---

Tartalom

Glasznoszty és irodalom

Paszternak – Zsivago doktor
  A fellegekben járó író
  Zsidósága és kereszténysége
  Minél messzebb a dédelgetéstől
  Nem tudott kukorékolni
  Ivinszkaja
  Meghívás kivégzésre
  A rühös juh
  Félbeszakítja az előadást
  Áruló? Renegát?
  Blok és a hóvihar
  Zsivago és Paszternak
  Zsivago a forradalomban
  Költő születik
  Vegyenyapin és a filozófia
  Erőszakoskodók, középszerűek
  Sztrelnyikov
  Zsivago asszonyai
  Larisza Guichard
  Milyen büszke szépség!
  Ádám és Éva
  Burjánzó orgonabokor
  Hamlet és a feltámadás
  Bezárt ajtók felnyitása
  Anti-bestseller

Ribakov – Az Arbat gyermekei
  Az orosz Graham Greene
  Az Arbat
  1934
  Cui prodest?
  Despota, rendőrfőnök, Nyecsajev
  A művészetek és tudományok korifeusa
  Hétköznapi sztálinizmus
  Bugyagin és Rjazanov
  Sarok, a jövő embere
  A házmesterek bosszúja
  A hit széttört darabkái
  Szocialista bestseller?

Grosszman – Élet és sors
  Ideológiai diverzió
  Panta rhei
  A kézirat letartóztatása
  A XX. század Háború és békéje?
  A lángoló folyó
  Ki győzött Sztálingrádnál?
  Katonák és funkcionáriusok
  Állami nacionalizmus, állami félelem
  A lenini gárda pusztulása
  Miért vallották be?
  Hétköznapi fasizmus
  Négyféle vezetőtípus
  A népirtások logikája
  A vérszomjas huszadik század
  Az ember önként nem mond le a szabadságról
  "Alázkodj meg, büszke ember..."
  Részletezve és száguldva
  Az erdő csendje

Dugyincev – Fehérruhások
  A torzító tükör
  Vavilov tragédiája
  Állami sarlatán
  Miért adták meg magukat?
  Akik a nagy szorongatásból jönnek
  A durva szőttes
  Önként, kéjjel
  Fogcsikorgatva
  Az igazi szabadság
  A nyikorgó szekér

Szolzsenyicin – Rákosztály
  A "szerencsés" író
  Egekig emelve
  A belső szabadság
  Átlépett a félelmen
  Kiűzetve
  A rákos daganat
  Te is meg fogsz egyszer halni, főnök!
  A megalkuvás hiábavalósága
  Két örökkévalóság között
  Nem bármi áron
  Mindenütt láger
  Menj! Élj!

Befejezésként: még egyszer hazugságról és igazságról
Forrásjegyzék
Lábjegyzetek
A képek forrása

---

Előszó

Ma már hozzávetőleges, bár korántsem teljes képet alkothatunk arról az iszonyatos vérveszteségről, amelyet az irodalom a sztálini korszakban elszenvedett. Azt még elképzelni sem tudjuk - soha nem is lehet -, hogy hány nagy alkotás vetélődött el már elgondolása pillanatában, hány maradt asztalfiókban, majd semmisült meg a változó nevű, de egyformán kultúraellenes belügyi szervek pincéiben és kemencéiben. Szolzsenyicin mondta az alábbi megrendítő szavakat az irodalmi Nobel-díj átvételekor:

"A sötétségből és a hidegből jöttem; a sors úgy rendelte, hogy megmaradjak, miközben mások - nálam talán nagyobb tehetségűek, erősebbek elpusztultak... Azokról, akik ismert íróként zuhantak ebbe a mélységbe, legalább tudunk - de hányan vannak olyanok, akiket nem ismertek meg, soha nem is neveztek meg! És csaknem senkinek sem sikerült visszatérnie. Egy egész nemzeti irodalom maradt ott... És én, akit az elesettek árnyai kísérnek, aki meghajtott fővel engedném magam elé azokat, az érdemesebbeket - hogyan találjam ki, hogyan mondjam meg ma, mit is akartak volna mondani ők?"

A sztálini korszakot követően, a hruscsovi cikkcakkok, majd a brezsnyevi "pangás" idején már nem végeztek ki írókat (bár jelzésszerű perek akkor is akadtak, gondoljunk a későbbi Nobel-díjas Joszif Brodszkij elítélésére "munkakerülés, ingyenélés" miatt vagy a hírhedt Szinyavszkij-Danyiel perre, utóbbiakat műveik külföldön, álnéven történt közléséért ítélték kényszermunkára). Az irodalompolitika általában "finomabb" módszereket alkalmazott, igyekezett megnyerni vagy legalább semlegesíteni az írókat, és szívesen bízta bírálatukat írószövetségi kollégáikra. Létrejött valamiféle konszenzus - ti nem bíráljátok túl élesen a rendszert, vagy pontosabban csak azt, amit már mi is bíráltunk; mi pedig bizonyos határig hagyunk "élni" benneteket, műveitek megjelenhetnek, szovjet viszonylatban jólétben élhettek, dácsával, beutalókkal, személygépkocsival, külföldi utakkal. Sokan elfogadták ezt az írásban persze sohasem rögzített, de a gyakorlatban jól-rosszul betartott egyezséget.

Ám abban a három évtizedben is, amely az ötvenes évek derekától 1985-ig, Gorbacsov főtitkári kinevezéséig és a glasznoszty meghirdetéséig tartott, mégis akadtak "javíthatatlan", renitens írók, akik nem tudták befogni "pörös szájukat", akiknek számára az igazság elmondása fontosabb volt, mint a jólétük vagy műveik sokszázezres példányszámú publikálása. Ők lettek a kiátkozottak, a feketepéterek, a fekete bárányok, akikre sokszor nagyobb haraggal sújtottak le neves írótársaik, mint maga a hatalom. Amikor Gogol annak idején Az arckép című elbeszélését megírta, nem sejthette, hogy egy egész művész-kaszt viselkedését jósolja meg. Az ő Csartkovja - valamikor tehetséges festő, később édeskés "ahogy kívánják" portrék készítője - élete végén, dúsgazdagon rájön középszerűségére, s úgy áll bosszút nála tehetségesebb társain, hogy felvásárolja műveiket, majd megsemmisíti azokat...

Öt kiátkozott író egy-egy művét szeretném részletesebben bemutatni, elemezni. Közös vonásuk: egy sem akkor jelent meg (legalábbis nem a Szovjetunióban), amikor született; nemcsak hogy éles viták, hanem kifejezetten közéleti és politikai indíttatású botrányok középpontjába került, majd pedig a nyolcvanas évek második felében általános elismeréstől övezve mégis napvilágot látott. Olyan könyvek tehát ezek, amelyek egyszerre "régiek" és "újak"; puszta létükkel a glasznoszty részeivé, olykor talpköveivé lettek.

Annyi rossz tapasztalaton, csalódáson okulva az elemző most már fél, nehogy annak a sokat emlegetett lónak a túlfelére kerüljön, és ezért felteszi a kérdést:

Lehet-e, kell-e monográfiát írni olyan irodalmi jelenségekről, amelyek szemünk láttára zajlanak, olykor alig követhető gyorsasággal? Be kell-e számolni olyan művekről, amelyek épphogycsak megjelentek, tehát értékelésük is meglehetősen labilis, irodalomtörténeti "távlatról" pedig beszélni sem lehet velük kapcsolatban? Egyáltalán, mi a garancia arra, hogy ezek a regények, sok túldicsért elődjükhöz hasonlóan, nem hullnak a Léthébe, vagy ami annál is rosszabb, nem fulladnak-e nevetségbe vagy közömbösségbe?

...

Miért éppen ezt az öt könyvet választottuk a most már kisebb könyvtárat megtöltő első és újrakiadások közül? A szubjektív ízlés mellett válogatásunkban szerepet játszott az is, hogy az öt könyv sorba rakva felöleli azt a fél évszázadot, ami a forradalmat megelőző évektől az ötvenes évek derekáig eltelt; szerteágazó tematikájával lehetőséget ad a szovjet élet mindennapjainak bemutatására, beleértve a két világháborút, a forradalmakat, a polgárháborút és a "tisztogatásokat" is, és ilyenkor sokszor egymásnak válaszolnak, egymást folytatják a szerzők.

Tisztán művészi szempontból szólva, az öt elemzett kötet meglepő rokonságot mutat anyaga megközelítésében, szerkesztésében. Mind az öt regényben szembetűnő a Lev Tolsztoj által kimunkált képváltás egyik szereplőről a másikra, a többfelől indított szereplők összetalálkoztatása egy-egy csomópontban. Ehhez azonban hozzátehetjük, hogy olyan tolsztoji hősök ezek, akiket azért Dosztojevszkij sem utasítana el; vívódásaik, belső monológjaik, alak- és jellemváltozásaik az orosz irodalom másik fő áramát is asszimilálják.

A könyvek elemzésekor azt a - hadd higgyem - bevált módszert követtem, amelyet előző, hasonló szerkezetű könyveimnél (Mai szovjet kisregények; Tíz orosz kisregény; Öt orosz regény). Előbb a mű keletkezéstörténetére térek ki (adott esetben az írók kínkeserves sorsára, a könyvek adminisztratív visszatartására), majd a művet az olvasóval együtt szinte újraolvasva, a közvetlen befogadás felől igyekszem mondanivalóját, művészi eszközeit, szerkezetét, ismételhetetlen sajátosságait feltárni.

S hogy maradandóak-e ezek a könyvek, vagy a szenzációk elültével szép lassan bevonulnak az irodalomtörténeti unalomba? Erre a kérdésre nem merek egyértelmű igennel válaszolni, de nem is feladatom. Annyi bizonyos, hogy nagyon jellegzetesek, szimptomatikusak, elemzésük fontos esztétikai, bölcseleti és emberi igazságokat tár fel. Ezekből szeretnénk minél többet megkeresni és megmutatni.

1990. október.
Bakcsi György

---