...

Én, aki a történet-tudományt nem kenyérkeresetből, hanem szenvedélyből gyakorlom, elmondhatom kérkedés nélkül, hogy sokkal jobban ismerem a nemzeti történetet, s így a vitás, megoldatlan kérdéseket is, semhogy ne tudnám, minő becses titoknak találtam meg a nyitját. De hogy valaki szerénytelennek se tartson, elmondom azt is, hogy ebben nem tulajdonítok magamnak egyéb érdemet, mint azt, hogy ismerem a nemzeti őstörténelem forrásait, hazámat s ennek népét, és hogy a kétes dolgok megfejtését itthon kerestem első sorban, méltatva azonban a külföldi nyomozásokat is, ott, hol alapot láttam.

Igy joggal kérdezhettem és kérdezhetem: miért nem méltatták birálatra könyvemet, mely - habár lehetnek s vannak is fogyatkozásai - mégis kézzel fogható, szemmel látható igazságot tartalmaz oly kérdés megoldásában, mely kérdés - mint minden nemzeti történetiró meg fogja engedni - nem tartozik az utolsók közé?

A felelet, mint már mondám, az volt, "hogy ellenkezik mindenben, mit valónak hisznek."

S mi ez a "való"?

Ez a "való" a finn-ugor leszármazás elmélete, melyet az 50-es évek elején, Schlözer nyomán, az importált német és cseh professzorok csempésztek be hozzánk, akiknek buzgó apostolaik a mostani finn-ugor nyelvészek, kik semmiféle, a magyar-finn-ugor atyafisággal ellenkező véleményt lábra kapni nem engednek, s akik ez atyafiságot és nyelvészetet mint teljesen rendszerezett, megállapított tudományt egyetemeinken nemcsak hirdetik, de egyenesen reákényszerítik az ifjúságra. A budapesti és kolozsvári egyetemeken az ugor nyelvészet szigorúan kötelezett tantárgy; tartozik hallgatni mindenki, aki a magyar nyelv és irodalom tanára akar lenni. -

Egykor hittem magam is a magyar-finn-ugor rokonságban, s nagy buzgóság és szeretettel hozzá fogtam, 7-8 év előtt, azon ismeretek elsajátitásához, melyek a finn és ugor területekre tervezett utazásomban hasznomra válandottak volna. Kutattam a finn-ugor régibb s ujabb föld- és néprajzi, ugyszintén történelmi munkákban, mint akár csak a legbuzgóbb finnista; mellette szorgalmasan tanultam a finn nyelvet is; de minél mélyebben hatoltam e tudományokba: annálinkább meggyőződtem arról, hogy nekünk, magyaroknak, történetünk és származásunk ismeretének bővítésében, azoknál, keresni valónk nincs. Találhatunk ugyan nehány, értelemre nézve is hasonló szót, találhatunk itt-ott oly alapvonásokat, melyek nálunk is megvannak, de ezek nálunk megvannak még egész, eredeti épségükben, holott azoknál többnyire már elmosódtak; de rokonságot sem finnek, sem lappok, sem ugoroknál ne keressünk; minden oly idegenszerű, oly jéghideg, mint az ő hazájuk.

...

Ellenben ha valaki, ki a magyar népet, annak történelmét, hagyományait és szokásait ismeri, a görög, római, byzanczi s a régi arab irókat olvassa: meg lesz győződve, hogy az ezek által leirt népek, akár scythák, akár hunok, turkok vagy ghusoknak neveztessenek általok, nem lehettek mások, mint magyarok. Azoknál a tulajdon neveket, noha el is vannak sokszor torzítva, nem kell sokat csűrni-csavarni, hogy kisüssük belőlük a magyarságot.

Vajmi kevés nép dicsekedhetik oly régi és oly tekintélyes, hiteles történelmi kutforrásokkal, mint a magyar; felérnek azok Herodotig, "a történetírás atyjá"-ig; felérnek még messzebb is, de ezen kutforrásokat még nem ismerjük, az aszyr, méd és persa ékirásokat; de azt tudjuk már, hogy a "chus"-okról is szólnak, kik nem voltak mások, mint az arabok által említett ghus-ok vagyis hunok. Bizonyosakká tesznek minket e felől a talált műemlékeken látható ábrák is.

Mindezen kutforrások és saját nemzeti, régi iróink kellően egybevetve, kölcsönösen kiegészítik egymást s egy meglepő, bámulandó, összhangzó egészet képeznek, melyből a valótlanság, az elfogultság vagy ostobaság által eltorzított, elferdített dolgok, mint salak, felszinre kerülnek önnönmaguktól.

...