Az "olvasókör" szó nem fejez ki egyértelműen egy fogalmat. Különféle korokban mást és mást értettek alatta. A mai közhasználat egyformán ezen a néven nevezi a XIX. század elejének "Lese-Kabinet"-jeit és a Hazafias Népfront által 1954-55-ben létrehozott Népfrontköröket. Pedig tartalmuk és társadalmi jelentőségük más és más.

Vizsgálataink során a szó értelmét mi a földmunkásság és szegényparasztság múlt századvégi köreire vonatkoztatjuk. Bár hivatalos nevük ezernyi (népkör, olvasóegylet, önképző-egylet, olvasó-népkor), tagjaik majdnem mindig olvasókörnek vagy egyszerűen "kör"-nek nevezték. Az alföldi földmunkások használták ezt a kifejezést először és egyértelműen annak az intézménynek az elnevezésére, amely jóformán egyetlen politikai, kulturális és társadalmi szervezetüket jelentette. E korban is, később is alakultak hasonló elnevezésű körök, falvakban - városokban, iparosoknak - kisgazdáknak, de ezeknek más volt a társadalmi tartalmuk.

Dolgozatunkban a múlt századvégi földmunkás és szegényparaszt olvasókörökkel foglalkozunk, főként a későbbi Viharsarok területén. Bár a szükséges összehasonlítások elkerülhetetlenné teszik, hogy helyenként kitekintsünk időben is, térben is a magunk szabta határok közül, az anyag döntő része megmarad a fenti keretekben. Néha azért is kénytelenek leszünk nem e területről való példákkal élni, mert - bár a jelenség megtalálható a Viharsarokban is - írásos bizonyítékok csak a szomszédos megyékből maradtak fenn. Eddigi vizsgálataink arra mutatnak, hogy a mozgalom egyébként is azonos ismérveket mutat az Alföld egész területén.

Az olvasókörök története meglehetősen ismeretlen terület, tudományos igényű feldolgozás még nem jelent meg róla, mindössze néhány újságcikk, főleg 1953-54-ben. Azok egy része is elnagyolt, harmadkézből vett forrásokból táplálkozó, és inkább egy-egy olvasókörre való visszaemlékezéseket közöl. Pedig jelentőségük nagy, nemcsak a munkásmozgalom történetében, amelynek éppen a maguk korában egyik fő kulturális tömegszervezetét jelentették, de a magyar könyvtártörténetben is.

Történetük feldolgozása, emlékeik összegyűjtése a szokásosnál nehezebb feladatot jelent. Az olvasókörök szegény intézmények voltak, szükségeszközökkel dolgoztak. A hatóság üldözte őket, tagjaik közül ma már kevesen élnek. Irataik elkallódtak, megsemmisültek. Sokat ártott az is, hogy 1951-ben, amikor végleg felszámolták őket, feljegyzéseik, sokszor évtizedeken át őrzött dokumentumaik ritkán kerültek hozzáértő kezébe.