Tartalom

Előszó

Szeged egyik legszebb épületéről szólván Herzl Tivadar regényének címét asszociálom: Ősújország. Pedig nem az újjáalapítandó zsidó haza reménységéről kívánok szólni: az beteljesült. Szeged egyértelműen újkori keletkezésű épületének, az Újzsinagógának az ősi üzenetére kívánok a címmel utalni. Az épület a magyar és zsidó modernitás szülötte, kiváló műalkotás. A benne rejlő ősi gondolatkincs régóta foglalkoztat, szinte attól kezdve, hogy idegenvezetőkén rácsodálkoztam a templomra.

A szegedi zsidó templom a vallásgyakorlás épülete, felekezeti célokra szánták, arra is használják. Papjai - mint erre Horvát Löw Teresa emlékeztetett -, minden hazafiúi, tudósi és közéleti kiválóságuk mellett elsősorban rabbik voltak, közösségük lelki vezetői, pásztorai. Ezt a tevékenységet az Újzsinagógában épp úgy a legfontosabbnak tartották, mint minden vallásos zsidó ember cselekedetét a szombat bejövetelére terített családi asztalnál, az egykori rabbik az első szegedi gyülekezeti teremben, majd a klasszicista szépségű Öregtemplom falai között.

A profán világban azonban a vallási kultusz épülete egyúttal egy közösség névjegye, eredményeinek felmutatása, teljesítményének foglalata. A késő középkor hatalmas katedrálisairól kimutattak, hogy befogadóképességük sokkal nagyobb volt annál, mint amennyit a hívek száma indokolt volna. A katedrálisok építői szükségesnél nagyobb áldozathozatalukkal azt sugallták, hogy nem a praktikum, hanem a hit hozta a kőcsodákat létre, melyek a legsúlyosabb matériából, de a legelvontabb meggyőződés megvallására emelkedtek. A templomokban a közönséges, mindennapi emberi világ önmagát felmutatva találkozik szentséggel.