Fazekas József
Kiútvesztő
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Köszönetnyilvánítás!
A szándék - előszó helyett
A támadás
A kezdetek
A mester?
Gondolkodási sémák
Test - Lélek - Szellem
A test
A lélek szintje
Szellemi szint
A boldogság
A Félelem
A bosszú érzése
A nyolcadik osztály végén jártam - egy történet
A figyelem
Születés és halál - avagy a család terhe
A jó, a rossz és az elme
Az ősök tisztelete
Az anyai harag - egy újabb történet
Az átprogramozás
Képesség
Cél és következmény
Mi az igazság?
Játszmák
Becsület
Ellentétek?
Győzelem vagy vereség
Felnőtt vagy gyerek?
Bevésődés
Nem biztos, hogy azt találod meg, amit keresel!
A példa mint tanítás
Összegzés
Előszó
Nézzék meg a YouTube-on az Őze Lajostól a "Búcsú Latinovitstól - avagy miért nem szeretem Latinovits Zoltánt?" című videót.
Ott is az van, a közlő elmondja, mi is a baja. Nékem is sok bajom van Fazekas József ebbéli könyvével. Aki el fogja olvasni, két irányba mehet: vagy 1 nap jár a végére a könyvnek, vagy beosztja napokra, mint a születésnapra kapott tokaji bort. Ez a könyv: megfoghatatlan. Meg lehet fogni, ahogy Graves ír a görög mondákról, s így ítélkezik, hogy elfelejti, nem ott és akkor él, hanem a XX. században, és egy kész őrült, aki nem veszi még az utólagos átnézés során sem észre, hogyha olyan őrültségeket ír, amiket, akkor nem lesz egyfelől olyan társ, aki a komoly tudomány irányából kérdezve ne tartaná-e idiótának, másfelől "lent" sem lesznek olvasói - mégis belefeledkezve ír. Nem tudom tudják-e mi a buzgár? Folyómederből avagy tengermederből feltörő vízsugár. Például ilyen Halasy-Nagy József filozófiatörténete, ahol a józan, racionális olvasó már - már rácsapna a Filozófus kezére, hogy hát "ejnye, tessék már a témához illőn komolyabban viselkedni - írni!" Van még egy ilyen stílustalan könyv, amit ismerek, és a - most nem részletezendő - nagy kedvenceimtől eltekintve mindkettőben az a "közös", hogy egyiknek sincs stílusa. Buzgárok, az Igaz tör fel Fazekas József könyvében is és a Daniel Quinn által írott Izmaelban is. Az én életem java a philo - sophia, a bölcselet és a filozófikusság. Utóbbit illetően létrehoztam 1982-ben egy filozofikusság-iskolát, aminek a(z egyik) lényege az volt, hogy legyen a társadalomban végre olyan lényegi tartalmú közlés, ami nem ideologikus, nem szájbarágás, ami nem akarja azt, hogy te most pedig légy ilyen és ilyen.
Ilyen ez a könyv is.
Bámulatos.
Ez az egyik bajom vele. Fazekas könyve tele van a legmélyebb igazságokkal (ezeket be is írtam a torzsasztal.hu weblapon lévő Igazságok topicba, de nem mindet. Nem féltékenységből - és erről még lesz szó - hanem mert annyi, de annyi az író által megállapított igazság, hogy az ember első blikkre azt sem tudja, hol szabjon leírási határt neki, nekik, másfelől az ember lassan-lassan eljut odáig, hogy akkor tulajdonképp az egész Fazekas-könyvet be is lehetne rakni az Igazságok menüpontba.
Az első itteni meglátásom az, hogy nem fogom - mert nem vagyok reá képes - (pedig kéne!) kiírni az itteni 100-150 igazságot; a másik pedig az, hogy kijelentsem, nékem hihetetlen mennyiségű filozófiai íráson kellett túljussak Fjodor Mihálylovics után, hogy ugyanazokra a Mély összefüggésekre és kereszt- kötőerőkre ráérezzek, amikből kifolyólag Látni lehetséges (természetesen az ilyen dolgokat nem kínnal, hanem repeső örömmel issza magába az ember), szóval ami igazságokra Fazekas József rájött: intuitíve és spontán. Tudom, lerágott kategóriacsont mindkét szó ma már, de tessék csak mégis őket most igazából venni.
Az író olyan dolgokat ír, amiket Jaspers, Szent Ágoston, Platón mestere, Szent Pál, stb. fogalmazott meg (s rágódhatunk rajtuk azóta is). Ez egy.
A másik, hogy süt a könyvből a mértékletesség. A mértékletesség az ógörög filozófia legelején már ott volt a bölcseletükben. Hogy görög avagy ...ai (vagy más) származású-e, azon vitatkozni, ki fedezte fel a Holdat. "Mindennek mértéke az ember." "A dolgok a középből indulnak ki." Erre jöttek az orfikuszok, akikről - Orpheusz ide vagy oda - nem sokat lehet tudjunk, de azt igen, hogy ők állították azt, hogy a test-lélek-szellem triásza van, s azt, hogy a középső körbe van zárva az első által, mint valami megfoghatatlan légnemű Valami egy agyagedényben ((azért lássuk be, ez annak idején nemcsak, hogy nagyon avantgarde tézis kellett, hogy legyen, de azóta is verhetetlen: epitüméthikosz, thümoeidész és logisztikon ...)). Az igazán vett görög filozófia ezutántól van, ahol tételesség és a gondolatalkotó egyéni neve van - s marad mindörökké meg.
Az író a kétszáznegyvenegyedik oldalon megjegyzi, ideje lenne már egy olyan általános tudatszint-emelkedésnek, ami megcélozna egy vissza-egyszerűsödést. Ezt is semmi erőszakosságként tételezi; nála minden finom Javaslat. Aki pedig legalább valami alapszinten "belerágta magát" a Hegel-i filozófiába, az ezen a leegyszerűsödésén igencsak el kell gondolkodjék ((magam egy dühös kérdőjelet tettem a megállapítása mellé)), mert a német óriásnál adott a tézis-antitézis- szintézis; vagyis az, hogy először a dolgok szimplák, azután komplikálódnak, majd újra egyszerűek lesznek, de úgy, hogy magukba(n) foglalják a megszüntetve megőrzés jellegével a korábban megtagadtakat (ahogy visszatérünk az elhagyott szüleinkhez, ha megjön az eszünk - vagy valami ilyesmi).
Én utálom az egyszerű dolgokat. Egy dolog, ügy legyen áttekinthetetlenül bonyolult, és csak olyan mértékben legyen uralható, ahogy azt a Szellemi Kasztokban fölfelé haladók el-eltudják érni. Csak dolgozzék meg a bitang azon, ha kap egy olyan ajánlást egyszer egy könyvbe, hogy:
"Tudjuk, miként lehetne jobb, de nem hallgatnak meg bennünket. Nekünk már így is jó. És nektek?" "Uralható."
És itt jön ki Fazekas könyvében, könyvéből egy olyan ördögtövis, amit nem lehet kikerülni.
Láttunk már, olvastunk már olyat, valaki rabja volt ennek vagy annak az ideológiának, majd "megjött az esze", de az már ki nem kerülendő, ahogy az író megkülönböztet 2 figurát, sőt, - pofátlan mód - platóni dialógusba is rakja úrfikánkat. Ez a két botvég az Elme és az Én. Ez nagyon bevág az embernek. Majd fogják olvasni, hogy az író - 1, azaz egyetlen megemlített szituációtól eltekintve - mindig lehúzza ezt az Elmét, s azt állítja, ez az, ami a Rosszat sugallja szinte állandóan. Nekünk.
Itt, ezzel egy egészen Kemény dolog kezdődik el.
Az első meglátása egy filozofikus embernek az, 2 tudatunk van, hiszen amikor disputa van az Elme s az Én között Fazekasnál, akkor azt tételezzük, elvontan és dialektikus elmeéllel csak tudat lehet az, ami véleményt képez, és, bennünk. Csakhogy mi áll fenn akkor, ha azt gondolom, a könyvében az Én nem a Tudat része?
Egyszer láttam egy amerikai könyvborítót, amit a tanítványom férje írt "Sartre gondolatai az érzelmeiben" címmel. Sajnos gőgöm miatt nem hatoltam a borítója mögé, de a Kiútvesztő olvasása után már bánom, mert a nekem kacifántmód dedikált könyvnek lehetséges, hogy mégiscsak igaza van: az Én - legalábbis a fazekasi értelemben - nem az Elmében van. Valami effélét állít maga az angol filozófus is (ha van ilyen), mert a "Filozófiai lexikon" című Hazánkban is megjelent takony előszavában elég sokat morfondíroznak a magyar fordítók, miképpen is lehetne a mindphilosophy (mind philosophy? - tökmindegy) kategóriát magyarra ültetni át, végül is a tudatfilozófia szót spekulálták a Steigerék ki.
Ez most nékem kapóra jön. Fazekasnál az áll fenn, az ítélkezéseket a lélek s a szellem komplexitása hozza, nemcsak az utóbbi. Volt már persze erre millió példa, mert a világirodalom java - legyen az próza vagy líra - épp erről szól, de a filozófia - A Filozófia! - úgy kerülé ezt, mint a forró kását.
Az pedig mindegy, akarta-e a tai-chi Tanár a könyvét filozófia-könyvnek csinálni avagy sem: az lett belőle. Ha Ön azzal kezdi, amivel minden fejezetekre tagolt könyvnél érdemes, nevezetesen a fejezetcímek elolvasásával; igazat kell adjon nékem. Én a túlsó oldalon állok, a fazekasi értelemben vett Elme oldalán. Legjobb azt mondani (ismerve a korlátaimat): veszettül. Akkor mégis miért elképesztően lenyűgöző ezen könyv?
Szeretem, ha valaki mer, azaz mer nekimenni a titkoknak. Szeretem, ha ki tudja az aranyat ásni valaki, szeretem, ha közkinccsé teszi, szeretem, ha valaki szerény, visszahúzódó (tudta, hogy a kínaiak kétszer is leszálltak a Holdon, csak nem verték "nagy dobra": a Tudás úgyis megtalálja az útját ahhoz, akihez kell; mondjuk ki: nem ajnározza magát, szimplán csak megejti állításait.
Amik aztán akkorát csapnak, mint egy meteorit a kertünkben. Az ilyet szeretem, az unideologikus közlést; ez a 3-ból a 3. szint. Az első, hogy olyat állít az ember, aminek nincs elvi megváltoztató ereje (pl. hogy tegnap mit ettünk), a második szinten már van, és ezt azért közöljük, hogy a másik változzék meg ennek függvényében így és így, míg a harmadik az, amikor, bár van elvi megváltoztató erejű tartalma annak, amit közölnek, de nem azért, hogy most te változz meg, hanem úgy, hogy a hallottakat oda teheted, ahová akarod, azt csinálsz velük, amit akarsz. Ez más szavakkal: a már Szabad Szint. Ritka az olyan, és elvont tartalmakkal rendelkező könyv, amelyik potens ezt a Teljesítményt hozni, de a Talán túlontúl szigorúra sikeredett könyvcímű könyv - mivel lehetett volna a könyv címe az is: Kiútjaid - igenis, hogy azon igencsak kevesek egyike, ami teljesíteni tudja azt a maximát, hogy unideologikussága révén szabadon tudja olvasóját megszólítani.
Itt akár be is fejezhetnénk, de van ennek A Könyvnek még egy plusz oldala is. Ez pedig az, hogy az író meri feltárni az ő saját múltját; azt, hogy mennyire, de mennyire elesett dolgok voltak körülötte s őbenne. Elképzelhetjük azt a sok-sok kétségbeesést, amik úgy fogták őt le, mint a Laokón szoborcsoportban a kígyók az embereket.
Ezek a dolgok azok a második dolgok (mert az első az Elme - Én szembeállítás), amik nagyon "feladják a leckét" az embernek. (Az "embernek" - ha egyáltalán ez az olvasónak pozitív vagy negatív kategória) (magam például az eddig 6+2 részes Majmok bolygója filmösszlet oldalán állok, mint az emberiség gyűlölője). Vegyük például a könyvnek azon részét, hogy írja, 2 zsivány megpróbálta súlyos erőszakkal elvenni tőle a mobiltelefonját. Írja, megverte őket, majd meghívta őket ezek után egy sörre, amint látni vélte, azok az őellene való agresszivitással felhagytak. Hát én meg nem mondom itt, mivé alakítottam volna a testeiket ebben a túlontúl nagy példányszámban leledző emberiségben. Ami fontos: ahogy az ember halad végig az ő könyvén, lehet látni azt, hogy az, hogy nem azt tette velük, amit / amiket én, mennyire, de mennyire felsőbbrendű tett kozmikusan.
Ez a könyv nagyon sok helyen "feladja a leckét". Nézz előbb magadba, ismerd meg tenmagadat. "Gnóthi szeánthon", mondták a Delphoi jósdában. Fazekas nagyon sok piramist megmászott (lehet, sokukról még fogalma sincs, mennyit). Sokan tették már fel - pici kínjukban - van-e, és ha igen micsoda (kedvencem: micsoda, kicsoda kérdőszavak) - a művészetnek s a filozófiának a feladata. Mivelhogy mindkettő oly tág, hogy akár arra is képesek lehetnek, hogy van, azaz igenis, hogy van ideologikus részük, végig kell a föltett kérdést és az arra feltehető válaszokat gondolni.
Hát az, hogy magyarázzon.
Ez a Könyv, ami Mély is és Laza ( :-) ) is, messze túl van ezen. Ezért tetszik nékem, az ellenfélnek. Ha pedig még az elme emberének is kivívta az elismerését (és a csodálatát), akkor könnyen meglehet, hogy az ezen sorokat végigolvasott embernek is tetszeni fog: lazán.
far severö sapirico