1920-ban polémia indult meg Babits Mihály és Földessy Gyula között, épen az Ady-kérdéssel kapcsolatban. A vita egyik forrása a láng-elme mineműsége volt. Babits kimondotta azt az axiómát, bogy "a zseni titok". Földessy nem fogadta el ezt a tételt, hanem a visszájára fordította, mondván: "Minél zsenibb valaki, annál kevésbbé titok"... Babits aztán így vetett véget a meddő polémiának: "Mi célja ilyeneken vitatkozni? A szellemi élet terén kevés igazság van, aminek az ellenkezőjét is ne lehetne valami értelemben igaznak mondani: hisz oly bonyolult világ ez..."

Ezt a kuriózum-szerű példát szimbolikus érvényűnek mondhatjuk úgyszólván az egész Ady-irodalomra vonatkozólag. Az Ady Endrére vonatkozó irodalom ma már jókora tömkeleg, de mikor meglehetősen fárasztó munka árán átettük rajta magunkat, akkor látjuk csak igazán, hogy az Ady-irodalom szempontjainak és eredményeinek tetemes része mennyire paradox jellegű, egyelőre mily kevés az, amit már vitán felül álló, végleges igazságként szűrhet le magának a bizonyosságot szomjuhozó, jobb sorsra érdemes olvasó.

Az Adyt jellemző és értékelő írásoknak ezt a gyakran egymást rontó mivoltát még az a körülmény tudná annyira-amennyire érthetővé, vagy épen természetessé tenni előttünk, ha különböző erkölcsi és esztétikai álláspontú, de egyformán makacs két ellentábor vitájaként sarjadt volna ki az Ady-kérdés irodalmának útvesztő sűrűje. De köztudomású, hogy nem úgy van a dolog. A Négyesy László, Horváth János, Berzeviczy Albert kijelentései vallomásszerű bizonyítékok arra nézve, hogy a sajnálatosan "kettészakadt" magyar irodalom egyik felének, az ú. n. konzervatív oldalnak az illetékes emberei a tudományos kritika terén nem tanusítottak kellő figyelmet az irodalom másik felének, az ú. n. modern irodalomnak a jelenségei, problémái s ezek várható következményei iránt. Az Ady-irodalomnak tehát - újságcikkeknek és nagyobb igényű tanulmányoknak - túlnyomó többsége az elismerés, sőt magasztalás jegyében fogant, - épen ezért érdekes és tanulságos az a disszonancia, mely voltaképen az Ady költői nagyságának dicsőítő, közös akkordja akar lenni.

Ady születésének ötvenedik (s az "Ady-kérdés" fölvetődésének immár körülbelül a huszadik) évfordulója időszerűvé teszi, hogy az Ady-irodalom egyre bozótosabbá váló erdejében egy-két irányban útjelzést próbáljunk adni a tájékozódást keresők számára. Hogy sokan vannak tájékozódni akarók, napról-napra tapasztaljuk. Különösen az ifjúság az, amely a maga fiatalos fogékonyságával és türelmetlenségével siettetni szeretné az izgalmas kérdés végleges megoldását s igyekszik megszólaltatni olyan embereket, akiket tekintélyeknek tart. De a kérdéshez való újabb hozzászólások, bármily tekintélyes helyről hangzanak is el, egyelőre inkább csak növelik, nem pedig megszüntetik a bizonytalanságot, mert minden jelenlegi hozzászólásnak majdnem elkerülhetetlenül vitázó jellege lévén: egyik "tekintély" a másik ellen érvényesül, - s az ellenmondások útvesztője még bonyodalmasabbá válik.

Mi azt a sokkal szerényebb, de hitünk szerint nem kevésbbé sürgős és időszerű célt tűztük magunk elé, hogy az Ady-kérdés nehány vitás pontjának a genezisét ismertetjük meg az ifjúsággal úgy, hogy egymás mellett felsorakoztatjuk az idők folyamán fölmerült különféle véleményeket s bárkinek alkalmat adunk arra, hogy maga dönthessen affelől, melyik véleményt, melyik álláspontot tartja legelfogadhatóbbnak. Ahol beleszólunk is a vitába, módszerünk kétségtelenné teszi ott is, hogy a magunk véleményét sem kívánjuk egyébnek tekinteni, mint az illető kérdésben számításba jöhető érvek egyikének. Nem beszélünk pl. a "vádlott Ady költészetéről", mert hiszen adataink kilencven százaléka Ady-párti kritikusok, sőt Nyugat-munkatársak szájából való. Úgy véljük, Ady lelkes híveinek is - azután a kétségbevonhatatlan sikerük után, hogy hangos agitációjukkal immár köztudattá tették az Ady költői nagy tehetségét valló meggyőződést - mindenképen érdekükben áll, bogy a kérdés részletei is minél hamarább tisztázódjanak, ennek pedig előfeltétele a vitás anyagnak aprólékosságig menő mérlegre-vetése.