Arthur de Gobineau
A renaissance
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Gobineau (Kuncz Aladár)
Első rész. Savonarola
Második rész. Borgia Cézár
Harmadik rész. II. Gyula
Negyedik rész. X. Leo
Ötödik rész. Michelangelo
Gobineau Renaissance-ának kronologiája
Jegyzetek
Képek jegyzéke
Előszó
...
Gobineau a készülő Renaissance-ot Prokesch-Osten grófhoz írt egyik levelében így jellemzi: "Mostanában teljesen az olasz XVI. században vagyok elmerülve. Valami egészen újat kisérlek meg s egy olyan könyvet akarok írni, amely mintegy nagy freskóban e század életét nem a maga különlegességeiben, hanem épen általános és maradandó emberi mivoltában adja vissza. Bár a személyek a történelmi hűségnek meg fognak felelni, azért a könyv még sem lesz történelem, hanem annak mintegy veleje és az 1490-től 1560-ig terjedő időszakot öleli föl. Egysége az olasz függetlenségi küzdelmeknek, idegengyűlöletnek s nagyszerű művészi és tudományos törekvéseknek eszméin épül föl és a nagy leveretésben, a XVII. századi mocsárban való eltűnésben záródik le."
Amint e levélben tervezte, Renaissance-át úgy is írta meg. Rövidebb és találóbb jellemzést a műről alig lehetne adni. Mi csak e jellemzést bontjuk föl, mikor a Renaissance-nak tudományos, művészi és bölcseleti oldalait közelebbről szemügyre vesszük.
Az olasz XVI. század a világtörténelemnek egyik legérdekesebb és legtanulságosabb korszaka. A század elején a félsziget a leganarchisztikusabb földaraboltság képét tárja elénk. Majd minden városnak meg van a maga kis zsarnoka, a maga sajátos államformája. Firenzében a Medicik, Milánóban a Sforzák, Ferrarában az Estek, Bolognában a Bentivogliók, Perugiában a Baglionik uralkodnak. A legtöbbje e zsarnokoknak ügyes tőrforgató és vakmerő cselszövő, aki hatalomra jutván, körülbástyázza magát és a szomszédos államok nyugtalanításával, esetleges legyőzésével tölti idejét. Egész Itália földarabolt test képét nyújtja, melynek tagjai véres verekedésben kavarodnak össze egymással. Maga a pápaság is kénytelen tirannikus államformát fölvenni, hogy fönntarthassa magát. Sőt a Savonarola által Firenzében alapított szeretet és egyenlőség krisztusi állama is autokratikus irányban fejlődik, mert különben még oly rövid ideig sem őrizhetné meg uralmát.
Az egymással torzsalkodó rokonállamok külföldi segítséghez folyamodnak, hogy győzelmüket biztosítsák. Igy kerül VIII. Károly Itáliába s így dúlják föl egymásután a spanyol, svájci, majd német zsoldoscsapatok a forrongó félsziget virágzó városait.
Az olasz kisfejedelmeknek a háború viselésén kívül még egy nagy szenvedélyük van: a művészetek és tudományok pártolása. Egymással versengve hívják meg udvarukba a legkiválóbb művészeket, tudósokat és költőket s buzgó pártfogásukkal a művészeteket soha nem látott virágzásra emelik.
A sok vérengzés és viszálykodás önkéntelenül veti föl az olasz egység gondolatát, amely a század elejétől fogva végig kisért, de megvalósulásra soha sem jut. A sok kis tirán közül egy nagy tirán föl akarja falni a többieket, ki akarja űzni az idegeneket, hogy aztán Itáliát a maga jogara alatt egyesítse.
E gondolatnak legvakmerőbb képviselője: Borgia Cézár és leghatalmasabb megtestesítője: II. Gyula. A megvalósulás azonban messzi időkre eltolódik. Az olasz egységről szőtt álmoknak véget vet V. Károly, aki nyűgös és vaskezü uralmát Itáliára rákényszeríti.
Közben a római egyház is bizonyos fejlődésen megy keresztül. A művészetek pártolása, az ókori és keresztény szellemnek egyeztetésére irányuló törekvések a felsőbb klérust gyöngévé és romlottá teszik s az egyház tekintélyét és e tekintélyen alapuló pénzforrásait megcsökkentik. A protestantizmus épen az egyház legbuzgóbb híveit szakítja ketté. A pápaságnak világi és erkölcsi hatalma egyformán megrendül.
A politikai és egyházi fejlődéssel párhuzamosan halad a művészetek útja is. Vincitől Tizianig, az eszménységtől a naturalizmusig, a virágzás és termés minden fázisán keresztül megy, hogy végül a pusztulás szele a haldokló törzsről az utolsó sárga leveleket is lefújja.
Gobineau a XVI. századi olasz életnek e háromágú megnyilatkozását tárja elénk színes és eleven képeiben. Elképzelő ereje termékeny és életrehivó nemcsak főalakjaiban, mint Savonarolában, VI. Sándorban, Borgia Cézárban, II. Gyulában, Raffaelben, Michelangelóban és X. Leóban, hanem azokban az apró, csodálatos finomságú jelenetekben, is, amelyekben a kor szellemén kivűl mindent saját anyagából épít.
A Renaissance talán az egyetlen Gobineau művei közül, amely faj elméletével nem látszik szoros kapcsolatban lenni. Ez azonban csak a fölületes vizsgálónak tűnik így fel. A művésziesen megszerkesztett jelenetek természetszerűen távol tartanak minden olyan gondolatot, mintha valamely tudományos elmélet példázatainak készültek volna. De mögöttük, talán akaratlanul és öntudatlanul, ott lappang a gobineaui eszme, a faj elkorcsosodásának eszméje, amely a keveredésnek abban a korszakában áll elő, mikor a leigázott és nagyobb számú szolga faj fölülkerekedik s a maga tulajdonságait érvényesíteni kezdi.
Végig az egész Renaissance-on a gobineaui elméletnél sokkal láthatóbban és észrevehetőbben él azonban Gobineau bölcselete. Fennkölt és emelkedett gondolatvilága a víztükör, amelyben a föltámasztott olasz mult ragyogó képei visszaverődnek. Minden, még a legkisebb dolog is, ami arcát e bűvös tükör felé hajtja, mulandó öltözékét leveti s az emberiség örök eszméinek szimbolikus kifejezése lesz.
Gobineau Renaissance-inak, a világirodalom egyik leghatalmasabb tragédiájának, nagy jelentősége épen e magasrendű művészi ábrázolásban rejlik.
Kuncz Aladár