---

Tartalom

Egy kis történelmi háttér
Újjáépítési és fejlesztési tervek
A szocialista "országrendezési" terv kidolgozása és az ipartelepítés végrehajtása (1951-1953)
A Trianon utáni "borsodi kooperáció", Kandó Kálmán és társai elképzelései szerint
A "borsodi kooperáció" műszaki-gazdasági elemei
A "borsodi kooperáció". A borsodi szénbányászat
A "borsodi kooperáció". A borsodi villamos- és hőenergetika
A "borsodi kooperáció". A vegyiművek
A "borsodi kooperáció". A vízellátás
A "borsodi kooperáció". Összefoglalás
A "Békeváros" építése
Rabmunka az '50-es évek Magyarországán
A kazincbarcikai rabtábor
A szénbányászat KÖMI rabmunkásai Borsodban
A szénbányászat munkaszolgálatos katonái Borsodban
Kazincbarcika a Szabad Európa Rádió hullámhosszán
1956-os események Kazincbarcikán és a város közvetlen környezetében
Epilógus
Néhány ember az előzőekből, a múltból
A Magyar Királyi Csendőrség
A Jehova Tanúi
Földvári Rudolf interjúk
A szerző
Név- és tárgymutató

---

Előszó

Mi, kazincbarcikaiak, büszkék vagyunk a városunkra. Kevesen vannak, akik eredetileg a korábbi településekről származnak, Sajókazincról, Alsó- és Felsőbarcikáról, Berentéről, Herbolyáról. Sokkal többen viszont azok, akik önszántukból, vagy ilyen-olyan kényszer hatására lettek ide irányítva. Akik idetelepültek a munkájuk kapcsán a családjukkal, az 1950-es 60-as években még kevesen voltak. Ez után viszont a város már ugrásszerűen tovább épült, fejlődött, aztán már jó néhány nemzedék itt is született. Itt jártunk iskolába, ide kötött a munkánk, itt voltunk fiatalok és most már az unokáink is itt élnek...

Ez a város is, mint még egy pár az országunkban, a háború utáni - néha gigantomániás - iparosításnak köszönheti létét, hiszen ez egy mesterségesen, megrendelésre létesített település. Azt viszont, amit itt korábban, főleg a bányászatban, majd utána az 1950-es években az iparosítással létrehoztak, évtizedekig biztos megélhetést, lakást, munkát, kulturált életet jelentett az itt élőknek és a város vonzáskörzetének is.

A döntés alapja - a szén - mint vegyipari és energetikai alapanyag itt állt rendelkezésre és bányászata is biztosítottnak látszott. Ráadásul, ugyanúgy, mint a történelem során már sokszor, az országunk a saját erőforrásaira építve működhetett biztonságosan. A háború utáni politikai rendszerek, a nyugattól való elszigetelődés, sőt szembenállás politikája miatt, számos olyan lehetőségtől is elestek, ami akkor számos egyéb országnak a viszonylagos jólétet, a fejlődés lehetőségét adta.

Az elgondolás - a saját alapanyagból való vegyipar, illetve a szénalapú energetika - jó, teljesen jó terv volt. A szükséges technológiák és technikai berendezések is ipari szinten kifejlődtek ekkorra.

A város megalakítása, felépítése sem volt egy logikátlan döntés, hiszen egy ilyen nagyságú bányászati - vegyipari - energetikai komplexumot csak megfelelő és szakképzett emberekkel, létszámmal lehetett biztonságosan működtetni. A munkaerő napi szintű utaztatása a későbbiekben is jelentős forrásokat igényelt, még akkor is, amikor ez a város már élt és működött.

E munkában a "borsodi kooperáció" elképzeléseivel, annak megvalósításával, illetve a buktatóival foglalkozunk. Nagy vonalakban áttekintjük a bányászati, vegyipari, energetikai beruházások megvalósulásait, az eredményeket, de a gondokat is.

A város építésével is foglalkozunk, de csak egy bizonyos szinten, főleg az első évekkel.

Mindezek mellett azonban kitérünk egy igen kényes kérdésre is. Talán nagyon kevesen - ma már csak a legöregebb korosztályból - emlékezhetnek, hogy a városunk építése, a létrehozott ipari üzemek, és a bányák üzemeltetése milyen áldozatot követelt meg akkor, az itt élőktől és dolgozóktól, de a "nép ellenségeinek" kikiáltott, zömében politikai és hadifoglyoktól is, akiket rossz sorsuk ide vetett.

Itt raboskodtak, robotoltak évekig, táborokba zárva, kirekesztve a társadalomból, igen sokszor ártatlanul, egy diktatórikus rendszer megszállott, paranoiás vezérkarának, illetve az őket külföldről, a Szovjetunióból vezetett emberek akaratából.

A városunkat, a körülötte levő ipari üzemeket - később majd részletezzük - egy részét ezek a foglyok is építették. Ez tehát részben az ő történetük is. Természetesen nemcsak ők, a rabok építettek - ehhez túl "kevesen" voltak - hanem az építőipari és egyéb szakvállalatok is, tömegével. Ezen túl pedig még szakiskolások, "építőtáborosok" és még sokan mások is... Aztán majd a városlakók is sok mindent "társadalmi munkában", amit szintén elfelejtettek már.

Néhány dolgot itt előjáróban szeretnék leszögezni, a későbbi félreértések elkerülésére! 1964-től, 13 éves koromtól élek ebben a városban, itt voltam középiskolás, fiatal, itt ismertem meg a "városi élet" jó és árnyoldalait.

Itt találkoztam azokkal az emberekkel, akik a vegyiparban, bányászatban, energetikában, a vasútnál, a közműveknél és számtalan egyéb helyen dolgoztak... Itt vagyok tehát 55 éve, ide kötött a munkám, a család, most már az unokáim is, és minden egyéb.

Láttam a város folyamatos épülését, majd sokkal később a leépülést is. Ráadásul 1990-ig, egy negyed évszázadon át, a szocialista rendszerben éltem itt, majd már három évtizede a rendszerváltozás utániban. Nagyjából minden vonatkozásban tudok különbséget tenni, de párhuzamokat vonni is.

Itt él a családom, a gyerekeim, az ő családjaik, sőt unokáim is itt születtek és itt is laknak, dolgoznak, tanulnak, nem igazán áll szándékunkban ezen változtatni.

Éppen ezért együtt élünk a várossal, benne vagyunk a mindennapjaiban, látunk és tapasztalunk.

Amikor ennek a könyvnek az megírását elhatároztam, akkor az vezetett, hogy a tényeknek megfelelően dolgozzam fel ezt a témát. Megpróbáljak eloszlatni néhány olyan - időről-időre visszatérő - sztereotípiát, amely mindezekről túlzottan egyoldalúan próbál meg képet alkotni.

Teljesen egyértelmű, hogy ez a város a hazai vegyipar egyik legnagyobb bázisa. Az volt és némi szerencsével az is maradt, jelentős átalakulások után is. Azt azonban nem igazán tudom elfogadni, hogy ez, és csak ez, hozta volna létre ezt a várost. A többi összetevő - a szénbányászat, az energetika, a vasút - legalább annyira fontos volt, mint a vegyipar. Az már csak a döntéseken múlt, hogy az 1980-as évek országos gazdasági, politikai döntései mely iparágak sorsát pecsételték meg, vagy kinek adtak bizonyos haladékot, lehetőséget...

A város lakóinak foglalkozás szerinti összetétele is bizonyította abban az időben azt, amit most fejtegetek.

Csak megjegyezném, hogy a Borsodi Szénbányák bányáinak, üzemeinek, széntelepeinek "súlypontja" Kazincbarcika volt, nem véletlen, hogy itt épült meg a központi szénosztályozó és a bányagépjavító és szállítási üzemegység is. Az, hogy a vállalati központ Miskolcra került és ott is maradt, szerintem pusztán annak tudható be, hogy ily módon voltunk, mint vállalat, "arányban", a megye és Miskolc nagyüzemeivel (Lenin Kohászati Művek, DIGÉP), nem beszélve a BAZ megyei pártbizottság iparra, bányászatra gyakorolt igen direkt hatásáról. A borsodi szénbányák vállalati központjának valójában Kazincbarcikán lett volna a helye...

Az 1950-80-as években - a nagy, országos "gázosítási" programig - a Borsodi Szénbányák szénellátási kötelezettsége a Dunától keletre volt meghatározva, tehát a teljes kelet-magyarországi térség. Annak minden gyára, üzeme, közintézménye, de a teljes lakossági szénellátás tekintetében is. A MÁV gőzmozdonyvontatásának csak az 1980-as években lett vége, addig őket is ki kellett szolgálni.

Ezen túl pedig a "szenes erőműveket" is, amelyből két nagy, a berentei és a tiszapalkonyai is az ország nagy erőműveinek számított akkor.

Éppen ezért ez a város az úgynevezett "borsodi kooperáció" koncepcióján jött létre és annak mindhárom összetevője építette, motiválta a várost és befolyásolta annak további sorsát is!

Soha sem szabad elfelednünk, hogy a rendszerváltozás utáni gazdaságpolitikai döntések és annak következményei során, amikor a szénbányászat és az szénalapú energetika itt "elsöprésre" került, a város nagyjából romlásnak indult. Ezt a rövid idő alatt bekövetkezett tömeges munkahely megszűnések, főleg a szénbányászatban, de sok máshol is, a munkanélküliség és számos más összetevő okozta.

Bár az itteni vegyipar valamilyen szinten, talpon maradt, de ott is jelentős munkaerőt "szabadítottak" fel az új tulajdonosok.

Erre játszottak rá aztán olyan országos - köztársasági elnöki - döntések is, amelyek teljes naivitással kezeltek gazdasági, szociális kérdéseket és nagyjából érzelmi alapon döntöttek a városunkat érintő kérdésekben. Viszont a "totális liberalizmus" elvén tették meg mindezt, egy törpe kisebbség javára, évtizedekre visszavetve Kazincbarcikát!

Amikor az itteni térség bányászatának, iparának és az ezekhez kapcsolódó egyéb dolgokról írok, már nem igazán vezetnek érzelmek, igyekszem az objektív eseményeket leírni. Akkor is, ha ezek pozitív, de akkor is, ha ezek negatív csengésűek.

Mindenki saját belátása szerint dönti majd el, hogy a leírtak neki tetszőek-e, vagy nem! A tények viszont makacs dolgok, ezek nem érzelmi kérdések! Mindezek mögött az embert, a családokat, a sorsokat kell nézni, látni és csak ezek után szabad valamilyen véleményt nyilvánítani!

A könyvvel nem szeretnék sem "megosztani", sem "egyesíteni". Aki elolvassa, majd vonja le a következtetéseket a saját tudása és tapasztalatai alapján!

Ahogy azt a címben is írtam a "borsodi kooperáció" és Kazincbarcika építése erről szól ez a könyv. Ezért aztán időben nem igazán megyünk túl az 1960-as évek elejénél, az már később, egy másik történet. Ezt is megírták már - jól, rosszul - többen, többféle terjedelemben.

A korabeli idézeteket az eredeti helyesírással adjuk közre. Csak jelezzük, ha valami nem igazán pontos. A szükséges magyarázatokat a lábjegyzetben adjuk meg.

---