Kár, hogy Beöthy Zsolt nagyszabású munkája éppen ott szakadt félbe, ahol Dugonics került volna sorra. Máig sincs olyan lélekbe világító, művészi szépségű és igazságú írói arcképünk Dugonicsról, amilyet Beöthy pl. Bárócziról, Bessenyeiről rajzolt. Császár Elemér regénytörténete, mely mintegy a Beöthy művének megszűkített tárgykörű folytatása, csak vázlatos képet adhatott Dugonicsról. Prónai Antal monográfiája szolid módszerrel készült érdemes munka; összefoglaló jellege és szerkezeti arányai nem engedték egy-egy szempont részletesebb vizsgálatát. Dugonics három drámájának idegen mintáihoz való viszonyát derítette fel Heinrich Gusztáv, egyik regényéét Horváth János, ugyanő Dugonics népiességét is vizsgálta. Barclay hatását kereste Berthóty Ilona. Egy-két nyelvészeti szempontú dolgozat is foglalkozik Dugonicscsal, de ezek közül csak Simai Ödön egyik tanulmánya érdekelheti az irodalomtörténészt, mert stiláris, esztétikai vonatkozásban is véleményt mond Dugonics előadásmódjáról. Legújabban Pintér Jenő módszeres és teljes összefoglaló fejezetén és Bibó István töredékben maradt dolgozatán kívül még két tanulmányról kell tudomást vennünk. Mind a kettő a szellemtörténet modern szempontjai szerint és módszerével készült. Az egyiknek csak egy kis részlete szól Dugonicsról, de éppen az benne az érdekes, ahogy a tanulmány szerzője, Szerb Antal, Dugonics írói jellemét "európai jelenség"-nek, az egykorú nyugati (német) tömeg-irodalom itthoni visszhangjának tünteti fel, beillesztvén őt egy hazai s egy tágabb, nyugateurópai szellemi áramlatnak, a preromantikának a sodrába. A másik, nemrég megjelent tanulmányt Baróti Dezső írta; ő Dugonicsban mindenestől a barokk-ízlés képviselőjét látja; a Szerb Antal megállapításait azonban nem tudja, nem is akarja megcáfolni, s ez a furcsa helyzet mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy az egymásba átolvadó eszme- és ízlés-irányoknak milyen bonyolódottságával kell számolnia megújhodás-korabeli irodalmunk vizsgálójának. Hogy Dugonics barokk író: igaz; hogy preromantikus író: az is ugyanakkora igazság; sőt bizonyára előbb-utóbb jogaihoz jut az a másik kettővel egyenlő rangú harmadik igazság is, hogy Dugonics művei tele vannak jellegzetes rokokó elemekkel.

Ennyiből is látható, hogy az ilyen irányú vizsgálódás rendkívül tanulságos ugyan, de könnyen szétdarabolja az író oszthatatlan énjét. Jó tehát időnként visszatérni az író egyéniségéhez s ennek a megnyilvánulásait keresni az írásművekben. Mi most Dugonics írói egyéniségét stílusán át próbáljuk megfigyelni. Látni fogjuk, mily nagy szerepet játszanak Dugonics stílusában az önmagukért való sallangok, cicomák, s már ez maga is eléggé utal e stílus barokk-rokokó jellegére, - de nem az a célunk, hogy az efféle elemek szellemtörténeti széleskörű összefüggéseit felfejtsük, hanem inkább az érdekel bennünket, hogy Dugonics egyéni adottságai hogyan határozzák meg - az innen-onnan hozzáérkezett hatások ösztönös feldolgozásával - stílusát. Természetes, hogy az ő egyénisége is örökölt és szerzett jellemvonások, sokféle irányból érkezett hatások történeti fejleménye, s szép feladat volna ennek az egyéniséggé való kifejlődésnek széleskörű oki összefüggéseit felkutatni. Mi erre nem vállalkozunk. Megelégszünk annak a ténynek a megállapításával, hogy Dugonics írói egyénisége már első munkája megjelenésekor szinte teljesen készen van s egyforma marad mindvégig.