékon is kapja,
víg zene
hallatszik, és mindkettő ropja.
"Dobd
el azt a rongyot, szebb vagy te anélkül!"
Mondaná, hogy nem,
de teste visszaszépül.
Domború a melle, segge feszes lészen,
Mint
volt húszévesnek, olyan lesz egészen.
Meztelenül ropja, pörög,
forog, ugrik,
Honnan ennyi erő? Máskor jó, ha csuklik!
De ki vagy
te, herceg? Tündérkirályfi tán?
Válaszol a férfi: "Én vagyok
a halál!
Persze, te azt hitted, hogy én csontváz vagyok!
Nem
igaz az, hajrá! Táncoljunk egy nagyot!"
Pereg, egyre
gyorsul a tánc forgatagja,
legény a megifjult vénasszonyt nem
hagyja.
Végül üt az óra, eltűnik a herceg,
Róza ágyából már nem
hallik lélegzet.
(Népi elképzelés szerint)
Három király
és három pásztor
ahogy az megtörtént már százszor,
lángoló
csillag után mennek,
s bátorításul énekelnek.
Zümmögő hangjuk
kíséri őket,
így élik túl a zord időket.
Szemükkel a csúf
sötétet látják,
(egyik se hozta nagykabátját).
Reszket király
és reszket a pásztor,
hideg van, csak a csillag lángol.
Az útja
végén vaj' mit talál?
Jézus van ott, vagy a fagyhalál?
Ők
csak mennek, baktatnak egyre,
fáj már a lábuk kisebesedve,
a
remény s a hit tartja meg őket,
mint mindig is az úton
menőket.
Hiába a fagyott láb, éhség,
a kis jászolban van a
reménység!
Mint az
ember, kinek már nincsen lába,
de azt álmodja, hogy biciklizik
és
felébredve hisz még a csodában
feledve mindig, hogy nem
létezik.
Olyanok vagyunk.
Újabb
versek a Világból
(Második
ciklus)
(Kusztos Tibor barátomnak)
Kevesen
vagyunk, s még tovább fogyunk,
kik hűséggel, népünkért
dolgozunk.
Sokan kérdik: "mért vagytok ostobák?"
Csak
hallgatunk és dolgozunk tovább.
Más biztat: "Fordulj már
végre el
e romtemplomtól, és gazdag leszel!"
De
fog-szorítva tesszük amit kell,
jutalom, megtorlás, nem
érdekel.
Olyanok leszünk mint a parázsszemek!
Élesztünk tüzet,
mely tán már elveszett.
2017
február 2.
Marosvásárhely.
Elátkozott
király lovagol,
vágtat a jeges szélben
nincsen nyugodalma
sehol,
se nappal, se vaksi éjben.
Nem tett
pedig rosszat semmit sem
csak népére vigyázott
de rátörtek
hataloméhesen,
hogy ereje nem látszott.
Most menekül
hűségest keres
de olyat nem találhat
hát csak megy (vágtája
sebes),
mint megriasztott állat.
Szegény,
szegény fiatal király
tele jóakarattal,
ébredj fel már, cudar a
világ!
Csapj szét közöttük karddal!
2017
február 7.
Marosvásárhely.
(Egy régi május)
Egy régi
emlékem gondolatában
magányos turista, lassan ballagok,
nézem
az ősi ünnepet a mában,
és élvezem a jó meleg napot.
Most
minden mit látok csupa virág és zöld
minden repül, méh, darázs,
bogárka,
kék eget, fehér felhőt tükröz a föld
a szekérnyomban a
pocsolyába'.
A földalatti nép is feléledt.
Egér, vakond
egyre turkál s futkos.
Errefelé a kapától nem félhet.
Keres,
kutat, milyen kajája jut most.
Mackóéknál is nagy újság van,
a
tavasz náluk is élvezet,
mackóné a ciheresben, lám csak,
két
apró bocsot vezet.
Szörnyen büszke a két fiára,
elképzeli, hogy
egyszer majd azok
lesznek megváltói a mackóságnak!
Vagy
legalább erősek lesznek, s nagyok.
2018.
február 12.
Marosvásárhely
Nem kell
nekem árticsóka!
Finomabb a Márti csókja!
Marosvásárhely
2017
március 8.
Hegyeket
gyűrnek most fel körülöttem
élet-pusztító dühödt, vad
erők.
Mindegy, hogy égből, vagy pokolból jöttem,
nem én vagyok
a barbár, hanem ők.
De majd a
hegyről vizek árja indul,
s folyók partján az élet megfogan,
s
kiegyenlítő szél szálló porán túl
utódaink majd élnek boldogan.
Marosvásárhely
2017.
március 17
Lánc, lánc,
üzletlánc!
Nemzetközi üzletlánc!
Sehonnai, mit
kívánsz?
Tolakodó, mit kívánsz?
Mindig a másét kívánod!
Sohasem
lesz így barátod.
Tánc, tánc,
tengertánc!
Hej! Kötéltánc, haláltánc!
Embertánc és
medvetánc!
Jaj Istenem, mért itt vagyok?
Mért nem máshol, bár
ott se jobb!
Kezemen van
már a lánc!
Torkomon jön ki a tánc!
Mindig bennem van a
frász!
Mindent el akarnak venni!
Ne maradjon nekünk semmi!
Járom hát,
járom ám!
Járjad velem te leány!
Nem kell nekünk semmi mán!
De
ha egyszer majd megunom,
az egész kocsmát szétrúgom!
Lánc!
Tánc!
Kívánsz!
Kívánsz?
Veled
járom ...
járom.
Nagyvárad
2017
jún. 14.
Van olyan,
ki nem dolgozik, mivel lusta vagy buta.
Lopna is meg rabolna is de
ahhoz meg gyáva,
ásót ragad, kincset keres, mint a csontot a
kutya,
nagy titokban ügyködik és csak morog magába'.
Aztán
egyszer eszébe jut egy korszakos gondolat,
hogy a mások munkájából
jól meg lehet élni.
Dorongolja, kritizálja, mindig csak a
másikat,
így a mások alkotásán jól tud ő henyélni.
Végül rájön
arra, hogy a kettőt együtt is lehet.
Attól fogva gazdagodik, és
magát fényezi.
Ám a lufi, miként szokott is, végül csak
szétreped,
s hősünk ezt a világtól szörnyű sértésnek veszi.
Búzaháza
2017.
augusztus 21.
Kinek az
igazmondás átok,
annak, ki úgy élt ezer évig,
hogy számára
átokká válik,
hogy a lopott holmit visszakérik,
jaj, mindig
visszakérik!
Így él ő, rettegve, félve.
Jaj, szegény! Jaj Világ
Szegénye!
Hisz valamije mindenkinek van!
Hisz valakije
mindenkinek van!
Kiért, miért a szíve dobban!
Ám de a szegény
tolvajnak,
hiába, hogy látszatra gazdag,
a semminél is kevesebb
van!
Nagyvárad
2017.
augusztus 23.
Barcelonában
tegnap meghalt a demokrácia.
Barcelonában rendőrpuskák által
holt.
Mindegy volt, ember, asszony, akárki fia
Jogok helyett a
nép sebeket kapott.
Ilyen világ
ez tudjuk, Antikrisztus világa.
Most végre megmutatta valódi
arcát.
Most végre nyíltan, hogy mindenki látta:
ez jutalma
annak ki vállalja harcát.
A hatalom
bár buszokkal bértüntetőket szállít,
Más meg csak szavazna, s
odamenni sem mer.
De megpróbálhatnak nekünk beadni akármit,
Aki
ma nem katalán Európában, az nem is ember!
Marosvásárhely
2017.
október 2.
Mezők
ködéből jő a november.
Nem szeretem, de ő is "ember".
A
népek ilyenkor tévét néznek,
esetleg számítógépet.
Beszorult
ember mit tehet?
Például füstöt ereget,
vagy éppen csinál
gyereket.
Bár azt a mai társadalom
nem díjazza, csak a
hatalom.
Az még gondolkozik előre,
más úgy sem telik
tőle.
Kályhának tüzét nézegetik,
a gyerek libahúst eszik,
mert
Márton napján így szokás.
Hangosabb lesz a gágogás.
Már
mindenki csak a télre
gondol, hogy a tűzifa elég-e.
Disznó már
nem röfög az ólban,
így kolbász sincs csak a boltban.
Búzaháza, 2017. november 12.
A Nyomáti
Tetőn az erdő lombtalan.
Kopasz, mint akinek nagyon nagy gyásza
van.
Az embernek nincs most kirándulni kedve
nem is jár már
abban senki csak a medve.
Gyermek a tanulásnak a végét várja,
ajtó
rácsa közt kandikál a világba.
A kitett szalonnát egy cinke
csipdesi,
kettő meg nagy komolyan asszisztál neki.
Hó még nincs
és hideg is alig módjával.
Úgy tűnik Isten is spórol még a
fával.
De, hogy tudjuk azért, hogy mégis már tél van,
délután
öt óra előtt már sötét van.
Búzaháza, 2017. dec. 17.
Minden
elszalasztott együttlétünk
örökre fájó űrként él tovább,
saját
életre kel,
nem adja alább.
Régebben nem tudtam,
régebben
nem hittem,
Hogyan tud fájni, ha valami nincs?
Erre nehogy
legyints!
Mert minden amit nem adtam,
mert minden amit nem
adhattam,
mert tán féltél, vagy tán bizalmad nem volt,
most
olyan ürességként köszön vissza,
mint sárkány, mely az életünk
vizét kiissza.
S mint bolond majom, ki az üresbe markolt,
ha
nézem, csak a nagy semmit látom.
És az a semmi kitölti a
napot.
Olyan, mint mikor üres ígéretet kapott
az ember, és még
egy darabig,
estig, vagy még egy napig,
el is hiszi, hogy az
jól van így.
Bár cseppet sem irigy,
De lelke mélyén mégis tudja
jól,
hogy mind a kettő vesztes valahol.
Marosvásárhely
2018.
augusztus 18. éjjel tizenkettőkor.
(ars poetica)
Elszáradt fa
ágán néhány énekes madár
dalol, hogy hallja az egész kopasztott
határ.
Ember nincs sehol, nem hallja ki s mit énekel,
de teszik
mégis mert dalnak mindig lenni kell!
Búzaháza
2018.
szeptember 24.
Törődött
ember vánszorog
mert a sok munkában elfáradt már.
A Föld
helyett a Nap forog
Bukfencezik mint a mackópár.
A gépeket
tettük rendbe,
ezzel jól eltelt az egész délelőtt.
A
tennivalókat meg sorrendbe
állítgattuk, megtervezve a jövőt.
A szüret
megvolt és a bor is forr,
pince helyett a hátsó szobában.
A
diót meg majd felszedjük máskor.
Kint egy
madár vijjog egymagában
és estefelé a kuvik szól:
"mindjárt
sötét lesz a világban".
* * *
Az út mentén
a fák sárga őrséget állnak
habár egy kissé most már
kopaszok.
Vigyázzban kell most állni minden fának!
Katonásabbak
ők mint én vagyok.
Siheder
macska ment át előttem éppen
akkora patkánnyal mint ő maga,
amely,
ha meg nem unja idejében,
egy álló hétig lesz majd lakoma.
Lassú
keringőt járnak hullott levelek
mintha élnének, úgy mozognak
ők
pedig csak játszanak velük virgonc szelek.
Álmosan
pillogtatnak ködös mezők,
nem fut már rajtuk mezítláb pajkos
gyerek.
Nosztalgiáznak, milyen volt azelőtt.
Búzaháza
2018.
október 13.
Valamiféle
langyos együttérzés
nyilvánult meg a "művelt
nyugattól",
amit a kétségbeesett segítségkérés
félreértett,
ha várt bármit is attól.
Segítség nem
jött, csak nagy szőrös duma,
hogy "Tartsatok ki, veletek
vagyunk"!
S holttesteket vitt a vérvörös Duna,
kajánul
várták, hogy végre elfogyunk.
De nem
fogytunk el, csak lefojtva mélyen
dolgozott még az
élniakarás.
Csak vergődött bibliai sötétben,
hogy
elfogyott a tartalék varázs.
És összevesztünk abban a hosszú
éjben
magunkkal is, s kialudt a parázs.
Ajánlás
Tanulság
ebből az legyen pedig:
az is gyilkos, aki csak tétlenül nézi
ahogy
a hóhér tevékenykedik.
Marosvásárhely
2018.
október 23.
"Lehullott
a rezgőnyárfa
ezüst színű levele".
S ahogy az ma már
szokása,
a törzs is ledőlt vele.
Elvitték a
sógorokhoz,
pedig van nekik elég,
alap lesz a bútorokhoz,
s
nem a kemencében ég.
"Egy
levélre rá volt írva
Rózsámtól az üzenet"
s keresem
seprűvel sírva,
vajon az melyik lehet?
Ám de sajnos
nem találom,
mert nagyon sok a levél.
Bocs-párna lesz, s ott
finom álom
s én azt sem tudom, meghalt-e, vagy él.
Marosvásárhely
2018.
november 9.
Januárnak
két arca van, előre és hátra.
A jövőben reménykedik, s a múltat is
látja.
Ilyen furcsa hónap, amely ezt a nevet kapja,
nem csoda,
hogy a többinek ő az öregapja.
***
Fagyos és
szeles január,
öles léptekkel erre jár.
Régen úgy hívták:
fergeteg.
Ijesztgeti a gyermeket.
Ha kimegy, kell a sapka,
sál,
nem is tiltakozik arra már.
De anyuci kényezteti,
néha
ágyba jön a reggeli,
hát szereti a januárt.
Csak a malacnak
rettenet.
Végét érzi, sír eleget.
Biztatják, kolbász lesz
belőle,
de utálja és fél is tőle.
Hát szalmával melengetik,
de
ólba vissza nem engedik.
Medve az erdőben tavaszt álmodik,
talpát
nyalja, úgy szórakozik.
De ezzel elege is van mára,
fordul a
másik oldalára.
Készül már februárra.
Marosvásárhely
2018.
december 2.
Mint
megcsúfolása mindannak, amit
az ember ünnepre várva
álmodik,
jönnek, jönnek, jönnek, jönnek ők
a kárhozat felé
menekülők.
A nagyváros csillogó fényei
mint égi csillag, úgy
üzennek nekik.
Jönnek keletről és jönnek dél felől.
Becsapva,
híva, hátul és elöl,
mintha újra csillagot látna bús
szemük,
reménykedve hagyják ott sunyi életük.
S akinek eddig
semmi sem volt elég,
hiába üvölt, sikolt most, hogy "ne
még!"
Aki most itt van, itt ég hamvaira.
Beözönlőre
királyra, s pásztoraira
kísérteti fényét így veti oda
Égő,
szétporladó javaira,
legyen az fű, ember, vagy hobbikutya,
a
gyilkos, a szörnyű ASZTEROIDA.
Nagyvárad
2018.
december 12. Éjjel.
Messze egy
kutya nagy keservesen ugat,
Hó hull pelyhesen, és belepi az
utat,
a felhők tornyosan úsznak fenn az égen,
sötét is van
immár itt a faluvégen.
Szél is fúj, nyüszítve a kaput lengeti,
nem
szereti, hogy az útjába áll neki.
Bekötő út síkos, alig járnak
rajta,
két szarka keresi, merre van a pajta.
Vendégeink voltak
ma késő délelőtt,
bort is ittunk, tehát a fejem is
megnőtt.
Legalább, nem tudnám okát adni: mitől.
Alighanem
elszoktam az ilyesmitől.
Most tehát csak ülök, s írom ezt a
mesét,
mint ki várja sosem látott szerelmesét.
Búzaháza
2018.
december 15.
Ha
ez az érzés ami éppen
bimbózni kezdett köztünk szépen,
elfagy
most a hideg télben,
nem fogok haragudni mégsem.
Persze
fáj majd, de a fájdalom
velejárója az életnek.
S mint akit
hazugan hitegetnek,
én azt is nyugodtan vállalom.
(egy hajdanvolt világrész emlékére)
Nincs már
fehér, sem európai!
Szakadék tátong eddigi, s mai
közt. Nincs
határ sem ami arra jó,
hogy embernek legyen fogózkodó.
Hogy
megmutassa "eddig, s ne tovább!
Idegen az, mi téged vár
odább."
Máson s magunkon sem láthatunk ma át,
moslék
világ lett, ordas világ.
Marosvásárhely
2019.
január 8.
− Anyukaaaa!
Honnan jönnek a denevéreeek?
− Denverből, szívem!
−
Van királyuk?
− Van nekik! Olvasd el, kislányom!
Függeszkedve
alszik egy jó nagy denevér.
Szinte már "bőrkutya" nem
pedig bőregér.
Meg se kottyan ha a vér a fejébe száll,
Denevérek
között biztos ő a király!
Atomerőműben nagyra
növekedett,
denevérkirállyá ő így nevelkedett.
Most a
szemöldökfán szép csendben szendereg,
békés arcot vágva, épp mint
egy jó gyerek.
Búzaháza
2019.
január 25.
A
kertünk fölött a kutyák nagy ugatást csaptak.
Még a Bodrink is
odafutott társult tagnak.
Alighanem arról folyt nagyba szó,
hogy
kisorsolják, mi lenne a jó,
és a macskából melyikük rázza ki
a
kajájukat, mit az éjjel megevett.
Vagy legalábbis megmondja
neki:
máskor ha éhes, fogjon egeret!
Búzaháza
2019.
január 27.
Furcsa
helyzet, az erdő a tavasz jöttét érzi.
Az alkony lassan, némán
életre kel.
A vérfarkas nyögve a szükségét végzi,
neki már
mennie kell.
Valami történjen, mindenki arra vár.
De csak egy
varjú jön és mondja: KÁR!
Nem tavasz ez még, de tél sem
már.
Február.
Kijött a maci, körülnéz, de határozni nem
tud.
Visszamenne, de éhes, fél, legjobb ha elfut.
Búzaháza
2019.
február 03.
"A
nő aki felébredt, továbblép."
Nem gondol korábbi
önmagára.
És nem kell neki már a férfinép,
s nem lesz gyermeke,
sem unokája.
Marad... Magára.
Vénasszony korára.
Marosvásárhely
2019.
április 24.
Akkor is
haladunk, ha az út a végromlásba visz.
És ha a megsemmisülésbe,
akkor is.
Pokolba úgy sem lehet, mert nincs is már pokol,
Hisz
saját sorsáért mindenki másokat okol.
A fogyasztó társadalomnak
csak az a gondja, hogy vegyen.
Azon túl, egyszerűen
szégyentelen.
Akkor is kell a sok pénz, ha petákot sem ér,
A
munka büdös lett, nem kell semmiér'.
Bulizás, szex, fű,
erőszak, gyalázás a módi,
S ki nem teszi, már az is bolond, vagy
ósdi.
Hát ez lenne az a fene, modern Európa.
Nem láttam ilyet
majd' kétezer év óta!
Marosvásárhely
2019.
május elsején.
A
történelemben már többször megesett,
hogy Szent Péter székébe
orozva ültek
Akik hatalomtól megrészegültek,
s kiket erőszak
vagy pénz odatett.
Istennek
bizonnyal terve volt velük.
Mert ha nem, semmiképp se hagyta
volna.
Hisz elég lenne ha csak föléjük hajolna.
Hisz Ő igazán
tudja, hogy nem ott a helyük.
De Ő hagyja.
Az erőszak távol áll tőle.
Gondolkodjon az ember, észt azért
kapott,
s ha rontás éri, tanuljon belőle!
Ha képtelen,
nem ér már holnapot.
Ne tűrje soká, kapjon hát erőre!
S tegye,
amit az Isten reászabott!
Búzaháza
2019.
június 2.
Macska ül
egy ágon,
ül, csak ül meredten.
Néz előre vágyón,
pillája se
rebben.
Mit lát ott
messziről,
mi tetszik ott neki?
Mintha az óévből
vágyódva
nézne ki.
Hogyha madár
lenne
elrepülne legott.
De cirmos őkelme,
hát egeret fogott.
Marosvásárhely
2019.
január 23.
A kép forrása: internet.