---

Tartalom

1. Bevezetés
2. Fordítás és műfordítás
3. A lefordítandó nyelv
4. Munka-megosztás és szabad verseny
5. Van-e haszna a fordításnak?
6. A fordítás "hűség"-ének kérdése
7. Folyó és kötött beszéd
8. "Szűk"-e a magyar nyelv?
9. Híres idegen írók kölcsönkért nevei
10. Világirodalmi klasszikusok fordításai
11. Fordítás és eredetiség
12. "Magyaráz", "magyarán"
13. A fordítás mint ellenpróba
14. Megújhodáskori íróink optimizmusa

---

Bevezetés

Az első magyarnyelvű hírlap, a Magyar Hírmondó találóan állapítja meg: "Nem minden ok nélkül nevezték némellyek ezen száz-esztendőt Könyv-fordito századnak... Anyai Nyelvét ki ki az egész Világgal meg-esmértetni igyekszik".

A középkori Európa irodalma latinnyelvű volt, s a nyelvi egységnek ez a határvonala nagyjában az egységes keresztyén egyház hatásterületét övezte körül. A középkor végén nemcsak az egyház egysége tört széjjel, hanem az irodalom egynyelvűsége is, bár a tudományos munkásság terén még sokáig megtartotta kivételes helyzetét a latin. Egy-egy művelt nemzetnek a maga külön (olasz, spanyol, francia, angol, német) anyanyelvén megszólaló irodalma időnként varázskörébe vonta a közelebb-távolabb élő többi nemzet műveltebb, fogékonyabb tagjait is, úgyhogy ezek saját honfitársaik részére is érthetővé és élvezhetővé igyekeztek tenni az idegen nyelven megismert szellemi értékeket. Különösen a XVIII. századi ú. n. felvilágosodottsági szellemi áramlatnak lett természetes törekvése az, hogy műveltségi, tehát irodalmi vonatkozásban is testvéri szolidaritást teremtsen a nyelvükben egymástól különböző emberközösségek, államok, nemzetek között. E nemes cél szolgálata megkívánta az idegen nyelvek megtanulását, de csak azért, hogy lehetővé váljék az általuk hordozott eszmei értékek és művészi szépségek anyanyelven való tolmácsolása, lefordítása.

Részünkről a XVIII. század második felében kezdődik a nyugateurópai nemzetek közötti szellemi forgalomba irodalmi úton való komolyabb, tervszerű bekapcsolódás. Növekszik az idegen nyelvek ismerőinek száma, s gyors lendülettel megindul nálunk is az a tevékenység, amelynek kettős mozzanatára a Magyar Hírmondó idézett megállapítása mutat rá: magyar emberek könyveket fordítanak - és "Anyai Nyelvét ki ki az egész Világgal megesmértetni igyekszik". A XVIII. század utolsó három és a XIX. század első három évtizede kitermeli magából a fordítói munkásság különféle, néha egymással ellentétes szempontjait, eivi kérdéseit, - s az egyetlen szilárd pont, melyen a végletessé sarkított ellentétek tengelye forog, az az elfogult büszkeségig, sőt néha szent vakságig fokozódó szerelmes rajongás, mellyel fordítóink közül kiki az egész világ előtt "megesmértetni igyekszik", hogy milyen csodálatos egy nyelv az ő anyai nyelve, az idáig Hamupipőke-sorsra kárhoztatott magyar nyelv... Érdemes egymás mellé raknunk, lehetőleg szószerinti idézetekben, egy csomó adatot és példát az említett időszak magyarnyelvű fordított termékeinek elméleti szempontjaira vonatkozólag.

---