"Megmentjük a világot", mondta egyszer ez a nyugtalan fiú, a barátom. "Meglátod, megmentjük." "Miért kell a világot megmenteni?", kérdeztem csodálkozva. A fiú töprengett, mindig élénk arcát két tenyerébe fogva, majd azt mondta, hogy igazam van, nem a világot kell megmentenünk, hanem az embereket. Az emberiség elöregedett, mondta. Nem fűti már kíváncsiság, lemondott a világ megismeréséről, az Isten megismeréséről, mélyen az anyagba süllyedt, mint szekér kerekei az agyagos földbe. Önző lett, bizalmatlan, zárkózott, nincs füle hallásra, nincs szeme látásra. Négyszáz éve már, hogy elhallgattak a próféták, az ember az égre néz, és csak az üres kékséget látja, senki sem válaszol. Isten nem áll szóba többé az emberrel.