Tartalom

Előszó

A magyar ember kedveli és becézi az esztétikai szépet. A virágot, mint a szépség egyik diszítő elemét nemcsak muskátlis ablakában és kertjében szereti és ápolja, hanem a holt tárgyakon is megörökíti hogy az élettelen anyagba életet, mozgást, izlést öntsön. Ezért pl. a pásztor ráfaragja botjára, ostornyelére, belevési tülökből való sótartójába, ráfesteti ládájára, rávarratja a subájára, tarisznyájára, ráhímezteti ruhájára.

A matyóhímzés csupa kacagó virág. De a magyar még ezzel sem elégszik meg, hanem szóvirágokból hímet varr beszédjére, szónoklataira is. Sőt kedveli a szép sujtást még egyszerü társalgása stílusán is.

Talán csak a latin és görög népnek van annyi szimbóluma és sujtása nyelvén, mint a fejlett izlésü magyarnak, aki tudatosan, művészi érzékkel gyártja a szép mondásokat.

Se szeri, se száma beszédjében a sallangnak és képes kifejezésnek.

(Pl Keresi a dolog nyitját, - tengelyt akasztani, - dűlőre jutni, - dugába dőlni, - felkapaszkodni az ugorkafára stb.) - Mivel pedig magyar földünk sarjadéka egyben született szónok is: azért dialektikája a káprázatos szóvirágok, találó kifejezések, "magról köpött" ötletek, szines hasonlatok bélagyöngyével van kihányva, akár a cifraszür a díszítő motívumok pazar ábráival.

Hányszor halljuk köznapi beszédben a B) lista "Damokles kardját", a trianoni béke rideg szakaszainak "Prokrustes ágyát" emlegetni? A külföldi kölcsöntől is irtózunk, mert attól tartunk, hogy "danaida-ajándék" lesz. Némely dolgot nehéz kibogozni, mert afféle "gordiusi csomó". Más bonyolult ügy megfejtése meg egyszerű, mint "Kolumbus tojása".

Hányszor keresünk "bünbakot", akire a vizes lepedőt rá fogják teríteni!

Hányan cserélnek "eben gubát"? Hányszor "ég körmünkre a munka"? Hányszor "mond csütörtököt" a tervünk?! Nincs vége-hossza az efféle szólásoknak, szállóigéknek és közmondásoknak.

De vajjon hány embernek áll módjában kinyomozni: mi az a "bünbak"? Honnét ered a "vérszemet kapni" mondás?

Hány ember nem is sejti, mi az a "danaida-ajándék"? vagy hogy ki az a Gordius vagy Damokles? Mindenki pedig nem vehet lexikonokat. De ha vehet is, még akkor sem ér mindig célhoz, mert azok is híjával vannak az efféle adatoknak.

Ezért oly nagyfoku a tájékozatlanság ezen a téren s ezért hallani, hogy a szónokok "stande pedante" emelkednek szólásra s hogy nagy páthoszszal Damokles ágyujáról és Kolumbus kardjáról szavalnak (amint magam is hallottam). S ha a hallgatóság e nyelvbotlást nem vette észre, akkor a szónok sok tűszurástól menekül meg, de ha fülhegyre kapta, akkor a szónoki remekmü gúnykacajba fullad. Egy-egy ilyen önkénytelen vagy tudatos elszólás még az "áldozat" életét is túléli.

Ezért talán nem volt felesleges munka e gyüjteményt közkézre adni.

Míg Tóth Béla hasonló irányu, de a jelen munkától lényegesen elütő műve már jórészt elavult (nem kapható) s inkább idegen talajon mozog: addig ez a könyv nagy sulyt helyez a hazai szólásokra is. Amíg Tóth egészen mellőzi a "mondásokat", addig én azokat is füzérbe kötöm.

S amig ő fukarkodik a magyarázatokkal, addig ez a gyüjtemény kiadós, bő fejtegetéseket nyujt.

A nem teljesen iskolázott olvasó sok ujdonságra bukkan majd. Szerez régiségtani, nyelvészeti, kultúrtörténeti, bibliai, klasszikai stb. ismeretet.

A művelt ember pedig felfrissíti rég bemohosodott emlékképeit, felidézi ifjukori tanulmányait s itt-ott esetleg tágítja is majd ismeretkörét.

Művem, azt hiszem, nemcsak szórakoztató, hanem gondolatébresztő és műveltséggyarapító is lesz, hiszen ezt a célt keresi.

Szónokok, diákok, tanulni és tudni vágyó emberek egyaránt hasznát látják.

Ahol ki lehetett nyomozni egy-egy mondás gyökerét, azt igyekeztem kiásni.

Vannak azonban olyan szólások és szállóigék, amelyeknek eredetét a kutatás fáklyafénye sohasem fogja megvilágítani.

Legtöbbször kiforrott és kész eredményeket hozok. De néhol magam is megindulok a nyelvtörténet multjának tárnáiba, hogy a nyelvemlékek moha alól kibányásszam a valószínű megfejtés hajszálgyökereit.

De minden csírát ma már nem ismerhetünk, mert azok közül sok nagyon régi s a mult ködébe vész. Mintahogy nem ismerünk minden fűszálat, minden betegséget s minden fövenyszemet sem.

Sunt certi denique fines.

Néha a beskatulyázás is bajos, mert több idézet szállóigévé vált s így oda kívánkozik. Pl. Magyarország nem volt, hanem lesz; sok az eszkimó, kevés a fóka; non scholae, sed vitae discimus stb. Noha ezek voltaképen idézetek, azért ma mégis szállóigéknek érezzük őket s szinte rájuk akasztjuk a szállóigék címkéjét.

Igyekeztem jót, sokat és hasznosat adni. Ez bizonyára nem mindenütt sikerült. De: In magnis et voluisse sat est.

Boldog leszek, ha fáradozásom nem volt "szizifuszi munka".

A jóindulatu tanácsokat hálás köszönettel veszi

Budapest, 1925, október hó
A SZERZŐ.