Szauer Gertrúd
VERSHARMAT
2019
A kötet a szerző saját kiadása.
Köszönet Berecz Juditnak a rengeteg segítségért a versek válogatásában.
Szintén köszönet Somogyi Csabának a kötet összeállításában és Baranyai Máténak a kiadásban nyújtott segítségéért.
Hála és köszönet Nagy Vendelnek a biztatásért, és a folyamatos megjelenés lehetőségért a Megszólalok Művészeti Magazinban. Köszönet Gál Andrásnak, a Látássérültek verseinek gyűjtéséért. Köszönet még Hencz Andrásnak és Sztakó Krisztinának azért, hogy csokorba szedi a vakok és gyengénlátók műveit az Irodalmi sarok nevű weboldalon. Köszönet minden olvasónak és az összes fórumnak ahol eddig megjelenhettem.
A borító Kné. H. Lívia munkája.
TARTALOM
Jel a kezemben
Ceruzák
Rajzolt csodák...
Szivárvány
Add nekem
Útvesztő
Az élet vizein
Csendben
Szerelem
Szülőnek lenni...
Amíg élek
Kék egekben
Börtönödben
Ha akarod...
Lélekpihenő
Az őszi szél
Más, mégse más
A lelked lásson
Karácsony
Vágtató idő
Őzbak
A négy évszak
Fények és árnyak
Ha teheted...
Őszi csoda
Galamb
Úton a tél...
Nekem a karácsony...
Nem voltál otthon
Életünk vonatán
Ki lehet?...
Az otthon illata
Nem félek én...
Kérdezem...
A három hírnök
Ha velem vagy...
Kék tó ölén...
Szeretlek...
Vállamon
Eső kopog...
Ősszel a lélek
Az aprószentekért
Kardvirágok
Kettős szív
Anya, gyere!
Reggel
Te vagy...
Nem jöhet...
Üres zsebbel
Hóember
Életkép
Ha...
Kedves Olvasó!
Szauer Gertrúd verseskötetében nagyon sokszínű és érző világot ismerhetsz meg. A versek magukba zárt csodái olykor életérzéseket, emberi kapcsolatokat tárnak eléd, vagy a természet alakuló ciklikusságát mutatják meg neked.
Akadnak versek azonban, melyek régi magyar történelmünk, hazaszeretetünk, vagy ünnepeinkhez kapcsolódó történetek leképezései már-már elbeszélő költeményben. Gertrúd negyvenes évei elején járó mélyérzésű nő és anya. Az anyaság és a női lét megélése sok versből kitűnik, melyekből a harmónia sugárzik. Anyaként és társként gyöngyöző őszinteséggel vall arról a szeretetről, melyről kevesen írnak ilyen szép szavakkal. Az olvasó nem is sejtené a versekből, hogy a szerző élete jóval nehezebb, mint egy átlagemberé, hiszen szemei már nem láthatják a világot. Ez több versben utalásként megjelenik, bár mellette mindig ott áll a lelki szépség és a szem nélküli látás megélése, mely Istentől kapott ajándék. A versekben többször megjelenik a gyermekkor emléke is, s ezek a távoli évek szép emlékként tűnnek elő a múltból. Fontos erőforrás még mindig Gertrúd számára édesanyja, aki szerető gondoskodással nevelte őt, s bár már csak az égből, mégis minden rezdülésben jelen van és kíséri lánya sorsát. A versek ütemhangsúlyosak, legtöbb esetben nyolcszótagos sorokból állnak, ám akad hat- és hétszótagos sor is. Van vers, melyben az időmértékesség jegyei is fellelhetők, ezek ötszótagos sorokból állnak. Leginkább párosrímeket használ a szerző, ám néhol keresztrímek és félrímek is feltűnnek.
Ajánlom mindenkinek ezt a kötetet, aki egy mély lelki tartalmakkal fűszerezett költő verseit akarja megismerni, biztos vagyok benne, hogy itt igazi versekre lelhet...
Tóth Enikő
Régen
kamaszlányként
Még látóként jártam,
A világot szépnek
És
színesnek láttam.
A kezembe
mégis
Fehér bot került,
Melytől a világom
Hirtelen
összedűlt.
Hiszen én még
látok,
Ő nem lehet társam,
Mért kell nekem hanggal
Járnom a
világban?
Dugtam és
rejtettem,
Ahová csak tudtam,
Szégyenemben majdnem
A föld
alá bújtam.
Aztán az
égiek
Kemény leckét adtak,
Elvették fényemet,
Tanítni
akartak.
Fájdalomból,
dacból
Esküdtem az égre,
Fehér bot nem jöhet
A kezem
ügyébe...
Elszálltak az
évek,
Magam elfogadtam,
És a bot lett társam
Sok szép
pillanatban.
Édesanyám
büszkén
Nézett akkor engem,
Tudta, hogy már béke
Lakik a
szívemben.
Elfogadtam
sorsom,
Szebb lett az életem,
Párom szerelmétől
Többet
remélhettem.
Jártam bottal
büszkén
Terhesen kórházban,
Fürdőzve nővérek
Biztató
szavában.
Felnéztek rám
sokan
Azért, aki lettem,
És már büszkén hordtam
Jelemet
kezemben.
Ezerszínű
ceruzáim
Ma mind elővettem,
Hogy a világ sok-sok
színét
Papírlapra fessem.
Feketét a sáros földnek,
Barnás
színt a fának,
Vöröset a mindig fürge,
Kedves mókuskának.
Szép
piros és fehér lesz majd
A kis gomba kalapja,
Hogy mérgét a
nagy fejfedő
Rögtön eltakarja.
Lila színt kap az ibolya,
Mely
megbújik csendesen,
Apró szirmán a kis szellő
Szép békésen
megpihen.
Zöld lesz majd a fű, fa, virág,
Sárga a szép
napsugár,
Világoskék a kis felhő,
Mely a szelek hátán
száll.
Szürkét kap a cirmos cica,
Rózsaszín a
kismalac,
Színtelenül eső cseppje
Egyedül csak te maradsz.
Mily
sokszínű ez a világ,
Csoda minden árnyalat,
Gyere te is,
színezz velem,
Mindez csak egy pillanat.
Rajzolt
csodák,
Tarka képek,
Gyerekkori
Szép emlékek.
Kézzel
rajzolt
Apró kocka,
Hozzád libben
Álmod hozva.
Amíg
gyermek
Él a földön,
Kell pár kéz,
Hogy mesét szőjön.
Lehet ma
már
Ügyes géppel
Homokból szórt,
Szürke képpel.
Mindegy
miből
Lesz a csoda,
Csak várjon ránk
Álmok sora.
Legyen
mitől
Bút feledni,
Még száz évig
Ünnepelni.
Nagyon nehéz
az ég szíve,
Fájdalmában mennydörög,
Sötétlő szín
esőkönnye
Egész a földig görög.
Éles hangú
villámai
Szerteszét cikáznak,
Ijesztgetik a reszkető,
Bőrig
ázott tájat.
Néhány óra és
véget ér,
Elfogynak a könnyek,
Aranyló nap sugarától
Lesz
szívének könnyebb.
Feltűnik egy
szép szivárvány
Tündöklő színekkel,
Kárpótlás a nagy
viharért,
Örül minden ember.
Liliomszín a
lilája,
A piros őszi falevél,
A sárga a nap sugaráé,
A zöld
a fű, mely velünk él.
Ezerszínű a
nagyvilág,
Lásd a szépet benne,
Az örömet, boldogságot,
Mit
szíved érdemelne.
Kis ablakát a
lelkednek
Ne zárd be te sohasem,
Engedd közel, akit lehet,
A
csodák száma végtelen.
Add nekem
lelkednek
Tündöklő fényét,
Mint napnak sugarát,
Égnek szép
kékjét.
Mártózzak meg benne,
Mint kis szép tóban,
Egyre csak
merülve
Mézédes jóban.
Úszva a rám váró
Sokezer
csodában,
Elégni hűvösen
Testnek mámorában.
Az életünk
egy nagy útvesztő,
Keresztutak, nagy falak,
Figyelj jól, hisz
elrontani
Elég lesz egy pillanat.
Álnok
érdekbarátságok,
Szívből jövő szép szavak,
Feléjük futsz,
ellenük mész,
A döntés kezedben marad.
Gondból épült
magas erőd,
Mit teremt egy jó barát,
Ha kitartasz,
törődésed
Éles késként vágja át.
Rakhatsz te
is erős bástyát,
Mely téglája fájdalom,
Ha engeded a
barátokat,
Áttörnek rajta, tudom!
És hogy mi
lesz a cél végül?
Szép és boldog lét talán,
Ha mindig jó
irányba fordulsz,
És rést találsz szívek falán.
Legyen erőd,
kitartásod
Majd az útvesztő porán,
Harcolj, és ha tévedsz
olykor,
Bátran mondd: az én hibám!
Születésed
tiszta forrás,
Ártatlan és csillogó,
Friss vizében épphogy
lépkedsz,
Nem kell hozzá kishajó.
Apró érben
játszótársak
Sorra hozzád jönnek,
Harmatcseppként párolognak
A
gyermeki könnyek.
Majd ahogy az
évek múlnak
Kis csermellyé válik,
Ahol még a
gondok-bajok
Eltűnnek egy szálig.
Kis patakban
evezőt kapsz,
Sorsod magad hajthatod,
Szüleidnek féltő
keze
Lesz parányi csónakod.
Felnőttként
már folyók várnak,
Vagy hatalmas folyamok,
Hol az élet
hullámait
Olykor arcodba kapod.
Hajód útját
bánatsziklák,
Gondból nőtt fák állják,
Felnőttként hát szoknod
kell még
Az életnek világát.
De ha lelked
egészséges,
Hidd el, kiutat találsz,
Ha hajód orrán tiszta
szívvel
És mindig büszkén navigálsz.
Bármily nehéz
is a sorsod,
Csak a kiutat keresd,
Hogy a sok-sok nagy
csodának
Újból részese lehess.
Kis hajódat
fordítsd szembe
A viharos széllel,
Ha evező törik néha,
Tekints
bátran széjjel.
Hisz eltűnnek
majd a felhők,
Újra kisüt majd a Nap,
Folyód partján dalolnak
még
Neked színes madarak.
Csak cipeld a
sorsod bátran,
Nyílnak még virágok,
Hoz még neked majd az
élet
Sok-sok boldogságot.
Szusszan a
ház fala
Halkan és csendben,
Sok ember kis szeme
Álmoktól
rebben.
Azt csak ő tudhatja,
Szép-e a kép,
Szivárvány vagy
sár az,
Min lába lép.
Szép reggelt hoz-e
Vagy
szomorút,
Lelkének égető
Lángkoszorút.
Hisz ha az álom
Nem
csodaszép,
Az nagyon tud fájni
Nappal is még.
Nyomasztón
visszajár
A sok sötét kép,
Hiszed a holnap
Lehet majd szép.
Ölelésed
rózsaszirom,
Erős, mégis óvó,
Kedves szavad megnyugtató,
A
lelkemhez szóló.
Hangod csodás
fuvolaszó,
Szárnyán elrepülni jó,
Napsugárban
megfürödni,
Lelkemnek csak ez való.
Csókod íze
friss gyümölccsé,
Édes, mézes mámor,
Minden percben
szüretelnék
A Szerelemfádról!
Szülőnek
lenni
A legszebb dolog,
Büszke a szívem,
Hogy én az vagyok.
Jó érzés
várni,
Táplálni őt,
Tervezni, álmodni
A szép jövőt.
Jó érzés
ölelni
És félteni,
Ha beteg, ápolni,
Megvédeni.
Jó érzés
figyelni
Kis életét,
Ahogyan nélkülünk
Új útra lép.
Jó érzés
megélni
Az örömét,
Vagy sírva törölni
Hulló könnyét.
Jó érzés,
hogy velük
Felnőhetünk,
De ezért köszönet
Nem jár nekünk.
Csak tőlünk
hála
A Jóistennek,
Azért, hogy bennünket
Szülővé tett.
Hiszen egy
életért
Mi felelünk,
Rajtunk fog múlni,
Mit hogy teszünk.
Hány derűs
percet
Adhatunk majd,
Szép emlékeket,
Vagy bús sóhajt.
Egy életen át
tart
E nemes szerep,
Add Uram, kérlek,
Jó szülő legyek!
Kezed itt van
a kezemben,
Szíved elfér a szívemben,
Lelked pihen a
lelkemben,
Tudom míg élsz, szeretsz engem.
Közös
sorsunk, közös álmunk,
Közös az út, amin járunk,
Összekötnek
tarka évek,
Tudd, szeretlek, amíg élek.
Akkor is, ha
néha nehéz,
Akkor is, ha fáj nagyon,
Felvillan sok tarka
emlék,
Mely átrepít a bánaton.
Ölelések,
csókok íze,
Hangod csodás dallama,
Lelkem érzi, bárhogy is
lesz,
Csak tiedből hallana.
Érted sírna,
ha elmennél,
Téged várna csak haza,
Addig, amíg át nem
ölel
Szíved szerelmes szava.
Hideg
nyárban, forró télben,
Csillagfényes holdas éjben,
Napsugárban,
harmatcseppben,
Lelkem pihen a lelkedben.
Kék egekben
bárányfelhők,
Könnyük fűszálon ragyog,
Úgy, ahogyan itt a
földön
Törékeny ember vagyok.
Gyermekként
még harmatcseppben
Élhettem az életem,
Szülők óvtak, ők mondták
meg,
Mi hogyan jó énnekem.
Gördült a
csepp, ahogy nőttem,
Hisz arcomon pereg könnyem,
Mert már
nincsenek kezek,
Nélkülük mivé legyek?...
Mára én is
harmat lettem,
Erős hitem, erős lelkem,
Két kezemben két
gyermekem,
Velük teljes az életem.
Cseppünk
gördül jobbra-balra,
Ahogy a sors jónak tartja,
Őket nem gyötri
az élet,
Így is lesz ez,
Míg csak élek.
Hiszen tudom,
hogy egy nap majd
Kék egekbe távozom,
Emlékemet
harmatcseppben
Nekik újra elhozom.
Én leszek a
könny szemükben,
A mosoly kedves ajkukon,
Hiszen bárhol jár is
lelkem,
El őket én nem hagyom.
Óvom mindig
lépteiket,
Mint engem a jó anyám,
Bár most már csak fentről
követ,
De tudom, hogy figyel rám.
Hófehérre
meszelt falak,
Körbezár a szeretet,
Tárva-nyitva
ajtó-ablak,
Mennél, de nem teheted.
Világodnak
sötétsége
Mély árnyékként veled jár,
Nem lelsz kezet, amely
segít,
Bármerre is fordulnál.
Bántja őket
szavad, hangod,
Teher az, hogy létezel,
Lelkük már csak attól
boldog,
Ha messze szaladhatnak el!
Maradj
otthon, arra kérnek,
Hisz minden könnyebb nélküled,
Mennél te
is, menekülnél,
De sehol máshol nincs helyed.
Csupán
szavakkal szeretnek,
Melynek bántó éle van,
Megkapod, hogy ők
miattad
Nem élhetnek boldogan.
Sok minden
van a válladon,
Gyakran kérsz, vagy követelsz,
Könnyebb terád
haragudni,
Megvetés, mit érdemelsz.
Hófehérre
meszelt falak,
Hazugság a szeretet,
Menekülnél börtönödből,
De
tudod, hogy nem teheted!
Ha akarod,
Napod leszek,
Mely fényével átölel,
Holdad, amely sötét
éjben
Álmok között ringat el.
Ha akarod,
szeled leszek,
Mely felemel az égig,
Esőd, amely forró
nyárban
Arcod bőrén fénylik.
Ha akarod,
homály leszek,
Hogy fájdalmad elrejtsem,
Ha akarod, papír
leszek,
Hogy szavad ne felejtsem.
Ha akarod,
dallam leszek,
Mely a szívedig felér,
Ha akarod, hangod
leszek,
Mely jót ad és jót remél.
Ha akarod,
illat leszek,
Amely elvarázsol,
Cserébe a szerelmedért,
Ami
értem lángol.
Lassan a
télnek
Fehér szívében
Megfagy az egész
Nagy-nagy világ,
De
mi ne hagyjuk,
Hogy érzékeny lelkünk
Átvegye az ő
Hangulatát.
Keressünk
szépséget
A kerti tájban,
Találjunk megnyugvást
Angyal
szavában,
Békét a ránk váró
Tiszta csodában,
Mennynek és
Földnek
Karácsonyában.
Hagyjuk a
lelkünk
Pihenni végre,
Hisz öröm és bánat
Is érte őt,
Hogy
újult erővel
Várhassa aztán
A tavaszt a fényest,
A zöldülőt.
Az őszi fák
levelét
Viszi a szél,
Már száradó testükhöz
Finoman
ér.
Emeli őket
Vagy sújtja a porba,
Pörgeti, forgatja
Újra
meg újra.
A fák alá hullik majd
Dió és gesztenye,
A sárba
gyermek lép,
Azért, hogy felvegye.
Az őszi szél
kavarog,
Felettünk jár,
Napsugár nem ad rég
Meleget
már.
Sötét és hűvös van,
Fázik az éjjel,
Mely köszönt
ezüstös,
Vidám holdfénnyel.
Aki testben
fogyatékos,
Lélekben ép, érző ember,
Nem mint gép, mely rosszul
mozog,
Ő is tele van érzelemmel.
Járhatunk mi
fehér bottal,
Gurulhatunk székkel,
Mutathatunk szavak
helyett
Kis jeleket kézzel.
De a szívünk
egyszerre jár,
Hogyha te is erre vágysz,
Megláthatod, ez a
világ
Nem is más, miben te jársz.
Ha bántanak,
mi is sírunk,
Ha hagyod, veled nevetünk,
Kérned sem kell,
segíthetünk,
Mert mi téged szeretünk!
Mikor apró
emberként
Te e földre érkezel,
Egész család fogad
téged,
Tanulsz, bár nem kérdezel.
Dallamokból, szép
szavakból,
Érintésből, lesz világ,
Te minden nappal
felfedezed
Az összes rád váró csodát...
Majd mikor
már közösség vár,
Óvoda és iskola,
Tárd ki szíved, nézd meg
bátran,
Mily sok pajtás jár oda.
Van aprócska, van ki
magas,
Barna, sovány vagy kövér,
Akad, aki hangos szavú,
Vagy
már beszélni is fél.
Van, kinek a teste sérült,
Nem hall, nem
lát,
Vagy nem jár,
Tanuld, ő is szerethető,
Az ő szíve is
nyitva áll...
Tanítsd
lelked elfogadni
Azt, ki szembejön veled,
Hiszen az ő
hibáival
Lesz teljesebb életed.
Az útjából, amin ő
jár,
Feltöltheted lelkedet,
És te is sokat kaphatsz tőle,
Ha
magadhoz engeded.
És lelked úgy lesz egészséges,
Ha nem ártasz
senkinek,
Mert minden ember egyenlő,
Bár hordozunk
kereszteket...
Szent
karácsony ébred,
Kigyúlnak a fények,
Jászolnak mélyén
Pihen
a szent élet.
Napkeleti
bölcsek
Csillag nyomán járnak,
Rongyos istállóra
Könnyen
rátalálnak.
Ott lelik
Józsefet,
Az édes Máriát,
Ki karján ringatja
Világunk szent
urát.
Földünknek
békéjét,
Lelkünknek új hitét,
Akiért várhatjuk
Karácsony
ünnepét.
Hisz őt atyja
küldte
Nekünk örök társul,
Bűneinktől való
Végső
megváltásul.
Ő hitben
vezet át
Végig az életen,
Hogy a Mennyek hona
Majd a miénk
legyen.
Mint az élet
a halállal,
Az ég és a föld összeér,
Tarka múltam vidám
lova
Vágtat álmaim felé.
Patájaként
dobban szívem,
Szent vágtája az idő,
Lépte nyomát múlt por
őrzi,
Nem sejti az eljövő.
Lép az élet
tengerében,
Fröccsen a perc permete,
Mely visszahull, már
megéltük,
A napot múltba kergette.
Rohan bátran a jövőbe,
Hogy
mi várja, nem tudja ő,
Várhat reá friss zöld pázsit,
Vagy
meredek hegytető.
Mert, míg nem
győzünk felette,
Sorsunk csak addig nehéz,
Majd az öröm, a
bánat is
Múlt ködében elenyész.
Csendes az
erdő,
Surran az őzbak,
Óvja gidáját,
Hogy legyen
holnap.
Reccsen az erdő,
Lépked az ember,
Illatát
érzi,
Kezében fegyver.
Felmegy a lesre,
Csendesen
várja,
Lesz-e ma este
Újabb prédája.
Dördül a puska,
Illan
a zsákmány,
A száguldó őzbak
Fenséges látvány.
Zelk Zoltán nyomán
Pompázott egy
szép kis erdő
Az időknek kezdetén,
Apró házban négy testvér
élt,
Bíz, róluk mesélek én.
Tavasz, nyár, ősz és a tél,
Így
nevezték őket,
Életükre nem hozott még
A búbánat felhőket...
Egy nap mégis
összevesztek,
Mert nem tudtak dönteni,
Hogy a veréb vagy a
rigó
Tud nagyobbat ugrani.
A tavasz és a vidám nyár
A kis
verébre szavazott,
Míg az ősz s a hideg tél,
Voksot rigónknak
adott...
A tavasz így
szólt: "Nincs kedvem hát
Veszekedni veletek,
Szedem most
a sátorfámat
És messzire elmegyek!"
El is indult, meg sem
állt
A világ közepéig,
Három hónap telt el aztán
A
visszatértéig.
Elmesélte testvérinek,
Szerették az
emberek,
"Azt mondták, a legszebb vagyok",
A nyár
felmordult, "nem lehet!!"...
Elindult hát
ő is gyorsan,
Vissza élményekkel tért,
Elmesélte a sok
szépet,
Amit köztünk mind átélt.
"Azt mondták az
emberek,
A legkedvesebb én vagyok,
Hiszen búzát
érlelek,
Lisztet, kenyeret adok"...
"No,
majd én is megmutatom,"
Rikkantott az ősz nagyot,
Túl is
volt már árkon-bokron,
Csapot-papot otthagyott.
Szerették az
emberek,
Újságolta végül,
"Hiszen teli
tarisznyámtól
Napjuk mind megszépül.
Vittem nekik finom
szőlőt,
Szép pirosló almát,
Édes körtét és diónak
Számtalan
tucatját"...
Nem hagyta
magát a tél sem,
Most ő indult útnak,
Előtte, mint
hírvivők,
Apró szelek fújtak.
Vele örült minden gyermek
A
hónak és a jégnek,
Sok megépült hóembernek,
A selymes
hópihéknek.
Ágat tördelt az erdőkben,
Hogy senki se fázzon,
A
kéményekből naphosszat már
Füstbodor cikázzon.
Mesél, mesél
Télúrfika,
Már csak ketten figyelik,
Hisz a tavasz az erdőn
át
Lassanként már közelít...
Így járnak ők
azóta is
Körbe-körbe-körbe,
Minden csodát és szépséget
Nagy
csokorba kötve.
Kegyeinkért versenyezve
Mesélik
egymásnak,
Mennyi szépet adtak nekünk,
Hány csodával
vártak.
Mindegyikük másért szép,
Mi szeretjük őket,
Hisz ők
teszik kalandossá
A mi életünket.
Egy nap még
fényben élsz,
Szikra a lépted,
Kis szíved tudja azt,
Nincs
mitől félned.
Megkapod vágyaid,
Felragyog álmod,
Nincsen más
dolgod,
Csak felhőkön járnod...
Aztán egy
pillanat,
És eltűnik minden,
Egy reggel úgy ébredsz,
Hogy
semmid sincsen.
Elfogytak vágyaid,
Kihunyt az álmod,
A
szikrázó ég helyett
Porban kell járnod...
Ilyenkor
érezd azt,
Nincs minden veszve,
Dördülő felhők közt,
Nap
mögé rejtve.
Lásd meg a tiszta fényt
Szerelmed
szemében,
Nyugtasd meg lelkedet
Erős két kezében.
Hiszen ő
átsegít
Az úton, mely most nehéz,
Tudod, hogy lelked
így
Mindennel szembenéz...
Mosolyod ma
fénylőbb legyen,
Öleld át a nagymamád,
Csókold meg az összes
ráncot,
Mit arcán az idő vájt.
Hiszen te
vagy életének
Minden boldogsága,
Idős szíve az unokát
Mindig
nagyon várja.
Süteményt
süt, gyümölcsöt szed,
Hiszen tudja, érkezel,
És életedből
néhány órát
Csakis az övé leszel.
Mesélj neki
mindig bátran,
Mert lelke a bölcsesség,
Tanácsot ad, hogyha
kéred,
Hogy életed legyen szép.
Simítsd
lassan deres haját,
Súgd fülébe, kérlek,
"Olyan jó, hogy
mellettem vagy,
Hála most az égnek."
És ha ezt már
nem teheted,
Fogj pár szál virágot,
Látogasd meg azt a
sírt,
Mely oly sok könnyet látott.
Idézz fel sok
szép emléket,
Gondolj rá örömmel,
Amíg van, ki megteszi
ezt,
Hiszem ő sem ment el.
Az erdőknek
zöld ruhája
Szépen-lassan megkopott,
Felettük az aranyló
nap
Már csak hűvösen ragyog.
Tarka ruhát
húznak a fák,
Belebújnak a szelek,
Amik hűvös kezeikkel
Ágaik
közt lengenek.
Keringőre
hívják-kérik,
Mind a száraz levelet,
Kik végső táncuk lejtik el
most,
Hisz élnünk tovább nem lehet.
Ruhájuk még
zizzen egyet,
Míg halk zenére járják,
Minden évben a telet
ők
Szép szőnyeggel várják.
Testük ad
majd menedéket
Az összes kis bogárnak,
Kik élelmet
keresgélve
Az avarban járnak.
De ő lesz
rejtek kis süninek,
Hogy télen ne fázzon,
És ha olvad majd a
sok hó,
Új tavaszra várjon.
Így forog az
élet körbe,
Tavaszra nyár, ősz és tél,
A természet azt sosem
bánja,
Hogyha a lét véget ér.
Hisz tudja,
az elmúlásból
Mindig új élet fakad,
Bármily nehéz is a
sorsod,
Feladni sosem szabad.
Kőkockákon
Szürke
galamb,
Megriasztja
Őt a harang.
Misére hív
Minden
lelket,
Templomtéren
Gyülekeznek.
Burokkol
még
Kettőt, hármat,
Búcsút intve
Zöldes fáknak.
Hiszen
párja
Nagyon várja,
Fészkük mélyén
Vacsorára.
Fenn a hegyen
a bokrokat
Bizony csípi már a dér,
Az ősz helyét
lassan-lassan
Átveszi a hideg tél.
A kopár fák mezítelen
Mély
szép álmot alszanak,
Águk hegyén fütyülnek még
Az itt maradt
madarak.
De már ők is keresgélve
Magvak után járnak,
Az
emberekhez, etetőkhöz
Mind közelebb szállnak.
Segítsünk hát
rajtuk mi is,
Ha itt lesz a fagyos tél,
Hisz a jeges alvó
erdőn
Minden apró élet fél.
Nekem a
karácsony
Friss kakaós álom,
Aranyló mézmosoly
Illatos
kalácson.
A kalács jó anyám
Két kezét
dicséri,
Süteményhalmait
Gyermekszemem nézi.
Nekem a
karácsony
Ezernyi szép emlék,
Játékkal eltöltött
Varázslatos
esték.
Ilyenkor nem fontos
Az idő múlása,
Csak kicsik és
nagyok
Gyöngyös kacagása.
Nekem a
karácsony
Szülőként már más,
Varázsló lelkemnek
Csodaszép
megnyugvás.
Látni két gyermekem
Hinni vágyó szemét,
Belőlük
éltetni
Az igaz-tiszta reményt.
Te nem voltál
otthon,
Mikor nálad jártam,
Keresni a szíved
A kopottas
házban.
Megkérdezni,
miért
Törted szívem össze,
Otthagytam csokromat
Kilincsedre
kötve.
Szirmát
megszínezte
Kettéhasadt lelkem,
Gyógyírért zokogott,
Mikor
hozzád mentem.
De te már
messze jársz,
Útjaink elváltak,
Most már csak álmomban
Ölellek
és látlak.
Tán eljön az
idő,
Hogy nem várlak már vissza,
Addig fájó könnyem
A poros
föld felissza.
Születésünk
egy állomás,
Hová sírva érkezünk,
Mindent, amit
elhozhatunk,
Egy vonatra felteszünk.
Életünknek
sínje kemény
És fémesen csillogó,
Mozdonyunk csak egyre
szalad,
Hiszen száguldani jó.
A sínpár nem
mindig egyenes,
Lesz benne hajtűkanyar,
Hol a kerék kisiklik
tán,
Ha fordulni nem akar.
Ilyenkor a
szerelvénynek
Indulnia újra kell,
De talán a
masiniszta
Segítséget érdemel.
Mert, ahogy a
mozdony bizony
Önmagában mit sem ér,
Vagon gyanánt ott a
család,
Nem vagy egyedül, ne félj.
Utad során
érkezik majd
Sok baráti kis vagon,
Mely tol majd, ha
elfáradnál,
Vagy áthúz kanyarokon.
Lényeg, hogy
vonatod füstje
Sose bántsa a szemed,
Mindig tudd, hogy merre
tartasz,
Ne rontsák el kedvedet.
Legyél mindig
boldog, vidám,
Völgyön-hegyen, bárhol jársz,
Hiszen soha nem
tudhatod,
Hol lesz a végállomás.
Ha nincs
veled, hazavárod
Minden egyes percben,
Ha indulna, szépen
kéred,
Soha el ne menjen.
Erős karja,
ölelése
Biztos menedéked,
Ha hozzábújsz, szíved tudja,
Soha
nem kell félned.
Ha minden
egyes éjszakátok
Csodálatos mámor,
Csak vele jó elrepülni
Ebből
a világból.
Ha vele még a
csend is édes,
Hangja csodás kikelet,
Megmondom én, kit
találtál:
Az igaz szerelmedet!
Bereznai Boginak sok szeretettel
Akárhonnan
érkeztem is,
Szeretettel vártak,
Az illatok, a fények,
A
falai a háznak.
Édesanyám
finom főztje,
A kérdések zápora,
A tiszta ágy, a tiszta
pizsi,
Nem feledem el soha!
Felnőttként
is jó érzés volt
Elmerülni ebben
A sosem múló biztonságban
És
a szeretetben!
Nem tudom,
hogy vár-e ez még
Ott ránk nagyon messze,
Vagy édesanyám a
szívében
Ezt magával vitte?
Jó lenne ezt
újraélni,
Sokszor vágyom még haza,
Hiszen mindenkinek fontos
Az
otthon régi illata.
Megfoglak és
felkaplak,
Elszaladunk messze,
Hogy a lelked az én
szívem
Magába rejthesse.
Átölellek, megvédelek,
Minden
gondtól-bajtól,
Az üvöltő néma csendtől,
Az összes bántó
zajtól.
A nyugalmat teszem csendben
Apró lábaid elé,
Hogy
más dolgod ne is legyen,
Csak lépkedj álmaid felé.
És ha végül
mind elérted,
Az én szívem csak mosolyog,
Tudom, ez lesz hála
helyett,
Amit tőled kaphatok.
Kérdezem az
alvó fákat,
Várják-e a zord telet,
Kérdezem a nagyvilágtól,
Mi
lesz, ha én nem leszek.
Kérdezem az alkonyattól,
Várja-e a
csillagot,
Kérdezem a napsugártól,
Szárít-e majd
harmatot.
Kérdezem a virágoktól,
Adnak-e még
színeket,
Kérdezem, de hallgatag mind,
Csupán csend a felelet.
Tudjátok-e:
Sándor, József,
Na és persze Benedek,
Miért éppen zsákban
hozza
A tavaszi meleget?
Ki adta a nagy-nagy zsákot
És bele
a meleget,
Hová indult és hová ért
Sándor, József,
Benedek?
Elmesélem hát tinektek
Eme kis históriát,
És ahogy
a három csibész
Egy kicsikét pórul járt...
Tél végére
járt az idő,
Szent Péter már unta,
Hogy lent a Földön minden
ember
Csak panaszát fújta.
Hiányolták már a tavaszt,
Ő hát
Sándort kérte,
Vigyen zsákban meleget
Le a Földre végre.
Útnak
eredt tehát Sándor,
A nap melegét vitte,
Hátát a zsák túl
hamar
Felmelegítette.
Egy Tejút menti kis kocsmában
Hűtötte
le hát magát,
Feledve a megbízóját,
S annak szigorú szavát...
Szent Péter
várt és elküldte
Teli zsákkal Józsefet,
Keresse meg
Sándorunkat,
Vajon merre tekereg.
Az ő hátát is hevítette
A
regiment napmeleg,
Beült tehát Sándor mellé,
Várhatták az
emberek...
Harmadjára
Benedek
Indult akkor útnak,
És barátait követve
Dőlt a
kocsmapultnak.
Zsákját gyorsan le is tette,
A parancsot
elfeledte,
Iszogattak ők ott hárman
Jó dolgukat ünnepelve...
Szent Péter
nagy haragjában
Végül Mátyást küldte,
Kinek ostor volt
kezében,
Hogy jókedvük lehűtse.
A csárdából a barátokat
Hamar
kikergette,
A Földig űzte mindhármukat,
Ostorát lengetve...
Így érkezett
meg a tavasz
Ma hozzánk időre,
A hideggel az embereket
Tovább
nem gyötörve.
Ha velem vagy
forró nyárban,
Nap tüze nem éget,
Ha átölel óvó karod,
Semmi
mást nem kérek.
Ha velem vagy
hideg télben,
Én sohase fázom,
Forró tested,
érintésed
Megvalósult álom!
Ha velem vagy
nehézségben,
Én semmitől se félek,
Szorítsd meg jól két
kezem,
És mindent túlélek.
Ha velem vagy
öregségben
A haláltól sem félek,
Békességgel megyek messze,
Ha
hívnak majd a fények.
Kék tó
ölén
Csodás álmok,
Megváltják mind
A világot.
Kék tó
ölén
Apró halak,
Kívánságod
Egy pillanat.
Kék tó
ölén
Reád várnak,
Kéréseid
Mélybe szállnak.
Kék tó
ölén
Minden éjjel
Játszanak szép
Csillagfénnyel.
Szeretlek,
mint fa gyümölcsét,
Mint zöldjét a hűs erdő,
Mint fényét a
tündöklő Nap,
Mint kékjét a felhő.
Szeretlek,
mint virág szirmát,
Mint tél hófehér havát,
Szeretlek, mint arc
a szellőt,
Mint hűvöst a nagykabát.
Szeretlek,
mint jót a lelked
Mint testem érintésed,
Szeretlek, mert mióta
vagy,
Könnyebb lett az élet.
Ha vállamra
állsz, elérheted
Magas polcod, könyveid,
Ha vállamra állsz, a
szivárvány
Neked köszöntőt legyint.
Ha vállamra
állsz, megláthatod
Az egész nagyvilágot,
A szikrákat, a
csillogást,
Melyre én is vágyok.
Ha vállamra
állsz, megengedem,
Hogy neked jusson minden,
Talán fel sem
tűnik az,
Hogy nekem semmim sincsen.
Elnyel az,
hogy adhatok,
És hogy állsz a vállamon,
Elhordani
súlyodat,
Meddig megy, nem tudhatom.
És ha majd a
földön fekszem,
Mert nem bírom már terhedet,
Ott leszel-e majd,
hogy segíts,
Vagy átléped testemet?
Megfoghatom-e
két kezed,
Hogy emeljél a fényig,
Ott leszel-e mellettem,
Hogy
harcolj értem végig?
Nem kéred-e
akkor is majd,
Hogy állhass a vállamon,
Ki merem-e
mondani,
Hogy súlyod már nem bírom?
Vagy minden
erőm összeszedve,
Én emellek újra?
S én élek tovább úgy, mint
addig,
Árnyak közé bújva?
Eső kopog
kint az úton,
Lámpámat én meg se gyújtom,
Halott szemem úgyse
látja,
Nincsen annak már világa.
Csak
szívemben ébred a fény,
Rímek hátán létezem én,
Amikor én
köztük vagyok,
Az egész világ nekem ragyog.
Látok hangot,
hallok képet,
Sárgát, zöldet, lilát, kéket,
Festek, játszok,
mint egy gyermek,
Néha szárnyaim emelnek.
Minden
csillag jó pajtásom,
Napsugárral karikázom,
A vén hold nekem
mesét mesél,
Lehet ősz, nyár, tavasz vagy tél.
Így töltöm
hát minden napom,
Bár az arcod nem láthatom,
És azt is csak
hallomásból,
Hogy az úton ronggyá ázol
Ősszel a
lélek
Már kicsit félhet,
Nincsen, mi fényes,
Nincsen, mi
szép,
Színes levélen
Reszketeg lábbal,
Megvénült
szívvel
Zörögve lép.
Fáradtan ül le
A megázott padra,
Fejét
még fordítja
A meleg Napba,
Hiszi, hogy vár még rá
Szép új
tavasz,
Meleg nyár, család,
Mely mosolyt fakaszt.
Recsegnek,
ropognak
A levelek,
Túléli ő az őszt,
Fehér telet,
Mert
ha most nehéz is
Kicsit a lélek,
Örül még új rügynek,
Frissítő
fénynek.
A Napkeleti
bölcsek,
Csillagot követve,
Megérkeztek egy nap
A kicsiny
Betlehembe.
Zakatolt szívükben
Egy szép régi jóslat,
Melyről
nagy próféták
Írásai szóltak.
Ehelyütt születik
A zsidók
királya,
Eljöttek hát mostan
A kisded látására...
Útjukon
Heródest
Szintén felkeresték,
Jövetelük célját
Neki is
felfedték.
Ismerte a király
E jövendölést régen,
Félelem
gyúlt tőle
Az ő gonosz szívében.
Éjszínű lelkének
Sötét volt
a terve,
Az újszülött kisdedet
El ő hogy veszejtse.
Így
szólt a Bölcsekhez
Nyájasan és szépen,
"Ha végül
ráleltek,
Mondjátok meg nékem.
Hadd rójam le én is
Tiszteletem
nála,
Mégiscsak király jött
Erre a világra..."
Útjukra
indultak,
Céljukhoz is értek,
Heródeshez viszont
Vissza sose
tértek.
Ő ettől gerjedt ám
Éktelen haragra,
Kegyetlen
parancsát
Azonnal kiadta...
A katonák
lóháton
A várost bejárták,
Az összes csecsemőt
Mind kardélre
hányták.
Az összes fiúcska,
Két éves kor alatt,
Áldozattá
vált mind,
Az anyák szíve szakadt...
Ők az
Aprószentek,
Emlékezzünk rájuk,
Kicsi lelkeiket
Imáinkba
zárjuk.
Hisz bűn nélkül éltek,
Ártatlanul haltak
A mi
Megváltónkért,
Kit égiek adtak.
Csodás piros
kardvirágot
Rajzolnék papírra,
El nem múló szeretetem
Lenne
beleírva.
Elmondaná,
úgy hiányzol,
Drága, édes jó anyám,
Hangod, szavad, szemed
tükre,
Tudom, vigyáz még reám.
Bárcsak újra
simíthatnám
Már megőszült szép hajad,
Csak egy percre
hallhatnám még
Nekem szóló jó szavad.
El többé nem
engednélek,
Csak várjanak az angyalok,
Hisz itt a földön
tenélküled
Én mindig magányos vagyok.
Harminc év
fűz Szentendréhez,
Minden csücskét szeretem,
Ha álmomban arra
járok,
Mindig boldog lesz szívem.
Kicsiny ovim
és templomunk,
Hangja harangjának,
Ott a Főtér, a
Duna-part,
Hol turisták járnak.
Tíz éve, hogy
otthagytam Őt
Egy másik csodás városért,
Itt a váram, benne
járni
Mindig nagy-nagy büszkeség.
Sok-sok
szobor, história,
Szökőkút és ásatás,
Vár itt élmény, de
megélni
Kell még pár év, nem vitás.
Kétfelé húz
most a szívem,
Van két kedvenc városom,
Szigetvár vagy
Szentendre,
Sokszor magam sem tudom.
Anya gyere,
segíts, kérlek,
A sötétben nagyon félek.
Ablakomat szél
rezgeti,
Lentről kutya vonyít neki.
Már a vén
hold sem barátom,
Átvilágít kopasz fákon.
Fényében kis szörnyek
járnak,
Hallom hangját sok-sok lábnak.
Mellém ülnek,
reám másznak,
Fülembe dalt dudorásznak.
Nem is jót és nem is
szépet,
Rettenetes versikéket.
Anya gyere,
segíts nekem,
Szorítsd újra a két kezem.
Vegyél végre két
karodba,
S eltűnnek a szörnyek sorra.
Űzzük őket
szép mesével,
Sok-sok apró érintéssel.
Maradj velem, míg
elalszom,
Hajnalfényes lesz a balkon.
Hajnali
kávé
Mézédes gőze,
Orromba kúszik,
Ébredek tőle.
Órám a
falon
Ritmusra kattan,
"Indulni kéne"
Duruzsol
halkan.
Utcára
lépve
Fázós a szellő,
Kabátba bújós,
Hűvös, tekergő.
Lábam csak
lépked,
Ritmusa dallam,
Egyformán nyárban,
Őszben,
tavaszban.
Sóhajom
nyugodt,
Csak arra vágyom,
Estére nálad
Leljen az álom.
Altass el
tűzzel,
Úgy, ahogy régen,
Hogy a nap reggel
Melletted érjen.
Te vagy a
láng parázs után,
Hűvös csókod álom,
Te vagy az én
boldogságom,
Mindaz, mire vágyom.
Te vagy a kéz
félhomályban,
Mely mindenen átvezet,
Te vagy, aki jó pár
éve
Rabbá tetted szívemet.
Te vagy a
hang bántó csendben,
Kit mindig elérek,
Ameddig te mellettem
vagy,
Semmitől se félek.
Nem jöhet az
ég a Földre,
Kék színével miért jönne?
Látom én azt minden
percben,
Elmerengve kis szemedben.
Nem jöhet a
Föld az égre,
Zöld színével hová lépne?
Szárnyaikon egy
darabbal
Száll a mennybe minden angyal.
Nem jöhet a
Nap az éjbe,
Hogy sötétjét összetépje?
Akkor a hold kell, hogy
járjon,
Álmainkra ő vigyázzon.
Nem jöhet az
éj a napra,
Hogy leplével betakarja?
Mert a Napnak
fénysugára
Lesütne az alvó fákra.
Nem jöhet...
ezt értsd meg kérlek,
Hisz helye van Földnek, égnek,
Nappalnak
és éjszakának,
Életnek és elmúlásnak.
Kiürült a
nyárnak zsebe,
Elfogytak az illatok,
Bár a Napnak szép
sugara,
Felettünk még felragyog.
Meleget ád a
mosolya,
De korábban megpihen,
Felhőpaplan alá bújva,
Alszik
békén, csendesen.
Érzi
már az ősz szeleit,
Lát már sárga réteket,
Erdők felett
gyülekező
Sok fekete felleget.
Nem
jön az ősz üres kézzel,
Almát, diót osztogat,
Kéményedbe
varázsol majd
Kedves kis füstbodrokat.
Megérkezik
ezer színnel,
Mustot és bort ad nekünk,
Bízzunk abban kedves
szép ősz,
Hogy veled boldogok leszünk.
Kis hóember
vagyok én,
A két szemem barna szén,
Piros vödör fejemen,
Csak
a telet kedvelem.
Pocakom nagy
fehér labda,
Seprű rajta két kezem,
Amíg reám friss hó
hullik,
Vidám az én életem!
Ha valaki
szánra tenne,
Csúszhatnék a völgybe le,
De ehhez gömböc lábam
helyett
Két igazi kellene.
A nagyok
társat gyúrnak nekem,
Szeretnek a gyerekek,
Csak ritkán jár az
hófejemben,
Tavasszal tócsa leszek.
Egy kis
jégcsap reszketve fél
A nagy éjszakában,
"Ha eltörök,
meghalok!"
Sóhajtja magában.
Szél járja a
havas dombot,
Hófehér pusztákat,
Oly hideg van, élő embert
Most
biztos nem láthat.
Nem enged még
szabadulni
A fagy nagy fehér marka,
Jaj, pedig már de jó
volna
Félig a tavaszban.
Kis Hóvirág
fehér kelyhén
Csepp harmatnak lenni,
Nap tündöklő
melegétől
Égig emelkedni.
Nézni, ahogy
kis rügy fakad
A fák zöldellő ágán,
Pihentetni
szemeinket
Levelén, virágán.
Csodálni a
természetet,
Mely álmából ébred,
Örülni, hogy vége van,
A
hosszúra nyúlt télnek.
Ha festő
volnék: szebbé tenném
Éjszakád és nappalod,
Megrajzolnám
színeimmel
Azt, ki én magam vagyok.
Ha hangszer
volnék: dallamommal
Nyitnám ki a szívedet,
Hogy könnyebben
elfogadd azt,
Amit most még nem lehet.
Ha szobrász
volnék: megfaragnám
Kemény márvány másodat,
Mely az idők végén
is túl
Mint szerelmünk, megmarad.
Ha látó
volnék: elmondanám,
Szemed míly szépen ragyog,
Szavaimnak
örülnének
Odafenn az angyalok...
De én utam
vakon járom,
Ecset, se hang nem vagyok,
Csak a versek gyöngyein
át
Mondom el, szívem ragyog.
Lelkem tűz,
hisz benned élhet,
Míg te vezetsz, én nem félek,
Jöhet öröm,
fájdalom,
Én könnyedén elbírom.