Tartalom

Előszó

Midőn e széket, melybe a Tekintetes Akadémia nagybecsű bízalma ültetett, az alapszabályok értelmében elfoglalni szerencsés vagyok, első kötelességemnek ismerem hálás köszönetemet kifejezni. És miután bizonynyal a történelmi kutatás terén tanusított igyekezetemet érte leginkább az Akadémia méltánylata: engedtessék meg nekem ez úttal közelebbi búvárlataim egyik eredményét mutatni be: egy kötet okmánytárt, mely Erdély részvételét a harmincz éves háború második felében, nemcsak új adatokkal illustrálja, hanem némely pontjainál új világításban is tünteti fel.

Schiller óta, kinek ma már sokkal inkább élvezik és méltányolják nagy drámai trilogéját, mint e háborúról irt történetét, és Katona óta, ki mindent kimerített mit korában nálunk e tárgyról tudni lehetett, sem nálunk, sem az európai sajtóban nem sok történt, mi I. Rákóczy Györgynek részvételét e nagy világtörténeti eseményben tisztázni, felderíteni törekedett volna. Külföldi munkákból egész könyvtárat állíthatni össze, mely annak legfőbb részleteit tisztázza: de Rákóczy interventióját ma is oly elfogultan birálják, mint Schiller. A történetnyomozás nálunk is messze túlszárnyalta Katonát igen sok kérdésben: de ebben a mi történet-tudásunk sem ment sokkal többre mint a Katonáé. Körülbelől oda megy ki mind két fél történetiróinak itélete, hogy az öreg Rákóczy egy vén zsugori volt, ki e beavatkozást leginkább a maga hasznára zsákmányolta ki.

Hogy a közel két évig tartó, megfeszített, lankadatlan és sok anyagi áldozatba került küzdelmet maga és családja javára is igyekezett érvényesítni, azt nem vehetni rosz néven attól, ki a linczi békét kötötte, melyről önérzettel és méltán mondhatá: »nekünk úgy tetszik. többet és nagyobbat vittünk ki, mint az előttünk élt becsületes fejedelmek.« De hogy interventiojával szövetségesei ügyét is jobb karba helyezte, sőt bizonyos tekintetben igen kényes helyzettől megmentette, azt kortársai is elismerik. Nem magyar kortársa, nem magyar történetiró, hanem a Münsterben székelő franczia békekövetek: Avaux és Servien mondják arról: »elle est venue si a propos pour occuper les forçes de l'empereur, an tems que les Suedois ont comme abandonné l'Allemagne, pour leur guerre de Denemark qu'on pent dire que sans cela tons leurs succes se fussent peut-etre evonnouis cette campagne.«

Ez okmánytár, melyet most bemutatni szerencsés vagyok s melyet a t. Akadémia történelmi bizottságának rendeletéből bocsátottam sajtó alá, a münsteri alkudozóknak igazat szolgáltat. Oly tisztán és világosan állítja elénk e fontos kérdésnek majd minden részletét, hogy Rákóczyt az önzés és telhetetlenség vádja alól, azok fonalán indulva, bátran fölmenthetjük. A hazáját, vallását és családját forrón szerető férfiu mellett ismerni tanuljuk belőle az államférfit is, kiben óvatosság és erély, kitartás és vasakarat, elszántság, hol szükségét látta, s a körülményekkel alkudni tudás egyesültek.

Sikerülend-e nekem összeállítni és kimutatni azt, mit ez okmányokból oly tisztán látok, nem tudom. De sikerüljön vagy nem, oly fontos kérdése az történetünknek, hogy itt még: et voluisse sat est.

Budapest, 1873. decz. 6.

Szilágyi Sándor