---

Tartalom

Bevezetés
A hun-magyar irásról emlékező irók időrendszerént való felsorolása
Tizenkét régi magyar alphabet s az azokról való észrevételek. A régi magyar irás sajátságai. A betűjegyek száma és kiejtése. Rövidítést jelző és választó pontok

Emlékek:
  A nagy-szent-miklósi aranyleleten, az úgynevezett "Attila kincse"-n levő föliratok
  A csík-szent-mihályi egyház föliratai
  A csík-szent-miklósi egyház fölirata
  Az énlakai unitárius egyház fölirata
  A debreczeni könyvtárban létezett, régi magyar betűkkel irott könyv
  A Király Pál tanár birtokában levő kódex és egyéb emlékek
  Déli Szibériában található régi föliratok

Koholmányok s egyéb, a hun-magyar irással tévesen kapcsolatba hozott tárgyak:
  Attila hun föliratú pénze
  Az úgynevezett "turóczi fakönyv"
  Attila alphabetje
  Hickesius "scytha" es "maszaget" alphabetje
  A toszkánai nagyherczeg könyvtárában Firenzében létezett nyomtatott könyv
  A Rohonczi kódex
  A Kecskeméti-féle imakönyv
  Réty ev. egyházának kelyhén található betűk
  Literáti Nemes Sámuel koholmányai
  Két föliratos réz darab

Zárszó
Priscae Hungarorum lingvae rudimenta

"A hunok és magyarok fekete illetve fehér elnevezésének megfejtése" czímű mű bírálata és a válasz e bírálatra

---

Bevezetés

Azon tetszés, melyben első kis müvem Önök részéről, szíves olvasóim, részesült, arra bátorított, hogy ujra Önök elé lépjek s ismét régi dolgokról beszéljek. Igen, régi dolgokról; ezt előre kell bocsátanom, mert a mult alkalommal, első művem birálatában a biráló szinte rosz néven vette, hogy én régi dolgokról mertem irni. De miután az én meggyőződésem szerint sem nem bűn, ha valaki "régi dolgokról" ir, sem nem untató, ha valaki "régi dolgokról" még "ujat" tud mondani: másodszor is hozzáfogtam az iráshoz.

Sok régi dolog mellett ujat mondtam első alkalommal, s ujat fogok mondani most is sok régi dolog mellett.

E foglalkozás, az irás, olyan mint a szellemidézés. A ki szeretettel foglalkozik a történelemmel, a mult idők emlékeivel: annak nincs nyugta; megjelennek a mult idők szellemei, környezik az idézőt éjjel-nappal, nem hagyják el többé. E szellemek először csak ködalakban láthatók, azután mindig tisztábban, élesebben körvonalazva, mig végre, az idéző szemei előtt, egészen láthatóan ott állanak; ekkor azután könyörögve azt mondják: tégy minket láthatókká a többiek előtt is!

A kinek pedig így könyörögnek, az nem tehet mást, mint én teszek: fogja a tollat s rajzolja őket s leirja azt, mit neki a szellemek súgnak.

Ha talán ennek ellenében egyik-másik tudós azt állitaná, hogy az ily szellemidézéshez csak ő ért: azt kell ellene vetnünk, hogy ez nem így, sőt néha egészen megfordítva áll; mert a míg ő a fekete pápaszemén, vagyis a sokféle mesterkélt elmélet és tudákos badarságon át vizsgálgatja a fölidézett szellemek seregét: addig mi a mi romlatlan szűz szemünkkel szemléljük és vizsgáljuk azt. Ha azután az ily fekete pápaszemes úr még megvetés és lenézéssel tekint e szellemekre: attól végkép el is fordulnak. Ilyenkor azután a tudós úr, a vezető, fényes szellemek útmutatásának hiányában annyira eltévedhet a mult idők tömkelegében, hogy az öncsinálta mécs pislogása mellett kénytelen a homályban botorkálni, s többé rá sem talál a helyes, igazi útra.

Ez alkalommal azonban nem magukról a szellemekről, hanem nemzetünk ősi irástudásáról lesz szó, mely iránt mai nap is még igen sok a kétkedő, mindamellett, hogy voltak lelkes hazánkfiai, kik egy külön ősi magyar irás fönvoltát kézzelfoghatólag bebizonyitották.

A krónika- és történetirók ez irásnak különböző neveket adtak; az olasz Bonfini valamint Szamosi hazánkfia scythiai, Verancsis, Telegdi, Otrokocsi Fóris és Lakatos hun, Bél és Dezsericzky hun-scytha, Katona és Csipkés magyar, Tsétsi scytha-magyar, végre mások, köztök jeles tudósunk Szabó Károly tanár hun-székely irásnak nevezték el azt.

Tagadhatatlan, az igaz, hogy ez irást az utóbbi századokban csak a székelység gyakorolta, mely elszigetelt bérczes honában egyéb ősi szokásaival együtt, századok hosszu során át ápolta s fentartotta kebelében, fajunk ősi honából magával hozott, hajdani műveltségünk e legfényesebb bizonyságát. De minthogy semmi kétségünk nem lehet az iránt, hogy ez irást ősi hazájukból hozták volt magukkal: ugy kétségünk nem lehet az iránt sem, hogy a magyarok is, mint testvérnép, melynél vallás, szertartások, szokások és nyelv egyek és ugyanazok voltak, ne éltek volna szintén egy és ugyanazon irással is.

Elvitázhatatlan tény ugyanis, hogy a hegyi lakók szokásaik megőrzésében sokkal szivósabbak, mint a rónák lakói. Ez nagyon természetes is, mert azok elszigeteltségükben az idegen befolyásnak kevésbbé vannak kitéve, mint emezek. Ezt találjuk Svájczban, hol a hegyi lakók mai napig is megőrizték szokásaikat, melyekkel kezdettől fogva éltek vala, holott a rónák lakója már csaknem egészen átidomult modern emberré. Igy a székelyeknél ma is a szokások még sokkal élesebb körvonalokkal birnak, mint minálunk a rónaságban.

Igy volt ez bizonyára az irással is. Itt minálunk, hogy úgy fejezzem ki magam, a nép könnyebben volt szemmel tartható, mint a közkormánytól félreeső székelység. Nálunk gyorsabban és könnyebben folyhatott az irtóháború a keresztyén idegen papok szemében pogánynak és veszedelmesnek tartott ősi szokás, s így az irás ellen is; nem úgy a távoli, elszigetelt székelységnél. Nálunk alaposan, gyökeresen lett kiirtva minden, mi az ősi hitre, míveltségre emlékeztetett, holott a székelyeknél titokban rejtegethettek még egyet-mást, addig, míg a válságon túl estek. Akkor azután, midőn a keresztyén vallást már nem kellett félteni, bátran előhozhatták rejtekeiből azt a néhány emléket, mely még fönnmaradt; nem félt már attól a keresztyén pap sem, ártalmatlan dolognak tekintette azt ő is.

Nincs is végkép kizárva a lehetőség, hogy Magyarországon is léteztek még itt-ott ily emlékek, melyekről azonban az akkori iróknak tudomásuk nem volt. Arról a Komáromi Csipkés György által említett debreczeni, ősi betükkel irott könyvről nincs megmondva, hogy az a székely földről származott oda, megirhatta azt bármely magyar ember bárhol. Látni fogjuk továbbá, hogy többen ez irást egyenesen régi magyar irásnak nevezték, mely elnevezés különben, nem szorosan véve, annak székely elnevezése alatt is rejlenék. Hickesius magyarnak nevezi azon Harsányit, ki számára az ősi alphabetet emlékezetéből leirta; Otrokocsi Fóris pedig ugy vélekedik, hogy a kezénél lévő ősi betűk, melyeket egykor Velenczében kapott egy barátjától, Magyarország nyugoti részéről származtak.

Egy, a legrégibb korból fennmaradt ilyféle emléket pedig az azon lévő görög fölirat egyenesen a jászokkal hozza kapcsolatba, kik nem tartoztak, mint a székelyek, a hunok fekete törzseihez, hanem tartoztak a fehérekhez vagyis azokhoz, kik alatt a szó szorosabb értelmében vett magyarokat értjük.

Ez okoknál fogva kénytelen vagyok jeles tudósunk, Szabó Károly nézete ellenében is ősi irásunkat hun-magyar irásnak nevezni, mint a mely kétségtelenül gyakorlatban volt mindkét testvérnépnél, de tagadhatatlanul legtovább tartotta fönn magát a székelységnél, a hunok utódainál.

---