---

Tartalom

I. HÁT APÁM...
MINDENKI ITT VAN, ÉS VALAKI HIÁNYZIK
Amikor Előd az utód
Isa por és Magor vagymuk, magor nyelven
Lél, aki Lelle
Lelle sírja
Test és vér közössége
Van-e pénz? - Búgyet li mani?
Hol s mikor fogant Isten áldása? - Öninterjú
A mesékben

II. HÁT FIAM...! MEG LÁNYOM...!
Rettenetes...
A Hobbi
Amikor családivá tettem a honvédséget, de legalább is a cégét
Brutális barom
Ellopják a gyerekeimet
Búmer, vagy micsoda...!
Karácsonyi zavaraim
Napra 30 éve...
Maradj velünk, itthon

III. FELNŐTT GYEREKEIMHEZ INTŐ SZAVAK (AMIRŐL CSAK NEKTEK...)
Üzenet letiltva - ködbe vesző valóság
A testtelen eset
Ború és napfény

IV. LELLE - A MEGVÁLTÓ EMLÉK

FÜGGELÉK A JÖVŐRŐL
Új nemzedék Európáért - Manifesztum
New Generation for Europe - Manifesto
Die neue Generation für Europa - Manifest
Une nouvelle génération pour l'Europe - Manifeste
Nueva generación por Europa - Manifiesto

---

Előszó

...

Hányszor napoltam el, hogy megírjam ezt. A szót kifacsarva: hányszor évültem el! Tologattam, nem mertem hozzáfogni. Túl közel vagy hozzám, kisfiam. Nem te és nem is te és nem is te - és te is, kislányom, és te is, a másik, és te is, a túlvilágon -, szóval nem az egyik vagy a másik, hanem mind együtt. A szívem vagytok. És az eszem is, bár ez ridegen hangzik annak, aki nem szereti az észt. Én szeretem. És az eszem is vagytok, mindig rátok jár, ha a jövőt nézi. A szívemmel befogadom jelenlétetek minden percét, az eszem keresi a biztonságotokat a jövőben.

Fölmegyünk az égig vagy az jön le hozzánk - mindegy. Átöleljük a végtelent. A tiszta kéket, a verő fényt - a szerető fényt: így helyesebb lenne a szó -, a soha véget nem érőt. 70 éves vagyok e percben itt, s legkisebb fiam, Lél percre 7 éves, szinte ugyanazon órákban született, én 1948-ban, ő 2011-ben. Előtte 7 testvére, Anikó, Lajos Levente az első feleségemtől, Előd, Botond, Emese, Etele, Lelle a harmadiktól, őket mindkettőjüket Anikónak hívják.

Átöleljük kisfiam az eget, ez a dolgunk. S ha átöleltük, tudjuk, hogy abban már benne van minden és mindenki jó, annál nagyobb nem lehet semmi. De kevesebbel nem érjük be. Tudjuk, bajjal is jár az ilyen ölelés, lesznek villámok, amelyek megperzselnek, fülbe-agyba hasító mennydörgések, száműzetések a paradicsom hódítói számára, s elviseljük ezeket is. Mert erős a karom, ha akarom: ti kapaszkodtok belé, ezért energiája kifogyhatatlan. Le nem hanyatlik soha, árulás lenne és cserbenhagyás. Ölelésre termett, mióta ismer benneteket: igen, azóta. Mert átminősül az ember, ha gyermekét tartja kezében, ölében. Nem ember már csupán, hanem apa. Apa. Ízlelgetem a szót most, hogy rátok gondolok. Szinte nincs is egyszerűbb, rövidebb szó ennél. Olyan, mintha azt mondanám: hm. Csak egy picit hosszabb. Mindent kifejez, ami nemes, bátor, önfeláldozó és következetes. Egyetlen célja van: felmenni veletek az égig. Minden más csak taktikai lépés. átmeneti próbálkozás, eszköz és eszme. A végállomás a lényeg: hogy lenézzetek onnan, a végtelen hitből az egész létező világra, s tudjátok, az út járható mindkét irányban. Eszme és valóság, ember és hite, és nem is feltétlenül kell hozzáfűzni azt, amit én szoktam: feladhatatlan küzdelem a jóért, hogy jó maradhasson, a szépért, hogy élhessen, s értetek, hogy lehessen gyereketek.

Röhögnek lent néhányan. Nézd már a bolondot. A beképzelt gőgöst. Hogy ő meg a gyerekei az égig...?

Pedig már ott vagyunk, haver. Kezdettől, az első pillanattól. Amikor megkértem a feleségemet, hogy ott és akkor, éppen abban a pillanatban adjunk egy nagy lökést egy új életnek. Vagy amikor meg sem kértem, megtörtént magától, akár éppen minden védekezés ellenére is (ebből is látszik, hogy a minden nem minden... a minden nem lehet valami konkrét, a minden végtelen).

És amikor megtudtuk az élet ébredésének legelső, új jeleit, már fent voltunk az égben. Ott angyalok őriztek bennünket és cserében mi nekik ajánlottuk a gyarapodó, ám még hangtalan életet. Mi máshoz hasonlítható apa és anya ujjongó öröme, ha nem az angyalok karához: hogy felvettek oda a kicsivel együtt?!

Az égbe vágyik mindenki, legyünk hát bátrak. És nem csak azok, akik oda helyezik istenüket. Hanem azok is - mint én is -, akik tér és idő végtelenjét látják ott fenn, és ezért nem félnek semmitől: az örökkévalóság részei vagyunk. S hogy ez valóság legyen, szüljük gyermekeinket, mohón és ötömmel, vággyal és számítással: ők azok, akik az örökség - az örökkévalóság - hordozói, ők visznek bennünket tovább, ha már nem megy...

E könyvem töredékek halmaza, s mint ilyen, egy új valóság. Olyan, ami e percben még nem is létezik, fogalmam sincs, mi lesz belőle. Olyan tehát, mint az aktus, melynek kimondott és szeretett szerepet szánunk: hozza el gyermekünket. Soha nem összegeztem ezt a 48 évet - '48-as vagyok én is, igazi: '48-ban születtem, s most 48 évet próbálok feleleveníteni, azokat az éveket, amióta gyermekeimmé váltam -, soha nem tettem egymás mellé a mozaikokat, nem idéztem vissza folyamatként. Soha nem tudtam, mit jelent az, hogy én... akarva-akaratlanul... főleg talán véletlenek láncolataként, melyben feltört a szükségszerűség és az öntörvény... ilyen és ilyen... apa lettem... s maradok most már időtlen időkig a gyermekeimben s az övéikében.

Derűvel gondolok arra így látatlanban is, mi jut majd eszembe. Őszintén mondom: most éppen semmi. Azon túl, hogy jó lenne bizony, kellene... De semmi. Ülök a gépnél, üres a fejem, s csak egy dologban bízok: így volt ez eddig mindig, ha könyvet kezdtem írni. Ha kettévágtak volna, akkor sem tudtam volna megmondani, mi lesz az első mondat, amit le akarok írni. Annyit tudok, hogy "gyere kisfiam..."

És? Mi van, ha nem jön?

Ha nem akar velem az égben leégni?

Ha égésből elég volt már, apa!?

---