---

Tartalom

Plafonig érő karácsonyfa
A Margitsziget utca gyermekei
Apage Satanas
A kék ibolya szirma
A Kárpátontúl szálló
Eizenstein és Csinkvetti
Petrusz Öcsi hazatér
Meghívás beszélgetésre
Okszán
A Szpárták hősei
Ifjúságom legszebb madara
A piros hetes
Egyforintos feketék
A borravaló
Buli az Igaz Szónál
Maruszja, ne
Utószó

---

Utószó

Ezeknek, a már több folyóiratban, és egyszer egy kötetben is megjelent elbeszéléseimnek, novelláimnak, visszaemlékezéseimnek első része (A plafonig érő karácsonyfa) "megboldogult" gyermekkoromról és ifjúságomról szól. Ez a második rész már azt is szemlélteti, amit érettebb koromban sikerült átélnem, még ott, a szovjet Ungváron. Írásaimnak minden hibája, fogyatékossága ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták, és fogadják, ha egyet-egyet felteszek valamelyik internetes oldalamra. Különösen azok szólnak elismerően róluk, akik azon a helyen éltek vagy élnek, ill. elszármaztak onnan, mint én. Ez a hely pedig Ungvár a most már ukrajnai Kárpátalján. Azért mondom, hogy "most már", mert az elmúlt rövid fél évszázad alatt öt államalakulatnak is volt "elidegeníthetetlen" része. Az "elidegeníthetetlen" pedig azért van idézőjelben ismét, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen része sem az Osztrák-Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint, mint tudjuk, Magyarországnak sem. Végül, lám, még a nagy Szovjetuniótól is leszakadt, melyről, anno - amint azt a szovjet állami himnusz is állította -, azt hittük, hogy "megbonthatatlan és örök." Nem volt az, sem örök, sem megbonthatatlan, mint láttuk. Úgy összedőlt, mint egy kártyavár, egyetlen puskalövés nélkül. Hja, a történelem kereke, mondjuk. Most pedig ez a vidék Ukrajnának lett "elidegeníthetetlen" része. Vajon meddig? Mint a Krím, mely most már orosz? Szóval, a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. De bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Nehezen. Ráadásul hallgatni is kellett róla keményen. Mert aki megszólalt, kritizálta, arra a hatalomnak voltak eszközei, hogy elhallgattassa. Úgyhogy azok, akik nem tapasztalták meg ezt a világot, el sem hiszik, milyen is volt az. Mert még itt, Magyarországon is megmosolyogtuk, sőt kiröhögtük azt a végtelen sivárságot, mélynyomort, ami akkoriban a mindennapi emberek része volt Vlagyivosztoktól a SZU legnyugatibb részéig, Ungvárig, Csapig. Egy hatalmas birodalom, Ronald Reagan amerikai elnök kifejezésével élve "a gonosz birodalma" volt az az egész nagy ország, kérem. Viszont paradicsomnak, munkásparadicsomnak kellett feltűntetni, ahol nem volt bűnözés, rablás, gyilkosság, testi szerelem vagy szexuális deviancia, de még közúti baleset sem. És én igen, pont erről próbáltam ezekben az írásaimban képet adni. Nincs bennük sírás-rívás, sopánkodás, hogy milyen kutya nehéz is volt az a világ (egyébként az volt), a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember - nos, ez az ember akkor és ott én is voltam - átélt, megélt: jó, mondjuk ki kereken, ne kerteljünk: keservesen megszenvedett. És ami a legnagyobb baj, ezek az írásaim sajnos ma is igencsak időszerűek lettek. Hisz ennek a világnak emberei most is épp úgy szenvednek, nyomorognak, jogaiktól is megfosztatnak, mint anno, függetlenül attól, hogy most a büszke Ukrajna, az elmúlt évszázadban immár az ötödik államalakulatnak a polgárai lettek. Hisz tudjuk, látjuk, mi történik arrafelé napjainkban is.

Ortutay Péter

---