Zsigmond Ferenc
Vörösmarty Mihály élete és művei
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
I. BEVEZETÉS
II. ÉLETE, IRODALMI FELLÉPÉSÉIG (1800-1825)
III. A ZALÁN FUTÁSA
IV. ÉLETE, MÁSODIK SZERELMÉIG (1825-1841)
V. KÖLTÉSZETE (1825-1841)
a) Elbeszélő művek
b) Drámai művek
c) Lírai művek
VI. ÉLETE ÉS KÖLTÉSZETE, HALÁLÁIG (1841-1855)
VII. ÖSSZEFOGLALÁS
Bevezetés
A nagy költők halhatatlansága azt jelenti, hogy műveik nemcsak kortársaikhoz szóknak, hanem a közelebbi és távolabbi utókorhoz is. Megtörtént már nálunk is, más nemzeteknél is, hogy egyik-másik jeles tehetségű költőt éppen a saját kortársai nem becsülték meg, mert félreismerték, - az ilyen igazságtalanságot is az utókor teszi jóvá. Vörösmartyt nem ismerték félre kortársai, ünnepelt költő-vezére volt ő a maga korának, de testi halálával nem szűnt meg sem emberi, sem költői mivoltának értéke, szépsége, jelentősége.
Költői alkotásait művészi becsük még évszázadokig megóvja az elavulástól, de csak azok tudják ezt a csodálatosan nagy értéket igazán, teljes nagyságában átérezni és megérteni, akiket a Gondviselés magyarokká teremtett. Vörösmarty költészetének igazi élvezői csak mi magyarok lehetünk, mert egyrészt Vörösmarty műveinek legcsodálatosabb, legeltanulhatatlanabb szépségét a magyar nyelv bűbájos zenéje adja meg; ezt az orgonazúgásszerű, felséges muzsikát eddig még senki sem tudta olyan varázsos hatással kicsalni nyelvünkből, mint ő. De Vörösmarty költészetének tartalmi mondanivalója is minden gyökérszálával a magyar talaj mélységeibe nyúlik le. Ez a jellemvonása már nemcsak azok szívéhez találhatja meg az utat, akiknek magyar az anyanyelvük, hanem mindazokéhoz, akik a magyar nemzeti állam ezeréves történetének gazdag örökségét megbecsülik, a velejáró hazafiúi kötelezettséget örömmel vállalják, mert sorsukat jóban-rosszban a történelmi Magyarország sorsával azonosnak érzik.
Az egyénnek sohasem volna szabad elfelejtkeznie arról, hogy sorsközösség fűzi nemzetéhez. Mihelyt elfelejtkezik róla, történelmi bűnt követ el, s elébb-utóbb, de rendszerint hamarosan meg kell érte bűnhődnie a nemzetnek. Ilyenkor aztán, a bűnhödés nyomorúságai közt, a maga kárán tanulja meg az egyén, hogy ő is tagja a bajbajutott nemzeti közösségnek. A nemesebb lelkű egyénekre nézve ilyenkor nem a rájukszakadt nyomorúság a legfájóbb szenvedés, hanem vagy az a tudat, hogy közömbössége miatt őt is felelősség terheli, vagy az, hogy idejében hangoztatott intelmeivel nem törődtek gondtalan honfitársai.
Az egyén és a nemzet sorsközösségének, a hazafias erényeknek és kötelességeknek nincs Vörösmartynál ékesebb szavú, önzetlenebb és erkölcsileg jogosultabb hirdetője. És intelmei, buzdításai, ostorozásai legalább is ugyanannyira alkalomszerűek manapság, mint amilyenek voltak az ő korában. Csak a legfőbb húrokat pendítsük meg költészetének csodálatos gazdagságú hangszerén, s rögtön szívünk-lelkünk legmaibb sebeiig nyilallik a hangjuk, felébresztve álmos lelkiismeretünket, éppúgy, ahogy a Vörösmarty kortársaival történt ez.
Legelső, hírnév-megalapító nagy művének legelső sora - Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? - a már nemzeti tulajdonunkká vált magyar honfibánatot szólaltatja meg, mely Mátyás király halála óta mindig alkalomszerű közhangulatunk. E mélabús bevezetés után Árpád honfoglalását énekli meg Vörösmarty, s a honfoglalás számos mozzanata a mi jelenünkben ismét új alkalomszerűséget kapott az elszakított magyar Felvidék egy részének szerencsés "hazatérése" által.
Szükséges-e említenünk a Szózat örök alkalomszerűségét? Ez a költemény Kölcsey Himnuszával együtt nemzeti énekünkké lett, első két versszakát az iskolásgyermekektől kezdve minden magyar ember ismeri és énekli, s a költemény prófétai intelmét - hogy a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, s inkább dicső halállal temetkezzünk hazánk szent földébe, mintsem becstelen szolgaságban tengessük rajta életünket - világpolitikai helyzetünk most is mindennap fülünkbe kiáltja.
A "trianoni" húsz esztendő gyötrelmes megalázottságú korszakában nem úgy érezte-e magát minden igaz magyar, mint a Vén cigány költője, aki borba-nótába próbálja belefojtani lelke kínját, hitében megtántorodva félig-tébolyodott szavú keservekre fakad, s a teljes kétségbeesés elől a reménységnek egyelőre nem is derengő, csak elképzelt sugarai felé menekül?
Elég oka van tehát a mai magyar embernek is arra, hogy Vörösmarty Mihálylyal közelebbről is megismerkedjék, mint emberrel és mint költővel. Egészen bizonyos, hogy ez az ismeretség lelki meggazdagodás lesz minden magyar olvasóra nézve.