Somogyi Dénes
Pesta bátyó viselt dolgai
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Elrepült hízott libák
Pesta bátyó adója
Érik a dinnye
Hordóból elfolyt bor
Borrejtegető hely készítése
Feketevágás
A dohány rejtegetése
Pesta bátyó sírba pottyan
Orvvadászás
Isten áldjon meg, édes fiaim
Pesta bátyó szarvast fog
Az őszbarack szüreten
Pesta bátyó beszolgáltat
Kórházban
Tejbeszolgáltatás
Egy másik csillagon
Előszó
Több már annak hatvan esztendejénél is, amikor a sors úgy hozta, hogy a felső Méti hegyen vásárolt családunk egy kis darab szőlőültetvényt. Örültünk, mert végre saját szőlőnk lett ezután. Az igaz, hogy ez a terület volt legmesszebb a falutól, de ez volt a legolcsóbb is.
A faluból hozzávezető szekérúton, és gyalogösvényen, mezítlábas gyerekként boldogan nyargaltunk testvéreimmel, az új szőlőnkbe. Dombokon át, lihegve futottunk, mire szőlőnket végre elértük. Nem koptattuk a cipőnket, amelyből az ünneplőre emlékszem leginkább, talán pontosan csak azért, mert nem is volt több. A falu kovácsa, Feri bácsi, gyakran így kiáltott utánunk, amikor az alvégi műhelye előtt, a megkeményedett talpunkkal, gyakorta elrohantunk:
- Édes fiaim! Álljatok már meg egy rövid pillanatra, amíg a patkót felszögelem a mezítelen talpatokra!
Ám mi csak rohantunk tovább, mintha nem is lenne, olyan messzire az a Méti hegyi szőlő. Ami azt illeti, a megkeményedett sarkunkra, talán a patkót is felszögelhette volna, ha időt adunk neki.
Sok egri embernek, Novajinak, Ostorosinak és kevés Szomolyainak, volt ezen a helyen szőlője. A Szomolyaiak közül Gy. Pesta bátyó volt az egyik szomszéd. Ő az, akire sok-sok év távlatában is derűvel emlékezek. Vékony, szikár, magas ember, aki a hatvan év környékén járhatott már ez idő tájékán. Fejét, télen- nyáron egy zsíros kalap takarta. Hosszú, lecsüngő bajusza alól, a pipát csüngető szája, állandóan gunyoros mosolyra állt. Mintha a mindennapok nyomorúságában, saját magát nevetné ki. Vagy talán ki kellene nevetnie az akkori világot, amely a korábbi időknél is nagyobb nélkülözést hozott családjára és a falu lakóira. Az biztos, ez idő tájékán, a Sors hozzá sem volt oly kegyes, hogy mosolyogásra bármi oka lehetne.
Igaz, a második világháború utáni évek, másoknak sem adtak erre okot. Még a korábbi időknél is nagyobb nélkülözést hoztak, hiszen alig volt ennivaló állatnak, embernek. A háború elvitte az igavonó állatokat, és a frontról rokkant férfiak jöttek haza, ha egyáltalán hazajöttek.
A keserves körülmények között megtermelt anyagi javakat, a fennálló társadalmi rend, Rákosi kormánya, ez a rablógépezet, olyan adókkal és beszolgáltatással sújtotta, hogy ki azt teljesítette, annak bizony felszáradt a hasa, a mindennapok nélkülözésében. Pedig mást sem lehetett hallani, mint azt, hogy ez az ideális társadalmi rend, amely a dolgozónépet szolgálja. Vezetői ostobábbak voltak a legbutább parasztnál, aki legalább vigyázott lovára, amivel még holnap is szántani akar. Szántani, mert a földet meg kell művelni ahhoz, hogy teremjen, hogy legyen élelem.
Kétségtelen, adózni mindig is kellett. A szegény ember ezt már ősidők óta megszokta. Megszokta, hogy mindenféle, szeszélyes időjárási körülmények között kell termelnie. A nehéz körülmények mellett megtermelt termékeiből, még sokaknak részesedni kell. Mert istenverésnek ott vannak még a társadalom salakjai. El kell eltartani a társadalom élősködőit; kupcihérokat, kapcabetyárokat, akik henyélő életmódot folytatva, sokkal jobban akarnak élni, mint az, aki az anyagi javakat, keserves verejtékével megtermeli.
A történelem folyamán sokszor volt már arra példa, hogy a termelő ember nem bírja elviselni a vérszívó „bögölyök” támadásait, miután kardot rántva, eret vág rajtuk, móresre tanítja őket. Pesta bátyó nem vérengző lelkületű ember. Nem ránt kardot, ha sérelem éri. Inkább békésségben élő parasztember, aki rókaféle ravaszsággal, védi meg a maga igazát, hogy maradjon annyi élelem, amiből megél családjával.
Az öregnek nem volt sok iskolája. Ha egy levelet vett kezébe, sokáig fogatta, mire rájött arra, miképpen kell annak állnia, hogy olvasható legyen. Mindez nem jelenti azt, hogy nem volt magához való esze. Egyszerű parasztember lévén, túljárt a hivatalnokok eszén, akik minduntalan el akarták tőle venni azt a keveset is, amelyet sovány földecskéjén megtermelt.
A szőlőben dolgozva, amikor már magasra hágott fel a Nap, a munkát abbahagytuk, és mi is a szőlővesszőből összetákolt kunyhójában hűsölve, hallgattuk, miképpen vezette félre, tette lóvá a törvény képviselőit.
Közben rotyogott bográcsában az étel. Volt abban minden. Erdei gomba, orvvadászatból származó nyulacska, fácán. Főzés közben mesélgette történeteit, közben gyakorta felnevetett, és mindig ezt mondta, jóízű kacagása kíséretében:
- Hogy a Rossz törje össze csontjaikat, a piszkos kupcihérjainak! Így volt ez, ha hiszitek el, ha nem! Ne tudjak innen elmenni, ha nincsen most igazságom!
Több könyvemben is megtalálhatók a hatósággal történő összetűzései. Sikeres harcai kizsákmányolói ellen, megérdemlik azt, hogy egy helyen, egy kötetben olvashassák azok, akik kíváncsiak arra, miképpen tette lóvá a hatóság képviselőit az egyszerű, de furfangos parasztember, akinek szegénysége ellenére, mindig derűs volt az arca. Ebben a könyvben újabb történetek is vannak, melyeket már később írtam.