Kifárad
minden. Az ízek is kifáradnak, s az illatok is. Kifárad az időjárás,
a harangzúgás, az ünnepek is kifáradnak, akár a nyikorgás vagy az
unalom. Kifárad a mélység és a magasság, a büszkeség s az alázat.
Kifáradnak a kicsi falvak, népek, nagyhatalmak, dallamok, lebegések
és szárnyalások. Kifáradnak a zongorák, a kürtök és dobok,
kifáradnak a tornyok és gödrök, a bogyók, levelek, hasonlatok,
színek, szokások, árnyak és arányok, kifáradnak a dühök és
a veszedelmek, a jóság is kifárad, s a lázadás is. A botok és
borotvák is kifáradnak, akár a kulcslyuk vagy a csatorna.
Persze, az évszakok is kifáradnak, a vasárnapok, vagy az
egérfogók, azok is kifáradnak, s a köszönések is. Van úgy, hogy én is
kifáradok. Van úgy.
Jöttem,
hogy lássalak
Az én apám soha nem
mondta
anyámnak, szeretlek,
Emma.
Az én apám nem mondta
soha
nekem se azt, szeretlek,
fiam.
Az én apám az unokáját
nem vette ölébe piciny
korában,
később szólt neki, ne
üljön oda
kertünk friss füvébe,
mert azt letapossa.
Az én apám
gondozta apját, amikor
tehetetlen volt, pedig
nem kedvelte őt.
Az én apám különösebben
nem szeretett senkit és
azt hiszem,
különösebben őt sem
szerették.
Az én apám félig árva
volt és megjárt
minden poklot, de nem
beszélt
a pokolról,
csak említette néha.
Az én apám a boldogsággal
nem találkozott, de
sejtette, hogy van,
mert cipőjét időnként
kipucolta.
Az én apám a fákkal volt
barátságban,
kezében olykor fűszálakat
hordozott,
fölkelt éjjelente, hogy
megnézze,
helyükön vannak-e a
csillagok.
Az én apám
sírkövén
a dátum ki van javítva.
Az én apám büszke ember
volt,
de kalapját levéve
köszönt az utcán
és bort vett elő, ha
vendége jött.
Az én apám nem kérdezte
tőlem,
mi szeretnék lenni ebben
az életben,
ezért nem is lett belőlem
semmi.
Az én apám
csodálta a nedves orrú
borjakat, s a híres
tudósokat.
Az én apám, ha csak
tehette,
elkerülte a táskás
embereket,
de soha, senkinek nem
tartozott.
Az én apámnak nem kellett
a másé,
de ami övé volt, ahhoz
ragaszkodott.
Az én apámnak nem voltak
szokásai,
amiket figyelembe kellett
volna vennünk,
talán csak az, hogy
tányérjába levest
magának soha nem merített
és
általában, amikor ettünk,
hallgatott.
Az én apámat nem csípték
a méhek,
mindenre talált
megoldást,
biztos volt abban, semmi
nincs a világon,
aminek ne
lenne megoldása.
Az én apám egyszer,
haragjában
becsapta az ajtót és
elgörbült a rézkilincs,
amire úgy nézek most is,
mint valami híres
műalkotásra.
Az én apám szerette az
igaz történeteket,
verseket nem olvasott,
fütyörészni
soha nem fütyörészett, de
könnyezett,
amikor sercegett a tű a
lemezen,
s azt énekelte a patefon,
Granada
gyöngye volt, az a fekete
lány.
Az én apámat egy napon,
valamiért
otthagyta anyám és
elköltözött.
Az én apám másnap,
először életében
virágot vett és
megkereste anyámat.
Az én apám megállt anyám
előtt
azzal a virággal, s csak
annyit mondott,
jöttem, hogy lássalak.
Kényes kérdések
Kányádi Sándorhoz
Mit gondolsz, mégis,
van Isten, Sándor?
Kell, hogy legyen,
ki nézne be kend
háta mögé is?
Gondolom, néha
leülsz padodra - ha
már van, -
merengőn,
ebben a nyárban,
beérik-e a zab,
virágzik-e még a
cseresznyefa,
zsenge tavaszban.
Mert ha ellátogatsz
haza,
csak úgy jössz, mint
egyén,
nem mint poéta.
Mi hír a hatos
villamosnál,
mit lát Európa
ablakainál,
ki tíz mázsa verset
összerostált,
míg járt a fák hegyén?
És ugye, tudod,
hát hogyne tudnád,
minálunk gyűl, aki másít,
s kit vesz elő a
féreg?
Hát éppen Tamásit,
mert tőle meg nem férhet.
A világ ma más itt,
elmentek rég a
kényes-testű
szászleánykák,
kendervető-fáták
dojnákat felejtve,
Spanyolhont bejárták.
Mi hír most arrafelé,
hol furcsa
nevük van
a faluknak?
Ha elmennénk mind
oda,
tudnánk-e álmodni otthont
még magunknak?
Fénykép
Egy fényképet vettem
le a falról,
egyszerű kép,
fekete-fehér,
gondoltam, letörlöm róla
a port,
csak úgy, szokásból, nem
egyébért.
Ezen a képen apám is
ott van
sötét ing
rajta, szalmakalap,
úgy ül ott, gondokkal
megrakottan,
mintha várná, teljen el a
nap.
Emlékszem, rég, egy
mezei úton
fölvett egy hitvány
patkószeget,
hátha majd jó lesz, ezen
ne múljon,
pedig hajoltunk épp
eleget.
Találgatom, szeme
most mit kutat,
miért is élt ő, ugyan,
miért,
tűvé tette eddig a
tejutat
egy elejtett rozsdás
csillagért.
Hírek hervadása
E verset oly időben
írom,
amikor egymást érik
a nemzetközi események:
hólé-árkaival olvashatóan
most írja alá lemondását
az idei tél,
és meg nem erősített
hírek szerint
már megjelentek
a tűzveszélyes fecskék.
Ilyen körülmények között
ideje lenne
valami egészen világos
ruhát
viselni, s jó
hangulatokkal bélelt,
könnyed közérzetet.
És most már ideje lenne
megtanulni például
angolul,
de hát a
temetők tele vannak olyanokkal,
kik perfekt tudtak
angolul,
ezen az alapon
semmit sem érdemes
csinálni,
talán még úszni sem
azokban az állítólagos,
áttetsző, kék vizekben.
Erről jut eszembe:
néha azt hiszem, csupán
az én ötletem volt
a tavalyi nyár,
ezért nem
lett semmi a nagy viráglocsolásból
és származásuk miatt
a fákon aszalódtak a
szilvák.
Nekem azért könnyű:
sokféle példát tudnék
felhozni
erre-arra, mert olykor
meghallgatom
az öregeket,
kik bor mellett mindig
mesélnek nekem
egy kiadós történetet,
persze, háborúról,
hadifogságról és nőkről,
de ezekből semmi sem
igaz,
csupán a háború,
a hadifogság,
s a nők.
Fontos, hogy megérezze az
ember,
mi az igazság,
amikor a mesék fehér foga
villan,
s még ennél is fontosabb,
hogy csak a folytatható
meséket
higgye el az
ember, ugye,
a parittyakő is
elcsöndesül a
trombitában, bizony,
a gyermek kinövi a színes
ceruzákat,
s valami jövőt kezd
szerelni mindjárt,
tessék megindokolni a
nyugodt perceket,
hiszen az eső nem csak
csapadék
és az időjárás sem lehet
puszta hír,
mert nincs
hervadása.
Nem csak a jövő,
a múlt is csupa
meglepetés,
de kitalált tojáson nem
ül meg a tyúk,
hát beszéljünk végre
érthetően
e percben:
versem oly időben írom,
amikor ideje lenne
valami egészen világos
ruhát viselni,
s jó hangulatokkal
bélelt,
könnyed
közérzetet.
Lehallgatnak
Nincs semmi új a nap
alatt,
eddig is lehallgattak.
Csak most már kötelező,
ezután rád tudnak mutatni
könnyedén, íme, ez ő!
Nincs semmi új a nap
alatt,
mert meg sose hallgattak.
Csak most már köteleznek,
hogy hol
csaphatnak rád hirtelen,
még azt is te nevezd meg.
Látási viszonyok
Rőzsét cipelnek
hátukon,
gyermekek és asszonyok.
Nehéz kibírni a telet,
de autóból nézve
azt hinné az ember,
ez a téli népviselet.
Pedig
a nyomorúság útjain
jók a látási viszonyok.
Csak egy karmester
Megritkultak tűrhető
napjaim, pepecsel vélem
a múlás, el, ki, bejár,
les,
ma is épp azon kaptam,
mit megígért, hogy nyár
lesz,
vissza is vonta a
pofátlan,
pedig jól vigyáztam
fogaimra, hogy majd
szép, piros almába
harapok,