A Farsang apám első, kéziratban maradt regénye, egyáltalán, első írásainak egyike. Nem került sokszor szóba, de beszélgetésekből emlékezni vélek rá, és önéletrajzi írásokból, sőt voltaképp magából a szövegből is rekonstruálható, hogy 1943-ban születhetett meg a majdnem-végleges változat; a végső simítások (az egyik kéziratlap hátoldalán található irkafirka szerint) 1947-ből valók. Hogy akkortájt azért nem jelent-e meg, mert az írója afféle első kísérletként félretette, vagy a körülmények alakultak úgy (szólhat egy s más az utóbbi magyarázat mellett), nem tudom; évtizedekkel később mindenesetre apám komolyan latolgatta, nem kellene-e utolsó kötetként fölvennie a Szépirodalmi Kiadó gondozta életműsorozatba mint korai, de nem minden érdem nélkül való írást. A sorozatba azonban nem került bele; apám meghalt, a szerkesztő, akivel egész életében dolgozott, meghalt már jóval előbb, a kiadó pedig a már megjelentetett novelláskötet után publikált elbeszéléseket összegereblyézve gyorsan lezárta az összkiadást (és maga is szétoszlott a levegőben) - a kézirat pedig megmaradt eredeti, dossziéba zárt állapotában.

Kellemetlen bevallanom, a hülyeségem miatt: valamiért úgy emlékeztem, a regény végül is megjelent az életműsorozatban, látni véltem a nem nagyon megnyerő küllemű lila-fekete Szépirodalmi-kötetek között a Farsangot is, és mert apám kései írásait szerettem ugyan, a koraiak azonban nem igazán érdekeltek, nem adódott alkalom szétfoszlatnom ezt a tévképzetet. Amikor 2009-ben valamiért gyanakodni kezdtem magamra, és elővettem a regény dossziéját, konstatálnom kellett, hogy orromnál fogva vezetett az emlékezetem; és legalábbis magam úgy találtam, önámításom nem írható a dicséretes fiúi tapintat számlájára: a regény (bár mostantól fogva erről az olvasók dolga dönteni) elég jól van megírva ahhoz, hogy napvilágot lásson. És hogy "aláfutott az idő".

A regény úgy két év és néhány, Párizsban egymás mellé sodródott, egymással barátságba vagy legalábbis valamiféle ismeretségbe keveredett magyar egyetemista, tudós- vagy újságíró-palánta története, akik pillanatokkal a "furcsa háború" előtt hazatérnek (haza akarnak térni vagy kénytelenek hazatérni) Pestre, az párizsi ösztöndíjaslét kötetlenségéből abba a helyzetbe csöppenve, hogy "kezdeniük kell magukkal valamit". Ahová hazatérnek, sajátos világ, amelyre persze rávetül a fenyegető (vagy éppen: várva várt) háború árnyéka, de amely a korlátlan lehetőségek világának tűnik: a gazdasági és kulturális élet zsidótlanításával és a háborús konjunktúra reményében komoly kereslet mutatkozik strómanokban, szerencselovagokban és kóklerekben. Van a szereplők közt, aki majdnem ártatlanul a filmgyártás nagymogulja lesz, van, aki ehhez az újságírói fölhajtást szervezi, van, aki csak föl akar kapaszkodni valamelyik, mindegy is, hogy melyik robogó szekérre. És van, aki Párizsból visszatérve megpróbálja megérteni, miért nem érti körülötte senki, hogy ami történik, nem arról szól, hogy némi ügyeskedéssel csinos hasznot lehetne a textilüzletből kipréselni, szóval miért nem érti senki, hogy pillanatokon belül nagyon sokan fognak meghalni. A regény a párhuzamosan futó, hol érintkező, hol össze is kapcsolódó karrier- és bukástörténetek szövedéke, bár regényszerű vége csak egy történetnek van: minthogy a regény főszereplője az önáltatás, a regény egyetlen (majdnem az egyetlen) szereplője, aki nem áltatja magát, öngyilkosságba menekül. Ami a történetekből kikerekedik, egy tökéletesen szubsztanciátlan világ képe, a cselekmény hihetetlenül hétköznapi vacakságokból szövődik, a motívumok nevetségesen kisszerűek, miközben persze tudható, csak épp ezen a világon belül szinte senki sem képes valódi arányaiban érzékelni, hogy háború van, és folyik a "végső megoldás" buzgó előkészülete. Voltaképp erről szól a regény: hogy a mészárlásra apróságokkal készül föl az ember. Aki haszonélvezője annak, hogy valakit zsidó volta miatt kiforgatnak élete munkájából, úgy véli, csak a kedvező alkalmat ragadta meg, és végül is egész jól beletanult a feladatába; aki ejti a szeretőjét, úgy tudja, nem azért, mert annak leáldozott a napja, hanem mert őszinte új szerelembe esett; az apa, aki hagyja meghalni a fiát, azért hagyja, mert borzalmas volna ráébrednie, hogy az tényleg hentesek kezére került, könnyebb elhinnie, hogy szegényke mindig is túlérzékeny volt; a hithű antiszemita legmélyértelműbb indítéka, hogy a család másik (zsidó) ága pazarabb Balaton-parti villába költözött; még aki politikai szempontból a leginkább azonosítható, arról is - tudniillik a Kerekes nevű nyilas újságíróról - ordít, hogy egy kis rábeszélésre és némi pénzért szívesen írná az ellenkezőjét is annak, amit ír. Bár a kéziratban sok kibogarásznivaló akadt, a kiadásra való előkészítés során lényegében a technikai tennivalókra szorítkoztunk: a helyükre varrtuk a szerzői javításokat, betoldásokat, korrigáltuk a tollhibákat, az eltévesztett neveket, keresztutalásokat stb.; talán két-három bekezdéssel esett meg, hogy megtartottuk a feszesebbnek talált korábbi változatot. Hogy a könyv megjelenthet, azért köszönettel tartozom Magda de Saint-Rat-nak, továbbá a szerkesztőtársaknak, Lenkei Júliának és a bátyámnak, Mesterházi Mártonnak és persze Hegedős Máriának, a kiadó szerkesztőjének, nem utolsósorban azért, hogy kiadásra érdemesnek tartotta a kéziratot, és a kiadónak magának, amiért minden ódzkodás nélkül befogadta apám regényét, anélkül - el nem mondhatom, ezért milyen hálás vagyok -, hogy házalnom és kintornáznom kellett volna.

Mesterházi Miklós