Tartalom

Előszó

A mohácsi vészszel ránk zúdult török rabigából Buda várának 1686-ban történt felmentése váltotta meg a nemzetet. A nagyszerű haditettet a császárkirálynak egyesűlt hadai vitték végbe. Közöttük ezrével voltak a Thököly kuruczai, a kik felismerték a török kapzsi önzését.

I. Lipót király megfeledkezett arról, hogy ezzel csak a Magyarországon immár másfél század óta uralkodó Habsburg-királyoknak önmaguk és a nemzet iránt tartozó, eddig elmulasztott kötelességét teljesítette, hanem úgy fogta fel e világraszóló eseményt, hogy az őt - új tartománynyal gazdagította. Mert eddig sem ő, sem elődei nem merték Magyarországot - legalább nyíltan - tartománynak tekinteni. Ujon szerzett meggyőződése értelmében e hadi tettre új követeléseket állított fel és a nemzetnek eddig kijátszott régi törvényeit és szabadságait nyíltan eltapodta.

Az 1687-ben Pozsonyba egybehívott országgyűlésen három kívánságát terjesztették elő tanácsosai. Kérték az örökös királyság kimondását, az arany bulla alkotmánybiztosítékának eltörlését és egy "országrendező" bizottság felállítását. A budai dicső diadal bódító káprázatában az országgyűlés elég könnyen teljesítette az első két követelést. A harmadikra rá nem állott. Hogy jól tette, az csakhamar kitűnt, midőn az osztrák miniszterek egy, Kollonics elnöklete alatt álló német bizottsággal maguk csinálták meg a szívük szerinti országrendezést. Abból állott a rendezés, hogy lehetőleg mindent elnémetesítsenek.

Az új korszak első gyümölcsei között termett meg Karaffa eperjesi vértörvényszéke is, mely rövid ideig tartó működése alatt elég ártatlan vért ontott. De észrevették, hogy ez így mégsem vihet jóra, hát szelídebb eszközökhöz folyamodtak. A török üldözését csak kell folytatni - hadd szabaduljon fel teljesen a nemzet.

Ezzel együtt járt, hogy a népnek a hosszú háború alatt keletkezett borzasztó nyomorúsága a katonatartás, a téli beszállásolások, a jó nagy porcziók, a mindenféle adók és sarczok révén még növekedett. Sanyarúságukat megédesíthette a sótlan kenyér, mert biz a felemelt árú sóra mindenféle szegény embernek nem tellett. E bajok főkép a szegényebb néposztályt terhelték. De, hogy a jobbmódúak se bizakodjanak el, az urakat ugyancsak zsarolták az idegen katonák, a nemességet hivatalból megadóztatták és előlök a hivatalokat is elfoglalták a németek. Ez már azért is jó volt, mert így az önkényes adó beszedésénél az idegen bizonyára nem kímélte a magyart. Ugyanezek aztán a katonaság zsarolásai és bántalmazásai miatt tett panaszokat sem fogadták valami asszonyos lágysággal.

A magyar lakosság megritkúlt a harczokban, nyomorúságukban sokan öngyilkosok lettek, vagy eladták a gyermekeiket; bőven pótolta számukat a betelepített rácz meg német, a kik aztán autonómiájuk jogainál fogva a magyar zsírján békésen gyarapodtak. Elárvultak a nagybirtokok, gazdátlanul maradtak a földek; volt Kollonicsnak azokra is elegendő pártfogoltja: a sok idegen pap, a jámbor szerzetes-rendek, a buzgó jezsuiták, a lelkes német uraságok. Világos, hogy az átkozott protestánsok elhatalmasodásának is útját kellett állni, mert hisz a 87-i országgyűlés megerősítette a jogaikat hat évvel azelőtt biztosító törvényeket: elég találékony volt a Kollonics nagy esze, talált az üldözésükre nem egy módot.

A török háború csak folyt: leáldozott már a félhold, fenn szárnyalt a vad, körmös sas. A császár kezére esett Munkács, majd egész Erdély, melyet egybekapcsoltak a magyar koronával; szorult a török is mindjobban kifelé. Nem csoda hát, hogy erre sok katona, sok pénz kellett. És hogy ennyi munka között nem jutott idő újabb országgyűlésre, hogy elfeledték a megürűlt nádori széket betölteni, azon miféle értelmes ember akadna fenn?! Az is magától értetődő, hogy az 1699-i karloviczi békekötésnél nem volt szükség magyar békebiztosra, hiszen úgyis Magyarország határait állapítják meg benne. Ezt is a császár győzedelmes hadvezérének Savoyai Jenőnek köszönhetik. Az igaz, ha Jenő meg nem szegi a bécsi hadiparancsot, aligha győz!

Az ország ingerültségét meglátta, a kinek volt szeme. 1698-ban már megírta a velenczei követ a kormányának: "Könnyen loboghatna itt megint a lázadás lángja, csak találkoznék ügyes kéz, a ki azt éleszsze!" De a császári kormány figyelmét más, nagyobb érdekek kötötték le: a nagy örökség, a spanyol királyság. A magyar meg arra való, hogy fizesse a török háborúkor csinált adósságokat meg az új harcznak terheit. És mivel ez mind kevés, eladogatják, elzálogosítják az ország nagy területeit...

Nem éleszteni kellett itt a lázadás lángját, hanem oltogatni. 1700 óta fel-fellázadt a magyar nép és a kire szeme rászegződött, azt 1700-ban már XIV. Lajos is bíztatgatta... II. Rákóczi Ferencz volt.